Category Archives: Nagykalota

Fehérlólánya

Bea, mert ő az, megkért, ha lehet ezt a képet ne használjam, mit mond majd a világ, hogy neki ilyen kicsi a lova? És fehérló nincs is, csak a mesékben, mert azt a szakma szürkének nevezi. Ilyeneket, és ehhez hasonló dolgokat tanultam 4 nap alatt Nagykalotán, Bánffyhunyadtól kb 15 kilométerre. Hogy milyen a pejló, azt is megtanultam, mert azon én lovagoltam a havason. Ez az időszak pont azokra a tavaszi-téli zimankós napokra esett, amikor mindenki azon siránkozott, hogy ismét lehullt a hó. Ezen az utolsó nagykalotai lovagláson bevallom, jól megfázott a lábam. Pedig úgy felöltöztettek, mint egy űrhajóst, csak nekem kellett volna gondoskodnom legalább három pár zokniról.

Előtte be is melegítettünk:

EDZES

Még egy kép, amiért Bea ki fog nyírni!

Szabó Beát, mint a legtöbb jóbarátomat, egy interjú kapcsán ismertem meg, amikor még tördelő volt a Szabadság napilapnál, valaki ajánlotta, mint érdekes interjúalanyt az állatvédő rovatomhoz. Abban az időszakban ismerkedtem meg a lovakkal is, elmentem az Incitato lovasklubhoz, és az első dolog, ami történt velem, az volt, hogy egy boxból kihajoló kiváncsi ló bekapta a hüvelykujjam, jól megharapta, de nem mertem szólni, mert szégyelltem magam, hátradugtam a vérző ujjam, hogy ne lássák milyen boldogtalan vagyok. Bea már akkoriban is lovazott, de a kettőnk barátsága megmaradt a kóborkutyamentés területén. (Még mindig megvan neki a Blöki, akinek ketten próbáltunk gazdit találni, a végén a nyakán maradt.) Fiatal barátnőm ezután nemsokára megismerkedett Istvánnal a kedvenc kirándulóhelyén, a Vlegyásza (Vigyázó) csúcsán,  kiköltöztek Nagykalotára, összeházasodtak, és megalapították a lovardát, amely jelenleg nem kevesebb, mint negyven lovat számlál.

ELSO KEP A LOVAKKAL

A találkozás öröme, és első fotónk, háttérben a legelésző lovakkal

Álmomban se gondoltam volna, hogy ennyi minden szükséges a lótartáshoz. A nyeregkamra az kész kincsestár, van ott minden a sok nyereg mellett, lábszárvédők, rövidek, hosszúak, kantárszár, kobak, lovaglókabát, minden méretben, olyan, amilyen rajtam is látható (megvéd az esőtől, széltől, hófuvástól), lovaglónadrágok, hátgerincvédők, és még sok minden más kellék, amit nem tudtam számbavenni. Mert egy lóra legalább még annyi pénzt kell költeni, mint amennyi az állat ára.

FELNYERGELVE

Itt már beöltöztettek, alig tudtam felülni a nyeregbe ebben a maskarában.

Az állatállomány nemcsak a lovakból áll, ez abból adódik, hogy barátném (sajnos, vagy inkább hálistennek) állatmentő maradt, jelenleg nyolc megmentett kutyusa és három cicája van. Mindegyiknek más a természete és az igénye, és az igényeket a juhászok életformájához is hozzá kell igazítani. Szegény Billykutyát ezért csak felügyelet mellett lehet elengedni, mert állítólag megfogja a bárányt. Beáék Nagykalota határában laknak, kissé távol a többi háztól, de a juhászok szomszédságában, a legközelebbit szintén Istvánnak hívják, és a négy napos látogatásom alatt vele is eléggé összebarátkoztam. Még kecskét fejni is meghívott az ottlétem tiszteletére! Bea váltig állította, hogy ő megfeji, habár sose próbálta, de én tapasztalatból tudtam, hogy ez nehéz vállalkozás. Annak idején petrimamámnak volt egy kecskéje, akit mindig úgy tudott csak behozni az udvarra  este, a legelőről jövet, ha valamivel odaédesgette magához, a fejét a hónaalá vette, és egészen komikus volt, ahogy vonultak ketten befelé a kapun. És akkor láttam, hogy a fejés az nem olyan könnyű dolog: mind huzogathatod a tőgyét, ahogy az elő van írva, de attól még nem biztos, hogy jön a tej. Hamar meggyőződött erről Bea is, de nem tört le, inkább készített egy pár fotót:

ZSUZSIVAL

Ez a gidó Zsuzsi, nagyon barátságos, mert cumisüveggel nevelték fel

Ott a karámban viszontláttam egy kispetri ismerősöm, falumbelim, aki juhászbojtár, ott lakik a juhásszal, kap egy szerény fizetést, pálinkát és cigarettát. És neki ennyi elég is. Fejés után István aztán hazament, felvette a piros pulóverét, és feljött hozzánk az emeletre borozni. Elmondta, hogy reggel általában négykor kell, de mégis a munkának estig nincs vége. Azt én is láthattam, hogy az állatokat mindig rendezni kell, még akkor is, ha a lovak ridegtartásban vannak, kinn élnek a legelőn, télen-nyáron, jó vastag bundát növesztenek. Azóta utánaolvastam, hogy leginkább az istálló betegíti meg a lovat, mert ő egy legelésző állatfajta, tehát nem kell félteni attól, hogy megázik.

Amiútán Balcesti-ről, Valkókelecelről, a lovastúráról hazajöttem, két napot Beával és a gyerekeivel töltöttem, megbarátkoztam a legharapósabb kutyával, Brumival is, felajánlottam, hogy alkalmazzanak  intézőnek vagy házvezetőnek vagy csikósnak, bárminek, mert én haza nem megyek, de nem egyeztek bele 🙂 A tanyán nem hallott senki az influenzajárványról, Gábor, a három és fél éves kisfiú, ha a kocsiban elalszik oviból hazafele jövet (Kalotaszentkirályra járnak a gyerekek iskolába-ovódába, a turistafaluba), szépen kialussza magát ott kinn a hidegben, senki nem aggódik miatta, sálat-sapkát sose látott. Emma, a tízéves kislány pedig egésznapos lovastúrára szokott menni a turistákkal, úgy jött haza most is, hogy kékes-lilás volt a szája színe, de az anyja nem pánikolt, hogy most szegény gyerek, be fog lázasodni!

IMG_2557

Kalotaszentkirály: balfelől az iskola, a dombon a templom, olyan mosdójuk van a gyerekeknek, hogy egy nagyvárosi tanintézmény is megirigyelheti!

Hétfőn, mielőtt a kolozsvári buszhoz kivittek volna, kilovagoltunk, megnézni a ménest, hamletti köd uralta a tájat, és a lovak patkója néha meg-megcsúszott a síkos terepen. Egészen más kihívás volt számomra, mint az erdei túra. És ha nem szégyelltem az 5 db pasitól, akik a társaim voltak, Beától igenis szégyelltem, hogy milyen béna vagyok hozzá képest. Meg is jegyezte, ha hazamegyek, időnként kerítsek alkalmat a lovaglásra.

 

 

 

 

Itt már kissé felszállt a köd, de volt ez még sűrűbb is!

 

 

 

István megtanított, hogy amikor közeledik egy másik, szabad ló, akkor emeljem fel a kezem, mert ha nem teszem, nem hajtom el, lehet, hogy felrúg lovastól, amikor játékot kezdeményez az én lovammal, amely ezúttal a húszéves Olga volt. A Beáé Mázli, a fehér, aki tulajdonképpen szürke. Még sokmindenre próbáltak ketten tanítani, hogy például kell hagyni a lovat, hogy azon az úton haladjon, ami neki a legjobb, mert ő tudja, hogy hol nem csúszik annyira, és a lejtőn nem oldalazva kell vezetni, mert akkor nagyobb az esély rá, hogy megcsúszik… Szóval ilyenek, elméletben megjegyeztem mindent, de a gyakorlat lesz a vesztem :))

Hazafelé lovam lába, mint a Rózsa Sándoré, megbotlott egy gyökérbe, szerencsére nem estünk el, ösztönösen felrántottam a fejét, István azt mondta jól csináltam, annyira mégse hoztam szégyent a lovasnemzetemre, úgy látszik… Aztán ami a velejárója az állattartásnak: a lógané eltakarítása, ez volt az első, amit volt alkalmam gyakorolni:

BEA ELVEZI H DOLGOZOM

Bea a szénásszekér tetejéről élvezi a produkciót 🙂

Hunyadon is jártunk a minivakációm alatt, kifogtunk egy rohammentős elsősegélynyújtási tanfolyamot, nagyon tanulságos és hasznos, mert hiába látjuk a filmekben, szerintem sokunknak fogalmunk sincs, hogyan kell helyesen csinálni az újjáélesztést, amíg a mentősök megérkeznek, pedig nagyon sok múlhat ezen, élet vagy halál. A kis Gábor is szájtátva nézte végig a bemutatót, voltak bábuk is, persze, és a végén a többi gyerekkel együtt diplomát is szerzett.

 

 

 

Bea nem felejtette el, hogy ígért nekem egy lovat az egyik korábbi blogbejegyzésemre reagálva (amikor bevallottam, hogy gyerekkori nagy álmom volt a ló), végülis ennek a vallomásnak köszönhetem, hogy eljutottam Nagykalotára.

Ültünk hármasban utolsó nap a tágas nappaliban, és István feltette a nagy kérdést: Megbeszéltétek a lovat? Hát, mondom, nem tudom, nagy dolog ezt bevállalni, elszállítani, persze, ha azt vesszük, hogy a ló ára ezer euró, akkor ahhoz képest a 800 lejes lószállítás csekély összeg. Aztán abba maradtunk, hogy ezt még fontolgatjuk, és búcsúzáskor, hogy mégse jöjjek el üres kézzel, kaptam ajándékban, vagyis “szolgáltam” egy lovaglónadrágot, no meg egy bukósisakot a bringázáshoz. Kobakot is akartak adni, de már nem volt hova tennem. Ez történt hát Nagykalotán, a lovak világában, ahol kerekebb az erdő, mint máshol, és ahol, akár a mesében, három napból állt az esztendő…vagy négyből…

Azt is megbeszéltük, mi ott hármasban, hogy ha a májusi lovaskirándulásra nem is jutok el, egy őszi túrúra feltétlenül feliratkozom…

Fotók: Szabó Bea és Bethlendi István

AZ ERDEI TURA MAR CSAK ALOM

Harmath

29387035_10211728403709326_1641023007126192128_oElindulni hegyi lovastúrára 5 darab pasival, aki összenőtt a lovával, őrültség. Így utólag meggondolva. De szerencsére nem gondoltam meg. A csapatban volt két állatorvos (Sanyi és Toni), ez már egészen megnyugtató, az emberre nézve is. Balázs gyerekkorától lovagol, a többiek pár éve, rajtam kívül Sipi számított viszonylag kezdőnek, ő “csak” 2 éve lovazik. Négy belevaló Heves megyei pasas, akik imádják az erdélyi havasokat. Végiglovagolták az Erdélyi Szigethegységet, most a Bélesi tó környékét akarták megszemlélni közelebbről és lóhátról, és nem is tiltakoztak túl hevesen az ellen, hogy én is velük tartsak. Apám szokta mondani, hogy ha ő elmesélné miken ment keresztül életében, el sem hinnék neki. Most én is ebbe a dillemába estem.

29468250_10211728368228439_7420889062904430592_o

A szivatás már a reggelinél elkezdődött: Van életbiztosításod? Milyen a vércsoportod? Kiderül hamarosan, amikor a mentősök próbálnak majd újraéleszteni!  Ha most a pulzusod megmérnénk, ajajaj! Ők nem tudhatják, hogy nekem csak akkor dobog hevesebben a szivem, ha társaságban nem hagynak szóhozjutni (ezért írok blogot :))! Engem megijeszteni se lehet könnyen, nem azért mert bátor vagyok, hanem mert “vészhelyzetben” valami blokkolja az reakcióimat. De lovastúrán ez kimondottan előny. István, a vezetőnk, a lovak gazdája és a lovaglás szerelmese, Bea barátném férje, csak arra kért, semmi körülmények között ne visítsak! Atyaég, mi várhat itt rám!

Dél felé aztán végre valahára felnyergeltünk a Doru panzió udvarán (1100 méter tengerszintfölötti magasságban), én már annyira izgultam, hogy induljunk végre! Nekik nem volt olyan sürgős, ők pontosan tudták, körülbelül öt órás a túra, pihenővel együtt, időben vagyunk, hogy világosban még hazaérjünk Mărișel-ről, de én egy életen át vártam erre a kalandra! Felsegítettek a nyeregbe, aztán mindenki nekem magyarázta, majdnem egyszerre, hogyan tartsam a lábam, a sarkam nyomjam le, a hasam toljam előre, a hátam húzzam ki, a kantárszárat lehetőleg ne túl feszesen fogjam, ne abba kapaszkodjak, a gyűrűsujjamat mozgassam csak. Én próbáltam az utasításoknak megfelelően viselkedni, még Mátyás királyt (a Fadrusz szobrot) is magam elé képzeltem, ahogy peckesen megüli fejedelmi lovát, de az első percekben semmi sem segített. Aztán amikor már az aszfaltról a mezei útra tértünk, akkor kezdtem érezni, hogy egy ritmusban mozgok a lóval. Akinek neve Harmath. Nem tudom miért írom h-val, tiszteletből talán, mert ez a ló, ez a 11 éves tapasztalt kanca (ült a hátán már mindenféle lovas, rengeteg tapasztalatlan is az elmúlt évtizedben), bevezetett ez olyan világba, ahol a kommunikáció metanyelven folyik, ahol kitalálják rejtett félelmeidet, titkos gondolataidat, és ahol a kölcsönös bizalom életbevágóan fontos, néha életmentő lehet. Pedig olyan pókerarccal fogadott, amikor először megközelítettem, azt tartom magamról, hogy a kutyák arcmimikáját jól ismerem, azonban a ló arckifejezésén nem tudtam eligazodni. Azt az egyet megjegyeztem, hogy ha hátracsapja a füleit, az nem jelent jót.

29389212_10211728410149487_5309720797911187456_o

A fiúk asszem jól szórakoztak rajtam 🙂

A mezőn Balázs, a legszivatósabb alak, váratlanul elkiáltotta magát: VÁGTA! És az összes ló, legalábbis az enyém, elkezdett utána vágtázni. Én, aki még az ügetéssel se barátkoztam meg igazán, egy ideig ott ugráltam a ló tetején, próbáltam egyensúlyozni, akár a rodeón, de aztán nem tudom mi ütött belém, azt gondoltam, én ezt nem bírom tovább, legyen ami lesz, jöjjön, aminek jönnie kell, egyszerűencsak elengedtem a szárat, magamat meg hátravetettem, és szépen lehuppantam a földre. A csapat megállt, kénytelen volt megállni, István leszállt a lóról, jött, felemelt, csak azt éreztem, hogy egy pár másodpercig nem tudok megszólalni, kapkodom a levegőt, mint amikor a biciklivel nekimentem a járdaszélnek, és nem a térdem fájt, amit jól odavertem, hanem mintha enyhe agyrázkódást kaptam volna. Sisakom, (kobakom, pardon, Bea nem engedte, hogy sisakot mondjak!) az volt, így hát a fejem nem üthettem meg most sem. Az egyik állatorvos, Toni, odajött, hogy fáj-e a fenekem? Mondom, nem, inkább a hátam! (Gerincvédőt is akartak adni indulás előtt, de azt mondtam, nem kell! Most már tudom, hogy nem árt, ha van!) Akkor Toni hátulról a két karjával átfogott, magához szorított, és jól megrántott felfelé, gondolom, hogy a csigolyáim visszakerüljenek a helyükre. Visszasegítettek a lóra. A csapatvezető pedig azt kérdezte, amiután a többiek elhaladtak: Miért engedted el magad? Mindent láttam! Legközelebb ne add fel! Mondtam, értettem. És csak azután következett a valódi nagy kaland!

 

29425095_10211728375748627_3359807672751751168_o

Erdei ösvényen haladtunk, letört fenyőtörzseken léptünk át, vagy alattuk bújtunk át, kikerültük az akadályokat a hegyoldalba felkapaszkodva, mentünk a hegyipatakok medrében, ereszkedtük, kapaszkodtunk, a bélesi tó partján pihentünk, legeltettük a lovakat, átmentünk a Fîntînele-i vízgyűjtő gáton, autók előztek meg az úton, volt velünk egy kutyus is, akit nagyon féltettem, nehogy véletlenül elüssék. István említette, hogy a bánffyhunyadi EKÉ-sek valahol a környéken felállítottak egy Vasvári Pál emlékművet, de nem tudja pontosan, hol van. Sajnáltuk mindketten, hogy most nincs időnk keresésére indulni, aztán megmutatta, hogyan jelzik a természetvédelmi területet, egy fehér kockában egy piros kocka, ezt a jelzést sem ismertem eddig. Amikor a Mărișel-i sípálya már jól látszott, a fiúk azt tanácsolták, ne menjünk tovább az erdőn keresztül, keressünk inkább egy vendéglőt. De vendéglő, olyan, ami nyitva is lenne, nem akadt a környéken, így hát a tóparton ebédeltünk, megettük a vendéglős által készített szendvicseket. Megpróbáltam az ebédszünetben interjúzni túravezetőnkkel, de Balázs mindegyre belekiabált, hogy Hazudik! Elhalasztottam hát a vacsoraidőre ezt a lehetetlen küldetést. Eszembe se jutott, hogy vizet vigyek magammal, én,  aki még a rádióhoz is viszem a hátizsákomban a félliteres vizespalackomat. Ebből is látszik, hogy mégiscsak írtónagy stresszben lehettem, ha még az alapvető, létfontosságú szükségleteimről is megfeledkeztem. Így hát választhattam: a fiúk megkínáltak pálinkával, borral és früccsel, utóbbi mellett döntöttem, mondván, hogy a fröccs mégiscsak közelebb áll a vízhez.

29388750_10211728388268940_1839706867094257664_o

Annyi minden történt útban arrafelé is, lehajolni az ág alatt, átölelni a ló nyakát, lefele menet hátradőlni, felfele menet a sörényébe kapaszkodni, de minden arrafele-élményt kitörölt, felülírt a visszafele út.

Pedig azt hittem, ami nehezebb volt, azon túl vagyunk. Én a kis naiv. István túravezér szereti a kihívásokat, mindent megtesz azért, hogy a turistáinak otthon legyen miről mesélniük. Előrebocsátotta, amikor visszafelé indultunk, hogy ezen az erdei ösvényen nem biztos, hogy végigmehetünk, de próbáljuk meg! És nagy viharok is voltak itt nemrég, errefelé is lesz egy csomó ledöntött fenyő.

Elindultunk hát a visszafele ösvényen, és egyszercsak ott volt a nagy fatörzs az utunkban, de pont egy méteres magasságban, hogy se alatta átbújni, se fölötte átugratni nem lehetett, főleg ami engem illet. És a többiek se versenylovasok, na. Vezetőnk megállást vezényelt, és felment, hogy terepszemlét tartson: lássa, hogy balfelől a hegyoldalba fel tudunk-e kapaszkodni lóháton. Hamar visszaszólt, gyertek utánam! Hagytam Tonit előremenni, főleg, hogy Harmattal már volt egy kis pánikhelyzetünk, azt el se mesélem. De mégis: majdnem beszorultunk két fenyő közé, mert a ló úgy ítélte meg, hogy ő ott, azon a keskeny helyen átfér, de a lovasát, engem nem vett számításba. Én bevallom, nem mértem fel a helyzetet, csak amikor egyszerre mindenki elkezdett kiabálni: állítsd meg! Állítsd meg! Fordítsd vissza! Mind a ketten megzavarodtunk, én is, a ló is, ami úgy végződött, hogy Harmath valóban megfordult, a meredeken leereszkedett a patakmederbe, én meg ösztönösen a nyakában csipaszkodtam, teljesen átöleltem a nyakát, ami, mint tudjuk, lefelé menet egyáltalán nem ajánlatos. Szerencsére nem butykáztam át a fején. Ezután az epizód után, úgy éreztem, kissé bizalmatlan lett velem szemben, és én is már csak remélni mertem, hogy azért az utasításaimat végrehajtja az út hátralevő részében is.

29468077_10211728376428644_8521568900310106112_o

Hátul látszik egy ledőlt fenyő törzse, ahogy keresztezi az utat

Szóval István felment a meredek oldalon (ha nem látom, hogy kapaszkodik felfele a lovával, azt mondom ezt lehetetlen megcsinálni!), és mint a galamb az olajággal, nem tért vissza, csak szólított. (Tudom, tudom, Nóé esetében fordítva volt!) Toni lovagolt előttem Marcival, mint már meséltem (jaj, a lovak nevét még fel sem soroltam: Marci, Foltos, Szélvész, Olga és Harmath), én igyekeztem a közelében haladni, hogy Harmath nehogy megint a maga feje után döntsön! Már tudtam, hogy jó erősen a sörényébe kell fogózkodni, felfelé úgy a legbiztonságosabb. Átmentünk egy lehajló fenyőág alatt, éreztem ahogy suhint végig az arcomon, behúnytam a szemem, a tűlevelek felsebezték a szám, éreztem a vér sós ízét az ajkamon, az ág meghorzsolta a homlokom, de nem érdekelt, még jól is esett, hogy nyoma lesz a “hőstettemnek”! Nem számított semmi, mert a kancám elszántan kaptatott velem felfelé a sziklás, meredek hegyoldalon, én meg teljesen, egész lényemmel rábíztam magam. Pár másodpercig az volt az érzesem, hogy nem is a valóságban vagyunk, hanem egy filmben. Azt az érzést nem lehet szavakkal leírni, olyasmi volt, mint a népmesében, amikor a táltos ló reptében leejti a lovasát, aztán meg alászökik, és megkérdi: Megijedtél kedves gazdám? Meg bíz én, kedves lovam! Én is ilyesmit éreztem, amikor a tetőn kiértünk az erdei útra, és megköszöntem kedves lovam “jóságát”. Sipi hátul káromkodott, hogy ő aztán többet soha a büdös életbe! De este a vacsoránál már tervezték a következő túrát, útvonalat. Nevetés, borozás, izomláz nálam (még hasizomlázam is volt!) egyik poén a másik után: Milyenverbális? Nonverbális, te hülye! Bea a vendégházban várt minket Bălcești-en a panzióban, innen indultunk, itt volt a 4 napos túra bázisa, magyarul Valkókelecel, ahol még úszómedence is van (fél napot jártunk a fürdőruhám után, mert álmomban se gondoltam volna, hogy lovaglás után úszni fogok). Nagyobbik gyerekének (Emma tíz évesen szuperlovas, de azért könyvtáros és vizimentő szeretne lenni meg csillagász, másnap ő ment a csapattal túrázni) nem volt még kész a házija, a fiúk próbáltak segíteni: Szókapcsolat az óra szóval? Hát pásztoróra!  

Ahogy elnéztem a barátnémat (aki férjénél is hamarabb kezdte a lovazást), ahogy tartja a karján a 3 és fél éves kisfiát, rájöttem, hogy ő a nap hőse, aki lemondott egy ilyen túráról a kisgyerek miatt, mert a gyereknevelésben nem lehet megcsinálni, hogy most dobunk egy hátast, és nyerünk egy kis pihenőt.

Másnap elmentünk Magyarvalkóra a templomba, és a fiatal lelkész, amint magyarázta, hogy Ő átsegít az akadályokon, vezet az úton, ő a támaszunk, belékapaszkodhatunk a bajban, Isten bocsáss, én csak Harmath-ra tudtam gondolni….

 

29497516_10211728380948757_4197756840173371392_o

Harmath nem neheztelt, ha facebookoztam:)  Fotók: Bethlendi István

folyt. köv.

Hamarosan megírom a nagykalotai tanyai életet, a lovak ridegtartását, és a hunyadi elsősegély tanfolyamot, amelyen nemcsak Bea és én, de még a 3 és fél éves Gábor is résztvett, és diplomát is kapott a rohammentő szolgálattól (amelyet miattam, hálaistennek nem kellett riasztani)!