Author Archives: ludasmanyi

About ludasmanyi

A valóvilágban az a legrosszabb, hogy az ember egy csomó időt és energiát elfecsérel azzal, hogy mérlegeli: mit mondhat és mit nem, és amit igen, azt hogyan!? Na, ez nem az az eset…

Egy nap a házi szerkesztőségben

Azzal kezdődött a napom, hogy rájöttem, levágták az RDS-t, a mobiltelefon szolgáltatót, mert nyilván nem fizettük ki, ez a Lacipárom dolga lenne, én nem is tartom számon, én csak akkor kapálózom, amikor ilyen kellemetlen meglepetések érnek! És az a gond, hogy ezzel az ócska Alwiev márkájú telefonnal szoktam interjúzni, mert az új G20-as, amit a rádiótól kaptam használatra, nem kompatibilis az itthoni ministúdiómmal. Amikor azt kötöm rá a keverőpultra, zúg, brüng az egész rendszer. 9 óra elmúlt, Laci már elindult az üzlet felé, gyorsan sms-eztem neki az Orange-ról, hogy az első útja az RDS-hez vezessen, visszaírta, hogy bakker, vezetek, és az RDS amúgyis csak 10-kor nyit! Na Edith, most mi legyen, szerencsére jóban vagyok az interjúalannyal, akivel terveztem az első beszélgetést, és jót mulattunk a helyzeten, annyiban maradtunk, hogy remélhetőleg tízig megoldódik a dolog! De ha mégsem? Hát akkor füstjelekkel kommunikálunk, ajánlotta ő, hozva a szokásos humorát. Laci kifizeti interneten, tudtam, hogy nem látogatja meg az RDS irodát, de ha nem “operálják” a tranzakciót tízig, akkor mi lesz? S akkor itt van még a sok bonyodalom, a kifizetést küldjük át az RDS-nek, hogy lássák rendeztük a számlát, de a bankom honlapjáról nem tudom letölteni a jóistennek se a kifizetési bizonylatot, se lefényképezni, mert a banki üzletpolitika nem engedélyezi. Ott bosszankodtam, a külpolitikai témára se tudtam felkészülni, főleg, hogy nem az erősségem se a NATO, se a G7-es országok találkozója.

Az interjúalanyomat nem mertem hívni, Lacin próbáltam ki, hogy működik-e az interjús telefonom, és mit ad Isten, egyből elkezdett csengeni, mindenféle kifizetési bizonylat nélkül, ettől megnyugodtam, visszahívtam az alanyom, a külpolitikai elemzőt. Kiderült, hogy ő sincs jobb helyzetben, mint én, hiszen bújkálva ad interjút, mert a munkahelyén nem díjazzák azt, ha ő munkaidőben nyilatkozik, bármilyen kérdésről is lenne szó, télen a mellékhelyiségbe húzódik be, nyáron kimegy az intézmény udvarára, eső esetén pedig – ahogy ma is történt – megbujik egy terebélyes fa lombkoronája alatt. Borzasztó ez az underground életforma! 😀 Én inkognitóban írok, van aki meg inkognitóban interjúzik!

Második alanyom, az idős történész, viszont nagyon lazára vette a figurát, ült egy padon, mert a családorvosa napi sétát ajánlott neki, és én pont egy ilyen sétafélórában hívtam fel, miközben kérdeztem, elképzeltem, milyen lezserül éli az életét, a parkban csiripelnek a madarak, és ő boldog, mert hamarosan a város díszpolgára lesz, mesélt az életéről, munkásságáról. Befejezésül én sok sikert kívántam neki a további munkájához, erre ő nem válaszolt, csak nevezett halkan, kuncogott inkább, és akkor megértettem, hogy neki nincs tervében többet dolgozni, mindent megírt már, amit meg akart írni. És ez így van jól… A két véglettel találkoztam egy fél óra leforgása alatt, a görcsösen dolgozó, mondhatni güriző tipussal, aki civilben tisztviselő, de a külpolitika a hobbija, és ezért bármilyen áldozatot képes vállalni, a másik pedig a történész-levéltáros, aki tisztességesen dolgozott, sok-sok évtizeden keresztül osztotta meg velünk, laikusokkal, a levéltár rejtett kincseit, de most pihenésre vágyik, és mint aki terhét végre letehette, felszusszan egy padon üléve, amikor tudomására hozzuk, hogy hamarosan dízspolgárrá avatják.

Közben az utcai ablakon keresztül beszűrődtek a külső zajok, a szomszéd kutya egyfolytában csak sírt, panaszkodott. Megjött a gazdi, azt is hallom még a fülhallgató ellenére is, mert ilyenkor az eb élesen csahol, gyorsan abbahagytam az interjúvágást, és kilestem a függöny mögül: odadobott neki egy fél veknit, a vizesedénye felborulva, a nap sütött, és hiába csaholt, mert a szívtelen gazdi nem engedte el, nem is gazdi ez, hanem egyszerű kőszívű állattartó, ott van a nagy udvar, és szegény fiatal labrador láncra van verve, s vele együtt az én lelkem is. Ahogy a darab kenyeret megkapta, el is ásta azonnal. Eltette szegény rosszabb napokra, de hát jöhetnek ennél rosszabb napok is?! Aztán megjött a feleség bicajjal, de attól is hiába remélt szabadulást szegény pára. Végül a lányuk érkezett meg, az elengedte (ritka alkalom ez!), valami kolbászfélét vagy virslit is adott neki, amit a kutya mohón elnyelt, és végre fellélegezhettem én is, a rabkutyával együtt. Így megy ez már napok óta, és én ebbe fogok beleroppanni. Mert Laci kategórikusan megtiltotta, hogy valamit tegyek, beszélni a szomszéddal nem akarok, mert csak felmegy a cukrom, és fél perc alatt össze fogok vele veszni. Az elején még egy halvány köszönést megeresztettünk a kapun keresztül, de most oda se akarok nézni, csak a profi füldugót kell már beszereznem, amely teljesen kiszűri a külső zajokat, maximálisan hangszigetel, és akkor talán nyugtom lesz. Fiatal, 9 hónapos állat, tele energiával, és akkor ott kell gunnyasszon egész nap a láncon, a tűző napon, mert persze ólja sincs, miért is lenne, majd csak délre odaér fölé az árnyék is! A fedett kocsibeálló egyik oszlopához kötötték ki.

Töredelmesen bevallom, nemigazán tudtam (ma sem) koncentrálni a munkámra, csak azt lestem, mit tesz a drágalátos ember, mikor veszi már el azt a tálat, hogy megtöltse végre vízzel. Szerencsére esős idő van, és én nem is bánom, másképp az a szerencsétlen állat kimúlna, ha olyan forró nyarak lennének, mint az előző években. Csak essen, minél többet, Médárd napkor is esett, akkor negyven napig van remény! Legalább lesz vize, és nem fog napszúrást kapni, habár azt is kívántam neki egy bizonyos ponton, csak ne lássam többet a szenvedését! Jóba kell lenni a szomszédokkal, int Laci, persze, azzal aki ember, de az ilyen énszerintem nem ember! Arra van pénze, hogy megvegyen egy drága fajkutyát, a villája mellé (nem vasvillára gondoltam!), de arra nincs, hogy rendesen gondozza, normális ételt adjon neki, és kutyaólat csináltasson. Lacipárom megígérte, hogy hétvégén összeeszkabál neki egyet. Az állatrendőrség pedig még mindig csak papíron működik, de ez is egy kihívás a jó rádiósnak. Aki itthonról dolgozik, és nézi, figyeli, ahogy a szemközti szomszéd udvarán hever az eleven téma. Néha bánatosan felemeli a fejét. Nem tudlak megmenteni kisöreg, mert jóban kell ám lennem a gazdáddal! Ezt kívánja az etikett. Majd 80 évesen talán én is olyan bölcs leszek, mint a jövendőbeli díszpolgár, de egyelőre csupa görcs vagyok, mint a klandesztin külpolitikai elemző.

Múlt hétvégi kirucc

Más ember szombaton és vasárnap kikapcsolja az ébresztőórát, én pedig hétvégére “hajnali” negyed 7-re állítottam be. Kell valami akció!! felkiáltással háromnegyed hétkor sikeresen el is indultunk, mi a kis csapat, a két kutyagyermek meg én, a besei erdő felé vettük az irányt. Végig a Csángó utcán minden kutya megugatott, tépték le a kerítést meg a láncot, és emiatt sietősre kellett fogjuk, de nem volt mit tenni, kerülnünk kellett, mert hátul, a mezőn, ahol rövidíthettünk volna, óriásira nőtt a fű, éjjel esett, és én derékig vizes lettem volna, Maci és Milo pedig egészen. A dombra felérve, az első nagy meglepetés az volt, hogy a hasitasimban nem volt ott a teló. Így hát végig azon stresszeltem magam, hogy vajon nem esett-e ki a nagy rohanásban, vagy tényleg elfelejtettem volna magamhozvenni, mert arra pontosan emlékeztem, hogy a kezemben volt indulás előtt. Keveset alszom mostanában a “kiterjedt gazdaságunk” miatt (csirkék, kutyák, három macska), és ez kihat a rövidtávú memóriámra. Úgy hogy a kirándulásról képek nuku, de majd bepótolom. Találtam egy Stephen King-szerű fát, vagy még inkább a Gyűrűk ura filmbélit (mert most már én is témában vagyok a Laci nagy filmjeivel). Azt szívesen lefotóztam volna, de remélem nem fut el sehova, és következő alkalommal megtehetem 😀

Menj ki a természetbe, és egyből elfelejted minden civilizációs nyavalyádat! Még akkor is, ha két rakoncátlan négylábú húzgál jobbra-balra. Maci (a barna, a kislány) szimatolós fajta, ő drogkeresőnek lett volna jó, Milo-fiú pedig a vadász, ő nekiiramodik, csak győzzem szusszal utána az iramot. Nem engedtem el őket, mert a múltkor volt egy kis konfliktusom a juhásszal, meg az erdész is felszólított pár évvel ezelőtt, hogy az erdőben tilos a kutyákat szabadon engedni. Megsúgom, ha nem lennének ennyire kontrolálhatatlanok, úgyis póráz nélkül sétálnának. 😀

Az erdőben keresgéltem a gombát, de nem találtam semmit, csak csalánt szedtem a csirkéknek, meg magamnak is, voltak egészen friss hajtások. Imádják, nagyon nagy különbséget tesznek az öreg és a zsenge csalán között. Akárcsak nekünk, embereknek, a zsengéje mindig jobb! 😀 Nem mentünk nagyon messzire, mert már negyven perce kutyagoltunk felfelé, és nagyon kemény meló még edzetten is két ilyen húzós ebbel nyargalászni. Hát még edzetlenül! Visszafordultunk, Milo és Maci enyhe szomorúságára, és az erdő szélére kiérve, letámadott egy kóbor kutyacsapat. Ismerem őket, ott szoktak csatangolni az erdei út mentén. Aki fél a kutyáktól, az biztos most frászt kapott volna, mert honnan tudhatná, hogy nem veszélyesek, csak a területüket védnék, védik?! Meg is adtam nekik a sikerélményt, elhúztunk onnan rövidesen, de előbb felszedtem azt a pár csiperkegombát, amit az erdőszélen találtam. Egyet-kettőt valakik felrugtak, de nem számít. Bírom, amikor egy ember nem ismeri a gombákat, és frusztráltságában jól belerug: Nesze neked, hülye gomba, tartsd meg magadnak a titkodat! S most már az se szedhessen le, aki többet tud nálam! Én pedig kitoltam a frusztrált palival, s még csak azértis beraktam a zacskómba és a tepsibe kisütöttem valahányat!

Ez egy régebbi fotó (látszik hogy a régi telefonommal készült a kép, mert rosszabb minőségű), de biztos, hogy ez a banda volt, csak a barna nélkül. Ártalmatlanok, persze sok embert erről nem lehet meggyőzni, mint arról sem, hogy az erdőben nem fogja felfalni a medve és nem ragad bele az összes kullancs. Nem is próbálok én senkit meggyőzni, több hely marad nekem! 😋🤣 Aki úgy döntött, hogy rettegésben akar élni, azt nem lehet erről lebeszélni! Mint arról sem, hogy mutálódtak a gombák, és ami eddig nem mérgezett, most az is mérgez 😀

Próbáltam töltekezni, ahogy a spirituális tanítók ajánlják, de nem volt egy perc megállásunk sem, mert végig ráncigáltak a lurkók, inkább lefáradtam, minthogy feltöltődtem volna. És bármilyen nevetséges, izomlázam lett ettől a szombat reggeli kirucctól.

O

Itt a zsákmány, a cicák is szeretik az új szimatokat, jól megszaglászta a Kicsi a gombakészletemet is és a jázmincsokrot is, amit az út mellől szedtem. Az volt az érzésem, hogy nagyon vágyakozik abba a világba, ahonnan ezek az illatok erednek. Már már arra gyanakszom, hogy vadmacska keverék, annyira vadmacskás a tekintete és a viselkedése is. Kis aggodalmasnak szoktuk hívni Lacival, mert mindig olyan aggódó szemekkel néz, mintha arra lenne kényszerülve, hogy viszontagságos körülmények között, táplálékát saját maga szerezze be. Mindig attól fél, hogy neki nem jut elég eleség! 😼

Itt inkább elégedettnek látszik, mintsem aggódónak, mert itt megbújhat az egyik kedvenc helyén, az almafa lombkoronájában!

A jázmin az egyik kedvenc virágom, az orgona, a nárcisz, a jácint, a gyöngyvirág, a rózsa, a lilaakác, a liliom, a dália és még nemtudomhány virágfajta mellett. De első helyen mégiscsak a jácint áll, talán azért, mert nekem itthon nincsen, pedig már annyiszor megfogadtam, hogy ültetek, de még mindig nem tettem meg. Nem mondom, hogy nincs honnan beszereznem, mert anyáméknak is van egy óriásbokruk, csak egy tövet el kellene valahogy már hozni. És most hálistennek felfedeztem ezt a rejtőzködő bokrot itt a felső utca sarkában, szedhettem végre egy csokorravalót, remélem senkit nem rövidítettem meg ezzel a szerény csokrommal.

Sajnos már kókadozik, de le is préseltem pár ágat a határidőnaplómba, abban reménykedem, hogy hátha megtartja az illatát!

😎

Amikor ezt a blogot elindítottam, abban reménykedtem, hogy minél többen elolvassátok, most meg azt remélem, hogy csak nagyon kevesen szántok rá időt, mert ez csak amolyan napló, nincs benne semmi extra. Egy ideje agyoncenzúrázom magam, semmit nem merek vagy nem akarok megírni! És akkor ennek mi az értelme, ez milyen írás? Ha csak az marad benne, amit a személyes cenzurámon átrostálok, ami keresztülmegy a rostán, ami pedig fennmarad, az a kovidhelyzethez való viszonyulásom, az oltásról meg az új szomszéd/régi “bajtárs” kutyatartási stílusáról a spéci véleményem. Minden cenzúra alá esik, még az antikváriumban viselt dolgaink is! Úgyhogy hamarosan csak az olvasmányélményeimről fogok mesélni, a kínai és japán mesékről, amelyek elbűvölnek, meg a veteményesről és a kiskerti virágaimról … Apropó, most hallottam egy mainstream kategóriába eső beszélgetést, ahol megemlítették, hogy a közösségi oldal (tudjuk melyik!), nem tiltja már le azokat, akik arról posztolnak, hogy a vírus laborszökevény (is) lehet! És azt is pedzették ezen a kerekasztalon, – amelyen történészek, jogászok, kormánypárti és ellenzéki politikusok vettek részt -, hogy kik profitáltak a bezártság során, hát naná, hogy a multik meg az óriáscégek! És kik szegényedtek le, és mentek tönkre? Ez magától érthetődik, mert “aki szegény az a legszegényebb” elv itt is érvényesült. És hogy mekkora profitot hoz a gyógyszeriparnak tudjukhogymi. Ez nem újság, és csak ténymegállapítás, de legalább valaki ezt is “észrevette”, és el merte mondani nyilvánosan a fősodrásban! Ez is már valami…

És bírom amikor a szakember teszi a hülyét, hogy hát persze, hogy fáj, amikor megszúrnak, hogyne fájna és utána egy ideig a helye is! Nem is ettől fél, akinek kételyei vannak a mellékhatásokat illetően, hanem pl ettől ! Szerencsére nem vagyok férfi, és fiatal sem vagyok már! És csak halkan jegyzem meg, hogy ha engem lebunkóznak, balgának és funkcionális analfabétának neveznek, az engem nem rövidít meg semmivel! Legfeljebb még jobban bezárkózom, még többet próbálok tanulni, magambaszívni az univerzumból, és már csak a csirkéim izgalmas magánéletét ecsetelem, vagy még azt sem. Nagyon sok emberrel megszűnt a baráti kapcsolatom az utóbbi kovidos időszakban, elvi kérdések miatt, de én szeretem a csendet, a magányt, szeretek egyedül elmélkedni, úgyhogy kárpótol az itthoni és üzletbeli több ezer kötet és persze a természet, amely körülvesz, mert mindig van valami felfedeznivaló az én kis minivilágomban, és mert belső életet élni igenis jó! 🥰

Csigák és kakasok, Egérke és Évike

Dolgozószobám, előszobám, romirodám, vagy ahogy tetszik, gazdagott egy személyreszabott könyvespolccal, ez mondhatni létfontosságú volt, és Laci “szabta személyre” nekem, úgy hogy szülinapom nagyrésze azzal telt, hogy a könyveket rendezgettem, és felszabadítottam az íróasztalom. Csak a kötetektől, mert a sok lim-lomtól nem nagyon tudtam felszabadítani, lásd korábbi bejegyzésem. És nagy örömmel fedeztem fel egy régi,1959-es fotót, a mi kis házikónkat ábrázolja.

Kincset ér nekem ez a homályos fénykép! S ha valaki kételkedne abban, hogy ez a mi házunk, akkor nézze meg a cserepeket, most is ugyanúgy állnak, és a villany is ugyanott van bekötve. A kicsi nénit annyira sajnálom, hogy nem ismerhettem, biztos kedves, szerény, jóravaló öregasszony volt! Mintha csak egy újlaki mama lenne a régi időkből. Mindig tudtam, hogy oda kerülök vissza, ahonnan indultam, és ez megnyugvással tölt el! Hazaértem, és hazaérkezni mindig megnyugtató. A lovak iránti szeretetemet pedig ez a Lajos vagy Dani hagyta rám (négy fiúk volt, mesélték a szomszédok, de csak kettőnek emlékszem a nevére, szégyellem magam emiatt) 😀 Szőrén üli meg, nem semmi!

Múlt vasárnap voltam a várban, a várudvar egy maszkmentes övezet, volt már akkor! A vár előtt, a parkolóban kirakodóvásár működik néha hétvégén, tudomásom se volt róla, ha tudom, kivettem volna a nemlétező pénzem a kártyámról, hogy vegyek egy jó nagy darab kristályt. Mert most már a nemlétező pénzt is simán el lehet költeni, három fizut előlegezett a jólelkű bank. Amire INGem-gyatyám rámegy lassan. Nem árt, ha van az embernél olykor, elvétve, készpénz az ilyen hirtelen felbukkanó vásárok esetére. Pedig a nagyáruházakban tízpercenként bemondják, hogy biztonságosabb, ha kártyával fizetünk, s így tűnik el lassan a papír alapú és fém alapú pénz, és minden ami materiális. Már mi, emberek is inkább csak avatárok formájában létezünk, alkalmakkor elég ha interneten köszöntjük egymást, facebookon kommunikálunk, az éppen megteszi, a személyes kommunikációra már nincs energiánk, és a legtöbbször kedvünk sincs. 🤔

S most térjek rá a csirkék természetrajzára!

Nemcsak a cicák és a Milo szórakozik a csirkéim megfigyelésével, hanem én magam is szeretek elüldögélni és nézni az interakciójukat. Itt éppen csalánt csemegéznek. Ne tudjátok meg, hogy néz ki a kezem, amivel azt a csalánt szedtem! A buszon, a város felé haladva, egy szép, ízléses manikűrt volt alkalmam megcsodálni, és elgondolkodtam azon, hogy a kezünk elvégre nem arra való, hogy dolgozzunk vele? Miért kell akkor műkörmöket növeszteni, hogy akadályoztassuk magunkat bizonyos tevékenységekben? Mint ahogy akadályoz a magassarkú cipő a járásban! Így hát nem szégyellem a dolgos, barázdás, sebes kezemet, ha valakinek szokatlan a látvány, hát megengedem neki, hogy elborzadjon! 😀 Különben is gépelni se tudnék hosszú karmokkall! Ehhez is külön tehetség kell, amivel én sajnos nem rendelkezem!

De itt most nem rólam szól a fáma, hanem a “védenceimről”, 11 csirke, 11 karakter. A kedvenckakasom, aki egyedül kezdett el kukorékolni, és ezért kineveztem főkakasnak, az egyik gyerekkori szerelmemre emlékeztet, nem tudom megmagyarázni, miért. Aztán van két feketés jérce, az egyik a Laci “fürje”, az meg, vagyis mindkettő, egy régi kisiskoláskori pajtársamat juttatja eszembe, mert ő is olyan visszafogott, pedáns, meggondolt volt, bölcs, mint ezek a kis jércék. Meggondoltan viselkedett, akarom mondani. Fura számomra is, hogy emberekhez hasonlítom őket, siralmas helyzet ez, ettől még siralmasabb, mert nem tudom őket megvédeni a sorsuktól. Pedig nagyon igyekszem, például megtanulták, egy kis segítséggel, a csupasz csigákat enni. Igaz, egyelőre a bébi és serdülő csigákat fogyasztják, de nagyon nagy élvezettel! Minden reggel összeszedem, amit találok az udvaron s a kertben, s bedobom nekik, úgy várnak, mint a madárfiókák az anyjukat, csak éppen nem tátognak. S gondoltam, eladom a kakasokat, mint csupaszcsigaevő népséget, s tönkreteszem a pekingi kacsa bizniszt! Mert szerintem eszi azt a tyúk is, kakas is, csak ki kell próbálni! De ki tudja, mi jön, kinyírják hamarosan szegény majorságomat a madárinfluenza elleni szent hadjárat során! Na, de hagyjuk ezt a mord jövőképet!

A mi utcánk úgy estefelé

Laci vitt pár könyvet eladásra a Remeteszeg utcai vegyesboltba, többek között az én Ludasmanyimat is. (Azért rövid u a lúdas nálam, mert a blogok esetében, akárcsak az email címeknél nincsenek ékezetek, ezt már többször el akartam mondani nektek, hát most kifejtettem végre!) Kíváncsi vagyok megvesz-e valaki bár egy kötetet is? Kértem Lacit, magyarázza el az eladónak, hogy sok történet kapcsolódik Remeteszeghez, de kedves párom szerint a hölgy román, csak a magyar konyhanyelvet beszéli, biztos nem fogja elolvasni egyik írást se, és ha ő nem érti, akkor miért ajánlja másnak? De én bizakodó vagyok! 😉

Előkerült ez régi kötet valahonnan, na mi ez, mit gondoltok? Hát éppenséggel az Alice Csodaországban! Csak egy icipicit eltér a címe 🙂 De a szerzőről mégiscsak felismerhető! Ha mondjuk Károly Lajost írtak volna, akkor sose jöttem volna rá!

Előbb nem is akartam hazahozni az üzletből, aztán valami belső ösztön azt súgta, hogy hozzam csak haza, mert Kosztolányi fordította, nem lehet rossz, és szép illusztrációk is vannak benne! Most jut eszembe, hogy a kínai meséskönyről is szerettem volna mesélni, azzal még adós maradtam, de majd következik! És a japán novella, amely teljesen kikészített, a Zarándokének! Hát az valami eszméletlen! Túlvilági…

Befejeztem a rádiós munkámat, és kiültem ide a romirodámba, előszobámba, dolgozószobámba, vagy ahogy tetszik (visszatérő motivum 😀), és elkezdtem olvasni, mintha én is egy kislány lennék még mindig. Hallom, hogy megáll egy duba (kisteherautó) a kapunk előtt, és amikor kinézek, látom, hogy egy csokoládébarna alak ül az anyósülésen, és szokatlanul előremereszti a nyakát. Elkezdtem én is mereszteni a szemem, mi van? Máris Csodaországba vagy Tündérországba csöppentem? Aztán kitisztult végre a látásom, kiderült, hogy egy magyarvizsla, ki is szálltak hamarosan gazdistól együtt, és bementek a szemközti udvarra. Én azért vissszafogtam magam, és nem követtem őket, mint Évike a fehér nyulat az üregébe. A nyulat hálistennek! nem keresztelték át ürgére, nem lett volna túl szerencsés. 😀 Sajnos évszám nincs a köteten, csak annyi, hogy Gergely R. kiadása, Budapest, Fáy Dezső illisztrációival. Még azt sem tüntetik fel, hogy mi a mű eredeti címe, fura. 1936-os kiadás, utánanéztem, különös, hogy már előtte volt két magyar fordítás majdhogynem eredeti címmel. Különben nagyon be van ágyazva magyar környezetbe az egész szöveg: “ez az egér nem tud magyarul?” – kérdi Évike, amikor a saját könnye által keletkezett tóban úszkál egy egérke társaságában. Változnak az idők, idővel még a nagy Kosztolányi fordítását is átírják, átdolgozzák, ez meg is történt pontosan 58-ban, ha már a magyar Alice történetírásába bonyolodunk. Remélem ez a mai kovidos korszak is valamikor lehanyatlik, és kiderülnek a “piszkos” részletek. Hogy is fogalmazott Fodor Ákos: Minden teljesen világos, de csak utólag! Lehet pontatlan az idézet, mert nem mentettem le, de így is érthető, már most 😁

És akkor itt az ijodám, ahogy az unokaöcsém mondta volt:

Már tele is zsúfoltam mindenféle kacattal (csak másnak kacat, nekem életbevágóan fontos dolgok, kristályelefánt (egy turis, egy vásáros), fehér nyúl helyett drappszínű kenguru (annyira élethű, hogy szoktam neki köszönni reggel!), a macsekok pedig elfoglalták a legjobb helyeket, nekem az jut, ami éppen marad!

A kedvenc antikváriumi könyvek is helyet kaptak, de még mindig ott sorakozik pár kupac az ágyam mellett, a hálóban.

Maci is homeoffice-ban dolgozik!

Izé, debütáltam a tik-tokon

Laci, kedves párom addig nyaggatott, amíg ez lett belőle:

Emiatt álmatlan éjszakám volt, mert hogy jövök én ahhoz, hogy szerepeljek egy minijelenetben? De Laci azt mondja, haladni kell a korral! Jó, jó, de ebben a ritmusban, ha haladunk, hova jutunk? Olyan iramban változnak a dolgok a fiatalok körében, főleg, hogy mi, idősebbek, nem tudunk ezzel lépést tartani… De Laci optimista és legyek én is az, így szülinapom környékén! Egyesek a születésnapjukon rosszkedvűek, depisek. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de én mindig hepi vagyok ilyenkor, izgatottan várom a napot, hányat kell még aludni? Hány álmatlan éjszakát kell még átszenvedni?? Annyira nem nagyon szenvedek én inszomniában, csak ritkán fordul elő velem, főleg amikor kiposztolok valami blődséget. Ebből is látszik, hogy nem vagyok extravertált, hiába is erőltetem, akkor is szorongó, introvertált, erőteljesen befeleforduló személy maradok! De most már mit lehet tenni, ha elindultam ezen az úton… Ai intrat in hora, joaca! – mondja a román. Keep moving! nincs mese! Habár én nem ebből élek, be kell ismernem, hiszen rádiós volnék, de általában az embernek nem a munkája a hobbija, csak a nagyon szerencsések dicsekedhetnek ezzel. Sajnos.

Berendeztem a romirodámat, már csak egy könyvespolc hiányzik, de az nagyon! Mindigis vágytam egy ilyen kis odúra, ahova be lehet cuccolni. Befészkelem magam, kézügyemben van minden, és közben a természettől sem távolodtam el. Ezt régen egy erdei lakban képzeltem volna el, és mit ad Isten, itt a város végén, az utolsó előtti hatodik házban is tökéletesen meg tudtam valósítani! Sose mondj le az álmaidról! – még így szülinapod tájékán sem! Amikor a depresszió környékez 😀

Tegnap bútorturiztam, ez a kanapé is onnan van, de régebbről. Azonban tegnap megint feltankoltam lim-lommal, mondaná egy józaneszű ember, de mivel én nem vagyok az, hát összevásároltam másoknak a szuvenírjeit: egy tányért a falra (sajnos nem hollóházi de még désházi sem, hanem valami német bóvli), egy maszkot (az sem a mostani fajta, hanem egy ugyancsak német művésznő, Ursula Kreft műve, Tristesse a neve, de nekem inkább rejtélyesnek tűnik ez a női arc, mint szomorúnak, erről jut eszembe, meg is kéne nézzem, megtalálom-e a világhálón a képzőművészt), porcelánfejű babát, s ilyesmiket, amiket ott nyugaton már kidobtak. De nem baj, a marokkói szuvenírt is megvettem, mert mikor jutok én el Marokkóba, asszem soha, így hát miért legyen nekem onnan valami autentikus?! Így kell boldogságot generálni! Mégiscsak jobb, mintha mindenövé eljuthatnék, és mégse lennék elégedett! Vannak mexikói fafaragásaim is, valakitől, egy német embertársamtól, aki rámtestálta azokat. Vagyis ő talán a fiára testálta volna, de az meg eladta a házát, és minden bennelevőt a román turikereskedőkre hagyott.

Ott a sarokban lourdesi szenteltvíz, megkóstoltam, nem lett semmi bajom! 😀

Elkezdtem megrögzötten vadászni a kristályokat, de sajnos azt nem bocsátják áruba, mert az jól el lehet adni, különben nagyon felment a turis portékák ára, főleg amióta nincs ócskapiac. Egy rózsafából faragott pipa már kereken száz lejbe kerül! Szerencsére, azt már beszereztem 😀 Lacinak, de nem használja. 🤔 Kristályok helyett pedig egyelőre márvány cuccokat vásárolok, amint az a fenti képen is látszik, egy nagy, méretes hamuzó formájában. S van még egy fehérmárvány piramisom. Kicsike, azzal alszom. Sokáig abban reménykedtem, hogy az valami kristály, aztán magamtól megvilágosodtam, hogy mégsem az. Habár, a márvány is egy kristály, egy ásvány, a leírás szerint. És mit vettem még? Aminek nagyon megörültem, egy homokórát, icipici, tíz lejembe került, de nem bántam meg. Imádom, és az se kristályba van öntve, hanem szerintem valami nagy cégnek a reklámterméke, biztos valahol, egy rendezvényen osztogatták, s ezek a kapari turisok meg eladják jópénzért.

Alatta egy Klimt festményes doboz, azt nem használtan vettem, az a lányom ajándéka. S az a baba ott hátul népviseletben van, csak ha tudnám, hogy milyenben. Azt azért vettem meg 5 lejért, mert lecsukja a szemét, s gondoltam, ha a szellemek meglátogatnak, könnyű lesz nekik majd értésemre adniuk, hogy itt vannak! 😀

Na hát így készülök én a szülinapomra, a sok ócskaság társaságában, de majd helyrekerül minden, ha Laci most hétvégén megajándékoz egy könyvespolccal!

Veres Mariska

Egyszer beszélgettem egy barátnőmmel arról, hogy a származás mennyire befolyásolhatja az ember életpályáját. Ő akkor azt mondta, hogy minden attól függ, hogy honnan indulsz, és kik a szüleid. Persze nem volt tökéletesen igaza, mert van amikor az embert pont az ambicionálja, hogy nem előnyös a származása, és bizonyítani akar. Veres Mariska is az előbbiek közé tartozott, mármint azok közé, akik jó felmenőkkel rendelkeztek: az apja a híres cigányzenész Veres Lajos volt, anyja pedig félig német, félig orosz, ő maga pedig Hágában született. Hozta magával a zenész gént, és a több nemzet keveredéséből adódó előnyöket. Hogy magyarul tudott-e, arról fogalmam sincs, a vele készült tévéinterjúkban mindig hollanddul beszél. És a Shocking Blue zenekar szólóénekese lett, 1968-ban. Én csak a Vénusz című számukat ismertem, itt inkább ez vált slágerré.

Nem tudom miért kattanok rá mostanában elhunyt sztárokra, úgy látszik, valamilyen spirituális csatornán megtalálnak engem, és szeretnék, ha írnék róluk. Mariskát inkább Cherhez hasonlítják, a kinézete vagy talán az erélyes, érces hangja miatt, de engem inkább Kleopátrára emlékeztet. És főleg amióta olvastam azt is, hogy a hosszú fekete haja paróka volt, méginkább egyiptomi kiránynénak tűnik. Láttam vele későbbi felvételeket is, ahol elhízott, asszonyos, és arra gondoltam, hogy frusztrált, mert nem tudta megtartani a régi, vékony alakját. 59 évesen eperákban hunyt el. Ebből arra következtettem, hogy biztos fogyókúrázott, és sehogyse jött össze neki, a koplalás, önsanyargatás megkínozta a szervezetét, s megbetegedett, belehalt. Csak angol nyelvű wikipédia oldalt szerkesztettek az életéről, de az is rövid. Közben felfedeztem, hogy van magyar nyelvű oldala is, de itt is csak mindössze pár sorban ismertetik a karrierjét. (Valamikor a télen, decemberben, kezdtem el írni ezt a blogbejegyzést, de abbahagytam, mert nem tudtam, mivel folytassam. Most jött meg az ihlet!) Így hát sokat nem tudtam meg róla. És a holland tévéinterjúk szövegét persze nem fordították le, angolra sem.

Azt gondolom észrevettétek már, hogy mindig magamról írok, bármilyen tőlem semleges téma mögé próbálom elrejteni önmagamat, csak kibújik a szög a zsákból. Igen, be szeretném vallani, hogy számomra nagyon veszélyes zenét hallgatni, mert a jó zene rám erős tudatmódosító szerként hat. Meg tudok őrülni a kedvenc slágereimtől. Akikkel volt szerencsém együtt bulizni, azok tudják, hogy csak az elején ülök szépen, illedelmesen az asztalnál, ahogy a tánc elkezdődik, jönnek a nekem tetsző számok, máris lázbajövök, kifordulok önmagamból, és táncolok, csak táncolok, mint egy eszelős.

2013-as rádiós buli, egy kollega felvétele, elnézést, hogy most hirtelen nem tudom kideríteni, ki fotózott azon a bulin.

Hát az biztos, hogy nem kell megigyak egyetlen deci Jack Daniels-t sem, hogy megrészegedjek a jó zenétől! A lányom, aki szintén (zenész, így van a vicc, nem?) nagy táncos, táncházas (nem mondom, hogy volt, mert e szenvedélyből soha nem lehet kigyógyulni), panaszkodik, hogy ott Ausztriában sincs semmi összejövetel, se játszóház gyerekeknek, se mama-baba jóga, se uszoda, se Sound of Music rendezvény (mert hát Salzburgban az Sound of Music-város). Azt is lemondták, rendszerint úgy zajlott, hogy a gyerekek körbeültek, és a filmzene egy-egy részletét tanulták. Kedves kis program lehetett. Megszűnt. Remélem, azért változik a t/rend, jön majd a várva várt fordulat, és a világ nagyurai nem akarják teljesen megnyomorítani a fiatal generációt. Mert annak könnyű, aki munkába jár, középkorű, nem vágyik már társaságra, van párja, férje, felesége, aki hazavárja, annak az élete a megszokott kerékvágásban halad tovább. De teljesen elszigetelni a fiatalokat a közösségi élettől, sokak szerint kegyetlenség, embertelenség és alattomosság. Van egy régi, román nyelvű felvétel a világhálón, azzal kezdődik, hogy “A gazdagok azt szeretnék, hogy kevesebben legyünk!”, ez egy Antenna 3-an leadott hír arról, hogy (a napjainkban filantrópnak nevezett) Tudjukki! oltásokról beszél, amelyekkel 10-15 százalékkal csökkenthető a populáció. Ő és Rochefelller. Ez persze még abból az időből származik, amikor a mainstream média is bedőlt a konteóknak. Mert mi más lehetne ez, ha nem egy összeesküvéselmélet, és ezt összefüggésbe hozni azzal, hogy 5 évvel később ugyanaz a Tudjukki előrelátott, megjósolt egy világjárványt, tiszta badarság! Hát nem? Az ilyen félrevezető videókat meg sem szabad nézni!!

De miért is foglalkozom én ilyen baromságokkal, miért pocsékolom a drága időm ilyen rég lecsengett, hiteltelen, újvilágot aláásó híradók meghallgatásával? Inkább zsibbasszam le magam egy jó kis Veres Mariska dallal! Ide is posztolom nektek, de lehet ti rég ismeritek, csak én fedezem fel, kis naivaként, újra és újra a régi világot 😁

Engem itt Liza Minnellire emlékeztet. Idén lesz halálának 15-dik évfordulója. Miért kell egy ilyen jóhangú, szexis, tehetséges énekesnek olyan fiatalon elmennie? Ki tudná erre a választ? Talán Tudjukki, a világ megváltója, majd tesz azért, hogy mi jó öregen haljunk meg! 😀

A nemlétező bolt

Azt mondtam magamban, nem is írok többet semmit, ha arról nem írhatok, ami bosszant, akkor miről írjak? A csicsergő madarakról? Szerencsére van itt elég, a múltkor egy sárgarigóféleséget is megfigyeltem, meglátogatta az etetőnket! Aztán ma mégiscsak történt valami különös. A furaságok már tegnap elkezdődtek, ha úgy vesszük, ezzel a fotóval:

Bemutatom a háromszemű cicát! Azzal magyarázzák ezt a jelenséget, hogy aki mozgásban van, annak megcsúszik a képe, de hát, amint látható, Kicsicsica nem is volt mozgásban! Pózol szépen a cserépedény tetején! Az amfora az oka, ezt tegnap kaptam ajándékba, és nagyon megörültem neki, s ő, ez az ősedény utánzat, ezzel hálálta meg, vagy jelezte a maga “tárgyias” módján, hogy ő is örül annak, hogy az enyém lehet. A cicák pedig misztikus lények, azt tudjuk, hát könnyű volt jelezni a Kicsivel a hátán.

Akkor hát térjünk vissza a mába. Ma egy sajtótájékoztatón jártam, nem árulom, hogy hol, de nagyon jó benyomást tett rám az illető személy, rég találkoztam ilyen nyílt és őszinte közéleti személyiséggel. Ha felfedném a kilétét, akkor máris politizálnék, és ezt mindenképpen el akarom kerülni! Maradjunk csak annyiban, hogy egész jó hangulatban jöttem el onnan, a vársétányon megálltam lángost venni, egy lélek sem járt arra, csak a sok bódé, meg az üres asztalok.

Csendélet piros autóval és asztalokkal 😀

Felhívtam Lacit, ő is kért tejfeles, sajtos, foghagymás lángost, megkérdeztem a fiatal hölgytől, aki sütötte, hogy a covid-tájékoztatás miért csak román nyelven van? Azt válaszolta, csak ilyen nyomtatványt kaptak, persze magyarul beszéltünk minderről. S hallottam, hogy az Orange is inkább csak angolul kommunikál, mert most már ez a trendi, és a fiatalokat ez cseppet sem zavarja, sőt. Nyílt egy pláza, a Sepsi Value Center, és a helyiek elnevezték Vályunak. Megyünk a Vályuba! – mondják viccesen, és szerintem jogosan! A folyamat elkezdődött, a lokalitást legyőzi a globalitás, a harmadik generáció már azt sem fogja tudni, mi a népdal, és ha tudja is, nem fogja különösebben érdekelni. Mert hej! már nem Dunáról fúj a szél!

Még készítettem pár képet a Vársétányról, és most jöttem rá, hogy milyen szögből látszik jobban, igaz a kép kicsit homályos, lehet megint elkaptam túl gyorsan a telefont, mielőtt még ideje lett volna rendesen lementeni. Laci mindig kritizál emiatt.

Aztán lementem a Rákóczi lépcsőn, és megintcsak elámultam azon, hogy milyen kihalt a város, az eső miatt is, meg a járványhelyzet miatt is. Vannak kiadó helyiségek (a mi üzletünkről is azt hitték sokan, hogy kiadó! mivelhogy kiadó is … működik benne!), de a fogadóirodák egész jól megvannak, úgy értem sportfogadások, stb. Kettőt is láttam, ki is írták az ajtóra, hogy Nyitva tartunk! Nehogy valaki tévedésbe essen, félreértse a pandémia miatt a helyzetet, s bepánikoljon, hogy nem tudja megkötni a soron következő fogadását!

Rákóczi lépcső! Sose sikerült nekem így önmagában csak a puszta lépcsőfokokat lefotóznom. Sehol egy ember. Még kolozsvári rádiós koromban, annak is a kezdetén, volt egy álmom, hogy egy meredek lépcsőn ülök, valahol Németországban, egy keresztúri volt kolleganőmmel. Ez akkor volt, amikor még nem reméltem, hogy Nyugat-Európába valaha is eljutok, hiszen akkoriban még Budapesten is csak egyszer fordultam meg. Aztán eljutottam Belgiumba, Liege-be, és ott van egy ehhez hasonló lépcső, de sokkal meredekebb és hosszabb. Akkor azt hittem, azt álmodtam meg, utána pedig, jó pár évre rá, ideköltöztem Vásárhelyre, és most meg vagyok győződve, hogy ez volt az az álombeli lépcső!

Lacinál leadtam emailben a “sajtótájon” készített rádiós interjúm, és eldöntöttem, hogy elkutyagolok a Novi 7 negyedbe egy bio fogkrémért, amelyet nemrégiben véletlenül fedeztem fel, amikor szintén sajtótájékoztatóról jöttem, a GoKart-tól gyalog. Átmentem az úton, és haladtam szépen Régen felé, jól emlékeztem, hogy a volt állami fodrászat közelében találtam egy nagyobbacska élelmiszerüzletet, és ott vásároltam a zöld fogkrémet, nemtomhány héttel ezelőtt, és pont most fogyott ki. Utamba esett egy szupermarket, csodálkoztam, hogy milyen hamar meg is találtam, bemegyek, mondom, mit keresek, olyan nekik nincs. Kérdem, van még itt a közelben egy ilyen hasonlóan nagyobb bolt, azt válaszolja az főnöknő, aki az egyik alkalmazottnak mutogatta éppen, hogyan rendezze át a polcokat, hogy igen, menjek csak előre, mindjárt itt lesz! Ráhallgattam, a kijáratnál aztán láttam, hogy egy Profi -ban jártam. Megyek tovább, hamarosan megtaláltam a másik nagyáruházat, csakhogy az is Profi volt, és én jól emlékeztem, hogy amit én keresek, az valami noname bolt. De azért betértem, mondom, hogy mi járatban vagyok, persze, hogy nem volt ott sem, amit kerestem. Nem is hallottak róla. Leforrázva kijöttem onnan is, de nem adtam még fel. Találkoztam egy idősebb nénivel, kérdem tőle: itt lakik, nincs itt errefelé egy élelmiszerüzlet? De van, csak a másik oldalon. Biztosan nem a másik oldalon volt a múltkor, hanem egészen biztosan ezen! Nagyon elbizonytalanodtam, befordultam a piactérre, ott is vannak üzletek, piperecikkek, mosópor, beléptem egy ilyenbe, azt ajánlotta az eladó, egy pasas, hogy a sor végén kell legyen az az én üzletem. Odasiettem, de az elárusítónő nem is hallott a bio fogkrémemről. Már nem tudtam visszafogni magam! Ez tiszta Kafka! Vagy valami szűrreális film, honnan vásároltam én azt az olasz feliratú, több gyógynövényt ábrázoló, tiszta bio fogkrémet? Kérdem, nem szűnt meg közben egy élelmiszerbolt, és nem jött helyébe a Profi? Nem, a Profik már régóta itt vannak! Tényleg Kafka! – jegyezte meg ő is. Végül vettem egy bio fogkrémet, jó drágán, egy utamba eső gyógyszertárból, annak a réginek, ha jól emlékszem, tíz lej körül volt az ára. Ezen viszont azt írja, hogy no fluor! Mit mind rugózom én ezen a fluoridon? Hát mert ezen a drágán az áll, hogy terhes nőknek ajánlott! Ha a terhes nőket védeni kell a fluortól, akkor a közönséges, nem terhes embereket, miért ne kéne? Közben meg itt van ez – most akkor hol az igazság? És mi ez a nagy harc a fluorid ellen? És miért olyan drága a Splat? Mert kevesen veszik, vagy mert minden drága kell legyen, ami bio? És lehet, hogy az a régi fogpaszta kamu volt? Hamisítvány? Azért volt olcsó? 😎

És érdekes, csak olaszul írja rajta az összetevőket, habár a dobozán nem tudom mit írt, mert eldobtam még akkor. Nem gondoltam volna, hogy olyan nehéz másikat találni.

Aztán egy kapualjból felhívtam anyámat, nagyon esett, és én utálok ernyővel járni, de most kénytelen voltam. Az ernyő tényleg csak annak való, akinek három keze van. Lehet majd a jövőben ilyen emberek is lesznek, hála a géntechnológiának! Kérdem, megkapták-e a csomagot a hallókészülékbe való elemmel? Persze, ma jött meg! De jó az elem, mert Laci azt hiszem, nem azt vette, amit kellett volna. Nem, nem, pont jó! Biztos nem azért mondjátok, hogy ne bosszankodjunk? Mert most itt vagyok a városban, veszek más méretet! Nem, nem kell, ez nagyon is jó! S közben én nagyonis jól tudtam, hogy Laci milyen elemet vett, azt a kisebbet, amelyik pont nem talál. Ott milyen az idő? Ott is esik? Igen, esik itt is, ernyővel vagyok, le kell tennem! Na, mennyi furaság! Csak álltam ott a kapualjban hüledezve, egy hipertérben vagyok/voltam ezelőtt pár héttel, amikor abban a nemlétező boltban jártam, vagy mi a csuda történik? De még mindig nem értettem, hova tűnt a régi üzlet, és én tulajdonképpen honnan is szereztem ezt a ritka, sehol nem található fogkrémet? Ha valaki tudja, hol találok ilyet, lécci, nekem is árulja el!

A visszafele úton sikerült lefotóznom egy fás kamiont, csak most látom, az a lány milyen csúnyán, szinte felháborodva néz rám, sehogyse tetszik neki, hogy fényképezem. Pedig én, esküszöm, akkor, abban a pillanatban nem is láttam őt (ha láttam volna, a cipőjét nem vágtam volna le), a kamiont is csak úgy kaptam el, hogy már a telefonom fényképezésre volt állítva. Hát egy biztos: a fakitermelés, az nem állt le! Az teljes gőzzel üzemel a pandémia alatt is!!

Visszamentem bosszúsan a Laci boltjába, elpanaszolni, hogy dolgom végezetlenül kellett visszajönnöm a nagy esőben, ernyővel!!, de Laci rám se figyelt, mással volt elfoglalva. Így hát kutakodtam kicsit a régi könyvek között, és kezembe került egy kínai népről szóló vaskos néprajzi kiadvány, még a múlt rendszerben adták ki, a Román Népköztársaság idején, de nagyon sok értékes illusztrációval. S találtam benne egy fotót, egy népviseletről, amely hasonlít a kalotaszegihez, legalábbis azok a pántlikák olyan kispetriesen csüngenek a két lány hátán. Aztán felfedeztem egy kínai mesekönyvecskét, újrakötötték, ezért nem találtam meg a címét, rövidebb és hosszabb meséket tartalmaz, és van egy mese benne az idő relativitásáról. Honnan tudott erről a régi keleti ember? Szerintem sokkal többet tudtak ők, mint amit mi sejteni merünk! De a lámpások ünnepéről és Wang-Csih szegény parasztember különös történetéről egy következő bejegyzésben! 😊

Tudom, semmiség!

(Ezt Berenice mondta Aurelien-nek, amikor eltalálta a golyó a Sziget a Szajna c. regényben)

Két nap leforgása alatt már másodjára hallottam azt a szót, hogy felelőtlen, két hozzám közel álló ember szájából, és teljesen kibuktam. Utóbbi kijelentése pont rólam szólt, és nagyon felbosszantott. Nem részletezem, nem aktuális téma, csak az én minivilágom aktualitása. Kutyaügy!

Néró hónapokkal ezelőtt a végelgyengülés stádiumába került, de ki vagyok én, hogy ezt megállapítom, egy pancser újságíró, legjobb esetben, nem tudok semmit a tudományról, főleg az orvostudományról édeskeveset! Mert egy egyszerű, laikus ember nem érthet meg egy folyamatot, még ha utánaolvas sem, még ha próbálja fejleszteni is magát autódidakta módon, de ne menjünk most ebbe bele! Én egyszerű laikusnak tartom magam, és néha (talán jogosan) megkérdőjelezem azt, hogy a tudomány engem, egyszerű embert szolgál-e, és nem pedig magasabbrendű érdekeket és a pénzt valójában?

Szóval Néró! Elvittük a “háziorvosához” a rendelőbe, ahol egy fiatalabb állatorvos fogadott. Amikor meglátta, egyből el akarta altatni, anélkül, hogy megvizsgálta volna. Aztán mégis elővette a sztetoszkópját, és megállapította, hogy súlyos szívelégtelenségben szenved, rendelt egy vetmedin nevű szívgyógyszert. Ezzel haza is jöttünk, lábon. De Néró csak nem akart enni, és fulladásos tüneteket produkált. Beszélgettem egy állatbarát haverinámmal, ő ajánlott egy másik rendelőt, igen, ahol fel kellett tenni a mérlegre, aztán az asztalra, előkerült a sztetoszkóp is, hát a szíve rendben van! – mondja az ugyancsak fiatal állatorvosnő. Ultrahangvizsgálat, vérvizsgálat, félórán belül eredmény, rákos daganatok diagnózissal, infuzió. Kiestünk 300 lejből, de nem bántam egy percig sem, emberi bánásmódban részesültünk, mi is, a kutyánk is. Diétás konzerv, alufóliás vitaminfolyadék, remény és jókedv.

Ez januárban volt, az első hó akkor esett le. Itt még milyen boldogan játszanak mindhárman! Milyen mulandó is a földi lét….

Hazaértünk, Néró nekiesett a vizesedényének, ott is kértünk neki vizet, de valahogy eleresztették a fülük mellett, biztos megvolt rá a nyomós okuk. A házba belépve meglepi! A fürdő és a konyha elázva. Szegény cicák ijedten bújtak elő, arcukra volt írva a rémület: Itt az özönvíz! Megfulladunk! Én vissza is léptem az udvarra, mondom Lacinak valahogy old meg, írtózom az ilyen helyzetektől. Csak röhögött, azt mondja, ha ezt is megírod, senki nem fogja elhinni, hogy velünk ennyi kalamajka történik. Ca la maica! Leállította a vizet, elzárta a főcsapot, a kagylónál a csaptelep ment ki, két éves volt, na ez aztán megvolt tervezve elavulásra keményen! De minden rosszban van egy kis szerencse, még jó, hogy ez nem Húsvétkor történik, amikorra az elutazást fontolgattuk. Szegény Lackó fel is törölte a vizet, persze utána én még finomítottam egy kicsit a sarkokat, de a parkett így is fel fog gyűrődni. Ennyi baj legyen, már hozzászoktam a “katasztrófákhoz”. A régi újlaki családunkban is elhangzott egy párszor az asztal alatti vizesveder kiömlésekor, s máskor is: ez még nem úgy néz ki, mint egy baj! Csak a Néróka állapota javulna! Azt tanácsolták, ha nem eszik, vigyük vissza második infuzióra. De este eszegetett, belediktáltam a vitaminfolyadékot is, reggel is evett elég jól, saját magához képest, ez megnyugtatott, és ezért szombaton mégiscsak úgy döntöttünk, hogy elutazunk. Ki tudja hány ünnepet érhetünk még együtt a szüleimmel? Rám sokkal súlyosabb következményekkel jár az elszigetelődés, mint másegyéb. Én ebbe a nagy kétszínűsködésbe, álszenteskedésbe fogok beleroppanni, de remélem, hogy azért mégsem. 😀 Beszerveztük a rokonságot, hogy etessék a Nérót, no meg a Macit is, kétszer naponta, bevásároltunk, és elhúztunk!

Vittük a csirkéket is, mert azokat gyakrabban kell etetni. Guruló lakóház 😁 Persze, én szívem szerint Nérót is vittem volna, de Laci nem akarta bevállalni, mert ha történik vele valami az úton… Na, ezért hát megtörtént otthon, hogy ne az úton történjen! 😥

A terráriumot használtuk utazóládának, mert mégiscsak biztonságosabb, hogy ülnek egymás mellett, szépen összetömörülve, mint a heringek, mintha ide-oda dobálóznának a szerpentíneken. S megálltunk pár helyen etetni, itatni. Van egy kedvenc helyem a Kismeszesen, egy kis beugró, de most azt is feltúrták, át kellett ugorjuk a sáncot, hogy lemehessünk a földes úton, gyalog, persze, s onnan be az erdőbe. Laci szerint az éjjeli randikat akarják ezzel a sánccal megszüntetni, de azt hiszem, mégiscsak építkezni fognak, valami csövet akarnak ott átvezetni. Valószínű az orosz gázvezeték fog ott áthaladni 😀😀

Laci megnyírt, mintha tavaly ilyenkor jobban sikerült volna neki. Kezd ő is visszafejlődni. A maszk az oka, nem kap elég oxigént az agya.

Áltudomány ide vagy oda, persze értem az ellenérveket, hogy ezek szövetszálak és “a hőváltozás vagy a statikus elektromosság miatt mozognak, valamint azért, mert a maszk többi részével ellentétben nincsenek rögzítve“, és hogyha a tüdőbe is kerülnek, a szervezet fel tudja velük venni a harcot, mert szokva van ezekkel, minden rendben van, de ekkora mennyiségben, nem lesz kicsit sok azokból a szálakból? Ha naponta 8 órát viseljük a maszkot. És akkor mi a helyzet a kutyaszőrrel, ami ellen annyira kell védekezni? Az is jöhet már orrba-szájba probléma nélkül? (Az egyik közeli rokonom annyira féltette a kisfiát a macskaszőrtől, annak idején. Most már tudom, mit kell mondjak, ha a kutyaszőr kérdés szóba kerül 😀.) Vagy ez utóbbi csak akkor, ha nincs ráragadva a galandféreg tojása? Mert az a veszélyes a tüdőre, ennyit én is megtanultam a 40 éves kutyásmúltam során. Első kutyám Morzsa volt, és kinn lakott. De simogatni őt is simogattam, és a szőre is biztos bekerült legalább a számba, jópárszor. És nem lett semmi következménye, hálistennek!

Most elmesélek valamit, de ne vegyétek úgy, hogy ezzel bármit is meg akarok cáfolni, vagy elültetni a fejekben a kételyeket. És kérlek ne jelentsetek fel, hogy a rendszert akarom aláásni! Mindig de mindig ahányszor a városba megyek, és maszkot viselek, elkezd fájni a torkom. Mondhatjátok azt, hogy frászt, ezt most találtam ki! De én annyira de annyira őszinte vagyok, gondolom ezt már kitapasztaltátok, miért hazudnék most ezzel kapcsolatban? Eddig azt hittem, hogy ez pszichés alapon történik, mert a tudatalattim fél a vírustól, és ezeket a tüneteket produkálom, ahányszor emberek közé megyek. Most pedig a férges konteót olvasva, a torokkaparásom összekapcsoltam a maszkviseléssel, hogy vajon nem emiatt van? Mert én legtöbbször szájon át veszem a levegőt, amikor szaladtam is, mindig ezt műveltem (helytelenül lélegzem na, mert mindent helytelenül csinálok), még a jógaórákon se tudtam erről a rossz beidegződésemről leszokni. Ezekszerint belélegzem a fránya szövetet, és megfájdul a torkom. Le is cseréltem az orvosi maszkot egyszerű bolti, mintásra. De most már, ha csak rágondolok, máris elkezd kaparni a torkom. Ilyen ez! Az agy produkál minden baromságot. 😀

Otthon az erdei utakon sétáltunk, anyuék öreg Bodrijával, no meg Miloval, és anyám megdöbbentett, amikor megkérdezte: Ha meghal a Néró, elviszitek a Bodrit? Nem értem az idős embereknek miért nincs már türelmük az állatokhoz. Pedig az állat annyi szeretetet tud nyújtani. Lehet anyum féltékeny, mert Bodri jobban imád minket, mert finomságokat hozunk neki, visszük sétálni, ők erre képtelenek már. És megsúgok valamit: nem igaz, hogy a kutya hűséges, és kitart a gazdája mellett minden áron, még akkor is, ha az nem törődik vele! A kutya igenis képes egy másik emberhez jobban ragaszkodni, ha az a másik ember jobban szereti! Lásd Nérót, aki sose sírta vissza a régi gazdáját, aki itthagyta nekünk, lásd most már Bodrit, és láss egy régi példát, igazából kettő volt, de ezeket most nem mesélem el, tér- és időszűke miatt.

Felfedeztem itthon, hogy Milo, az erdei sétáink során, felszedett három kullancsot, szerencsére én nagy kullancseltávolító vagyok! Még sose maradt benne a feje annak, amit én kiszedtem. A lányom mesélte, hogy Ausztriában meghűlyítik az embereket a kullancs elleni oltással!! Mindenkinek azt tanácsolják, hogy ne merjen erdőbe menni, ha azelőtt nem oltatta be magát! Hát üzenem az osztrák háziorvosoknak, hogy minden nyáron legalább három-négy kullancsot találok magamban (is), szakszerűen kiszedem őket, és még semmi bajom nem esett. Igen, tudom, az agyam károsult, mert a kullancs arra is hat, ez jól látszik abból, amiket itt összeírok! 🤣

Laci még a temetőben is internetezik.

És lezárult a Néró korszak …

Nem tudok erről most beszélni, szombaton volt egy utolsó fellángolása, mint minden haldoklónak (azt hiszem, ez azért van az embernél is, hogy illendően tudjon elbúcsúzni a szeretteitől, nagyszüleimnél, ismerősöknél, sok eltávozóban lévő embernél tapasztaltam ezt, hogy mintha hirtelen javulás állna be az állapotába, ő is érzi, fel akar kelni, étvágya, kedve van, s aztán visszahanyatlik kis idő múlva, és belerévül az elmúlásba). Azt hittük, hogy jobban lett, a kezelés segített, de vasárnap délután mégis elment… Megvárt minket, amennyi az erejéből kitelt. Én el akartam vinni Újlakra, de Laci ellenezte, mint említettem, így hát itthon maradt, a Maci társaságában. Mindig abban a tudatban élek, hogy szilágysági nagyapám április 5-dikén halt meg, de nem, mindig kijavítanak, hogy hatodikán. Így hát most megvan az április ötödikei halottam is. Ez volt az ő és az én büntetésem, hogy nem tudtunk rendesen egymástól elbúcsúzni. Még mindig ez nyomaszt, de már elsírtam az összes könnyem. Megnyugodtam, van szép sírja. Nem akartam odajutni, hogy el kelljen altatni, hát ez a vágyam teljesült. 🥰

Csak én látom a sírkövén azt a kendős Madonna arcot? Engem ez a kép annyira megnyugtat. Sötét volt, mire eltemettük, meggyújtottunk egy gyertyát a sírján, és az otthonról hozott cserepes virágot ültettük ki rá, kékibolya van benne amúgyis, odahonosodhat. Most már alulról szagolhatja minden tavasszal. Macinak és Milonak is megmutattam, körbeszaglászták, megértették.

Sokszor gondoltam arra régebben, hogy Macilány kutyát feláldoztam azért, hogy a Nérónak társa legyen, ha elutazunk, ők ketten kinn aludtak a nappaliban, mert a hálóban nem fértünk volna el mind a három kedvenccel. Na most ez az áldozati időszak végetért. És a Milot is sokszor rekcumozta, ő lévén a nagyobb, a domináns hím. Milo is most visszanyerte szabadságát, autoritását. De nem hiszem, hogy ettől ők most boldogabbak. Tegnap, és végig Húsvét hétfőjén is, nagyon zaklatott voltam, de most sikerült visszanyernem a nyugalmamat. Volt egy szép álmom az éjjel, néhai Didilány kutyámmal, megjelent, hogy vigasztaljon. Egy nagy vendéglőben ültünk az összes régi kollegával, és a mostaniak közül is egy párral, és ő fiatalka volt, a lábamnál feküdt, az asztal alatt. És el kellett menjek interjúzni, de mindenövé magammal vittem. Kinn a városban szembejött velem egy román kollegám lóháton, szőrén ülte meg a lovat. Kifejeztem elismerésemet, hogy milyen bravúros! Még fel is ágaskodott a ló vele előttünk. Le a kalappal, kiáltottam oda neki, és vidám voltam, mert egy másik összejövetelre igyekeztem, Didivel. Jóérzés volt, hogy újra együtt lehettünk.

Mondhatni extázisban voltam, és az is jó, hogy fejlődök a tudatos álmok terén, mert az este úgy feküdtem le, hogy szeretném, ha álmomban Néró megjelenne nekem, hogy rendesen elbúcsúzhassak tőle. Nem jelent meg, de helyette megjelent a drága Didkó, és egy elhunyt kolleganőm is derüsen jött felém az úton, és én tudatában voltam annak, hogy ez nem a valóság, mert ő már tudjuk, hogy nem él.

Szóval nagy változások voltak az életemben pár nap leforgása alatt, és ebben nagy szerepet játszott a felelőtlen kifejezés is. Összefügg Néróval is, és másegyébbel is, a mai aktuális trendekkel. De inkább maradok az éber álmaimnál, itt a minivilágomban, a csirkéimmel, akiknek meg se kottyant a 450 km oda s vissza, kertészkedem, ha végre kitavaszodik, és folytatom a kisded játékaimat: Netflix sorozatok, youtube filmek, videók, németlecke, olvasás, és csettelés a családdal. Apropó az elszigetelődés, 2016 augusztusában volt egy ugyancsak nagyon éber, intő álmom Blankucival, hogy örökre elválasztottak minket, sírtam, hogy soha többé nem láthatjuk egymást, csak telefonon beszélhetünk, és a lányom a falon függő fotójáról szólt hozzám, vígasztalt, hogy az is valami, ha legalább tudunk egymásról, hát nem megvalósult?! A mindenit neki!

Azt nem is említettem, hogy ő volt az, aki elsőre megértette, hogy madárkát nem szabad bántani (mert azt, hogy a cicákat nem, az magától érthetődő volt), ő volt az a kutya, akivel telepatikusan tudtam kommunikálni (lásd https://ludasmanyi.blog/2019/05/04/nem-mondhatom-el-senkinek/ ), aki felfogta belső antennáival minden rezdülésemet. Tisztában volt vele, hogy jövevény, ezért próbált alkalmazkodni a házirendhez. És otthonról is hozott szabályokat: egy teljes évig nem merészkedett be a házba, éjjel csak a küszöbön volt hajlandó feküdni. Amikor hazaértem, felugrott a kapura, és finoman harabdálta a kezem, amíg a kaput nyitottam, ez olyan kézcsókféle volt nála, a szeretet jele, és még sorolhatnám, de azt hiszem, nem lenne vége a felsorolásnak! Hát itt most leállok … Azt kívánom, hogy ti is tapasztaljatok meg egy ilyenfajta kutyaszeretetet!

Nagymamám húsvéti levele 1966-ból

(55 éve íródott a levél, édesanyámnak szólt, de Zsuzsimamám akár ma is írhatta volna)

Drága Irmuskám, 1966.IV. hó 8.

A leveledet, amit másodikán írtál, megkaptuk most 6-dikán, elíg sokáig jött. Nem írtam azonnal, mert tudtam, hogy Tőtős bátyád most mejen Húsvít reggelin Váradra, és őtülle fogok küldeni egy kis csomagot is neked. Drága Irmuskám, a leveledbűl megértettünk mindent, írtad, hogy nem engedtek el onnét, ahun most dógozol, és hogy megjavítják a fizetísedet. Jól is teszik, ha megjavítják, és jól is van, ha ott maradsz, mert mán ott meg vagy szokva mindenkivel, de ha megjavítjak, írd meg, hogy megtettík, vagy csak bolondítanak.

Mik jól vagyunk, ez idáig egíszsígesek, csak sajnos ezt a Húsvítot is nálad nélkül kell eltölteni. Már várjuk a május elsejit, hogy legyünk mán együtt egy keveset. Irtad drága gyermekem, hogy vettél magadnak ruhát, kettőt is. Jól tetted, csak szíp is legyen, és jól is álljon neked. Mikor jössz haza, hozzad magaddal, hogy lássuk meg! És ezután, ha több lesz a fizetísed, mindig vegyél magadnak valami érdekes dógokat, mert látod, én nem tudok venni neked semmit. Most is alíg tudtam az ünnepre kicsinálni a pínzt, hogy megvegyem, amit kellett, ilyen bóticikkeket.

A szövíst elvígeztem az ünnep előtt, hála Istennek, ezzel nincs bajom. Itt máma nagyon jó üdő vót, a barackfa szípen kivirágzott, csak ippen meg ne fagyna! Drága Irmuskám, nagyon vigyázz magadra, vigyázz az egíszsígedre, és boldog húsvíti ünnepeket kívánunk! Mán Bözsi is nagyon vár haza, most küldök egy kis kalácsot, egy kis tyúkhúst, egy darab sonkát, meg piros tojást. Nem írom, hogy mennyit, mert most pínteken este van, és hónap kíszitem a csomagot. Most csókolunk mindannyian milliószor, és még égyszer boldog ünnepet! Üdvözöljük Mamit, a házinénit, és az egísz Koncsek családot! Választ várunk minél hamarább! Idesanyád.

Az utolsó csepp tisztavíz

Most tanultam meg, hogy van ilyen, hogy kávépárna, ki is próbáltam, de nem tudtam, főzni kell, vagy csak a forróvizet rátölteni? Hát kiderült, hogy előbbi, mert utóbbiból kávétea lett. Nekem majdnem mindkettő megfelel, mert pont ilyen lájtos kávéra van szükségem. A kicsicica megtanult póráz nélkül is kinn járni az udvaron. Azt úgy kell csinálni, hogy felmászik a fára, leesik, fennakad a pórázon, ami persze a hámra van csatolva, nem a nyakára, és addig fickándozik, amíg kifickándozza magát belőle, leugrik, és beszalad a teraszra. Na innen már simán megy az idomítás: egyet tapsolok, azt jelenti, vissza a teraszra, többet tapsolok és erélyesen, azt jelenti, befelé a házba, a nappali ablakán keresztül! Ajánlom más cicásoknak is a módszert!

A madáretetőt is meg szokta látogatni, de a verebek és cinegék okosabbak nála, és természetesen csak felügyelettel tartózkodik kinn, hogy kárt ne tegyünk a madárvilágban.

Most mindenféléről írok, hogy kerüljem a témákat, amelyek fejfájást okoznak. Például az óraátállítás! Van ennél fajsúlyosabb is, de maradjunk egyyelőre csak ennél a látszatra banális ügynél. Miért etettek tavaly azzal, hogy az lesz az utolsó, és idén már többet nem viszik előre az órát?? Mert vannak érzékeny emberek, akiknek egy órával hamarabb kelni, igenis nagyfokú stresszt okoz, és igenis megviseli az idegrendszerüket. És nem elhangzott már tavaly is, hogy gazdaságilag nem kifizetődő, az, amit eredetileg ennek érdekében, vagyis a hatékonyság érdekében gondoltak ki?! Ha így van, miért nem hagyják már abba ezt a húzd meg, ereszd meg játékot? És akkor felmerül bennem a gyanu, hogy végtére, lehet nem is erre született ez a döntés, hanem valójában arra, hogy az embereket összezavarják! És ha csak tíz százaléka az embereknek lesz ettől nyugtalan, és nem tud elaludni napokig, arra gondolva, hogy egy órával hamarabb csörög reggel az órája (én is ebbe a kategóriába tartozom!!), akkor már elérték a céljukat! Aztán az ilyen szorongó személy egy hét után elmegy a háziorvoshoz, felirat egy altatót, és már el is kezdődött a személyes kálváriája. És a gyógyszeripar nyert egy újabb pácienst, hosszútávra! Mert onnan már nincs visszaút, tudjuk, hogy az altatók függőséget okoznak, és leszokni róluk nagyon nehéz, és nem is tudom hova vezet, ha egyszer rászokunk. Mind erősebb és erősebb altatóra lesz szükség, mint a drogosok vagy az alkoholisták esetében.

Ez a kaktuszféle tudja, hogy mindig január végén kell nyíljon, a belső biológiai órája óramű pontossággal működik, mint a karácsonyi kaktuszé.

Mindenki csúfot űz azokból, akik félnek az 5G-től, hogy másról ne beszéljünk most. És azt is felhozták ennek kapcsán, hogy bezzeg a villanyhálózatok kiépítésekor is tiltakoztak egyesek, attól is féltek anno, és milyen nevetséges most erről beszélni!! Haha! Csak elfelejtjük, hogy a magasfeszültségű hálózat alatt lakni nem valami szerencsés (film is volt erről), és a transzformátor közelében sem! Persze, tudjuk, mindig az adag, a mennyiség az, ami meghatározó, egy bizonyos szint fölött lehet káros a hatás, mert kicsi adagban elviseli az ember, de kérdés, hogy meddig? És a tévé és a számítógép sugárzása sincs túlságosan jótékony befolyással az emberi szervezetre, eléggé ronthat az alvás minőségén, álmatlansághoz vezethet. Milyen jól aludhattak a középkorban! Drága volt a gyertya is, korán lefeküdtek, nem volt wifi, hát beszélgettek, stb-t csináltak. 😀 Mobiltelefon … megfigyeltem, hogy amióta a messengert, az instant levelezést kitalálták, mennyire neurotikusak lettünk. Legalábbis én, nem akarok más nevében nyilatkozni. Ülök nyugisan a kanapén, s jelez a telóm, üzenet jött, megnézem, válaszolok, két perc múlva megint felhangzik az a tipikus, jólfelismerhető jelzés, amire azonnal de rögtön reagálni kell. Már a filmekben is utálom, odajutottam, ha csörög a telefon, vagy a filmhős sms-t kap, összerezzenek! De ezt a negatív hatást legalább hivatalosan is elismerik. 😀

Ahol mindig 5 óra van! Tea time 😀

És lenne egy csomó kérdésem: miért kell klórt adagolni a csapvízbe, ha a víztisztítóállomás olyan, mint a patika, és a vezetékesvízzel minden rendben van!? Egy szakember szerint, akivel ma interjúztam, a víz minősége egyre romlik és ez a tendencia megmarad a közeljövőben is, 50 év múlva várhatóan nagyon sokba kerül majd a tisztavíz, ami elvileg ingyenes kéne, hogy legyen, hisz a természet ajándéka. És szerinte nem okés, hogy az a víz, amivel a budit lehúzzuk, tulajdonképpen ivóvíz (persze csak akkor okés, ha a kutya a vécékagylóból szokott inni 😀), külön kéne választani a két dolgot, és akkor nem kerülne annyiba a víztisztítás. S a palackozott vízben olyan mikroelemek vannak, amelyek azért felelősek, hogy az ne kotlósodjon meg. Tegyünk csak egyszerű kútvizet vagy forrásvizet egy műanyag palackba, és nézzük meg egy hónap múlva, meg tudjuk inni? Persze, értem én, hogy hermetikusan lezárják a palackot a gyárban, meg minden, de akkor is, miért nem olyan az a borvíz, mint amilyent a székelyföldi borvízkutaknál iszunk? Túl sok bugyuta kérdés! Én vagyok a hülye, hogy mindent megkérdőjelezek.

Csirketáp, utasítás, lennebb elmagyarázom azon blogolvasóknak, akik nem beszélik a román nyelvet!

Szombaton a víz világnapja kapcsán elhangzik majd az interjúm a Marosvásárhelyi Rádióban, eléggé rossz volt a vonal, de próbáltam technikailag felsegíteni a minőségét. Nem én mondom a súlyos tényeket, hanem a szakember, a biológus. Azt is tisztázzuk, hogy a Nyárádmentén a folyó szabályozása apasztotta el a kutakat! Mert ha a folyó nem tud kiönteni a medréből, akkor a víz mélyebbre hatol, és ettől a talajvíz is lejjebb ereszkedik, alsóbb rétegekbe, és így a kutak, amelyek talajvízből táplálkoznak, szépen kiapadnak. S az emberek nem értik, hogy miért. Nem önt ki többet a folyó a medréből, de annak is ára van! Mint az altatószedésnek, gyorsan elalszol, de másnap jó kába vagy egész áldott nap! Hosszútávon pedig a következmények beláthatatlanok.

S hogy a kávépárnához visszatérjek, azt tanácsolják a tea-szakértők, ha lehet ömlesztett teát fogyasszunk, s ne zacskós teát, mert a zacskót fehérítik, és az is káros a szervezetre, hosszú távon. Erről hivatalos cikk is volt. Nem konteó. Gondolom, ez áll fenn a párnás kávé esetében is. És akkor végezetül még két buta kérdés: ha a fluor nem ártalmas, ahogy a szegény összeesküvéselmélethívők tartják, akkor miért írja a fogkrém tubusán, hogy lehetőleg igyekezzünk minél kevesebbet lenyelni a fogpasztából? És a csirketápon nőtt csirkét nem ajánlatos levágni, csak ha előtte megvontuk tőle a génmódosított szóját tartalmazó tápot, legalább 5 napig? Most szereztem én is erről tudomást, amióta majorságot “tartok” 😀 Eszméletlen, mi?

Hát ezek után mindenkinek jóegészséget kívánok! Fogyasszanak pulykát, az legalább nem kapott növekedési hormont, és folyami halat, mert azt nem gyógyszerezik, mint a medencékben összezsúfolt társaikat! Eléggé ingerült vagyok, keveset aludtam, korán felkeltettek a tápos csirkéim, és most hallottam az “utolsó” óraátállításról, ami a tavalyi “utolsó” óraátállítás után következik, és ez volt az utolsó csepp a poharamban 🤣 😂🤣

Két éve Salzburgban, látszik rajtam a mobilozás kártékony hatása

Csirkék valóságshow-ja

“Az univerzum azt adja neked, amire figyelsz, és amikor figyelsz. Amikor nem figyeled meg, akkor nincs feltétlenül ott!” Rick Terrel, a NASA kutatója mondta ezt az Institute of Technologie 1928-as californiai kísérletét elemezve. És pont ez a kijelentés az, amire vágytam! Végre valami kedvemrevaló!

Március 15-dikén szabadnapot vettem ki! De azért reggel 7-kor már ébren voltam, Talpra magyar! felkiáltással kimentem a kiskertjeimbe, körbenézni. Csodás a tavasz! Imádom a telet is, de az, amikor bújnak a tavasz első virágai, a nárcisz, a jácint, a tulipán (végre van nekem is tulipánom, mégpedig nem kevesebb, mint 5 tő!!), ahhoz fogható nincs a világon! Próbálom már most megelőzni a gyomosodást, és kitépegetni a burijánokat, mert azok fejlődnek a leggyorsabban. De a tudatomba óhatatlanul bekúsznak a napi rémhírek, habár a hétvégén igyekeztem nagyon távol tartani magamat tőlük. És mindenféle eszembejutott, egy film, amelyikben üldözik az időseket, az öregembereknek bújkálniuk kell, ha életben akarnak maradni. Bejöttem a házba, utána próbáltam nézni, hát nem Bradbury, hanem Dino Buzzati novella, és nem is készült róla film, legalábbis a gugli nem dobott ki semmit. Ráébredtem, hogy annakidején Íróerr exférjem mesélt nekem erről a novelláról, és úgy emlékeztem, a filmről is, és neki köszönhetem, hogy elolvastam a Tatárpusztát, meg az Egy szerelem történetét, de az olasz író novelláskötete valahogy kimaradt. Feltétlenül be akarom pótolni, úgy hogy most itt üzenek Lacipáromnak, hogy a Hajtóvadászatot öregekre nekem feltétlenül rendelje meg! S még van egy pár ifjúsági regény is, ugyanis anyám nyolcvanévesen elkezdett gyermekirodalmat olvasni, azt mondja, mivelhogy tanárnő volt, nagyon jól tud azonosulni most a tiniszereplőkkel. Este tízkor fekszik, és hajnali 4-kor kell, amikor apám elalszik, és hogy ne zavarja, vettem neki egy kis könyvre kapcsolható olvasólámpát, azóta szuperül megférnek egymással 😀. Két egymás mellett élő embernek, két külön valósága van, amikor egyik kel, a másik fekszik. Más-más szeletét látják a napszaknak.

A mini Truman show-m szereplői

Laci akaratom ellenére beszerzett nekem 11 kiscsirkét, tízet akart venni eredetileg, de rátukmáltak még egyet, ha netán egy sajnálatos módon elpusztul. De nem pusztult el egy sem, fergeteges növekedésnek indultak, és a terráriumot, amit vettünk nekik, hamarosan nagyobb ketreccel kellett lecserélni. Tegnap, vasárnap félnapot dolgozott rajta kedves párom, a végén irtó elégedett volt az alkotásával, és én is! Habár én két vasszékből és egy hálós függőágyból akartam improvizálni nekik új lakosztályt, gyorsabban ment volna. Úgyhogy most ők egy Truman show szereplői, amelynek én vagyok a rendezője. Nézem őket fentről, beadom a kaját, a vizet, és kitisztítom az almot alattuk. Ők pedig meg vannak győződve, hogy ebből áll a világ: négy polipropilén lemezből, bocs 5-ből, mert egy alattuk van, egy dróthálóból, ami a mennyezetüket képezi, vizesedény, etető, és én, az Atyaistenség, a nagy kezeimmel, aki időnként benyúlok szűkös univerzumukba. Kíváncsiak, van köztük vállalkozó szellemű, amelyik mindenáron fel akarja fedezni a kinti, felsőbb világokat is, felugrik a kis szemtelen egészen a dróthálóig. Van egy pingvinmintás kakas, rendkívüli, sose láttam ilyen majorságot életemben: a háta és a feje teteje fekete, az arca és hasa fehér, vagy inkább krémszínű, kis huncut világos pettyekkel a szeme körül. A kopasznyakúakat ministruccoknak neveztük el, a Laci kedvence egy fürjszerű, kicsi, az biztosan tyúk lesz. Négy vagy öt kakasra lehet számítani, nem tudom mi lesz ebből, mert én a tojások miatt tartanám őket, ha már itt vannak.

A pingvinem pont elbújt, nem kaptam lencsevégre, de majd legközelebb!

Főztem egy brokkoli levest, mert hát ha enni akarok, főznöm kell, már említettem, és közben meghallgattam két összeállítást Christopher Nolan rendezőről. Eldöntöttem, hogy megnézem még egyszer az Eredet című filmjét, amit tíz évig forgatott, tényleg jó munkához idő kell. Tudjátok, abban a filmben, amelyikben meghajlítják a teret, Párizs utcáit. A Matrix is elég sokáig készült, azt nem ő csinálta, ez csak most úgy eszembejutott. Mivelhogy egyes elméletek szerint egy Matrixban élünk, amit hús-vér emberekként, akik érezzük a fájdalmat és a szomorúságot, meg az örömöt is persze, nagyon nehéz elhinnünk. Ezekután megnéztem egy izgalmas beszélgetést Száraz Györggyel és Horváth Zoltánnal, és rátaláltam egy hivatkozásra is, amire utalnak. Azt hiszem, semmi sem érdekel jobban ennél a témánál. 🤩 Ha van még ilyenszerű film, vagy könyv, ajánljátok, lécci!

De tényleg…

El kell olvasni, meg kell hallgatni, hogyan közelítik a tudományt a spiritualitáshoz. Ha csak ha egy picit is változtatnánk a paramétereken, már nem lenne lehetséges az élet a Földön. Azért ez elgondolkodtató! Ezért tevődik fel a kérdés, hogy valaki mégiscsak megalkotta mindezt, ami minket körülvesz. Hát nem csodálatos? És ha vizsgáljuk az atomrészecskéket, akkor rendezetten viselkednek, difrakciós mintázatot mutatnak, rendezett formára törekednek, ha pedig elfordítjuk a fejünket, akkor meg difúz lesz minden a hátunk mögött. És akkor felvetül az a kérdés is, hogy a tudat hozza létre a valóságot? Mint egy számítógépes játékban? Különben hasonlóról olvastam a kvantumfizika kapcsán is, hogy ugyanaz az elektron lehet itt is, meg ott is, egyidőben.

Néró az az érzésem, hogy sajnos elérkezett élete utolsó stádiumába, csak a nedvestápot hajlandó megenni, egész nap kinn ül az udvaron, és szemléli – mivel tudja, hogy már nem sokáig – ezt a szép világot! (A Szép új világot. Nem kell ide “szóma”, megteszi a jó öreg manipulálás is – különben megy a sorozat a Netflixen, megcsinálták Huxley könyve alapján. Megvolt nekem egy régi kiadásban a kötet, de elajándékoztam. Most már bánom, mert az illető barátom, az az érzésem, nem érti a lényegét.) Tegnap az esőben is végig kinn feküdt, alig lehetett este becsalogatni. Érezni akarja az elemeket, amig még lehet. Meg tudom érteni…

Ez pedig az én világom itt benn. Nekem nem is kell több, egy kollegám pénteken megkérdezte (meséltem, hogy csak hétvégén járok be, a hét folyamán itthonról dolgozom), hogy ismét kibújtam a barlangomból? Igen, nehezen bújok ki, és imádom ezt a kis minivilágot, minden adottságával és hiányosságával együtt. Nem vágyom többre. Az állataim, a kiskertjeim, a virágaim, “az én kis mucskos házam”, ahogy Petrimama mondogatta annak idején …Tele bacilussal s porral. És az internetem meg a tévém meg a könyveim. Néha én is úgy érzem, mint ahogy régebben a szektások hajtogatták, hogy a televizió maga a sátán, de amikor ez a rossz érzésem támad, gyorsan átkapcsolok egy filmre, vagy bemegyek a hálószobába, olvasok. Most pedig, ezen a gyönyörű szabadnapon, brokkolilevesem eszem, és újranézem az Eredetet, hátha megértem végre a lényegét. Esett már meg velem, hogy egy alkotást újranézve-olvasva, felfedeztem dolgokat, amelyeket első látásra-olvasásra nem vettem észre. Hallottam, hogy a japánoknál, amikor sugározták, alul egy keretben mindig feliratozták, hogy most éppen hol tartunk, ez álom vagy valóság. A testelhagyás hívei is szoktak erre a kultikus filmre utalni.
Hogy szeretnék én is a tengerparton ébredni, de ha sokat gyakorolom, talán sikerül 😉