Monthly Archives: February 2018

A két maszkurás-madár

Tudjátok, hogy én mindig őszinte vagyok, most is mindent el fogok mesélni kertelés nélkül, még akkor is, ha azt fogjátok mondani utóbb, hogy bediliztem. Vállalom ezt a kockázatot!

Gyerekkorom óta imádom az erdőt, Kiss Erzsike osztálytársnőmmel elsős korunktól fogva bejártuk Újlak majdnem összes erdejét, tisztását, kerestük a kökörcsint meg a kakasmandikót, és egy percig sem gondoltunk arra, hogy valamitől félnünk kellene. Ő volt az idegenvezető, ő ismerte jobban a jó viráglelő helyeket, és én követtem, amerre vezetett. Egyszer egy erdei út végén, ahol a tisztás kezdődött, nem tudom már hogy hívják azt a helyet, Simoni Pusztának, vagy Lonkának, összekeverem már, de három fehérruhás alak libegett át előttünk kb száz méter távolságban. Nem ijedtünk meg, még csak meg sem lepődtünk, mert a gyerekek soha semmin nem lepődnek meg. Egy idő után aztán már nem voltam benne biztos, hogy ez valóban megtörtént, vagy csak egy hamis emlék a gyerekkoromból.

Volt Újlakon, ahol felnőttem, egy öreg néni, Garas Erzsóknak hívták, ő mesélte, hogy régen, valamikor az ő gyerekkorában, beszélték, hogy ment egy ember éjjel az erdei ösvényen egyik faluból a másikba, és egyszercsak észrevette, hogy előtte halad egy másik ember, nagy sietős léptekkel. Megörült, gondolta siet, utoléri, menjenek együtt az út hátralevő részében, de amikor utolérte, köszöntötte illedelmesen, hogy Jó estét! , nem volt ott már senki. Mintha az erdő elnyelte volna. Annyira imádtam ezt a bizarr történetet, pedig szinte kivert a hideglelés, ahogy hallgattam. Annyiszor megfogadtam, ha hazamegyek, felkeresem Erzsók nénit, és megkérem, hogy még meséljen ehhez hasonló dolgokat, de soha nem került rá sor.

Nemrég egy dokumentumfilmet néztem a rejtélyes eltűnésekről, és szó volt benne az amazonászi esőerdők rejtőzködő törzseiről, akiknek az életét csak szateliten lehet megfigyelni, és akik úgy ismerik az erdőt, egy antropológus szerint, hogy pontos leírást tudnak adni egymásnak egy gyümölcsöt termő fáról, amely több kilométerre fekszik, úgy mintha csak azt  mondanák, hogy Szabadi utca 25 szám. Milyen jó nekik, irigyeltem meg őket, nincsenek számláik, kötelességeik, csak a termőfát kell megkeresniük. S akkor eszembejútott, hogy szaladtam én évekkel ezelőtt, minden este, sötétedés után drága megboldogult Didi kutyámmal, a kolozsvári Bükkben. Nem azért nem féltem, mert velem volt a kutyatársam, hanem mert az erdőben nincs mitől félni. (Ezt vallja Kerezsi Laci bácsi is, a Mohos láp és a Szent Anna tó gondnoka, akivel szombaton a turisztikai műsorban beszélgettem). Én akkor erre nem is gondoltam, hogy félni kéne valamitől, mert mással voltam elfoglalva.  Éspedig a szerelemmel. 35 éves voltam, de 25-nek néztem ki, egyesek szerint. És belezúgtam egy fiatalemberbe, hónapokig viaskodtam az érzéssel, és vele is. Utoljára, mielőtt végleg elutazott volna, haton söröztünk egy földszinti tömbházlakásban, és nagyon vigyáztam arra, hogy az ital ne szálljon a fejembe. De valahogy vele ez sosem sikerült, mindig mintha módosult tudatállapotba kerültem volna a közelében, de hát, ha meggondoljuk, a szerelem is egy módosult tudatállapot. Ha nem lenne az, nem követnénk el szerelmesen annyi őrültséget.

cikkek_10153

Fotó: Sipos Zoltán

Ez a szerelem pedig abban merült ki, hogy mindig veszekedtünk, sosem voltunk egy hullámhosszon, most is így nyilvánultunk meg, a dolgok pár órán belül ismét elfajultak. Odajutottunk, hogy egymásnakestünk, ő ki akart tuszkolni az ajtón, ez sikerült is neki, a többiek meg próbáltak minket szétválasztani, aztán az egész társaság kitáncolt a lépcsőházba, onnan, mintha csak egy komikus korekgráfiát követtünk volna, lekeveredtünk a pincelejáratba. Nagyon nevetséges helyzet lehetett, mi ketten ordítottunk egymásra, a többiek csitítottak, és akkor előttem egy pillanatra elsötétült a világ, és nem hallottam, nem láttam már semmit, csak az Ő parázsló fekete szemeit láttam maga előtt. Annyira fura volt és ijesztő: két nagy szem a koromsötétségben, a kísérteties csendben! Lehet csak a pillanatnak egy töredéke volt ez, aztán újra hallottam a cimboráim, a kiabálást, és lezajlott, lezárult a konfliktus. Hazamentünk.

Utána kezdtem el Didivel az erdőben szaladni, minden este, megvártam, hogy besötétedjen, felöltöztem, tornacipőt vettem, és elindultunk felfelé a Mehedinti utca árokparti járdáján. 7 perc volt onnan a D10-es tömbháztól az erdőszéle. Aztán felérve a sportpályákra, a víztároló mellett balra kanyarodtunk, és máris lehetett szaladni. Didi nagyon élvezte, számomra elég nagy erőfeszítés volt, de minden este végigcsináltam, elértük a két erdő közötti sávot, a tisztást, ahova utat építettek (aztán abbamaradt az építkezés), ott szaladtunk felfelé a dombtetőre, és amikor felértünk, a tetőn volt egy bokor, annak volt két szétágazó ága, az elágazás éppen hogy csak megtartott. Ott ültem, és gondolkoztam, meditáltam hosszú percekig a két parázsló szemen. Egy kollegámnak elmeséltem, és  figyelmeztetett, hogy így születnek a fóbiák, ha az ember sötétben bóklászik a vadonban. Fóbiás nem lettem, szerencsére, egyszer történt csak meg, hogy szélvihar készülődött, zizegtek a fák, hajladoztak jobbra-balra, és én elkezdtem szaladni visszafelé, és minél gyorsabban szaladtam, annál hangosabb volt a természet zúgása, megbotlottam egy gyökérben, elestem, akkor kicsit pánikbaestem, de ez nem viselt meg túlságosan, továbbra is folytattam az erdei futást, és a bokronülve való elmélkedést. De választ a kérdésemre nem találtam…

cikkek_10148

Hogy miért kezdtem el megint itt Vásárhelyen is az esti erdei szaladást? Nem tudom most mit keresek, de nincs itt se mitől félni, sötétben nem jár erre senki (vagy ki tudja? :), és a Nerót is magammal vihetem. A Nero a szomszéd kutyája, aki átköltözött hozzánk, és sose járt pórázon. Így hát, amikor elülnek a tyúkok, és a felső utcában elcsendesedik az élet, már nem közlekednek az autók, hátul, a kiskapun kimegyünk, Maci velem, pórázon, és a két fiú, Milo és Nero szabadon. Keresztülvágunk a kertünk háta mögötti kis mezőn, át az úton, és fel a dombra, onnan pedig már csak 2 perc az erdő. Az erdei utat világosban kitanulmányoztam, semmi akadálya a futásnak.

20170919_201440

Ugye tudjátok, hogy én soha nem hazudok? Sok történetem alá tudom támasztani fotókkal, vagy a barátaim, a szomszédaim a tanuim, hogy a valóságot mesélem. Most ezúttal nincs tanum, és csak az őszinteségem a garancia arra, hogy igazat beszélek.

Szóval vasárnap este szokás szerint megint felmentem, szaladtam az erdő mélye felé, szaladtam visszafelé, már jó fáradt voltam, lehet megint egyfajta módosult tudatállapotba kerültem, és lehet ez a magyarázat, hiszem a futással is van úgy, hogy elkalandoznak a gondolataid, és hirtelen nem tudod, merre jársz éppen. Nem tudom, lehet valaki felvilágosít, de egyszercsak úgy száz-százötven méterre, kissé oldalt, nem az erdei úton, ott szaladt előttem két nagyméretű fura fehér-fekete tarka madár, ugráltak, akár a kenguruk, dájng-dájng! Az első gondolatom az volt, hogy valaki a közeli faluban struccot tart, és kiszabadultak, és most itt portyáznak az erdőben. Aztán észbekaptam, hogy a futómadarak, ahogy a strucc is, rendesen szalad, egyik lábát teszi a másik után. És nem fehér-fekete tarka, hanem szürkés-barnás. Ezeknek a fehérsége szinte világított a sötétben. De akkor ezek mik? Farsang van még, ez valami maskara, lehet gyerekek, de hogy van gólyavékony lábuk? Egy percre megálltam, közben eltűntek a szemem elől, és olyan nyugtalanító érzés vett rajtam erőt, mintha rajzfilmfigurák elevenedtek volna meg. Mint amikor Petrucáról, a travi művészismerősömről kiderült, hogy nem is nő, hanem tulajdonképpen férfi. De ez valahogy még sokkolóbb volt, mert ő mégiscsak létező személy, és tudtam addig is, hogy travik léteznek, csak nehéz volt megszokni, hogy ezután férfiként kell viszonyulnom hozzá. De ezekhez a nemlétező jelenségekhez hogy viszonyuljak? A józan eszem azt mondta, hogy ilyen állat nincs is, és a szemem meg azt, hogy hogyne lenne, itt szaladnak előtted! Az is fura volt, hogy a kutyák észre se vették őket.

Tegnap este azon gondolkodtam, hogy írok a Hihetetlen magazin szerkesztőinek, hátha van a világon még egy ember, akinek hasonló élményben volt része.  De aztán elvetettem az ötletet, Laci párom azt tanácsolta, ne szóljak erről senkinek, mert őrültnek fognak nézni. Hát most már újra okom van minél többet szaladni este az erdőben. Amíg ezt is (és mást is) feldolgozom….

IMG_0973

A viszkis, a filmek és a bunkósbot

Ez a bejegyzés nem a filmről szól, és nem is annyira a viszkis személyéről, csak kihasználom én is a marketingfogást, hogy vele pózolok. De azért mégis azzal kezdem, hogy nagy izgalommal mentem el a marosvásárhelyi vetítésre a kultúrpalotába, megjegyzem, dolgozni! De amikor valami olyasmit csinál az ember, amit nagyon szeret, azt nem fogja fel munkaként, ezt tudjuk. Nem olyan mint egy városi tanácsülés, ahol majdnem semmit nem értek, de nem is fárasztom magam különösképpen, hogy utánajárjak a dolgoknak, dokumentálódjak, szégyen vagy nem szégyen, egy idő óta, ami nagyon érdekel, arra becsületesen felkészülök, ami pedig kevésbé, arra nem fordítok sok időt. De ne mondjátok meg a főnökömnek! :))

Erre az alkalomra egész előző nap “keményen” készültem, megnéztem a dokumentumfilmet, elolvastam A viszkis kritikáit, megnéztem pár tévéműsort, azt is, ahogy egymásnakestek Tvrtkoval, még két Antal Nimród filmet is megnéztem, a Kontroll a Videán sajnos akadozott, de bár inkább a Ragadozók akadozott volna 🙂

Szóval amiútán a kis kolleganőm felváltott az ezúttal is elhúzódó soros  tanácsülésen (egy napra esett a két esemény), ahol most kivételesen mindent értettem, és szorgalmasan tudósítottam is emailben a rádiót, átmentem a városházáról a kultúrpalotába. Épp időben, mert már gyülekeztek a népek, de még sikerült találnom egy jó helyet az első sorban, újságíró kolleganőm mellett. És olyan de olyan Tiff-es fílingem támadt. Pont mint amikor Alain Delon jött a tavaly Kolozsvárra, ne üssetek agyon, valószínű azért éreztem így, mert a TIFF is menekülés számomra, ha legalább egy napra eljútok, menekülés a hétköznapi számlás-tartozásos és anyagi gondokkal terhes világomból, és a napi, sokszor elég uncsi rutinból. Ott ültünk Erika kolleganőmmel, és valami olyan érzésem volt, de csak a Tiff-es fíling miatt, hogy most egy olyan 70-es évekbeli francia bűnügyi filmet fogunk látni, amilyent a nagy szívrabló-férfiideál jelenlétében vetítettek a tavalyi Tiff-en. Azzal a különbséggel, hogy itt az exbankrabló jött el a közönséggel találkozni. Azért valamennyire meg tudom érteni a 90-es évek közhangulatát, hogy modernkori Rózsa Sándort láttak benne, főleg akkor, amikor a rabló bankok Laci-férjemnek nem adnak  P.O.S. kártyaleolvasót, mert szerintük nem elég nagy a forgalma. Hogy fejlődjön egy kis cég, ha a bank nem előlegez neki a bizalmat?

Nem vagyok én elég okos ahhoz, hogy a filmről véleményt mondjak, csak azt mondhatom, amit éreztem, hogy vannak benne jópofa jelenetek, és az üldözéses rész nagyon profi, de ha semmit nem tudok a történetről, és nem azon töröm a fejem végig, hogy mit kérdezek majd okosakat a főhőstől, akkor sokkal nagyobb élményt jelentett volna számomra a mozi.

És kissé már telítődtem akkorára a sztorival is meg a filmekkel is. Hogy miért? Most egy nagyon durva esetet kell elmesélnem, és ez is a kiváltóoka annak, hogy ma elszántam magam ismét blogot írni. Egy hete érlelődik bennem, és nem is hittem volna, hogy tudok erről valamikor beszélni.

20170928_191812Én a dombon

A legutóbbi blogbejegyzésem után felhívott Bea barátnőm Nagykalotáról (a lovardás), hogy ha csak az a vágyam, hogy egy lovam legyen, akkor ő ajándékoz nekem egyet! El se hittem, mit váltott ki a vallomásom. Szárnyakat kaptam, mintha táltoslovat ígértek volna, és lelkesen szaladtunk fel a dombra Lacival a kutyákkal. Mint mindig, Milo, a fehér-fekete-kétszínű hízelgő, szabadon, a Maci, a sárga, szófogadatlan, pórázon. Egyszer Milo eltűnik, aztán gyorsan szalad vissza, és utána a felső utcai szomszéd, kikelve a képéből, a bunkósbotját forgatva a feje fölött, mint egy fergeteg, rohan felénk. Hirtelen meg se ismertem. Kérdem Lacitól, ez mit akar, ez nem Alexandru, aki juhokat tart? Dehogynem, Milo biztos megkergette a juhait! Odaér Lacihoz, aki lejjebb állt, közelebb hozzá, és szépen fejebúbján koppintja a cifrán kirajzolt juhászbotjával. Én csak a rajzokat láttam a vastag boton, a népies motivumokat, és azt, hogy Laci lehajtott fejjel áll ott, meg se mozdul, még a szeme se rebben, esküszöm, Jézust juttatta eszembe, így állhatott, amikor a töviskoszorút a fejére húzták. Aztán észheztértem, odarohantam én is nagy vitézül (néha esküszöm, az az érzésem, tesztoszteron munkál bennem!), és ráordítottam, hogy akkor most az én fejemre is húzzon egyet, de jó nagyot, amekkorát csak bír, és Lacit kérem, hogy közbe filmezze! Azt mondta nekem: Esti o femeie nebuna! De láttam, kicsit ledöbbent, nem számított arra, hogy a nőstény agresszívebb lesz a hímnél, aztán megfenyegetett, hogy járunk mi még erre, és még azt is mondta, hogy nézzük meg milyen az udvarunk! Én meg csak egyre azt hajtogattam, mintha nem is hallottam volna, miket hord össze, hogy ez agresszió, és találkozunk a rendőrségen! Ez az egész spontán jelenet két perc alatt lezajlott, ő nagy medvelépteivel visszabaktatott a juhaihoz a másik dombra.

Én meg nem tudtam lenyugodni. Elküldtem Lacit megfigyelőkamerát vásárolni, fel is szerelte hátul a ház falára, hogy villogjon,  hogy Alexandru lássa, mi van a mi udvarunkon (ha ő nagytestvér módra figyel minket fentről, akkor mi is figyeljük őt innen lentről), aztán meg sopánkodtam egy rendet, hogy már értem a nők miért keresnek maguknak nagydarab férfiakat, mert ez nemcsak ősi ösztön, hanem nagyonis gyakorlatias meggondolásból történik, például az ilyen esetekre. Ha egy ugyanolyan oroszlánnal találja szembe magát a szomszédunk, mint amilyen medve ő maga, akkor sokkal higgadtabban folyt volna le ez a beszélgetés. Persze Laci megsértődött, meg is tudom érteni, nem ő tehet róla, hogy nem született óriásnak. Aztán felhívtam egy rendőr ismerősömet, akinek elpanaszoltam az ügyet, azt válaszolta, ha nem sebes a feje az áldozatnak, az agressziót nem lehet bizonyítani, nincs mit tenni, a feleség pedig nem szerepelhet tanuként, és még ha le is filmeztem volna, a felvétel már nem számít bizonyítéknak, köszönjük meg a kedves honatyáinknak! – ez volt az utolsó mondata. Na ezzel nem mentem sokra. Még elkeseredettebb lettem: Laci, te fel tudod fogni, hogy engem megaláztak? Laci pedig (mintha őt nem alázták volna meg!) csak nézett rám a békés-őzike szemeivel. Te tudod, hogy mivel? Nem azzal, hogy azt mondta… Laci: Tudom, nem azzal, hogy bolondasszony vagy, azzal, hogy azt mondta, hogy néz ki az udvarunk!

20170919_201110Laci és Maci

Utána nem tudtam kimenni az udvarra napokig, kuksoltam a házban, akkoris ha sütött a nap, és késő éjjelig filmeket néztem, újranéztem. Kezdtem a Taxisofőrrel, aztán folytattam Thelma és Louise-zal, Született gyilkosok, Testről és lélekről, Holtpont (Keanu Reeves, a szörfös betörőkkel), Egyenesen át („Jó nap ez a halálra!”- amikor végzős orvostanhallgatók tetsz-halált indukálnak egymásnak), A nagy Lebowski („Tudod, a Töki kibírja!…Jó tudni, hogy itt van valahol a Töki, így könnyebb nekünk, bűnösöknek!”)

Aztán lenyugodtam, és végül utolsó éjjel megnéztem a Solarist, mind a két részét. És ezután jött A viszkis bemutató. Mostanában, ha „drogozni” akarok, lezsibbasztani az agyam, mindig filmet nézek. Olyan ez, mint a futás vagy bicajozás, azzal a különbséggel, hogy előbbihez, a másik két meneküléstipussal ellentétben, semmiféle erőkifejtés nem szükséges. Ez a legegyszerűbb módja annak, hogy bármiféle szer vagy alkohol nélkül, elfeledd minden búdat-bánatodat. A filmek elhitetik veled, még ha csak ideig-óráig is, hogy nincs lehetetlen. Azt hallottam, hogy akinek mindene megvan, akinek az Isten mindent megadott, arról levette a kezét, akire meg csapást mér, abban látja a potenciált, annak lehetőséget nyújt a fejlődésre. Én tehát szerencsésnek mondhatom magam, a Jóisten még nem vette le rólam a kezét, mint ez az eset is mutatja. Ezért hányódtam annyit jobbra-balra az évek során, ezért van ilyen hányatott életem most is a mi kis 50 négyzetméteres házunkban, ahova az utcán elhaladók méltatlankodva pillantanak be, nemtetszésüket fejezik ki, látva a mi kis rendetlen udvarunkat, amit három kutya tapos sárosra, ahol deszkarakások mindenfelé, ahol a két improvizált kiskertemet a négylábuak télire teljesen tönkretették, a kerítésként szolgáló hálókat szétszakították. A mi kis mucskos házunk (a kutyák mancsaitól sáros bejárti ajtónkkal), lényegesen elüt a szomszédok villáitól.

De Laci azt ígéri, tavaszra szép lesz minden, amikor elmegyek Beához Nagykalotára ismerkedni a lovakkal, lovagolni tanulni, és a kicsike lovamat elhozni, amire remélem rászolgálok majd a mesebeli három napból álló esztendő alatt. Míg én odaleszek, az én kis őzikeférjem elintéz mindent, rendbeszedi az udvart, a hátsó kertet, a bejáratot, és rendezi a kapcsolatot a szomszédokkal. Amúgy a Kincsem után eldöntöttem, hogy az első adódó alkalommal elmegyek egy lovastúrára. Akkor azt hittem ez is csak pillanatnyi fellángolás, a film hatására. De úgy tűnik több volt annál…elindított valami csodálatosat….Hogy idézzem most a sztár Ambrus Attilát: Félig nem lehet meghalni, nem lehet szeretni, ahogy félig bankot rabolni sem lehet.

Miért éljünk „rendes” életet, ha késpengén táncolva is élhetünk? 🙂

A Bea egyik lova, lehet pont az enyém 🙂 10645224_10206279129001483_557094430122667049_n