Alig fejezem be az egyik bejegyzést, máris elkezdem írni a következőt, mert félnap alatt is történnek elgondolkodtató dolgok. Például ez itt:

Így csak egyetlen filmmel jártam meg a múltban, egy Bunuel film volt, Tejút volt a neve, azt is megnyitottam, de nem volt időm végignézni, és másnap már nem volt fenn, letörölték, de feltételezem, azt a jogdíj miatt tették, nem azért, mert sértette volna a csatorna politikáját. Most próbálom kikövetkeztetni vajon mi lehetett ez a letiltott film? Biztos, hogy dokumentumfilm volt, és valami összeesküvéselméletről szólhatott, mert azokat vadásszák most kegyetlenül, és az is biztos, hogy magyarul volt. Csak arra emlékszem biztosan, hogy bevonultam a laptopommal a hálószobába, hogy ott majd még valamiket megnézek, de kiesik minden, ami a hálóban történt ezután. Nem kell rosszra gondolni 🙂 Laci is itt most próbál segíteni felfrissíteni a memóriámat, de csak addig jutottunk el, hogy a legújabb Tarantino film véres kifejletét nem akartam másodjára se végignézni, inkább bemenekültem a (bűn)barlangomba, és mégis, onnan is hallottam az egyik női szereplő eszeveszett ordítását. Szeretem Tarantinót, és elismerem a munkásságát, de este 11-kor nem akarok véres jelenetekkel a fejemben nyugovóra térni. Így is azt álmodtam, hogy ereszkedtem lefelé a dombon a bicajommal, és nem fogott a fék, valahogy mégiscsak sikerült megállnom az aljban, de nem tudom hogyan. És álombeli logikám azt sugallta, hogy fordítva ültem fel a bringára, ezért nem működött a fékem. Érdekes alternatív logika!

Mint mondom, kinn a nappaliban az Oscar-díjas film befejező része ment továbbra is az HBO-on, másodjára sugározták, én közben akaratom ellenére jól hallottam a kintről beszűrődő hangokat, de képtelen vagyok visszaemlékezni, hogy közben a laptopom képernyőjén a szemem előtt mi a csuda is zajlott. Így hát ez örök rejtély marad, hogy mit is tiltott le a youtube, pedig érdekes lenne tudni, most a kolera, izé, a covid idején. Könnyen megy ma a szájak befogása, gombnyomásra. Erről jut eszembe, hogy egyik mostani, meredek összeesküvéselmélet szerint nincs is vírus, azért parancsoltak minket az ajtók mögé, mert ufó átvonulás van, vagy landolás. De úgy tűnik, mint később kiderül, van egy kis hasonlóság, vagy egybeesés.

Közben meghalt volna Kim On Jung, igaz lenne? Egy élő videóban láttam a facebookon a virrasztást is, a tévében hírzárlat van vagy kamu videó lenne az is? Már semmit nem lehet tudni, a Mediafax-on azt olvastam, hogy nem igaz, él, mert üzenetet küldött az észak-koreai kommunizmust építő munkásoknak. Azt az üzenetet bárki megírhatta helyette, jól tudjuk, vagy videóüzenetről lenne szó? Napok kérdése, szerintem, és kiderül, még akkor is, ha hadititokként kezelik ők ott a százszoros bezártságukban és elszigeteltségükben.

Mégiscsak volt valami logika Singapur-ral, mert a romániai covidos grafikonokat a szingapúri modellre készítették el. Ha emlékeztek, az előző bejegyzésemben írtam, hogy kaptam egy üzenetet, ami szingapúri kutatókat idézett. SpaceX, Elon Musk, ma erről interjúztam, és sajnos lemaradtam a hétvégi szatellit-konvojról, amelyet szabad szemmel lehetett megfigyelni Románia egén is. És mi lesz a hátulütője? Na mi? Lesz internethozzáférés a sivatag közepén is, meg a Himalája tetején, meg az esőerdő minden szegletében, de!

De a közeledő aszteroidákat nem lehet kiszűrni, megfigyelmi olyan tisztán, mint eddig, nem lesz kivehető a sok kis fénylő, napelemes műhold miatt, mert ezek zavarni fogják az asztrofotókat (és fotósokat), a felvételeket az űrről, és akkor egyszerűen elsiklunk afölött, hogy közelít a veszélyes kisbolygó, a tudósok nem fogják tudni bemérni időben, és nem sikerül majd eltéríteni a gyilkos égitestet pályájáról. Hát szuper kilátások! Ezt ma az interjúalanyom is kifejtette, megerősítette, de több site-on is olvashatjuk: Elon Musk is látja, hogy van baj a műholdjaival! Megint csak Isten kezébe leszünk, és legfeljebb imádkozhatunk, hogy ez ne történjen meg soha! Ha ez igaz, akkor az emberiség tényleg megérett a pusztulásra. Van erről egy csodálatos, megrázó Lars von Tier film, a címe Melankólia, a fikcióban ez a neve a földi életet elsöprő kisbolygónak. Mindenkinek ajánlani tudom.

Van ezzel kapcsolatosan egy emlékem, félig emlék, félig képzelgés (most utólag ezt is ráfoghatjuk) vagy nem tudom mi lehetett. Lehet csak egy álhír volt, amit valahogy megtaláltam a neten, ott kóválygott 2013 decemberében a világhálón, és én beleakadtam. Az elmúlt év asztrológiai megvalósításait ismertette, talán öt fontos csillagászati hírt közölt, köztük egy olyat, amelynek egy sokkoló kérdés volt a címe: This Asteroid will slam the Earth? És 2014 január 14-dike volt megjelölve a kritikus dátumként. Lacinak sem mutattam meg, csak elküldtem neki emailben, akkor még nem tudtam, hogy a képernyőt le lehet fényképezni, mert biztos első dolgom az lett volna, hogy lefényképezem. Igen, jó lett volna nagyon, mert Lacipárom ezt a levelet sose kapta meg! Még a slam szót is megnéztem a google translate-tel, hogy biztos legyek a jelentésében, addig inkább csak slampoetry összetételben ismertem. Nem maradt semmi nyoma ennek a kamuhírnek, nevezzük úgy, nem tudok semmitse bizonyítani. De akkor nagyon féltem, ez a rémhír uralta január 14-ig a napjaimat, végig imádkoztam az azt megelőző napon és éjszakán, alig aludtam valamit, mintha most lenne, olyan élénken vissza tudom idézni.

Január 13-dikán este, pontosan emlékszem, lefekvés után azt kérdeztem Lacitól: ha közeledne egy aszteroid, akkor te hinnél abban, hogy az Isten megtart, ha nagyon erősen imádkozol? És Laci reszketeg hangon azt válaszolta, hogy igen! Akkor imádkozzunk, javasoltam, és elmondtunk hangosan egy Miatyánkot. Ezért szeretem őt, millió hibája ellenére vagy azzal együtt. Éreztem, hogy érzi, nyomós oka van a kérdésemnek. Másnap elmentünk munkába, minthacsak egy szokványos nap lenne, de én alig bírtam a munkámra koncentrálni, végig csak arra gondoltam, hogy vajon látjuk-e még egymást valaha. Persze, mint tudjuk, szerencsére nem történt semmi, és azóta is rendkívül megnyugtatónak találom/találtam a sok technikai fejlesztést és kutatást az aszteroidák észlelésével és elhárításával kapcsolatban. 2036-ban állítólag megközelíti egy a Földet (óh, hol van az még! azt még meg kell érni!), másodjára tér vissza az Apophis, amely 2029-ben halad el először a közelünkben, de ha jól emlékszem, most nincs időm utánanézni, 100.000 az egyhez a valószínűsége, hogy ütközik velünk. Tudom, ez nagyon csekély, de akkor is ott az a parányi esély. Ha megnézitek a Melankóliát, akkor más megvilágításban látjátok majd a dolgokat. (Ahogy a több tízezer internet-műholdak miatt is más fényben látjuk – vagy egyáltalán nem – a közeledő veszélyt, de ne legyek vészmadár, se pesszimista!) Nem kell jöjjenek az UFÓK, mint Steve Cutts brutális animációs filmjében (tudjátok, ahol a szeméthegy tetején trónol az öntelt Ember, a Föld mindenható ura), kicsináljuk mi saját magunkat! Elon Musk-ot sem érdekli, hogy bajt hoz a földlakókra! Mert a világ ura igazából a pénz!!

Kimentem egy kicsit bicajozni, csak ide az udvarra, hogy lenyugtassam magam, nagy kihívás volt, mert itt a föld(em) nagyon egyenletlen, és nehéz bevenni a gyakori kanyarokat, de pont ezért jó adrenalinkoktél, főleg ha az ember közben 5 kilót felszedett, és semmi izgalmas nem történik az életében!

… sok idő eltelt már a budipapír-háború óta!

Igaz, Mona nincs rajta a gyanus pózolásával, de a lényeg, hogy az üveg tele van! Most már végképp megnyugodhatunk! És hogy honnan került elő? Most az egyszer nem keresgéltem, és nem tettem tűvé a házat, csak egyszerűen elhúztuk a mosógépet a helyéről, mert igen!! Jött a Mester, és megjavította! Ezért is érdemes blogot írni, mert néha szerencséd van, és a szerelő is elolvassa, és megesik rajtad a szíve! Amikor már harmadjára is említettem itt Ludasmanyiként, hogy kézzel mosok (nemcsak kezetmosok), és emiatt a postásnő sem köszön már, nem bírta látni, ahogy a fotón a lavor fölé görnyedek, és levegőváltozásnak csak a szárító van itt nekem, ami alatt nagy, kövér cseppekben hull a cementre a félig kicsavart ruhák vize, elege lett, és önként felajánlotta, hogy megszakérti azt a szemtelen gépet, amelyre pont most jött rá, világválság idején, hogy lerobbanjon!

Lacit is befogtam takarítani, vagyis csak szóbeli szándéknyilatkozatot nyertem tőle, hogy segít, de alig kaptuk össze kicsit a házat, a Mester már a kapuban csengetett, kétszer, mint a filmbeli postás, úgyhogy szégyenkezve mentünk ki a kedves, felebarát-szerető szerelő elé, közben én megszégyenülve gondoltam arra, hogy ha ő vette a fáradtságot, és eljött hozzánk önszántából, mi legalább megtisztelhettük volna azzal, hogy alaposan kitakarítunk. Csípkedhettük volna magunkat kicsit, mert időnk az volt, de nem csípkedtük, és különben is, amikor nálunk takarítva van, az olyan, mint másnál, amikor nincs! Ezt a szomorú megállapítást a mi kis házunkkal kapcsolatban már kiposztoltam régebben is, és azóta sem változott semmi! Lehet ez a szokatlan tunyaság összefügg azzal, hogy Laci nikotinfüggősége és hétvégi alkoholizmusa mellé, most tik-tok-függő is lett, még csak ez hiányzott! Órákon át csüng a most már igen népszerű csatornán, és nézi, bambul a 15 másodperces videókra, és újabban ő is próbálkozik ilyen poénos kisfilmek gyártásával. A kertet meg én gondozom, és még a sáncot is én ásom ki! De nem panaszkodom, mert most is azon a régi-falusi elven vagyok, hogy jobb a rosszal együttélni, mint a rossz nélkül. Nálam ez sajnos így működik, gyenge nő vagyok, beismerem, nem bírom a magányt, a szerelemtelenséget, és inkább élek egy tiktok függővel, akihez nem lehet szólni se, mert a füles mindig a fülében van, miközben kábelek kötik, láncolják a kedvenc csatornájához. Milyen jól illusztrálta ezt a mostani bábteátrum-helyzetet az a bizonyos sci-fi film, aminek nem jut eszembe a neve, amikor az emberek a hátgerincükön át csatlakoztatva voltak egy óriási gépezethez, egy vastag, hosszú cső segítségével, és ha túlságosan eltávolodtak tőle, és kiszakadt a kábel a konnektorból, összeestek, minden erejük elhagyta őket, mert a tápegység nélkül bábuk voltak (vagy azzal együtt is). Laci biztos tudja a film címét, de nem kérdezhetem meg tőle, mert per pillanat is csatlakoztatva van. Igen, beismerem, létfontosságú számomra a Tiktokfiú passzív jelenléte, no meg a tőlem elszigetelt, lélekben velem lévő barátoké is!

Na szóval a Szerelő (nagybetűs nevet érdemel!) jött és megnézte, és megszakértette, és szétszedte a mosógépet, és elvitte a belsőrészét, a dobját mindenestől, gyanította, hogy a csapágyakkal van a baj, hazavitte hát, otthon szétszedte, sejtése beigazolódott, kicserélte a csapágyakat, és visszahozta a megreparált dobot. Lefuttattunk egy próbamosást, megvolt a rodázs (tegnap), most meg megy a hetimosás, szépen, aligzajosan duruzsol a meggyógyított gépezet! A dob említése újra ráébresztett, hogy a kölcsönkapott Bádogdobot sem olvastam még el, pedig elméletileg most időmilliomos státusom van, gyakorlatilag viszont valahogy sokkal gyorsabban telik a covidos idő, mint azelőtt a nem-covidos. Olvastam egy másik blogon is ugyanezt, tehát mások is így érzékelik, és nem értik, hogy hogy is van ez? Közben kapom a furábbnál furább üziket messengeren, hogy Singapurban megállapították, éjfélkor ki kell kapcsolni a mobilt, mert megnő az 5G ártalmas sugárzása, de hogy miért pont Szingapúrban jöttek rá, erre nem kaptam választ. Mosásfelügyelés közben megnéztem egy vlogger eszmefuttatását a belső hangról, miért beszél velünk ez a hang, és miért kommunikál egyeseknél csak képekkel az a rejtőzködő én, egészséges emberekről van szó, nem tudathasadásosokról. Aztán meghallgattam egy hangoskönyvet (Egy jó házasság, Stephen King), nagyon élveztem, utána Kosztolányi Egy rossz orvos-át, az is egy hányatott, jól indult, de kudarcba fulladt házasságról szól. Persze ezt mind rádiósmunka után szoktam, mármint a youtube csatornára való csatlakozásomat, mert szakmai munkavégzés közben nem szabad itthoni dolgokkal foglalkozni, az online munkára, a homework-ra vonatkozó szerződésem alapkitétele szerint. Titokban elárulom, csak néha szoktam gyomlálni, amíg az interjúalanyokra várok. Délután 3-ig rádiózom általában, utána jöhet a minden más, és észre sem veszem, már éjfél is elmúlt. Akkor a rossz telefonomon elindítok egy mélyrelaxációt, kezdő jóganidra szankalpával, és mindig, törvényszerűen a közepetáján belealszom. Laci meg minden este végighallgatja, ha akarja, ha nem, ma reggel már reklamált, hogy nem léphetnék feljebb, haladó szintre, mert ezt a régi szöveget már nagyon unja. Mert ő képtelen elaludni, amíg a jógaoktató beszél. Én meg vele ellentétben, azt tapasztalom, hogy apámra kezdek hasonlítani, ő is mindig a kisrádiójával aludt el, nem számított, mi megy rajta, hírek, magazinműsor, zene, politikai vitaműsor. Ahogy lefeküdt, a zsebrádióját a paplan alá süllyesztette, hogy anyámat ne zavarja a készülék hangja, és öt perc alatt horkolászott.

A tegnapi sikeres próbamosás után, mint meséltem, jöhetett a rendes, az élesben való bevetés. És sikeres lőn, és én hepi vagyok, és hálásan gondolok a Szerelőnkre, akinek akkora nagy szíve van, hogy képes volt egy egész napot pepecselni a mi rozoga, ócska gépünk dobjával (csak zárójelben jegyzem meg, hogy idén nyáron pontosan 11 éves!). Rajta kívül minden más szaki lemondóan legyintett volna, és elküldött volna a háztartási gépek boltjába. Ami gondolom, most nincs is nyitva! Ja, és ne feledjem, azt ajánlotta, ne használjak többé Calgont! Mert az a nagybetűs Dob legnagyobb ellensége! (Most aztán lehet a cég megbosszulja magát rajtam, hogy ezt elárulom itt nyilvánosan!)

Szerettem a kézimosással együttjáró nosztalgiázást, hogy milyen volt amikor gyerekkoromban Juliska mama járt hozzánk egy héten egyszer, hétfőn a nagymosásnál segédkezni. Újlaki mamámnak volt a második unokatestvére, de nekünk családtagnak számított, én és a hugom gyerekkorunkban nagyon ragaszkodtunk hozzá, ezért is szólítottuk Mamának. Az oral history kötetem megjelenése után tudomásomra jutott, hogy a lánya megsértődött, és felhánytorgatta anyámnak, hogy bezzeg az ő édesanyja nem szerepel a könyvben, amikor jól tudjuk, mennyit járt hozzánk mosni, és emelgette szegény, béna Bözsinket is! Hát most utólag is kérem, hogy bocsásson meg, igaza van, én sem tudom, hogy történhetett meg, hogy maradhatott ki Juliskamama a történetből. Amíg én írtam ezt a bejegyzést, és egyben a gépimosást is felügyeltem, Laciférj kinn a teraszon folytatta a reggeli tiktok-olást. Most büntessem meg azzal, hogy tegyem oda a három hét alatt felgyűlt zoknikat teregetni? Ezt a műveletet én is nagyon utálom, hát ne tégy (vagy kívánj) olyat, amit magadnak sem szeretnél alapon, úgy döntöttem, nem zavarom meg, inkább kiterítek én mindent, még az oly nagyon rühelt apróságokat is!

Szerintem a ruhába is belemossa az ember a lelkét, mint ahogy az ételbe is belefőzi! Ezért lennénk most ennyire elidegenedve, mert már az ételünket is mások főzik, a gyerekeinkre is idegenek vigyáznak, és a holmiinkat is egy személytelen, lelketlen házirobot mossa?! Egy őserdőbeli vadember, akit kiemeltek, és Amerikába vittek, körülnézni a civilizációban, megbotránkozott azon, hogy mi fizetünk azért, hogy vadidegenek ebédet készítsenek nekünk, idősotthonba adjuk az öregjeinket (hogy aztán ott a covidba belehaljanak – szerk. megjegyz.), és a bölcsődébe rábízzuk a gyerekünket teljesen ismeretlen személyekre?! Hát akkor olyanok is vagyunk, mint akiket mostohák neveltek! Apropó, a Penny-ben nagyon finom a saját készítésű zakuszka, csak ajánlani tudom mindazoknak, akik nem szoktak otthon ilyen balkáni specialitást főzni ősszel, ez az első gyári, amelyiknek háziíze van! Sok helyről hallottam a napokban, hogy ezzel a kényszer-elszigeteléssel csak ráteszünk még egy lapáttal az elidegenedésünkre. Mert eddigis a kapcsolattartás a szomszédokkal, városon nagyjából a köszönésre szorítkozott, és viszonyunkat a kollegákkal általában a minimális kommunikáció jellemezte, noha, valljuk be, sokszor jólesik egy biztató szó. Én beismerem: amikor jókollegákkal, jóemberekkel két-három szót sikerül váltanom, egészen felDOBódom (mint a rekondicionált háztartási gépalkatrész), tele leszek ambicióval, és elhatározom, hogy lefogyok, és sportolok, és sokat írok meg olvasok (és “nem tudom mi ez, de jó nagyon!”), és egészen határozott hangnemben szerkesztem meg szombati műsoromat (pont olyan lesz, mint amilyenre apám annak idején jótaludt).

Most hogy leváltották a nemrég náci jelzővel (is) illetett anticovid-bizottsági elnököt, egészen megnyugodhatunk, mert jött helyette egy szakértőnő, akinek ugyan nem valami bizalomgerjesztő a neve (Pistol), az igaz, de legalább nem emlékeztet egy negatív filmhősre, nem katonatiszt kinézetű, hidegvérű pasi, akinek vérfagyasztó a tekintete. Mondom én, aki jobban szerettem régen, úgy általában, a férfivezéreket, és szorítok Pistol asszonyságnak, vezéreljen ki a koronakrízisből.

Vagy előzetesben, mindegy! Hallgatom megrökönyödve, hogy ecsetelik a Digi-n, hogy a 65 év fölöttieket el kell szigetelni nem tudom hova, a 40 év fölöttieket fertőtlenítő kocsiban szállítják majd a munkahelyükre, ezek amolyan szükségállapot utáni intézkedések lennének, amelyeket a Matei Bals intézet menedzsere javasol. Az egészségügyi miniszter, Nelutu Tátaru meg is cáfolta, hogy előbbivel nem ért egyet, mármint az idősek kiszakítását a családi környezetből. Még szép! Lassan már Antony Burgess regénye válik valóra, a Gépnarancs, vagy Mechanikai Narancs, úgy rémlik ott üldözték az idős embereket. Aki öreg volt, arra már nem volt szüksége a társadalomnak, halhatott meg, ki lehetett nyírni! Mint ahogy az eszkimóknál régen, akik önként vállalták az elvonulást, ha már képtelenek voltak magukat ellátni. Sokan emlegetik az új világrendet, amit már jóval korábban megjósoltak, ki az igazi vezetője a világnak? az illuminátusok? ez vajon csak a parajonás elmék szüleménye, vagy azoké, akik félre akarják vezetni a világot? Sok ilyen jellegű videót kaptam messengeren az utóbbi időben. Hogy ők, a világurak hozták létre a szocializmust is, és globális világdiktatúra a cél azzal, ami most történik, biometrikus ID-nk lesz, amelyek aztán emberi jogaink korlátozásához vezetnek, gazdasággyilkosok ténykednek, bábkormányok működnek, 90 óta nálunk csak ilyenek voltak, tönkretették az iparunkat, gyárainkat, jön a new age vallás, mindenkinek ateistának kell lennie, mert ha nem hiszel semmiben, könnyen manipulálható vagy, hamar meginog az olyan ember, aki nem tud hinni, csippet ültetnek belénk, stb. Mindent megnéztem, meghallgattam, most jött el, amit már József Attila is látott ezelőtt száz évvel, és mi nem láttunk, mert kapáltunk! De persze minden zseni csak szkizofrén volt, dehogy volt látnok, és minden csak puszta véletlen! A film cselekménye kitalált történeten alapul… mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.

Így hőbörögtem magamban, és bosszantott, hogy senki nem látja mi folyik, hogy mi, magyarok, mindig csak a kisded játékainkkal vagyunk elfoglalva, gyűlölködünk, ócsároljuk egymást, miközben a Matei Bals menedzsere elkülönítőbe akarja zárni az öregjeinket, a 65 éven fölöttieket, és a 40 és 65 év közöttiek sem úsznák meg, mármint én sem, engem is elzárnának a 40 éven aluliaktól, jelen esetben Lacitól. Most tényleg annak jó, aki tanyán lakik, vagy barlangba vonult, és remeteéletet él! Így puffogtam egész délelőtt, aztán jött a jóságos, német higgadtsággal megáldott elnökünk, és kijelentette, hogy erről szó sincs, nem viszik gettóba az öregeket. Lenyugodtam, és kimentem veteményezni. Mert Voltaire is megmondta 250 évvel ezelőtt, Candide révén, hogy kertészkedjünk! És szerény véleményem szerint, ennél azóta sem tanácsoltak jobbat! Nem számít, hogy egy négyzetméteren vagy tízen kezded el, a lényeg, hogy kezdj el matatni, és mindjárt másképpen rendeződik el az új világrend a fejedben! Csak azt hiszem, ezzel is úgy van, mint az olvasással, hogy aki nem szeret olvasni, az mind lehet időmilliomos, mert akkor sem fogja elkezdeni, ha egy Teleki könyvtárnyi kötet is állna rendelkezésére. Higyjétek el, kertészkedni könnyebb, mint az olvasást megszokni felnőtt fejjel! Hatodikos koromban egy paszulyszemet ültettem egy virágcserépbe, és télen az ablakban elkezdett virágozni. Akkora örömöt szerzett, hogy még ma is ugyanúgy ujjong a lelkem, ha rágondolok. Szóval, nem a méret a fontos ebben az esetben sem! És itt a nagy lehetőség a bonzájjal való kísérletezésre, minifát ültetni! Én most próbálkozom a meggyhajtássokkal. Nagyon sok van, több tíz, szívesen elajándékozok belőlük, csak kérjétek! Olyan édesek, és ahogy kicsiráznak a magból, az maga a csoda, mintha ultrahangon néznénk egy kisbébit fejlődni az anyukája hasában. Hosszú idő kellett elteljen, amíg én is megtanultam örülni az apró dolgoknak, de ha sikerül átbilleni, utána már olyan szép az élet!

Egy külföldön élő barátom megtiltotta itthonmaradt szüleinek, hogy tévét nézzenek, kénytelen voltam egyetérteni vele. Én is megspórolhattam volna ezt az előrehozott izolációt, ahogy Laci nevezi, és tudjátok, hogy ő mire érti? Hát a temetőre! Előbb elszigetelnek, aztán bánatodban el is patkolhatsz, annál kevesebb terhet rósz az állami költségvetésre! De ne lássuk ilyen sötéten a jelent! A legrombolóbb hatása az immunrendszerre az aggodalomnak meg a szorongásnak van. Szerintem. Ha azt akarod, hogy megbetegedj, akkor csak fogj neki aggodalmaskodni! No meg a pánikszerű kézmosás, és fertőtlenítés sem hiszem, hogy túl jót tenne az egészségnek. Főleg, ha kézfertőtlenítés után ösztönszerűen megdörzsöljük a szemünket, ahogy én legutóbb a rádiónál tettem, aztán egész végig könnyeztem, alig láttam a munkám végezni.

Humorosan akarom zárni a naplójegyzetem, mert egy kedves kollegám ma szólt, hogy alig várja, elolvassa, és szórakozzon rajta, amikor hajnali 5-kor felkel, olyat írjak, hogy jól induljon a napja! Szóval a mosógép után most a hűtőszekrényünk is vacakol. Olyan, mint a hazai korházak, ahova azért mész, hogy megbetegedj! Mert egyesek úgy vélik, Romániában jobban félnek a korházaktól, mint a vírustól. Ebbe a mi hűtőnkbe is, ha valamit beleteszek, félő, hogy “garantáltan” elromlik! Jobban megáll nálunk a kaja, ha a konyhaszekrény tetején hagyjuk! Most pedig kedves kollega-barátomat idézem: Nem kell hozzászólni mindenhez, még ha azt is írja ott a neved mellett, hogy Szólj hozzá!, és nem kell elárulni a világnak, hogy mi jár a fejedben, még akkor sem, ha minden alkalommal erre búzdít a közösségi oldalad! Lehet én is most filozófus maradtam volna, ha mindezeket a fejemben forgó gondolatokat nem osztom meg veletek!

“A korona egy rohadt mágus, ha elkapom, úgyis kiheverem” – mondja karanténdalában Hodász András atya, aki a Tankcsapda dalait a jelenlegi helyzethez adaptálta. Most már tényleg telítődtem, nem is akarok hallani a témával kapcsolatban semmiről. Alkalmam volt ma beszélgetni kicsit a szemközti sportos szomszédommal, aki számomra a stabilitás példaképe, de aki most elárulta nekem, hogy eladó a háza. Ezt nagyon sajnálom, mert nagyon kedveltem, mint tőszomszédot. És vajon ki fog a helyébe költözni, ha a világ újraindul, és a lakásokat is újra áruba bocsátják? Egy mánélés vagy egy lagzilajcsis, aki hétvégenként nyomatja? Hát majd elválik, egyelőre heverjük ki a pandémiát.

Fizetésem előtt egy nappal elfogyott a pénzünk, mindenünk volt, úgy értem kaja szempontjából, csak a Laci cigije fogyatkozott vészesen. Nekem pedig szent elhatározásom, hogy nem mászok bele a bank által felajánlott overdraft-ba, amit a kártyámra nagyvonalúan tettek fel (mert tudjuk, hogy azt duplán fizeti vissza az ember, a bank sose jár rosszul!). Bármi is történjen, nem nyúlok hozzá! Egyetemista koromban olyan izgalommal töltött el felkutatni minden kabátzsebet, és úgy ujjongtunk, amikor pár lejt sikerült találnunk az ínséges időkben, ösztöndíj előtt. Az ötvenbanis vagy az egylejes egy vagyonnal ért fel! Most is nekiláttam lelkesen keresgélni, és már 15 lej volt egyben, és úgy drukkoltam magamnak, hogy már csak 3 lej kell előkerüljön valami télikabátzsebből, és arra is emlékeztem, hogy valamikor a télen, a rádió felé menet találtam a járdán, a Sáros utcában két egylejest, és annak is hogy megörültem, és azt tanácsolták a kollegáim, nem szabad elkölteni, mert csak akkor hoz szerencsét a találtpénz, ha megőrizzük! Megtartottam, de sehogy se tudtam visszaemlékezni, hova is raktam, felkutattam minden fiókot, de semmi! És akkor Lacinak a fogason lévő feketeszövetkabátzsebeit is átnéztem, és az egyik belső zsebben ott lapult 150 lej! Jézusmária! Előbb lázas boldogság öntött el, gondoltam, nem mondok semmit neki, nem említem, megtartom a nehéz napokra, aztán pedig kapcsoltam, leesett!, hogy ez az összeg csak számomra titkos dugipénz, ő nagyonis tud a jelenlétéről, és akkor elszomorodtam, majdnem sírtam, mint a Móricz novellabeli édesanya. Az egész hétkrajcárosdi, amiért úgy lázbajöttem, egy fabatkát sem ér! Ő nem is ismeri ezt az érzést, amikor koplalsz, nincs egy vasad sem, és felkajtatod, az egész házat tűvé teszed egy kis lóvé reményében. Eszembejutott az is, hogy éheztünk a Marasti téri bentlakás ötödik emeletén harmadévtől arrafelé. Akkor kaptunk rá, hogy a kajabérletünket eladjuk, és ruhát vegyünk rajta. Akkor még nem volt turi, hogy kivárd, amíg mindent egy lejre áraznak le, akkor új cuccokat kellett vásárolni jópénzért. Egyszer vettem egy hátizsákot, pont annyiba került, mint az egyhavi kajajegy a menzán, 625 lejbe pontosan. Aluminium fémkeretes volt, égszínkék, de nem az a szokványos, amilyennel jártak akkoriban a kirándulók. Annál eredetibb volt. Mintha külön nekem készült volna rendelésre. Sajnos nem őriztem meg, pedig olyan kedves volt nekem! És annyi kalandot élt át mellettem!

Laci azzal mentegetőzött, hogy a könyvelőnek volt félretéve a pénz, mivelhogy most nincs bevétele, félretette a következő hónapra a könyvelőnő részét, mert a cég könyvelése nem állhat le karantén alatt sem, még akkor sem, ha a könyvesbolt nem üzemel! Ezt nem nagyon értettem, de amikor másnap a katonás fehérnép felhívta kedves páromat, és követelőzött, és úgy beszélt vele, mint egy alkalmazottjával, mint egy tedd el ne vedd elő akárkivel, akkor beláttam, hogy Laciférjnek igaza van, ez a határozott hölgyemény ez nem tűr ellentmondást, sem halasztást. A cigire végül mégiscsak össze kellett kaparni a maradék 3 lejt is. A Sáros utcai talált szerencsepénzem megkerestem, de már semmi lelkesedés nem volt bennem, és feláldoztam a béke és a nikotinfüggőség oltárán.

Fele április is lejárt már lassan, és a tévében ugyanaz a reality show! Azért néha átkapcsoljuk az HBO-ra, Laci kedvenc csatornájára, és megnézzük ugyanazt a filmet ötödjére. Ez azért inkább csak kedves páromra vonatkozik, én inkább a pszichotriller Rebeccát néztem meg harmadjára (nem a szükségállapot alatt háromszor, hanem előzőleg egyszer a gyerekkoromban, egyszer meg felnőttkoromban), és még egy Hitchock filmet, ami szintén visszarepített az időben, és újra gyermeknek érezhettem magam. Nagyon jó érzés. szinte ujjongok, hogy itthon lehetek, és sóvárogva nézem a parókás site-okat, egyre több jön szembe velem, amióta egyszer egyet megnyitottam. Ez lenne egy megoldás arra, hogy nem járhatunk fodrászhoz. Sok fodrász ismerősöm van, és most részvéttel gondolok rájuk, mert ők távmunkában nem nyírhatnak hajat.

Sok antikvárius osztja a jó könyveket, ötleteket adnak, hogy mit olvassunk, hallgassak, Robert Merle Madrapur, Csirke József színművész olvassa fel, már megszoktam a hangját, szeretem, Stephen King-et is olvasott, pár novelláját, és a hangja számomra kingessé teszi Merlét is. És benne van az a King féle sci-fi fantáziavilág. Olyan sebezhető férfihangja van ennek a Csirkének, és emiatt nagyon szimpatikus, szeretem a vulnerábilis, félénk embereket, mert én is ilyen vagyok. Valahogy írásra ösztökél ez a Merle regény, csak nem tudok egyszerre odafigyelni is, meg írni is. Megbizható művész, úgy látszik, minden jó, amit ő beolvasásra szán. Vagy csak egyezik az ízlésünk. Látom, hogy film is készült a könyv alapján, Oniril a címe, 2004-ben mutatták be, de nem tették fel a netre. Milyen szépen lehet itt művelődni a neten 🙂

Megtudtam azt is, a sok ortodox húsvéti kijárásról szóló felháborodott posztok között (amelyek jogosak, csak amikor már a tizedik is erről szól, kicsit unalmassá válik, s főleg, hogy már Iohannis rég kifejezte nemegyetértését), hogy újrahasználható a nyilatkozat, megnyugtató, mert Laci első perctől kezdve update-olta, úgy hogy most legalitásba került ő is. Két nyomtatványt használt el, amióta kijárási tilalom van. Valami ilyesmit műveltem én tizenéves koromban Konstancán, a diáktáborban, kivasaltuk a kilyukasztott jegyet, és újra utaztunk vele, addig, amíg annyira el nem rongyolódott, hogy már a vasalás sem segített rajta. Igaz, egyszer sem fogtunk ki ellenőrt.

Ezt a minivilágot a minap teremtettem meg, a lányom is megdicsért, ez már valami. Szerettem volna neki ilyen kőedényeket ajándékozni tavaly, de azzal hárította el az ajánlatomat, hogy ott nyugaton minden olyan tökéletes, nem diszíthetné a teraszát ilyen amatőr munkákkal. Hát ezért vagyok olyan büszke arra most, hogy dicséretet kaptam!

Tudom, nekem könnyebb a helyzetem, mert van udvarom, és különben is imádok a ház fogságában élni, amint azt tavaly januárban szépen kifejtettem, de azért mégiscsak érzem ezt a rendkívüli helyzetet, érzékelem én is. Mapecz Cecilia még mapeczesebb, amióta még jobban megnyírták a haját. Nem akarom megsérteni, igazán szimpatikus kis öreg hölgy, jóérzésű, de na, én is szeretem a jó karikatúrát és vicceket. Talán tetszett neki a hasonlat, és ráerősített egy kicsit az új frizurájával.

Laci megígérte, hogy megnyír, ha sokáig elhúzódik ez az állapot. Akkor mégsem kell parókát vennem! Pedig már annyira beleéltem magam! Mi lett az izoletákkal? Ez csak úgy most eszembe jutott, egyre ritkábban látni a piros koporsókat, amelyekben élő embert szállítanak. Raccsolni most elektronikus médiában dolgozó zsurnalistaként, korrronavírrrus idején katasztrrrrófa! Hallottam a múlt este a közszolgálati tévé riporternőjét tudósítani.

Csak üljünk benn, ne csináljunk semmit, imádkozni se szabad, hinni sem Istenben, mindenki legyen ateista, bízzon vakon az egészségügyben, de senki nem mondja egy szóval sem, hogy próbáljuk az immunrendszerünket erősíteni, nem hiszem, hogy rosszat tenne most, ha több déli gyümölcsöt fogyasztanánk, vagy esetleg tormaszószt.

Laci felhívta a figyelmemet, hogy nem kell mindenhez hozzászólni, még akkor sem, ha ott a poszt alatt írja, hogy Szólj hozzá!! Egyre nehezebben tudom visszafogni magam! Parókaügyben meg arra oktatott, hogy miért vennék egy száz lejest, amikor az emag-on találok 25 lejest is. És nem érti, hogy az olyan is! Neki olyan mindegy, hogy én milyen műhajat biggyesztek a fejemre!

A németországi küldemények megsemmisítésének hamis voltáról is meggyőződtem, ugyanis végigkövethettem az angliai küldeményem útját: hibás cím miatt visszaküldték Londonba. Van egy olyan lehetőség, hogy a postai száma alapján követni lehet az útját, és láttam, hogy Németországon is átment, tehát álhír az is, hogy megsemmisítik a postai küldeményeket. Minden badarságot nekem sem kell bevennem!

U.I. Csirke nem is színész, informatikus, de annyira tetszik, ahogy olvas! Ha színész lenne, sem olvasna jobban!

pedig esküszöm, nem a kötényemmel volt a baj! Vagy mégis? Azt mondják, adj hatalmat egy ember kezébe, és megismered a jellemét! Ez az öntelt nő látja, hogy én itthon vagyok délelőttönként, álldogálok az udvaron, vagy a virágoskertben gyomlálok, amikor ő a házunk előtt elmasíroz, és azt feltételezi rólam, hogy lám-lám, ez is egy kis senki lett, elvesztette a munkáját, és az ilyennek már nem is kell köszönni! Hiába kérdezem tőle, hogy nem jött-e értesítés egy csomagról, csak ingatja a fejét fennhéjázóan, épp csak felemeli a tekintetét a telefonjáról, és már el is haladt a házunk előtt. Most mit tehetek? Írjak panaszlevelet a postának? Tényleg várok egy csomagot Angliából, a tavaly télen ottfelejtett sari-mat küldte utánam kedves barátnőm. Elment az ottani királyi postára, becsomagolta, megcímezte, feltette ajánlva, biztos nem volt olcsó, errefel itt nem hozzák ki! Micsoda dolog ez? De nem tehetek panaszt, mert akkor ő meg feljelent, hogy a Néró anno megharapta (persze a kerítésen keresztül, mert odadugta a lábát, de akkor is megtörtént!), és akkor volt olyan kedves, hogy a Laciférjem kérlelésére megbocsátott nekünk! Szóval kussolnom kell! És legközelebb, amikor erre jár, Lacit kell rászabadítanom! Ő tud beszélni a (postás)nők nyelvén!

Egy jelentéktelen, apró hiba is becsúszott a héten a rendszerbe, s ez a kis következetlenség számomra, egyszeri ember számára azt közvetíti, hogy vagy nincs akkora veszély, mint amivel ijesztgetnek, vagy az emberi élet nem is számít annyit, mint ahogyan azt egyfolytában hangsúlyozzák. Azóta született egy poén is, hogy ha nincs nálad saját felelősségre kiállított nyilatkozat, akkor elég, ha csak azt mondod a rendőrnek, ha számonkér, hogy spárgát szedni mész Németországba. Kedvem lenne kipróbálni, de így is már csupa szorongás az életem. Mindenféle buta összeesküvés- elméletet megnézek, és már előre rettegek attól, hogy mi lesz, ha az egész Föld lakosságát kötelező módon beoltják, beleértve engem is!? És úgy élünk majd, mint a kínaiak a kreditrendszerrel, hogy számontartják “mit telefonoztam/s mikor, miért, kinek./Aktákba írják, miről álmodoztam/s azt is, ki érti meg./És nem sejthetem, mikor lesz elég ok/előkotorni azt a kartotékot,/mely jogom sérti meg.” Ez most csak úgy előjött, tegnap volt a Magyar Költészet Napja, és 115 éve született József Attila. Szóval temetésre nem szabad menni, ha a létszám meghaladja a 8-at, elkísérni valakit utolsó útjára, aki kedves volt nekünk, hárman nem találkozhatunk az utcán, de a reptéren a tömörülés megengedett! De erről jobb, ha kussolok, mert aztán még előveszik a kartotékom!

Valahogy most úgy vagyok, hogy hitelüket vesztették a szememben azok ott hárman, akik kétnaponta kiállnak, és kinyilatkoztatják a legújabb rendeletet. Olyan 89 decembervégi fílingem támad, mintha Iliescu bácsit, meg a beautiful Petre Romant, meg a gyanus kinézetű Voiculescut látnám. S kering mindenféle videó, van egy felvétel egy bizonyos Tamási doktorral, aki azt mondja ….. de nem érdekes. És hogy a felületeken nem is marad meg a vírus, és hogy a pánik sokkal veszélyesebb lehet, ha betegesen fertőtlenítünk, és szorongunk, és a szappan jobb, mint a fertőtlenítőszer, és a távolságtartás biztonságosabb a maszk viselésénél. Egyik elmélet cáfol rá a másikra. Na, de erről nekem nem szabad elmélkednem, mert én egy buta, balga nő vagyok, U. asszonyság sokkal jobban tudja, mi a demokrácia! A világ pedig továbbra is egy hatalmas nagy vállalkozás marad! Én is képmutató lennék most, ha ezt nem tettem volna szóvá, de ez csak egy hülye badar női logika, nem kell komolyan venni! A hugom pedig, aki velem ellentétben egy értelmes nő, nem hisz a sajtónak, szerinte a tévé mindig a kontextusból ragad ki valamit, azt fújja fel, és biztos, ha filmeznek, akkor is úgy teszik, hogy tíz ember is tömegnek tűnjön! Ezen kicsit össze is vesztünk, elszomorít, hogy ennyire nincs már hitele a sajtónak. Istenem…

Maradjak én a fakanalamnál, és a piti sérelmemnél, hogy a postásnő nem köszön! Majd álmomban fog, talán. Volt egy eddig sohase látott furcsa álmom, hogy én nem én voltam, hanem én Laci bőrébebújva szemléltem a világot. Vagy inkább meghasonultam, és én én is voltam, és ugyanabban az időben ő is! Gyakorlom a tudatos álmodást (lucid dream), inkábbcsak próbálkozom vele, izgalmas dolog, akinek sikerül ezt elérni, nekem még nem megy, pedig a környezetem szerint elég pszichó vagyok. Lehet ez az első lépés ez az utóbbi fura álom. Mert a tudatos álmodás során te irányítod a történéseket, lehetsz bárki, lehetsz bárkinek a társaságában, a helyében, időutazást tehetsz a múltba, vagy űrutazást a Holdra, beutazhatod az egész világot, megmászhatod a Himajája csúcsát, ha épp ahhoz van kedved. Nem is rossz, mi? Most ebben a bezártságban jóljönne, ha képesek lennénk rá! De én sajnos még csak ott tartok, hogy Luciférj bőrébe bújhatok, hát mit mondjak, nem pont erre vágytam! Jaj, Lacikám, ne vedd sértésnek, de ha már valaki más lehetnék, akkor egy olyan személy szeretnék lenni álmomban, aki az őserdőben kalandozik, lovagol, sízik Ausztriában, úszkál vagy szörfözik a Vörös tenger lágy hullámain, búvárkodik az óceán fenekén, a korallképződmények között, vagy New York üres utcáin sétál. Ugye, megérted? És még csak ezután jön a csúcs!! Atyaég!

Meséljek inkább valami szépet! Ez a kerti hajnalkám, képzeljétek, az ablakban virágzott ki, egy mag valahogy a muskátliscserépbe került, és kicsirázott, kibújt, futott 10 centit felfelé, aztán úgy döntött, ideje virágot ereszteni. Azt üzeni, karantén idején ezt így kell csinálni! Példát akart mutatni, nekünk embereknek, hogy kis szűk térben is lehet szárnyalni és kiteljesedni!

Most nem ecsetelem a szokásos pénteki rádiósmunkás kiruccanásom, mert az uncsi lenne, inkább befejezem azzal, amivel kezdtem: egy postás sztorival. De ez egy nagyon régi történet. A dédnagymamám, akinek én vagyok a reinkarnációja (meséltem egy régebbi bejegyzésben az álmomat vele kapcsolatban, amikor megjelent előttem, és elárulta nekem, hogy mi a szitu az előző életemmel), ez a mama az első világháború idején elvállalta a postás szerepet a faluban, valószínű azért, mert a postásbácsinak a frontra kellett mennie. És mit ad Isten, egyszercsak jött egy levél a kedves férjétől, a frontról, ami nem neki volt címezve, hanem egy másik falubeli nőtársának, akinek a férjeura szintén a háborúban harcolt! Az az érzésem, hogy az a bizonyos nő soha nem vehette kézbe azt a dédnagyapám által írt levelet, pedig feltehetőleg nagyon várta! Na ilyen dolgok történnek globális válság idején. Most hallottam azt is, hogy Németországba hiába küldesz csomagot, mert elégetik, a fertőzésveszélyre hivatkozva! Vajon azért nem jött meg az indiai ruhám, mert itt is így járnak el, csak nem nyilvános? Sose lehet tudni…

a postás! Épp kimentem kicsit levegőzni, két interjú között, megnéztem a virágaimat, általában napjában tízszer leellenőrzöm, hogy mennyit nőttek, hány nárcisz virágzott ki még, a kékibolyák is mennyire kezdenek elszaporodni a fehérek között, mennyit fejlődött a törpeliliomom, amely nemrég bújt csak ki a földből, de gondolom sejtitek, hogy nagy változás nincs, főleg kétóránként nem észlelhető semmi említésreméltó😒 Na épp egy ilyen féligcsalódott állapotomban, arra eszméltem, hogy kinn áll a kerítés előtt a postásnő, akit a Néró tavaly megharapott, de azért nem neheztel túlságosan, és tudatja velem, hogy van egy büntetésem, átveszem? Miféle büntetés!? Én nem tudok semmilyen büntetésről? Hát ő se tudja, miről van szó! Zárt borítékban van! Próbál szabadkozni, de látam rajta az enyhe kárörömöt, vagy csak belemagyarázom a professzionális távolságtartásába, rezzenetlen arckifejezésébe. Hány kellemetlen percet okozott ő már ebben az utcában, és a következőben is az embereknek! Biztos hozott már bírósági végzést, de még kilakoltatási határozatot is. Egy rendőrségi értesítés kikézbesítése neki meg se kottyan, az talán csak enyhe sokkot generál, enyhébbet, mint egy gyerektartásiról szóló, feltételezem. Akkor átveszem, vagy nem? – kérdi kicsit türelmetlenül. Mondom, hát persze, hogyne venném át, nem lehet nem átvenni! Erre nem válaszol. Nyújtja a zárt borítékot, meg az értesítésről szóló cetlit és az írószert, hogy írjam alá. Nem gondolkodom a szabályokon (hogy 2 méter távolság, meg gumikesztyű kéne, a politia szó mindent felülír 😀 ), csak veszem a golyóstollát, meg a cetlit, aláírom, visszaadom. És persze a Laci nevére szól, hát mérgesen rohanok be, hogy ez meg mi a fene már megint?! Az az első gondolatom, hogy múlt hétfőn kinyitotta a könyvesboltot, ezért büntették meg. De nekem akkor miért nem szólt erről?

Kedves párom épp tusolt, hát kibontottam én reszkető kezekkel, annyira azért nem reszketett már, mint mondjuk a koronavírus előtt, mert most már érzékelem én is, hogy mi a fontosabb az életben, és mi a kevésbé lényeges. Nem is téptem le a szélét, mint máskor tettem volna, hanem vettem az ollót, és gondosan levágtam, hogy a belső papír épségben maradjon. Parkolási bírság! Gondolhattam volna! De azért most nem cirkuszolok, már nem. 200 lej, de ha kifizetjük 15 napon belül, akkor csak 100. Mégse 300 vagy 500! Nem hiányzott, de nézzük a pohár tele felét. Nérónak kellene pénzt elkülöníteni, a heredaganata miatt, de most ez úgysem lehetséges. És örüljek, hogy nem köhögünk, nincs lázunk, és koronavírusra utaló más tünetünk sincs.

Megnéztem Az öreg hölgy látogatását, Tompa Miklós társulat, három kamerás. Kezdtem a fürdőkádban, és befejeztem a hálószobában. Jóttett a lelkemnek!

Úgy tűnik a Salubriserv munkatársai olvassák a blogomat, a képen jól látható a fehér kesztyű, amit most viselnek, hogy ne legyen több okom panaszra!

Ma 11 óra 58 perckor elhúzott fölöttünk egy repülőgép, rég nem láttam repülőt, jó magasan szállt, nem lehetett kivenni olyan messziről, milyen légitársasághoz tartozik, biztos nem Vásárhelyen landolt. Lehet védőfelszereléseket szállított! Minden kis történés olyan nagy esemény az életünkbe. Amikor Lacit elküldöm a közeli boltba, kinn állok a kapu előtt, és várom, úgy képzelem magam, mint ahogy egykor régen, az ötvenes években, újlaki öregmamám nagymamámat várta haza a pénteki, somlyói hetivásárból. Az ablakból figyelte az utcát: Hogy nem jön mán!? Hogy nem jön!? A felsőutca lekanyarodásáig látott el, ami a templom felé vezet, kb 150 méterre, de azért leste egyfolytában, két rántáskavarás között. Egyszer csak összecsapta a két kezét: Na jön mán! Itt van mán! Megvolt a boldogság! Én is ugyanígy vagyok mostanában. De ettől függetlenül, van mivel lefoglaljam magam egésznap, a rádiósmunkán kívül is. Ott a kézimosás, például. Említettem korábban, hogy elromlott a mosógépünk. Akármennyit mosok, ahogy befejezem, már vár rám beáztatva a következő adag. Erről meg a kislányom egyik nevezetes gyerekkori mondása jut eszembe, négy- vagy ötéves lehetett, amikor játszott kinn az udvaron, a homokban. Egy rossz lábosba keverte a vizes homokot, kérdeztem, mit főz. Azt válaszolta: ebből olyan csoki lesz, ami sose fogy el! Ő már azt is tudni vélte, hogy a csokit is főzik (mondjuk erről nekem 5 évesen fogalmam se volt, és nem is gondolkoztam, még felnőttként sem, ilyen s hasonló gyakorlati kérdéseken! 😀) Ezzel egyben csemetém kifejezte leghőbb vágyát is, ami a csokifogyasztást illeti. Mennyit változik az ember élete során! Most a leghőbb vágyunk, hogy kimozduljunk házból! Ki hitte volna!?

Voltunk a tegnap a városban, és esküszöm, kiruccanásunk egy külföldi kirándulással ért fel! Előbb a stúdióba mentem, ahol orvosirendelőszag terjengett a hallban és a folyósókon, a klóros fertőtlenítés miatt, személyesen az igazgatónőtől kaptam maszkot és gumikesztyűt, meg olyan profibb maszkot, amelyet 90 fokon lehet mosni. Megjegyezte viccesen: Mintha csak a sebészeten lennénk! Most az a dilemmám, hogy mivel mérhetem meg a víz hőmérsékletét? Megvárom, hogy elkezdjen zubogni, aztán leállítom, valami ilyesmi, s akkor beleteszem a védőmaszkot a forró vízbe, vigyázva, hogy a gumizsinórja el ne olvadjon? 😊 Vagy hogyan is?

Az utat visszafelé a könyvesboltunkig megint gyalog tettem meg, a Bolyai tetőn két autó szélvédőjén parkolási büntetés, micsoda városban élünk! Itt a világvége a nyakunkon, ők meg még mindig azzal foglalkoznak, hogy vadásszák az illegálisan leparkolt autókat! Gyorsan sietősre fogtam, hátha még időben odaérek Lacihoz, és a törvénytelenül parkoló autónkhoz, hogy elhúzhassunk onnan, a főtér szegletéből, a lehető leghamarabb! A Dózsa utcai Kaufland parkolója majdnem teljesen megtelve, az emberek, akárcsak az autók, nemigen tartották be a szociális távolságot. Elköltöttük az összes kajajegyet, hogy ne kelljen többet jövő péntekig kimozdulni. Még jó, hogy van kajabon (étkezési utalvány) , mert már bajban lennénk, a parkolási bírság, a villanyszámla, a gázszámla, a net meg a telefon elvitte majdnem a teljes fizumat. De én nem panaszkodom, annyit ábrándoztam arról, hogy nyugdíjas koromban hogyan fogom okosan beosztani a kevéske pénzemet, hát most itt a főpróba! 😀