Ezt a blogbejegyzést a kalotaszegi nagyapám írta, akit elég későn, 1944 őszén hívtak be, és azért indítom ezzel a képpel, mert ez kicsit vidámabb, mint a katonás képei, itt egy pirospettyes kisasszonnyal pózol, aki valamilyen honleány-program keretében került Kispetribe, ott töltötte 42-ben a vakációt, “magyarvilág” alatt, és nagymamám beöltöztette népviseletbe. Akkor is szokás volt a vendégeket beöltöztetni. A fotó a kispetri házunk udvarán készült, a hátuk mögött a tyúkól 🙂
Szóval a naplója mindig megvolt, egy kis barna fedetű jegyzetfüzet, őrizgette, de engem tinikoromban különösebben nem érdekelt, és párszor próbált mesélni is nekem, de én nem nagyon figyeltem rá. Ő ezt érezte, és egy idő után már nem hozta szóba élete egyetlen nagyutazását. A naplójegyzet 1945 áprilisában megszakad, nem írja le a háború után hogy került haza. A naplót magamhoz vettem, a sok költözködés során elveszett, de én a 2000-es években legépeltem a szövegét – legalább akkor volt annyi eszem, aztán beszkenneltem, most meg az Abbyy programmal wordosítottam. Egyszer elküldtem a Magyar Szónak, 2000 valahányban, de nem közölték le, pedig szerintem érdekes, vagy mondjátok meg ti, ha nem az… (Azért jó, ha az ember blogot ír, itt csak az öncenzúra működik :))
Nagyapó a farakás előtt, Petrimama és anyám beszélget, mi pedig a hugommal beálltunk a képhez. Talán nyolcvanas évek eleje
Ez tehát a napló szövege, semmit nem módosítottam rajta, nem fűztem hozzá, és nem vágtam ki belőle:
1944. szeptember 3.-án jött a behívó. 4.-én berukkoltam Kolozsvárra, a Mikes utca 16 szám alá. Ott egész nap az udvaron vártunk. Délután kiválogattak bennünket, estefelé kilöktek egy halom zubbonyt és kenyérzsákot, mindenki válasszon magának. Adtak puskát és szuronyt, 75 élest, két napra való élelmet. Akkor mondták meg, hogy miről van szó. Mikor esteledett elvittek a honvédkaszárnyába, ott vártak a csendőrök, és egy csendőr és két honvéd megkérdezték, ki kivel akar menni. Én Kőpál komámmal mentem. Kimentünk a határra, a Felekre, ott bementünk egy tengeri közé, mik ott maradtunk négyen. Tasnádi Kőpál komámmal egy idegen ember volt, egyszer csak jött két csendőr. Ketten mentünk az egyikkel, és ketten a másikkal. Egy lyuk volt odaásva, egy árok, belebuttunk hárman. Szép holdvilág volt. Reggel öt órakor csak megszólaltak a szirénák Kolozsvárt, és akkor megkezdődött a lövés. Ők ketten egyfelé voltak fordulva, hogy lőjjenek, én nem fértem oda, én a láboknál feküdtem, és néztem, hova esik le az akna, és jelentettem nekik. Egy esett százötven méterre, a másik vagy száz méterre, én mind mondtam nekik. A harmadik mellém esett, a vállam kiért az árokbul, és két szilánk befuródott a vállamba.
Ez az egyetlen hivatalos papír, ami nekünk megmaradt a háborúból, elküldtem egy hadtörténésznek, de nem találta meg nagyapómat a hivatalos aktákban. Kicsit homályos a kép, mert ezt nem szkenneltem be, de bal felől angolul írja, érdekes, nem? Azt írja, hogy: Mr. Bodis Istvan works at Mr. am kaserne (vagyis gondolom a kaszárnyában) for permanent time. The man/lady dwells at the camp Horazdovice. The papers were controlled and found allright. Jobb oldalt feltételezem csehül írja, mert PRUKAZ csehül azt jelenti, személyi igazolvány.
Egy kisség nem mondtam semmit. Egyszer mondom: Engem meglőttek! Odafordultam hozzájok, lehúzták rólam a ruhát, és bekötöttek, de nagyon folyt a vérem. A csendőr az ujját rátette a két lyukra. Egyszercsak kiáltják: Csendőrség előre! A csendőr elfutott, és mik a komámmal elindultunk az út felé a tengeri közt. Elég messze volt az út. Mikor kiértünk az útba, voltak ott tisztek is, leültünk a sánc szélére, nagyon folyt a vérem, azt mondta egy százados az orvosnak, kötözzön be, de az azt felelte, hogy ugyis jön az aótó, és bévisznek a kórházba. Az aknák csak úgy fütyültek az útba, lehúzta a fejét mindenki a sáncba, de én csak ültem ott, nekem már mindegy volt. Egyszer aztán jött az aótó, felültettek, bevittek a kórházba, ott bekötöztek. Öt napig kötözték a sebemet, akkor megóperáltak egy szombat este. Még két napig voltam ott, 11.- én este elvittek Debrecenbe, 12.-én éjjel a vonatban nagyon rosszul lettem, már a kilencedik napja volt, hogy nem ment a gyomrom, azt hittem mingyár kimúlok, nagyon sűrűn futtám, hitták az orvost, az adott egy injekciót, és kaptam egy beöntést, de nem ért semmit. Másnap kaptam egy borospohár keserűsót, az se ért semmit. Akkor mondtam a nővérnek, adjon egy nagy pohárral. Az ért valamit! A vonatról levettek, bevittek egy nagy iskolába, ott leraktak sorba bennünket hordágyra. Ki tudja hányán lehettünk? El volt zsibbadva a testem, annyit feküdtem a hordágyon. Jöttek ott el a tisztek mellettem, mondtam egy őrnagynak, hogy mindjárt idemegy a gyomrom, már kilenc napja, hogy nem ment. Az osztán intézkedett, hogy ezt az embert vigyék ki. Úgy vittek el osztán a fürdőbe, ott volt a vécé is, és megmostak, adtak egy inget és egy gatyát. Az inget nem vehettem fel a sebem miatt. Kaptunk jó teát és kekszet, úgy rakták a számba a kekszet, a jó kezemben volt a csésze tea, de a másik kezemet nem tudtam használni. Onnét karonfogva vittek a kötözőbe. Mikor bekötöztek, akkor elkezdték fújni a riadót. Én ültem egy széken, és már nem bírtam ülni. Lefeküdtem a hordágyra, de azon megint kezdett el zsibbadni a testem, nagyon fájt a hátam. Kértem, hogy vigyenek egy ágyba. Levitt egy nővér a folyosóra egy jó ágyba, azt mondta, lehozza a pakkomat is. Egész éjjel vártam, de nem hozta le. Reggel felmentem utána, akkor még tudtam járni. Nem volt sehol a pakkom. Mondtam a nővérnek. Kiment, visszajött, nem találta meg. Odamentem a főorvoshoz, és mondtam neki is. Azt mondta, nyugodjak meg, mert megkerül, nem szabad, hogy elvesszen! De nem került meg…
Ez a kép is rámában volt a többi közt a falon, de sose kérdeztem meg, kik vannak rajta. Nagyapámat felismerném.
Akkor reggel elvittek egy másik nagy iskolába, ott voltam nyolc napig, azalatt ötször bombáztak meg. Akkor aztán elvittek a klinikába, egy kis erdős helyre, de ott csak két napig voltam, onnét elvittek Érsekújvárra. Azt mondták először Kanizsára visznek, de én a vonatba rosszul lettem, 40 fokos lázam lett, és Érsekújvárt letettek tizenhatunkat, akik mind rosszul voltunk. Mikor levettek a vonatról rátettek egy stráfszekérre. Fútt a szél, nem volt rajtam csak egy gatya, 40 fokos lázam volt, és majd kirázott a hideg. Egy szakaszvezető bétakart a köpenyivel. Messze volt a korház, nagyon rázott a kocsi, és én erősen fáztam. Ordítottam az úton. Mikor a korházba értünk, künn volt az orvos, azt mondta, engem vigyenek be a kötözőbe. Feltettek az asztalra, adtak egy injekciót, elaltattak, megoperáltak, utána bevittek a tornaterembe, ott ébredtem fel. A kezem sínbe volt három napig. Akkor kiódták, és láttam, hogy olyan lyuk volt az operáció helyén, hogy belefért volna egy libatojás. A két lyukat, ahun a szilánkok bémentek, egybe vágták bé a vállcsontom alatt. Csontszilánkokat szedtek ki. Olyan gyenge voltam, hogy hordágyon hordoztak egy hónapig. Azután kezdtem tanolgatni járni, fogózva egyik ágytól a másikig. Elmentem három ágyig, ott összeestem, úgy vittek vissza.
1942: A Pirospettyes kisasszony jobb oldalt, baloldalt nagymamám, Petrimama, elől nagynéném kislányként, és a háta mögött az ő nagymamája, vagyis nagyapám anyja, azt hiszem. Petrimama sokáig azt hitte, a férje elesett a háborúban. Amikor hazaért, ő épp a szomszédasszonynál volt, aki horgolni tanította vagy kötni, mert nagymamám élelmes volt, gondolta, ha már megözvegyült, muszáj mindent megtanuljon, hogy eltarthassa a gyerekeit, apámat és nagynénémet. Nénika (így mondtuk Petribe a nagynéninek) átszaladt utána, hogy Anyó, apó hazajött! Erre Petrimama lekent neki egy büdös pofont, hogy ezzel ne viccelődjön!
Sok bajom volt a gyomrommal, hogy kezdtem járni, nagyon ment a gyomrom, ötször-hatszor ki kellett menjek éjjel, akkor meghűltem, kaptam valami kiütéseket a hűlésből. Meghűlt a két lábom, nem tudtam nyugodni. A farom kisebzett a fekvéstől, mer három hónapig csak háton feküdtem. December 5.-én kivették az aknaszilánkokat. Két darab szilánk volt. Gennybe feküdtem, nagyon sok baj ért, több bombázás is. 8.-án feltettek a vonatra, kivittek Németországba, odaértünk 12-en Memingenbe, onnét elvittek 12 km-re egy kolostorba Kostervarra, ott voltam 27.-ig. Jó kosztunk volt, de én mindig csak hazagondoltam, az ágyba mindig csak befelé fordultam, nagyon bús voltam. Mindig csak addig keltem fel, míg ettem, vagy a vécére mentem. Azt mondta egy miskolci fiú, Pap Sándor vót a neve, hogy kacagjak egyet, ad két pengőt, és én elkacagtam magam. Odalökte a két pengőt, nem akartam elvenni, azt mondta, üljek mellé kártyázni. Ültünk ketten egylapra, nyertem 7 pengőt, másnap is odaültem, nyertem tíz pengőt. Így kelegettem fel, kezdtem járni, lementem a konyhára, levittem egy-egy kannát, hogy erősödjön a lábom. Vagy negyven grádicson kellett lemenni. Karácsony szombatján hoztak szép nagy karácsonyfát, feldíszítettük, kaptunk csomagot. Nagyon rosszul esett, mikor láttam a karácsonyfát, eleredt a könnyem.
Nagyapám imádta a cigánymuzsikát, az a tipus volt, aki elmulatta volna az ingét is! Mesélt még nekem egy zongoristáról, aki Pilsenben vagy hol mulattatta őket, és ő mindig vissza tudta fütyülni a cifrázásokat. Jobb oldalt a kispetri ház, amely most nagyon jó kezekbe került, nagyapám nagyon örülne, ha tudná, hogy a felújított csűrben most csűrszínház működik! Ott fenn a pajtahíján van egy gerenda, a házból vették ki, amikor renoválták a házat, és beépítették a csűrbe, azt írja rajta, hogy: “Ezt a házat építette Debreczeni Márton 1759-ben, felújította unokája Szalai István 1859-ben”. Azt biztosan tudom, hogy a nagyapám nagyapja Szalai István volt, örököltünk tőle egy 200 éves karosszéket, és arra is emlékszem, hogy (nagyapó mesélte) vállig érő haja volt, mint a régi parasztfelkelések képein a lázadóknak. És a történet folytatódik, hála Istennek! (A ház előtt a hősök köve)
Hogy kezdtem künn járni, meghűlt a sebem, megveresedett, megdagadt. 27.-én beküldtek Memingenbe operálni, de ott reggel kifakadt, és nem kellett már műteni. Mikor az orvos meglátott, azt mondta, egyek sokat, mert nagyon sovány vagyok, 58 kiló voltam akkor, de voltam még 55 kiló is egy hónappal azelőtt. Ott osztán megjavultam, hideget nem éreztem, még a vécét is fűtötték. Január 27.-én visszaküldtek a kolostorba, éppen abba a szobába, amelyikbe voltam. Ott nagyon jól ment dolgom, ismertek a nővérek, tizenhárom fekvőnek én hordtam enni. Annyit ettem, amennyi kellett, minden jót. Ott meghíztam, a lábomat megvillonyozták* vagy négyszer. Február 8.-án elküldtek Grafenvörbe, egy nagy táborba. Ott volt vagy négyezer magyar, ott megvizsgáltak magyar orvosok is. Aki jól volt, azt küldték vissza a frontra, aki még nem volt teljesen meggyógyulva, annak adtak két-három vagy négy hetet, ott letölthette, akinek nagyobb baja volt, mind nekem, azt elküldték munkára. Engem elküldtek valami lovak mellé, tizünket Hosztóba vittek, egy kis faluba. 16-án odaértünk, 19.-én lementünk a parancsnoksághoz, és ott elosztottak. Ötön ottmaradtak, mik meg ötön elmentünk egy másik faluba, egy kilométerre. Ott csak egy pár ház volt, nagy istállók voltak ott, volt vagy százötven darab ló, ellős kancák.
Ez a kép valószínű a fronton készült, bevetés előtt, az első napon, mivelhogy itt még nagyapám épségben van, és utána már az első órában meg is sebesült. Bódizs István az utolsó sorban, balról a második.
Más reggel beosztottak bennünket, nekem kilenc kanca jutott, azokat pucoltuk ketten egy olasszal, ott is elég jól voltam két hétig, akkor megfájult a kezem, bementem az orvoshoz Hosztóba, felírt egy pár nap pihenést, nem dolgoztam vagy három napig, akkor megint kifakadt a sebem, és beküldtek a korházba Marienbádba. Március 13.-án este odaértem egy korházba. Ott hét magyar nővér volt, még megörültem, de nem sokáig, mert reggel megvizsgáltak, és elküldték egy másik korházba. Ott felvettek, ott nagyon jól ment dolgom, minden reggel zsírt kaptunk**, ott megerősödtem. 120 szám alatt volt a korház, mint a mi házunk, még jólesett mikor láttam, mintha hazamentem volna. Csak égy magyar fiú volt ott, de az mindig tekergett. Egy kicsit unalmas volt. Csak szombaton tudtam meg, hogy másnap Húsvét lesz. Húsvétba egy hordó sört az ágyam mellé gurítottak, még éjjel is ittam, nagyon jól voltam, csak mindig haza gondoltam. Szép kis város volt, mind kórházakból állott, volt ott vagy hatvan korház. Mindennap sétáltam egy-két órát a városban. Onnét osztán elküldtek egy táborba Karlsbad mellé, április 9.-én. 19.-én nagyon összebombázták a várost. Már közeledtek az amerikaiak…
(Ezt a naplót 1945.november hó 27.-én írtam Németországban egy cseh városban, Pilsenben. B.I. Kispetri, 1945.XII. 18-a, vasárnap)
Ez a két sor a napló végén állt, kicsit lejjebb a szöveg alatt, mintha utóbb írta volna oda nagyapó. Mintha az is bennelett volna a naplóban, hogy Debrecenbe, amikor bombázták az épületet, ahol sebesülten feküdt, a párnát az arcára húzta, mert a plafonról elkezdett hullani nagy darabokban a vakolat. Úgy rémlik, hogy ez is benne volt, de azt jelenti, hogy ezt csak mesélte, és mégiscsak figyeltem valamennyire, én a szórakozott, álmodozó tinilány.
*Ezt valószínű a röntgensugárra érti, mert azt már a XIX-dik század végén felfedezték, és a vállát villanyozhatták meg, ez elírás lehet.
**Régen Kispetriben azt tartották, hogy csak a szegények főznek olajjal, módos ember zsírral főz! :))
ludasmanyi 