Author Archives: ludasmanyi

About ludasmanyi

A valóvilágban az a legrosszabb, hogy az ember egy csomó időt és energiát elfecsérel azzal, hogy mérlegeli: mit mondhat és mit nem, és amit igen, azt hogyan!? Na, ez nem az az eset…

Turisták és bringások

Csak itthon döbbentem rá, hogy pont azt a lényeges szócsatát nem jegyeztem le! Végig ismételgettem magamban, jegyzeteltem a kocsiban, hogy ebben a rámzúdult lelki terrorban mindent próbáljak a lehető legakkurátusabban észbentartani. Hogy előbb ő vágta a fejemhez: eddig értelmes nőnek tartott! Erre én sajnos elfelejtettem, mit válaszoltam, aztán meg ő, hogy nekem elgurult a gyógyszerem! Nem tudom már felidézni tisztán, csak azt, hogy amikor lezajlott köztünk a heves szóváltás, miközben Tibor egyre vadabbul vezetett, a hitvese hátulról férje ülésének támlájára borult, mint akinek hirtelen sírógörcse támadt, és környékezi a szívroham. Akkor érezte ő, a védelmező, odaadó férfi, hogy neki ismét támadásba kell lendülnie, erősebb szavakat kell használnia, mert kedves felesége most ezt várja el tőle: amíg neki rohama van, és teatrálisan összeomlik, addig a férjnek meg kell torolnia a családon esett sérelmet. Ekkor már én is érzékeltem, felmértem, hogy kikkel van dolgom, hogy alvilági figurákkal keveredtem összetűzésbe, és keménynek kell lennem, ha nem akarom, hogy a verbális agresszió során kicsináljanak!

Hátrafordult, és durván rámszólt: szerencsém van, hogy Laci neki a barátja, mert ilyen kiabálás mellett képtelen koncentrálni a vezetésre! Gondolom, az következett volna, hogy másképp kirakna a kocsijából! Ez “a szerencséd, hogy nagyanyádnak szólítottál” stílus ingerelt fel leginkább. Azt válaszoltam, én akinek soha nincs kéznél egy jó replika: Kibírtál te többet is a börtönben! Ahhoz neked semmi közöd! – vágta rá mérgesen, mire én: Nem, persze, hogy semmi közöm hozzá! Vigyázz Laci, mert még megkésel ez az alak! Ez bármire képes! Nagy képmutató vagy te kisapám! Az egész életed egy nagy színjátszás! Te ezt honnan tudod? – kérdezett vissza, s gúnyorosan elhúzta a száját. Ekkor ösztönösen megéreztem, hogy nincs már fölényben, én állok nyerésre! Ismerem én a fajtádat! – mondtam, amire váratlanul elhallgatott, csend lett, és neje készülődő szívrohama is elmaradt. Csak onnan tudtam, hogy barátunk ideges, hogy egyre gyorsabban vette be az éles kanyarokat. Addig meg túl lassan haladtunk: Jaj, mi nem megyünk soha gyorsan, bölcsködött azelőtt a hitvese, mi nézelődünk, megnézünk minden várat, kikeressük a neten, hogy mit kell tudni róla, meg-megállunk, ha fontosabb műemléket találunk. Tudod, amikor ott, hol is van az a Kemény kastély? Most az a Géza örökölte, nagyon jóbavagyunk vele, anyai ágon leszármazott. Kemény János volt az édesapád munkatársa, ugye? És a színikritikákat írta! Arrafelé menet egyáltalán nem úgy tűnt, hogy érdekelte volna bármi is a tájból, szóhoz sem hagyott jutni, az ablakon is csak lopva tudtam néha kipillantani. Mindig feléje kellett legyek fordulva, azt se tudtam, merre járunk, mert váltakozva hol népes családfáját vázolta fel, hol a családtagok erényeit méltatta, hol pedig a kettőjük szerelmének végetnemérő, csodálatos részleteit sorakoztatta fel.

Mintha egy dolog lett volna érvényes arrafelé, és egy egészen más dolog visszafelé. Mindig az az igazi gyümölcs, amit az erdőből szedsz, a bokorról! Az a málna, az az áfonya! Nem az, amit a piacon veszel, vagy te termelsz meg! “Na és a medve, az hol volt ott, amikor szedtétek a málnát?” – kérdezte az én figura párom, akinek nagyon hálás voltam ezért a kérdésért, mert én akkor már némasági fogadalmat tartottam, túszként éltem meg a hazautazást, olyannyira, hogy nem szóltam, amikor pisilnem kellett, akkor sem, amikor megfájdult a fejem, és amikor megszomjaztam, inkább előszedtem a benzinkúti vásárfiát, azt a túlédes, félüveg prigátot a válltáskámból, és azt hajtottam fel. A meleg lötty szerencsémre csodát tett velem, mert a hasító fejfájásom is vezényszóra megszűnt. Lehet a cukorszintem volt leesve, tény hogy az üdítő egyből orvosolta.

A medve, az ezúttal távolmaradt! – kacagta el magát Irén, felfogva a helyzet komikumát, mert addig, az öt nap során, egymást túllicitálva ecsetelték a medveveszélyt, a faluban a harmadik szomszédjukhoz is bement, ott volt az udvara végibe, a szomszéd meg ijedtében úgy beszaladt, hogy a vaskaput se csukta be maga után. Még a temetőbe se mernek már kimenni az emberek a halottjaik sírjához, tiszta gazos a temetőkert, teljesen ellehetetlenítette az életüket a fenevad. Nem értem, ilyenkor miért nincs nekem is alternatív ajánlatom: Tudjátok mit? A medvekérdést nem fogjuk megoldani most itt négyesben, beszélhetnénk valami kellemesebb témáról? Csak ennyit kellene megjegyeznem, ennyit kellene kérnem, semmi többet! Ennyi miatt a medveellenesek sem haragudhatnak meg? Vagy igen? Így folyt végig a provokáció. Mert miért bosszantod a nagyit? Mert a nagyit lehet bosszantani!!! – még egy hároméves gyerek is rájön erre! A kis unokaöcsém filozófikus megállapítását magamra kellene tetováltatnom, jól látható helyre, hogy mindig emlékeztessen: csak azt lehet ugratni, ingerelni, aki hagyja magát, és én nagyonis az a fajta vagyok!

A vakáció előtt milyen szuper terveket szőttünk pedig! Mi fizetjük a szállást, ők visznek a terepjárójukkal, az üzemanyagot ők állják, befér minden csomag kényelmesen, visszük a bicajokat is, hisz – Tibor szerint – Irén is szívesen kerékpározik néha. Corbu megfelel a célnak, olcsó is, kijön a két szoba ára az én vakációs jegyeimből, van a panzió udvarán úszómedence, onnan pedig Vadu is, Corbu partja is közel fekszik, és ezeken kívül, még felfedezhetünk eldugott helyeket, aztán egy nap a Deltába is kiruccanunk.

Azzal indult a kirándulás, hogy lemondtuk a bringák szállítását, mert négyes szállítót nem kaptunk kölcsön, aztán szépen esett a Delta is, merthogy Irén nem bírja a csónakot, csak a szárazföldi járgányokat viseli el. De nem értem, ezzel a félelmével, fóbiájával miért nem volt tisztában az úticélunk meghatározása előtt? És különben is baj van a szívével, vérnyomáscsökkentőt szed (amit minden második reggel elfelejtett bevenni, és emiatt is folytonos feszültségben éltünk), ha eleredne az eső, nem lenne képes visszatekerni a szállásra, és akkor csak gondot okozna nekünk. Ő pedig nem akarja, hogy nyűg legyen a nyakunkon, a világért sem! Mint azok a felelőtlen hegymászók, akik eltévednek, vagy képtelenek lejönni a hegyről, és a fiatal, önfeláldozó hegyimentők életét teszik kockára. Ha nem vagy gyakorlott hegymászó, akkor ne mássz a hegyre! – mondta ki a szentenciát. Megint nem volt kéznél a válaszom: Könyörgöm, azok a hegyimentők erre képezték ki magukat, bajbajutott embereket menteni, tudták, hogy ez bennevan a pakliban, amikor erre a szakmára vállalkoztak! De hallgattam, mint az idióta!

Mint akkor is, amikor a felelőtlen, eszement biciklisekről mondott véleményt, akik a közúti forgalomba bemerészkednek, aztán ha elütöd őket, mehetsz a börtönbe! Nem gondolnak arra ezek az agyalágyultak, hogy milyen kockázatnak teszik ki a tisztességes embereket, a sofőröket?! Ha tőle függene, ő rendeletbe adná, hogy csak biciklisávokon közlekedjenek! Ezért kellene azokat is már kiépíteni. De addig várjanak az egoista bringások, akik csak saját magukra tudnak gondolni! Mondta mindezt, miközben jól tudta, hogy bicajjal járok vagy jártam munkába. Itt, ennél a pontnál, meg mertem jegyezni, hogy pár olyan “rendes, becsületes” sofőrrel azért találkoztam négy éves biciklis pályafutásom során, akinek a szemében a kerékpáros egy nemlétező szereplője a forgalomnak, aki átnéz rajtunk, hiába van előnyünk, nem veszi figyelembe. Mert egy bringás sosem közlekedhet nyugodtan, még ha minden szabályt is betart! Mindig ébernek kell lennie, meg kell bizonyosodnia afelől, hogy megadják-e neki az elsőbbséget, vagy sem, és a kocsiból való kiszálláskor a sofőrök belenéznek-e a visszapillantó tükörbe, hogy véletlenül nem közeledik-e egy mit sem sejtő kerékpáros. Az útkanális fedőkről nem is beszélve, amelyeket muszáj kikerülni, de hogyan, ha a hátad mögött folyamatosan jönnek az autók? Meg a széleken feltüremkedett aszfaltról, ami miatt nem tudsz pont az úttest szélén haladni. Ezért nem kell a forgalomban biciklizni! – volt megint Irén szigorú megállapítása. De tudjam meg, az ő családja is kerékpáros, a fia, a menye, és a két kicsi unokája hétvégeken mindig kimennek a természetbe, télen síznek, korcsolyáznak, minden lehetséges sportot űznek. A fia megvette a legújabb motoros szerkókat, és ő nagyon félti emiatt az újabb szenvedélye miatt. És mondanom sem kell, hogy triatlonozik vagy hogy a csudába hívják!? – még gondolkozott is kicsit, hogy vajon nem hagyott ki semmit? Ő maga is fiatal korában bicajjal ingázott egyik faluból a másikba, amikor meg Budapesten élt, mindennap gyalog ment 15 km-t a munkahelyére, ledolgozta a tíz órát, adott esetben 12-őt, és utána, azon a hosszú távon, hazagyalogolt. Aludni egyáltalán volt időd? – de ezt sem volt alkalmam megkérdezni, mert már mondta is, hogy éjszakára legtöbbször varrnivalót vállalt. Most is rossz alvó, egész éjjel megy a tévé a hálószobájukban, de azért napközben soha nem szokott lepihenni. És véget nem ért az idillikus család tökéletes múltjának és jelenének villogtatása…

Itt a fia egy nagymenő vállalatnál dolgozott, munkásként kezdte, de feltornászta magát vezérigazgatónak, nincs ugyan diplomája, de végül kiérdemelte a szakmai elismerést, és feketén vásárolt magának egy mérnöki diplomát is. Bezzeg én, gondoltam, még a kiizzadt egyetemi oklevelemmel se vittem sokra! Na de így van ez, ha az ember nem ügyeskedik. A fia azonban nem volt elégedett az itthoni 4000 eurós fizujával, és kivitte a családját Ausztriába. Tavaly ősszel költöztek ki, és elég jó munkahelyet sikerült találnia, a felesége ugyan még csak beteggondozó egy öregotthonban (a filozófia diplomájával! – mert ezt hozzá kell tenni!), de majd csak kialakul. A fiának van önbizalma, kijelentette, direkt munkásként akarja kezdeni, hogy aztán ismét befuthasson, mert be akarja bizonyítani magának és mindenkinek, hogy a karrierjét ott is meg tudja csinálni! Csak azt nem értem, a feketepiacon beszerzett okmánnyal miért nem kezd kinn is valamit, vagy lehet macerás az elismertetése? Fél, hogy lebukik?- mindenre van magyarázat. Lacim este beismerte, hogy már neki is zúgott a feje a bizonyos családtagok vagy családhoz tartozó személyek felmagasztalásától. De Irén ilyen bőbeszédű, ilyennek kell elfogadni – próbált oktatni, mert ő mindenkit elfogad olyannak, amilyen…

Az én idegzetem meg apránként, lassan kezdte felmondani a szolgálatot…

Mindig volt valami kis szúrás, tüske, amivel mindketten próbáltak felhúzni, ingerelni, ő is, és a kedves párja, Tibor is, akit neje következetesen a hivatalosan bejegyzett nevén szólított, még véletlenül sem a becenevén, Tibinek. Mintha én Lacit Lászlóként emlegetném, hogy akkor más se engedje meg magának, hogy becézze, ha én nem becézem! Miféle buta etikett ez, valamiféle tiszteletadás, vagy a tisztelet megkövetelése? – nem tudom, de már másoknál is tapasztaltam a jelenséget.

A párom az ő párjával elől ment a part felé Gura Buhaz-on, még ezt sem jegyezték meg rendesen, mert végig Buhazului-nak emlegették, nekem wifihíján nem ment az internetem a jó telefonomon, ami az adott helyzetben fényképezőgépként szolgált, a rossz képeket készítő, bérletes telefonom meg itthonhagytam, így hát elfogadtam a településneveket, úgy ahogyan ők használták. Ez is vadkemping, alig tartózkodtak páran a parton, távolságtartás garantálva, mégis nem a homokos parton, hanem jó messzire telepedtek le a víztől, a növényzet tövében. Ha a zöldövezet távolabb kezdődött volna, akkor még messzebb vernek tanyát. Odaérek, mondom, basszus, én a tenger közelében akarok lenni! Fogtam a törölközőmet, és otthagytam őket! Azért jöttem, hogy ez alatt a pár nap alatt a tenger közelségét élvezzem! Házaspár barátaink azzal érveltek, hogy Irén fullad, a szíve nem bírja azt az erős tengerszagot. Most nekem is azt kellett volna mondanom, hogy aki nem bírja a tengert, az menjen a hegyekbe, de mindig valahogy leblokkol az agyam, nem tudok megfelelni, ehhez is rutin kell.

Hogy szórakozhassanak rajtam, a természet elégtételt szolgáltatott nekik: bevettem a kefét, mert tenyérnyi meduzák úszkáltak a vízben, amelyek aztán délutánra általában eltűntek, visszahúzódtak, de minden partszakaszon, ahol megfordultunk, délelőtt jelen voltak a vízben. Azért bemerészkedtem én délelőtt is, de egyszer éreztem ahogy oldalbadöf úszás közben egy tompafejű kerek valami, egyszer meg a kezem beleakadt egy írtózatos, kövér ujjba, nyilván egy testes meduza lába lehetett. Amikor panaszkodtam, a pasas elkezdett nekem kiselőadást tartani, hogy tisztában kell lennem azzal, hogy a tenger egy élővilág, és a meduza bármilyen nagy is, planktonnal táplálkozik, nem jelent veszélyt az emberre, azt se látja, hova úszik, csak sodródik az árral. Könnyű megnyugtató infókkal szolgálni, amikor te magad egy teljes nap során nem ülsz többet a vízben, mint összesen tíz percet. Az is lehet, hogy igaza van, nem néztem még utána, de emlékszem, exférjemmel a Mediterrán tengeren, Tunéziában volt egy meduzás szezonunk (azt is tudom, hogy 2009-ben volt, mert akkor voltunk együtt egy kolleganőmmel és családjával, a kolozsvári reptéren találkoztunk össze, és kiderült, egy szállodában fogunk lakni, azóta meghalt szegény fiatalon), és Radut is, engem is megmart az “ártalmatlan”, puhatestű, tengeri lény, egy jóval kisebb példány, mint a mostaniak. Akkor még fogalmam se volt, hogy ekkora mutánsok létezhetnek. Nekem csak helyi allergiás tünetem lett, kipirosodott a marás helye, mintha szunyog csípett volna meg, Radu viszont két napig lázasan nyomta a szállodai ágyat. Nem hatottam meg őket, csak annyit válaszoltak egykedvűen, hogy szervezete válogatja!, és továbbra is érveltek, kardoskodtak a meduza ártalmatlansága mellett. Olyan nehéz példálózni olyan társaságban, ahol a füllentés és a “fabulálás” napirenden van, mert az ilyen emberek magukból indulnak ki, ha ők eltúloznak dolgokat, megtoldják egy kis fantáziával a történetüket, akkor az ő észjárásuk szerint, más miért ne tehetné meg ugyanezt?

A sokkhatás már az úton elkezdődött. De a polkorrektség elvei miatt ezt az írást, azt hiszem, sehol sem közölhetem le, még ha sikerülne tökéletesre csiszolgatnom is soraimat. Én azonban őszinte ember vagyok, mindent úgy mesélek el, ahogy volt.

Mi Lacival az állataink miatt négy éjszakásra terveztük a kiruccanást. A terv azonban már az elején azzal módosult, hogy ők kedden éjszaka akartak indulni, két órakor, úgy hogy minket azelőtt nap, a munkából jövet, Tibor kivisz falura hozzájuk, ott vacsorázunk egyet, beszélgetünk, aztán két óra felé elindulunk, hogy reggelre odaérhessünk. Laci a hajnali 5 órát javasolta, hogy alhassunk is egy kicsit, mert nem jó hótt fáradtan megérkezni, az a nap nagyjából el van veszve. A panzióba amúgyse lehet 12 óránál hamarabb becsekkolni, 12 után takarítják a szobákat, azt ki kell várni. De ők még csak azért is ragaszkodtak az éjjeli két órához. Most kapcsolok, nem másért, kimondottan csak azért, hogy ne úgy legyen, ahogy mi szeretnénk! Végül egy olyan köztes megoldást találtunk, hogy mégse menjünk el itthonról azelőtt nap délután, hanem hívtunk egy taxit éjfél után 1 órára, amely “csekély” 100 lejért ki is vitt hozzájuk, húsz perc alatt. Már startból plusz költségre álltunk velük szemben, de nem baj, kicsire nem adunk!

Tibor éppen pakolta fel a cuccokat, amikor odaértünk, a fél éléskamrát magukkal vitték, ez is frusztrált, mert én nem vagyok az a sütögetős-főzős típus, nem sütöttem fasírtot, rántotthúst, és egyebeket, amiket ilyen esetekben a rendes háziasszonyok nem hagynak ki. Az emeletes ház alsó szinti konyhájába ültünk be kávézni. Ahogy beléptünk megcsapott az a leírhatatlan bűz, ezt meg kell említenem, bármennyire is akarok polkorrekt lenni. Aztán sorban odajöttek a kutyák, előbb egy fekete spániel, akit, amikor megláttam, meglepetésemben felkiáltottam: Jé, mekkora füled van! Hát az a fül úgy nézett ki, mint az állatvédő szervezetek kisfilmjeiben egyes négylábúak szoktak, amikor nyugaton kimentenek a felelőtlen gazdiktól egy-egy elhanyagolt, gondozatlan, ápolatlan, szutykos kutyát. Több éves kosz és ételmaradék volt rárakódva, mint a guanó, és a sok rárakódás a földig érővé növesztette a szerencsétlen kutya füleit, úgy vonszolta őket, mint nagy koloncokat. Életemben nem láttam ilyet, még tévében sem, pedig mondom, állatbarátként sok animal planet-es filmet néztem végig. Jött a másik cocker, egy tarka vagy sárga, már nem emlékszem pontosan, annyira sokkolt a látványuk, az is ugyanilyen lerakódásos füleket cipelt a fején. Aztán volt még két kis bichonféleség, azok is mindketten rettenetes állapotban, elnőtt, bozontos, koszos szőrzettel, azokat a fiuktól örökölték, mondták, aki nemrég telepedett ki külföldre.

Nem tudtam eldönteni, hogy a büdösség a kutyáktól származik, miattuk van, vagy a ház maga mocskos ennyire. Nálunk is sok az állat, utóbb egy újabb cicával is megszaporodtunk, de hozzájuk képest, esküszöm, nálunk szanatórium van! Gondoltam, most már értem, miért olyan furcsán büdösek mindig ezek az emberek. Hozzák magukkal a szagot a házból, pedig a vizet is bevezették, benti mosdójuk, fürdőszobájuk is van. Felkérezkedtem a vécére, az emelet is, mint az egész ház maga, ilyen undorító, orrfacsaró szagot árasztott, pedig a berendezés ízlésemnek megfelelő volt: kényelmes fotelek, sok könyvespolc, ízléses festmények a falon. Jó, lejárt az első kellemetlen meglepetés, elindultunk. Irén elkezdte mesélni, hogy ő nem bírja az illatokat, ezért majdnem soha nem tusol tusfürdővel, se szappannal, mindig csak sima vízzel mosakszik. Atyaúristen, ez a nő nem hallja, miket beszél? Ezek nincsenek tudatában, hogy ők mennyire “tisztátalanok”? Csak oldalpillantásokat mertem Lacimra vetni, elől ült a sofőr mellett, mi, a két nő, hátul utaztunk.

Aztán valahogy előjött, mint téma, az amerikai zavargások, és hogy nem lehet már írni, még irodalom szintjén sem, csak olyan dolgokról, amelyek nem sértik a színesbőrűeket. Szegény Olivia de Havilland megérte a 104 évet, és biztos abba halt bele, hogy látta, az Elfújta a szél lassan tiltólistára kerül. Még elröhögtük, hogy a Tom és Jerry-t is hamarosan betiltják, mert fekete a házvezetőnő, és a rajzfilmben csak a bokáját mutatják! Aztán kifejtettem, hogy én igazán szorítok a négereknek is, a cigányoknak is, kívánom, hogy érvényesüljenek az életben! Elmeséltem, hogy Kispetriben, ahol annak idején sok roma család élt, nagyapám hogyan oktatott ki, mielőtt a zsúrba mentem volna, hogy nehogy visszautasítsak egy cigánylegényt, ha felkér táncolni, mert a fiúk összefognak ellenem, és ülhetek a padon, árulhatom a petrezselymet, többet senki nem fog felkérni.

És ekkor Irén, minden bevezető nélkül, kijelentette, hogy ő tulajdonképpen cigány származású, csak nem szokták nagydobra verni. Gazdagcigány családból származik, mesteremberek voltak a szülei, kovácsműhelye volt a nagyapjának, sok munkás dolgozott náluk, és sok állatot is tartottak, ez az ő családi házuk, ahol most laknak. Hát, ha meggondolom utólag, eléggé barnásbőrű meg feketeszemű, de rengeteg ilyen fehérember is járkál a világon, akinek az átlagnál sötétebb a bőrszíne. És a fogát sem csináltatta meg, alul alig van foga, ő is meg a férje is nagyon foghíjasok, ami a mai társadalomban elég visszatetsző, értelmiségi körökben, és bárhol, forgolódni ilyen szájjal elég ciki. De lehet nekik nem számít, őket ez nem érdekli! Nem támadt fel bennem előítélet, Isten látja a lelkem, hogy szimpatizálok a romákkal, szeretem őket, segíteném a rászorulókat, amennyire tőlem telik, csak elkezdtem összerakni a puzzle darabkákat. Ez a megjátszós, kényeskedő stílus is valahogy beleillett a képbe, habár most megint az előítélet rabja vagyok, tudom. Sok magyar nőt ismerek, aki ezen a téren nagyonis túltesz Irénen, és egyeteme is van, sőt elitértelmiségi kategóriaszámba megy. Ilyen közegben is nemegyszer fordult elő velem, hogy mesélem a magam hihetetlen, de hiteles történetét (mert nem fogtam volna neki írni, ha nem kényszerítenek rá életem csavarintos eseményei), és csak annyit mondanak rá, hogy AHA!

Ezek még az üstököst se hitték el nekem! Mondom, annyi hasznunk lesz ebből a hajnali utazásból, még ha hullák, zombik is leszünk első nap, de legalább megpillanthatjuk a Neowise üstököst, azt tanácsolják a csillagászok, hogy hajnali fél 4 és 5 óra között kell keresni a Vénusz csillag közelében, július végéig látható a tiszta égbolton. Pont 5-kor megállunk egy benzinkútnál, július 29-dike van, kiszáll Tibor, és megjegyzi kissé gúnyorosan: Ott a Vénusz, és nincs ott mellette semmi üstökös! Mintha én egy megrögzött hazudozó lennék!

Tiborról tudni kell, hogy tizenvalahány évvel fiatalabb, mint Irén, ezért próbálja öregíteni magát mindenáron, hosszú szakállt visel, talán ezért is hagyja elhullani a fogait, és nem megy fogorvoshoz, hogy kevésbé látszodjon a korkülönbség köztük. Laci meg, aki szintén fiatalabb nálam, próbál minden tőle telhetőt elkövetni, hogy fiatalos maradjon. Ez a különbség kettőjük között. Irén azt vallja magáról, hogy ő egy átlagos nő, aki átlagon felüli pasit kapott magának. Ezt többször is elismételte az öt nap alatt, és nem tudtam eldönteni, hogy erre mit kell most válaszolni: nem is vagy átlagos, és Tibor sem átlagon felüli! Utóbbit őszintébben tudtam volna kijelenteni! Mert egy pasi, aki ennyire képes elhagyni magát, csak azért, hogy kényelmes élete legyen egy módos nő oldalán, az egy here, egy “trântor”, egy senkiházi. És ez a pasi, a sportos alakjával, képes térdig bemenni a tengervízbe, és ott álldogálni 5 percig, mint egy vénember, aztán meg kijönni, csupán azért, hogy az idősebb párját ne frusztrálja azzal, hogy beúszik a tengerbe. Bezzeg engem frusztrálhat a megjegyzéseivel, abban senki nem állítja meg! Mert ez volt végig a kisded szórakozása, nekem ellentmondani! Éreztem is már az elejétől, hogy kisül, szikrát szór a levegő kettőnk között. Ő is tisztában volt vele, mennyire elítélem, és ezért mind csesztetett minden aprósággal. Azt mesélte korábban, hogy sportoló volt, gyöngyélete volt a Ceau idejében, csak eltört a keze, és abba kellett hagynia, valami labdajátékot űzött, kosarazott, vagy ilyesmi, természetesen profi szinten. Meg szenvedélyes síző, a mostoha fiától most kapott ajándékba drága bakancsot, amit valóságos kincsnek nevezett. S vajon Irén hogy viseli a hegyekben, ha sízni mennek? Ül a panzió vendéglőjében félnapokat egyedül, mint odaadó feleség? Vagy ilyenkor mivel üti el az időt?

Nem tudom elhinni, hogy Tibor ne kívánná meg az úszást, és képes négy napon keresztül a partról, tisztes távolból nézni a tengert? Képes bemenni két percre, hogy aztán gyorsan vissza is jöjjön a párja mellé a pokrócra. Mondom a vízben Lacinak, hogy ez a diabolikus nő vagy sakkban tartja valamivel, de nagyon, vagy a férje ennyire idióta, hogy ilyen áldozatot képes hozni, mert akkor nagyon szánalmas, már a szánalmasnál is alábbvalóbb! Miért kellene Irénnek megsértődnie vagy zokon vennie, ha időnként úszkálna velünk egy kicsit? Látod Laci, mi a különbség kettőnk között? Én sose korlátoználak semmiben, amiben örömöd leled? Sőt, engem boldoggá tesz, ha látom, hogy ragyog a szemed! Válaszként kaptam egy sovány puszit, és nagyon jólesett!

Mégis a végén megkaptam a magamét, hogy a barátaival hogy beszéltem!! Hogy engedtem meg magamnak ezt a hangnemet!?

Mondom, hogy ők ketten végig próbáltak ellentmondani nekem, de mindenben. Harmadik nap szelesebb volt az idő a megszokottnál, és méretes hullámok alakultak ki délutánra. Hát ez nem a legjobb! – jegyezte meg Tibor megjátszott gondterhelten. Én pedig alig vártam ugrálhassunk Lacival a hullámokban, még le is filmeztük magunkat a bicajos fejkamerámmal. Előbb egyedül mentem be, és a hullámok kicsit elsodortak balra, elég messze a lepedőinktől, szóval nem voltam a szemük előtt. Mikor kijöttem, Irén azzal fogadott, hogy már aggódtak miattam, mi a fenéhez kezdenek, ha bajba kerülök, akkor ők is bajban lesznek! Basszus! Az ember már semminek nem örülhet, mert mindig másokra kell gondolnia, hogy ne okozzon kellemetlenséget és felesleges idegeskedést az ismerőseinek?! Mint a geci biciklis, aki direkt elütteti magát!

Hazamentünk, persze, mint mindennap, időnap előtt, mert megárt a tenger szaga, a sós aerosol árt a szívnek ugyebár. A szobáink szemben voltak, letusoltunk, valamit nálunk felejtettek, s Laci át akarta vinni nekik, bekopogott hozzájuk. Néma csend. Úgy háromnegyed óra múlva átjönnek a mi szobánkba, hogy bocsi, de ők éppen szeretkeztek! Laci majdnem elkacagta magát, láttam rajta, hogy nagyon nagy erőfeszítésébe kerül komolynak maradnia. Jó na, szeretkezzenek nappal is, éjjel is, kit érdekel, mindenki úgy csinálja, ahogy megszokta, de muszáj ezt is az orrunkra kötni? Vagy ez is az általános “frusztrációs terv” ördögi része volt? Jó, hogy nem mesélték el, hogyan csinálták! A férfiak látnak fantáziát a fogatlan nők performansza tekintetében, hogy most gonosz legyek én is és gusztustalan!

Próbáltunk napirendre térni efölött is. De nem is sejtettük, hogy mi jön még!! Lementünk a teraszra sörözni, hoztak egy óriási nagy, két és félliteres törkőpálinkás palackot, persze, nem sok fogyott belőle, Irén azt mondta, ő is megissza alkalomadtán, de Tibor az nem iszik, megveszik a sört Karácsonyra, és Húsvétkor kidobják, s veszik az új adagot, ami szintén nem fogy el, ott áll a hűtőben hónapokig. Laci biza jócskán iszogat, azzal álltatja magát, hogy csak hétvégén, amikor a páleszt sörrel vegyíti, de hétközben meg üdítővel issza a Garonne-t -panaszolom én el, mint mindig, de aztán az alkoholismus témájáról, ami nyilván uncsi, Irén hamar áttér a kapcsolatuk részletes történetére. Regénybeillő sztori… főleg ahogy elkezdődött!

Tibor az apjával dolgozott a bútorgyár tervező részlegén, persze mindketten mérnöki diploma nélkül, egyértelmű! Aztán a változás után egy saját műhelyt alapítottak. Előbb nem tudom hol és kinek dolgozott, mármint Tibor (képtelen voltam követni, mert gyorsan peregtek a kalandos események), de nagyon nagy tőkére tett szert, külföldre is jártak a kollegákkal, és a Hiltonban szálltak meg, rengeteg lóvéja volt, szórta a pénzt, sok barátot kisegített anyagi gondjából, nem érdekelte, mire költ. Rendszeresen vacsorázott elegáns vendéglőkben, ezt a szokást a házaspár mai napig megtartotta, minket is majd elvisznek jó helyekre, ígérték, ahol őzgerinc és medvetalp és különbnél különb ínyencségek vannak az étlapon. Nem tudom, hogy magyarázzam, de engem, mint állatbarátot, ezek a “mágikus” szavak valahogy nem hoznak lázba! Lehet azért is mesélték, hogy megint felborzolják az idegeimet, mint a szél a tenger hullámait. Mint amikor Laci említette Tibornak, hogy hazahozott egy kiscicát a motorházban. Erre Tibor rávágta: Én is, de hazáig széttrancsíroztam! Miért jó az, ha valakinek az érzelmeit, idegrendszerét feszt próbára tesszük … na mindegy, már semmin nem csodálkozom! Pár dolgot tudtunk egymásról, régi ismerősök vagyunk, de nem túl közeliek. Tavaly összefutottunk Eforie Nord-on, egy napot kirándultunk együtt Tuzlára, ezért döntöttük el, hogy idén kipróbálunk egy közös nyaralást. Óriási tévedés volt!

Szóval, meglett az asztalosműhely, jól ment, persze, és került egy kliens, aki készpénzzel fizetett. Jött először, jött másodszor, jött harmadszor, nagy tételben vásárolt, negyedszerre számlával fizetett, és jó sok árut rendelt. Nagy kamionokkal szállította el a terméket, drága bútorokat, és aztán felszívódott. A csekkje pedig hamisítvány volt, kiderült hogy fantomcég, bottal üthették a nyomát, még az autók rendszámai is hamisak voltak. Jó, jó, jegyzem meg, de hova került a sok bútor, valaki csak felismerte egy lakásban vagy valahol, nem apróságokról van szó! Irén már magyarázta is: Kiderült a rendőrségen, el se hagyták az országot! Hitvese pedig (úgy látszik nem volt jó a szinkronizálás): Ki tudja hova, Ukrajna, Oroszország! Lehet azt tudni? És mi következett? Hát az, hogy el kellett adniuk mindenüket – hogy kifizessék a nyersanyagot, a munkások bérét, – a hétvégi házat is beleértve! És akik addig jóbarátok voltak, akiket pénzzel segítettek, azok mind hátat fordítottak nekik, cserbenhagyták őket. Még a Tibor barátnője is lelépett. Ő és az apja ki kellett költözzenek falura (az anyja már nem élt ekkor, vagy ebbe halt bele, nem jegyeztem meg). Az Irén falujába, ahol Irén kocsmárosné volt. De csak minőségi zene szólt ám a kocsmájában, és aki koszosan lépett be, azt elküldték egy szappannal a Küküllőre megmosakodni! Hihi. Szóval, falusi viszonylatban elit kocsmának számított az övé, Irén pedig, mint kocsmárosné és elvált nő, bárkit megkaphatott volna, sokan is próbálkoztak nála, 16 évestől 70 évesig, “De tudod hogy van? A tisztességet csak egyszer lehet elveszíteni!” Irén állta a sarat rendületlenül, nem is sejtette, hogy a jövendőbelije már pár hónapja a faluban lakik.

Tibor pedig ingázott be Vásárhelyre, munkábajárt, nem volt mit tennie, meg kellett élnie valamiből, meg el kellett tartania apját is, és egy szép napon lekéste a reggeli buszt. És akkor a következő buszig, hogy elüsse az időt, beült Irén kocsmájába. Érdekes, hogy addig soha nem fordult meg a fejében, hogy betérjen. Persze, aki józanéletű, az nem tér be, csak – mint az adott esetben – ha rá van kényszerülve! Na és megszerették egymást szinte azonnal, a rokonlelkek hamar megtalálják a közös hangot, volt olyan, hogy zárás után órákon át beszélgettek, közös ízlés, közös olvasmányélmények, stb.

Aztán egy szépnap reggelén bejön a helyi rendőr nagy dőlyfösen, – aki korábban sikertelenül próbálta Irén kegyeit megszerezni -, és kárörvendően újságolja: Nem jön többet a barátod, elvitték bilincsben! Irén megrőkönyödött, nem hitte el, bezárta a kocsmát, és szaladt hamar a Tibor apjához, akit összetörve talált, mert a hír igaz volt! Ugyanis az történt, hogy a fals számlára az állam azért elvárta volna, hogy Tibor az adót rendesen kifizesse, amit ő elmulasztott, mondanom sem kell. Hét hónapra ítélték, és négyet töltött le belőle. Jó magaviselet, tiszteletadás az őröknek, stb. Százan voltak egy teremben, de soha nem esett bántódása, mindenkinek tudott a nyelvén beszélni, egy forradást a bal karján azért felfedeztem, de nem mertem kérdezni, hogy az mitől van? Úgy nézett ki, mintha valaki roncsolásig megszorongatta volna a felső karját.

Irén közben hűségesen gondját viselte kedvese apjának, aki a végén náluk hunyt el 82 éves korában, az ő családi házukban, gondolom a másikat, amiben Tiborék laktak annak idején a faluban, közben eladták, vagy az csak bérbe volt véve, nem tudom, ilyen apróságokra nem tértek ki, és mi sajnos Lacival nem tudunk rákérdezni dolgokra, amikből részletkérdésekre derülne fény. A mi hősnőnk minden héten kitartóan látogatta bajbajutott szerelmét, akit itt, Vásárhelyen tartottak fogva. Elfelejtettem írni, hogy mielőtt visszavonult volna vidékre, Tibor hónapokig hobózott Magyarországon, így mondta, mert gondolom ezt elegánsabb, hipibb kifejezésnek találta, mint a csövezés szót. Még egy, szintén önként homeless-séget vállalt ügyvéddel is megismerkedett. Egy baromira intelligens fazon volt, művelt, finom úriember, az ügyvédi irodáját is fenntartotta erre az időszakra. Aztán pár hónap után visszament az irodájába, hogy folytassa megszokott, civilizált életét. Jó kis életiskola! Valami hasonlót vállalnak a remeték is, hát nem?

És innen ered a kirohanásom a kocsiban, a hazafelé úton, amikor már némasági fogadalmat tettem (amit sajnos, most már bánom, hogy megszegtem!), az előző esti, utolsó teraszos, biciklis vitánk után:

Irén később jött le a teraszra, és azzal kezdte, hogy a tévében látta, megint elütöttek egy bunkó biciklist Bukarestben, és a szegény sofőrt kirángatták a kocsiból, és majdnem agyonverték, és ahogy mesélte, szinte sírt felháborodásában. A teatralitás az erőssége, gondolom észrevettétek. És akkor én felálltam az asztaltól, és jó hangosan, szinte kiabálva kifejtettem a véleményem, hogy itt Romániában a kutyások és a bringások másodrangú polgárok, akik jobban tennék, ha észheztérnének, és felhagynának a hülye társadalomellenes hobbijaikkal. Itt nálunk csak az autósoknak van létjogosultságuk, az egész társadalom őket szolgálja, és előttem ne beszéljen folyton így, fogja vissza magát, mert én biciklis vagyok, és engem sért ez a hozzáállás! Kikérem a bringások nevében! És felrohantam a szobámba.

Na ezért nem beszéltem hozzájuk utolsó reggel, indulás előtt, pedig felküldték nekem a presszós kávét is, nem ittam meg, inkább ittam egy saját ásványvizzel kikavart ness-kávét, amihez csak vészhelyzetben folyamodok, mert szokta marni a gyomromat. Kibírtam hallgatni, hogy milyen jó volt a Ceau idejében, végighallgattam, hogy milyen jó tervezőmérnök volt a hitvese is, meg annak az apja is diploma nélkül (a tábláját még most is őrzik), a sok hencegést fia talpraesettségéről, az ő szorgalmukról, ahogy reggeltől estig dolgoztak (és ma sincs ez másként), a dicshimnuszokat a többi turistanőtársunkról, akik ott sürögnek már kora reggel a konyhában, este pedig vacsorát főznek a családjuknak. De ne gondoljam, hogy az a nő, aki egész nap zokszó nélkül a karján hurcolja visítozó, hisztiző kisgyerekét, s amellett a konyhán is teljesít, az egy egyszerű asszony!? Az egy orvosnő! – világosít fel Tibor a harmadik nap borongós, felhős reggelén. Mondom: Hozok én is most egy nagy áldozatot, és megyek egyet úszni a lehűlt vizű medencébe! Mire Laci: Azt hittem, összekapod magad, és sütsz gyorsan egy kürtőskalácsot! Imádom néha ezt az embert, még ha nem is áll ki mellettem, legalább megnevettet!

Mindent elviseltem, de ezt a kerékpárosokat ért rágalmat már nem tudtam megemészteni. Ezért szaladt ki a számon, amikor két biciklis mellett elhaladtunk, útban hazafelé, valahol Brassó előtt, hogy itt vannak a geci biciklisek! Na és a többit tudjátok!

Egy ideig csámcsogtam magamban ott a hátsó ülésen a durva kijelentéseimen, amelyek egy sátorosné szájából sem hangzottak volna hitelesebben. Odamondtam neki keményen, könyveltem el, furán hangzik, de elégedett voltam magammal, és úgy látszott csattanós válaszaim megtették hatásukat, mert, mint tudjuk, csend lett, habár Tibor láthatóan idegesen vezetett, a szakállát simogatta, és egyik cigarettát gyújtotta a másik után, az ablakot meg csak félujjnyira eresztette le, jó kis füstben ültünk mindannyian, de hőn szeretett hitvese se mert megszólalni emiatt. Szerencsére Laci, saját cigizésekor, le merte húzni az ő felőli ablakot, egy arasznyira. Ilyenkor, még ha dohányfüsttel keveredve is, de kicsit cserélődött a levegő a kocsi belterében. Így büntetett a nagymenő, meg a gyorshajtással. Volt is egy rizikós helyzetünk, amikor majdnem nekimentünk egy előttünk hirtelen lefékező autónak. Laci itthon elmesélte, hogy ő már látta a veszélyt, az anyósülésről reflexből nyomta a nemlétező féket, még mielőtt felbőszült sofőrünk reagált volna, de figyelmeztetni nem merte, hogy fékezzen már ő is! Félt tőle. Persze, nem attól, hogy megkéseli, hanem az újabb konfliktustól, amit ez a megjegyzés kirobbantott volna. Mert ő ilyen meghunyászkodó, békülékeny, béketűrő típus. Velem azért nem mindig ilyen…

Megkaptam aztán tőle a magamét a taxiban, a főtéren ugyanis kirándulótársaink letettek, kérték, hogy számoljuk ki, mivel tartoznak, mondtam, ez a ti és a Laci biznisze, Laci a barátotok, én az ellenségetek vagyok, kíméljetek meg most a számítgálás terhétől! A taxis nyilván magyar volt, mert ilyenkor mindig magyart fog ki az ember, mindent értett, idős, bölcs bácsi, mosolygott a maszkja alatt, hallva, hogy Laci hogy hánytorgatja fel nekem a viselkedésemet. Te mit szólnál, ha én Erzsi barátnőddel így beszéltem volna? Nem engedhetsz meg magadnak ilyen hangnemet a haverjaimmel szemben! Stb, stb. Én pedig még mindig ott tartottam, hogy sajnáltam: kiszálláskor nem volt alkalmam egy logikus dolgot kifejteni: A geci biciklis csak az életével fizet, ha elütik, az ártatlan sofőr meg mehet a dutyiba, két évvel talán megússza, de utána ilyen életművész lesz belőle, mint amilyen te vagy, haver! És ilyen tudásra csak ott lehet szert tenni! A hűvösön!

Nincs lelkifurdalásom, a kemény, rágalmazó szavaim ellenére sem. Onnan tudom, hogy nyugodt lelkiismerettel alhatok (persze, nem aludtam egy szembehunyást sem az éjjel!), hogy amiután kimondtam az utolsó sértő mondatot is, Ismerem én a fajtádat! (pedig itt én is blöfföltem, honnan is ismerhetném, sose volt dolgom börtönviselt emberrel!?), mindenki elhallgatott, nem volt replika, ezt már meséltem, de egy 15 perc sem telt bele, és úgy beszélgettek ismét kettesben, aztán Lacival hármasban, mintha mi sem történt volna. Vajon Márta hugom hazajött már Magyarból? Elmegyünk a Lali temetésére, ha meghal? Ezt a földvári várat is meg kéne nézni egyszer közelebbről! Csak azok az emberek tudnak ilyen gyorsan napirendre térni ilyen erős sértések után, akik megszokták ezt a stílust, és akikre ráillenek az ilyen és effajta jelzők.

Laci este az ágyban, miután engem rendreutasított, próbált kiengesztelni (ő már csak ilyen): Azért hidd el, nem rossz emberek! Azért van olyan büdös a házukban, mert sokan meghaltak ott, az Irén szülei, a Tibor apja…

Az üdülés második éjjelén volt egy furcsa álmom: egy nagy sovány fekete-fehértarka kutya került elő valahonnan, mintha hozzánk tartozott volna, és bőrbetegségben szenvedett: undorító, zsíros korpa fedte mindenütt a testét, mindent összekorpázott a lakásban, ahova letelepedett. Ahova csak lefeküdt, ragadós, lisztes fontot hagyott maga után. És én, aki amúgy imádom a kutyákat, még én is viszolyogtam tőle. Nem értettem az álmom, Irénnek is elmeséltem másnap a parton, kagylószedés közben. Ő se tudta mire vélni, pedig érdekli az álom téma, jártas kicsit az álomfejtésben.

Az álmok szimbólumok, s korpa közé keveredni …

Itthon az idős szomszédasszonyom, amikor meglátott, az udvarról rámköszönt, és az almafáink termése felől érdeklődött, aztán megjegyezte, hogy az almák azért olyan fejletlenek, mert zavarja őket a diófa árnyéka. Pedig az a szegény fa, már nem is vet árnyékot a gyümölcsfáinkra. Nyilván a tőszomszédasszonyom elpanaszolta neki, hogy a mi udvarunkra hajló óriási diófája kivágása miatt hevesen tiltakoztam, és ezért hagyta meg a Laci könyörgésére az egyik fő ágát… Hogy lehet ennyi színejátszó ember ezen a világon, és hogy ezek is mind körém tömörüljenek!?

A kis jövevény,

vagy inkább hívatlan vendég. Hihetetlen dolog történt velünk. Laci hazahozott egy kiscicát. Erre egy barátnőm, amikor kezdtem neki újságolni, szavambavágott, hogy: ilyenbe többet nem szabad belemenni! Nem, nem, persze hogy nem mennék bele! A világért sem! Csakhogy ő nem jószántából hozta haza, mert van nekünk éppen elég állatunk (ezidáig három kutya és két macska), és ha valaki azt hiszi, hogy azért történnek velünk dolgok, hogy én azokat megírhassam (habár a nagy Rendező, a rugók mozgatója mindig tudja, mit miért tesz!), akkor azt a valakit ki kell ábrándítanom, mert ez az utóbbi eset egyáltalán nem volt betervezve!

Ez a hívatlan vendég pedig a kiskertemben nőtt, pontosabban a paradicsomos cserépben, miatta el is maradt nővésben ez a paradicsomtő, és az a gyanum, hogy ez valami indiai növény lehet, onnan keveredhetett a magja a magok közé. Bevallom töredelmesen, hogy a tilalom ellenére, 2018 decemberében hoztam Keletről pár zöld kávémagot, de azok közül egy sem bújt ki, mert a kávécserjének nem ilyen a levele, az hosszúkás és recés és fényes, ez meg annyira selymes, és este leereszti leveleit, mintha mimóza volna. Ha ismeritek, akkor kérlek, világosítsatok fel, hogy mi lesz ebből?! Mert télire az a szándékom, hogy beköltöztetem a nappaliba.

Laci hazaért a szokásos időben, úgy értem a poszt-szükségállatot óta szokásosban, kb hat óra felé, és minden a menetrend szerint alakult: vacsoráztunk, leültünk egyet relaxálni, kávézni, cigizni, narancsleves fagyasztott gyümölcsöt enni (ez is az egyik magyarázata a járványalatti súlygyarapodásomnak, hogy elegánsan fogalmazzak 😅). Megnéztük a kedvenc sorozatát, utána kimentünk az udvarra felkötni az egyik kertihajnalkát, meg az ereszt megreparálni, a vihar által megtépázott csatornákat ismét összeilleszteni. Pontosabban ő tette mindezt, én meg követtem mindenhová, javít ki Lackó – mert “visszapörgettük” a filmet. Aztán sikerült meggyőznöm, hogy röplabdázzunk egy kicsit, már egyszer csináltuk, és nagyon jóléreztük magunkat utána. Az ütőkön azt írja, hogy beach nemtommi, mindegy, a turiból vettük, rövidszárúak, mint a teniszütők, és a röplabdát nem is lehet velük ütni, ezért egy rendes, félig kipukkadt labdát püfölünk, és élvezzük, úgyis olyan keveset mozgunk mostanában. Beach ball – basszus, nehéz volt kitalálni, megnéztem utólag 🤣

A bicajom már ilyen fázisban volt, de múlt hét végén leoperáltam róla a futót, és elkarikáztam Szabadiba 😀. Csak ide, a Szabadi utcába. 😂

Már a csatornajavítás alatt hallottam egy halk nyávogást a kocsi irányából, de azt hittem az enyéim kényeskednek, kérik a figyelmet. Nem törődtem különösebben vele. A sajátságos röplabdázásunk alatt viszont arra lettem figyelmes (ezt a kifejezést mindig elröhögjük mi ketten, mert a Polgárjenős sztorira emlékeztet: “Mire lettek figyelmesek? Hogy repedezik a tető…”), hogy a Maci nagyon szaglászik a kocsi motorháza körül, fut az elejére, próbál bebújni alá, fut a másik oldalára, aztán meg gyorsan vissza. Mondom: Te Laci, itt kell legyen valami! Remélem, nem megint egy kisegér! A kisegér ugyanis kb tíz napig volt a vendégünk, az autó lakója, kajával próbáltuk távozásra bírni, minden este ki volt téve a kocsi ablaka mellé a szék egy kis dióval, aztán meg egy szeletke sajttal. Egy éjjel kamerán is figyeltük, kimerészkedett, gyorsan megfogta a dióbelet, és visszamenekült vele a kocsiba. Egyszer csak, amikor már kezdtük feladni, eltűnt. Azóta is próbálunk vigyázni, hogy ne maradjon morzsa, ételmaradék az utastérben, és bármilyen fülledtség is volna, az ablakot soha nem hagyjuk nyitva.

Laci kihozza a telefonját világítani, felnyitjuk a motorház fedelét, és mit látunk? A csövek közül két nagy szem néz fel ránk! Atyaég! Vedd ki gyorsan, még meleg az egész autó! Azt se tudtam, hogy nyúljak be, hogy férjek hozzá! Egy cirmos kiscica próbált menekülni a kezem elől, a nyakánál akartam a bőrt megfogni, ahogy az anyaállat szokta, de a hátát sikerült csak elkapnom, lett belőle egy éktelen nyávogás, de nem eresztettem el, és nagy nehezen, bajosan ki tudtam húzni, biztos itt-ott még kicsit odavertem. A mellemre szorítottam, hogy nyugtassam meg. Nem is volt annyira kicsi, és bűzlött a motorinagőztől. Te jó Isten! Ez hogy bírta ki itt végig? Az egész utat a központból Remeteszegig, most az legalább félórás út, a híd előtti dugó miatt. Első dolgom volt, hogy megkínáltam vízzel, de az nem kellett neki, hanem amikor odatettem a macskatál elé, nekiesett, mint az öngyilkos, úgy elkezdte enni a nedvestápot! Laci máris Mondikának keresztelte, merthogy a Mondeo-ban utazott.

Ez lett a kedvenc helye, a plüssmaci az új anyukája

Reggel első utunk a rendelőbe vezetett, egy fiatal kedves doki fogadott, hangosan beszélt, és mindent szépen elmagyarázott. Megosztottam vele a félelmemet, hogy a vadsága és a nagy fülei miatt azt hittem, vadmacskakölyök, hisz közel az erdő! Megnyugtatott, hogy ez nem igaz, felsorolta a vadmacska ismérveit (amiket már elfelejtettem 😀), és említette, tud olyan esetről, amikor valaki Ausztriáig utaztatta, tudta nélkül persze, a saját macskáját, ugyancsak a motorházban. Ezek a kis szőrmókok sokmindent kibírnak, és ha a cica rásimul egy csőre, nem történik baja, most már minden alkatrész be van vonva, dobozban van, nem úgy mint régen, amikor lógtak ki a szálak mindehonnan az autóból. Biztos most hagyta el az almot, most merészkedett ki először a nagyvilágba, megijedt a kocsiktól, az utca zajától, és beugrott az első biztonságosnak tűnő búvóhelyre. Hát eléggé biztonságban van itt nálunk, most mit mondjak?! Olyan mindegy már! Ahol elfér öt állat, ott akad hely a hatodiknak is. Arra tippeltem, hogy megvan úgy három hónapos, csak alultáplált, soványkának látszik. Ezt a feltételezésem is megcáfolta a nagyhangú dokibácsi: ilyen csontosnak kell lennie az ő korában, ami a fogaiból ítélve, két teljes hónap. Be is írta a frissen kiállított könyvébe, hogy május 20-dikán született. Még egy bika a családban 🙂 . Bolhája egy se, se semmilyen betegsége, eleven kis macskakölyöklány. Ami ki is derült az elmúlt két napban, mert azóta hajnali fél 6-kor indul az élet, úgyhogy szabadságom henyélős napjainak ezzel végeszakadt. A Pici már elfogadta, a kutyák már nem vadásszák, csak a Cicát kell kiengesztelnem, mert ő sértődött azóta is, és olyan undorodva nézi a kis jövevényt, mintha valami csúszómászó lenne.

Pici (áll) és Cica (ül): így figyelik a hűtő tetejéről minden mozdulatát, de legalább most barátságot kötöttek, szövetségre léptek az ellenség ellen

De nem is untatnám tovább a macskanemkedvelők díszes társaságát a pisiszagú, füstös kis házunktájával, inkább megmutatom, hogy voltam a városban, egy kolozsvári barátnőm meglátogatott, megpusziltuk egymást a viszontlátás örömére (és a kovidhelyzet ellenére 🤔), de mielőtt a busza megérkezett volna, előtte megkértem a kedves párom, hogy készítsen rólam egy városi fotót, ha már kimozdultam, és ez lett belőle:

Olyan, mintha odafotoshoppolta volna azt a madarat fölém, amit elsőre észre se vettem, mert haragudtam, hogy levágta a lábomfejét! Milyen fotós vagy te, hogy lehet így fényképezni?! S most, amikor meg akarom itt osztani, veszem csak észre azt a széttárt szárnyú galambot! A madarakat mindig jól elkapjuk! S úgy tűnik a cicákkal is boldogulunk!

Éld az életed, amíg az izoleta el nem visz! – vallja Laci, merthogy haladni kell korral!

Mamámék szobája

“Arra se tudod rávenni, hogy kiszálljon a kocsiból, nemhogy donor legyen!”

Hétvégén Újlakon jártunk, csak mentünk és jöttünk, mégis 24 óra alatt is képes voltam feltöltődni. Már nagyon rámfért ez a kis kiruccanás: amikor álmatlan éjszakákon attól félsz, hogy a tervezett könyvbemutató miatt úgy megbüntetnek (merthogy véletlenül a 21 -dik személy is betéved a terembe!), hogy a házad is el kell adnod, de még attól is, hogy saját hibádon kívül autóbaleset áldozata leszel, és akkor ki viseli majd gondját a hátrahagyott 5 darab állatodnak, akkor nagyon megérett a helyzet arra, hogy szabadságra menj! Elutazol, ott ülsz a szüleidnél kevesebb mint egy napot, és megkönnyebbülve konstatálod, hogy nem is vagy szorongásos, mert már nem izgat a tervezett könyvbemutató, se pedig a hazai veszélyes útviszonyok, és még amiatt sem izgulsz, hogy anyósodék nem fogják tudni ellátni az állataidat, az eljövendő háromnapos üdülésed alatt.

Egyik kedvenc filmem lett…

Sok megható, régi történetet mesélt anyum (e rövidke idő alatt), amiket még soha de soha nem hallottam. Például azt, hogy amikor a hugom megszületett, eljött hozzánk a nagyvárosból látogatóba egy kedves barátjuk, állt a nagyszoba ajtajában, nézte benn a szoba közepén a mózeskosarat, amelyben a kishugom aludt, és megjegyezte: Mit csináltatok, amióta Újlakra költöztetek?? Majd megvetően hozzátette: Gyereket! Mert neki csak egy volt, és azt is soknak tartotta. Aztán elkezdett inni, és az alkoholizmus hamar elvitte.

Aztán a hugom szájpenészt kapott, és csak sírt, fogyott, és nem akart enni. Miközben anyumnak már lejárt a gyes-időszaka, és már az iskolában tanított, a nagyszüleim bevitték a gyerekorvoshoz Somlyóra, aki rózsamézet rendelt. Nagyanyám ezután nem akarta engedni, hogy cumizzon, merthogy ugyebár fertőzött a szájürege, de anyum jól megmártotta a cumit a rózsamézbe, és a bébihugom szájába dugta, hogy né milyen könnyen megy a kezelés! Mamám és nagyapóm nem szóltak semmit, csak elmentek a Külsőhegyre kapálni, és végig sírtak, hogy Gyöngyi most meghal. Egy egyszerű szájpenész miatt? – kérdem én hüledezve. Hát igen, hangzott a válasz, mert az első gyerekük, a nagyobbik nővérem, akit Borinak hívtak, ebbe halt bele!

Mamának viszonylag fiatalon lekapta a tarló a lábaszárán dudorodó visszerét, és lábfekélyes lett a jobblába. Így élt 45 éves korától, pár hónap híján, kb ugyanennyit. Egy éjszaka, amikor anyám még fele-idős terhes volt a hugommal, megindult a lábából a vér. Anyum a nagy kiáltásra ébredt, hogy Végem van! Kiszaladt hozzájuk a konyha- szobába, ahol aludtak, ekkor már egy nagy vértócsa éktelenkedett a mama ágya előtt. Eszébejutott rögtön, mit tanítottak neki annak idején elsősegélyből, lekapott egy háromszögű pelenkámat a kályha fölötti szárítóról, és azzal septében elkötötte a mama lábát, a seb fölött. A körorvos után már apám ment le, az éjszaka közepén, a diszpenszárba, de az nem jött fel, csak valami fehér port küldött, hogy azzal szórják be a vérző fekélyt. Lavorba mosta fel a vért anyum, és a véres vizet kiöntötte a lefolyóba. Reggel a szomszédok a vért látva, azt hitték, hogy elvetélt azon az éjjelen.

Ez a film barátság-teszt lesz ezután számomra, ha nem hat meg, és nem érted meg, akkor semmi értelme…

A harmadik horror sztorija anyumnak az volt, amikor a sarmasági állomáson, a vonatról leszállva, a fáradtságtól elszédült, és fejjel előre a sínre vágódott, eltörve az orrát. Újév lévén, jöttek-mentek az emberek az állomáson, elsétáltak mellette, senki nem segítette fel, hallotta, ahogy megjegyzik: Na ez aztán jól odaverte magát! Azt gondolták talán, hogy részeg. Ment jegyet váltani a hugomnak a szatmári gyorsra. Nagy nehezen feltápászkodott, és félrehúzódva tanakodott magában, mitévő legyen, közben az orrából ömlött a vér, és még zsebkendője sem volt, amit odafogjon. A semmiből egyszercsak megjelent egy volt tanítványa, aki nem restellt odajönni hozzá, és megkérdezni, hogy segíthet-e valamit. Vigyél el fiam az ártézi kútra, mossam le az arcom! – kérte anyum, a diáklány meg is tette, és még egy zsebkendővel is kisegítette. Aztán együtt bekopogtak az impegát (forgalomirányító) irodájába, ahol ellátták a sebét, be is kötözték. Otthon, amikor megkékült szemmel és ragtapasszal a feldagadt orrán anyum megjelent, a család elképedt. A hugom egész este sírt, hogy ő a hibás, amiért nem ő maga ment a jegyét kiváltani.

Ezek után én is meséltem anyumnak róla, hogy milyen megjegyzést tett nekem egy barátom vele kapcsolatban, amikor említettem, hogy Bukarestbe járt egyetemre. Azt kérdezte, hogy hogy volt képes visszaköltözni a főváros után abba a kis istenhátamögötti faluba? Azért, hogy te is a sárból vakard fel magad, ahogy ő tette? – hangzott a kérdés második fele. Mire anyum: Biztos csak viccelt veled! És felszabadultan nevetett! De aztán szóbahozta, hogy volt egy évfolyamtársa, aki minden udvarlóját képbe tette, hogy neki van egy béna nővére, és milyen szegények, nyomorultak otthon, nehogy komolyan udvaroljon valaki neki! De hogy hagytuk volna őket itt magukra, tengődni 350 lejből? Megszakadt volna a szívem!

Nem, nem is lehetett volna! -hagytam rá. Este, itthon végigbőgtem az egész Marvin filmet, és mindent megértettem…

Nagy nevek szerepelnek benne, és Robert de Niro nemcsak játszik benne, hanem egyik producere is. Eddig olyan mácsónak gondoltam.

Fekete vonat, fehér mágia

Feltünősködő, kényeskedő, ellenszenves teremtéseknek tűntek nekem régebben azok az asszonyok, akik a vonatfülkében megkérik a szomszédjukat, vagy felszólítják, hogy húzza már fel az ablakot, mert bántja őket a huzat. Most én is odajutottam, hogy még az ajtórepedésen beszivárgó szellőt is megérzem. De másfél órát valahogy csak kibír az ember, főleg ha falura utazik, friss levegőt szívni. Elégedetten nyugtázom, hogy legalább a derekamból kiállt a reuma.

Kinézem magamnak a középső szerelvényt, hogy a peronon szállhassak le, felkapaszkodom a lépcsőn, és keresek egy töküres kupét. Most a felesleges ismerkedéseket kihagynám. A csendet részesítem előnyben, nézem a tájat, és örülök a derékfájás szünetelésének. Örömöm nem tart sokáig, a fülkébe félénken belép egy 35 év körüli fiatalember, és elhaló hangon megkérdezi: Foglalt? Intek, hogy nem. Leül velem szemben, elhelyezi maga körül a csomagjait, három megrakott szatyrot, kettőt a lába elé, egyet maga mellé vesz az ülésre, az egyik tasakból előkotor egy újságot, és nézegetni kezdi, láthatóan érdektelenül. Az újság egy bulvárlap, tele van filmsztárfotókkal, a színes fényképek alatt egérfaroknyi szövegek. Én magam is olvasok, közben kezd alkonyodni. Szemközti szomszédom egyszercsak megszólal:

-A vízöntő havában tetszett születni? – Rögtön látja az arcomon, hogy bakot lőtt, de nem jön zavarba, nyugodtan leengedi az ölébe a szétnyitott lapot, próbálok elzárkózni a párbeszédtől, de tisztába vagyok vele, hogy ez most lehetetlen.

-Biztos voltam benne pedig! Én ismerem az embereket a kezefejükről. Maga jószívű nő, de gyakran van gyomoridege. Nézzen csak rám erősebben! Magát csalódás érte! Én foglalkozok fehér mágiával is. Tudja, hogy jó fekete macskát tartani a háznál? Van, aki kikerüli még az úton is! Pedig a fekete macska elűzi a rossz szellemet a házbul! Érzi, amikor jönnek a szellemek, apró kis gömbök formájába, odamegy az ajtóhoz, és sziszeg nekik! Azok meg azt se tudják, merre meneküljenek! Mert hiába állítják a doktorok, hogy az vérrák, ezekbül a kis kerek higanycseppekbül kerül a kórság a vérbe! Sorvad, sorvad az ember, oszt nem tudja senki, hogy miért. Miután meghal, és eltemetik, ha nyolc év múlva kiássák, megkapják a csontjába az ezüstszínű gömböt, csak egyetlen egyet, mert az egy helyre gyűl össze az emberi testbe.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Feszengek, lassan kezdem érezni, hogy visszatér, beáll megint a reuma az oldalamba, kisugárzik a derekamba, onnan le a jobb lábamba, s a fájdalom lehuzódik a sarkamig. Meleg van! – jegyzem meg, erre ő előzékenyen előkap az egyik lenti szatyorból egy rózsaszínű üdítőitalt. Kínál vele, nem fogadom el, a világért se innék belőle, és nemcsak a fura színe miatt. Elhúzza a száját: –Látom, nem bízik bennem! Adja csak ide a bal kezét! Mit tehetnék, odaadom. Merev arccal, figyelmesen, hosszan nézi a tenyeremet. Nyugtalan pillantást vetek a gyűrűmre. Jócskán szürkülődik. Már félhomály van kinn is és a fülkében is. Személyvonatunk megállt egy nagyobb állomáson, és úgy tűnik, egy ideig itt fog vesztegelni.

-Azt hiszem a nagyváradi gyorsot fogjuk itt bevárni! – próbálom elterelni a témát, de útitársam hajthatatlan:

-Hosszú élete lesz, de sok bajjal, szerencsétlenséggel fűszerezve! Vigyázzon, hogyan közlekedik! Nehogy valami baleset érje! Gondolja meg, mit mondtam most, és vigyázzon az utcán magára! – és jóstehetséggel megáldott, újdonsült barátomat ismét megszállja az adakozó szellem. Ezúttal egy tábla csokit szed elő, megbontja, elém tartja. Nem merem visszautasítani. Lecsípek egy kis kockát, a szemem előtt bontotta ki, tán csak nem kábulok el tőle!? A csoki olvad a melegben, tiszta maszatos lesz tőle a tenyerem. Leplezetlenül mulat rajtam. Elkezdi megint:

-Én megismerem az embert az ábrázatjáról. Magának problémája van az apjával! Fogjuk rá, így vagy úgy mindenkinek gondjai vannak a szüleivel! De magának ez rá van írva az arcára! Keressen egy 66-os férfit, meglátja, minden rendbejön! És jó lesz fekete macskát is beszerezni! – aztán témát vált, az arcáról eltűnik a magabiztosság: Ne haragudjon, nem tudom, hol kell leszálljak, még csak fél éve élek a faluban.

Nyugtalanul kipillant az ablakon, kisiet a folyósóra, visszajön a szatyrokért, búcsút int felém, az ő megállója következik. Aztán hamarosan az enyém. Megkönnyebülve hagyom el a sötét fülkét, leszállok a vonatról, és élvezettel szívom be a falu széna- és tehénillatú levegőjét. Az utcákon csak imitt-amott ég egy-egy lámpa. Igyekszem a szülői ház felé.

A jobb oldalamon és a derekamban apró, ezüstös higanycseppek gyülekeznek.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Keresd az oda nem illőt! – postacím kálvária és 36 fokos láz

36 fokos lázban égek, és te nem ápolsz! – de mindennap és minden intézménybe való bebocsátáskor! Pontosan 36 Celsius fok a testhőmérsékletem, se több, se kevesebb! Még egy tized egységgel sem tér el! Még véletlenül sem! Nem is tudtam, hogy ilyen stabil vagyok hőmérsékletileg. 😀 Ha mentálisan is ez lenne rám érvényes, de jó lenne! De utóbbi szempontjából inkább az jellemző rám, hogy többször megy fel a cukrom, mint sem! Laci rá a tanum. Elég baj az neki!

Már nálunk is mérik a lázat az intézmény bejáratánál, a kapus méri meg, amiután a kártyarendszer az ajtón beengedett. Szabálytisztelő, szigorú kollegám előbb leellenőrzi a listán, hogy jogom van-e pénteken a rádióban dolgozni. Mondom neki, dehát én belső munkatárs vagyok! Nem számít, csak akkor mehetek be, ha a listán rajta vagyok! Jó, hát legyen! Figyelmesen áttanulmányozza a névjegyzéket, én közben szépen várakozom, s körbenézek, hol a lázkapu? Az nála van, mármint a műszer, világosít fel, oda akarom tartani a homlokom, de szól, hogy elég, ha csak a csuklóm fölé közelíti. 36 fix! Pont mint a Penny-ben, és a fogorvosnál. Átmentem a teszten, mehetek dolgomra! Mindig az az érzésem, hogy ez az ember a velőmig lát, a kapusok olyan jó pszichológusok, akárcsak a vámosok, nemcsak a testhőmérsékletem ismeri (most már) pontosan, hanem azt is tudja, mi jár a fejemben, hogy éppen ideges, stresszes vagyok-e vagy sem! Olyan hivatalos és méltóságteljes, amilyen én soha nem tudok lenni. Hyppolittól tanulhatott. Mert a tisztelet nemcsak a vezérigazgatóknak jár ki, sokszor egyszerű embereket is tekintély övez, és ezt az ő esetükben (az én esetemben!!!) nehezebb kiérdemelni. Akinek ez sikerül, anélkül, hogy vezető pozicióban lenne, az igazán különleges, figyelemreméltó személy.

Az új postaládánk, nagyon kíváncsi vagyok, hogy a postásnő is annak ismeri-e el?!

A postacím kálvária a Laci életében már azelőtt elkezdődött, mielőtt ideköltöztünk volna. Mert van két hasonló nevű utca Vásárhelyen: Mácinului, illetve Macinisului. Az utóbbiban lakott a szüleivel Lacikám, de még akkor is, ha nem tévesztették össze a postások a két utcát, soha nem vitték be a levelet vagy csomagot a házukig. Zsákutcáról lévén szó, mindig az utca eleji szomszédhoz dobták be a küldeményeket, értesítést, mindent. Aztán Lacikám vagy megkapta, vagy nem! 2013 telén még az új hajtásiját is csak nagy viszontagságok árán tudta kézbevenni, mert azt meg a Macinului utcába postázták. A hölgy az illető utcából nagyon ingerülten nyitott ajtót neki, amikor kedves párom nála kopogott, hogy megint már mi van??? Az új személyijével az történt, hogy a hibás címet írták be, és majdnem még büntetést is kellett fizetnie, hogy miért nem nézte meg figyelmesen, amikor átvette az okmányát, mert ez kötelessége! Ezt aztán az újságban is megírta (Valami olyan címmel, hogy Kétbetűs buktató egy személyazonosságiban), de azzal sem segített a helyzeten. És a kis naiv azt hitte, hogy az ideköltözéssel megoldódnak a román postával kapcsolatos gondjai. Hát csak bonyolódtak, és azzal is, hogy a Forradalom utca 4 szám alatt bérelt üzlethelyiséget, mert annak meg két címe van, ugyanis a Posta utcához is tartozik az ingatlan (egy nagyobb bérház része, amely beékelődik a két utca találkozásába), és hol ide küldik a csomagokat, hol meg oda, de inkább sehova. Szóval, a szülei címének használata kizárt, a zsákutcahelyzet miatt, a könyvesbolt címe még bizonytalanabb, így hát a saját itthoni postaládánkat kellett láthatóbb, kutyamentesebb helyre tennünk! Na, reménykedjünk, hogy sikerült ez a manőver 🤣

Ezt a képet azért másoltam le a képernyőről, mert mostanában minden áldott este fagyasztott gyümölcsöt eszem narancslével kombinálva, közben az udvaron és a kertben a fák rogyadoznak a meggytől. Hétvégén megyberakás lesz, csak érjek haza holnap a munkából, Lacit is odarakom meggyet szedni, nem ússza meg! Ja és a kép azért van, mert bizonyítja, hogy minden fejben dől el, még az is, hogy megfájul-e a torkunk vagy sem. Ezek a tibeti szerzetesek 5 fokban sem hűlnek meg, sőt képesek megszárítani magukon félóra alatt a hidegvizes lepedőt. Nyugati orvosok tanulmányozták a jelenséget, és tanusíthatják, hogy igaz. Na, és nekem sem lett torokgyulladásom a fagyasztott gyümölcstől, csak kicsit, az első héten, utána, most még jólesik érezni, ahogy a gyomromat betölti a fagyos málna. Licis koromban minden este a kertben egy órát tornásztam, akkor nem tudtam még, hogy közben is kell vizet inni, utána úgy megszomjaztam, hogy alig vártam, felhúzzak a kútból egy veder hidegvizet, és egyenesen a vederből ittam, akár egy ló. Pedig figyelmeztettek a szüleim és nagymamám, hogy nem szabad hideget inni, amiután leizzadtál, de én láttam, és tapasztaltam a saját bőrömön, hogy semmi nem történik, hát nem mondtam le a torna utáni jéghidegvizes szomjúságoltásról. Csak akkor, amikor egyetemre mentem Kolozsvárra, mivelhogy egyúttal sajnos a mozgásról is lemondtam…

Távolságtartás az Európai Parlamentben.

Keresd az oda nem illőt! – tartja egy keleti mondás. Hát ez nagyon nem illik oda, milyen példát mutatnak nekünk ezek a drága politikus asszonyok, ott az Európai Parlamentben? Rájuk nem érvényesek a mostani szabályok? Vagy a szerb elnökre, aki most a választásokat megnyerte? A választók az urnák előtt tartsák csak szépen a távolságot, lépjenek be a terembe maszkkal, de ők ott ujjonganak, tömörülnek, ünnepelnek, kiállnak a nép elé a tévében egymásbabújva? Mit higgyen az olyan együgyű ember, mint amilyen én vagyok? Akkor most kinek a példáját kell követni? Vagy kiknek szólnak ezek a korlátozások és szigorú szabályok? A vendéglősöknek, akiknek nálunk továbbra sem szabad nyitniuk! Apropó, voltam a várban, kiültünk egy teraszra egy barátnőmmel, üdítőt ittunk, és nem kellett leadnunk az adatainkat, csak később nekem a fogorvosnál. De ott aztán mindent! Milyen betegségben szenvedek, találkoztam-e kovidossal, voltam-e karanténban, vannak-e tüneteim, ismerek-e olyan személyt, aki karanténban volt, stb. Aztán miután kitöltöttem a tipusnyomtatványt a váróteremben, kiadtak egy fehér köpenyt, nyloncipőt, be kellett öltöznöm, és utána volt csak szabad belépnem a rendelőbe. És a kedvenc fogorvosom is tetőtől-talpig védőruhában fogadott. Maszkot azelőtt is viselt, és kesztyűt is, ebből a szempontból nála semmi nem változott. És röhögtük, hogy most maszkon keresztül kezeli meg a koronámat, úgy értem, azt ami a fogamon van! 😂🤣😂

Ez a kép mindent elárul a mostani erőnlétemről és mozgáskultúrámról. Sajnálom, de az az érzésem, hogy én körforgásban élek. Középiskolás koromban naponta egy órát keményen tornásztam a kertben minden este, igaz amatőr módon, de még kézenjárni is tanulgattam. Aztán következett a sokéves nemmozgás, gyereknevelés, egyetemi évek alatt, utána már rádiós koromban, Kolozsváron, kisebb-nagyobb megszakításokkal, konditerembe jártam meg szaladtam. Amikor ideköltöztem, megint elkezdtem szaladni meg bicajozni, és most tessék, a kerti hajnalka fut fel a kerekemre! Majd megvárom, hogy virágozzon, s ősszel aztán elmozdítom a helyéről a bringát is. Ígérem! Vagy tereljem el most a virágom útját, amíg nem késő?

Fizikai és testenkívüli utazás

Végre utazunk! Olyan nagy előkészület előzte meg a szombati indulást, hogy szinte már képtelen voltam örülni annak, hogy kimozdulunk három hosszú hónap bezártság után.

Mintha csak Key West felé mennénk a Hétmérföldes Hídon át! Csak a méretektől kell eltekinteni. 😁

Megcsodáltam a zöldes-sárgás mezőket (megkérdeztem magamtól, Milyen volt szőkesége? de már nem tudtam megválaszolni 😃), megállapítottuk, hogy máshol is csonkítják a fákat, nemcsak Vásárhelyen, és kifogtunk pár zuhét, de ebben már semmi szokatlan nincs, gondolom, ti is elfogadtátok, hogy Indiában élünk a monszun ideje alatt éppen. Jó kis tapasztalat, lehet soha nem lesz több ilyen, miért ne élveznénk ki? Ilyen még nem volt, az én életemben legalábbis, és nem tudom, hogy Médárd nap-e az oka vagy sem, mert nekem úgy rémlik, hogy azon a napon, junius 8-dikán, itt nálunk pont nem esett.

Ufók Hollywood egén – ez valahol Kolozsvár és Zilah között van, egy Harmónia nevű panzió és környéke. Egy kis fantáziával akár Hollywood-ot is odaképzelhetjük az én ufóim alá 😁

Kolozsváron meglátogattuk a húgomékat, a kis 5 éves unokaöcsém már legómester, nem akartak az esőben elengedni, főleg amikor megtudták, hogy nincs nálunk a motorház kulcsa. Miért nincs? Mert Laci a napokban megmosta a kocsit, és a kulcsot a mellénye zsebében felejtette. Ja, és a víz kifogyott a tartályból. Csak akkor lett volna baj, ha nem esik az eső, és egy előttünk levő autó felpriccolja a sarat a szélvédőnkre. De hálistennek, ez nem történt meg.

Itt vannak az útszéli megnyírbált fák, kb. Maros és Kolozs megye határában.

Topán megálltunk lángost venni, ott van a világ legfinomabb lángosa, egy ideje. Minden asztal foglalt, bömbölt a mulatós zene, semmi távolságtartás, da-i sa mearga! Balkánon vagyunk, itt a vírusnak sincs ereje! A maszk viselése különben a benzinkutaknál sem volt feltétel. Vidéken nem számít …

Apám vett magának valamilyen járgányt, kapagép, de utazni is lehet vele, a boltig meg vissza! Nagyon büszke rá, én meg örülök annak, hogy 78-dik évében is gyerek maradt, és csillog a szeme, ha a masinájáról mesél. Persze, nem engedte, hogy Laci kipróbálja, mert tollat és autót kölcsönadni nem szabad ám! Ez Újlakon most talán a legújabb divat, erdei sétánk során találkoztunk egy másik kapagép-motor-kistraktorral.

Most pedig jöjjön a képzeletbeli utazás! Elmesélek egy érdekes szubjektív élményt. Ne nevessetek ki, de ha kinevettek is elmesélem! 😊 Laci hamarosan kiad egy különleges kézikönyvet, Testelhagyás a címe, én vagyok az első olvasója, és már napok óta próbálom megtapasztalni, kipróbálni, de eddig sehogysem sikerült. Van még egy másik módszer, a tudatos álmodás, a kettő nagyon hasonló. Habár szombaton későn feküdtünk le, reggel mégis 6 után megébredtem, gondoltam, na itt a pompás alkalom, most nyugis körülmények között, míg az egész ház alszik, újra próbálkozom a testelhagyással, lehet tudatos álom is, nem számít, ami összejön. Nem görcsöltem rá, mint eddig, hanem kezdtem a lazítással, ezt ajánlja a könyv írója is. Minden testrészünket el kell lazítani. És láss csodát, szinte azonnal sikerült felemelkednem, mert elképzeltem (én, a mérnöki agyammal), hogy most nem vízszintesen fekszem, hanem merőlegesen állok, és onnan már könnyű volt elindulni. Kicsit vacilláltam, hogy most merre menjek, mert időben-térben, mindenféle utazás lehetséges. Kolozsvár mellett döntöttem, és máris a főtér egyik mellékutcájában találtam magam, egy régi barátnőmmel, akinek hosszú fekete haja volt. Ebből megállapítottam, hogy a múltban vagyunk, mert rég rövid hajat visel már. Aztán tömegek vonultak az utcán, és megkérdeztem tőle, ez miféle felvonulás? Azt válaszolta, hogy a NU szervezet tüntet, és a válasza által számomra beigazodott másodjára is, hogy a múltban vagyunk, mert eszembejutott egy évfolyamtársam, L. Man, ő alapított egy NU nevű lapot annak idején, legalábbis így emlékeztem álmomban. Nem maradtam a tüntetők között, a Monostor felé vettem az utam, a régi lakásom felé, és bevillant, hogy most ki kell próbálnom feltétlenül a falon való átkelést. A könyvben többször említi a szerző, hogy a testelhagyásban az a legcsodálatosabb. Szinte már ujjongtam az izgalomtól, hogy ez milyen csudajó dolog lesz, de amikor felcihelődtem, hogy na most itt van ez a tűzfal, ezen szépen átvágok, mintha csak egy lepedő lenne, mint ahogy a láthatatlan ember tette, akkor hallom a határozott utasítást: Gyere vissza! Kétszer is. Óh, basszus, kelletlenül állapítom meg, ez nem az álomban van, ez az anyám hangja! Én viszont úgy reagáltam, mint amikor valakit hipnózisból hoznak vissza, visszatértem a testembe, felébredtem bossszúsan, és igazat adtam apámnak, aki mindig elpanaszolja, hogy amikor a legérdekesebb hírről számolnak be a tévében, anyám pont akkor kell belépjen a szobába, hogy Hallod, Pista, én azt gondoltam… és jön valami ötlettel, hogy ezt meg azt kéne csinálni, ami igazán várhatott volna még két percet! Vagy amikor a golt rugják a focimeccsen, odaáll a tévé elé, és ott matat valamit, hogy apám a legfontosabb momentumot elszalassza! Na ennyi volt nekem is a testen kívüli élményem, anyám meghiúsította a tervem, a legérdekesebb pillanatban közbelépett!

És ki másra szólt volna rá, mint a Milo-ra! Milo, aki még a pincetetőre is felmászott!

Visszafelé olyan köd volt a Meszesen, hogy alig láttunk haladni, és természetesen az eső ismétcsak kitartóan esett.

Van egy videóm is, de ide sajnos nem tudom feltölteni. Buta ez a felület, na.

Sikerült meggyőznöm végre Lacipárom, hogy egy emlékműnél álljunk meg. Évek óta kíváncsi vagyok, mi lehet ott. Egy pásztorkutya is ül az aljban, a turistáktól kéri az alamizsnát, egy szelet kalácsot tőlünk is kapott.

Ez az odavezető út, Milo inkább visszafelé jön, neki még mindig az van a fejében, hogy Gyere vissza! Ami nekem is különben, mert nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mi lett volna, ha nem hangzik el a kijózanító parancs!

Különben egy Simion Barnutiu idézet van a talapzaton, és ott egy kereszt meg egy szétszakadt trikolór, meg egy ló vagy inkább kecske állkapocs, és egy kút, de le van fedve, és csappal vagy kivezető csővel sincs ellátva. Arra a következtetésre jutottunk, hogy egy pihenőhelyet akartak a turistáknak létesíteni, de aztán ennyivel maradtak. A Kismeszes után van, ha emlékezetem nem csal.

Elég korán visszaindultunk vasárnap, korán ebédeltünk, és különben is végig folyt a zaba, ez az egyetlen dolog, amit nem szeretek otthon. Hogy úgy eszünk, mint a lagziban. A facebook is segít az időutazásban, feldobta ezt a 8 éves képet, ez az első közös képünk Lackóval, nagyon szeretem, pedig a bal felső sarokban a fényképésznek is bennemaradt az ujjbegye. Na, majd valamivel kitakarjuk!

A parókánk

Kúrva nehéz hetem volt, segítettem Lacinak egy könyvet szerkeszteni, mindennap dolgoztam valamit az aktualitás műsornak, kétszer felvettük a gombászszakértővel ugyanazt a beszélgetést a gombaszezon apropóján, mind a kétszer elment a búsba, nem rögzítette a telefonom ACR programja, pedig már a prémiumra is befizettem. Végül a kolleganőm kisegített, és sűrű bocsánatkérések mellett, harmadjára is felhívta az idős bácsit, és sokkal faszább interjút hozott össze nálamnál. A Szentábrahámi csodakert működtetőjével is beszélgettem, hosszan, de abból meg csak másfél percet használhattam, olyan rossz volt a jele ott kinn, alig lehetett érteni, amit mond. A könyv, amit szerkesztettem, vagy inkább a szerzővel közösen átnéztünk és átjavítottunk, teljesen felkavart, képtelen voltam másra koncentrálni, lefoglalta minden gondolatomat.

Egy jóismerősöm hiányolta a blogbejegyzéseket, és rámkérdezett, hogy netán alkotói válsággal küszködöm, hát nem is tudom, … lehet. Ez az esős idő is bekavart itt nekünk, ez a kitakaríthatatlan ház még kitakaríthatatlanabbá vált, a kutyák megint disznóólat csináltak a nappaliból, nagyon lehangoló. Ma egész nap sepregettem, törölgettem, szerencsére nem esett. Este pedig a motor- és bicikliszakértő szomszédunk rendbetette a bicajomat, csak a kerekei voltak kicsit leereszkedve, más baját nem talált, pedig két kört is tett vele itt az utcában, de az általam észlelt “biciklibrekegést” nem hallotta.

Maci néha kimerészkedik, hogy messzebbre ellásson…

Laci harmadjára nézi az Elton John életéről szóló filmet (Rocketman), engem is lekötött, de felénél otthagytam, mert nem akarok egy filmet háromszor megnézni, még akkor sem, ha a szövegírót játszó színész (Bernie) a kedvenc sztárom lett. És azt is vonakodva írom le, hogy megint gondunk van, ezúttal nem a mosógép adta be a kulcsot, az jól mos, amióta a szerelő barátunk megjavította, most a csövek dugultak el, és sajnos a falban lehet a gond, mert Laci már megvette a kidugaszoló spirált (a Mr. Muscolo és társai után), de az sem segít. Nem értjük, hogy lehet az, hogy a konyhából is, és a fürdőszoba kagylójából is lefele mennek, lejtenek a csövek, a fal belsejében V alakban találkoz(hat)nak, és a V alja dugulhatott el. De hogy lehet így egy csőrendszert megtervezni, ez ellentmond a fizikának!? Várható volt tehát, hogy egyszer csak ott az alja megtelik, és eltorlaszolja a víz áramlását. Úgy hogy szégyellem is mondani, de a kád fölött mosogatunk. A mosogatógépet kellene valahova máshova bekötni, hogy ne árassza el a konyhát.

Itt látszik, hogy a bringám régóta nem volt elmozdítva a helyéről, a futó már birtokba vette.

Ma délután, amikor átmentünk a szemközti szomszédhoz, és ránéztem a házunkra, nagyon elszomorodtam, annyira siralmas ez a ház, a cserepei ócskák, sok helyen egy-egy meg is van csúszva, a fal lyukas elől, nem is csoda, hogy lenéznek minket, mert itt a negyedben a házad alapján ítélnek meg. Pedig én a karantén alatt annyira elégedett voltam az életünkkel, hogy van udvarunk, van mit ennünk, a számláinkat is ki tudjuk fizetni, és a többi extráról meg simán le tudtunk mondani, fodrász, kozmetikus, ruhavásárlás, ilyesmi.

Hát nem bájos? 🤣

Apropó a fodrászat! Amikor még nem sejtettem, hogy Laci ilyen profi módon tud nyírni, rendeltem a neten egy parókát, kínai és műhajból készült, de nagyon jól mutatott a képen, és az ára is csak 18 dollár volt, plusz a postaköltség. Meg is jött a héten, kedves párom egy hosszú sort állt ki, hogy kivehesse. Persze, nem éppen olyan, mint a fotón, nem is úgy áll, nem is olyan a tartása, de azért örültem neki, fel is tettem azon nyomban, és úgy mentünk bevásárolni a Penny-be. Furán néztek rám, de nem érdekelt, annyira feldobott a viselére, és akkor jöttem rá, hogy mennyire sokat számít egy jó frizura! Rengeteget! Egy lédinek éreztem magam 😁 Amikor Blanka lányomnak megdicsértem a haját, megjegyezte, hogy azért a séróért meg is kell ám dolgozni, hajápoló szereket kell használni, stb. Én pedig semmit nem költöttem magamra az utóbbi időben, mondom, csak kajára és számlákra jutott. De hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen életem van. Itthonról akartam dolgozni, ez volt a leghőbb vágyam, és ez megvalósult. És a házamat is rendben tarthatom egy kis plusz erőfeszítéssel. Most a bicajom is megvan. Yuppii! A kiskertjeimben nőnek – a gyomok mellett – a zöldségek és a virágok. Ma vasárnap ellenére, még gyomláltam is az egyikben. Nem kell kapkodni, lassan járj, tovább érsz! Mindig ezt mondogatom magamnak, de nem mindig sikerül betartani!

Lacinak, esküszöm, jobban áll, mint nekem, de így is megdobta a hangulatom. Nemhiába tartja az amerikai barátnőm, hogy a haj a nőnek az ékessége, az mindig szép és hosszú kell ám legyen!

Zöld ablak és zöld udvar

Erre mifelénk úgy tűnik, a rendőr is kétszer csenget. Írtam a múltkorában, hogy a postás ajánlott levelet hozott, amiben nagy megrőkönyödésemre egy régi ki nem fizetett parkolási bírság volt. Lezajlott a velejáró veszekedés meg cirkusz Lacival, fizetéskor pedig első dolgom volt, hogy interneten keresztül utaljam a pénzt a városháza számlájára. Múlt héten ülünk kinn a teraszon, még jóidő volt, amikor látom, hogy egy sötét kocsi, benne egy kékinges fazonnal megáll a kapunk előtt. Felhívom rá kedves párom figyelmét, éreztem, hogy ez csakis valamilyen hivatalos szerv lehet, és azt is gyanítottam, hogy hozzánk jött, mert ki máshoz? Laci azzal nyugtatgatott, hogy nem, mert a szomszédhoz, és mi van, ha kék az inge? Bárki viselhet kéket! Ott ülünk, és próbálunk naporendre térni a dolog fölött, de a kocsi csak ott áll kitartóan, és nem akar elmenni. Laci nézd már meg! Kiszáll a pasi az autóból, te ez hozzánk jött!, végre ráeszmél, kimegy elé, és kiderül, hogy jött behajtani a büntetést! Miket kell nekem megérnem! Életemben soha nem tartoztam se az államnak, se magánszemélyeknek, most meg csengetnek a behajtók a kapunkban! És a tavalyi házadóval is el vagyunk maradva! Basszus!

Igen, úgy van, eltaláltátok kedveseim, a rendőrségnek nincs világos, egyértemű adatbázisa, nekik nem jelent meg a számítógéprendszerükben, hogy mi azt a bírságot jó pár hete már kifizettük. Küldtek egy ügynököt, hogy még egyszer jól ránk, vagy inkábbcsak rám ijesszen! Szerencsére Lacinak elég okos a telefonja ahhoz, hogy meg tudta neki mutatni virtuálisan, hogy értesítést kapott, visszaigazolást, hogy bement az összeg a néptanács számlájára. Na még ilyet!!

Mert hiába mozdította előre a covid járvány a bürokrácia digitalizációját, és állítólag az ANAF már beéri a profit elektronikus lejelentésével, úgy látszik az a szerv amelyiknek a legprofibb adatbázisa kellene, hogy legyen, annak nincs, vagy lehet, hogy van, de munkát kell adni a beosztottaknak. És azok meg szeretnek házhoz menni, miért is ne szeretnének fölényeskedni egy kicsit a nyomorult polgárokkal. Ha a postás is megteheti, ők miért ne tennék meg?

A világ közben két táborra szakadt, eddig is tátongott egy mély szakadék a szkeptikus materialista ateista emberek és a többiek, a spirituálisak, az alternatív tudományokban hívők között, de most még jobban fokozódott az ellentét. Én csak azt látom, hogy egyre több az ellentmondás, és a bizonytalanság, meg a baklövés az egészségügy és a politikum részéről. Olvasom, hogy a Maros megyei Gyermekvédelmi Hivatal bepereli az államot, mert az alkalmazottaknál vírusfertőzést állapítottak meg, és beutalták őket a valódi fertőzöttek közé, egy szalonban ültek napokig velük, aztán kiderült a második tesztelésnél, hogy mégse betegedtek meg. Aki meg május elsején utazott Magyarországra, megúszta a karantént, aki meg rá tíz napra ugyanott lépte át a magyar határt, annak meg szigorúan karanténba kellett vonulnia. Hol itt a logika? Vírustagadók vagy kovid-hívők ide vagy oda, a lényeg, hogy inkább ne legyen fele se igaz az egész kálváriának, mint hogy az emberiség nagyrésze elpusztuljon, mint a 12 majom (hadserege) című filmben. Most néztem újra, elképesztő, hogy mennyi hasonlóságot találni! A rendezők is gyakran vizionáriusok. A különbség csak az, hogy nem kell a föld alatti bunkerekben élnünk. Egyelőre. Különben Terry Gilliam-nek a Brazil című filmje is ráillik a mai helyzetre. Egyre jobban imádom ezt a rendezőt!

Én a Brazilt laptopról, Laci a fantasy filmjét nézi a tévében. “Fantasy hülyeséget” akartam írni, de tiszteletben tartom az ízlését, néha én is elbambulok a sorozatjain, akarva akaratlanul. És van amelyik nem is rossz, vagy felismerhető egy-egy jelenetben a mitoszok világa.

Az öregedésemet a covid 19 megjelenésétől számolom. Amióta itthon dolgozom mindenem fáj, hiába polcolom fel a hátam, teszem a lehető legkényelmesebbé az ülésem, a munkakörülményeim mondhatni ideálisak, mégis dél körül már annyira fáj a hátam, hogy alig bírok megmozdulni. Így remélem megértitek, miért jelentkezem most, kéthetes kihagyás után. A héten kétszer voltam a városban, meg falun egy kedves kollegámnál, és estére, mire hazaértünk, annyira fáradtnak éreztem magam, hogy ágyba kellett bújnom. Laci még azt is megkérdezte, hogy vajon az 5G az oka, hogy ennyire fáradunk? Ha gyomlálok a veteményeskertben, lehajolok, utána meg felegyenesedek, szédülni kezd a fejem, lehet kellene magnéziumot szednem, de attól még jobban híznék, így hát inkább maradok a szédüléssel. Még a nemrég kapott B12-es rádiós ajándékcsomag is ott melegszik a kocsiajtóban. Most akkor paranójás az, aki fél a gyógyszerektől, a kajákban a tartósítószertől, no meg attól, hogy fb-on keresztül megfigyelik? Az 5G káros hatásától meg a mérges permetektől? Haarp és társai. Beteges rögeszme, téveszme, ugye? Laci azt mondja, neki az üzletben írja a wifi routerjén, hogy 5G technológia. Nemrég tért át az orange-ra, és az már 5G.

Kezdem érezni magamon a hatását annak, hogy ritkán hagyom el a házat, kezdek hasonlítani azokra a nyugdíjas pasasokra, akik nézik a tévét, és sörrel a kezükben a fotelből szidják a rendszert, meg hőbörögnek, de senki nem figyel rájuk. Még a saját feleségük sem. Most ez az Elfújta a szél igenis felhergelt engem is! Pedig aki ismer, az jól tudja, hogy se rasszista nem vagyok, sőt mindig a lehető legnagyobb empátiával viszonyultam a mássághoz. De miért akarják elvenni a tinikori kedvenc könyvemet vagy a gyerekkori dalaimat, mert már nem felelnek meg a mostani normáknak? S egy neves román aktivista még meg is írja, hogy ez lenne most a legnagyobb problémánk? Nem érti ezt a pátoszt? Hát ha nem érzi, azt jelenti, hogy neki nem voltak kedvenc könyvei, kedvenc dalai, filmjei, filmsztárjai soha! És érzelmei sincsenek! Nekem igenis fáj, mert mindenre emlékszem abból a könyvből, arra is, hogy sajnáltam, amikor befejeztem, hogy vége lett, és a filmbeli Butler kapitány volt az egyik nagy szerelmem! Igenis, érzékenyen érint. Remélem, nem jutnak oda, hogy bezuzzák és elégessék a meglévő példányokat!

Amikor 2011-ben Amerikában jártam, annyira meghatott, hogy a Miami reptéren kétnyelven üdvözlik az érkezőt, spanyolul és angolul, és büszke voltam az engem vendégül látó barátnőmre, aki megtanult spanyolul, csak azért, mert a barna bőre miatt mindig mexikóinak hittek, és spanyolul szólítottak meg az üzletekben, és bárhol, ahol megjelent. És az volt az első lecke, amit meg kellett tanulnom tőle, hogy azt a szót, hogy néger nem szabad kiejteni, magyarul sem! És ez is teljesen normálisnak tűnt, és örültem, hogy a klubokba, ahova magával cipelt, mindig vegyes volt a társaság. És örültem, hogy íme, megszűnt a szegregáció és a faji megkülönböztetés. Nagyon drukkoltam tiszta szívemből a színesbőrüeknek, hogy a társadalom minden területén képviseltessék magukat, legyenek ügyvédek, bírák, orvosok, rendőrfőnökök, úgy mint a mostani filmekben, és ne csak házvezetőnők, elárusítók, és teremőrök.

Én továbbra is szeretem a Cifra palotát, amelynek zöld az ablaka, és minden gyerekmondókát, amelyeket életem első éveiben tanultam, amelyekről most kiderítik, hogy nem polkorrektek, és Katát is szeretem, még akkor is, ha elveszik, és este megverik!

A zöld udvarunk frissen lekaszálva…

Hova tűnt a Hold?

Végre összehoztam én is egy természetfotót. De csak azért, mert ez az éjjelilepke nappal olyan gyenge, mint egy őszilégy, nem érzékelte a közelségem, nem tudott elrepülni. Ott fogózkodott azon a fűszálon, és én egészen közelről lekaptam.

Biztos nem is lát nappal, csak a nagy műszemei vannak ott a szárnyain álcának.

Előkerült az üreglakónk is, a Cica elkapta. Bár a tarkójánál csípte el a kis hörcsögöt, féltem, nehogy megharapja egyik a másikat, és valószínű Cica is félt, túl nagy zsákmány volt ez neki, gyorsan odahozta nekem, épp a kiskertben gyomláltam. Izgalmas pillanat volt! Kitessékeltem a mezőre, vegye úgy: ki van lakoltatva, remélem, nem jön vissza! A kutyák is sokáig szaglásztak a kerítés mellett, azon a helyen, ahol elengedtem.

Ugye ez hörcsög? Ha patkány lenne, hosszabb lenne a farka. Kicsit szorítottam a nyakánál, féltem, nehogy megforduljon, és az ujjamba harapjon. De ahogy a művészfilmek végén írni szokták: a filmezés során egyetlen állat sem sérült meg! Még én sem!

Közben lecsekkoltam a neten, hát biza, ahogy elnézem, a wikipédiára feltöltött mezei hörcsög nem nagyon hasonlít a mi kis rágcsálónkra. Vagyis a lába igen, de a színe egyáltalán nem, lehet ez inkábbcsak pocok. Azt hiszem, az utóbbi, mert a “lakásának” a bejárata is ugyanilyen.

Másolva a Szabadföld, Gazdanetről

A múltkori posztom után nemcsak a pocokkal, de a párommal is volt egy meccsem, nem szabad többet Luciférjként említenem, nem tudom miért sérti annyira a fülét vagy szemét vagy személyiségét, én nagyon jópofa névnek találom, még akkor is, ha nem az én ötletem volt, és ha kicsit negatív töltetű. Hiába na, mindenkinek megvan a maga érzékenysége. A munkám sem osztom többé meg a közösségi oldalon, bármilyen témáról is lenne szó. Számomra a Facebook a relaxálást, a lazulást jelenti, nincs kedvem többé virtuális csatákat vívni. Ahogy Valaki megjegyezte, én csak a kutyákért vagyok képes harcolni. Hozzáteszem, már értük sem! Nyugisan akarom leélni hátralevő életemet. Úgyis azt mondta már Platón is, hogy a világ csak a képzeletünk játéka, az égbolt egy kivetített kép, a csillagok és más égitestek rajta csak díszlet. A híres barlanghasonlatára utaltam, kicsit másképp van, de na. Apropó, amikor éjjel teljesen tiszta az ég, ott ragyog rajta minden csillag, és a Hold nincs sehol, akkor hol tartózkodik? Meg tudná nekem valaki mondani? Egy hivatásos csillagász vagy amatőr, bárki. És olyan tapasztalatom is volt, hogy este tízkor már a felső utcai házak fölött járt, ahol a Nap szokott lenyugodni, máskor meg 11 óra után, majdnem éjfélhez közeledve, még csak a Nap delelő helyére érkezett el? Ennek a logikáját magyarázzátok el nekem? Kérem szépen, homályosítsatok fel! Mert lassan áttérek a laposföldesekhez! 🤣

Ez a Truman show című film (kedvencem) egy képkockája, amikor a Hold elkezdi pásztázni a hatalmas stúdiót, ahol Truman úgy él, mint a többi hétköznapi ember, és fogalma sincs róla, hogy egy reality show főszereplője. Imádom ezt a filmet, Jim Carrey az egyik kedvenc színészem, senki nem tud úgy ripacskodni, mint ő, amikor ripacskodik.
Ez a film elején van, amikor egyszer csak nagy robajjal leesik a Szíriusz nevű csillag, ami semmi más, csak egy kelléke a stúdiónak. Fel is van címkézve nagybetükkel, hogy Szíriusz!

Titkon én is várom az ufókat, de annak is örülnék, ha egy ilyen “csillag” landolna az udvarunkon. Jobban el tudnám fogadni, mint a politikai csatározásokat, vagy a verbális agressziót, amelynek nagy ritkán, akaratom ellenére áldozatává válok, pl. egy naiv és jóhiszemű riport miatt. Amikor két és fél éves voltam, kinn Újlakon az udvaron este apámnak az öléből kémleltem az eget (már akkor nagyon érdekelt, hogy mi van ott fenn), apám a Holdra mutatva, megkérdezte, mi az a fényes ott felettünk? És én gondolkodás nélkül rávágtam, hogy lámpa! Trumannak harminc évébe került, hogy erre rájöjjön! Ha én lettem volna a valóság show-ban, ott a fikcióban, nehéz helyzetbe hoztam volna a filmbeli rendezőt. 🤣

Platón barlangmítoszában “a tűz a Napot jelképezi, a barlang a látható világot, a felmenetel a lélek felszállását az ideák világába … a világ dolgai – akárcsak a barlang falára vetített árnyékképek – csupán csak az ideák hasonmásai, árnyékképei. A felemelkedést elősegítő út a nevelés: a lelket el kell fordítani az ideák birodalma, a felé.” – ide copy-paste-eltem a wikipédiát, mert annyira tetszik! 😀

És ha már a fénynél tartunk, az áramkiesések sorozata nem ért véget. Csak én hittem, hogy megúsztuk, az Elektrika munkálatai a héten is sunyiban folytatódtak. Laci a múltkori panaszlevelére azt a választ kapta, hogy meg volt hirdetve a sajtóban, még a Marosvásárhelyi Rádió román adásában is, úgyhogy ők sajnálják, ha mi nem tájékozódunk e téren. Errefel most pénteken reggel is arra ébredtünk, teljes tájékozatlanságunkban, hogy ismét nem lehet bekapcsolni a kávégépet, mert nincs áram, de még őrölt kávénk sincs egy gramm se, hogy a kotyogóson főzzük meg a reggeli adagunkat. De Lacipárom feltalálta magát most is:

Kávédarálás hagyományos módon. Én még emlékszem, amikor Újlakon a Felszegen egy barátnőmnél az udvaron, vagyis a fészerben láttam régi malomkövet, kb egy méternyi volt az átmérője. Ugyanilyet láttam Tunéziában a berbereknél a sivatagban, csak sokkal kisebbet, olyat, ami befért a berber asszony ölébe, törökülésben, kézzel őrölte a lisztet. Képem is van vele, egy dinárért odaülhettem mellé egy fotóra.
Nem valami éles kép, de szép emlék. Mindig meglepődöm azon, hogy nem is voltam csúnya ifjúkoromban. Mégsem tudtam kihasználni az adottságaimat. Apropó fiatalság, most hogy Szijjártó Péter itthon is a sajtó kereszttüzében volt, így magunkközt megállapítottuk, hogy milyen fiatal! Mondom, nem lehet több 42 évesnél! Hát pont annyi, megnéztük a neten az adatait. Erre Laci megjegyzi: Ez is ilyen fiatalon hogy tönkretette az életét! Nézőpont kérdése, én inkább azt mondtam volna, hogy milyen fényes karriert futott be, és még milyen ragyogó pálya áll előtte! Mondom, hogy Laci, bocsánat László egészen másképp fogja fel a világot, mint én.
Mégiscsak én vagyok a barlanglakó, aki csak az árnyakat látom, és még nem jutottam fel a fénybe!

Kutyaima, cicamorgás, kiskígyó

Ha lúd legyen kövér, még ha Ludasmanyi is, jelentette ki vasárnap este Luciférj, és sütött egy hatalmas adag krémestésztát. Eléggé émelygősre sikeredett, de azért szorgalmasan eszegetjük. Amióta ismét bejár az üzletbe, igaz csak félműszakban, tízre megy és fél négykor már itthon is van, kezdenek elmaradozni a tik-tok videók, amit nem is bánok, mert annyi meló lenne a ház körül is. Nekikezdett egy macskaházikónak, szépen alakul, de az is félbe van hagyva, kinn a teraszon várja sorsa és formája alakulását. Kedves párom a szomszédos ruhásüzletből stílusos maszkokat is beszerzett, egyet kaptam én is ajándékba, úgy hogy nem vagyunk már annyira sablonosak.

Cica volt olyan kedves, és birtokba is vette, nem számít neki, hogy még tatarozásra szorul a háza.

Az este megnéztem a magyar híradót, már vannak karanténbotrányok, hogy élvezem, végre bemondják a tévében, hogy a szabályokat pont azok szegik meg, akik meghozták őket. Az osztrák államfő, meg a brit kormányszóvívő vagy valamilyen tanácsos, mindegy, egy fiatal sportos pasi, aki ezek után frankón megmondta, hogy még azért sem mond le! Miért is mondana, 400 kilómétert utazott a családjával (holott ez most tilos lenne), azért hogy védje őket, állítja ő, pedig észlelte magán a tüneteket. Nem értem a logikáját, de én soha is nem értettem a politikában a logikát, másképp van az agyam csavarozva. És azt sem értem, hogyan tudja valaki megállapítani magáról, hogy ezek azok a bizonyos koronavírustünetek? Otthonában ül lezserül, mert haza is utazott közben, senki nem kényszeríti korházba. Nálunk meg benn tartják a 98 éves tünetmentes pácienst, gondolom várják, hátha “jóra fordul” a sorsa. És már a tünetmenteseknek is korházat alakítanak ki itt a szomszédos megyében. Nem arról volt szó, hogy félő, még a súlyos betegeket sem tudják ellátni, most meg a tünetmenteseknek is kötelező intézménybe vonulni? Laci megint remekelt, annyira bírom a vírusválságos humorát! Kérdem tőle: Honnan tudják, hogy te éppen tünetmentes fertőzött vagy? Mire ő: Egyszerű! Mindenki, akinek nincs 37,3-nál magasabb láza és nem köhög, az tünetmentes fertőzött! Ezt a román logikát már valahogy jobban értem 😀 S aztán ilyen modern facebook nyelvújítós szavakat tanulok tőle, mint például a bekövetés! Ezt a profilt bekövetem! A bevállalást is nehezen szoktam meg, most meg jönnek az újabb generációs megatrendi kifejezések. A kétezres évek elején még a ciki megértéséhez és helyes használatához is időre volt szükségem. Milyen ciki!

Már a Milo is imádkozik értünk, nehogy kovidgyanussá váljunk, ki fogja elllátni az állatainkat, ha minket bedugnak egy korházba! Bele se merek gondolni, de komolyan!

Nem tudom miért, de amióta itthonról dolgozom eléggé rosszul alszom. Lehet nem fáradok ki kellőképpen a nap folyamán, hiányzik a bringás adrenalin, többet ülök gép előtt, nem tudom. Van egy barátom, aki mindig hajnalban kel, ma velem is ez történt, akaratom ellenére, fél 5-kor kimentem a kutyákkal az udvarra, és beszippantottam azt a csodálatos hegyilevegőt, amit csak hajnalhasadáskor érezhet az ember. Én hegyilevegőnek nevezem, a frissessége miatt, ami leginkább jellemző erre a korai napszakra, de ennél sokkal több. Engem személy szerint a kispetrii hajnalokra emlékeztet, amikor négykor keltett petrimamám, hogy a sztánai hét órási kolozsvári vonatot elérjem, és gyalog mentem a határban, árkon-bokron, dombon-völgyen keresztül, nem kevesebb, mint hat kilómétert. Egyszer télen hallottam, hogy egy helybéli ingázó férfi egy farkassal találkozott, inkábbcsak messziről látta, vagy látni vélte. És én is titkon arra vágytam, ki szerettem volna próbálni magam, a farkas mégiscsak a kutya közeli rokona, és ha a kutya az ember legjobb barátja, talán szót értek majd egy ordassal is! De nem adatott meg nekem ez a szerencse… Aztán amikor később olvastam a Kék farkasokat, nagyon dűhített a könyvben játszott szerepük, és a róluk festett negatív kép.

Két eső között jólesett a délutáni friss levegő is az erdő alatt

Apropó nagyvad, a mostani vadkárokról hallva, medvetámadásról, Lacipárom feltette a kérdést magában, hogy miniatűr vonalon miért nem működik a kártérítés, hisz nekünk is van üreglakó okozta petrezselyemkárunk? Nem kérhetjük, hogy azt is megtérítsék? Hisz már két paszulyhajtásról is leette a leveleket? Majd ha egyszer eljön a Csipike világa, talán akkor lesz üregikár és minikártérítés is! Mindenesetre idén furcsa lények lakják a telkünket. Kigyomláltam az utca felőli kerítés mentén a körömvirágültetvényem, és két jókora lyukat találtam, amelyek az udvarunk felé irányultak. A Cica pedig hátul, a mező felőli kerítés közelében egy kis barna kígyóval játszott. Gyíkot fogott számtalanszor, mindig elvettem tőle persze, de kígyót még nem láttam errefelé. Gyorsan odaszaladtam, és septibe felkaptam a cirmosom, erre elkezdett ficánkolni az ölemben, én meg azt hittem kiskígyóstól vettem ölbe, visítottam egyet, és elengedtem. Olyan mulatságos lehetett. Az egész kis csúszómászó nem volt hosszabb 25-30 centinél, nem tudom miért kell tőlük annyira írtózni. S még én akarok a farkassal találkozni!

Cica is imádkozik, a Milotól tanulta ezt a pózt. Mindent eltanulnak egymástól, a kutyák a mosakodást, a cicák a morgást. Egyik nap a felső szomszéd kijött a kapun, és cica a teraszról elkezdett rá morogni, pont mint egy házőrző kutyus!