Author Archives: ludasmanyi

About ludasmanyi

A valóvilágban az a legrosszabb, hogy az ember egy csomó időt és energiát elfecsérel azzal, hogy mérlegeli: mit mondhat és mit nem, és azt hogyan. Na, ez nem az az eset…

Párbeszéd a könyvesboltban – a Teslás fiú (Életkép a boltból 1)

Jó napot!

Jó napot!

-A fiatalember, az eladó hol van?

-Kilépett! Segíthetek?

-Megvárom!

-Foglaljon helyet! Kicsit hull fentről a vakolat, elnézést a fotel miatt!

– Nem gond! Leporolom! (Leporolja, leül, látva, hogy én a táblagépem fölé hajolok, ő is előveszi a nagydarab okostelefonját)

Megkockáztatom kitalálni a jövetele célját:

-Gondolom nem a játszma.ro-tól jött! Mert Laci épp velük ment el találkozni! Nehogy elkerülték volna egymást!

Felnéz a telefonjáról, halálkomolyan:

-Lehetek onnan is!

-Tényleg? (Hüledezek) De akkor felhívom, hogy jöjjön vissza!

-Nem, ne hívja! Megvárom!

Inszisztálok:

-De ha a játszmától van, akkor tényleg fel kell hívnom!

Komolyan végigmér:

-Nem a játszmától vagyok!

Üldögélünk még egy sort.

-Nem tudnék mégis segíteni?

Tétovázik. Bizalmatlanul válaszol, kiböki végül:

-A Tesláért jöttem!

Megörülök:

-Óh, a Tesláért! Hát az itt van félreléve! Itt a nyomtató tetején! Ezek a pöttyök itt a borítón nem a vakolat! Ez a könyv mintája!

Szigorúan, mint egy tudós:

-Látom! Észrevettem én is!

Én félénken, de lelkesedve:

-Én is tudok egyet-mást Tesláról! Láttam pár dokumentumfilmet!

-Aham! Ebben a könyvben minden bennevan, részletesen, nem mint a dokumentumfilmben!

-Persze, a könyv az más! És bármikor fel lehet lapozni egy adatért! – próbálok szabadkozni…

Barátunk úgy dönt, nem folytatja a tudományos párbeszédet egy középkorú nővel. Mi köze lehet ennek Teslához – gondolhatja. Megint szigorúan végigmér:

-Maga kicsoda itt?

-Én vagyok a feleség!

És akkor megbízhatok magában?

-Hát hogyne!

-Akkor kifizetem, itthagyom a pénzt! Jó?

-Nyugodtan! Átadom (Vagy elkobozom, de ezt már nem merem hangosan mondani a világért se, még viccből se! A Tesla precizitással gondolkodó fiatalúr végképp elvesztené amúgyis törékeny bizalmát bennem!)

Aztán kicsit aggódik, hogy az összes aprómat oda kellett adnom neki, és most ötlejesek meg tízlejesek nélkül maradok, hátizsákjába pakolja a Teslát, immár jogos tulajdonát, és végül elégedetten távozik. Mert Tesla összes adatának a birtokába került!

……………………………….

Laci utóbb mesélte, mennyi gondot okozott neki az a vaskos Tesla, előbb, amig beszerezte, aztán meg naponta leporolta, megtörölgette, mert mindig elfelejtette, hogy a borítón a fehér pöttyök nem a lehulló vakolat részecskéi…

 

Salzburg – a biciklibarát város

Olyannyira, hogy még szobrot is állítottak a bringásoknak. Láttam fiatalokat, időseket, lányokat, bravúros bicajos csajokat, hátratett kézzel húztak el melletem a folyóparton, és láttam rengeteg bicikliutat, és furcsálltam, hogy az átjáron is szabad felülve átmenni, sőt még fogózó is van, hogy nyugodtan várakozhassanak a biciklizek, amíg zöldre vált a lámpa. És biciklis utánfutókat is láttam, van aki a gyerekét szállítja benne, van, aki a házi kedvencét.

 

IMG_20181016_145308

De a kuszukat babakocsiban vagy kutyakocsiban is tolták, és nem örültek, amikor lefotóztam a számomra furcsa menetet. Ilyet 2011-ben Floridában is láttam az egyik Mall-ban. De akkor nem is volt még okostelefonom.

IMG_20181015_150154

Mondjuk ennek a kedvencnek mentségéül szolgáljon, hogy gipszben volt az egyik lába. Rendes a gazdija, hogy ilyen állapotban is kiviszi. Üzenem ezt anyuméknak, akik még a kert tetejéig se hajlandóak elsétálni a Bodrival! Ez asszem a híres Getreide Strasse-n volt, amely a top 10 Salzburg látnivalók között szerepel.

IMG_20181011_160641

Aztán a bicajt ötletesen fel lehet használni reklámra és szállítóeszköznek. Ez a háromkerekű járgány például úgy van kialakítva, hogy elől van a két kereke, és arra van felszerelve a mindenféle, itt például egy neves vendéglőnek a kifutófiúja, talán, viszi ki a rendelést. De ki lehet állítani a bejárat elé is egy reklámkerékpárt, ezt már nálunk is csinálják, de ott mozgatható is az erre a célra használt bringa. Annyit mondom a kedves páromnak, hogy ezt mi is megcsinálhatnánk, de süket fülekre találok!

IMG_20181011_190011

A turisták nagy élménye a fiáker. Lépten-nyomon találkozik az ember velük, a baj csak az, hogy szegény lovakat a forgalomba is behajtják, és már tüntettek az állatvédők, hogy tiltsák be, mert a nyári forrósságba pár ló belepusztult ebbe a hajszába. De nem hiszem, hogy betiltanák, túl nagy rá az igény.

IMG_20181011_183519

Bírtam a női kocsisokat. Gondolom a japán turisták is nagyon élveztek velük utazni. Különben az egész várost ellepték a japánok, Salzburgban valóságos japáninvázió van, mindenütt ott vannak a keleti turisták, főleg a Mozart szülőháza előtt, ahol szinte csak én voltam fehér ember. Ott állnak, miútán kijöttek az épületből, és őrülten fotóznak. Pedig kívülről nem lenne semmi érdekes azon a sárga házon, ha a táblát levennénk róla, persze.

IMG_20181015_150523

A fiákereket lefényképeztem felülről is, a múzeum felső teraszáról, ott is eltöltöttem volna legalább egy fél napot, mármint a múzeumban, de sajnos 3-kor értem oda, és négykor már zárt, és hiába tettem magam, hogy nem veszem észre, hogy záróra, kíméletlenül terelgettek kifelé.

Ott se szabad fényképezni, és ezt komolyan is veszik, de azért én lopkodtam pár képet, bocsánatos bűn, kellett a bloghoz 🙂

IMG_20181015_173039

Ne kérdezzétek, hogy ez ki vagy kinek az alkotása. A katalógust is 16 euróért árulják a neten. Majd ha megveszem, megmondom.  Mária szobor valamilyen századból, gondolom egyértelmű. Sajnos nem volt időm jegyzetelni, mondom, hogy kutyafuttába jártam végig az egész múzeumot. De a nevét azért megjegyeztem: Salzburg Domquartier, ez is bennevan a top 10-ben. És van ott egy Picasso szobor is:

IMG_20181015_170924

Valamilyen magányos nő, vagy valami hasonló a címe. Majd utánanézek. Jó kis beszámoló 🙂

És a múzeum összes alkalmazottja kerékpárral jár munkába! Amikor sikerült kizavarniuk az utolsó turistát is, és tőlem is megszabadultak, sorban ültek fel a bringájukra, hogy végre hazamehessenek.

IMG_20181015_175355

Én is elkullogtam, és a Mirabell parkban egy utcazenésszel találkoztam, aki arra bíztatta a járókelőket, hogy spóroljanak a vízzel! Save water, dink wine!

IMG_20181015_112403

Ez a felhívás, és itt van ő maga:

IMG_20181015_182710

A kutyás néniken kívül (akik nem tudhatták, hogy én is az ő oldalukon állok, mint allatbolond) mindenki mosolyog, tényleg igaz, hogyan​ nyugaton mindenki olyan lezser, ott lehet igazán kandi kamerával megviccelni az embereket. Lefotóztam a Jehova tanuit is, mert mulatságosnak tartottam, hogy a japánokat akarják megtéríteni (nem látszik a képen, de ott felül japánul ír valamiket, valószínű azt, hogy hamarosan eljön a világvége). És a hölgyek még pózoltak is nekem:

IMG_20181015_182421

Említettem a múltkor, hogy Blankával megmásztuk a Gaisberget, és irigykedve néztem, hogy suhannak lefele a bringások a tökéletes aszfalton, és annyira de annyira kipróbáltam volna én is! Kérdi a lányom: Nem félnél? Mondom, dehogyis, imádok lefele száguldozni! Erre, hogy ő biza fél! Mondom, ezt nem hiszem el! Nem vall rád! S kiderül, hogy a párja megy elől 120-assal, ő meg utána “csak” 80-assal, mert gyorsabban nem mer! Na, gondoltam, én meg itt dicsekszem a kis 50 km-es sebességemmel!

 

 

 

 

A Gaisberg-en ilyen “játszótér” van felnőtteknek. A hintát lefotóztam minden szögből, hogy Lacimnak kiadjam feladatba jövőre az elkészítését.

IMG_20181015_132210

Magányos sétám során találtam egy turkálót is, de hétfőn zárva volt, mint a múzeumok szoktak :)) És oda egy alagúton keresztül jutottam, amely szintén elbűvölt, mint maga a város minden zege-zúga. Ez csak a gyalogosok és a kerékpárosok alagútja. S mindez kb egy csekély töredéke annak, amiről mesélni szeretnék.

IMG_20181015_132628

“Migráns” voltam Salzburgban

Annyit gondolkoztam, azt a sok szépséget, amit ott láttam, hogyan vessem papírra!? Fél napokat jegyzeteltem, menyasszony-lányommal megmásztuk a Gaisberget, felmentünk a várba, végigjártuk a Mirabell parkot, a templomokat, a Domquartier múzeumot, végigsétáltunk a híres Getreide sétálóutcán, bementünk a Mozart szülőházába, a lakóházába, bemerészkedtünk a Szent Péter templom katakombájába. Még a Szent Sebastian sírkertjébe is betévedtem egy este hazafelé menet, és nagy meglepetésemre felfedeztem a Mozart özvegyének, Constanze-nak a sírját, meg a Dopplerét, meg a Paracelsus  síremlékét, mind ott van, és én csak úgy magamtól odataláltam! És voltunk Zell am See-be, a siparadicsomba, sétáltam a csodás tó partján, legalább ötszáz képet készitettem, a kislányom lagzijáról nem is beszélve, és most mégis csak azt a szegény korházi asszisztensnőt látom magam előtt, a kétségbeesett arcát, és hallom siránkozó  hangját, amint panaszolja, hogy ő volt valaki valamikor, és most, hat hónapja csak a ganélé fröcsköl naponta az arcába!

44265634_10217750236458043_273745384197586944_n

A Gaisberg-en

Arrafele elvittek a lányomék, visszafelé meg, gondoltam, igénybeveszem a Romfour szállító társaságot. Akkor még semmit nem tudtam róluk, a nevüket sem ismertem, csak annyit hallottam, hogy létezik egy járat Salzburgból Szebenbe, felhívtam a neten talált számot, és beprogramáltattam magam október 16-dikára. Oroszos kiejtéssel beszélt a diszpécsernő, feltételeztem, hogy Moldova Köztársaság-beli, és a bizalmam kicsit azonnal megingott irányukba, mit jelent az előitélet (bocsánat, de elromlott a lapitom is, ahogy Laci nevezi a laptopot, és nem tudtam a rendes magyar karaktereket még visszarakni, ezért hosszú i betüm sincs már). Tizenhatodikán aztán majdnem percnyi pontossággal értem jöttek a lakás elé (mert ezek házhoz jönnek). Egy kisbusz volt, két sofőrrel, viszonylag könnyen megtalálták az új lakónegyedet, amit Blanka lányom szerint még a taxisok is nehezen találnak meg, mert nincs rajta még a google térképen. Hiába na, a keleti ember feltalálja magát, és az ösztönei is működnek, nem kényelmesedett úgy el, mint a nyugati! Néztem, hogy elől van három hely, hátul négy, ők ketten vannak, megéri ezeknek csupán 5 embert szállitani? Megnyugtattak, hogy csak három utasuk van, velem együtt, szóval a kényelem garantált! Blanka is elcsodálkozott, mert meglepetésünkre a csomagtartó tele volt csomaggal. Azt mondták 40 kilónyi súlyt hozhatok magammal. Kérdi anyám telefonon: És lesz annyid? Hát, mondom, valahogy összeszedjük, hogy legyen, még beteszek két téglát is, ha szükséges! Engem felpakolt a lányom ruhával meg finom pihepaplanokkal, úgy néztem ki tényleg, mintha új életet kezdeni indulnék Romániába! Vagy az összes vagyonom menekiteném haza. A csomagtartóban meg azért volt annyi utazótáska és bőrönd meg doboz, mint később kiderült, mert a cég utasnélküli csomagszállitással is foglalkozik.

44333046_10217750190576896_5889531165143990272_n

Ahogy felültem, a nemvezető sofőr rögtön beinditott egy jó kis mánélé CD-t, és rámkacsintott. Nu-mi pasa de banii care cheltuiesc, am placerea sa chefuiesc! Ráébredtem, hogy ezek itt azt hiszik, én Blankánál dolgozom, a házvezetőnője vagyok, vagy a bébiszittere, vagy ki tudja micsodája, főleg, hogy első látásra nem hasonlitunk egymásra egy szikrányit sem! Nem viszonoztam a mosolyát, a vezető sofőr háta mögött még jobban összehúztam magam, odalapultam az ablakhoz, és elszörnyedve láttam, hogy az elől, vezetés közben macifüles, maciorros szelfit készit magáról a messenger alkalmazással. Atyaisten! Gyorsan bekötöttem magam! Annyi kisbuszbalesetről hallani!

Igy jutottunk el Kopfenbergbe, ahol egy lilásan kivilágitott sci-fi madárszerű szobor körül forgolódtunk a bekötőúton, amit nagyon szerettem volna közelebbről látni és lefotózni, de nem sikerült. Ahol megálltunk, egy várkastély felé vezetett felfelé az út, onnan a közelből vettünk fel egy szászrégeni férfit. Nagyon beképzeltnek tűnt, modern, márkás cuccokat viselt, három sörrel volt felszerelkezve, csak egy kis kézipoggyásza volt, és amint felszállt, bejelentette, hogy ő cigizik. Fel is bontotta rögtön az egyik dobozos sört, és nagyon gyorsan fel is hajtotta. Na gondoltam, csak ez hiányzott, semmi más, egy alkoholista dohányos! Mi jön még?! Félóránként megállunk, hogy ő elszivhassa az adagját? De nem történt semmi ilyesmi, mert hamarosan hátrahanyatlott a feje, és spontánul elaludt, jó hosszú időre. Mehettünk a harmadik személyért. Az Graz előtt lakott valahol, egy csendes kis városban, luxuslakásban. Később jöttem rá, hogy idősek rezidenciája. Nagyon beszédes oltyán nő volt, nekem startból antipatikus. Már megint az előitéletek! Átmentünk Magyarországra, és Budapest után megálltunk egy tirkocsis parkolóban. Nem vagyok finnyás, de annyira bűzös volt az a hely kinn is, hogy a mosdó meglátogatása után, azonnal visszamenekültem a kisbuszra. Minden sarkon sötét alakok beszélgettek. Benn, az üditőkön kivül  egyetlen fajta szendvicset árultak, mindenki azt ette az asztaloknál. És mintha kinn sokkal büdösebb lett volna, mint benn a vendéglőben. Ezt a fonákságot soha nem fogom megérteni!

44387825_10217750188456843_8944481603959128064_n

A cég régen tombolát is árult, most inkább ebédet ad. Egy egész ipar épült a vendégmunkás vándorlás köré.

Akkor kezdtem összebarátkozni a campulung-i csajjal. Mondta, hogy egy öreget gondoz, de a felesége is él még, velük lakik. Az öreg csak vegetál, hát mondom akkor nem húzza sokáig! Igy van ez már négy éve, javitott ki, ő csak kesztyűvel dolgozik, és minden kolleganőjének tanácsolja, hogy használjanak kesztyűt, nehogy elkapjanak valami bőrbetegséget. Az öreglány szeszélyeit már megszokta, fel se veszi, de sok kolleganője már az első hónap után feladja. Három éve dolgozik kinn, ez a harmadik munkahelye, és mindenhol végigvitte, értsem ezalatt azt, hogy a beteg elhalálozásáig. Látszott rajta, hogy egy belevaló nő, nem lehet megtörni, se kétségbeejteni. Mindent úgy fogad el, ahogy van. Azt hittem, nincs férjnél, meg is kérdeztem tőle, hogy van-e szünete napközben, ki tud-e menni a városba, van-e alkalma ismerkedni? Reméltem, hogy egy ilyen talpraesett nő csak talál egy rendes férfit, aki elvegye, és kimenekitse ebből a rabszolgaságból. Van mindennap két óra szünete, mondta, de otthon várja a férje és a négy éves kislánya. Ezt tisztáztuk, és azt is, hogy egyelőre annyit tud németül, hogy megértesse magát, és ő is megértse, amit mondanak neki. A családjával skype-on minden este beszélget. Emlitettem neki a borzalmas zenét, amivel itt az úton kinoznak, azt válaszolta, ő erre is felkészült, mindig van nála fülhallgató, és hallgatja telefonról a saját zenéjét. Az arca erősen vörhenyes volt, de ez őt láthatóan nem zavarta, és ettől még a vonásai szépek maradtak. Nagyon megkedveltem, összepuszilóztunk, úgy váltunk el a határon, mint jóbarátok. Bár én is ilyen lehetnék! – gondoltam magamban. Ettől a fiatal oltyán nőtől van mit tanulni! Életbölcsességet, főleg.

44326120_10217750187576821_7390757268867776512_n

A Pietricica reggel 7-kor, a parkolóban egy roma gyerek olcsó, de márkás parfümöt akart ránktukmálni, a végén már potom 8 euróért is!

A román határ és Várad után aztán egy másik szörnyűséges pihenőhely következett, a Pietricica vendéglő, ahol ebédet is adtak. Én parasztcsorbát rendeltem, nem volt nagy a választék, de annak is csak a levét szürcsölgettem. A kenyér “vattakenyér” volt, annak ellenére, hogy a héja alapján házikenyérnek látszott. Az asztalra tejfölt tettek ki a pacalleveshez, végül kentem egy tejfölös kenyeret, habár Blanka három napra való kajával csomagolt fel. Nem tudtam mire megy ki a dolog ezzel az ebédeltetéssel, hát arra ment ki, hogy ott aztán négy órás kényszervárakozás következett. Ez nálam nem volt belekalkulálva a pakliba, de valahogy eltelt, kibirtam. Rengeteg kisbusz várakozott a tágas parkolóban, amikor a fenti képet fotóztam, még csak pár futott be. Elosztottak bennünket, mint a táborozni induló gyerekeket, úticél szerint. Ott váltam el a campulung-i csajtól, a buszunk Suceava felé vette útját, nekem pedig át kellett ülnöm a vásárhelyi buszra, amelyen már 12 hely volt, és be kellett várjuk az összes járatot, amig megteltek a helyeink. Akkor hallottam, hogy volt az úton egy szokásos baleset is, az egyik autóvezető elaludt, nem volt vészes, “csak” nekiment egy másik autónak, de időbe telt, amig az utasait átvette egy kollegája.

44437769_10217750186496794_3972117318779011072_n (1)

Ez már a vásárhelyi kisbuszról készült, a Pierticica parkolóban megnőtt a forgalom. Csak lesifotózni mertem, nehogy megverjenek!

Itt ismerkedtem meg az asszisztensnővel, akit életemben nem fogok elfelejteni. Már úgy ült fel, hogy bemutatkozás után a facebookon megmutatta a profilképét, hogy ő az onkológián dolgozott egy pár hónappal ezelőtt, és négyezer lejes fizetése volt. És közben reszketett a hangja, majdnem elsírta magát. És én is majdnem, vele együtt. Volt ott még egy németországi gyári munkás, olyan negyvenes pasas, szintén vásárhelyi, az próbálta vigasztalni, és a lehetőségeket ecsetelte, hogy hogyan kereshet elviselhetőbb munkahelyet. Adela ugyanis egy tehénfarmon dolgozott, több tiz tehenet fejt és gondozott naponta, és nem is a magasszárú gumicsizma zavarta, ami tönkretette a lábát, hanem a farm tulajdonosa, aki egyfolytában ordit rá. Döbbenten hallgattam, ahogy teljes meggyőződéssel kivánta, hogy bárcsak megbolondulna az az ember a sok orditástól! A negyvenes pasi halkan megkockáztatott egy kérdést: nem maradhatna itthon egy pár hónapra, amig nem talál valami jobbat? Nem, szó se lehet róla, jön a tél, van egy iskolás lánya! Kérdem, és nem dolgozhatna ugyanúgy az egészségügyben ott is, mint itthon? Óh nem, hát nem ismeri a nyelvet! Mondom az isten szerelmére, asszonyom, tanulja meg már azt a németet!! Jaj nem lehet, nehéz, és ő már nincs abban a korban, hogy idegen nyelveket tanuljon!

44389156_10217750186776801_8920290595801399296_n

Bánffyhunyad határában is megálltunk, ahonnan a cigánypaloták jól látszanak.

Mellettem egy maroshévizi  fiatal barna menyecske ült (a busz addig ment az útvonalon, amig mindenkit haza nem szállitott), a Trónok harcát nézte telefonról. Kérdem, ő hol dolgozik. Egy béna fiúra ügyel. Most harmincéves, 18 évesen autóbalesete volt, még a hajtásija se volt meg, akkor tanult vezetni, és nyaktól lefele teljesen lebénult. De beszél és nagyon okos. Kérdem maga megtanult németül? Óh, legyintett, rendesen megtanulni sose lehet azt a nyelvet! Ott még az orvosok is dialektusban beszélnek, ő hiába próbált itthon leckéket venni! Ő annyit hajlandó megtanulni most, amennyire éppen szüksége van, hogy elboldoguljon. Kérdem: az a sérült fiú ragaszkodik magához? Hát persze, hogy ragaszkodik, hisz csak vele van éjjel-nappal. Saarland-ban élnek, a francia határ mellett, a fiút ezért Marcel-nek hivják. A család egy héten egyszer benéz, hogy megvan-e mindenük, nincs-e szükségük valamire, de különösebben nem törődnek vele. Van egy huga is férjnél, az egyszer egy héten telefonál. Ő pedig 24 órából 24 órát vele van, éjjel is, hol a párnáját kell megmelegiteni, mert fázik a feje, hol pedig vizet kér. Ő két hétig alig alszik valamit, csak elbóbiskolni tud éjjelente a kanapén, a fiú szobájában, aztán hazajön Hévizre, pihen, miközben dolgozik helyette a váltása. Kérdem, nem kimeritő ez magának? Óh, neki a kávé lett a legjobb barátja! Szegény újlaki nagymamámra gondoltam, aki 61 évig csinálta ezt egyfolytában a mozgássérült nagynénémmel, nem váltotta fel senki, nem fizettek érte, nem panaszkodott, és mégcsak nem is kávézott!

Marcel sokszor megoldja a kisfia matek háziját, az elküldi neki messengeren a képet, és Marcel-nek van egy irószer a szájában, aminek a segítségével a számitógépet használja, úgy ir, és tartja a kapcsolatot a világgal. Időnként a városba is szoktak ketten menni, a motoros kerekesszékét is ő maga irányitja az állával. Mikor a toplicai hölgy leszállt cigizni a következő parkolóban, Adela a negyvenes pasinak odasúgta: Prost sa fii, noroc sa ai! A hülyének szerencséje van! Nem jobban el tudnám én látni az a béna fiút, mint ez az együgyű nőszemély?! De amikor az “együgyű nőszemély” visszaszállt az autóba, kedvesen érdeklődött tőle, hogy milyen ügynökséggel jött ki Németországba, és vajon nem tudna neki segiteni, hogy ő is találjon magának egy hasonló beteggondozói állást. Aztán megint csak siránkozott, hogy a románoknak ugyanazért a munkáért 10 eurós órabért fizetnek, miközben az osztrákoknak 40 -et. Cigányoknak tartanak bennünket – fakadt ki! Rumänien zigeuner! – igy hivnak! – sipitozott! Istenem, ennek nem lesz jó vége! – gondoltam magamban. Annyira átéreztem a lelkiállapotát, aggódtam érte, meg voltam győződve, hogy az idegösszeomlás határát súrolja. Már attól tartottam hazáig se birja ki ép ésszel! Meg akartam jegyezni, hogy én a helyében előbb hat hónapos fizetésnélküli szabadsággal próbálkoztam volna, mert akkor most visszamehetne a korházba folytatni a szakmáját, és ezek után biztos beérné 4000 lejjel is, de jobbnak láttam, ha hallgatok. Miért növeljem a kétségbeesését szegény asszonynak?  Hátha ez az ignoráns toplicai menyecske mégiscsak segit neki majd jobb állást találni! Azért nevezem ignoránsnak, mert tett egy olyan kijelentést, hogy ha neki sokat pofáznak, ő úgy otthagyja őket, mint a pinty! Keres magának jobb helyet! Meg akartam jegyezni, nem sajnálja azt a szegény fiút, aki úgy ragaszkodik hozzá?! Nincs egy csepp részvéttel se iránta? De úgyse lett volna értelme…

Ne feledkezzünk meg a régeni dohányosról sem, ő is ott ült a közelünkben parfümfelhőbe burkolózva (ezzel, tudjuk, el lehet viszonylag jól rejteni az árulkodó alkoholszagot). Hallgatott, várta járjon le az út, tudjon cigizni, nem árult el magáról, a munkájáról abszolut semmit, és mintha kicsit remegett volna a keze, meg az arca is időnként fájdalmas kifejezésbe torzult, de végig hallgatag maradt. Nem tudtam eldönteni, hogy ennek is az idegét tette tönkre az osztrák főnöke, vagy az alkoholizmusa miatt remeg? Magambaszálltam kicsit, volt időm 24 óra alatt bőven elgondolkozni a román “migránsok” meg a saját sorsomon. Ez egy dráma, ami 27 éve folyik, persze nem mindenki éli meg drámaként (lásd a campulung-i és toplica-i eseteket), de a legtöbb családtag szenved: aki otthonmaradt, az hiányolja a távollévő családtagot, aki meg gürcöl külföldön azért a pár száz euróért, az meg a honvágy és a kiszolgáltatottság érzése miatt. Van, aki feltalálja magát, lásd a toplicai és a campulung-i nőket meg a negyvenes gyári munkást, és van, aki összeomlik, mint a korházi asszisztensnő. Mert ő ahhoz volt szokva, hogy fölényeskedjen a betegeivel, most meg ő került kiszolgáltatott helyzetbe. Ezért olyan megalázó neki ez a szituáció, és elviselhetetlenebb, mint annak, aki sose volt hatalmi helyzetben. Amióta a rabszolgaságot az emberiség feltalálta, azóta ez a kényszer, hogy uralkodjunk, hogy megalázzuk társainkat, hogy éreztessük a hatalmunkat, visszaéljünk a helyzetünkkel, semmit nem változott. Ráadásul azt mondja Adela, hogy a farmtulajdonost még polgármesternek is megválasztották. Egy ilyen kényurat! Mert velük, a falubeliekkel, és mindenkivel a községben kedves és szolgálatkész, csak rajta és a munkásain éli ki zsarnoki hajlamait.

44271270_10217750192016932_1078101683956875264_n

Egy kolduló romániai nő üzenete a Mirabell park közelében: Van két gyerekem, a férjem elhagyott, a lakásom elvesztettem Romániában, kérem segitsenek! Semmi extra, csak a szokásos! Itthon legfeljebb csak a gyerekek száma lenne nagyobb a papiron!

Alig aludtam valamit a két buszon a 24 óra alatt, de valahogy mégis feltöltődve értem haza, cseppet sem éreztem magam fáradtnak, és hálás voltam, hogy itthon lehetek, hogy beülhetek egy taxiba a Voiajor-nál, ami csekély 12 lejért elvisz a könyvesüzletig, ahol Laci várt rám, és megörült nekem, meg a vásárfiának. Boldog voltam, hogy viszontláttam a Forradalom utcabeli szomszédainkat, meg az itthoni Csangó utcai jószomszédokat, meg az összetajkolt kis mézeskalácsházunkat (ami inkább sóskifli, mint mézeskalács). Mind az öt állatom kitörő örömmel fogadott, és hordta be lelkesen a talpán a házba a sok port meg bacilust. De legalább ez az én házam, az én bacilusom, az én poros-mocskos kis vittyillóm, amit az én szerény kis fizetésemmel hála istennek fenn tudok tartani! És nem is vágyom többre, csak jó szóra, kedvességre, és néha talán elismerésre. Nagyon szánakoztam Adelán, de én, a helyében, a tehéngané-lapátolás közben is azt a kurva nyelvet tanulnám!  (Amit különben a tiz nap alatt nagyon de nagyon megszerettem! Esküszöm!)

Blanka bevallotta, hogy már nem is meri mondani az osztrák ismerőseinek, hogy Romániából származik, mert egyből elkezdik mesélni neki, hogy “Egyszer kibéreltem egy lakást egy román vendégmunkásnak, s képzeld, a szemtelenek, tizen laktak benne!” Meg  országunk hallatán számonkérik, hogy “Blanka, te tudsz arról, te tisztában vagy vele, hogy Romániában kinozzák az állatokat, és az emberek a kutyájukat kidobják az utcára?!” És megnyugodhattam, hogy tényleg valós az örökbefogadás, nem a bőrükért viszik ki az elárvult négylábuakat, ahogyan a rémhirekben terjesztik. Ausztriában sokan három kutyát is örökbefogadtak már innen, Blanka legalábbis sok ilyen esetet ismer.

44391629_10217750233577971_6119837293059506176_n

Blanka, az én kis tündérkém, akinek nem tetszett a slájere, csak egyszer viselte, a lagzi előtt, itt a konyhában, amikor felpróbálta! 🙂

Egri vitézek

Sose induljatok el ezzel a nővel lovastúrára! Ez egy komoly figyelmeztetés! Én is nagyon megszívtam most a hétvégén! Csakhogy tudjátok: ez Bea barátnőm, Bethlendi Istvánnak, a Nagykalotai Lovarda tulajdonosának hitves felesége, akikhez olyan nagy izgalommal megyek mindig túrázni, de most – mivel nem az ismerős terepen voltunk – Beának sikerült engem öt perc alatt elbátortalanítania. Idegen hely, Magyarország! Eger melletti lovastanya, Nagy Norbert ügyvéd rezidenciája, hozzák a lovakat a legelőről, kikötik, tanakodunk ott mi nők, hogy melyiket válasszuk, erre Bea, hogy ő nem is tud jól lovagolni, és hogy ezek vajon szelídek-e, és millió kétely és kérdés, és nekem már a gatyám reszketett, és ráadásul ott volt még a múltheti hír, hogy egy ismerős hölgy leesett a lóról, ki akarta védeni az esést a kezével, és eltört a csuklója! Meg hogy mekkora mázlim volt nekem, hogy a múltkor megúsztam medencetörés nélkül azon a kemény, köves úton a Radnai havasokban! Na jó, na, ezt nem Bea mondta, de most mindent a nyakába varrok! De inkább, mielőtt felhívna, és kérdőre vonna a durva kijelentéseimért, kezdem az elején!

Meghívtak múlt hétén a Heves megyei barátaink, Tóni, Sanyi, Balázs, Adorján, Sipi, István, Bendzsi, Norbi, Attila, Gábor és biztos kihagyok valakit (a cowboykalapos sármos urakat, de ők majd ott lesznek a képen!), egy hosszú hétvégére, hogy ismerjük meg az ő vidéküket, és az ő lovaikat, ne csak mindig itthon, a mi térfelünkön találkozzunk!

Csak Bánffyhunyadra kellett eljutnom, onnan már vittek (Beáék), szállítottak, fogadtak, leszerveztek mindent (Tóniék). Első megállónk a Tiszatónál volt, Poroszlón, ahol meglátogattuk az Ökocentrumot, nem tudom a Duna Deltában van-e most már ilyen (96-ban jártam ott utoljára), de itt nagyon de nagyon olyan (A fenti kép a kilátótoronyból készült)! Most először láttam Vizát, a magyar őshalat, Bea már ott elkezdett stresszelni: Ditke, az akváriumban nem szabad fotózni! Jó, Rómába is ez áll mindenütt, de az olaszok már lemondtak arról, hogy a turistákat lépten-nyomon figyelmeztessék, és különben is az én telefonomnak nincs villanófénye, úgyhogy szerintem nem zavarta meg túlságosan a halak nyugalmát.

IMG_6758

A család: István, Bea, Emma, a tízéves lovas és a kicsi Gábor. Bezzeg most jól fog, hogy mégis fotóztam!

Kicsónakáztunk a tóra is, most tudtam meg mi a káka, pedig a Marosparton is van belőle elég. Van ott mindenféle vizimadár, olyan is, amelyik szalad a vizen, szárcsa vagy mi, az ökocentrumban még pelikán is. Aztán találkoztunk Tónival, a főlómesterrel (állatorvos doktor), aki az egész túrát leszervezte (órányi pontossággal!), és elmentünk egy halászcsárdába vacsorázni. Azt hiszem most ettem először igazi halászlevet, harcsával, korhelymódra. Isteni volt, valahogy a kispetri nagymamám paprikás tokányára emlékeztetett, a paprikás ízesítés miatt persze. Hiába na, a paprika az általánosan magyar íz itt is ott is! Onnan Tóni vezetésével eljutottunk egy poroszlói tanyára, Aranyosi Dombi Lovastanya, 78 hektáron fekszik, hiába a síkság, be se látni az egészet. Van ott minden, szürkemarha, állatsimogató kisnyuszikkal, kíváncsi kecskékkel, és persze gyönyörű fajlovakkal. István, a kisebbik testvér (a gazdaságot a család egymagában látja el, mindent megtermelnek, amire szükségük van, István foglalkozik a lovakkal, a lovastáborok szervezésével, és a vendéglátással, apa-anya és nagytestvér a mezőgazdasági részével) kikocsikázott velünk a tanyára, még vaddisznót is láttunk, és a Tisza-tó partján, a töltésen is végigmentünk. Azt mondják az első benyomás mindig meghatározó, sose jártam még az Alföldön, csak átutazóban. Hát nagyon beleszerelmesedtem ebbe a végtelen tájba: balra nézel, 10 km, jobbra nézel, 20!

IMG_6837

Reggel Beával felkeltünk még napfelkelte előtt, ott 6 óra volt, de nálunk már 7. Kimentünk mozogni egy kicsit, amig a gyerekek fel nem ébrednek. Ő tanított engem karatézni, én meg őt jógázni. És közelről lefényképeztük a szürkemarhákat, olyan tiszteletet parancsolónak és kicsit olyan félelmetesnek tűntek, akár a kalotaszegi bivalyok. Ahogy szúrós tekintetüket rámszegezték, az volt az érzésem, hogy a velőmig látnak!

IMG_6823

 

Volt egy ló is egy külön karámban, akivel barátkoztunk, úgy akarta érvényesíteni akaratát, hogy kaparta a földet. Úgy értelmeztem én, hogy közölni akar valami fontosat velünk, csak mi nem értjük a pataszavát! Amikor aztán a többieknek is megvirradt, várrt a forró kávé és a finom reggeli. Ebben a lovastársaságban, majdnem István-társaságot mondtam, egyre szaporodnak az Istvánok – amikor a vendéglátónk édesapja kijött, kezet nyújtott, Bánrévi István – mondta, szinte én is Bódizs Istvánként mutatkoztam be!

IMG_6903

Lili, kanca létére, egy szupererős ló, és szereti repíteni a kocsit. Ott aztán a bakon Istvánnal mindent megbeszéltünk a másfél órás utazás alatt, a tisza-tavi horgászástól kezdve a lovastáborokig. Vannak emberek, akik beköltöznek a saját kis lakócsónakjukba, és ott élnek hónapokig, nyáron, azt esznek, amit fognak. De jó élet lehet, ha fürödni akarnak, az ablakból egyenesen fejest ugorhatnak a vízbe! Hazaérve pedig Emmát felültették egy szép magas lóra, és István tartott neki egy kis kiképzést a karámban. Aztán pedig Ilike, a barátnője – akiről utóbb derítettem ki a neten, hogy profi sportoló – bemutatott pár akadályugrást.

Én ilyet csak filmekben láttam, de ott az Alföldön, ez olyan természetes, mint nálunk a feketepályás sízés!

IMG_6930

 

Beszélgettünk még kicsit a hazai lovazásról is vendéglátónkkal, s indultunk tovább, Tóni már körözött minket, hogy fél háromra Szilvásváradon kell lennünk! Szivünk szerint még maradtunk volna, de elbúcsúztunk azzal, hogy hamarosan Erdélyben találkozunk, és elindultunk a lipicai lovak fellegvára felé.

De előbb útbaejtettük a Stühmer mintaboltot és csokigyárat. Eszembejutott a Charlie és a csokigyár, tudjátok, amelyikben Johnny Depp játszik, és könnyű volt a mesevilágba beleképzelnem magam. Azoknak az édességeknek nem lehet ellenállni, meg is lett az azonnali kevésbé kellemes hatása, de az utóhatása is, itthon a mérleg világosan megmutatta, és a hasamon a háj mennyisége!

Gábor csak fagyizni akart, és ez a gyermeki falánksága az egész turnét végigkísérte, azt hiszem négy napig szinte csak fagyin élt, de kutya baja se lett. Nem mint az én kis hároméves unokaöcsémnek, akit még a széltől is óvnak, és mégis mindig valami baj éri.

Szilvásváradon úgy megbámultam a kocsiból a lovasstadiont, majd kiestem a Tóni autójából, mintha még a ménesnél magánál is érdekesebb lenne! Mert sose láttam olyat, azt hittem a lovasbemutatók és a lovassportok általában mindig a nyílt téren zajlanak! Most röhöghetnek rajtam az egri cowboy-ok! Egyenesen az Állami Ménesgazdasághoz mentünk, ahol szintén túrakocsiba ültettek, és elkocsikáztunk a főbb attrakciók megtekintésére. A dombon volt a kancaménes, a Bükk fehér sziklái (így nevezik őket). A lipicai lovak általában szürkék (mint tudjuk, fehérló nincs, az a szakszótárban szürke, a szürkés-pettyes, az almásderes, és van vércse almásderes is). 104 lovat kezdett hajtani felénk a csikós lefele a dombon, és Tóni odaszólt: Figyeled, hogy egyből vágtába ugrasztja a lovát! Az egyik csikó feje beszorult a deszkakerítésbe, szerencsére volt állatorvos a közelben (Tóni személyében ugyebár), és a mi Istvánunk is értette a a módját, hogy kell ilyen esetben eljárni.

IMG_6968

Innen ellátogattunk a csődörökhöz, akiknek semmi dolguk nincs ezen a világon a fedezésen kívül, és ott volt a lovasmúzeum is. Most tanultam meg, hogy mi a sallang. Ezek a régi szavak úgy bennünk élnek, de a jelentésüket már nem is ismerjük, csak regényekben olvastuk valamikor. Hát az valami ilyesmi, díszítés a ló fején vagy szügyén (és persze átvitt értelemben is használják, lehet csak utóbbi szövegkörnyezetben találkoztam a kifejezéssel, ki tudja). Itt Bea már nem mondta, hogy nem szabad fotózni! Ez a nő most kinyír, ha legközelebb találkozunk (ami persze elkerülhetetlen, és biztos a közeljövőben bekövetkezik!!).

IMG_6993

Volt kocsimúzeum is, egy hatalmas útépítésre használt kocsival a múlt század elejéről. Azt biztos négylovas fogat húzta. De nemcsak az volt, sokféle hintó meg fogat mindenféle korból, majd ha arra jártok, megnézitek!

Szilvásváradról – ahol akkor szombaton éppen lóversenyt rendeztek, minden irányból jöttek a sok lószállítóval a település felé – átmentünk a Mátyus lovasudvarba. Itt van szállodai és vendéglő rész, és van lovardarész. Még lófuttató is van, Bea szerint baromság, ő ha itt dolgozna, azzal kezdené a napot, hogy minden lovat kora reggel meglovagolna. Ha éppen nem lenne nő a közelben, akit lefrusztráljon! (Jó na Bea, levághatod a fejem legközelebb!! Most énrajtam a sor, hogy megszivassalak, pedig most magamból kellene inkább hülyét csinálnom, megérdemelném!) Onnan átmentünk a Nagy Norbi ügyvéd tanyájára, itt olyan gyakori, hogy valakinek tanyája legyen, mint nálunk a hétvégi ház a hegyekben. Az kisebb, mint az Aranyos Dombi, “csak” 8 hektáron fekszik, és egyetlen ember, szintén István, látja el az összes feladatot, a baromfiudvart, a lovakat, a júhokat, a szamarakat, cicát, kutyát, és főz a vendégeknek a saját maga tervezte grillezőn. Még borpincét is ő maga épített sajátkezüleg. Hozták nekünk készségesen a lovakat a legelőről, s itt kezdődött az én kálváriám! Amiután Bea barátnőm belémrakta a frászt, végül nem nyergeltem fel, hagytam, menjenek ők vágtázni, én inkább szelfiztem a szamarakkal. Most életemben először kerültem szamárközelbe (magamat leszámítva), valahogy ez eddig kimaradt, és elbűvöltek  ezek a kedves, barátságos, simulós állatkák. A magas lovak után most már nevezhetem őket nyugodt lélekkel állatkáknak, gondolom. El is határoztam, hogy inkább szamarat veszek, mint lovat, Jézus is azon vonult be Názáretbe, akkor nekem miért lenne kevés egy nagyfülű barátsága?

IMG_7014

Szamarak és lovasok

Ezután az én nemlovaglásom után jött csak az igazi buli! Ismét megerősödött bennem a tudat, hogy százszor jobb valamit rosszul csinálni, mint bele se fogni! Akkora nagy űr tátongott bennem ezután a kudarcélmény után, és amikor a gazdaságot vezető nemtudomhányadik István még meg is jegyezte, amikor facebook ismerősök lettünk, hogy : Te nem lovagolsz, de a profilképeden lóval vagy!!?  azt hittem ott menten elsüllyedek szégyenemben! Adorján kínált itallal, odasúgtam neki, inkább ötször estem volna le arról a magas lóról, mintsem, hogy ezt a megsemmisülést elviseljem! Nem is viseltem el, jól berugtam, azóta se hevertem ki rendesen! Bendzsi remek paprikást főzött az üstben, azt álltuk körbe, miközben benn a konferenciateremben levetítették a vendégeknek a mi Radnai lovastúránkat. Persze én is ott voltam a képkockákon, de már annyira valótlannak tűnt az egész, mintha meg sem történt volna. Gondolkoztam is azon, hogy én most már feladom ezt a meddő próbálkozást. Vagy nem adom fel, de akkor miért voltam olyan nagyszamár, hogy nem pattantam fel abba a fránya western nyeregbe, hiszen a kápába fogózhattam volna, ha nem érzem magam biztonságban. Itt is van ilyen Vásárhelyen a remeteszegi ismerősömnél, Ritz Zolinál, ültem már ilyenben, neki is van western nyerge, elől azzal a kényelmes fogódzóval.

IMG_7115

Sany, Tóni, Adorján, Balázs, és a meglepetés vendég, Móni! Háttérben István, egyik a sok közül!

Az evészet után beruccantunk Egerbe, az esti kivilágítás tökéletes fényben tüntette fel az egri várat, a lovasszobrot Dobó Istvánnal nemrég áthelyezték, de megtaláltuk, Bea felpattant ott is a lóra, Balázs gyorsan követte példáját. Hogy alul hol írta apró betükkel, hogy a szoborra felmászni tilos, azt a félhomályban nem lehetett látni! Sétálgattunk a belvárosban, meglátogattunk egy romkocsmát is, ahol nagy élvezettel olvastam, hogy Fontos! Ittas személyeket kiszolgálunk! Na ez pont én vagyok, gondoltam, s rendeltem egy bubisvizet!

Mi jut eszembe arról, hogy Eger? Gárdonyin és az Egri csillagokon kívül? Hát az egri bikavér! Rengeteg szőlős mellett haladtunk el a tanyai látogatások során, a Norbi nyolc hektáros lovastanyája is szőlősök közé van beékelve, és itt a szőlőutakon kocsikáztattak a Mátyus lovasudvar túrakocsiján is. A távolban a város terült el, meg a 900 méter magas  “csúcs”, ami nekik hegynek számít, de nekünk csak afféle magasabb domb, a mi erdélyi Istvánunk élcelődött is, hogy na ott fenn már leesett a hó biztosan!

IMG_7158

Itt egy kis magánrepülőtér a Mátyus közelében, erre kocsikáztattak

Vasárnap délben aztán elbúcsúztunk a Mátyustól, hazafelé menet Egerben még egyszer megálltunk, sétálgattunk világosban is. Engem a legjobban a Gárdonyi ülőszobra és a Tinodi Lantos Sebestyén szobor hatott meg, mintha ott lapult volna a szellemük is a bronzalkotásokba zárva. Hiába mind halogattuk, csak eljött a búcsú ideje is, Tóninak mindent megköszöntünk, a szervezést, a profi túravezetést, a sok türelmet, és persze az ő és a fiúk kedves vendéglátását, elbúcsúztunk Mónitól is, aki menet közben csatlakozott hozzánk, ő már járt Beáéknál Nagykalotán lovagolni, és most csak azért utazott le Miskolcról, hogy velünk találkozhasson.

Tele élményekkel, leamortizálva elindultunk a Hortobágy felé, ami engem megint teljesen lenyűgözött, mert hegyi embernek az az igazi élmény, ha síkságot lát, és vadludakat V alakban repülni. Még egy őzike is próbált átkelni az úton, de szerencsére meggondolta magát, és visszafordult a mező felé. Nem is tudtam eddig, hogy van Hortobágy település, ott megálltunk babgulyást enni, ez volt készen, s nekünk nem volt túl sok időnk várakozni. Lefényképeztem az amerikai sivatagokra emlékeztető kaktuszt, Aranyosi Dombi István mondta, hogy nyáron még 43 fok is van, egyszer egy szürkemarhájának felforrt a feje a napon. Végülis ez a klíma az én gyerekkori, párciumi-szilágysági klímámtól nem áll annyira távol, talán azért olyan kedves nekem a vidék.

IMG_7185

Nem volt nagy távolság, ha úgy vesszük, Nagyváradtól számítva Eger csak 150 km, el se hiszem, mert nekem elég hosszúnak tűnt az út hazafelé (biztos Bea miatt :)). Váradtól Bánffyhunyadig még 87 km a távolság. Igaz, hogy én még Bánffyhunyadtól kb 3 órácskát autókáztam, de megérte a fáradtságot is, a Bea okozta stresszt is, a másnaposságot is, és a tanulság pedig az, hogy ha Heves megyébe szeretnék még valamikor életemben lovagolni, pár vágta-leckét nem árt venni, mert ott a lovak is hevesebb vérűek, s az Alföldön vágta nélkül nincs lovaglás!

Végezetül köszönet még egyszer fiúk a remek élményért! Ez itt az Emma lovasrajza, amit csak úgy pikk-pakk két tollvonással megrajzolt útban hazafelé, és titeket ábrázol mindegyikőtöket külön-külön! Ismerjétek el, hogy ez a kislány minden szempontból tehetséges! És Bea remélem megbocsát, amiért végig kíméletlen voltam vele 🙂
IMG_7188

Itt pedig egy igazi alföldi western lovas:

IMG_7002

41057418_1893009854102038_5462376060303704064_n

Újradna fölött, a Diana menedékháznál, háttérben Dorel, a nők bálványa!

Talán zergeháton könnyebb lett volna….de ezt mi nemigazán tudtuk, amikor kedden délelőtt elindultunk a radnaborbereki Suzy panzióból. Ugyanaz a csapat, akikkel tavasszal voltam a Bélesi tó környékén, csak bővített formában. Akkor a túravezetővel haton voltunk, most tizenketten. Amikor előtte való nap telefonon beszéltem Bethlendi Istvánnal, a lovarda tulajdonosával, első kérdésem az volt, hogy lesznek-e még nők. Majd kiderül  – mondta, lehet jön Bea barátnőm is, a felesége, de végül nem volt kire hagynia a gyerekeket. A fiúk keménylegények, lovakat tartanak, nagy lovastapasztalatuk van, van köztük profi sportoló is, én meg megint a Holdról pottyantam közéjük, hogy aztán a lóról is lepottyanjak hamarosan. Adorján, akivel most ismerkedtem meg, úgy köszöntött, hogy: Te vagy az, aki csak úgy lezserül ledobod magad a ló hátáról?

Készítettek túratérképet, telepítettek programot a telefonra, amely GPS-szel követte az útvonalat, minden utolsó részletig meg volt tervezve. Gondoltuk mi! Az aztán csak a terepen derült ki, hogy mi van úgy, ahogy hisszük, s mi nem!

IMG_6087

Bea és Tóni tanulmányozzák a térképet

A lovakat “kétszemélyes” lószállítóval vittük, 12 darabot, logikus, minden embernek egyet. Habár sosem utaztak még, egy kanca kivételével, könnyen fel lehetett csalni őket a szállítóba. A idő esősnek mutatkozott, a barométer esőre állt (volt egy régi barométer a főhadiszálláson!). Na még csak az kellett volna, hogy essen is! – mondom én most így utólag. A csapat hamar összerázódott, a magyarok amúgyis régi haverek, az erdélyiekkel meg könnyen megbarátkoztak. Összesen volt öt darab István, a Főistvánnal együtt, értem ezt a túravezetőre, a többiek Tóni, Balázs, Sanyi, Sipi, Artúr, Adorján és jómagam. A csúfnevek hamar megszülettek: Artúrból Túró lett, Kun Istvánt röviden Kunnak szólították, Bethlendire ráragadt a Főistván (vagy inkább főispán) a segítőjéből, a gyerőmonostori Bogdán Istvánból Bérgyilkos lett, mert gyanusan hallgatott, egy szót nem lehetett kiszedni belőle, és én értelemszerűen ismét a Donorjelölt megtisztelő nevet kaptam :)). Indulás előtt Sipi keresztet mutatott, és megint a vércsoportom iránt érdeklődött. És ezek után ismét megnyugtatólag hatott rám, hogy van köztünk két tapasztalt állatorvos, de tényleg! Az egyik az emberekhez is ért kicsit, mint kiderült.

IMG_6444

Sipi, az egri cowboy, aki lapátolni is tud, nemcsak lovagolni! S én a múltkor még azt hittem, csak két éve csinálja, s közben már gyerekkora óta!

Végre valahára felcihelődtünk, és elindultunk felfelé, az egykori ércbánya épületeinek romjai között:

                                 A bérgyilkos bizalmába fogadott, az esélyeim egész jóknak mutatkoztak!

 

Aztán az út egyre meredekebb lett, a fakitermelési útból ösvény lett, az egyik oldalunkon a meredek hegy a másikon a szakadék. Hiába fotóztunk, a képek nem adják vissza sem a mélységet, sem a magasságot, nem tudom a filmesek milyen technikával dolgoznak, de egy okostelefon kamerája erre nem képes. Sok pásztorkutya megugatott, sajnáltam őket, volt egy fiatal csont és bőr, a bordái kiálltak, azt mondják csak savóval etetik szegény párákat.

IMG_6119

Kecskenyájjal is találkoztunk, előbb azt hittem zergék!

Az úticél a 2279 méter magasan fekvő Ünőkő volt, tudtuk, hogy lóval pont odáig nem mehetünk fel, de azért sikerült egész jól megközelítenünk. Itt már volt telefonjel is. Mert a Suzy panzióban elvesztettük a kapcsolatot a világgal. Laci párom idegeskedett, onnan fentről tudtam neki csak válaszolni mind a tíz sms-ére, amit az elmúlt 16 órában küldött, összefoglalva egy rövid mondatba: Jól vagyok, de nincs jelem!

Közben a fiúk próbáltak tanítani helyesen lovagolni, de nem sok ragadt rám, annyi információt kaptam egyszerre, hogy semmit nem tudtam belőlük megjegyezni. És mintha ellentmondásosak is lettek volna. A boka, a csípő és a váll egyvonalban, csípőből kell enyhén rugozni, akárcsak a szexben, ügetéskor nézzem a ló egyik lapockáját, amikor emeli, emeljem ki magam kicsit a nyeregből. Hát ez nem ment valami jól, de legalább segített, hogy valamibe a szememmel is kapaszkodjak, ne csak a kezemmel. A lovaglás nem is sport szerintem, inkább koreográfia, tánc, amit együtt táncolsz az állattal. De én botlábúnak bizonyultam 😦

Közel a csúcshoz! Háttérben Artúró! Jobb oldalt a Bérgyilkos kémleli a hegyet! Ott fenn majd könnyű lesz a küldetést teljesíteni! :)) Az Ünőkő közelében már aztán nem mertem visszanézni lóról, féltem nehogy sóbálvánnyá változzak!

Dehát rádiózni is úgy kezdtem el, hogy nem értettem hozzá, és amikor sízni akartam tanulni egyetemista koromban, otthon egy téli szünetben, a szilvás tetejében felcsatoltam a léceket, és elindultam lefelé a szánkóúton, a fák közt, apám lentről az udvarról nézte, nem szólt egy szót se, s amikor vészesen közeledtem a veteményeskerthez, odakiálltott, hogy: Emeld fel a jobb lábad, és fordítsd el balra a lécet!, de alighogy kimondta, én már fel is ragadtam a veteményes drótkerítésére, a sílécek meg alattam becsúsztak a kiskertbe. Többet aztán nem is próbálkoztam. Most áttértem a lovakra, de úgy tűnik ettől a virustól már nem szabadulok meg egykönnyen. Adorján (akinek egyelőre nem volt csúfneve, miközben Balázs a Havasi Gyökér nevet vette fel) megjegyezte, hogy én nagyon elszánt vagyok, és nem érti az okát.  Az okát én sem egészen, de imádom elhagyni a civilizációt, a megszokott világot, és belépni egy sokkal izgalmasabba. Onnan visszamenni nehezebb, de csak azért megyek vissza, hogy ismét elhagyhassam! És ha ezt csak lovon tehetem meg, akkor miért akadnék fenn egy ilyen apróságon, hogy nem tudok lovagolni, például!

IMG_6174

A Kislála tóhoz közeledünk, itt lenyergeltünk, megettük a panziós Zsuzsa által készített szendvicseket, meg ki amit hozott magával. Én semmit, meg se fordult a fejemben, hogy hozzak valamit, egy csoki pedig nagyon jóljött volna! Leheveredtünk a fűbe, és elfelejtettük az összes meredeket, sziklát meg izgalmat, és fogalmunk se volt arról, hogy mi megpróbáltatás vár még ránk! Közben cseh és lengyel turisták érkeztek, 6 illetve 3 napra sátorozni. Szemét kétezen méter fölött nemsok van, hála istennek! A védett területen mindenütt ismertető táblák, sajnos csak románul, és nyilván latinul a fajok megnevezései.

Sikerült kifújnunk magunkat, Berecz István barátunk még szunyókált is egyet, és újra útra készen álltunk. Minden volt, GPS-es térkép, strapabíró lovak, profi patkók, jó lovasok (except me!), csak éppen azt nem tudtuk, hogy a Stanistea hegy oldalában épült Diana menedékházhoz vezető turista útszakasz egy része már nem létezik! A természetben gyors ütemben alakulnak át a dolgok! Kénytelenek voltunk elindulni egy másik turistaösvényen, a félelmetes Zergeösvényen, szerintem a fiúk is alátámasztják, hogy az tényleg csak zergéknek való! Még az ember valahogy átverekedi magát a borókafenyők által szegélyezett kövek, sziklák között, de lóval! A lényeg, hogy fentről gyönyörű a Nagylála tó!

IMG_6192

Egy ideig még hősiesen lovon haladtunk, de eljött az a pillanat, amikor Főispán leszállást vezényelt! Rá nem jellemző módon. De itt vezetni se volt könnyű az állatot. Fogjad a szárat, bíztasd, ügyelj közbe hova lépsz, és ügyelj arra is, hogy a lovad hova lép, na meg légy résen, nehogy eltaposson! Azt a pillanatot el se mesélem, amikor a fogadalmam ellenére muszáj volt visítanom egy nagyot, mert minden ló bekanyarodott balra, ahogy kellett, csak az én Doinám ment neki a szakadéknak, és én még rajta ültem!

a BORÓKAK FOGSAGABAN, KUN

A Kun: Na itt most mitévő legyek? Amatőr néptáncos, is!

Főistván rámszólt, mert féltett, hogy engedjem el a szárat, nem engedtem el, most az egyszer nem fogadtam szót neki (habár vakon megbízom benne, másképp nem vállalnék ilyen “kockázatot”), és a Doina tényleg majdnem eltaposott. Gázolt volna át rajtam siettében a szegény állat (aki különben a legcsodálatosabb ló – ezt is Tónitól tanultam, hogy mindig az a ló a legcsodálatosabb, amelyik éppen a hátán visz), elengedtem a szárat ijedtemben, az én kancám meg azon nyomban rálépett, és beleakadt a jobb mellső lába. Akkor estem kétségbe először. Állítsd meg, és kerülj megint az elejébe! De akkor már a bal oldalán a szakadék volt, a ló jobb oldalán meg a meredek hegy! Fogózz a nyeregbe, a szíjakba! Úgy menj el mellette! Atyaisten! Mire nem képes az ember krizishelyzetbe – sose gondoltam volna! Amiután ez a művelet sikerült, annyira de annyira megszomjaztam, csakhogy a víz a külső, a szakadék felőli nyeregtáskában volt, még egyszer nem mertem a nyeregbe fogózkodni, hát nem volt mit tennem, elkezdtem áfonyát csemegézni, életmentő volt az a gyümölcs!!

                  Mondtam, hogy a képek nem adják vissza a mélységet és magasságot! A csemegézés után a Visszaülni a lóra! vezényszó következett, akkor megint féltem, hogy felszállás közben átesek a ló másik oldalára, és lezuhanok a mélybe! Utána jött egy nagyon meredek rész, akkor megint leszálltunk, és én tényleg becsúsztam a ló alá! De az én Doinám már kezdte sejteni, kivel van dolga, nem lepődött meg már attól sem, hogy a hasa alól bújok elő! S mikor azt hitted, hogy csak szépen felkaptatsz, s oszt fenn vagy a hegyen, akkor jöttél rá, hogy nem megy az éppen olyan könnyen! Itt már hegymászói képességekre is szükség volt, vagy inkább az életbenmaradás ösztöne hajtott: kaptattál felfelé, s a ló, akit szintén a megmaradás ösztöne vezetett, nagy iramban trappolt a nyomodban. Ha azt akartad, ne tapasson agyon, neked is ugyanilyen iramban kellett a hegynek felfele haladnod, megállni, pihenni, szó sem lehetett róla! Fenn aztán várt egy kis asztal, padok, és gyönyörű kilátás! Nekem meg lógott a nyelvem, lerogytam a földre, és nagyon komikus lehettem, ahogy próbáltam a lihegésemen uralkodni, mert utána az összes 11 pasi ezen szórakozott, és nem azon, ahogy a lóról megint sikerült lehuppannom. De erről később. Ebben az állapotban eszembe se jutott fotózkodni! Na ez volt a Zergeösvény, hogy rugja meg a ló!!

A térkép már nem segített, a Diana szálláshely messze volt, keresni kellett egy másikat a közelben, mert az este is vészesen közeledett. Most olvasom a neten, hogy ott, ahol mi már sötétben bóklásztunk, nem ajánlatos sátorozni a medvék miatt (igaz, ha többen vagyunk, nem mernek közelíteni!). Sok állat él a Radnai Havasok védett területén, néhány ragadozó és énekes madárfaj, farkas, hiúz, mormota, zerge!, medve természetesen, de mi csak pár felrebbenő, kifeszített szárnyú madarat láttunk, és most tapasztaltam meg én is milyen, ha megijed a ló. Ez nem volt betervezve! Találkoztunk turistákkal is, kérdezősködtünk, próbáltak útbaigazítani, egyik megfenyegetett, hogy lefilmezte, amint a borókabokrokon verekedtük át magunkat a lovakkal, felteszi a facebookra, mert ez állatkínzás! Lehet már fenn is van! Milyen szép lesz! Én az állatvédő, amint kínozom az állatokat! De mi az ördögöt csinálhattunk volna? Visszafelé már nem mehettünk, ugyanolyan veszélyes lett volna, elakadtunk középtájon, át kellett valahogy jutni ezen a veszélyes szakaszon, és minél hamarabb! Volt egy vészhelyzet is, amikor a Mázli (róla a végén mesélek) felsértette az egyik lábszárát, és nem akart továbbmenni a köveken, behúzódott a borókák közé. Nagyon nehéz volt rávenni, hogy onnan kijöjjön, és Tóni este a panzióban elárulta nekem, hogy ha eltörik a lába, vagy beljebb megy a kis törpefenyők között, onnan nem lehet kihozni, törött lábbal nem lehet lehozni a hegyről sem, nincs rá lehetőség, s hogy ne falják fel élve a vadak, ilyenkor el szokták vágni a torkát! Te jó ég! A hegyen kegyetlen törvények uralkodnak! Utóbb nekem is ugyanezt vágták a fejemhez: Ha valami bajod esett volna ott fenn, hogy az ördögbe hozunk le onnan?!!

DSCF1118

A szédült, bevállalós zsurnalista és a sokat megért Doina, aki idén éppen 20 éves!

Na most jön az esés! Szerencsénk volt ismét, egy esztena esett utunkba, és a juhász készségesen segített, Omul la necaz se cunoaste (Szükségben ismered meg az embert) felkiáltással. Útbaigazított a Radnai Hágó turistaháza felé, még fel is hívta a Lucsika-t, hogy várjanak, mert érkezünk! Ezután már gondtalanul poroszkáltunk, húsz percnyire voltunk a szállástól, fellélegeztem én is, lazítottam, na ezt nem kellett volna! Hátul a lovak megbokrosodtak, a fiúk hülyültek, fogalmam sem volt mi történik, csak a nyerítést hallottam, és azt hogy előlről Főistván hátrakiabál: Engedjétek jönni a lovakat! A Doina abba a pillanatba megugrott, és már a földön is találtam magam magzatpózba a jobb oldalamon, a két kezemmel ösztönösen védtem a fejem, pedig a kobak rajtam volt, s a hátam mögött mondták: Félreugrott a lova! Nem tudta kiülni! Ketten is jöttek segíteni felállni, megnyugtattam mindenkit, hogy semmi bajom, de tényleg semmi nem volt (a másnapi nagy kékségeket leszámítva)! Visszasegítettek a nyeregbe, s már meg is érkeztünk Lucsikáékhoz. Volt karám, volt vacsora, voltak szép szobák, áramkiesés, mert oda a hálózat nem jut el (1275 méter magasan fekszik), ott szélenergiával és napelemekkel nyerik az áramot. Éjszakára takarékosságból kikapcsolják.

A LOVAK BIZTOSAGBAN, MI SZINTEN

A lovak biztonságban, mi szintén – kilátás a panzió teraszáról

A panzióban aztán jöhettek a lovas-sztorik, meg az állatvédők szivatása, akiket egymagam egyedül képviseltem 🙂 Hogy miért sajnál az ember jobban egy sántakutyát, mint egy hízódisznót. Ezt később csak Bea tudta elmagyarázni! Vagy ő sem! Ez egy olyan szócsata, aminek soha nincs vége, se nyertese! Tisztáztuk, hogy mit jelent az állatkínzás: Sanyi, szintén állatorvos, pontosan tudta a meghatározást: indokolatlanul fájdalmat okozni vagy maradandó egészségkárosítást, no meg a tartós félelembentartás is annak számít. Mi egyiket sem merítettük ki, megnyugodhattunk. Tegyék csak fel a világhálóra! Lássák az emberek a fantasztikus Zergeösvényt!

DSCF1132

Itt éppen az áfonyával tömöm a pofám!

Este a panzióban felvettem egy kendőt, mert a hajam össze-vissza állt, lementem az ebédlőbe, erre megkérdezték, hogy a Piroska meséjéből kölcsönöztem!? Mire én: Igen, és megmondja a farkas: Jaj ilyen ocsmány Piroskát még nem láttam! Mire Sanyi: Mi inkább a nagymamára gondoltunk! Tóni aztán elmesélte az öreg történetét, aki a második világháború előtt beszélgetett a lovaival, minden búját-bánatát nekik panaszolta el, s úgy bocsájtotta  el őket a háborúba, hogy Nektek haza kell jönni! S a lovak haza is jöttek, mind a hárman egy-egy év eltéréssel. Ebből aztán következett a katona sztorija, akinek a legnagyobb szívfájdalma az volt, hogy a fronton elvették tőle a párnáját, és az nem levendulapárna volt! Hanem fanszőrzettel töltött kispárna, hogy ne használjam azt a bizonyos szót, és ezután  a vicc: Ki tudja, hogy repül a p..aszőr? Hát így! s Balázs köpött egyet! Eszükbe jutott, hogy megkérdezzék tőlem is (minden nőtől megkérdik!), tudom-e mi az, hogy orális magyarul. Orra alá is! Jó kis zaftos adomákkal telt az este…

Főistvánról, a hosszú szürke szakálla miatt, azt hitte a helybéli erdész, hogy valamiféle szerzetes, és ami pedig engem illet, a háziak nem tudták mire vélni, hogy elindulok lóháton a hegyen, 11 lovas társaságában. Kérdezték, köztük van-e a férjem is, mondtam nem, az nincs! Akkor aztán nagy csend lett! A Bérgyilkos ezek után azt tanácsolta, keressek egy félreeső szobát magamnak, hisz a panzióban minden szoba üres volt, amikor mi odaértünk, választhattam akármelyiket! Én pedig jobbnak láttam, ha kulcsra is zárom az ajtómat! De aggodalomra semmi okom nem lehetett, kinek jutott volna eszébe megkörnyékezni Piroska nagymamáját?

DSCF1170

Balról jobbra: Adorján, Piroska nagymamája, Artúró, és két darab István!

Reggel esett bizony, de mire mi odajutottunk, hogy felnyergeljünk, az eső kezdett elállni. Azért mégis felvettem a füss nadrágot, az esőálló kabátot, mondjuk a dzsekim is védett, de a nyerget nem, és ezért kellett az a lóden, amit Főistván és a többiek is viselnek.

 

IMG_6224

Bethlendi, a Főistván! Ez itt már a másnap!

Másnap hóttfáradtan keltem ki az ágyból, és nemcsak azért, mert izomlázam volt, és feltört a nyereg is, meg fájt a bokám is, hanem mert nem tudtam aludni, mind csak a sziklákat, a mélységet láttam, a nagy köveket, amiken haladtunk felfelé. Azt tartják, ez a poszt-traumatikus stressz miatt van. Tóninak, az állatorvosnak panaszoltam el, mert kissé izgultam, hogy a kimerültség miatt valami végzetes hibát követek el aznap, szerettem volna inni egy energiaitalt, ami nem volt, Tóni tanácsára aztán inkább a konyakos tea mellett döntöttem. Azt mondta, ha energizálom magam, akkor a szervezetem félő, hogy összeomlik, inkább zsibbasszam le! Ráhallgattam, de az első óra nagyon fárasztó volt, éreztem, hogy nincs semmi erőm. Amikor azonban a folyón kezdtünk felfelé kapaszkodni lóháton, – és a Zergeösvénnyel ellentétben, itt nem szállt le senki! – akkor ébredtem csak fel istenigazából. Annál nagyobb serkentő nem kellett! Egyfolytába biztattam Doinát: Ügyes vagy! Megcsináljuk! Még egyszer, na ezt a követ is! Na, most lendülj neki! Azt olvastam, hogy a hit laza bizonyosság! hát most megértettem, a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy mennyire laza 🙂 Török Zsolt hegymászó azt vallja, ha vészhelyzetben pánikbaesel a hegytetőn, elvesztél! Ilyenkor a legjobb, ha valami szépre gondolva próbálod lenyugtatni magad. Itt erre nem volt szükség, de amikor a szikla felé indult a Doina, és visítottam, hirtelen elkezdett reszketni a lábam, akkor kicsit bepánikoltam, mert ha a ló is átveszi, végem van! A jógára gondoltam, és próbáltam mélyeket lélegezni! Méghogy a jóga nem segít! Ki állítja ezt a butaságot?

A fiúktól kaptam pár képet a zajló patakon való kapaszkodásról:

DSCF1198

Itt Főistván éppen próbál egy rönkkel segíteni. Ez volt az egyetlen hely, ahol muszáj volt egy rönköt betenni a két kőtábla közé, de többet nem szállt le ő sem a lóról! Szerpentinesen mentünk legtöbbet, azért vagyok én jobbrafordulva, Bérgyilkos meg előttem balra.

Az ilyen viszontagságos utakban a legrosszabb az, amikor azt hiszed teljesítetted a próbát, vége, most jön a light-os rész, errefel következik egy út, ahol kerülgetni kell a szélvihar által letört fenyőket, és át is kell ugorjon a lovad rajtuk, és pont a bal szélen, ahol az út pont le is van omolva kissé. Hát ez rosszabb a meredek pataknál! A fiúk a hátam mögött mind a tragikus forgatókönyveket sorakoztatták fel, mi lenne ha így lenne meg úgy lenne! Ez történne meg az történne! Felment a cukrom: Muszáj feszt a halált emlegetni? Tóni: De az jó! Te csak tudod! Edit, a Nirvána! Én: Jó, tudom, hogy jó, de mielőtt kilépnék a testemből, inkább pár lépést lépegetnék itt felfelé valahogy! Ezzel egyetértett!

Az út hátralevő részét én tényleg félig összeomolva tettem meg (hiába a konyakos tea!), a végén már egyházi dalokat énekeltem, a kedvencemet, azt hogy Az Úr csodásan működik, de volt éneklés máskor is, a reményvesztett első estén Kunnal például elénekeltük  a Fordulj kedves lovamat, a felejthetetlen Kallós Zoli bácsi bújdosó dalát. Aztán az Ünőkőnél a Viharként tombol a messzi távolt, és egy katolikus Mária éneket  a repertoár széles skálán mozgott, ilyenekre ihlet a hegycsúcs!

Olyan este 7 felé közeledtünk a Diana menedékházhoz, nem mertem meg se kérdezni, hogy sok van még odáig, mert úgyse tudta megmondani senki pontosan, hogy mennyi! Már ülni se bírtam, az az utolsó óra az rosszabb volt minden megpróbáltatásnál. Előredőltem, egyszer megint majdnem leestem, de sikerült megállítanom a lovat, úgy hogy ráhasaltam a nyakára, és átöleltem, úgy látszik erről nem tudok leszokni. A tavaszon is ezt csináltam, mégpedig a lejtőn lefelé, mindenki elszörnyülködött, hogy most előreesek. Most egyenes terepen voltunk, kivételesen, csak az volt a baj, hogy utána nem tudtam visszaülni s felegyenesedni a nyeregbe. Kínlódtam, kínlódtam, s egyszer gondoltam egyet, mit idétlenkedek én itt, mi a fenének nem szállok le, s ülök fel megint? Nem egyszerűbb így nekem? Egyszerűbb volt! :)) A helyzet pont olyan komikus volt, mint a Chaplin filmben, amikor a kőműves állványon csüng az épülő tömbház oldalán, s az állvány már közben leereszkedett vele, fél méterre csupán a lába a földtől, de ő segítségért kiabál! Na kb így nézhettem ki én is! DSCF1211

Menni vagy meghalni! Ez még a kaptató, próbálok a Főistván közelében maradni, mint egy vizsgázó diák, aki szeretne az elsők között mihamarabb szabadulni!
Érkezünk onnan lentről, fenn a kabanánál Bea vár a két gyerekkel, Emmával és Gáborral, aztán másnap reggel ők is lovagolnak egyet!

S ez már a Diana menedékház, a kabana terasza, a magyarok is hamar megtanulták a román szót, és miután körülnéztek a szobákban, ahol innen-onnan összepászított bútorokat, ágyakat, asztalokat, székeket találtak, s improvizációkat (volt ott még korházi vaságy is!), elnevezték Kukakabanának. Ezen mulattunk a teraszon, szerencsére lehetett kinn vacsorázni, másnap ott reggelizni a gyönyörű kilátással (állítólag a Kelemen Havasok is látszanak onnan), és még billiárdozni is a hevenyészett nappaliban, úgy hogy végül jól érezték magukat a cowboy-ok. Én hamar lefeküdtem, nekik nem árultam el, hogy az én ágyamban egészen kiváló minőségű matrac volt, az meg cseppett sem zavart, hogy ablaküveg hiányában az ablakrés be volt deszkázva. Még jól is esett a beáramló friss hegyilevegő!

DSCF1278

A teraszon Dorel kabanájánál. A piros fazékban kávé. Beát már befogták segíteni.

A reggelinél Bea és én kicsit segédkeztünk Dorelnek, a tulajnak, aki egymaga építette fel a kabanáját, még a villanyszerelést is sajátkezümüleg csinálta (ahogy Rejtő mondaná). Látszik is! – jegyezte meg Sanyi, s viccesen megkérdezte a barátaitól, hogy nem jönnének le ide egy hosszú hétvégére? Kissé irritált engem ez a Dorel, mert rögeszméje volt, hogy a nőket mindenáron be kell fogni segédkezni a szendvicskészítésnél! Aztán nem hitte el nekem, hogy tényleg rádiós vagyok, és tényleg meg akarom interjúvolni (hegyimentő volt fénykorában), s éreztem, hogy tesztel. Ilyeneket mondott, hogy a legmagasabb csúcs 3200 méter! Mondom, ilyen nincs is Romániában! Jaj bocsánat! 2300! A hegyi embernek még ma is megvan a “véleménye” a nőről (hát még ha 11 pasival járja a világot lóháton)! Még akkor is, ha dolgozott külföldön, és megmászta az Alpokot! Az állatvédőből előjött a feminista!! Na, de valahogy ezen is túltettem magam! Mint ahogy azon is, amikor nyergelt másnap a csapat, (én úgy döntöttem, most kihagyom a túrát), kinn szürcsölgettem a kávém, s mikor már a zaccot éreztem a számban, mondom, nem baj, ez jót tesz a fogaknak! Sanyi állatorvos barátunk megjegyezte gyorsan: Már akinek van!! 

Atyaég, hova jutottam, már nem Piroska nagymamája vagyok, hanem mindjárt kineveznek a rőzsét gyűjtögető erdei anyókának vagy a vassorrú bábának! S még nekem jut eszembe este magamrazárni az ajtót :))

Dorel meggyőzte a csapatot, hogy ne menjenek Borsafüredre, ahova Főistván tervezte, mert az ide két napos út még lovon is! Rendesen útbaigazította őket, s már nem kukakabanáztak többet! Szivélyesen váltak el, s még zabot is szerzett a lovaknak a mi élelmes hegymászónk, s a végén áfonyalikőrt is vásároltak tőle hazavitelre. Barátokként váltak el, s Dorel elismerően beszélt róluk, hogy tiszteli őket, mert igazi cowboy-ok!

                        Itt éjszakáztak a lovak, s ez volt a kukakabana, ahol meg mi!

Felülről és internetről sokkal szebbnek látszik a piros fedelével. Beával reggel megmásztuk a hegyet, fényképezkedtünk a kereszttel, megmosakodtunk az itatóban. Megtaláltam a szerencsémet is egy rozsdás patkó formájában. S mikor leértünk, a lovascsapat elkezdett cikizni, hogy biztos azért mentünk fel olyan korán, mert leszbik vagyunk, s kettesben akartunk maradni. Na még csak ez kellett az én sértett önérzetemnek! Bea csitított: ne vegyem fel, a hegy csodás, ez életreszóló élmény, mi meg visszafelé, a Suzy panzió felé, utunkbaejtjük az Alpina Spa Compexum uszodáját!

IMG_6277

A sípályán Beával! Ki se mertem többet nyitni a szám :)) Már így is, azóta valaki, egy másik közös  facebook fotónkat látva, megjegyezte, hogy hiányzik elől egy fogam. Legközelebb a lovastúrát átugrom, és fogorvoshoz megyek, ígérem! Az se kerül kevesebbe! Sanyi így is meg akarta már vizsgálni a számat, mint ahogy a lovakkal teszi! Időnként, úgy látszik, a lovasnak is megnézik a fogát!
Szuveniru nyihuhu, nyet kukucska prodku! Ajándék lónak nem kell fogát nézni!- most tanultam Lacitól 🙂

Este ismét a Suzy-ban vacsoráztunk. A fiúk jól eláztak, ők lóháton jöttek, ahogy említettem, úgy értek a panzióba, hogy alig bírtak járni….a fáradtságról, természetesen. Jó, hogy nem voltam velük! Egyik István le is esett a lóról, szerencsére nem lett baja, mert ők nem viseltek sisakot! 1985 óta lovazik, harminc év alatt volt ideje megtanuli esni! A vacsoránál arról beszéltek, hogy ilyen kockázatot nem szabad többet vállalni, és kategorikusan kijelentették: a Radnai nem alkalmas lovastúra szervezésre! Az a gyanum, csak a következő túráig fogják ezt így látni! Aztán dúlt a nagy emberbaráti szeretet: meghívtak minket Egerbe, engem is külön, hogy írjak már az egri lovasokról is egy cikket! Ez jólesik, még akkor is, ha másnapra elfelejtik – gondoltam. Csak maga a tény, hogy megfordult a fejükben! Balázs meghatódva mesélte, ki volt az a Reményik: “Fiúk, ennek a Reményik Sándornak a Suzy volt a kedvenc nyaralója,  itt írt egy csomó verset, hallgatva a zajló patakot, és van egy nagy alkotása, amit itt Erdélyben mindenki kívülről fúj, és amit minden március 15-dikén elszavalnak, az hogy: Ne hagyjátok az iskolát!” Közben felém sandított, hogy jól mondja-e! Aztán bevallotta, mennyire szereti ő az ilyen helyeket, ahol a nagyok szelleme van vele! Meg a finom meggylikőr!

Ez a Reményik minimúzeum, Gegő Zsuzsa, a Suzy tulajdonosa hozta létre a Kráter egyesülettel közösen. A Reményik nyaralójának megmaradt részében összegyűjtötték a tárgyi emlékeket. Erről a házról ír Az utolsó ház című versében, ami a falon olvasható. Hátul Reményik kutat is avattak pár éve. Benne jól hűltek a söreink, a költőt nem hiszem zavarta volna. Zsuzsáek egy vén pásztorkutyát is befogadtak, akinek ez a kis ház lett az utolsó reménye! Fenn a tetőtérben aludni is lehet, vannak ágyak, és vannak külföldi turisták, akiknek elegük van a luxusból, ilyen helyekre vágynak, a szellemek közé. Bea a költő padláson talált foteljében vizsgálja az íróasztal kellékeit, az asztalon vendégkönyv, írtunk bele pár sort az őrült lovastúrázók nevében.

Másnap reggel előálltak a futók, s következett a lovak becsalogatása. Nagykalotán ezt a feladatot a zabostarisznyával Bea végezte, most a fiúk. Voltak ők elegen! De most meglepő módon egészen könnyen ment, szerintem a lovak is kimerültek, alig várták, érjenek már haza! A szomszédok nagyon látványosnak találták a műveletet, fotózták, videózták.  Volt egy kanca, Dána, amelyik ágaskodott Kalotán az indulás előtt, sehogy se tetszett neki a lószállító, nem volt neki szimpatikus a kis szűk doboz. Ezek szabadon élő lovak, ridegtartásban vannak, ami azt jelenti, hogy télen sem élnek istállóban, nem szeretik a bezártságot. Most – mondom Zsuzsának – Dána következik, add a telefonod, mert jön egy szenzációs mutatvány! Erre semmi, a Dána simán besétált, még hamarabb a többinél, pedig őt hagyták utoljára. Nem szolgálhattam a látványos videóval!

Sanyi tartja a futószárat, hogy ne curikkoljon vissza, van amelyiket elég sokat kell bíztatni. Bea és Tóni nézik az ablakon, hogy minden rendben legyen odabent.

Aztán vége, elindultak Kalotaszentkirály felé, utolsó erdélyi éjszakájukat ott tölteni, ahol kedvenc házigazdájuk, Melinda várta őket. Amikor felhívták, éppen üdülni készült, de miattuk egy nappal elhalasztotta a vakációzást. Ilyen a jó vendéglátó, persze, ha a turistái is olyanok!

Bea is készülődött, vitte a gyerekeket és a lószerszámokat, csomagokat Nagykalotára, én megvártam Lacit, aki megígérte estére utánamjön. A két Istvánnal maradtam, a kisebbik, a Bérgyilkos nevű, felment az Ünőkőre gyalogtúrázni, az idősebbik, a Főistván azt ajánlotta, lovagoljunk ki egy kicsit a két fehér lóval, Mázlival és Pusztával. Persze, tudjuk, hogy fehérló nincs, csak a mesében s az énekben. Ők szürkék valójában. Mázlinak pedig az a története, hogy a vágóhídról vették meg, mentették ki utolsó percben ezer lej fejében, azért vitték oda, mert nem volt képes szekeret húzni. Hátaslónak viszont tökéletes, én szeretem, mert nem magas ló, könnyen fel lehet rá ülni. Így hát eddig kétszer volt mázlija, egyszer a vágóhídon, most pedig a Zergeösvényen, ahol felsértette magát, és ijedtében el akart menekülni a bozótba.

Főistvánnal az úton megdumáltuk a hunokat, a magyarok eredetét meg a Lucian Boia történész könyveit s a román történelmet, és mondott egy dolgot, amire egyáltalán nem gondoltam eddig, hogy mi magyarok az asszimiláció ellen harcolunk itt Erdélyben, de két éle van a dolognak, mert az asszimilációval szépen szivárog be a magyarvér a román nemzetbe.  Érdekes szemlélet, a telivér-félvér lovakra emlékeztet! És pont amikor erről beszéltünk, mintha megrendezték volna, ismét megijedtek a lovak, szerencsére csak a Puszta ugrott meg, amin István ült: lejött a Bérgyiklos a hegyről! Küldetés teljesítve!

IMG_6517

– Lenne még egy megbizatás, vállalod?
– Hát nem is tudom, attól függ mennyiért!!

Csendben hazaporoszkáltunk, megint kaptam egy csomó tanácsot a lovaglást illetően. Suzy – akarom mondani Zsuzsa – már várt a finom vacsorával. Közben utánam is eljöttek a “nőszállítóval”! Megjött Laci, ott ült a kocsiban morcosan, ki se akart szállni, olyan mérges volt, hogy másfél órája várakoztatom. Nehezebb eset vagyok Dánánál! Miért vagy úgy feltépve? – kérdeztem. Látod, épségben vagyok, nem tört el semmim, nem hűltem meg, és mellesleg … nem haltam meg!

41286876_254152905242368_1574553440418267136_n

Még interjúzni is maradt egy kis időnk: a bérgyilkos semmit nem ismert be! A Főistván a sarokban a bajusza alatt somolyog!

 

Én és a (belső) tenger

vagy a (belső) tenger és én. Az öreg halászt most mellőzzük :))

Ahhoz, hogy az ember átlagon felüli nézettségre tegyen szert (ezt most a blogomra értem), vagy rendkívüli témával kell foglalkoznia vagy a szerelemmel. Hát mivel semmi rendkívülivel nem szolgálhatok, marad a szerelem. Vagy lehet, hogy mégis?

Szóval a kapcsolatunk nagyon a múltba nyúlik vissza, hatodikos voltam, amikor először a tengerre küldtek diáktáborba, első este már sírtam az egyik megtermett kolleganőm vállán, B. Gyöngyinek hívták (nem, nem a hugom volt, ő kis huncut, csinoska lány volt mindig, a fiúk kedvence, már ötödikes korában 20 éves srác udvarolt neki). Ez a B. Gyöngyi pedig a túlsúlyos személyek rezignáltságával próbált lenyugtatni, hogy már csak hat nap van a hétből, és aztán viszontlátom anyukám, apukám, hugicám, nagymamám, nagynéném,  hőn szeretett Morzsa kutyám meg az összes ciribut. Ezután kétévenként táboroztam Mámáján (többet sose sírtam), de ne gondoljátok, hogy valami luxus körülmények között: iskolába, tornaterembe aludtunk, ahova sok-sok ágyat zsúfoltak be, és naponta kétszer troliztunk Konstancán végig a mámájai partig. Akkor szerettem meg Konstancát, és a tengerparti népeket. Ugyancsak akkor, hatodikba ettem életemben először franciabarackot, mert nálunk Újlakon csak őszibarack volt, és azért is több kilométert kellett gyalogolni, mert otthon nem volt barackfánk a kertben, csak kinn a Külsőhegyen, a szőlőbe.  Ugyanott a tengeren 16 éves koromban ismerkedtem meg egy Ali nevezetű kreolbarna sráccal, helybéli török vagy macedón származású lehetett, és a tornatanár oszim felháborodására és szeme láttára, tanított hátonúszni, ami inkább olyan ölberingatásféleség volt. Alival a tábor után egy ideig leveleztünk, és végül, ahogy az lenni szokott az ilyen távkapcsolatok esetén, a levelek lassan elmaradoztak. Másik évben egy grafikussal ismerkedtem meg, aki viszont nem tetszett, de azért hagytam, hogy megrajzoljon, és egy ideig őrizgettem is a vázlatait, most jól jönnének ide illusztrációnak.

IMG_5855

A lici után jött a Nero korszak.  Vele Costinesti-re mentünk az egyetemi diáktáborba. Négyágyas házikókba laktunk, minden lány hozott magával egy blattost, a barátját vagy barátnőjét, ahogy én is Nerot, aki már a hitves férjem volt, és ahogy az várható volt, ő lett a lányok kedvence. Sokszor bánt a lelkiismeret miatta, hogy egy ilyen jóképű, jóképeségű pasi ennyire hagyta magát elveszni, senkivéválni. Azért furdall a lelkiismeretfurdalás, ahogy Blankuci lányom mondta volt gyerekkorában, mert ő több ízben engem okolt, és minden rokonának hangoztatta, hogy én rontottam el az életét.

De visszatérnék a costinesti-i bulira, volt egy Maci nevű tömzsi lány, úgy úszkált a víz alatt, mint egy delfin (mi ketten Neroval neveztük el Macinak), és hitvesem csak vele szórakozott, cicázott, cikázott a tengerben meg a víz alatt, és én nem tudtam velük felvenni a versenyt, és képzelhetitek, hogy ez engem mennyire frusztrált. Másnap feldühödtem, és azt ajánlottam reggel a páromnak, hogy ússzunk be a tengerbe, ő úszott elől, én követtem, mint egy kiskutya, és akkor éreztem először, mit jelent vakon bízni valakiben. Utóbb meg arra gyanakodtam, hogy ő valószínűleg nem bánta volna, ha belefulladok se, ha már a fiatalsága 25 évesen tönkrement miattam. A végén aztán ő hátrált meg, látva, hogy mennyire elszánt vagyok a Macija által kiváltott dühömben. Mihi kolleganőmnek is ott volt az unokahuga, akivel megosztotta az ingyenes diákjegyét és az ágyát, ő nem volt annyira elragadtatva az én Don Juan férjemtől, és ezt szóvá is tette, megjegyezte, hogy szerinte olyan tipus, aki az Itt a piros, hol a piros becsapós játékkal hülyíti a vásárban a népeket. Lehet neki volt igaza!

IMG_5864

Az egy hét alatt már a potyautasnak is lett potyautasa, a kis házikóban alig fértünk a sok utazótáskától. Reggel tízkor, amikor bekopogott a takarítónő, kérdezte, ő most hol sepregessen, rámutattunk a szoba közepére, ahol maradt egy négyzetméternyi hely, és ajánlottuk, hogy talán ott egy kicsit tudna sepregetni, meg porszívózni. Három és fél éves házasságunk nagyon viharosnak bizonyult, akár a Fekete Tenger délutánonként, még egy olyan kép is él az emlékezetemben róla, Néróról, hogy a hajamnál fogva húz az országúton ott a kis bányatelepen, ahol együtt éltünk, amikor éppen nem az egyetemen voltam, Kolozsváron, de ha logikusan belegondolok, ez nem lehetett igaz, ez valaki másnak, egy másik hányatott sorsú nőnek az életéből kiragadott képsor, és valahogy az én memóriám tükrözte vissza, talán az előző életemből, mert az is ilyen viszontagságos lehetett, mert milyen is lett volna, ez az én karmám… De amikor a sok rosszra gondolok, veszekedésekre, monoklikra, amiket a pofázásom miatt kaptam (“te szórakozol, éled a világod ott Kolozsváron, miközben én itt a porfészekben nevelem a lányodat?!”), ez az országutas meghurcoltatás makacsul ott lapít az emlékeim között.

IMG_5854

Válásunk után pár évig nem találkoztam a tengerrel. Nem éreztem, nem tudatosítottam, hogy mennyire nem birok nélküle élni (a tengerre gondolok, nehogy félreértsetek!). 95-ben megjelent az életemben Íróerr, és elkezdődött a naaagy üdülések sora, Duna Delta, Tunézia, Törökország, Egyiptom, Görögország. Blanka hét éves volt, a Duna Deltában tanult úszni egy békát utánozva, az egyik sötétzöld vizű csatornában. Az én kis kreol leánykám a csatorna egyik partjától a másikig úszkált egy kis fehér tetrabugyiban, és románul kérdezte tőlem esténként gyermeki féltékenységében: Mami, pe cine iubesti tu maibine? (mert Néró nem nagyon pontozta, ha magyarul beszélek vele). És én próbáltam megnyugtatni: Maibine numai pe tine!! Íróerr kicsicigánynak szólította, és Blankuci azzal se tudott kibékülni, kikérte a véleményem, hogy én mit szólnék hozzá, ha valaki engem kicsicigánynak nevezne, és én mondtam, örülnék, mert az azt jelentené, hogy én is pont olyan kreolbarnára sűltem, mint ő, ami teljesen lehetetlen egy szőkenő esetében. Blankát ez a válasz valamellyest kielégítette, másnap vidáman fogdosta a kisméretű vízisiklókat meg gilisztákat, hogy Íróerr azokkal horgásszon, de páromnak nem sikerült a tíz nap alatt csupán csak két halat fognia, és azokat is Blanka eljátszotta, beletettük neki egy nagy “punga” vízbe, és estig alig maradt rajtuk pikkely, amikor visszaengedtük őket a Dunába. Tudtam, hogy Blanka is tengerimádó lesz, mert amikor először felborította a hullám, még kétszer meg is forgatta a víz alatt, nem kezdett el hisztérikusan sivalkolni, ahogy a gyerekek szoktak, hanem felvillanyozva, csillogó szemekkel jött ki a partra, és legalább hatszor elmesélte, hogy a hullám jött hátulról, és ő nem vette észre, és aztán fordult egyet és még egyet a víz alatt, és alig tudott a felszínre jönni. És sose lehetett a vízből kirángatni, addig ült benn, amig lila nem lett a szája a hidegtől. Blankát videóra vettük, és azóta digitalizáltuk is, csak pár képkockát kéne kivágni a filmből, de tudom, nem örülne neki 🙂

488035_4262829379368_495030275_n

Ez már Tunézia

A tulcea-i Delta múzeumban a legjobban a strucctojások tetszettek neki, ahogy kijöttünk a hátsó kijáraton, vissza is akart szaladni rögtön, és a vonaton hazafelé kijelentette, hogy: Itt nem lehet aludni! és ahogy kimondta, hátrahanyatlott a feje, és szinte egyidőben el is nyomta az álom. Utána kétszer még jött velünk Tunéziába, megállapította hogy jobb híján velem is tud vizicsúzdázni, és már fel is serdült, többet nem akart velünk utazni sehova, a tánctáborok vették át a szerepet az életében. Lett barátja, akivel sízett, hegyet mászott, úszott, bandzsi jumpingozott, és mindenfélét csinált, hogy adrenalinéhségét enyhítse. Én mellékszereplővé váltam az életében, de sose voltam egy nagyon ragaszkodó anya, ha neki jól ment sora, akkor annyi nekem éppen elég volt. Valószínű, nem születtem igazi anyának. Ezt ő érezte, és gyermeki szeretete átívelt az anyám felé, és most én rajtam lenne a sor, hogy féltékeny legyek. De nem vagyok, ezt is el tudom fogadni. Laza anyának teremtett az Isten. Lehet túl fontos volt nekem a karrierem, és a saját boldogságom, ami második házasságom alatt sem akart kiteljesedni. Íróerrel a 15 év alatt belejöttünk a tengerezésbe, minden nyáron valahol üdültünk, reggel úsztunk a hűvös vízben, este a langyosban, és ugráltunk a habokban.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Törökország, 2006

Azóta nem tudom elképzelni az életem évi pár nap tengerpart nélkül. Nem számít hol van az a part, és hogy hívják azt a tengert. Egész évre feltöltődöm. Csak 2013-ban maradt ki, amikor Vásárhelyre költöztem, hát meg is ittam a levét! Egész évben szorongásos és stresszes voltam. Erre mondják, hogy Take your pleasure seriosly! Ezt megértettem, és most már hű vagyok a tengerhez, és minden évben úgy jövök el onnan, hogy szeretnék végleg odaköltözni, turizmusból élni, Laci meg Eforie-n a helyi könyvesboltos hölgyet bűvöli, piackutatást végez, fontolgatja, hogy hogyan is működhetne ott egy könyvesüzlet… Nem volna rossz, hallottam már olyat, hogy kolozsvári személy eladta minden ingatlanát, kocsiját, hétvégi házát, és megvett egy emeletes házat Konstancán, és az emeleti részt szezonban kiadja. Viszont én nem hagyhatom az idős szüleimet, és persze a miniállatkertemmel is meggyűlne a bajom. Egy kis garzonlakás pedig huszonvalahányezer euró Eforie Nord-on, az lehet hogy kitelne a házunk árából, de akkor mit adnék ki nyáron, és hova vinném a kutyáimat? Hagynám őket átköltözni a szomszédba, amint a baloldali szomszédbácsi tette, akitől ezt a második a Nérót örököltük?

A nyaralások során napallergiám lett (a legjobb gyógyír rá a sósvíz, már kitapasztaltam), csípett meg meduza, ráléptem a tengeri sünre (fekete tüskéi a talpamba fúródtak), mindkettő lázat kellett volna, hogy okozzon, olvastam utólag, de nem okozott, nem történt semmi, mert ha az ember nem olvassa el, és nem koncentrál a rossz dolgokra, akkor nincs mitől tartania! Főleg, ha imádja a tengert!

550723_4665277320315_933599651_n

 

      A belső tenger

Csak lassan most jutok el oda, amiről tulajdonképpen írni szerettem volna. Hogy mekkora óceán háborog itt legbelül! Ehhez most engedjetek meg egy kis kitérőt.

Idén szinte-szinte megint kimaradt a tengerpart, mert a kocsink a szervízben nem akart meggyógyulni, és az idő szorított, a szabadság szinte lejárt, még volt egy hetünk, szombatra kellett volna készen legyen az autó, de a szerelő nem biztatott, ezen aztán jól össze is vesztünk Lacival, vettem a bicajom, és elhúztam otthonról a Marospartra. Ahogy ott ülök egy kőtömbön, és egykedvűen vagy inkább lesújtva bámulom a vizet, szemembe ötlik egy  vízből félig kiálló nádszál, amint ott lengedezik a mozgásban lévő vizen. Elkezdem nézni mereven, és egyszercsak mintha elindulna, és vinne engem is magával, a kőtábla, amin ültem, egyszeriből tutajjá változott, és a nádszál meg a vitorlámmá. Hihetetlenül varázslatos érzés volt, próbáltam kijózanodni, balra fordultam, a part felé, ahol a bicajom hagytam, hogy megbizonyosodjak, hogy a valóságban vagyok-e. Akkor a tutajom hirtelen megállt, a varázslat megszűnt, ha pedig visszafordultam a víz felé, elindultunk újra a vizen a nádvitorlám meg én. Mintha a part a valóság lett volna, a víz pedig az illuzió. Legalább tíz percet így tutajoztam, és ráébredtem, hogy milyen egyszerű a boldogságot előidézni, csak kell hagynunk magunkat, hogy a hullám elragadjon! Végülis megéri-e szkeptikusnak lenni? Annyit hallom mostanában az Einstein-i filozófiát, már lassan szállóigévé válik: A világot élhetjük úgy is, hogy minden csoda, és úgy is, hogy semmisem csoda! Én most már véglegesen az előbbi verziót választom. Kicsi meló van azzal, amíg átbillensz a szkeptikusok által meghatározott valóság határán, de utána már olyan könnyű vitorlázni! Teljesen feltöltődtem, olyan élménnyel mentem haza, mintha valóban hajókáztam volna, Lacinak el sem meséltem (itt fogja most először olvasni, hadd képedjen el!), csak annyit mondtam neki: Hidd el, minden lehetséges! Hétfőre meglett az autónk, megkaptam teljes négy napra a valóságos tengeremet, és lefotóztam a sirályomat is, amint kiterjesztett szárnyakkal éppen felemelkedik a levegőbe.

 

 

Ott sétált a napágyak között, sajnos a rosszabbik telefonom kaptam elő, az első képen csak kinagyítva látszik, itt csak a bal szárnya vehető ki (egy sötét csík a fehér ágyak között), amint éppen széttárva szárnyait felemelkezik, és az csak illuzió, hogy a napernyő tetejéről rugaszkodik el, mert akkor már repülésben volt, és utána jobbrafordult, amiután balra, a tenger felé. Gyuszi bácsi, akivel hűtőmágnest csináltattam, meg volt győződve, hogy a netről másoltam a fotót. Ha kértek belőle, szivesen küldök! Annyira boldoggá tesz ez a fénykép, hogy másokkal is meg szeretném osztani 🙂

Miután mindezeket úgy-ahogy megírtam (a belső szó akkor még nem volt benne!), és nem is tudom, hogy a családomon kívül érdekelhet-e valakit, elkezdtem keresni egy filmet. Egy kedves barátnőm ajánlotta, Agora a címe, a Videá-n nincs meg, csak a Nonstopmozi oldalon, de se a gépem, se a telefonjaim nem nyitják meg. És akkor találtam egy ilyet, hogy A belső tenger, ugyanattól a rendezőtől. S mivel mondtam, hogy bennem is mélyen él és hullámzik a tenger, gondoltam ez pont nekem való film. S akkor minden előjött, ami elfojtódott a kéthetes vakációm során, Borszék, ahol júliusban bográcsfesztiválon jártam, és ahonnan nagyapó (a szilágysági, ő volt számomra a Nagyapó, a kalotaszegi az a petrinagyapó volt) doboló kerámiamacit hozott nekem ajándékba, ami annyi éven keresztül velem együtt élte át a sok viszontagságot, és csak az orra meg a füle sérült meg kicsit a sok költözködésben.

A film arról szól, hogy egy fiatal spanyol tengerész egy veszélyes, csalóka helyen ugrik fejest a tengerbe, és nyakát szegi, tetraplégiás lesz, mind a négy végtagja lebénül, nyaktól lefele nem érez semmit, és a bátyja a sógornőjével ketten gondozzák. S van egy fiúk is Javier, aki segít neki eszközt készíteni, hogy írhassa le gondolatait, amiből később könyv születik. Persze beszélni, enni, inni, gondolkodni, és fantáziálni tud. S kb ez minden, amire képes. De mindez neki kevés, úgy érzi, ha elvette tőle a sors (akinek a szerepét itt a tenger játsza) a szabadsághoz és a méltóságos élethez való jogot, akkor adasson meg neki a kegyes halál. De ehhez a spanyol állam nem akar hozzájárulni sehogysem, és elkezdődik egy hosszú pereskedés. Eltelik 26 év ágybanfekve, mert a kerekesszéket is visszautasítja, és megismerkedik egy ügyvédnővel, aki enyhén sántikál, és csak később derül ki róla, hogy szinte egycipőben járnak, ha lehet ezt a kifejezést itt használni, mert a nő kadaszil szindrómában szenved, egy degeneratív betegségben, lehet nem értettem jól, mert nem találom a neten. Ő is fél a kiszolgáltatottságtól és a jövőtől. Nem akarok szpojlerezni, de fel szeretném használni ezt a példát, hogy “plasztikusabban” kifejezhessem, amit megélek.

1366_2000

http://www.espinof.com

Félretéve most azt, hogy az én családom is kicsitől-nagyig  a nagynéném rabszolgája volt évekig, ahogy itt elhangzik a filmben a béna Ramón fivérének szájából (aki feláldozott mindent, egy farmon egy konyhakertből tengette családját, lemondott a tengerről beteg öccse miatt, a tenger mindkettőjüknek az igazi szabadságot jelképezte, az öccse számára is ugyanúgy, amig az imádott tengere meg nem fosztotta őt szabadságától), és szüleim hazaköltöztek Kolozsvárról, ahol jó állásuk volt, hogy nagymamám ne maradjon egyedül e nagy vívódásában, és a film minden mozzanatát teljesen át tudtam érezni, de nemcsak ezért szabadított fel ez az alkotás az eddig ki nem mondott  szavak láncaiból.

Azt hiszed szivesen hagytam ott a tengert miattad? – szögezi a kérdést a családfő ágyhozkötött öccsének, aki váratlanul úgy határoz, barátnőjéhez költözik. Két barátnő is volt, bonyolult, nem lényeges, meg kell nézni a filmet – amint egy kritikus mondta volt (csak ezt és semmi mást!) az Interjú a nagymamám című saját tragédiánkról szóló könyvem bemutatóján: El kell olvasni a könyvet! Nem kell tetraplégiásnak lenni – a nagynéném “csak” jobboldali tetraparézisban szenvedett – hogy a rabszolgaság (amit itt az ágyhozláncoltság szimbolizál) és a szabadság közötti összefüggést lássuk.

Én, a kvázi épkézláb ember is ugyanúgy érezhetem, hogy kezem-lábam gúzsba van kötve. Ki merem mondani: van egy 13 évvel fiatalabb férjem, akinek fiatalos lendületben meg akarok felelni. És minden erőfeszítésem ellenére, hogy frissen tartsam magam, azt látom, hogy ő kezd utánam öregedni: este sörözik, néha még pálinkázik is, ül és bambul a tévé előtt, mint az idős emberek, és ha azt mondom, menjünk úgy, mint tavaly tandemben a week-endre (a mi tandemünk azt jelenti, hogy én bicajjal, ő görivel, mivelhogy csak egy bicaj van a háznál), azt feleli, hogy fel tudom én fogni milyen fárasztó odáig görizni? Tavaly és tavalyelőtt még nem volt az! Hívom lovastúrára, nem érdekli.  A night sweem-re is , ahol olyan szégyenletesen leszerepeltem nemrég (lásd Higgadjunk vissza c. blogbejegyzésem), csak érte neveztem be, hogy mozgásra bírjam, mert egyedül nem ment volna el. Én nem tudom, hogy mit tegyek még, szaladok, jógázok, hogy leadjam a hasam, ő meg lezserül pocakosodik, s nem is érdekli!

IMG_5829

Így nézem én a filmet, egy kis rongyos Alview telefonról, ezen legalább megy a Videa!

A szabadság élet nélkül nem szabadság, s az élet szabadság nélkül nem élet! – mondják még a filmben. De kinek mit jelent a szabadság, a szárnyalás? Ramón-nak azt a két métert, amit nem tud megtenni, hogy a barátnőjéhez közelebb kerüljön. Nekem azt az 1500 métert, amit nem tudtam leúszni normális ritmusban. De ő is szárnyalt a fantáziája révén, feltétette sógornőjével a kedvenc áriáját, behúnyta a szemét, elképzelte, hogy feláll, kinyitja az ablakot, alrébb tolja a vaságyát, és nekiiramodik, nekifut, kiugrik az ablakon, és repül, repül a tengerpartig, ahol a kedvese sétál. És ott a parton csókolóznak, és belevetik magukat a vízbe. Fantáziálni bárki képes, még én is! Én is másmilyennek képzeltem azt az estét a csónakázóban. Lejárt, Ramón-nal ellentétben, nekem van esélyem a fejlődésre.

IMG_5565

Bagosi medence a háttérben, a rólam készült fotót nem szeretném, ha látnátok! :))

Hétvégén elutaztunk a szüleimhez, és a szilágybagosi fürdőn Laci megtanított bukfencezni a vízben. Mindenki megbotránkozva nézett, hogy ez a hájas nő mit idétlenkedik ott a “fiával”? De mi nem bántuk, jól szórakoztunk! Olyan könnyű: a medence szélén előbb belekapaszkodsz a korlátba, felhúzod a lábad a széléig, aztán hátraveted magad, hogy keresztülfordulhass a fejeden. Igaz, hogy a víz olykor az orrodon át az agyadig hatol, de megéri az élmény! Aztán meg lehet próbálni előrefejjel is. Olyan érzéssel jöttem onnan haza, mintha legalább a Retyezátot másztam volna meg.

Apropó a Belső tenger! Hogy mennyire veri az élet a filmet (habár ez is megtörtént eset alapján készült): 96-ban Íróerr exférjemmel a tévétől elküldtek kiszállásra Máramarosba, Borsára, mert ott a hegyekben élt egy 42 éves ugyanilyen tetraplégiás fiatalember (akkor még nem ismertem a kifejezést), akit az anyja és az öccse családja gondozott. Hegymászó volt, de 27 évesen lezuhant a szikláról, és azóta csak az ágyból nézhette a hegyeit. Nem hiszem, hogy pont azt a csúcsot látta, ahonnan lezuhant, de Ramón-nal ellentétben, aki nem láthatta a tengert az ágyából, csak halála előtt, a borsai férfinak a kilátása a hegyekre nyílt, mert egy kicsi kétszobás faházikóban laktak jó magasan tengerszint fölött. Egy tévés vetélkedőben nyert egy díjat, sportfelszerelést, mi vittük el neki. Képzelhetitek, milyen kínos volt átadni a nyereményt, aminek sose tudta hasznát venni! Az anyja félig alkoholista volt, a helyi kocsmában többször is láttuk azalatt a hét alatt, amíg Borsán tartózkodtunk, mert egy reklámszerződés alapján a tévéseknek ingyen biztosítottak akkoriban szobát. Azalatt a hét alatt nem vitt rá a lélek, hogy mégegyszer meglátogassuk. Ki tudja, mi lett velük azóta? Vagy hogy élnek-e még?

Ezt a filmbéli tetraplégiást (ő nevezi folyamatosan így magát, nem én használom a kifejezést tendenciózusan vagy sértő módon) egy pszichológus segíti, és ő mondja, hogy a félelem hatalmas fegyver, meggátol a szabad döntésekben, akkor is, amikor élni akarsz, és akkor is, amikor meghalni. Ne a félelem irányítson! Akár a gyerekünknek is tanácsolhatjuk, jó kis summás életreszóló tanács, nem igaz?

Lehet engem akkor is a félelem irányít, amikor mindenkinek meg akarok felelni, a szerelmemnek is, a barátaimnak is, a munkahelyemnek is, és pont emiatt nem vagyok önmagam, és nem tudom önfeledten élni az életem, úgy ahogy azt szeretném. A jógatáborban választottunk magunknak, és festettünk mandalát, az enyém pont ezt mutatta, hogy kifelé sok irányba akarok megfelelni, sok színt használtam a mandala külső részén, persze nem ismertem a jelentésüket, de az jött ki, hogy eltérő módon, mindenkinek külön-külön másképpen akarok a kedvében járni, és emiatt fog el néha a nyugtalanság, és emiatt nem tudok úgy teljesíteni, ahogy azt szeretném. A tegnapi műsoraimon is sokat dolgoztam, mégse lettek jók. Persze, ezzel nem lehet takarózni, és ez nem egy mentség. A hallgatónak nem lehet azt mondani, hogy figyelj, most rossz passzban vagyok, nézd el nekem, hogy szar a műsorom, és elhaló a hangom!

40126201_10217261729405672_5885977122656223232_n

Ami pedig az öngyilkosságot illeti (nevezzük azt kegyes halálnak, eutanáziának, bárminek, ahogy a tolószékes pap is mondja – aki elhozatja magát a sorstársához, hogy meggyőzze, az élet nemcsak attól szép, hogy rugod a labdát, vagy fejest ugrasz a tengerbe: Te vagy a demagóg, mondd ki tisztán: meg akarom ölni magam!), akinek a családjában követtek el öngyilkosságot, az tudja, hogy ez mekkora teher. Nagyapó, aki nekem 73-ban kerámiamacit hozott ajándékba Borszékról, 6 évre rá felakasztotta magát a házunkkal szemben lévő üres ólban, és én voltam az 11 évesen, aki rátaláltam. Azóta nekem a 11-es szám is, meg a maci is, Borszék is, mindezek mást jelentenek, egészen mást, mint bárki másnak. (Persze tudom a számmisztikában se jelent jót, de jóra is lehet fordítani, mint ahogy a nagymamám is (aki 1911-be született!) jóra fordította a tragédiáját, el tudta mesélni, és nem is unalmasan, és könyv lett belőle, akárcsak a filmben Ramón életéből, az unokaöcsém is 11-dikén született, amikor már senki se reménykedett a világrajöttében, lehet pont azért, hogy kompenzáljon!)

Nem vittek pszichológushoz, mert nem is vallottam be senkinek mostanáig: sokáig lefekvéskor, elalvás előtt ott láttam a szemem előtt a hurkot, nem a nagyapám holttestének látványa, hanem az a kib@szott hurok nem hagyott elaludni! Évekig. Egyszer még a tengeren is összevesztünk a barátnőimmel ezen egy este, hogy miért sírok én egy vénember miatt – ezt vágták a fejemhez! Ketten voltak, legyőztek, meg kellett adnom magam. A régi rendszer most nekem olyannak tűnik, mint a háboró vagy a katonaság, ahol nem illik elérzékenyülni, és nem ildomos az érzelmeidet kifejezni, főleg, ha azok szomorúságról szólnak. Tudom, sokszor én kérkedtem azzal, hogy én katona vagyok, meg férfilelkű meg amazon. Hát most beismerem, nem vagyok az, sajnos.

IMG_5834

Ez a filmbéli Ramón apja, aki meséli, hogy itt szegte nyakát a fia, ezen a helyen, és megjegyzi, hogy van még rosszabb annál, ha meghal a fiad: az, amikor meg akar halni!

Borszéken most jártam először, és abban reménykedtem, hogy végre találkozom Nagyapó szellemével, ott a romos épületek között, a régi kezelőközpontban, de semmi, csak a 66-ban kiadott útikönyvemet sikerült elveszítenem. És ráadásul még a neten sincs meg egyetlen online antikváriumban sem. De hogy mégis érezzem, hogy valamire csak ráleltem vele kapcsolatban, hazajövet éktelen torokfájás kezdett el kínozni napokon keresztül. Gégegyulladásom lett, alig múlt el, azóta is rekedtes a hangom.

És hogy valahogy lezárjam ezt a lecsószerű beszámolót, a filmet nézve is majdnem végig sírtam, és hálás voltam, hogy az Agora keresése kapcsán erre a díjnyertes alkotásra ráleltem. Valami kiszabadult belőlem, ami július közepe óta, a Borszéki Bográcsfesztivál óta fojtogatott. Ugyanolyan béna vagyok, mint amilyen Ramón és a nagynéném, Bözsi volt, de ugyanúgy képes vagyok fantáziálni is, mint ők (Bözsi egész életében szerelmes volt, ugyanarról a tinikori szerelméről mesélte többször is, hogyan ugrotta át érte egyszer a kerítést, hogy hozzá átjöjjön beszélgetni, és ez neki egy életreszóló boldogságélményt tudott nyújtani). Én is lefekszem este, elképzelem, hogy kirepülök az ablakon, szélsebesen elérem a tengerem, az én belső tengerem, és ott ugyanolyan gyorsan úszom, mint Laci, a víz alatt összegabalyodunk, forgunk, cicázunk, felbukunk, és újra lemerünk. Akárcsak Néró Costinesti-en az egyetemista Macival.

Azóta többször jártam ott a Marosparton, de a kőtáblám mindig foglalt volt. Lehet, hogy tőlem függetlenül mások is rájöttek a titkára a képzeletbeli vitorlázásnak?

39007513_878524395671878_4595893221816532992_n

A macim, a régi játékok elég ijesztőek tudnak lenni:

IMG_5853

Higgadjunk vissza! Tisztelettel Muddy Watersnak

Biztos Muddy Waters is imádta a vizet, ahogy én is, és azt képzelte magáról, hogy tűrhetően úszik, “de amikor megjelent az első kecske a réten” (s most jövök rá, hogy Laci is épp harminchét, mint ahogy abban a blues-ban van “felnőttem rég, 37 vagyok, na hát akkor nem véletlen – HBB Középeurópai Hobo Blues)…Mindegy, nem akarok ebbe most belemenni, de múlt péntek késő este óta gyötrődöm és sül a képem, de tudjuk, hogy hiába fürösztjük önmagunkban, csak másban moshatjuk meg, vagy moshatjuk le a szégyenünket.

Persze felfoghatom úgy is, hogy ez is egy tapasztalat volt, mikor lett volna nekem alkalmam a csónakázóban úszkálni, ha most nem nevezek be a night swimre? Pár perce küldött át egy barátnőm egy Petri György verset, hogy milyen az ember, ha közelít az ötvenhez, van egy ilyen sora, hogy Higgadjunk vissza! Hát nem ártana nekem sem egy nagyobb adag higgadtság, így ötven felé vagy azon túl :)) Lehet nem vagyok annyira felelős azért, amit tettem, hogy nem gondoltam át a dolgokat, amikor  belevágtam ebbe a nagy fába, mert annyira feltorlódtak az élmények az utóbbi időben, tenger, jógatábor, gyomorrontás, hányinger, váratlan kanadai vendégek, a két magáramaradt macskám által szétszedett üres házban. Rengeteg impulzus ért, és egyiket se volt időm feldolgozni. Ilyenkor hajlamos az ember elveszíteni a valóságérzékelését. 

Igen, lehet bódult voltam még a sok eseménytől, hogy azt hittem, benevezhetek akár egy amatőr úszóversenyre is. Tisztában voltam azzal, hogy nem úszom valami gyorsan, de azzal nem, hogy ennyire lassan! Ahogy hajlamos vagyok azt hinni, szép vagyok és fiatal, mindaddig, amíg bele nem nézek a tükörbe. Jaj, nem is akarok rá visszaemlékezni, pedig ott akkor, amikor másodjára is felszólítottak, hogy jöjjek ki a vízből, csak arra tudtam gondolni, hogy Laciért csinálom, mert őt is meggyőztem, és azért győztem meg, hogy ő is vegyen részt, hogy mozduljon már ki, hagyja már el a komfortzónáját, csináljon már valami érdekeset is a cigizésen és sörözésen kívül. Végülis ha úgy vesszük, feláldoztam magam. Ugye nem fogtok kinevetni holnap, amikor találkozunk? És nem kell szégyenemben a föld alá bújnom? Én csak azzal nem számoltam, hogy ez nem futóverseny, ahol az utolsó cammoghat ott a sor végén, elmaradhat jóval, és befuthat félóra múlva is, nem dől össze a világ. De itt, ha lassan haladsz, azt hiszik rosszul érzed magad, elfáradtál, nem bírod. Itt nagyobb a szervezők felelőssége, mint egy futóversenyen, ez egyértemű. Az sem elhanyagolható, hogy ráadásul még sötét is volt, ha eltűnsz, kereshetnek ott a tó fenekén, az algák között!

Én nem tudtam elmagyarázni azoknak ott a csónakban, akik jöttek utánam kitartóan, hogy nem fáradtam el, nincs semmi gondom, csak képtelen vagyok gyorsabban úszni, és főleg ha világítanak a szemembe. Ráadásul még borzalmasan is érzem magam emiatt. Minden járt az eszembe, váltsak stílust, kezdjek el matrózúszásban haladni, az nálam jobban megy, vagy hátúszásban, de tudtam,hogy az sem fog nekik ott a csónakban tetszeni. Még azt fogják hinni, hogy felfordultam :)) Most hogy magyarázzam el, hogy 50 perceket szoktam a tengerben lubickolni, hogy nem ijedek meg az algáktól, az iszaptól, nem mértem fel a képességeimet, és egyszerűen csak szerettem volna változtatni a drága kis férjem életmódján, hátha talál ő is valami izgalmasat egy ilyen versenyben, ahova önszántából tutti, hogy nem nevezett volna be semmi pénzért! Persze ő se készült fel, neki is szokatlan volt a versenyhelyzet, de hála Istennek nem adta fel, pedig a végén már attól tartottam, hogy ő is feladja, mert sorban érkeztek a versenyzők, és ő seholse volt. De aztán utolsónak (!!!) csak beérkezett, és ajándékba kapott tőlem egy filmszkennert, amivel a hagyományos filmtekercseket lehet digitalizálni, nem is tudtam, hogy van ilyen is. Úgyhogy lesz új szolgáltatás a Garabontzia könyvesboltban! Remélem fogja tudni használni. Én meg itt maradok a nagy szégyennel, esküszöm, úszóleckéket fogok venni!

20170811_190039-ANIMATION

Igen, higgadjunk vissza, és nyugodjunk bele, hogy ez már blogírói válság. Sosem szabad egy élmény után beleugrani a következőbe. Annyi esemény történt velem három hét alatt: voltam Borszéken, azt is meg akartam írni, nem írtam meg, mert aztán jött a szabadság, voltam Parajdon, azt is szkippeltem, elmentünk a tengerre, mondhatni leugrottunk, azt nagyon meg szerettem volna írni, jegyzeteltem végig, de aztán mégse írtam egy sort se. Jógatábor, utána ismét rádió. Azóta hanyagolom a kapcsolataimat, és rengeteget alszom. Ja és ne felejtsem el, voltam egyszer a week-enden, hogy kúráljam ki magam az elszenvedett trauma után, mint amikor leestem a lóról, és gyorsan visszaültem. A nagy lebőgés után másnap elmentünk a week-endre gyógyulni. Hűsűltunk az árnyékban és úsztunk a nagymedencében, vagy csak inkább lubickoltunk a vízben, és Laci félnapos gondolkodás után nekemszögezte a kérdést: Mért vagy úgy kétségbeesve? Mennyit edzettél erre a versenyre? Egyáltalán mennyit úsztál az idén? Egyszer a week-enden, és háromszor meg a tengerben, nem igaz? És akkor is csak élvezkedtél! Ne légy már úgy tönkremenve! Miért nem tudod magad túltenni rajta? 

Jó na, megpróbálom. Inkább a fel nem dolgozott események miatt érzem magam ennyire hajszoltnak. Vagy inkább csak kimerültnek, és amiatt, hogy amit a jógatáborban tanultam, azt a való életben nem nagyon, vagy csak részben tudom alkalmazni. És valami szokatlan álomkórság is kezd elhatalmasodni rajtam, amit nem tudok hova tenni. Mert az utóbbi években inkább álmatlanságban szenvedtem, inkább ez volt a jellemző, mint a fordítottja. Például a tegnap hazajöttem, befeküdtem a függőágyba, kezembevettem egy könyvet, már nem is emlékszem mi volt a címe, és ott helyben, egy pillanat alatt elnyomott az álom. A kocsi zajára ébredtem, köszöntem Lacinak, betámolyogtam a hálószobába, hogy most aztán olvasok késő estig. Alig olvastam egy sort, megint elaludtam. Pontban tízkor megébredtem, és azt hittem, reggel van. El kellett teljen pár másodperc, hogy rájöjjek, mégiscsak este van, fogatmostam, leszedtem a sminkem, és megint egyből elaludtam, hajnali fél 4-ig. De akkor már úgy éreztem, tényleg kialudtam magam, megint próbáltam olvasni, de egyik könyv se tetszett, pedig már elég nagy a választék itthon, ami az antikváriumi köteteket illeti. Fél hat felé kimentem a kertbe, hallgattam a madarak csicsergését és a kutyák ugatását, olyan szépen virradt, jött fel a nap a szomszéd kertje mögött. Lusta voltam lefotózni. Fél hétkor visszabújtam az ágyba, mert a kánikula ellenére hajnalban azért még hűvös van, és megint álomba szenderültem. És álmodtam is. Azt álmodtam, hogy egy nagy fehér szoba volt a rádió adáskabinja, és ott ült középen szintén fehérben a műsorvezető, és közeledett a nyolc óra, anno a Kolozsvári Rádió magyar adásának kezdési időpontja. A műsorvezetőnek, aki egy magas, vékony pasi volt, nem volt vize az asztalon, és én kiszaladtam, hogy hozzak neki. De nem találtam egy tiszta poharat sem, átszaladtam a szomszédba, a rádió is egy falusi házban volt, és a szomszéd ház is ugyanolyan volt, a lépcsőn exférjem beszélgetett valakivel, de elég sokan tolongtak ott a “felsőházhoz” vezető lépcsőn (így hívtuk Kispetriben az emeleti részt). Ott rohangáltam, s közben vészesen közeledett a 8 óra, és egy szürke, csúnya, lompos kóbor kutya utánamszegődött, és besurrant a kapumon, mert én laktam a szomszédban. Láttam a szomorú sorsom, hogy most már őt is örökbe kell fogadnom. És akkor csörögni kezdett az ébresztőóra. És találjátok ki, mi volt a legnagyobb élményem a három hét zsúfolt eseménye közül? Hát ez az utóbbi az álomkórsággal, mert ezt most el tudtam mesélni frissibe. Ahogy abban a férfiviccben van, hogy mit ér a lakatlan szigeten az egyéjszakás kaland a bombázó nővel, ha nincs kinek elmesélni?

IMG_5120

Jövőhéten elmesélem a négynapos feketetengeri üdülést, és ígérem nem lesz ilyen uncsi 🙂