vagy inkább hívatlan vendég. Hihetetlen dolog történt velünk. Laci hazahozott egy kiscicát. Erre egy barátnőm, amikor kezdtem neki újságolni, szavambavágott, hogy: ilyenbe többet nem szabad belemenni! Nem, nem, persze hogy nem mennék bele! A világért sem! Csakhogy ő nem jószántából hozta haza, mert van nekünk éppen elég állatunk (ezidáig három kutya és két macska), és ha valaki azt hiszi, hogy azért történnek velünk dolgok, hogy én azokat megírhassam (habár a nagy Rendező, a rugók mozgatója mindig tudja, mit miért tesz!), akkor azt a valakit ki kell ábrándítanom, mert ez az utóbbi eset egyáltalán nem volt betervezve!

Laci hazaért a szokásos időben, úgy értem a poszt-szükségállatot óta szokásosban, kb hat óra felé, és minden a menetrend szerint alakult: vacsoráztunk, leültünk egyet relaxálni, kávézni, cigizni, narancsleves fagyasztott gyümölcsöt enni (ez is az egyik magyarázata a járványalatti súlygyarapodásomnak, hogy elegánsan fogalmazzak 😅). Megnéztük a kedvenc sorozatát, utána kimentünk az udvarra felkötni az egyik kertihajnalkát, meg az ereszt megreparálni, a vihar által megtépázott csatornákat ismét összeilleszteni. Pontosabban ő tette mindezt, én meg követtem mindenhová, javít ki Lackó – mert “visszapörgettük” a filmet. Aztán sikerült meggyőznöm, hogy röplabdázzunk egy kicsit, már egyszer csináltuk, és nagyon jóléreztük magunkat utána. Az ütőkön azt írja, hogy beach nemtommi, mindegy, a turiból vettük, rövidszárúak, mint a teniszütők, és a röplabdát nem is lehet velük ütni, ezért egy rendes, félig kipukkadt labdát püfölünk, és élvezzük, úgyis olyan keveset mozgunk mostanában. Beach ball – basszus, nehéz volt kitalálni, megnéztem utólag 🤣

Már a csatornajavítás alatt hallottam egy halk nyávogást a kocsi irányából, de azt hittem az enyéim kényeskednek, kérik a figyelmet. Nem törődtem különösebben vele. A sajátságos röplabdázásunk alatt viszont arra lettem figyelmes (ezt a kifejezést mindig elröhögjük mi ketten, mert a Polgárjenős sztorira emlékeztet: “Mire lettek figyelmesek? Hogy repedezik a tető…”), hogy a Maci nagyon szaglászik a kocsi motorháza körül, fut az elejére, próbál bebújni alá, fut a másik oldalára, aztán meg gyorsan vissza. Mondom: Te Laci, itt kell legyen valami! Remélem, nem megint egy kisegér! A kisegér ugyanis kb tíz napig volt a vendégünk, az autó lakója, kajával próbáltuk távozásra bírni, minden este ki volt téve a kocsi ablaka mellé a szék egy kis dióval, aztán meg egy szeletke sajttal. Egy éjjel kamerán is figyeltük, kimerészkedett, gyorsan megfogta a dióbelet, és visszamenekült vele a kocsiba. Egyszer csak, amikor már kezdtük feladni, eltűnt. Azóta is próbálunk vigyázni, hogy ne maradjon morzsa, ételmaradék az utastérben, és bármilyen fülledtség is volna, az ablakot soha nem hagyjuk nyitva.

Laci kihozza a telefonját világítani, felnyitjuk a motorház fedelét, és mit látunk? A csövek közül két nagy szem néz fel ránk! Atyaég! Vedd ki gyorsan, még meleg az egész autó! Azt se tudtam, hogy nyúljak be, hogy férjek hozzá! Egy cirmos kiscica próbált menekülni a kezem elől, a nyakánál akartam a bőrt megfogni, ahogy az anyaállat szokta, de a hátát sikerült csak elkapnom, lett belőle egy éktelen nyávogás, de nem eresztettem el, és nagy nehezen, bajosan ki tudtam húzni, biztos itt-ott még kicsit odavertem. A mellemre szorítottam, hogy nyugtassam meg. Nem is volt annyira kicsi, és bűzlött a motorinagőztől. Te jó Isten! Ez hogy bírta ki itt végig? Az egész utat a központból Remeteszegig, most az legalább félórás út, a híd előtti dugó miatt. Első dolgom volt, hogy megkínáltam vízzel, de az nem kellett neki, hanem amikor odatettem a macskatál elé, nekiesett, mint az öngyilkos, úgy elkezdte enni a nedvestápot! Laci máris Mondikának keresztelte, merthogy a Mondeo-ban utazott.

Reggel első utunk a rendelőbe vezetett, egy fiatal kedves doki fogadott, hangosan beszélt, és mindent szépen elmagyarázott. Megosztottam vele a félelmemet, hogy a vadsága és a nagy fülei miatt azt hittem, vadmacskakölyök, hisz közel az erdő! Megnyugtatott, hogy ez nem igaz, felsorolta a vadmacska ismérveit (amiket már elfelejtettem 😀), és említette, tud olyan esetről, amikor valaki Ausztriáig utaztatta, tudta nélkül persze, a saját macskáját, ugyancsak a motorházban. Ezek a kis szőrmókok sokmindent kibírnak, és ha a cica rásimul egy csőre, nem történik baja, most már minden alkatrész be van vonva, dobozban van, nem úgy mint régen, amikor lógtak ki a szálak mindehonnan az autóból. Biztos most hagyta el az almot, most merészkedett ki először a nagyvilágba, megijedt a kocsiktól, az utca zajától, és beugrott az első biztonságosnak tűnő búvóhelyre. Hát eléggé biztonságban van itt nálunk, most mit mondjak?! Olyan mindegy már! Ahol elfér öt állat, ott akad hely a hatodiknak is. Arra tippeltem, hogy megvan úgy három hónapos, csak alultáplált, soványkának látszik. Ezt a feltételezésem is megcáfolta a nagyhangú dokibácsi: ilyen csontosnak kell lennie az ő korában, ami a fogaiból ítélve, két teljes hónap. Be is írta a frissen kiállított könyvébe, hogy május 20-dikán született. Még egy bika a családban 🙂 . Bolhája egy se, se semmilyen betegsége, eleven kis macskakölyöklány. Ami ki is derült az elmúlt két napban, mert azóta hajnali fél 6-kor indul az élet, úgyhogy szabadságom henyélős napjainak ezzel végeszakadt. A Pici már elfogadta, a kutyák már nem vadásszák, csak a Cicát kell kiengesztelnem, mert ő sértődött azóta is, és olyan undorodva nézi a kis jövevényt, mintha valami csúszómászó lenne.

De nem is untatnám tovább a macskanemkedvelők díszes társaságát a pisiszagú, füstös kis házunktájával, inkább megmutatom, hogy voltam a városban, egy kolozsvári barátnőm meglátogatott, megpusziltuk egymást a viszontlátás örömére (és a kovidhelyzet ellenére 🤔), de mielőtt a busza megérkezett volna, előtte megkértem a kedves párom, hogy készítsen rólam egy városi fotót, ha már kimozdultam, és ez lett belőle:

Éld az életed, amíg az izoleta el nem visz! – vallja Laci, merthogy haladni kell korral!

“Arra se tudod rávenni, hogy kiszálljon a kocsiból, nemhogy donor legyen!”

Hétvégén Újlakon jártunk, csak mentünk és jöttünk, mégis 24 óra alatt is képes voltam feltöltődni. Már nagyon rámfért ez a kis kiruccanás: amikor álmatlan éjszakákon attól félsz, hogy a tervezett könyvbemutató miatt úgy megbüntetnek (merthogy véletlenül a 21 -dik személy is betéved a terembe!), hogy a házad is el kell adnod, de még attól is, hogy saját hibádon kívül autóbaleset áldozata leszel, és akkor ki viseli majd gondját a hátrahagyott 5 darab állatodnak, akkor nagyon megérett a helyzet arra, hogy szabadságra menj! Elutazol, ott ülsz a szüleidnél kevesebb mint egy napot, és megkönnyebbülve konstatálod, hogy nem is vagy szorongásos, mert már nem izgat a tervezett könyvbemutató, se pedig a hazai veszélyes útviszonyok, és még amiatt sem izgulsz, hogy anyósodék nem fogják tudni ellátni az állataidat, az eljövendő háromnapos üdülésed alatt.

Sok megható, régi történetet mesélt anyum (e rövidke idő alatt), amiket még soha de soha nem hallottam. Például azt, hogy amikor a hugom megszületett, eljött hozzánk a nagyvárosból látogatóba egy kedves barátjuk, állt a nagyszoba ajtajában, nézte benn a szoba közepén a mózeskosarat, amelyben a kishugom aludt, és megjegyezte: Mit csináltatok, amióta Újlakra költöztetek?? Majd megvetően hozzátette: Gyereket! Mert neki csak egy volt, és azt is soknak tartotta. Aztán elkezdett inni, és az alkoholizmus hamar elvitte.

Aztán a hugom szájpenészt kapott, és csak sírt, fogyott, és nem akart enni. Miközben anyumnak már lejárt a gyes-időszaka, és már az iskolában tanított, a nagyszüleim bevitték a gyerekorvoshoz Somlyóra, aki rózsamézet rendelt. Nagyanyám ezután nem akarta engedni, hogy cumizzon, merthogy ugyebár fertőzött a szájürege, de anyum jól megmártotta a cumit a rózsamézbe, és a bébihugom szájába dugta, hogy né milyen könnyen megy a kezelés! Mamám és nagyapóm nem szóltak semmit, csak elmentek a Külsőhegyre kapálni, és végig sírtak, hogy Gyöngyi most meghal. Egy egyszerű szájpenész miatt? – kérdem én hüledezve. Hát igen, hangzott a válasz, mert az első gyerekük, a nagyobbik nővérem, akit Borinak hívtak, ebbe halt bele!

Mamának viszonylag fiatalon lekapta a tarló a lábaszárán dudorodó visszerét, és lábfekélyes lett a jobblába. Így élt 45 éves korától, pár hónap híján, kb ugyanennyit. Egy éjszaka, amikor anyám még fele-idős terhes volt a hugommal, megindult a lábából a vér. Anyum a nagy kiáltásra ébredt, hogy Végem van! Kiszaladt hozzájuk a konyha- szobába, ahol aludtak, ekkor már egy nagy vértócsa éktelenkedett a mama ágya előtt. Eszébejutott rögtön, mit tanítottak neki annak idején elsősegélyből, lekapott egy háromszögű pelenkámat a kályha fölötti szárítóról, és azzal septében elkötötte a mama lábát, a seb fölött. A körorvos után már apám ment le, az éjszaka közepén, a diszpenszárba, de az nem jött fel, csak valami fehér port küldött, hogy azzal szórják be a vérző fekélyt. Lavorba mosta fel a vért anyum, és a véres vizet kiöntötte a lefolyóba. Reggel a szomszédok a vért látva, azt hitték, hogy elvetélt azon az éjjelen.

A harmadik horror sztorija anyumnak az volt, amikor a sarmasági állomáson, a vonatról leszállva, a fáradtságtól elszédült, és fejjel előre a sínre vágódott, eltörve az orrát. Újév lévén, jöttek-mentek az emberek az állomáson, elsétáltak mellette, senki nem segítette fel, hallotta, ahogy megjegyzik: Na ez aztán jól odaverte magát! Azt gondolták talán, hogy részeg. Ment jegyet váltani a hugomnak a szatmári gyorsra. Nagy nehezen feltápászkodott, és félrehúzódva tanakodott magában, mitévő legyen, közben az orrából ömlött a vér, és még zsebkendője sem volt, amit odafogjon. A semmiből egyszercsak megjelent egy volt tanítványa, aki nem restellt odajönni hozzá, és megkérdezni, hogy segíthet-e valamit. Vigyél el fiam az ártézi kútra, mossam le az arcom! – kérte anyum, a diáklány meg is tette, és még egy zsebkendővel is kisegítette. Aztán együtt bekopogtak az impegát (forgalomirányító) irodájába, ahol ellátták a sebét, be is kötözték. Otthon, amikor megkékült szemmel és ragtapasszal a feldagadt orrán anyum megjelent, a család elképedt. A hugom egész este sírt, hogy ő a hibás, amiért nem ő maga ment a jegyét kiváltani.

Ezek után én is meséltem anyumnak róla, hogy milyen megjegyzést tett nekem egy barátom vele kapcsolatban, amikor említettem, hogy Bukarestbe járt egyetemre. Azt kérdezte, hogy hogy volt képes visszaköltözni a főváros után abba a kis istenhátamögötti faluba? Azért, hogy te is a sárból vakard fel magad, ahogy ő tette? – hangzott a kérdés második fele. Mire anyum: Biztos csak viccelt veled! És felszabadultan nevetett! De aztán szóbahozta, hogy volt egy évfolyamtársa, aki minden udvarlóját képbe tette, hogy neki van egy béna nővére, és milyen szegények, nyomorultak otthon, nehogy komolyan udvaroljon valaki neki! De hogy hagytuk volna őket itt magukra, tengődni 350 lejből? Megszakadt volna a szívem!

Nem, nem is lehetett volna! -hagytam rá. Este, itthon végigbőgtem az egész Marvin filmet, és mindent megértettem…

Feltünősködő, kényeskedő, ellenszenves teremtéseknek tűntek nekem régebben azok az asszonyok, akik a vonatfülkében megkérik a szomszédjukat, vagy felszólítják, hogy húzza már fel az ablakot, mert bántja őket a huzat. Most én is odajutottam, hogy még az ajtórepedésen beszivárgó szellőt is megérzem. De másfél órát valahogy csak kibír az ember, főleg ha falura utazik, friss levegőt szívni. Elégedetten nyugtázom, hogy legalább a derekamból kiállt a reuma.

Kinézem magamnak a középső szerelvényt, hogy a peronon szállhassak le, felkapaszkodom a lépcsőn, és keresek egy töküres kupét. Most a felesleges ismerkedéseket kihagynám. A csendet részesítem előnyben, nézem a tájat, és örülök a derékfájás szünetelésének. Örömöm nem tart sokáig, a fülkébe félénken belép egy 35 év körüli fiatalember, és elhaló hangon megkérdezi: Foglalt? Intek, hogy nem. Leül velem szemben, elhelyezi maga körül a csomagjait, három megrakott szatyrot, kettőt a lába elé, egyet maga mellé vesz az ülésre, az egyik tasakból előkotor egy újságot, és nézegetni kezdi, láthatóan érdektelenül. Az újság egy bulvárlap, tele van filmsztárfotókkal, a színes fényképek alatt egérfaroknyi szövegek. Én magam is olvasok, közben kezd alkonyodni. Szemközti szomszédom egyszercsak megszólal:

-A vízöntő havában tetszett születni? – Rögtön látja az arcomon, hogy bakot lőtt, de nem jön zavarba, nyugodtan leengedi az ölébe a szétnyitott lapot, próbálok elzárkózni a párbeszédtől, de tisztába vagyok vele, hogy ez most lehetetlen.

-Biztos voltam benne pedig! Én ismerem az embereket a kezefejükről. Maga jószívű nő, de gyakran van gyomoridege. Nézzen csak rám erősebben! Magát csalódás érte! Én foglalkozok fehér mágiával is. Tudja, hogy jó fekete macskát tartani a háznál? Van, aki kikerüli még az úton is! Pedig a fekete macska elűzi a rossz szellemet a házbul! Érzi, amikor jönnek a szellemek, apró kis gömbök formájába, odamegy az ajtóhoz, és sziszeg nekik! Azok meg azt se tudják, merre meneküljenek! Mert hiába állítják a doktorok, hogy az vérrák, ezekbül a kis kerek higanycseppekbül kerül a kórság a vérbe! Sorvad, sorvad az ember, oszt nem tudja senki, hogy miért. Miután meghal, és eltemetik, ha nyolc év múlva kiássák, megkapják a csontjába az ezüstszínű gömböt, csak egyetlen egyet, mert az egy helyre gyűl össze az emberi testbe.

Feszengek, lassan kezdem érezni, hogy visszatér, beáll megint a reuma az oldalamba, kisugárzik a derekamba, onnan le a jobb lábamba, s a fájdalom lehuzódik a sarkamig. Meleg van! – jegyzem meg, erre ő előzékenyen előkap az egyik lenti szatyorból egy rózsaszínű üdítőitalt. Kínál vele, nem fogadom el, a világért se innék belőle, és nemcsak a fura színe miatt. Elhúzza a száját: –Látom, nem bízik bennem! Adja csak ide a bal kezét! Mit tehetnék, odaadom. Merev arccal, figyelmesen, hosszan nézi a tenyeremet. Nyugtalan pillantást vetek a gyűrűmre. Jócskán szürkülődik. Már félhomály van kinn is és a fülkében is. Személyvonatunk megállt egy nagyobb állomáson, és úgy tűnik, egy ideig itt fog vesztegelni.

-Azt hiszem a nagyváradi gyorsot fogjuk itt bevárni! – próbálom elterelni a témát, de útitársam hajthatatlan:

-Hosszú élete lesz, de sok bajjal, szerencsétlenséggel fűszerezve! Vigyázzon, hogyan közlekedik! Nehogy valami baleset érje! Gondolja meg, mit mondtam most, és vigyázzon az utcán magára! – és jóstehetséggel megáldott, újdonsült barátomat ismét megszállja az adakozó szellem. Ezúttal egy tábla csokit szed elő, megbontja, elém tartja. Nem merem visszautasítani. Lecsípek egy kis kockát, a szemem előtt bontotta ki, tán csak nem kábulok el tőle!? A csoki olvad a melegben, tiszta maszatos lesz tőle a tenyerem. Leplezetlenül mulat rajtam. Elkezdi megint:

-Én megismerem az embert az ábrázatjáról. Magának problémája van az apjával! Fogjuk rá, így vagy úgy mindenkinek gondjai vannak a szüleivel! De magának ez rá van írva az arcára! Keressen egy 66-os férfit, meglátja, minden rendbejön! És jó lesz fekete macskát is beszerezni! – aztán témát vált, az arcáról eltűnik a magabiztosság: Ne haragudjon, nem tudom, hol kell leszálljak, még csak fél éve élek a faluban.

Nyugtalanul kipillant az ablakon, kisiet a folyósóra, visszajön a szatyrokért, búcsút int felém, az ő megállója következik. Aztán hamarosan az enyém. Megkönnyebülve hagyom el a sötét fülkét, leszállok a vonatról, és élvezettel szívom be a falu széna- és tehénillatú levegőjét. Az utcákon csak imitt-amott ég egy-egy lámpa. Igyekszem a szülői ház felé.

A jobb oldalamon és a derekamban apró, ezüstös higanycseppek gyülekeznek.

36 fokos lázban égek, és te nem ápolsz! – de mindennap és minden intézménybe való bebocsátáskor! Pontosan 36 Celsius fok a testhőmérsékletem, se több, se kevesebb! Még egy tized egységgel sem tér el! Még véletlenül sem! Nem is tudtam, hogy ilyen stabil vagyok hőmérsékletileg. 😀 Ha mentálisan is ez lenne rám érvényes, de jó lenne! De utóbbi szempontjából inkább az jellemző rám, hogy többször megy fel a cukrom, mint sem! Laci rá a tanum. Elég baj az neki!

Már nálunk is mérik a lázat az intézmény bejáratánál, a kapus méri meg, amiután a kártyarendszer az ajtón beengedett. Szabálytisztelő, szigorú kollegám előbb leellenőrzi a listán, hogy jogom van-e pénteken a rádióban dolgozni. Mondom neki, dehát én belső munkatárs vagyok! Nem számít, csak akkor mehetek be, ha a listán rajta vagyok! Jó, hát legyen! Figyelmesen áttanulmányozza a névjegyzéket, én közben szépen várakozom, s körbenézek, hol a lázkapu? Az nála van, mármint a műszer, világosít fel, oda akarom tartani a homlokom, de szól, hogy elég, ha csak a csuklóm fölé közelíti. 36 fix! Pont mint a Penny-ben, és a fogorvosnál. Átmentem a teszten, mehetek dolgomra! Mindig az az érzésem, hogy ez az ember a velőmig lát, a kapusok olyan jó pszichológusok, akárcsak a vámosok, nemcsak a testhőmérsékletem ismeri (most már) pontosan, hanem azt is tudja, mi jár a fejemben, hogy éppen ideges, stresszes vagyok-e vagy sem! Olyan hivatalos és méltóságteljes, amilyen én soha nem tudok lenni. Hyppolittól tanulhatott. Mert a tisztelet nemcsak a vezérigazgatóknak jár ki, sokszor egyszerű embereket is tekintély övez, és ezt az ő esetükben (az én esetemben!!!) nehezebb kiérdemelni. Akinek ez sikerül, anélkül, hogy vezető pozicióban lenne, az igazán különleges, figyelemreméltó személy.

A postacím kálvária a Laci életében már azelőtt elkezdődött, mielőtt ideköltöztünk volna. Mert van két hasonló nevű utca Vásárhelyen: Mácinului, illetve Macinisului. Az utóbbiban lakott a szüleivel Lacikám, de még akkor is, ha nem tévesztették össze a postások a két utcát, soha nem vitték be a levelet vagy csomagot a házukig. Zsákutcáról lévén szó, mindig az utca eleji szomszédhoz dobták be a küldeményeket, értesítést, mindent. Aztán Lacikám vagy megkapta, vagy nem! 2013 telén még az új hajtásiját is csak nagy viszontagságok árán tudta kézbevenni, mert azt meg a Macinului utcába postázták. A hölgy az illető utcából nagyon ingerülten nyitott ajtót neki, amikor kedves párom nála kopogott, hogy megint már mi van??? Az új személyijével az történt, hogy a hibás címet írták be, és majdnem még büntetést is kellett fizetnie, hogy miért nem nézte meg figyelmesen, amikor átvette az okmányát, mert ez kötelessége! Ezt aztán az újságban is megírta (Valami olyan címmel, hogy Kétbetűs buktató egy személyazonosságiban), de azzal sem segített a helyzeten. És a kis naiv azt hitte, hogy az ideköltözéssel megoldódnak a román postával kapcsolatos gondjai. Hát csak bonyolódtak, és azzal is, hogy a Forradalom utca 4 szám alatt bérelt üzlethelyiséget, mert annak meg két címe van, ugyanis a Posta utcához is tartozik az ingatlan (egy nagyobb bérház része, amely beékelődik a két utca találkozásába), és hol ide küldik a csomagokat, hol meg oda, de inkább sehova. Szóval, a szülei címének használata kizárt, a zsákutcahelyzet miatt, a könyvesbolt címe még bizonytalanabb, így hát a saját itthoni postaládánkat kellett láthatóbb, kutyamentesebb helyre tennünk! Na, reménykedjünk, hogy sikerült ez a manőver 🤣

Ezt a képet azért másoltam le a képernyőről, mert mostanában minden áldott este fagyasztott gyümölcsöt eszem narancslével kombinálva, közben az udvaron és a kertben a fák rogyadoznak a meggytől. Hétvégén megyberakás lesz, csak érjek haza holnap a munkából, Lacit is odarakom meggyet szedni, nem ússza meg! Ja és a kép azért van, mert bizonyítja, hogy minden fejben dől el, még az is, hogy megfájul-e a torkunk vagy sem. Ezek a tibeti szerzetesek 5 fokban sem hűlnek meg, sőt képesek megszárítani magukon félóra alatt a hidegvizes lepedőt. Nyugati orvosok tanulmányozták a jelenséget, és tanusíthatják, hogy igaz. Na, és nekem sem lett torokgyulladásom a fagyasztott gyümölcstől, csak kicsit, az első héten, utána, most még jólesik érezni, ahogy a gyomromat betölti a fagyos málna. Licis koromban minden este a kertben egy órát tornásztam, akkor nem tudtam még, hogy közben is kell vizet inni, utána úgy megszomjaztam, hogy alig vártam, felhúzzak a kútból egy veder hidegvizet, és egyenesen a vederből ittam, akár egy ló. Pedig figyelmeztettek a szüleim és nagymamám, hogy nem szabad hideget inni, amiután leizzadtál, de én láttam, és tapasztaltam a saját bőrömön, hogy semmi nem történik, hát nem mondtam le a torna utáni jéghidegvizes szomjúságoltásról. Csak akkor, amikor egyetemre mentem Kolozsvárra, mivelhogy egyúttal sajnos a mozgásról is lemondtam…

Keresd az oda nem illőt! – tartja egy keleti mondás. Hát ez nagyon nem illik oda, milyen példát mutatnak nekünk ezek a drága politikus asszonyok, ott az Európai Parlamentben? Rájuk nem érvényesek a mostani szabályok? Vagy a szerb elnökre, aki most a választásokat megnyerte? A választók az urnák előtt tartsák csak szépen a távolságot, lépjenek be a terembe maszkkal, de ők ott ujjonganak, tömörülnek, ünnepelnek, kiállnak a nép elé a tévében egymásbabújva? Mit higgyen az olyan együgyű ember, mint amilyen én vagyok? Akkor most kinek a példáját kell követni? Vagy kiknek szólnak ezek a korlátozások és szigorú szabályok? A vendéglősöknek, akiknek nálunk továbbra sem szabad nyitniuk! Apropó, voltam a várban, kiültünk egy teraszra egy barátnőmmel, üdítőt ittunk, és nem kellett leadnunk az adatainkat, csak később nekem a fogorvosnál. De ott aztán mindent! Milyen betegségben szenvedek, találkoztam-e kovidossal, voltam-e karanténban, vannak-e tüneteim, ismerek-e olyan személyt, aki karanténban volt, stb. Aztán miután kitöltöttem a tipusnyomtatványt a váróteremben, kiadtak egy fehér köpenyt, nyloncipőt, be kellett öltöznöm, és utána volt csak szabad belépnem a rendelőbe. És a kedvenc fogorvosom is tetőtől-talpig védőruhában fogadott. Maszkot azelőtt is viselt, és kesztyűt is, ebből a szempontból nála semmi nem változott. És röhögtük, hogy most maszkon keresztül kezeli meg a koronámat, úgy értem, azt ami a fogamon van! 😂🤣😂

Ez a kép mindent elárul a mostani erőnlétemről és mozgáskultúrámról. Sajnálom, de az az érzésem, hogy én körforgásban élek. Középiskolás koromban naponta egy órát keményen tornásztam a kertben minden este, igaz amatőr módon, de még kézenjárni is tanulgattam. Aztán következett a sokéves nemmozgás, gyereknevelés, egyetemi évek alatt, utána már rádiós koromban, Kolozsváron, kisebb-nagyobb megszakításokkal, konditerembe jártam meg szaladtam. Amikor ideköltöztem, megint elkezdtem szaladni meg bicajozni, és most tessék, a kerti hajnalka fut fel a kerekemre! Majd megvárom, hogy virágozzon, s ősszel aztán elmozdítom a helyéről a bringát is. Ígérem! Vagy tereljem el most a virágom útját, amíg nem késő?