Monthly Archives: June 2021

Egy nap a házi szerkesztőségben

Azzal kezdődött a napom, hogy rájöttem, levágták az RDS-t, a mobiltelefon szolgáltatót, mert nyilván nem fizettük ki, ez a Lacipárom dolga lenne, én nem is tartom számon, én csak akkor kapálózom, amikor ilyen kellemetlen meglepetések érnek! És az a gond, hogy ezzel az ócska Alwiev márkájú telefonnal szoktam interjúzni, mert az új G20-as, amit a rádiótól kaptam használatra, nem kompatibilis az itthoni ministúdiómmal. Amikor azt kötöm rá a keverőpultra, zúg, brüng az egész rendszer. 9 óra elmúlt, Laci már elindult az üzlet felé, gyorsan sms-eztem neki az Orange-ról, hogy az első útja az RDS-hez vezessen, visszaírta, hogy bakker, vezetek, és az RDS amúgyis csak 10-kor nyit! Na Edith, most mi legyen, szerencsére jóban vagyok az interjúalannyal, akivel terveztem az első beszélgetést, és jót mulattunk a helyzeten, annyiban maradtunk, hogy remélhetőleg tízig megoldódik a dolog! De ha mégsem? Hát akkor füstjelekkel kommunikálunk, ajánlotta ő, hozva a szokásos humorát. Laci kifizeti interneten, tudtam, hogy nem látogatja meg az RDS irodát, de ha nem “operálják” a tranzakciót tízig, akkor mi lesz? S akkor itt van még a sok bonyodalom, a kifizetést küldjük át az RDS-nek, hogy lássák rendeztük a számlát, de a bankom honlapjáról nem tudom letölteni a jóistennek se a kifizetési bizonylatot, se lefényképezni, mert a banki üzletpolitika nem engedélyezi. Ott bosszankodtam, a külpolitikai témára se tudtam felkészülni, főleg, hogy nem az erősségem se a NATO, se a G7-es országok találkozója.

Az interjúalanyomat nem mertem hívni, Lacin próbáltam ki, hogy működik-e az interjús telefonom, és mit ad Isten, egyből elkezdett csengeni, mindenféle kifizetési bizonylat nélkül, ettől megnyugodtam, visszahívtam az alanyom, a külpolitikai elemzőt. Kiderült, hogy ő sincs jobb helyzetben, mint én, hiszen bújkálva ad interjút, mert a munkahelyén nem díjazzák azt, ha ő munkaidőben nyilatkozik, bármilyen kérdésről is lenne szó, télen a mellékhelyiségbe húzódik be, nyáron kimegy az intézmény udvarára, eső esetén pedig – ahogy ma is történt – megbujik egy terebélyes fa lombkoronája alatt. Borzasztó ez az underground életforma! 😀 Én inkognitóban írok, van aki meg inkognitóban interjúzik!

Második alanyom, az idős történész, viszont nagyon lazára vette a figurát, ült egy padon, mert a családorvosa napi sétát ajánlott neki, és én pont egy ilyen sétafélórában hívtam fel, miközben kérdeztem, elképzeltem, milyen lezserül éli az életét, a parkban csiripelnek a madarak, és ő boldog, mert hamarosan a város díszpolgára lesz, mesélt az életéről, munkásságáról. Befejezésül én sok sikert kívántam neki a további munkájához, erre ő nem válaszolt, csak nevezett halkan, kuncogott inkább, és akkor megértettem, hogy neki nincs tervében többet dolgozni, mindent megírt már, amit meg akart írni. És ez így van jól… A két véglettel találkoztam egy fél óra leforgása alatt, a görcsösen dolgozó, mondhatni güriző tipussal, aki civilben tisztviselő, de a külpolitika a hobbija, és ezért bármilyen áldozatot képes vállalni, a másik pedig a történész-levéltáros, aki tisztességesen dolgozott, sok-sok évtizeden keresztül osztotta meg velünk, laikusokkal, a levéltár rejtett kincseit, de most pihenésre vágyik, és mint aki terhét végre letehette, felszusszan egy padon üléve, amikor tudomására hozzuk, hogy hamarosan dízspolgárrá avatják.

Közben az utcai ablakon keresztül beszűrődtek a külső zajok, a szomszéd kutya egyfolytában csak sírt, panaszkodott. Megjött a gazdi, azt is hallom még a fülhallgató ellenére is, mert ilyenkor az eb élesen csahol, gyorsan abbahagytam az interjúvágást, és kilestem a függöny mögül: odadobott neki egy fél veknit, a vizesedénye felborulva, a nap sütött, és hiába csaholt, mert a szívtelen gazdi nem engedte el, nem is gazdi ez, hanem egyszerű kőszívű állattartó, ott van a nagy udvar, és szegény fiatal labrador láncra van verve, s vele együtt az én lelkem is. Ahogy a darab kenyeret megkapta, el is ásta azonnal. Eltette szegény rosszabb napokra, de hát jöhetnek ennél rosszabb napok is?! Aztán megjött a feleség bicajjal, de attól is hiába remélt szabadulást szegény pára. Végül a lányuk érkezett meg, az elengedte (ritka alkalom ez!), valami kolbászfélét vagy virslit is adott neki, amit a kutya mohón elnyelt, és végre fellélegezhettem én is, a rabkutyával együtt. Így megy ez már napok óta, és én ebbe fogok beleroppanni. Mert Laci kategórikusan megtiltotta, hogy valamit tegyek, beszélni a szomszéddal nem akarok, mert csak felmegy a cukrom, és fél perc alatt össze fogok vele veszni. Az elején még egy halvány köszönést megeresztettünk a kapun keresztül, de most oda se akarok nézni, csak a profi füldugót kell már beszereznem, amely teljesen kiszűri a külső zajokat, maximálisan hangszigetel, és akkor talán nyugtom lesz. Fiatal, 9 hónapos állat, tele energiával, és akkor ott kell gunnyasszon egész nap a láncon, a tűző napon, mert persze ólja sincs, miért is lenne, majd csak délre odaér fölé az árnyék is! A fedett kocsibeálló egyik oszlopához kötötték ki.

Töredelmesen bevallom, nemigazán tudtam (ma sem) koncentrálni a munkámra, csak azt lestem, mit tesz a drágalátos ember, mikor veszi már el azt a tálat, hogy megtöltse végre vízzel. Szerencsére esős idő van, és én nem is bánom, másképp az a szerencsétlen állat kimúlna, ha olyan forró nyarak lennének, mint az előző években. Csak essen, minél többet, Médárd napkor is esett, akkor negyven napig van remény! Legalább lesz vize, és nem fog napszúrást kapni, habár azt is kívántam neki egy bizonyos ponton, csak ne lássam többet a szenvedését! Jóba kell lenni a szomszédokkal, int Laci, persze, azzal aki ember, de az ilyen énszerintem nem ember! Arra van pénze, hogy megvegyen egy drága fajkutyát, a villája mellé (nem vasvillára gondoltam!), de arra nincs, hogy rendesen gondozza, normális ételt adjon neki, és kutyaólat csináltasson. Lacipárom megígérte, hogy hétvégén összeeszkabál neki egyet. Az állatrendőrség pedig még mindig csak papíron működik, de ez is egy kihívás a jó rádiósnak. Aki itthonról dolgozik, és nézi, figyeli, ahogy a szemközti szomszéd udvarán hever az eleven téma. Néha bánatosan felemeli a fejét. Nem tudlak megmenteni kisöreg, mert jóban kell ám lennem a gazdáddal! Ezt kívánja az etikett. Majd 80 évesen talán én is olyan bölcs leszek, mint a jövendőbeli díszpolgár, de egyelőre csupa görcs vagyok, mint a klandesztin külpolitikai elemző.

Múlt hétvégi kirucc

Más ember szombaton és vasárnap kikapcsolja az ébresztőórát, én pedig hétvégére “hajnali” negyed 7-re állítottam be. Kell valami akció!! felkiáltással háromnegyed hétkor sikeresen el is indultunk, mi a kis csapat, a két kutyagyermek meg én, a besei erdő felé vettük az irányt. Végig a Csángó utcán minden kutya megugatott, tépték le a kerítést meg a láncot, és emiatt sietősre kellett fogjuk, de nem volt mit tenni, kerülnünk kellett, mert hátul, a mezőn, ahol rövidíthettünk volna, óriásira nőtt a fű, éjjel esett, és én derékig vizes lettem volna, Maci és Milo pedig egészen. A dombra felérve, az első nagy meglepetés az volt, hogy a hasitasimban nem volt ott a teló. Így hát végig azon stresszeltem magam, hogy vajon nem esett-e ki a nagy rohanásban, vagy tényleg elfelejtettem volna magamhozvenni, mert arra pontosan emlékeztem, hogy a kezemben volt indulás előtt. Keveset alszom mostanában a “kiterjedt gazdaságunk” miatt (csirkék, kutyák, három macska), és ez kihat a rövidtávú memóriámra. Úgy hogy a kirándulásról képek nuku, de majd bepótolom. Találtam egy Stephen King-szerű fát, vagy még inkább a Gyűrűk ura filmbélit (mert most már én is témában vagyok a Laci nagy filmjeivel). Azt szívesen lefotóztam volna, de remélem nem fut el sehova, és következő alkalommal megtehetem 😀

Menj ki a természetbe, és egyből elfelejted minden civilizációs nyavalyádat! Még akkor is, ha két rakoncátlan négylábú húzgál jobbra-balra. Maci (a barna, a kislány) szimatolós fajta, ő drogkeresőnek lett volna jó, Milo-fiú pedig a vadász, ő nekiiramodik, csak győzzem szusszal utána az iramot. Nem engedtem el őket, mert a múltkor volt egy kis konfliktusom a juhásszal, meg az erdész is felszólított pár évvel ezelőtt, hogy az erdőben tilos a kutyákat szabadon engedni. Megsúgom, ha nem lennének ennyire kontrolálhatatlanok, úgyis póráz nélkül sétálnának. 😀

Az erdőben keresgéltem a gombát, de nem találtam semmit, csak csalánt szedtem a csirkéknek, meg magamnak is, voltak egészen friss hajtások. Imádják, nagyon nagy különbséget tesznek az öreg és a zsenge csalán között. Akárcsak nekünk, embereknek, a zsengéje mindig jobb! 😀 Nem mentünk nagyon messzire, mert már negyven perce kutyagoltunk felfelé, és nagyon kemény meló még edzetten is két ilyen húzós ebbel nyargalászni. Hát még edzetlenül! Visszafordultunk, Milo és Maci enyhe szomorúságára, és az erdő szélére kiérve, letámadott egy kóbor kutyacsapat. Ismerem őket, ott szoktak csatangolni az erdei út mentén. Aki fél a kutyáktól, az biztos most frászt kapott volna, mert honnan tudhatná, hogy nem veszélyesek, csak a területüket védnék, védik?! Meg is adtam nekik a sikerélményt, elhúztunk onnan rövidesen, de előbb felszedtem azt a pár csiperkegombát, amit az erdőszélen találtam. Egyet-kettőt valakik felrugtak, de nem számít. Bírom, amikor egy ember nem ismeri a gombákat, és frusztráltságában jól belerug: Nesze neked, hülye gomba, tartsd meg magadnak a titkodat! S most már az se szedhessen le, aki többet tud nálam! Én pedig kitoltam a frusztrált palival, s még csak azértis beraktam a zacskómba és a tepsibe kisütöttem valahányat!

Ez egy régebbi fotó (látszik hogy a régi telefonommal készült a kép, mert rosszabb minőségű), de biztos, hogy ez a banda volt, csak a barna nélkül. Ártalmatlanok, persze sok embert erről nem lehet meggyőzni, mint arról sem, hogy az erdőben nem fogja felfalni a medve és nem ragad bele az összes kullancs. Nem is próbálok én senkit meggyőzni, több hely marad nekem! 😋🤣 Aki úgy döntött, hogy rettegésben akar élni, azt nem lehet erről lebeszélni! Mint arról sem, hogy mutálódtak a gombák, és ami eddig nem mérgezett, most az is mérgez 😀

Próbáltam töltekezni, ahogy a spirituális tanítók ajánlják, de nem volt egy perc megállásunk sem, mert végig ráncigáltak a lurkók, inkább lefáradtam, minthogy feltöltődtem volna. És bármilyen nevetséges, izomlázam lett ettől a szombat reggeli kirucctól.

O

Itt a zsákmány, a cicák is szeretik az új szimatokat, jól megszaglászta a Kicsi a gombakészletemet is és a jázmincsokrot is, amit az út mellől szedtem. Az volt az érzésem, hogy nagyon vágyakozik abba a világba, ahonnan ezek az illatok erednek. Már már arra gyanakszom, hogy vadmacska keverék, annyira vadmacskás a tekintete és a viselkedése is. Kis aggodalmasnak szoktuk hívni Lacival, mert mindig olyan aggódó szemekkel néz, mintha arra lenne kényszerülve, hogy viszontagságos körülmények között, táplálékát saját maga szerezze be. Mindig attól fél, hogy neki nem jut elég eleség! 😼

Itt inkább elégedettnek látszik, mintsem aggódónak, mert itt megbújhat az egyik kedvenc helyén, az almafa lombkoronájában!

A jázmin az egyik kedvenc virágom, az orgona, a nárcisz, a jácint, a gyöngyvirág, a rózsa, a lilaakác, a liliom, a dália és még nemtudomhány virágfajta mellett. De első helyen mégiscsak a jácint áll, talán azért, mert nekem itthon nincsen, pedig már annyiszor megfogadtam, hogy ültetek, de még mindig nem tettem meg. Nem mondom, hogy nincs honnan beszereznem, mert anyáméknak is van egy óriásbokruk, csak egy tövet el kellene valahogy már hozni. És most hálistennek felfedeztem ezt a rejtőzködő bokrot itt a felső utca sarkában, szedhettem végre egy csokorravalót, remélem senkit nem rövidítettem meg ezzel a szerény csokrommal.

Sajnos már kókadozik, de le is préseltem pár ágat a határidőnaplómba, abban reménykedem, hogy hátha megtartja az illatát!

😎

Amikor ezt a blogot elindítottam, abban reménykedtem, hogy minél többen elolvassátok, most meg azt remélem, hogy csak nagyon kevesen szántok rá időt, mert ez csak amolyan napló, nincs benne semmi extra. Egy ideje agyoncenzúrázom magam, semmit nem merek vagy nem akarok megírni! És akkor ennek mi az értelme, ez milyen írás? Ha csak az marad benne, amit a személyes cenzurámon átrostálok, ami keresztülmegy a rostán, ami pedig fennmarad, az a kovidhelyzethez való viszonyulásom, az oltásról meg az új szomszéd/régi “bajtárs” kutyatartási stílusáról a spéci véleményem. Minden cenzúra alá esik, még az antikváriumban viselt dolgaink is! Úgyhogy hamarosan csak az olvasmányélményeimről fogok mesélni, a kínai és japán mesékről, amelyek elbűvölnek, meg a veteményesről és a kiskerti virágaimról … Apropó, most hallottam egy mainstream kategóriába eső beszélgetést, ahol megemlítették, hogy a közösségi oldal (tudjuk melyik!), nem tiltja már le azokat, akik arról posztolnak, hogy a vírus laborszökevény (is) lehet! És azt is pedzették ezen a kerekasztalon, – amelyen történészek, jogászok, kormánypárti és ellenzéki politikusok vettek részt -, hogy kik profitáltak a bezártság során, hát naná, hogy a multik meg az óriáscégek! És kik szegényedtek le, és mentek tönkre? Ez magától érthetődik, mert “aki szegény az a legszegényebb” elv itt is érvényesült. És hogy mekkora profitot hoz a gyógyszeriparnak tudjukhogymi. Ez nem újság, és csak ténymegállapítás, de legalább valaki ezt is “észrevette”, és el merte mondani nyilvánosan a fősodrásban! Ez is már valami…

És bírom amikor a szakember teszi a hülyét, hogy hát persze, hogy fáj, amikor megszúrnak, hogyne fájna és utána egy ideig a helye is! Nem is ettől fél, akinek kételyei vannak a mellékhatásokat illetően, hanem pl ettől ! Szerencsére nem vagyok férfi, és fiatal sem vagyok már! És csak halkan jegyzem meg, hogy ha engem lebunkóznak, balgának és funkcionális analfabétának neveznek, az engem nem rövidít meg semmivel! Legfeljebb még jobban bezárkózom, még többet próbálok tanulni, magambaszívni az univerzumból, és már csak a csirkéim izgalmas magánéletét ecsetelem, vagy még azt sem. Nagyon sok emberrel megszűnt a baráti kapcsolatom az utóbbi kovidos időszakban, elvi kérdések miatt, de én szeretem a csendet, a magányt, szeretek egyedül elmélkedni, úgyhogy kárpótol az itthoni és üzletbeli több ezer kötet és persze a természet, amely körülvesz, mert mindig van valami felfedeznivaló az én kis minivilágomban, és mert belső életet élni igenis jó! 🥰