pedig esküszöm, nem a kötényemmel volt a baj! Vagy mégis? Azt mondják, adj hatalmat egy ember kezébe, és megismered a jellemét! Ez az öntelt nő látja, hogy én itthon vagyok délelőttönként, álldogálok az udvaron, vagy a virágoskertben gyomlálok, amikor ő a házunk előtt elmasíroz, és azt feltételezi rólam, hogy lám-lám, ez is egy kis senki lett, elvesztette a munkáját, és az ilyennek már nem is kell köszönni! Hiába kérdezem tőle, hogy nem jött-e értesítés egy csomagról, csak ingatja a fejét fennhéjázóan, épp csak felemeli a tekintetét a telefonjáról, és már el is haladt a házunk előtt. Most mit tehetek? Írjak panaszlevelet a postának? Tényleg várok egy csomagot Angliából, a tavaly télen ottfelejtett sari-mat küldte utánam kedves barátnőm. Elment az ottani királyi postára, becsomagolta, megcímezte, feltette ajánlva, biztos nem volt olcsó, errefel itt nem hozzák ki! Micsoda dolog ez? De nem tehetek panaszt, mert akkor ő meg feljelent, hogy a Néró anno megharapta (persze a kerítésen keresztül, mert odadugta a lábát, de akkor is megtörtént!), és akkor volt olyan kedves, hogy a Laciférjem kérlelésére megbocsátott nekünk! Szóval kussolnom kell! És legközelebb, amikor erre jár, Lacit kell rászabadítanom! Ő tud beszélni a (postás)nők nyelvén!

Egy jelentéktelen, apró hiba is becsúszott a héten a rendszerbe, s ez a kis következetlenség számomra, egyszeri ember számára azt közvetíti, hogy vagy nincs akkora veszély, mint amivel ijesztgetnek, vagy az emberi élet nem is számít annyit, mint ahogyan azt egyfolytában hangsúlyozzák. Azóta született egy poén is, hogy ha nincs nálad saját felelősségre kiállított nyilatkozat, akkor elég, ha csak azt mondod a rendőrnek, ha számonkér, hogy spárgát szedni mész Németországba. Kedvem lenne kipróbálni, de így is már csupa szorongás az életem. Mindenféle buta összeesküvés- elméletet megnézek, és már előre rettegek attól, hogy mi lesz, ha az egész Föld lakosságát kötelező módon beoltják, beleértve engem is!? És úgy élünk majd, mint a kínaiak a kreditrendszerrel, hogy számontartják “mit telefonoztam/s mikor, miért, kinek./Aktákba írják, miről álmodoztam/s azt is, ki érti meg./És nem sejthetem, mikor lesz elég ok/előkotorni azt a kartotékot,/mely jogom sérti meg.” Ez most csak úgy előjött, tegnap volt a Magyar Költészet Napja, és 115 éve született József Attila. Szóval temetésre nem szabad menni, ha a létszám meghaladja a 8-at, elkísérni valakit utolsó útjára, aki kedves volt nekünk, hárman nem találkozhatunk az utcán, de a reptéren a tömörülés megengedett! De erről jobb, ha kussolok, mert aztán még előveszik a kartotékom!

Valahogy most úgy vagyok, hogy hitelüket vesztették a szememben azok ott hárman, akik kétnaponta kiállnak, és kinyilatkoztatják a legújabb rendeletet. Olyan 89 decembervégi fílingem támad, mintha Iliescu bácsit, meg a beautiful Petre Romant, meg a gyanus kinézetű Voiculescut látnám. S kering mindenféle videó, van egy felvétel egy bizonyos Tamási doktorral, aki azt mondja ….. de nem érdekes. És hogy a felületeken nem is marad meg a vírus, és hogy a pánik sokkal veszélyesebb lehet, ha betegesen fertőtlenítünk, és szorongunk, és a szappan jobb, mint a fertőtlenítőszer, és a távolságtartás biztonságosabb a maszk viselésénél. Egyik elmélet cáfol rá a másikra. Na, de erről nekem nem szabad elmélkednem, mert én egy buta, balga nő vagyok, U. asszonyság sokkal jobban tudja, mi a demokrácia! A világ pedig továbbra is egy hatalmas nagy vállalkozás marad! Én is képmutató lennék most, ha ezt nem tettem volna szóvá, de ez csak egy hülye badar női logika, nem kell komolyan venni! A hugom pedig, aki velem ellentétben egy értelmes nő, nem hisz a sajtónak, szerinte a tévé mindig a kontextusból ragad ki valamit, azt fújja fel, és biztos, ha filmeznek, akkor is úgy teszik, hogy tíz ember is tömegnek tűnjön! Ezen kicsit össze is vesztünk, elszomorít, hogy ennyire nincs már hitele a sajtónak. Istenem…

Maradjak én a fakanalamnál, és a piti sérelmemnél, hogy a postásnő nem köszön! Majd álmomban fog, talán. Volt egy eddig sohase látott furcsa álmom, hogy én nem én voltam, hanem én Laci bőrébebújva szemléltem a világot. Vagy inkább meghasonultam, és én én is voltam, és ugyanabban az időben ő is! Gyakorlom a tudatos álmodást (lucid dream), inkábbcsak próbálkozom vele, izgalmas dolog, akinek sikerül ezt elérni, nekem még nem megy, pedig a környezetem szerint elég pszichó vagyok. Lehet ez az első lépés ez az utóbbi fura álom. Mert a tudatos álmodás során te irányítod a történéseket, lehetsz bárki, lehetsz bárkinek a társaságában, a helyében, időutazást tehetsz a múltba, vagy űrutazást a Holdra, beutazhatod az egész világot, megmászhatod a Himajája csúcsát, ha épp ahhoz van kedved. Nem is rossz, mi? Most ebben a bezártságban jóljönne, ha képesek lennénk rá! De én sajnos még csak ott tartok, hogy Luciférj bőrébe bújhatok, hát mit mondjak, nem pont erre vágytam! Jaj, Lacikám, ne vedd sértésnek, de ha már valaki más lehetnék, akkor egy olyan személy szeretnék lenni álmomban, aki az őserdőben kalandozik, lovagol, sízik Ausztriában, úszkál vagy szörfözik a Vörös tenger lágy hullámain, búvárkodik az óceán fenekén, a korallképződmények között, vagy New York üres utcáin sétál. Ugye, megérted? És még csak ezután jön a csúcs!! Atyaég!

Meséljek inkább valami szépet! Ez a kerti hajnalkám, képzeljétek, az ablakban virágzott ki, egy mag valahogy a muskátliscserépbe került, és kicsirázott, kibújt, futott 10 centit felfelé, aztán úgy döntött, ideje virágot ereszteni. Azt üzeni, karantén idején ezt így kell csinálni! Példát akart mutatni, nekünk embereknek, hogy kis szűk térben is lehet szárnyalni és kiteljesedni!

Most nem ecsetelem a szokásos pénteki rádiósmunkás kiruccanásom, mert az uncsi lenne, inkább befejezem azzal, amivel kezdtem: egy postás sztorival. De ez egy nagyon régi történet. A dédnagymamám, akinek én vagyok a reinkarnációja (meséltem egy régebbi bejegyzésben az álmomat vele kapcsolatban, amikor megjelent előttem, és elárulta nekem, hogy mi a szitu az előző életemmel), ez a mama az első világháború idején elvállalta a postás szerepet a faluban, valószínű azért, mert a postásbácsinak a frontra kellett mennie. És mit ad Isten, egyszercsak jött egy levél a kedves férjétől, a frontról, ami nem neki volt címezve, hanem egy másik falubeli nőtársának, akinek a férjeura szintén a háborúban harcolt! Az az érzésem, hogy az a bizonyos nő soha nem vehette kézbe azt a dédnagyapám által írt levelet, pedig feltehetőleg nagyon várta! Na ilyen dolgok történnek globális válság idején. Most hallottam azt is, hogy Németországba hiába küldesz csomagot, mert elégetik, a fertőzésveszélyre hivatkozva! Vajon azért nem jött meg az indiai ruhám, mert itt is így járnak el, csak nem nyilvános? Sose lehet tudni…