Bea, mert ő az, megkért, ha lehet ezt a képet ne használjam, mit mond majd a világ, hogy neki ilyen kicsi a lova? És fehérló nincs is, csak a mesékben, mert azt a szakma szürkének nevezi. Ilyeneket, és ehhez hasonló dolgokat tanultam 4 nap alatt Nagykalotán, Bánffyhunyadtól kb 15 kilométerre. Hogy milyen a pejló, azt is megtanultam, mert azon én lovagoltam a havason. Ez az időszak pont azokra a tavaszi-téli zimankós napokra esett, amikor mindenki azon siránkozott, hogy ismét lehullt a hó. Ezen az utolsó nagykalotai lovagláson bevallom, jól megfázott a lábam. Pedig úgy felöltöztettek, mint egy űrhajóst, csak nekem kellett volna gondoskodnom legalább három pár zokniról.
Előtte be is melegítettünk:
Még egy kép, amiért Bea ki fog nyírni!
Szabó Beát, mint a legtöbb jóbarátomat, egy interjú kapcsán ismertem meg, amikor még tördelő volt a Szabadság napilapnál, valaki ajánlotta, mint érdekes interjúalanyt az állatvédő rovatomhoz. Abban az időszakban ismerkedtem meg a lovakkal is, elmentem az Incitato lovasklubhoz, és az első dolog, ami történt velem, az volt, hogy egy boxból kihajoló kiváncsi ló bekapta a hüvelykujjam, jól megharapta, de nem mertem szólni, mert szégyelltem magam, hátradugtam a vérző ujjam, hogy ne lássák milyen boldogtalan vagyok. Bea már akkoriban is lovazott, de a kettőnk barátsága megmaradt a kóborkutyamentés területén. (Még mindig megvan neki a Blöki, akinek ketten próbáltunk gazdit találni, a végén a nyakán maradt.) Fiatal barátnőm ezután nemsokára megismerkedett Istvánnal a kedvenc kirándulóhelyén, a Vlegyásza (Vigyázó) csúcsán, kiköltöztek Nagykalotára, összeházasodtak, és megalapították a lovardát, amely jelenleg nem kevesebb, mint negyven lovat számlál.
A találkozás öröme, és első fotónk, háttérben a legelésző lovakkal
Álmomban se gondoltam volna, hogy ennyi minden szükséges a lótartáshoz. A nyeregkamra az kész kincsestár, van ott minden a sok nyereg mellett, lábszárvédők, rövidek, hosszúak, kantárszár, kobak, lovaglókabát, minden méretben, olyan, amilyen rajtam is látható (megvéd az esőtől, széltől, hófuvástól), lovaglónadrágok, hátgerincvédők, és még sok minden más kellék, amit nem tudtam számbavenni. Mert egy lóra legalább még annyi pénzt kell költeni, mint amennyi az állat ára.
Itt már beöltöztettek, alig tudtam felülni a nyeregbe ebben a maskarában.
Az állatállomány nemcsak a lovakból áll, ez abból adódik, hogy barátném (sajnos, vagy inkább hálistennek) állatmentő maradt, jelenleg nyolc megmentett kutyusa és három cicája van. Mindegyiknek más a természete és az igénye, és az igényeket a juhászok életformájához is hozzá kell igazítani. Szegény Billykutyát ezért csak felügyelet mellett lehet elengedni, mert állítólag megfogja a bárányt. Beáék Nagykalota határában laknak, kissé távol a többi háztól, de a juhászok szomszédságában, a legközelebbit szintén Istvánnak hívják, és a négy napos látogatásom alatt vele is eléggé összebarátkoztam. Még kecskét fejni is meghívott az ottlétem tiszteletére! Bea váltig állította, hogy ő megfeji, habár sose próbálta, de én tapasztalatból tudtam, hogy ez nehéz vállalkozás. Annak idején petrimamámnak volt egy kecskéje, akit mindig úgy tudott csak behozni az udvarra este, a legelőről jövet, ha valamivel odaédesgette magához, a fejét a hónaalá vette, és egészen komikus volt, ahogy vonultak ketten befelé a kapun. És akkor láttam, hogy a fejés az nem olyan könnyű dolog: mind huzogathatod a tőgyét, ahogy az elő van írva, de attól még nem biztos, hogy jön a tej. Hamar meggyőződött erről Bea is, de nem tört le, inkább készített egy pár fotót:
Ez a gidó Zsuzsi, nagyon barátságos, mert cumisüveggel nevelték fel
Ott a karámban viszontláttam egy kispetri ismerősöm, falumbelim, aki juhászbojtár, ott lakik a juhásszal, kap egy szerény fizetést, pálinkát és cigarettát. És neki ennyi elég is. Fejés után István aztán hazament, felvette a piros pulóverét, és feljött hozzánk az emeletre borozni. Elmondta, hogy reggel általában négykor kell, de mégis a munkának estig nincs vége. Azt én is láthattam, hogy az állatokat mindig rendezni kell, még akkor is, ha a lovak ridegtartásban vannak, kinn élnek a legelőn, télen-nyáron, jó vastag bundát növesztenek. Azóta utánaolvastam, hogy leginkább az istálló betegíti meg a lovat, mert ő egy legelésző állatfajta, tehát nem kell félteni attól, hogy megázik.
Amiútán Balcesti-ről, Valkókelecelről, a lovastúráról hazajöttem, két napot Beával és a gyerekeivel töltöttem, megbarátkoztam a legharapósabb kutyával, Brumival is, felajánlottam, hogy alkalmazzanak intézőnek vagy házvezetőnek vagy csikósnak, bárminek, mert én haza nem megyek, de nem egyeztek bele 🙂 A tanyán nem hallott senki az influenzajárványról, Gábor, a három és fél éves kisfiú, ha a kocsiban elalszik oviból hazafele jövet (Kalotaszentkirályra járnak a gyerekek iskolába-ovódába, a turistafaluba), szépen kialussza magát ott kinn a hidegben, senki nem aggódik miatta, sálat-sapkát sose látott. Emma, a tízéves kislány pedig egésznapos lovastúrára szokott menni a turistákkal, úgy jött haza most is, hogy kékes-lilás volt a szája színe, de az anyja nem pánikolt, hogy most szegény gyerek, be fog lázasodni!
Kalotaszentkirály: balfelől az iskola, a dombon a templom, olyan mosdójuk van a gyerekeknek, hogy egy nagyvárosi tanintézmény is megirigyelheti!
Hétfőn, mielőtt a kolozsvári buszhoz kivittek volna, kilovagoltunk, megnézni a ménest, hamletti köd uralta a tájat, és a lovak patkója néha meg-megcsúszott a síkos terepen. Egészen más kihívás volt számomra, mint az erdei túra. És ha nem szégyelltem az 5 db pasitól, akik a társaim voltak, Beától igenis szégyelltem, hogy milyen béna vagyok hozzá képest. Meg is jegyezte, ha hazamegyek, időnként kerítsek alkalmat a lovaglásra.
Itt már kissé felszállt a köd, de volt ez még sűrűbb is!
István megtanított, hogy amikor közeledik egy másik, szabad ló, akkor emeljem fel a kezem, mert ha nem teszem, nem hajtom el, lehet, hogy felrúg lovastól, amikor játékot kezdeményez az én lovammal, amely ezúttal a húszéves Olga volt. A Beáé Mázli, a fehér, aki tulajdonképpen szürke. Még sokmindenre próbáltak ketten tanítani, hogy például kell hagyni a lovat, hogy azon az úton haladjon, ami neki a legjobb, mert ő tudja, hogy hol nem csúszik annyira, és a lejtőn nem oldalazva kell vezetni, mert akkor nagyobb az esély rá, hogy megcsúszik… Szóval ilyenek, elméletben megjegyeztem mindent, de a gyakorlat lesz a vesztem :))
Hazafelé lovam lába, mint a Rózsa Sándoré, megbotlott egy gyökérbe, szerencsére nem estünk el, ösztönösen felrántottam a fejét, István azt mondta jól csináltam, annyira mégse hoztam szégyent a lovasnemzetemre, úgy látszik… Aztán ami a velejárója az állattartásnak: a lógané eltakarítása, ez volt az első, amit volt alkalmam gyakorolni:
Bea a szénásszekér tetejéről élvezi a produkciót 🙂
Hunyadon is jártunk a minivakációm alatt, kifogtunk egy rohammentős elsősegélynyújtási tanfolyamot, nagyon tanulságos és hasznos, mert hiába látjuk a filmekben, szerintem sokunknak fogalmunk sincs, hogyan kell helyesen csinálni az újjáélesztést, amíg a mentősök megérkeznek, pedig nagyon sok múlhat ezen, élet vagy halál. A kis Gábor is szájtátva nézte végig a bemutatót, voltak bábuk is, persze, és a végén a többi gyerekkel együtt diplomát is szerzett.
Bea nem felejtette el, hogy ígért nekem egy lovat az egyik korábbi blogbejegyzésemre reagálva (amikor bevallottam, hogy gyerekkori nagy álmom volt a ló), végülis ennek a vallomásnak köszönhetem, hogy eljutottam Nagykalotára.
Ültünk hármasban utolsó nap a tágas nappaliban, és István feltette a nagy kérdést: Megbeszéltétek a lovat? Hát, mondom, nem tudom, nagy dolog ezt bevállalni, elszállítani, persze, ha azt vesszük, hogy a ló ára ezer euró, akkor ahhoz képest a 800 lejes lószállítás csekély összeg. Aztán abba maradtunk, hogy ezt még fontolgatjuk, és búcsúzáskor, hogy mégse jöjjek el üres kézzel, kaptam ajándékban, vagyis “szolgáltam” egy lovaglónadrágot, no meg egy bukósisakot a bringázáshoz. Kobakot is akartak adni, de már nem volt hova tennem. Ez történt hát Nagykalotán, a lovak világában, ahol kerekebb az erdő, mint máshol, és ahol, akár a mesében, három napból állt az esztendő…vagy négyből…
Azt is megbeszéltük, mi ott hármasban, hogy ha a májusi lovaskirándulásra nem is jutok el, egy őszi túrúra feltétlenül feliratkozom…
Fotók: Szabó Bea és Bethlendi István
Elindulni hegyi lovastúrára 5 darab pasival, aki összenőtt a lovával, őrültség. Így utólag meggondolva. De szerencsére nem gondoltam meg. A csapatban volt két állatorvos (Sanyi és Tóni), ez már egészen megnyugtató, az emberre nézve is. Balázs gyerekkorától lovagol, a többiek pár éve, rajtam kívül Sipi számított viszonylag kezdőnek, ő “csak” 2 éve lovazik. Négy belevaló Heves megyei pasas, akik imádják az erdélyi havasokat. Végiglovagolták az Erdélyi Szigethegységet, most a Bélesi tó környékét akarták megszemlélni közelebbről és lóhátról, és nem is tiltakoztak túl hevesen az ellen, hogy én is velük tartsak. Apám szokta mondani, hogy ha ő elmesélné miken ment keresztül életében, el sem hinnék neki. Most én is ebbe a dillemába estem.
ludasmanyi 