Amikor peches nap van, akkor peches nap van! Eljött az ideje, hogy ismét bevásároljak a szüleimnek. Megvettem a gyógyszereket a Richterben, a bioboltban a Himaláját és a kék kenőcsöt, és következett volna a kisállatkereskedésben a kutyavitamin, valami Pro Vite nevezetű. Azzal fogad a pasas nagy szomorúan, hogy nincs csak kálcium meg nem tudom még mi. Mondom, tudtommal a kálciumot nővésben levő, fiatal kutyáknak ajánlják. Nem értett hozzá, de legalább kedves volt! Elpanaszolta, hogy mások is keresték, de sajnos kifogyott, raktáron sincs, és talán nem is gyártják már egy éve. A kovidkorszak óta. Ez a kovid mindent tönkretesz, mintha direkt csinálnák! Ebben egyetértettünk! Gondoltam, körülnézek még a piacon, úgyis kell vennem madáreledelt, magyarán a csirkéknek búzát, mert a törökbúzára (vagy kukoricára) a jóistennek se akarnak rászokni! Legfeljebb a kását eszik, de az jó drága, 5 lej egy kis tasakkal, ami most már csak egy étkezésre, ha elég.

A piacon egyelőre nincs állatpatika, tudom meg, de kérdezzem meg a budipapírárus nőtől, mert az pontosan tudja, mi a helyzet! – irányítottak egy bódétól a szemközti oldalra. Hogy miért tőle kell érdeklődni, ezt nem igazán értettem, talán érdekelt lenne vállalkozásban a nő, de teljesen mindegy, mert pechemre éppen ki volt lépve. A búzás pasas sem volt ott, kiszolgált egy másik, aki a sor végére vezetett, és ott előretolakodott, hogy 5 litert nekem kimérjen. Emiatt egy idős nővásárló, akit már kiszolgáltak, de zavarta, hogy odatülekedtünk, össze is szidta, hogy mit nyomul maga egy asszony miatt?!! Ha, ha, kicsit jólesett, hogy azt hiszi, “csak a szép szememért” tolongott a köpcös eladó. Szabadkoztam, az sok lesz, nem bírom elcipelni, dehogynem naccsága, elbírja maga! Köszönöm, hogy ilyen jó erőnlétben lát, ez már a második bók 2 perc alatt, nem volt mit tennem, 5 liter búzát kaptam hát a zacskómba. Cipelhettem! Állatpatika lesz, de még nem nyílt meg! Ezt is a köpcöstől tudtam meg, van remény! Na jó, akkor indulok a buszhoz! Itt a negyedben van kettő, de nem ér a kettő egyet. Ezt már sajnos többször megtapasztaltam. Most se hazudtolták meg magukat. Az Uniri-s piacon lévő boltban a fiatal állatpatikusnő nem is hallott erről a vitaminról, mutatta, hogy mik vannak neki, de azok is csak nemrég jöttek. Nézi a telefonján, ilyen nekik nem is volt soha “sztokkon”! Kezdett felmenni a cukrom, csak azt ne mondja, hogy nem is létezik! De nem, válaszolja, elhiszi nekem, hogy létezik, hanem az ő nyilvántartásukban nem szerepel ez a tétel. Kénytelen voltam elmagyarázni neki, hogy miért kötöm ennyire az ebet a karóhoz, azért ezt vásároljuk, mert az anyum öreg bundása ettől lett jobban, és nincs kedvem kísérletezni más vitaminnal. Ajánlotta még a lazacolajat, de az is pont kifogyott, várják az új küldeményt, még van egy üveggel, de annak is 3 nap múlva lejár a szavatossága. És milyen jó, hogy ezt megemlítette! Életmentő volt számomra! Lennebb kiderül! Nem tud kiszolgálni, de legalább rendes, tisztességes! 😊 Van még egy állatpatika, próbál segíteni, sőt kettő, mert mellette meg egy lerakat áll. Utóbbit nem ismerem, eligazít. Gondoltam előbb ide nézek be, mert a Tisza utcai ismerős hellyel volt már kellemetlen tapasztalatom. A lerakat zárva, semmi kiírva, csak a heti program, pedig én programidőben értem oda!

Ha eddig eljutottatok, most jön egy érdekes fordulat! Nem volt mit tenni, indulok hát a sarki állatkereskedésbe, ugyanaz a mordpofa fogad, van kutyavitamin? Nincs, csak ezek, amiket látni! Van lazacolaj? Van, előveszi, egy nagy spray doboz, 63 lej. Kérdem, olcsóbb nincs, tudtommal 38 lejbe kerül (ezt is az előző állatpatikusnőtől tudom)! Kelletlenül visszarakja a polcra a nagyot, és előkeresi a kisebb kiszerelésű 38 lejest. Kártával lehet fizetni? Nem! Oké, de a szavatossága véletlenül nem járt le? – jut eszembe hirtelen. Nézi, lejárt! Oké! akkor nem veszem meg! Mert maga inkább megbetegíti az állatokat, minthogy jót tenne nekik! Cum asa doamna… nem tudom mivel folytatta, mit hozott fel mentségére, mert gyorsan kijöttem onnan, azzal a szent elhatározással, hogy soha az életbe oda többet a lábom be nem teszem!! Balkánon vagyunk! ne csodálkozz! – szokta volt mondani egy idős barátnőm.

Ez volt tegnap, de hogy fordítsam szépre is! Ma szerencsére nem kellett sehova se mennem, semmilyen esemény nem volt a városban, itthon viszont szemétnap, ilyenkor szokott fennállni a veszély, hogy a szemeteskocsi pont akkor jön, amikor én javában egy politikussal interjúzom, és akkor félő, hogy kutyaugatástől a zakatolásig minden rögzül a beszélgetés hátterében. De még ez a kellemetlenség sem történt meg, hálistennek, hanem történt valami egészen pozitív dolog. 🥰 Volt a kertünk végében, kinn a mezőn, egy autóváz darab, műszerfal, azt hiszem, vagy ami megmaradt belőle. Még a régiek dobhatták oda, amikor még nem volt tavaszi lombtalanítás, és nem lehetett beadni a roncsautó programba sem. 2013-tól tavalyelőttig nézegettem, hogy mit is lehet kezdeni ezzel, aztán 2019 nyarán rávettem magam, hogy behozom az udvarra, virágot ültetek belé, vagy valahogyan újrahasznosítom. De én is csak a kert végébe löktem le, csak most már az innenső felébe, hogy majd aztán foglalkozom vele, s a roncsautómaradék egy idő után még jobban elkezdett rozsdásodni. Tavaly már láttam, hogy ebből nem lesz improvizált virágoscserép, s eldöntöttem, majd mikor újra megszervezik a nagytakarítást, kiteszem a kapu elé. A tavasziról azonban rendszeresen lemaradunk, s általában az ősziről is csak utólag szerzünk tudomást. Hetek óta azt forgatom a fejemben, megérett bennem az elhatározás, hogy kiteszem a szemeteskuka mellé, lássuk, mi történik. De e gondolatra mindig egy lehetséges forgatókönyv, jelenet elevenedett meg lelki szemeim előtt: a szemetesek majd megvetően odébb dobják, s tesznek pár kemény megjegyzést arra vonatkozóan, hogy milyen idióták vagyunk, kitettük csak úgy simán, pofátlanul, amikor nincs is lomtalanítás! Mit képzelünk mi? És különben ez félig vasból van, még ha rozsdás is a vasrésze!! És éreztem, hogy én ezt a megaláztatást nem fogom tudni elviselni! Laci természetesen kiröhögött, amikor félelmemet vele megosztottam, és kijelentette, hogy márpedig ő most szépen kiteszi a szűrét az ominózus műszerfalnak, és fejezzem már be a lamentálást! Mert ez már pszihotikus! Jó, egyeztem bele, legyen, ami lesz, amikor jönnek a szemetesek, majd befogom a fülem, és a szemem is becsukom! Errefel, annyi munkám volt, hogy szépen megfeledkeztem a dologról, a rám váró írtózatos megpróbáltatásról, eljött a dél, és a szemetesautó még sehol! Kimerészkedtem az udvarra, nézzem meg, mit csinálnak a csirkéim, mert a jércék mostanában a kakasok ellen felmenekülnek a hársfára, a hársfa ágai pedig kivezetnek a mezőre, s félő volt, hogy gondolnak egyet, és a másik oldalon ereszkednek le! Így aztán szépen világgá mennek! Lacival ezt a problémát is próbáltuk az este orvosolni úgy ahogy, de nem találtunk biztos megoldást. Hátramegyek a tyúkudvarba, a három jérce, a Fehér, a Fürj és a kis fekete Vízhordó (anyámtól hallottam, hogy Újlakon a legkisebb, fejlődésben lemaradt csirkét, vízhordónak nevezik el, mert mindig hátul kullog, vagy nem tudom, miért!), ott ülnek szépen egymásmellett egy középső ágon, s még a lábuk sem akadt bele a műanyag hálóba, amit az este Laci a fára felfogott, hogy ne repülhessenek ki. A tojófészkeket is oda kell majd nekik felszereljük, ha elkezdenek tojni. Van még egy jérce, a kopasznyakú kontyos, amelyikről sose tudtam megállapítani pontosan, hogy mi, mert olyan harcias, mint egy kakas, de a kakasok néha meg szokták környékezni, aztán úgy rájuk támad, hogy elmegy a kedvük a hetyepetyétől! Ez, a nagy súlya miatt, a fára se tud felrepülni. Előbb Beethovennek neveztem el, meg Karmesternek, mert úgy rángatja-rázza a kontyát, mint egy karmester, aki nagyon beleéli magát a koncertvezetésbe, de utóbb mégiscsak a Strucc névnél állapodtam meg, mivel nem repül, nyilván futómadár 😀 , és olyan agresszív, félelmet nem ismerő és félelmetes maga is (erről a négy kakas tudna mesélni!), mint a legújabb Jumanji filmbeli struccok!

Nagyjából elégedetten jövök visszafelé, s akkor veszem észre, hogy hiányzik a kuka mellől az én ócska műszerfalam! Jajj de jó! Annyira megörültem, biztos jött egy ócskavas gyűjtő, és felrakta a szekerére! Ezt a boldogságot! És megszabadított engem attól, hogy a feltételezett megaláztatást a szemetesektől elszenvedjem! És a további szorongást is, amíg várom, hogy megjöjjenek! Hogy milyen jók történnek mostanában! El se hiszem! Lacinak is elújságoltam messengeren, és azt válaszolta, nagy bölcsen, hogy néha hagyni kell a dolgokat csak úgy maguktól megtörténni! Erről eszembejutott egy régi indiai mese: az erdőben élő kéregrágó remete mindennap meglátogatta a királyt, és ajándékba vitt neki egy almát. A király illedelmesen, udvariasan elfogadta, mert tisztelte a szentéletű embert, és a gyümölcsöt egy raktárba vitette. Ez hosszú-hosszú ideig, évekig eltartott, egyszer azonban, pont amikor a király átvette volna az almát, egy majom ugrott be az ablakon, kikapta a király kezéből a jókora gyümölcsöt, és kettéharagta. Csodák csodája, az almából egy drágakő hullott a földre! Így derült ki, hogy a remete a királynak minden áldott nap tulajdonképpen egy drágakövet ajándékozott! A mese folytatódik, egy mesefolyamról van szó, de nekem az eleje tetszik a legjobban! Mennyire ismerték ezt a bölcsességet a keletiek, … a dolgokat hagyni kell megtörténni, és ki kell várni, amíg eljön az idejük! Eldöntöttem, hogy ezután ennek az elvnek a mentén próbálok meg élni…

Azzal kezdődött a napom, hogy rájöttem, levágták az RDS-t, a mobiltelefon szolgáltatót, mert nyilván nem fizettük ki, ez a Lacipárom dolga lenne, én nem is tartom számon, én csak akkor kapálózom, amikor ilyen kellemetlen meglepetések érnek! És az a gond, hogy ezzel az ócska Alwiev márkájú telefonnal szoktam interjúzni, mert az új G20-as, amit a rádiótól kaptam használatra, nem kompatibilis az itthoni ministúdiómmal. Amikor azt kötöm rá a keverőpultra, zúg, brüng az egész rendszer. 9 óra elmúlt, Laci már elindult az üzlet felé, gyorsan sms-eztem neki az Orange-ról, hogy az első útja az RDS-hez vezessen, visszaírta, hogy bakker, vezetek, és az RDS amúgyis csak 10-kor nyit! Na Edith, most mi legyen, szerencsére jóban vagyok az interjúalannyal, akivel terveztem az első beszélgetést, és jót mulattunk a helyzeten, annyiban maradtunk, hogy remélhetőleg tízig megoldódik a dolog! De ha mégsem? Hát akkor füstjelekkel kommunikálunk, ajánlotta ő, hozva a szokásos humorát. Laci kifizeti interneten, tudtam, hogy nem látogatja meg az RDS irodát, de ha nem “operálják” a tranzakciót tízig, akkor mi lesz? S akkor itt van még a sok bonyodalom, a kifizetést küldjük át az RDS-nek, hogy lássák rendeztük a számlát, de a bankom honlapjáról nem tudom letölteni a jóistennek se a kifizetési bizonylatot, se lefényképezni, mert a banki üzletpolitika nem engedélyezi. Ott bosszankodtam, a külpolitikai témára se tudtam felkészülni, főleg, hogy nem az erősségem se a NATO, se a G7-es országok találkozója.

Az interjúalanyomat nem mertem hívni, Lacin próbáltam ki, hogy működik-e az interjús telefonom, és mit ad Isten, egyből elkezdett csengeni, mindenféle kifizetési bizonylat nélkül, ettől megnyugodtam, visszahívtam az alanyom, a külpolitikai elemzőt. Kiderült, hogy ő sincs jobb helyzetben, mint én, hiszen bújkálva ad interjút, mert a munkahelyén nem díjazzák azt, ha ő munkaidőben nyilatkozik, bármilyen kérdésről is lenne szó, télen a mellékhelyiségbe húzódik be, nyáron kimegy az intézmény udvarára, eső esetén pedig – ahogy ma is történt – megbujik egy terebélyes fa lombkoronája alatt. Borzasztó ez az underground életforma! 😀 Én inkognitóban írok, van aki meg inkognitóban interjúzik!

Második alanyom, az idős történész, viszont nagyon lazára vette a figurát, ült egy padon, mert a családorvosa napi sétát ajánlott neki, és én pont egy ilyen sétafélórában hívtam fel, miközben kérdeztem, elképzeltem, milyen lezserül éli az életét, a parkban csiripelnek a madarak, és ő boldog, mert hamarosan a város díszpolgára lesz, mesélt az életéről, munkásságáról. Befejezésül én sok sikert kívántam neki a további munkájához, erre ő nem válaszolt, csak nevezett halkan, kuncogott inkább, és akkor megértettem, hogy neki nincs tervében többet dolgozni, mindent megírt már, amit meg akart írni. És ez így van jól… A két véglettel találkoztam egy fél óra leforgása alatt, a görcsösen dolgozó, mondhatni güriző tipussal, aki civilben tisztviselő, de a külpolitika a hobbija, és ezért bármilyen áldozatot képes vállalni, a másik pedig a történész-levéltáros, aki tisztességesen dolgozott, sok-sok évtizeden keresztül osztotta meg velünk, laikusokkal, a levéltár rejtett kincseit, de most pihenésre vágyik, és mint aki terhét végre letehette, felszusszan egy padon ülve, amikor tudomására hozzuk, hogy hamarosan dízspolgárrá avatják.

Közben az utcai ablakon keresztül beszűrődtek a külső zajok, a szomszéd kutya egyfolytában csak sírt, panaszkodott. Megjött a gazdi, azt is hallom még a fülhallgató ellenére is, mert ilyenkor az eb élesen csahol, gyorsan abbahagytam az interjúvágást, és kilestem a függöny mögül: odadobott neki egy fél veknit, a vizesedénye felborulva, a nap sütött, és hiába csaholt, mert a szívtelen gazdi nem engedte el, nem is gazdi ez, hanem egyszerű kőszívű állattartó, ott van a nagy udvar, és szegény fiatal labrador láncra van verve, s vele együtt az én lelkem is. Ahogy a darab kenyeret megkapta, el is ásta azonnal. Eltette szegény rosszabb napokra, de hát jöhetnek ennél rosszabb napok is?! Aztán megjött a feleség bicajjal, de attól is hiába remélt szabadulást szegény pára. Végül a lányuk érkezett meg, az elengedte (ritka alkalom ez!), valami kolbászfélét vagy virslit is adott neki, amit a kutya mohón elnyelt, és végre fellélegezhettem én is, a rabkutyával együtt. Így megy ez már napok óta, és én ebbe fogok beleroppanni. Mert Laci kategórikusan megtiltotta, hogy valamit tegyek, beszélni a szomszéddal nem akarok, mert csak felmegy a cukrom, és fél perc alatt össze fogok vele veszni. Az elején még egy halvány köszönést megeresztettünk a kapun keresztül, de most oda se akarok nézni, csak a profi füldugót kell már beszereznem, amely teljesen kiszűri a külső zajokat, maximálisan hangszigetel, és akkor talán nyugtom lesz. Fiatal, 9 hónapos állat, tele energiával, és akkor ott kell gunnyasszon egész nap a láncon, a tűző napon, mert persze ólja sincs, miért is lenne, majd csak délre odaér fölé az árnyék is! A fedett kocsibeálló egyik oszlopához kötötték ki.

Töredelmesen bevallom, nemigazán tudtam (ma sem) koncentrálni a munkámra, csak azt lestem, mit tesz a drágalátos ember, mikor veszi már el azt a tálat, hogy megtöltse végre vízzel. Szerencsére esős idő van, és én nem is bánom, másképp az a szerencsétlen állat kimúlna, ha olyan forró nyarak lennének, mint az előző években. Csak essen, minél többet, Médárd napkor is esett, akkor negyven napig van remény! Legalább lesz vize, és nem fog napszúrást kapni, habár azt is kívántam neki egy bizonyos ponton, csak ne lássam többet a szenvedését! Jóba kell lenni a szomszédokkal, int Laci, persze, azzal, aki ember, de az ilyen énszerintem nem érdemli meg a teremtés koronája titulust! Arra van pénze, hogy megvegyen egy drága fajkutyát, a villája mellé (nem vasvillára gondoltam!), de arra nincs, hogy rendesen gondozza, normális ételt adjon neki, és kutyaólat csináltasson. Lacipárom megígérte, hogy hétvégén összeeszkabál neki egyet. Az állatrendőrség pedig még mindig csak papíron működik, de ez is egy kihívás a jó rádiósnak. Aki itthonról dolgozik, és nézi, figyeli, ahogy a szemközti szomszéd udvarán hever az eleven téma. Néha bánatosan felemeli a fejét. Nem tudlak megmenteni kisöreg, mert jóban kell ám lennem a gazdáddal! Ezt kívánja az etikett. Majd 80 évesen talán én is olyan bölcs leszek, mint a jövendőbeli díszpolgár, de egyelőre csupa görcs vagyok, mint a klandesztin külpolitikai elemző.

Más ember szombaton és vasárnap kikapcsolja az ébresztőórát, én pedig hétvégére “hajnali” negyed 7-re állítottam be. Kell valami akció!! felkiáltással háromnegyed hétkor sikeresen el is indultunk, mi a kis csapat, a két kutyagyermek meg én, a besei erdő felé vettük az irányt. Végig a Csángó utcán minden kutya megugatott, tépték le a kerítést meg a láncot, és emiatt sietősre kellett fogjuk, de nem volt mit tenni, kerülnünk kellett, mert hátul, a mezőn, ahol rövidíthettünk volna, óriásira nőtt a fű, éjjel esett, és én derékig vizes lettem volna, Maci és Milo pedig egészen. A dombra felérve, az első nagy meglepetés az volt, hogy a hasitasimban nem volt ott a teló. Így hát végig azon stresszeltem magam, hogy vajon nem esett-e ki a nagy rohanásban, vagy tényleg elfelejtettem volna magamhozvenni, mert arra pontosan emlékeztem, hogy a kezemben volt indulás előtt. Keveset alszom mostanában a “kiterjedt gazdaságunk” miatt (csirkék, kutyák, három macska), és ez kihat a rövidtávú memóriámra. Úgy hogy a kirándulásról képek nuku, de majd bepótolom. Találtam egy Stephen King-szerű fát, vagy még inkább a Gyűrűk ura filmbélit (mert most már én is témában vagyok a Laci nagy filmjeivel). Azt szívesen lefotóztam volna, de remélem nem fut el sehova, és következő alkalommal megtehetem 😀

Menj ki a természetbe, és egyből elfelejted minden civilizációs nyavalyádat! Még akkor is, ha két rakoncátlan négylábú húzgál jobbra-balra. Maci (a barna, a kislány) szimatolós fajta, ő drogkeresőnek lett volna jó, Milo-fiú pedig a vadász, ő nekiiramodik, csak győzzem szusszal utána az iramot. Nem engedtem el őket, mert a múltkor volt egy kis konfliktusom a juhásszal, meg az erdész is felszólított pár évvel ezelőtt, hogy az erdőben tilos a kutyákat szabadon engedni. Megsúgom, ha nem lennének ennyire kontrolálhatatlanok, úgyis póráz nélkül sétálnának. 😀

Az erdőben keresgéltem a gombát, de nem találtam semmit, csak csalánt szedtem a csirkéknek, meg magamnak is, voltak egészen friss hajtások. Imádják, nagyon nagy különbséget tesznek az öreg és a zsenge csalán között. Akárcsak nekünk, embereknek, a zsengéje mindig jobb! 😀 Nem mentünk nagyon messzire, mert már negyven perce kutyagoltunk felfelé, és nagyon kemény meló még edzetten is két ilyen húzós ebbel nyargalászni. Hát még edzetlenül! Visszafordultunk, Milo és Maci enyhe szomorúságára, és az erdő szélére kiérve, letámadott egy kóbor kutyacsapat. Ismerem őket, ott szoktak csatangolni az erdei út mentén. Aki fél a kutyáktól, az biztos most frászt kapott volna, mert honnan tudhatná, hogy nem veszélyesek, csak a területüket védnék, védik?! Meg is adtam nekik a sikerélményt, elhúztunk onnan rövidesen, de előbb felszedtem azt a pár csiperkegombát, amit az erdőszélen találtam. Egyet-kettőt valakik felrugtak, de nem számít. Bírom, amikor egy ember nem ismeri a gombákat, és frusztráltságában jól belerug: Nesze neked, hülye gomba, tartsd meg magadnak a titkodat! S most már az se szedhessen le, aki többet tud nálam! Én pedig kitoltam a frusztrált palival, s még csak azértis beraktam a zacskómba és a tepsibe kisütöttem valahányat!

Ez egy régebbi fotó (látszik hogy a régi telefonommal készült a kép, mert rosszabb minőségű), de biztos, hogy ez a banda volt, csak a barna nélkül. Ártalmatlanok, persze sok embert erről nem lehet meggyőzni, mint arról sem, hogy az erdőben nem fogja felfalni a medve és nem ragad bele az összes kullancs. Nem is próbálok én senkit meggyőzni, több hely marad nekem! 😋🤣 Aki úgy döntött, hogy rettegésben akar élni, azt nem lehet erről lebeszélni! Mint arról sem, hogy mutálódtak a gombák, és ami eddig nem mérgezett, most az is mérgez 😀

Próbáltam töltekezni, ahogy a spirituális tanítók ajánlják, de nem volt egy perc megállásunk sem, mert végig ráncigáltak a lurkók, inkább lefáradtam, minthogy feltöltődtem volna. És bármilyen nevetséges, izomlázam lett ettől a szombat reggeli kirucctól.

Itt a zsákmány, a cicák is szeretik az új szimatokat, jól megszaglászta a Kicsi a gombakészletemet is és a jázmincsokrot is, amit az út mellől szedtem. Az volt az érzésem, hogy nagyon vágyakozik abba a világba, ahonnan ezek az illatok erednek. Már már arra gyanakszom, hogy vadmacska keverék, annyira vadmacskás a tekintete és a viselkedése is. Kis aggodalmasnak szoktuk hívni Lacival, mert mindig olyan aggódó szemekkel néz, mintha arra lenne kényszerülve, hogy viszontagságos körülmények között, táplálékát saját maga szerezze be. Mindig attól fél, hogy neki nem jut elég eleség! 😼

A jázmin az egyik kedvenc virágom, az orgona, a nárcisz, a jácint, a gyöngyvirág, a rózsa, a lilaakác, a liliom, a dália és még nemtudomhány virágfajta mellett. De első helyen mégiscsak a jácint áll, talán azért, mert nekem itthon nincsen, pedig már annyiszor megfogadtam, hogy ültetek, de még mindig nem tettem meg. Nem mondom, hogy nincs honnan beszereznem, mert anyáméknak is van egy óriásbokruk, csak egy tövet el kellene valahogy már hozni. És most hálistennek felfedeztem ezt a rejtőzködő bokrot itt a felső utca sarkában, szedhettem végre egy csokorravalót, remélem senkit nem rövidítettem meg ezzel a szerény csokrommal.

Sajnos már kókadozik, de le is préseltem pár ágat a határidőnaplómba, abban reménykedem, hogy hátha megtartja az illatát!

😎

Amikor ezt a blogot elindítottam, abban reménykedtem, hogy minél többen elolvassátok, most meg azt remélem, hogy csak nagyon kevesen szántok rá időt, mert ez csak amolyan napló, nincs benne semmi extra. Egy ideje agyoncenzúrázom magam, semmit nem merek vagy nem akarok megírni! És akkor ennek mi az értelme, ez milyen írás? Ha csak az marad benne, amit a személyes cenzurámon átrostálok, ami keresztülmegy a rostán, ami pedig fennmarad, az a kovidhelyzethez való viszonyulásom, az oltásról meg az új szomszéd/régi “bajtárs” kutyatartási stílusáról a spéci véleményem. Minden cenzúra alá esik, még az antikváriumban viselt dolgaink is! Úgyhogy hamarosan csak az olvasmányélményeimről fogok mesélni, a kínai és japán mesékről, amelyek elbűvölnek, meg a veteményesről és a kiskerti virágaimról … Apropó, most hallottam egy mainstream kategóriába eső beszélgetést, ahol megemlítették, hogy a közösségi oldal (tudjuk melyik!), nem tiltja már le azokat, akik arról posztolnak, hogy a vírus laborszökevény (is) lehet! És azt is pedzették ezen a kerekasztalon, – amelyen történészek, jogászok, kormánypárti és ellenzéki politikusok vettek részt -, hogy kik profitáltak a bezártság során, hát naná, hogy a multik meg az óriáscégek! És kik szegényedtek le, és mentek tönkre? Ez magától érthetődik, mert “aki szegény az a legszegényebb” elv itt is érvényesült. És hogy mekkora profitot hoz a gyógyszeriparnak tudjukhogymi. Ez nem újság, és csak ténymegállapítás, de legalább valaki ezt is “észrevette”, és el merte mondani nyilvánosan a fősodrásban! Ez is már valami…

És bírom amikor a szakember teszi a hülyét, hogy hát persze, hogy fáj, amikor megszúrnak, hogyne fájna és utána egy ideig a helye is! Nem is ettől fél, akinek kételyei vannak a mellékhatásokat illetően, hanem pl ettől ! Szerencsére nem vagyok férfi, és fiatal sem vagyok már! És csak halkan jegyzem meg, hogy ha engem lebunkóznak, balgának és funkcionális analfabétának neveznek, az engem nem rövidít meg semmivel! Legfeljebb még jobban bezárkózom, még többet próbálok tanulni, magambaszívni az univerzumból, és már csak a csirkéim izgalmas magánéletét ecsetelem, vagy még azt sem. Nagyon sok emberrel megszűnt a baráti kapcsolatom az utóbbi kovidos időszakban, elvi kérdések miatt, de én szeretem a csendet, a magányt, szeretek egyedül elmélkedni, úgyhogy kárpótol az itthoni és üzletbeli több ezer kötet és persze a természet, amely körülvesz, mert mindig van valami felfedeznivaló az én kis minivilágomban, és mert belső életet élni igenis jó! 🥰