Az állatmentés hőskorát is kifogtam, amikor Finucával mentünk, és önerőből próbáltunk valamit tenni, dehát se menhelyünk nem volt, se kapacitásunk, se elég időnk, se kemény idegzetünk, hogy minden esetet megoldjunk. Sőt, asszem alíg oldottunk meg párat 😦

Emlékszem még nyilvántartást is vezettem a sikeresen örökbeadott kutyák adataival. De a sikertelenségek listájával akár egy százoldalas füzetet megtölthettem volna. Mert én ebből az időszakból főleg a keserű szájízzel és sok-sok kudarcélménnyel maradtam. Ilyen volt az is, amikor Szászfenesre hívtak, hogy egy néninél több mint tíz beoltatlan beteg kutya szaladgál az udvaron, és kéne valamit tenni, mert ott nem jó helyen vannak, a néni se gondozza őket, etetni sincs elég pénze. És akkor kiszálltunk a Finuca ürülékszagú autójával, nagy nehezen rávettük a kissé zavarodott nénikét, hogy adja ide a legdemodexesebb (magyarán rühes!) kutyáját, de a lelkünkre kötötte, hogy kezelés után feltétlenül, azonnal hozzuk vissza. Azóta is a lelkemen szárad az a kis fekete szuka…

Az ölömbe ült végig, kezes kis állat volt, nyugodtan hagyta, hogy szállítsuk, tegyük-vegyük, ölbe vittem be a rendelőbe, s feltettem az asztalra. A rűh teljesen ellepte a fejét, a lábait, olyan volt, mint az érte aggódó gazdija: egy igazi ráncos kis töpörödött öregasszony. Sergiu, az állatorvos megvizsgálta, hát ez hosszadalmas – csóválta meg a fejét. És nem is biztos, hogy megmenthető. Akkor ez volt az álláspont, azóta, 2004 óta, sokat fejlődött az állatorvostudomány is.

Nekem a kutyám, a Dee dee, akit szintén az utcáról szedtem össze, akkor 4 éves volt. Elkezdtük mérlegelni a dolgot: én a hetedik emeleten lakom, kicsi a fürdőszobám, ott a kutyám, és ráadásul macskám is van. Finuca házban lakott ugyan a város szélén, de az egész háza és udvara és kertje improvizált menhely volt már, egy fél kutya se fért volna el plusszban, nemhogy egy karanténra szoruló, beteg állat. “Szóval nincs még egy fürdőszobád, ahol el lehetne szigetelni ezt a szerencsétlen állatot?” – tette fel a sorsdöntő kérdést a kolléga. Nincs, mondtam, és máris fojtogatott a sírás. Hát akkor… Én fogtam, és simogattam, amíg Sergiu, beadta neki vénába a műtőasztalon a letális injekciót. Csak egy sóhaj volt, és attól a perctől kezdve garantálom, de teljes meggyőződéssel!, hogy az állatoknak is lelkük van, mert azzal a nagyonis emberi sóhajjal távozott az élők sorából…Utána nem is tudom hogy értem haza, nem akartam, hogy Finuca kocsival hazavigyen, csak szédelegtem a járdán a Monostoron hazafelé, és ahány gazdis vagy gazdi nélküli kutyával találkoztam, mintha mind vádlóan néztek volna rám, mert a homlokomon ott égett nagy piros betükkel, amit csak ők tudtak elolvasni: GYILKOS! Az volt az egyik legnagyobb sokk az életemben, nem is csodálkozom, hogy felhagytam az állatmentéssel.

De aztán még jött egy szomorúbb eset is: Kispetriben, ahol a nagymamám házát örököltük, a boltosné kopogott be hozzánk egy vasárnap reggelen, hogy itt van az unokája Kolozsvárról, és egy kicsi szuka váratlanul előjött a szomszéd pajtája alól öt csepp kis kölyökkel. És sír a gyerek, hogy ne hagyják, hogy a szomszéd – barbár módra – elpusztítsa őket. “Mama, megmentjük a kiskutyákat!” Lelkesedett is már a csöppség, de mi nem tudtunk ígérni semmit az akkori férjemmel, bárhogy is sajnáltuk a kis kutyakölyköket, de főleg a gyermek tiszta, ártatlan lelkét. Nem vagyok pszichológus, de azt tudom, hogy milyen trauma lehetett ez az egész a kisunoka számára, aki akkor szembesült először azzal, hogy a világ milyen kegyetlen tud lenni. Nem segítettünk, tehetetleneknek éreztük magunkat és utólag bűnösöknek! Pedig azok a kiskutyák nem voltak rühesek, és elfértek volna a konyhában egy dobozban, amíg gazdi kerül nekik. Drága Ilonka, azóta is visszacseng a fülemben a kisunokád hangja…

Még egy hang a fülembe cseng, ez az egyetlen, ami sikerélményhez köthető, pedig nem szeretek dicsekedni. Tótfaluba hívtak, egy hétvégi házhoz, hogy vigyünk be egy nagytestű kutyát ivartalanítani, mert etetik egy ideje, de nem merik megfogni. Eljöttek értem kocsival, elvittek a helyszínre, ott volt a nagy barna eb, odahívtam, kaját dobtam neki, és miközben evett, rávetettem magam, aztán a kocsiban végig szorítottam erősen magamhoz, de nem volt igazán veszélyes, láttam a szemében, hogy bízik bennem. És miútán a sikeres sterilizálási akció lezajlott, a pasas egy tábla csokit nyújtott át azzal, hogy: “Maga igazi profi!” Tudom, untatlak benneteket, de ezt nem tudtam kihagyni, mert azóta is arról álmodok, hogy ilyen sikerakciókat hajtok végre, de azóta se fordult többé elő velem 😦

Akkor még ilyen szinten álltunk, egyszemélyes állatmentésről beszélhettünk csak, ma már más a helyzet, vannak támogatók, alapítványok. Van esélye sokkal több kutyának, persze azokat kivéve, akiket ma is agyonvernek vagy megkínoznak, aztán dicsekvésképpen felteszik a facebookra. Interjúztam nemrég egy képviselővel a jogi bizottságból, aki felrótta nekem, hogy miért kérem számon rajta az állavédelmi törvény szigorítása után, hogy hány embert ítéltek el a régi, enyhébb törvény alapján, amiért bántalmazott vagy megölt egy állatot. Érti ő a kérdést, és  hogy mit akarok ezzel szuggerálni…volt a válasz. Hát … én csak megkérdeztem…

Most meg hallom, hogy magán állatmenhelyet működtetnek a közelemben,  és hogy az embereik befogják, még az udvarról is elviszik a tehetetlen öreg emberek kutyáit. Aztán kemény pénzekért ki is lehet váltani. Ez is egy jó biznisz lehet, de ne adjunk ötleteket. Nem tudom, hogy ez reális vagy amolyan urbán legenda, higyjem –e vagy sem az önjelölt sintérek sztoriját? És féljek-e vagy sem, mint három befogadott kutya gazdija, mint a legminimebb menhely boldog tulajdonosa. Nekem,  mint újságírónak kötelességem lenne utánajárni, de aztán, ha kiderítek valamit, azon kapom magam, hogy az én kutyáimat is altatópisztollyal kilövik, elviszik, hogy elhallgattassanak. Akinek féltenivalója van, az fél.

Meg olyan legendák is keringenek, hogy Németországba meg Angliába viszik a bundájukért a befogott kóbor ebeket, mert a bőrükből milyen finom holmikat lehet gyártani. Persze, lehet ez is rosszindulatú híresztelés, hogy a lelkes állatvédőket letörjék, megvonják tőlük a támogatást a nyugati alapítványok, stb. Mondom, sokat fejlődött a világ azóta, hogy mi Finucával boldogtalankodtunk és bukdácsoltunk az állatmentés rögös útján, de akkor is szomoró vagyok, mert még mindig vannak gazdátlan ebek, akiknek a tekintetében a szomoróságot, és kilátástalanságot, csak az érti, akinek amúgy is megtelt már a három- vagy akárhányszemélyes minimenhelye.

Igaz, hogy Goethe utolsó szavaival kezdem vagy végzem, de ez nem az elmúlásról kéne, hogy szóljon… Elromlott ugyanis a búvárpompánk, kénytelenek voltunk átkapcsolni a városi vízre. Pedig a kútvízzel milyen sokat megtakarítottunk, sopánkodtam, vagy sajnálkoztam, és öntözni is egészségesebb. Azonban az első fürdésnél ellenállhatatlan vágy fogott el egy úszómedence iránt. Valahogy úgy vagyok a klór szagával, mint a kétütemű motor füstjével, nem a levegőszennyezés jút róla eszembe, hanem a régi családi kirándulások. Minden nyáron az apu csónakosmotorjával utaztunk Kispetribe, félúton, a Meszeren még piknikeztünk is egyet, pedig az út csak száz kilométer odáig, de nekem gyerekként úgy tűnt, a cifragúnyás Petrimama és a ő félelmetes bivalyai a világ másik felén laknak. Apu jó uszó volt, még fotó is van róla, ahogy a Felixen a trambulinról fejest ugrik, de engem nem tanított meg, csak az adrenalinéhséget örököltem tőle, meg a víz imádatát.

Mert azt hiszem én a víz istenítésére születtem, sose féltem a mélyvízben, úszni is egyedül tanultam a Krasznában, a fiúkat utánozva. Emlékszem már serdülőfélben voltam, és a nagyobb srácokkal ugráltunk fejest egy kis kanyarulatban, ahol a vízkanyar kis öbölt alakít ki, és a part is magasabban van, és rajtam csak egyrészes fürdőruha volt, és a legerősebb érzés, ami megmaradt bennem, az a szégyenérzet, hogy nincs kétrészes fürdőruhám (ki hallott még akkor a topless-ről). És a Krasznaparton még homok is volt akkoriban, és a vizek nem voltak ilyen szennyezettek, mint most, nem az az iszapos sárgalé hömpölygött a mederben, és ha szerencsénk volt, még termetesebb halakat is láttunk. Vállravetett törölközővel mentünk le a partra a forró nyári délutánon, strandpapuccsal meg lepedővel, hogy napozzunk is.

Aztán a tenger szerelmese lettem, jöttek a táborok, és az első férj, akivel először úsztam be a Fekete tenger vizébe, a bójákon túlra, oda ahol nem éri a lábunk a földet. Ő nagy hosszú karjaival szelte a habokat elől, és én, mint a kiskutya, utána. A szó szoros értelmében, mert az elején kutyaúszáson és hátúszáson kívül mást is nem tudtam. Most hogy így visszagondolok, lehet azért is vitt be olyan mélyre, hogy hátha hamarabb megszabadul tőlem 🙂

Aztán jött a második férj, akinek az  exotikus utázásaimat köszönhetem, aki megtanított szeretni a reggeli napsütötte hideg medencéket, engem, aki termálvizű vidékről származom, és 2006-ban végre pár Tunézia meg Egyiptom után, eljútottunk Törökországba, ami valamilyen áttörést jelentett számomra. Ott volt a legazúrkékebb tenger, a legszebb öböllel, a széles vízbenyúló pontonnal, ahol tíz napon át saját napágyunk volt, és két fürdőzés között feketére sültünk. Beneveztünk egy pár órás hajókirándulásra is, aminek volt egy különleges momentuma: kiraktak (volna) egy szigeten, ahol végig kellett (volna) menni kézenfogva egy barlangszerű alagúton, és onnan a 8 méter magas szikláról leugrani a vízbe, ahol várt (volna) a hajónk. Aki ezt a párjával végigcsinálja, az örökre együtt marad, tartja a legenda, és mondta az idegenvezető. De második férjem nem engedett, váltig állította, hogy veszélyes, és én amúgy se tudnék 8 méterről fejest ugrani. Pedig kézenfogva talpast is ugorhattunk volna, de nem vitatkoztam, belenyugodtam, lehet a szive miatt, gondoltam, és gunnyasztottunk a fedélzeten, amíg a többiek boldogan végigcsinálták, és kipirosodva, feltöltődve, lelkesen tértek vissza a hajóra. Este mérgemben és frusztráltságomban nekifutottam, és a pontonról leugrottam, igaz az csak kb 3 méter magasan lehetett a víz fölött, és így is egész testemben remegtem, amikor a létrán visszamásztam. Úgyhogy akkori férjemnek utólag igazat adtam a nyolc méteres ugrással kapcsolatban. Nem tudom, hogy azért váltunk-e el később vagy sem, mert a túrát nem teljesítettük, a lényeg, hogy lejártak az exotikus utak, de még a hazaiak is, mert az embernek vagy háza van, vagy élete. A házat karban kell tartani, mindig valami meghibásodik, lásd legutóbb a búvárpompát, a kertet gondozni kell, öntözni, gyomlálni, szóval harmadik férjemmel, akivel a házat vettük, egy ideje itthon nyaralunk. És hála a búvárpompának, a csapon ismét klóros víz folyik, ami felidézheti bennem a törökországi és tunéziai úszómedencéket.

Aztán olvasom a neten a minap, hogy a Week-end telepen hétvégén újra megszervezik az éjszakai fürdőzést. Hú milyen klassz, alig vártam a hétvégét, el is mentünk a férjemmel, alig kaptunk parkolóhelyet, minden épület kivilágítva, fények, zene, dj, sok-sok fiatal, vendéglők, minden nyitva, élettel teli, tiszta Tunézia! Mondom is a páromnak, hogy ha a medencét is kivilágították volna, az lett volna a csúcs, mert a víz milyen szépen visszatükrözné a fényt, ez egy plusz csillogást adna, egészen külföldi nyaralás fílingem lenne, nem is értem ezt hogy hagyhatták ki….

Egy pillanatot sem akartam elvesztegetni, be a zuhany alá, és már fenn is feküdtem a víz tetején, néztem a csillagokat, egy felhő se az égen, nem is baj, hogy nincs kivilágítva a bazin, gondoltam, legalább jobban csodálhatom a nyári éjszakai égboltot. A zene is olyan dinamikus, retró számok, egyik se hazai, ez tiszta külföldi, ingyenes üdülés. Szuper ez a hely, minden hétvégén itt leszek, szinte újjongtam. Hogyisnem tudtam én erről eddig, tavaly, tavalyelőtt. Hívtam a férjemet is, de ő azt mondta, nem mindenki klimaxos, hogy bírja a hideget. “A sok cigi teszi, rossz a vérkeringésed!” – vágtam vissza. “A késő esti víz melegebb a reggelinél, mert az egész nap napfürdőzik”, de ezzel nem győztem meg. Aztán nem érdekelt az sem, hogy nem osztja meg velem az élményt, az sem, hogy rajtam kívül csak páran úsznak még, pedig úgy volt meghírdetve, hogy „Éjszakai fürdőzés”, mégis mindenki az éjszakai életért jött ide. Sokan csak belemártották a kislábujjukat, fintorogtak egyet és továbbálltak. Ami engem persze abszolút hidegen hagyott. Teljesen átadtam magam a selymes, langyos simogató élet-elemnek.

Így élveztem a természet nyújtotta örömöket, amikor az egyik csoportból kivált egy zömök kis fickó, eltávolodott társaitól a napágyak mellől, ahol söröztek és röhigcséltek, odajött a medence széléhez, és elkezdte matatni a sliccét. Gondoltam lecsúszott, észrevette, és nem akarja a többiek is lássák, hogy próbálja felhúzni, biztos beleakadt az ingébe, vagy nehezen jár a cibzárja vagy ilyesmi. Ott matatott tovább, miközben én ott a közelében lenn a vízben, nem is látott vagy láthatott a sötétben, vagy nem vett rólam tudomást, nem tudom. És akkor egyszercsak sugárban priccolni kezdett egy másik folyékony elem … felém. Kicsit sárgább színű. Eszméletlen, ez unzsenír vécének használja ezt a medencét, az én szentélyemet, ahol én pár másodperccel azelőtt még önfeledten úszkáltam? Úgy éreztem mintha lebénultak volna a tagjaim, aztán megpróbáltam jó messzire elúszni onnan, minél hamarabb. Vagy kiabáltam volna utána, hogy tipikus, ez a mi civilizációnk, miért nem neveltek meg, szemtelen, disznó, stb!?

Egy pillanatra átcikázott az agyamon, hogy régen a falusi lányok vizelettel mosdottak, hogy finomabb legyen az arcbőrük, így tartják, mondják az öregek. De az legalább a sajátjuk volt!! Ezért kérek védelmet: több fényt a medencéknek!

Miközben ezen háborgok magamban reggel óta, hogy a tehetetlenség érzése ne bénítson le annyira, vagy miért, a városban lévő páromtól kapok egy üzenetet: “Jövő szombaton én is úszok majd veled a Week-enden!” Erősítsük ketten az úszni és nem a vízbe vizelni akarók táborát!

Amikor Vásárhelyre költöztem, és a Remeteszegi utca közelében a kis mézeskalács házunkat megvettük, – amelyet első felbuzdulásomban egyetlen kép alapján választottam ki, és amelyet a negyvenes években, a háború után építhettek, minimális egy szoba-konyhából állt, és egyetlen előnye, erőssége a nagy udvar volt –  az első szomszéd, aki átjött, az Klári volt, a kortalan lilarokolyás cigányasszony, akit nem feltétlenül a felebaráti jószándék vezérelt, hogy megismerje az új lakókat, hanem inkább körülnézni jött: lássa, mit dobunk ki, és mit tudna ő ebből hasznosítani. Benézett a házba, amelynek küszöbnélküli ajtaja egyenesen a szerény konyhára nyílt,  odafordult felém, megcsóválta a fejét, és azt mondta: „Naccsága, maga nem lakik itt el sohán!” Próbáltam elmagyarázni neki, hogy majd felújítjuk, satöbbi, de ez őt annyira nem érdekelte, hamar elkérte, elkunyerálta inkább a rozsdás veszta kályhát, és a kisebbik fiával talicskával haza is szállították a negyedik szomszédba.

Elkezdtük a felújítási munkálatokat, Klári néha elvonult a suhogó nylonszoknyájával a kerítésünk előtt, amikor templomba ment, szombatonként. Ilyenkor fényesebb volt a szoknyája, mint máskor, és a kezében nem lévén necc, a köténye sarkát  szorongatta két ujjal. Ez egy ilyen gyerekkori beidegződés lehet, ami nagyon szimpatikus nekem, mert válltáska nélkül én se tudnám, hogy mit kezdjek a kezeimmel. Sok roma gyereket látok, aki az anyja szoknyáját markolja menet közben, és a felnőtt nők is, nemcsak Klári, a cifra gunyájuk szélébe kapaszkodnak. Van alkalmam megfigyelni ezt, mert a következő utcában laknak a luxuscigányok, ahogy Ausztriában mondják. Luxus-zigeuner – így nevezte őket a lányom, amikor hazajött látogatóba Salsburgból. Márványból van a kerítésük alapja, nagy vasalt, forgácsolt kacskaringós díszitések, az udvar is márványlapokból kirakva, vagy ha nem is, de mindenképpen legrésziázva. A házról ne is beszéljünk, emeletes a legtöbb, tízszobás, boltíves bejárat, nagy márványterasz, szabályos virággruppok, semmi kutya (vagy ha van is, hátul egy kis elkerített részen, hogy ne mocskoljon az udvarra), drága díszcserjék, meg minden, ami kell a jóléthez. Klári nem tartozik közéjük, ő csak a sor végén vagy elején lakik, attól függ melyik irányból nézzük, de számára is ez jelentheti a standardot, ami a jómódot illeti.

Minden vasárnap nagy zsákkal a vállán ment a kisebbik fiával az Ócskára. Miből is élnek –  törprengtem el ilyenkor.  Abból, amit ott árulnak egy nap alatt, elég nekik egy hétre élelemre? És főleg a gyereket sajnáltam, lehet nem is jár iskolába. De megnyugtattam magam, hiszen biztos a hitközség is segíti őket, mert a hívőknél ez szokás.

Néha, amikor a háza előtt elgöriztünk, kikiabált a veteményeskertből: „Na sétálnak, sétálnak?”Mondom: „Igen, ezt is kell!” Mire Klári: „Nekem is van ilyen sétálócipőm, kisebb is nagyobb is, nem veszik meg?” Mondom: „Hát van már, ezzel sétálunk, nem látja? Miért vennénk másikat!” Igaz is – hagyta rám Klári, azzal serényen folytatta a gyomlálást . Tudtam, hogy a nagyobbik fia kinn dolgozik Angliában, mert mindig tőlem kérdezte meg, hogy mennyi az orange számlája. Olyan szokatlan volt nekem, hogy valaki írástudatlan a 21-dik században, de Klárit ez láthatóan egyáltalán nem zavarta. Mikor kérdeztem, hogy honnan tudja melyik az orange számla, hogy mindig csak azt mutatja meg, azt felelte, hát onnan, hogy narancssárga! Mert színvak azért nem volt 🙂

Aztán eltelt öt év, ami idő alatt Klári látta, hogy sem emeletes házat nem húztunk fel , sem az udvart nem betonoztuk le, sem az ócska kerítést nem cseréltük le vasforgácsoltra, de még egy árva kertitörpe sem bújik meg az almafáink árnyékában. A házunk ugyanolyan szerény maradt, csak épp egy kicsit helyrepofoztuk, az udvarunk rusztikus, nem ültettünk magnóliafát, sem sziklakertet nem építettünk, sem szőlőlugast, sem filagóriát. Amolyan hippimódra éltünk, ahogy egy barátunk szokta mondani. Klárinak időközben hazajött a nagyfia Angliából, elkezdtek építkezni, új kerítést húztak fel, és a szoknyái is egyre csillogóbbak, fényesebbek lettek, most már eredeti selyemszoknyát viselt, amikor a templomba ment szombatonként. Egészen úri Klári lett belőle, az ő standardja szerint. Már nem akart eladni semmit, épp csak beköszönt, amikor a házunk előtt elvonult  csíkos köténye szélét fogva, és már nem is kezitcsókolomozott többet, teljes tudatában volt annak, hogy kezd felzárkózni a luxusszomszédai mellé, akik csak pár háznyira laknak tőle.

Aztán egy nap mégiscsak megállt a kapunk előtt, tétovázva közelebb jött, odaszólította a páromat, mert ugyebár az ilyesmit a férfiakkal kell megtárgyalni, és megkérdezte tőle diszkréten: „Kedves, nem akarnák megkapálni a vetemínyeskertemet? Megfizetem én rendesen!” (A módosabbaknak ugyebár kötelességük segíteni szerényebb felebarátaikon, a közösségben is ezt tanítják). Mikor aztán látta, hogy nem vagyunk kaphatóak, lenézően legyintett egyet elmenőben: „Lecseréltük a rígi cserepeket, ha kell magiknak, elvihetik!”

Ez az írás kényszerből születik. Mert a levél, ami rávitt, hogy ezt megírjam, Zsuzsit megörökítsem, többszöri lomtalanítás, nagytakarítás és költözködéseim ellenére sem veszett el. Idegenbeszakadt kedves barátom,  Artúr 1994 nyarán írt leveléről van szó, amely a szokásos rendezgetés közben került a kezembe, és amely felidézi Zsuzsit…

Orvosis haverinám, Carmen révén ismertem meg őt, pár évig az ő évfolyamtársa volt. Zsuzsi kedvelte Carment, és vonzódott hozzá, mert Carmen valamennyire beszélt magyarul, igaz, hogy csak amolyan szilágysági tájszólásban „beszílte” a nyelvet. Zsuzsi meg szatmári lévén, egyrészt jól értette ezt a tájszólást, másrészt meg, mint minden tömbmagyar, nem tudott folyékonyan románul. Carmen valósággal rajongott ezért a szeleburdi lányért, kicsit fel is nézett rá a szabadságvágya és a nonkonformizmusa miatt. Ahányszor összefutottunk, kezdte végezte Zsuzsit. Zsuzsi élni akar, mindent kipróbálni, nemcsak úgy szédeleg az egyetemi évek alatt, mint mi – mondta sokszor Carmen, s a hangjából kiéreztem a sajnálkozást, hogy mi mennyire kisstilűen élünk. Aztán meg: „Képzeld, Zsuzsi készül európai körútra!” (Akkoriban, a kilencvenes évek elején, ez egy világutazással ért fel). Szóval a különc szatmári lány mindig beszédtéma volt köztünk, és valószínű hármasban is találkoztunk egyszer, ha később felismertem. De erre az első találkozásra már nem emlékszem.

Aztán egy napon meglátogatott Izu Bukarestből, egy másik barátnőm, aki a kémiára járt, és akit én mindig irigyeltem, mert ő kutató lesz, laborban dolgozhat, én meg a mérnöki képzettségemmel ki tudja merre hányódom majd? Nem is volt alaptalan a szorongásom, ha azt vesszük, hogy a sajtóban kötöttem ki :)…De ez egy másik történet. Szóval eljött Izu Kolozsvárra, nálam szállt meg, az én orvosis bentlakásomban, amit Carmen közbenjárásával birtokoltam, és nem tudom mi okból, de valamiért sántikált, valami apró baleset érthette a lábát, de ennek dacára vagy pont emiatt, az öniróniája a csúcson volt, és a humora veretlen. Mindenen röhögtünk, poénkodtunk, azon is, hogy valakik, nem tudni kik, meghívtak egy házibulira, és a trolin, útban arrafelé is azon szórakoztunk, hogy vajon hogyan kerültünk mi a képbe, mikor senkit nem ismerünk? Izu előrelátta, hogy pont az lesz, ami a bukaresti Petőfi házba szokott vele történni, hogy odamegyünk, majd ott ücsörgünk egy darabig a sarokban, aztán meg szépen hazakullogunk, egy hiábavaló, elvesztegetett éjszaka után. Sikerült megtalálnunk valahogy a Györgyfalvi negyedben, egy négyemeletes tömbházban a 11-es lakrészt, már a 11-es szám is olyan rossz ómenű, legalábbis a számmisztika szerint, és mit gondoltok ki nyitott nekünk ajtót? Nem más, mint Zsuzsi! A mi Zsuzsink, a Carmené meg az enyém.  Na végre, egy ismerős! – de időnk se volt megkönnyebülni, mert ő szórakozottan és szinte hűvös udvariassággal átvette a bort, amit ajándékba hoztunk, és nagyvilági stilusában útunkra eresztett az ajtóból egy karlendítéssel: „Próbáljatok bekapcsolódni!” És – mint egy tünemény – rögtön el is tűnt az ismeretlen fiatalok fedezékében. Ezt a kis sztorit meg is írtam akkor melegében a helyi lap diákmellékletének (görcsös és erőltetett stílusban), hogy hogyan vegyültünk el az idegen magyar diákok között, hogyan zárták össze a kört az orrunk előtt, amikor táncolni próbáltunk, és hogyan lett elegünk mindebből éjfél felé, amikor egy jól betépett srác a szó szoros értelmében rámesett a mosdóban, és botladozó nyelvvel kioktatott, hogy máskor reteszeljem be rendesen azt az ajtót! De azt már kihagytam az írásból, hogyan sántikáltunk röhögve haza Izuval vagy öt kilométeren keresztül, troli már nem lévén, se pénzünk taxira. Neki pedig egyre jobban sajgott a lába, még ezen is mulattunk,  hogy egyre rosszabul jár, hazaérve pedig nekifogtunk grogot készíteni házilag. (Nem drogot, ennyire lazák éppen nem voltunk :))

Mivel más piám nem lévén, Izunak volt az ötlete, azt mondta olvasta egy regényben, hogy a teába valami töményt öntenek, és azt isszák forrón. Nekem nem volt csak pálinkám, hát azzal tunningoltuk fel a köményteát, teafű sem lévén. Izu azon is csodálkozott, hogy én köménymagot tartok otthon, nem szép tőle, én meg váltig álmélkodtam: „hogy te miket tudsz, látszik, hogy kémia szakos vagy!” 🙂 Aztán pár pohár házigrog után rockegyüttesek számait, további poharak után népszerű popslágereket kezdtünk énekelni, majd áttértünk a zsoltárokra. Reggelfelé elénekeltük azt is, hogy Az Úr csodásan működik.

Másnap Izu az első vonattal visszautazott Bukarestbe, és 15 nap múlva váratlanul elhunyt az édesapja. És ezt a számomra szokatlanul buja, közös élményt az édesapja halála valahogy utólag egészen beárnyélkolta. Mintha bűntudatom lett volna… Mintha ez a büntetésünk lenne, mert valamit túlzásba vittünk, mindent és mindenkit kinevettünk, magunkat is beleértve. Valami ilyesmi járt a fejembe akárhányszor visszagondoltam a félresikeredett, otthon folytatott bulizásunkra, „grogozásunkra”… Nemsokára meg a Zsuzsi emlékével kellett összekötnöm…

Jött a nyári szünidő, és hamar el is telt eseménytelenül,  elkezdődött az újabb egyetemi év, Carmen is visszatért Kolozsvárra, és ahogy azelőtt – hébe-hóba összefutottunk. Neki kevesebb szabadideje volt, mint nekem, hisz orvosira járt. Egyszer, amikor ismét találkoztunk, láttam rajta, hogy olyan megrendült. Kérdem, mi történt. Hát hogy Zsuzsi… Elkezdte mesélni, hogy előző tanévben nála felejtette a tornacipőjét, és vissza szerette volna kérni tőle, de sem az egyetemen nem jelent meg, sem a bentlakásban. És csodálkozott is, hogy nem keresi a társaságát, mint régebben. Nem voltak csoporttársak, ezért egy ideig természetesnek vette, hogy elkerülik egymást. Így teltek a Zsuzsi nélküli napok, aztán meg a hetek, és akkor tudta meg egy másik szatmári kolleganőjétől, hogy Zsuzsi közvetlenül európai körútja után autóbalesetet szenvedett. Hárman ültek a hátsó ülésen, éjszaka volt, aludtak, talán a sofőrt is elnyomta az álom, nagy sebességgel hajtott, valahol a határ közelében történt… Legalább világot látott! – vígasztalta saját magát Carmen.

Többet erről nem beszéltünk, nem is volt akivel. Elteltek az egyetemi évek, Carmennel megszakadt a kapcsolatom. Állást találtam, tiszta véletlen folytán rádiós lettem, beálltam a járomba. Egy évre rá meghírdették a RMSz Előszoba pályázatát, ahova én is jelentkeztem két írással, és ott ismertem meg Artúrt, aki a próza kategóriában elnyerte az első díjat. A díjátadó ünnepség után egy ideig leveleztünk, és nem tudom, mi késztetett rá, hogy elküldjem neki a házibulis cikkemet. Postafordultával kaptam is a gyors és döbbenetes választ, hogy ez a Zsuzsi bizony az ő életvidám Zsuzsijuk, az övé. Akiről ő sokat cikkezett, egész Zsuzsi-ciklusa van, és Zsuzsi imádta ezeket az írásokat. És örül, írja Artúr, hogy én is megörökítettem, mégha csupán csak egy mondat erejéig. Mert ő érzi: Zsuzsi velük van, időnként odaátról üzeni: ne sírjanak, mert neki most jó. Zsuzsival együtt fogtak neki az ötéves osztálytalálkozó megszervezéséhez, amit végül egy vadászlakon nélküle tartottak meg. Este a teraszon gyertyát gyújtottak elhunyt kolleganőjük emlékére, a gyertya hajnali hatig égett, majd a gyertyatartó konokul elpattant. Talán a forróság miatt, teszi hozzá Artúr, hogy mégse gondoljam, hogy ő ennyire hisz a lélek halhatatlanságában…

És ez a levél pont most, ezen az esős Medárd napon kerül elő, 22 év után, amikor a blogomat próbálom írni, mert a 22 éves Zsuzsi nem akar kimaradni belőle. Zsuzsi, aki gondtalan egyetemistaként mindent meg akart tapasztalni, most se hagyja magát…