Tudjátok, hogy én mindig őszinte vagyok, most is mindent el fogok mesélni kertelés nélkül, még akkor is, ha azt fogjátok mondani utóbb, hogy bediliztem. Vállalom ezt a kockázatot! 😀

Gyerekkorom óta imádom az erdőt, Kiss Erzsike osztálytársnőmmel elsős korunktól fogva bejártuk Újlak összes erdejét, tisztását, kerestük a kökörcsint meg a kakasmandikót, és egy percig sem gondoltunk arra, hogy valamitől félnünk kellene. Ő volt az idegenvezetőm, ő ismerte jobban a jó viráglelő helyeket, és én követtem, amerre vezetett. Egyszer egy erdei út végén, ahol a tisztás kezdődött, nem emlékszem már, hogy hívják azt a helyet, Simonyi Pusztának vagy Lonkának, összekeverem már, de három fehérruhás alak libegett át előttünk kb. száz méter távolságban. Nem ijedtünk meg, még csak meg sem lepődtünk, mert a gyerekek soha semmin nem lepődnek meg. Egy idő után aztán már nem voltam benne biztos, hogy ez valóban megtörtént-e, vagy csak egy hamis emlék a gyerekkoromból.

Volt Újlakon, ahol felnőttem, egy öreg néni, Garas Erzsóknak hívták, ő mesélte, hogy régen, valamikor az ő gyerekkorában, beszélték, hogy ment egyszer egy ember éjjel az erdei ösvényen, egyik faluból a másikba kelt át a rengetesen, és egyszercsak észrevette, hogy előtte halad egy magas, szikár alak, nagy sietős léptekkel. Megörült, gondolta, ő is felgyorsítja lépteit, siet, utoléri, menjenek együtt az út hátralevő részében, hamarabb eltelik az idő! De amikor utolérte, és köszöntötte illendően, hogy Jó estét!, amikor jobban odanézett az idegen irányába, nem volt ott már senki! Mintha az erdő elnyelte volna! Annyira imádtam ezt a bizarr történetet, pedig szinte kivert a hideglelés, miközben hallgattam. Annyiszor megfogadtam, ha hazamegyek, felkeresem Erzsók nénit, és megkérem, hogy még meséljen ehhez hasonló eseteket, de soha többé nem került rá sor. Erzsók néni, 80 évesen, saját akaratából, eltávozott az élők sorából. Azóta már tudom, hogy a titokzatos, szikár alak az valószínűleg Slenderman lehetett, de erről egy következő bejegyzésben.

Nemrég egy dokumentumfilmet néztem a rejtélyes eltűnésekről, és szó volt benne az amazonászi esőerdők rejtőzködő törzseiről, akiknek az életét csak szatelliten lehet megfigyelni, és akik úgy ismerik az erdőt, egy antropológus szerint, hogy pontos leírást tudnak adni egymásnak egy édesgyümölcsöt termő fáról, amely több kilométerre fekszik, úgy mintha csak azt  mondanák, hogy Szabadi utca, 25 szám. Milyen jó nekik, irigyeltem meg őket, nincsenek számláik, kötelességeik, csak a termőfát kell megkeresniük! S akkor eszembejutott, hogy szaladtam én évekkel ezelőtt, minden este, sötétedés után drága megboldogult Didkó kutyámmal, a kolozsvári Bükkben. Nem azért nem féltem, mert velem volt a kutyatársam, hanem mert – állítom – az erdőben nincs mitől félni! (Ezt vallja Kerezsi Laci bácsi is, a Mohos láp és a Szent Anna tó gondnoka, akivel szombaton a turisztikai műsorban beszélgettem). Én akkor arra nem is gondoltam, hogy félnem kellene valamitől, mert mással voltam elfoglalva.  Éspedig a szerelemmel. 🙃 35 éves voltam akkor, de 25-nek néztem ki, egyesek szerint. És belezúgtam egy fiatalemberbe, hónapokig viaskodtam az érzéssel, és vele is. Utoljára, mielőtt végleg elutazott volna, haton söröztünk egy földszinti tömbházlakásban, és nem kis erőfeszítéseket tettem azért, próbáltam vigyázni arra, hogy az ital ne szálljon a fejembe. De valahogy vele ez sohasem sikerült, mindig mintha módosult tudatállapotba kerültem volna a közelében, de hát, ha meggondoljuk, a szerelem is egy abnormális állapot. Ha nem lenne az, nem követnénk el szerelmesen annyi őrültséget!

Fotó: Sipos Zoltán

Ez a szerelem pedig abban merült ki, hogy egyfolytában veszekedtünk, sosem voltunk egy hullámhosszon, most is így nyilvánultunk meg, és a dolgok pár órán belül megint elfajultak. Összekülönböztünk valami banális dolgon, és egyszeribe odajutottunk, hogy egymásnak estünk, ő ki akart tuszkolni az ajtón (nálam erősebb lévén, ez sikerült is neki!), a többiek meg próbáltak minket szétválasztani, aztán az egész társaság kitáncolt a lépcsőházba, onnan, mintha csak egy komikus koreográfiát követtünk volna, lekeveredtünk a pincelejáratba. Nagyon nevetséges helyzet lehetett, mi ketten ordítottunk egymásra, a többiek csitítottak, mert ugyebár éjszaka is volt, zavartuk a lakókat, akik biztos már rég nyugovóra tértek (volna). És akkor előttem egy pillanatra elsötétült a világ, és nem hallottam, nem láttam már semmit, csak az Ő parázsló fekete szemeit láttam közvetlenül a magam előtt. Annyira fura volt és ijesztő: két nagy izzó szempár a koromsötétségben, a kísérteties csendben! Csak a pillanatnak egy töredékéig tartott mindez, aztán újra hallottam a cimboráimat, a kiabálást, és lezajlott, lezárult a konfliktus. Szétváltunk. Hazamentünk.

Utána kezdtem el Didivel az erdőben szaladni, minden este, megvártam, hogy besötétedjen, felöltöztem, tornacipőt vettem, és elindultunk ketten felfelé a Mehedinti utca árokparti járdáján. Hét percnyire volt onnan a D10-es tömbháztól az erdőszéle. Aztán felérve a sportpályákra, a víztároló mellett balra, majd jobbra kanyarodtunk, és máris lehetett szaladni. Didi nagyon élvezte, számomra elég megerőltető volt, de minden este kitartóan végigcsináltam. Elértük a két erdő közötti sávot, a tisztást, ahova azután nem sokkal utat építettek (aztán az építkezés hirtelen abbamaradt, szerencsére nem lett erdőszéli lakótelep belőle), ott szaladtunk felfelé a dombtetőre, a tetőn állt egy kis tömzsi bokor, annak volt két szétágazó ága, az elágazás épphogy csak megtartott. Ott ültem a bokron, és gondolkoztam, meditáltam hosszú percekig, a két parázsló fekete szemen töprengtem. Egy kollegámnak elmeséltem az esti, erdei futásaimat, és  figyelmeztetett, hogy így születnek a fóbiák, ha az ember sötétben bóklászik a vadonban. Fóbiás nem lettem, szerencsére, egyszer történt csak meg, hogy szélvihar készülődött, zizegtek a falevelek, hajladoztak a fák jobbra-balra, és én nyugtalanságomban elkezdtem szaladni hazafelé, és minél gyorsabban szaladtam, annál hangosabb volt a természet zúgása. Megbotlottam egy gyökérben, elestem, kicsit pánikba is estem, de nem hagytam abba az erdeifutást és a bokronülve-elmélkedést.  Választ a kérdésemre azonban nem találtam…

Hogy miért kezdtem el megint itt Vásárhelyen is az esti, erdei szaladást? Nem tudom most mit keresek, de itt sincs mitől félnem, sötétben nem jár erre senki (vagy ki tudja?), és a Nerót is magammal vihetem. A Nero a szomszéd kutyája, aki átköltözött hozzánk, és sose járt pórázon. Így hát, amikor elülnek a tyúkok, és a felső utcában elcsendesedik az élet, már nem közlekednek az autók, hátul, a kiskapun kimegyünk, Maci velem, pórázon, és a két fiú, Milo és Néró szabadon. Keresztülvágunk a kertünk háta mögötti kis mezőn, át az úton, és fel a dombra, onnan pedig már csak két perc az erdő…

Sok történetem alá tudom támasztani fotókkal, és a barátaim, a szomszédaim a tanuim, hogy a valóságot mesélem. Most ezúttal nincs tanum, és csak az őszinteségem a garancia arra, hogy igazat beszélek.

Szóval vasárnap este, szürkületkor, szokás szerint megint felmentem, szaladtam az erdő mélye felé, szaladtam visszafelé, már jó fáradt voltam, lehet megint egyfajta módosult tudatállapotba kerültem, és lehet ez a magyarázat, hiszen a futással is van úgy, hogy elkalandoznak a gondolataid, és néha megtörténik, hogy nem tudod azt sem, merre jársz éppen. Fogalmam sincs, lehet valaki felvilágosít, de egyszercsak úgy száz-százötven méterre, kissé oldalt, nem az erdei úton, hanem a völgy felé, a lejtőn, ott szaladt előttem két nagyméretű fura fehér-fekete tarka madár. Ugráltak, akár a kenguruk, dájng-dájng! Az első gondolatom az volt, hogy valaki a közeli faluban struccot tart, kiszabadultak, és most itt portyáznak az erdőben. Aztán észbekaptam, hogy a futómadarak, ahogy a strucc is, rendesen szalad, egyik lábát teszi a másik után. És nem fehér-fekete tarka, hanem szürkés-barnás. Ezeknek a fehérsége szinte világított a félhomályban. De akkor ezek mik? Farsang van, ez valami maskara, lehet gyerekek, de akkor hogy van gólyavékony lábuk? Egy percre megálltam, gondolkodtam, közben eltűntek a szemem elől, és olyan nyugtalanító érzés vett rajtam erőt, mintha rajzfilmfigurák elevenedtek volna meg előttem. Mint amikor Petrucáról, a travi művészismerősömről kiderült, hogy nem is nő, hanem, neme szerint, tulajdonképpen férfi. De ez valahogy még sokkolóbb volt, mert ő mégiscsak létező személy, és tudtam addig is, hogy travik léteznek, csak nehéz volt megszoknom, hogy ezután férfiként kell viszonyulnom hozzá. De ezekhez a nemlétező jelenségekhez hogyan viszonyuljak? A józan eszem azt sugta, hogy ilyen állatok nincsenek is, a szemem meg azt, hogy Edith, hogyne lennének, hisz itt szaladnak előtted! A kutyák pedig, különös módon, tudomást se vettek róluk!

Tegnap este azon gondolkodtam, hogy írnom kellene a Hihetetlen magazin szerkesztőinek, hátha van a világon még egy ember, akinek hasonló élményben volt része… De aztán elvetettem az ötletet, Laci-párom azt tanácsolta, ne szóljak erről senkinek, mert őrültnek fognak titulálni! Hát most már újra okom van minél többet szaladni este az erdőben! Talán egyszer majd ezt az élményt is sikerül feldolgoznom…