Lemondtam egy Samsung Galaxy 5-ösről, amely potom 30 euróért hullott volna az ölembe, ha meghosszabítom a bérletemet. Először, amikor megjött az sms, fellélegeztem, lelkesedtem, és meg is könnyebültem, hogy végre akkor megoldódik az átmeneti állapot, és a lányomtól ajándékba kapott Galaxy 4-es után, aminek a képernyője felmondta a szolgálatot, lesz majd egy 5-ösöm, és sok-sok szuper fotót tudok ismét posztolni. De aztán elkezdtem gyanakodni, hogy vajon miért is ajánják ezt nekem olyan nagylelkűen pont most? És gyorsan rájöttem, hogy lejárt a bérletem, a 60 lejes, amit akkor most szépen, remélem probléma- és konfliktusmentesen, lemondhatok.

Óh, mi az nekem, egy Galaxy? Nem a világmindenség, életem során annyi mindenről lemondtam már! 16 évesen egy zongorára vágytam, egy pont olyanra, amilyen a kedves nővéreknél volt Szilágysomlyón, akikhez zongoraórára jártam (utóbb olvastam egy Szilágysági kaledáriumban, hogy Malendorfi nővérek voltak, szóval ahhoz a rendhez tartoztak, és Székelyudvarhelyre költöztették őket a rendszerváltás után. Fel is hívtam tavaly az udvarhelyi római katolikus plébániát, megadtak egy számot, de nem vette fel senki, aztán többet nem tudakozódtam, mert végülis képtelenség, hogy az én drága Beáta nővérem még éljen, már csak azért sem, mert megtudtam közben, hogy van nekik egy Beáta nevű apácájuk, de az fiatal.)

Aztán vágytam még egy lóra is, és kalotaszegi viseletre. Mondjuk a lovat megkaphatom időnként, ha befizetek egy hétvégi lovaglásra, azóta párszor csináltam is ilyet, tudom rendszeresebben kellene, hogy az ember rendesen megtanuljon lovagolni, és más az, ha van lovad, és más, ha csak időnként befizetsz rá, de ez is már valami, ha van lehetőséged ló közelébe kerülni. Legutóbb tavalyelőtt nyáron történt ez meg az Óriás Pincetetőn, csekély 5 lejért 🙂

Sajnos a kalotaszegi viselet sem elérhető számomra, az is már csillagászati áron szerezhető csak be. Főleg, ha régi. Ugyebár én apai ágon vagyok kalotaszegi, és nekem nem csináltattak cifragúnyát annak idején, mint a többi kispetri lánynak. Eléggé frusztrált voltam emiatt, és amikor nagynénémtől később megkérdeztem, hova lett a sok muszuly, hiszen petrimamámtól tudom, hogy 12 muszulya is volt  (ez egy nagyon díszes kötényféle, kereken ki van varrva, rá vannak hímezve a cifra pántlikák, és a széleit oldalt felkötik, feltűzik), azt a választ kaptam, hogy eladták, hogy taníttassák apámat, és ezzel pontot tettünk a kérdésre. Ebből megértettem, hogy nagynéném volt az, akit feláldoztak, mert ő “csak” lány volt, 16 évesen férjhez kellett mennie, és a sok cifra gúnya, amit örökölt, sajnos nem tudta kárpótolni azért, hogy őt nem járatták iskolába. S most a Magyar Kultúra Napján jút eszembe, hogy mennyit olvasott, a lányának, az unokanővéremnek a szobája tele volt könyvekkel, azokat ő mind kiolvasta, többször is. Remélem, megbocsájt nekem onnan fentről. Ő tudta csak igazán, hogy a tudás többet ér a népviselet birtoklásánál. Aztán petrimamámra is, öregségére “rájött” az olvasás, amit exférjem az Öregmama történeteiben meg is írt, és a kritikusok ráfogták, hogy a nyanya túl posztmodern, és ilyen nincs is, ő,  mint szerző, találta ki a nagymama személyét. Pedig így volt, minden könyvön, amit vittem neki, végigrágta magát, ilyeneket is olvasott, hogy Racine, Goethe versek, Sorsüldözött szerelmesek, Mester és Margarita, Funtuneli boszorkány, Pillangó, A homok asszonya (utóbbit nem szerette :)), aztán az olvasási élményeit meg is akarta velünk beszélni. Úgy mesélte a könyveket, mintha egy izgalmas filmet látott volna. Exférjem az ő kedvéért olvasta el a Funtunelit románul, hogy értse meg, mit fogott fel belőle “a petrimama”. Arra is emlékszem, hogy a Gogol Holt lelkeit olvasta utoljára, és már nem tudta befejezni, és a szomszédok ferdén néztek rám, hogy ilyen könyvet kell hozni egy haláltusával vívódó nagymamának? Miféle unoka az ilyen?

Petrimama muszulyban, apámmal  a karján, és nagynéném, Nénika, ahogy én hívtam

Na szóval, amikor túladtam ezen ez a hármas kívánságomon, úgy a harmincas éveimben, elkezdtem vágyakozni narancssárga dolgokra: legyen narancssárga sportkocsim, narancssárga kanapém és narancssárga kiskosztümöm. Utóbbi a színe miatt, de nemcsak azért, nem is állt volna jól nekem. De na, én sóvárogva vágytam, szomjúhoztam a narancssárga után! Aztán mindezek helyett, vagy ezek helyettesítéseképpen, lett narancssárga telefonszolgáltatóm és narancssárga bankom. Utóbbit úgy értve, hogy ide jön be a fizetésem, és ennek vagyok eladósodva :))

Azt mondják az alternatív kutatók, de a meanstream-beliek is, hogy az ősi kulturák népei napimádók voltak, a maják, az inkák, az egyiptomiak, minden ősi népnél fellelhető ez a Napisten imádat. És azt is olvastam, hogy az ősmagyarok “őskeresztyének” voltak, a honfoglaláskori sírokban Mária-képeket találni, Jézus amuletteket, de persze ők akkor ezeket a szenteket Boldogasszonynak, illetve Napfiúnak hívták.

Volt egy időszak az életemben, egy nagyon stresszes, szorongásos periódus, akkor hallottam valakitől, hogy este félni kezd, ha lemegy a Nap, és akkor érzi újra, hogy él,  akkor nyugszik meg, könnyebül meg, amikor pirkadni kezd, hajnalodik. Na jó na, én voltam az, beismerem 🙂 De most így visszagondolva erre az időszakomra, felmerül bennem a kérdés, hogy vajon nem egy ilyen “archaikus én” tört a felszínre bennem akkor, és azért függtem annyira a Naptól? És a narancsszín iránti vágyódás is vajon nem valami ilyesmit akart nekem tudatalattimban közvetíteni, az ősi napimádatot? És ha azt is számításba veszem, hogy 10-dikén születtem, és a számmisztika azt tartja, hogy akik elsején, 10-dikén, 19-dikén vagy 28-dikán születtek, azok mind a Nap gyermekei… Persze ez már csak olyan belemagyarázás, lehet ebben hinni és lehet nem, ahogy jólesik a lelkünknek.

Gyerekkoromban, amikor gyakran napoztam a veteményeskertben, hagytam, hogy a hajam eltakarja az arcomat, és a hajzuhatagomon keresztül (volt ilyenem is régen :)) néztem a fénybe. És mintha a szőke tincsek összevegyültek, összekeveredtek volna a napsugarakkal, és én elképzeltem, hogy az izzó óriás egészen a közelemben van. Amikor pedig még kisebb voltam, a másik, a szilágysági nagymamám, miközben minden reggel rituális napindító sepregetését végezte, beszüremlett a konyhaszoba ablakán a fény, és a kis porszemcsék ott táncoltak a fénysugarakban. Ezért az maradt meg bennem, hogy a napot takarítással kell kezdeni, aztán jöhet a főzés, a tyúkok, a virágok, a veteményeskert gondozása, és a többi. Milyen jó volt neki, a napszak diktálta az életritmusát, nem sietett sehova, nem hajszolta az idő, azért élt 89 évet, sérült lánya terhének viselése ellenére. Bezzeg a mi ritmusunkat ki diktálja? A narancssárga fogyasztói társadalom :))

Balfelől hieroglifák, és alul maroktelefonok :)), jobbfelől nénikám, petrimama és a könyveik

És hogy visszakanyarodjak, bementem hát nagy boldogan a narancssárga szaküzletbe, és kiváltottam az autómata gépnél a sorszámomat, ami pont a százas volt. Késő volt már, 7 óra, és épp a 91-est szólították. Közben az ügyfélfogadástól két alkalmazott is összecsomagolt, és hazament, az egyik panaszkodott is a másiknak,  hogy ennyi elég volt mára, reggel 8-tól! Én pedig levetettem a kabátom, és nekidőltem a falnak, berendezkedtem lelkileg a hosszú várakozásra. Ezek a szolgáltatók gyakran arra alapoznak, hogy egy idő után feladod, nincs türelmed végigvárni, hogy sorra kerülj. Én most eldöntöttem, nem adom fel, és nem is hagyom magam meggyőzni, lebeszélni (még az elviselhetetlen, fullasztó meleg ellenére sem)! Ahogy az már párszor megtörtént. Mindenfélén elgondolkoztam, stresszhelyzeteken, és eszembejútott a volt angoltanárnőm, ahogy ott ül a pad tetején, lóg le a lába, mert sose szeretett a katedránál ülni, elég excentrikus tipus volt, és arra tanít, hogy amikor valami gondunk van, próbáljunk 10 évet előreugrani az időben, és figyeljük meg magunkat ebből a távolságból, kívülállóként. Vajon még mindig olyan fontos az a dolog, amiért idegesítjük magunkat? Néztem közben a sok embert, volt aki a családjával jött, hogy egy új szerződést kössön, volt aki párban, kevesen egyedül. Milyen érdekes, gondoltam, hogy egyeseknek az életében ez annyira fontos momentum, hogy el kell kísérje őket az egész család! Végülis nekem is fontos, havi 60 lej terhet fogok a vállamról levenni, pénzt, amit másra költhetek. Például sportra, mozgásra.

Na végre valahára engem is szólítottak, és szerencsémre egy fiatalember “vett kezelésbe”, ennek azért örültem, mert a nőkkel kevésbé tudok jól kommunikálni, ez nagyon sok helyzetben már kiderült, sajnos. Azonos pólusok taszítják egymást alapon működhet ez a dolog is. Mint ahogy az azonosnemű kutyák is gyakran verekednek, és az ellentétesneműek barátok. Kopasz, harmincas pasi volt, kicsit hasonlított egy környezetvédőhöz. Ahogy egyből a lényegre tértem, nem is próbált lebeszélni, meglepetésemre, csak megkérdezte, mi ennek az oka, nyilván joga volt tudni. Mondom, mert sok nekem a 60 lej, és különben is a párom meglepett múlt Karácsonyra egy RDS bérletes telefonnal és a járulékos havi számlával (!) Ok, érti. Töltsek ki egy űrlapot, a következő számla még megjön, és február közepétől megszüntetik a bérletem. Na ez szuper! Semmi más dolgom nincs, és többet nem is kell ebben az ügyben idefáradjak? Nem, másolt nekem is egy példányt a szerződés felbontásáról, és ajánlotta, hogy a számot azért tartsam meg. Lacitól tudom, hogy félévenként elég, ha megveszel egy 5 eurós feltöltőkártyát, ha a számot nem akarod elveszíteni. Lényeges különbség! Aztán ha már ilyen jól egyetértettünk mindenben, meg merészeltem kérdezni, hogy miért van itt mindig ilyen dögmeleg, hogy az embernek lóg ki a nyelve, és fulladozik, ha fél órát benn kell töltsön a helyiségben. Azt válaszolta: csak 23 fok van, és ők amúgyis fáznak, mert a vendégek,  a kliensek ahogy az ajtót nyitogatják, szüntelenül áramlik be a hideg levegő. Megjegyeztem, hogy nálam otthon 20 fok van (azt már szégyelltem hozzátenni, hogy akkor, ha nagyon meleg van, mert általában 18 fokon vagyunk kénytelenek létezni, és átvészelni a telet), mire ő, hogy a komfortérzet 22 foknál kezdődik, csak az ember otthon nem engedheti meg magának ezt a hőmérsékletet. Na gondoltam, te is csak hasonlítasz egy környezetvédőhöz, de nem vagy az, mert aki az, azt tanácsolja, inkább végy fel magadra még egy pulóvert! De legalább rendes ember, nem akar meggyőzni, és nem akarja rámtukmálni az új generációs telefont, bérlethosszabítás fejében. Vettem egy 30 nemtomhánygigás adathordozót a felgyűlt pontjaimra,  és mint aki kialkudott magának havi 60 lej plusz jövedelmet, nagy boldogan hazajöttem.

A lenti fotó egy 1934-ben készült kép, massachusettsi gyári munkáslányok jönnek ki a váltásból, a mosolygós mobiltelefonon beszél éppen. Állítólag, és egyesek szerint időutazó 🙂

Fotó: femina.hu

Ez a Sandu barátom teraszáról a kilátás. Azért választottam kezdőképnek, mert imádnám, ha ilyen közel lenne hozzám az erdő! Ennél már csak az lenne szuperebb, ha a tengerre nézne a nappalim ablaka!

Elkezdtem ismét intenzíven az erdőt járni, és most már tudom, hogy amikor szorongtam, búskomor voltam, szomorkodtam, aggodalmaskodtam, mérgelődtem, pánikoltam, az csak azért volt, mert nem hallgattam meg az erdő hívó szavát. Egy óra séta is elég arra, hogy transzba essek, hogy a párhuzamos világ teljesen beszippantson. Van úgy, hogy kijövök az egyik erdőrészből, átmegyek a másikba, és hirtelen nem tudom, hogy most melyik tisztást hagytam el, és melyik következik? Ez annyira relaxáló, ez az időtlenség érzése, ez az idő-dilatációs állapot!

 

Abban reménykedtem, hogy látok pár őzet, vagy vaddisznócsordát, vagy legalább egy nyuszikát, de csak ezek a szegény, éhes kutyák kerültek az utamba (nem a fentiek, azok a sajátomak, hanem az alábbiak).

Mindig csodálkoznak, hogy hogy nem félek a kutyafalkáktól sem. Hát én meg azon csodálkozom, hogy ezektől a csóróktól egyáltalán hogy lehet félni? De biztos így van ezzel a medveszakértő is, ő sem érti, hogy mi miért rettegünk úgy. Ha megismersz egy állatot, kezded érteni a reakcióit, a szándékait, ő is érzi, hogy te érted őt, és többé nem ijedsz meg tőle. A szilveszteri (tragumúra – olyan japánosan hangzik, nem?) Kerozin koncertről hazafelé tekerve egy halálrarémült fekete kutya futott velem versenyt a remeteszegi úton, 12 előtt 10 perccel már elkezdődött a „fegyverropogás” a negyedben, és szegény pára azt se tudta rémületében merre fusson, hol az egyik járdára szaladt át, hol a másikra, közben jöttek az autók nagy sebességgel (12 előtt pár perccel, szilveszter éjjelén hova a csudába autózhatnak egyesek?), és én imádkoztam magamban, és drukkoltam neki, mert nem viseltem volna el, ha a szemem láttára elütik. Szerencsére feltért jobbra, a remeteszegi temető felé.  Ösztönét követte, tudta ő, ilyenkor hova kell elbújdosni…

Megboldogult Didi kutyámmal, a drágával, amikor, elég gyakran, sétánk közben mellénk szegődött, Kolozsvár utcáin vagy a közeli Bükkben, egy-egy elárvult kutyus, hiába kiabáltam rá, hogy Mars innen! ezek engem soha nem vesznek komolyan, még dobbantottam is sokszor a lábommal, de mindhiába, csak állt ott szembe velem, és mintha azt mondta volna: Óh, menj már, nagyon hülyén csinálod! Tudom, hogy sajnálsz! És általába hazáig követett. Volt amelyiket felvittem, abból lett aztán a cirkusz, vagy nem vittem fel, és akkor bántott a lelkiismeret, ami meg sokkal rosszabb volt!

Ha nem volt vad (vagy vadorzó), volt fatolvaj, és őt üldöző erdész. Csak messziről mertem fotózni, de amikor az egyik ágra kötött nylonzacskót fényképeztem éppen – és azon gondolkoztam, hogy vajon itt nomádok is közlekednek, és vajon ők hagyták a jelet a fán a másik karavánnak – lencsevégre kaptam egy fiatal srácot. Aki aztán rámszólt, hogy álljak meg! Kérdem, miért állnék meg? Attól féltem, ez most kitörölteti velem a fényképet. Már hallottam is ahogy mondja, hogy N-aveti voie sa ma fotografiati! De közben azt mondta, hogy nincs jogom így járni az erdőben! Kérdem hogy? – de ki se mondta, s már tudtam is a választ:  Megkötöttem a kutyákat, nyugi! Pedig csak a Macit kötöttem meg, de nem vártam meg, hogy közelebb érjen hozzám, gyorsan elkezdtem szaladni. Időnként azért hátranéztem, hogy nem követ-e? Kolozsváron az egyik kutyás haverinám is találkozott egyszer egy ilyen sportos fiatalemberrel, azt hitte róla, hogy futó, s az, amikor a közelébe ért, se szó se beszéd, kiszakította a nyakából az aranyláncot. Hát nekem nem lett volna, amit kiszakítson, de azért jobbnak láttam minél távolabb kerülni tőle. A félelem, ugyebár, megintcsak a félelem! :))

Utána szembementem a Fatolvaj úrral is és a kutyáival, s mikor kiértem végre az erdőből, és letelepedtem a kis időszakos tavacska mellé – mert ha nincs tó, jó a tócsa is – látom, hogy jön kifele az erdőből egy sötét színű jeep. Kiszáll két szépszál fiatalember, rögtön megismertem az egyiket, hogy ez az én újdonsült ismerősöm. Megkötöttem a Milót is, mert ő mindig szabadon van, mivel ő, Macival ellentétben, szófogadó. És ezért gyakorlom Macival a kutyásfutást, hamár kénytelen vagyok megkötve tartani, akkor miért ne csinálnánk valami izgalmasat? Már kezdünk belejönni: ha hosszúpóráz, azt jelenti, szimatol a Maci, ha rövidpóráz, akkor futás, nincs szaglászás!

Így már két pórázon vezetett kutyával közelebb merészkedtem a terepjárós fiatalokhoz. Rögtön szóba is elegyedtek velem. Kérdik, hogy nem láttam itt senkit? Dehogynem, pont most mentek el innen az erdőszélről az emberek, és az erdőben is volt egy sok-kutyás tolvajember, és fát cipelt, de csak olyan rönköt, amilyet a szél döntött ki, próbáltam védeni. Mire ők: Da, da, azt se szabad kivinni! Tudja, mi az erdészek vagyunk, és sok a problémánk. El tudom képzelni – válaszoltam, és a rendőrökre gondoltam, meg hogy szó volt a sajtóban arról, hogy sportosaknak kell lenniük. Hát most kiderült, hogy az erdészek is ugyanebben a helyzetben vannak, a munkájuk megköveteli, hogy adott esetben gyorsan tudjanak futni. Ma mégse kaptak el senkit!

Az úton éppen egy alkoholista bácsi haladt nagy zsákkal a hátán, kérdezték ezt is láttam fát lopni? Mondom nem, ezt inkább részegen dülöngélni láttam. Miután az erdészektől elbúcsúztam, meg is szólított a besei bácsi. Kért tőlem tíz lejt, mondom honnan lenne nekem pénzem most, nem megyek pénztárcával az erdőbe, de amikor legközelebb még találkozunk, ígérem, hozok magammal legalább 5 lejt. Megörült, elmesélte, hogy dolgozott Magyarba, és 350 ezer forinttal jött haza, szedte a paprikát “a fólia alatt”, és elosztotta a pénzt a gyerekeinek, Ferikének, Ibikének, Janikának, és még mondott vagy három nevet, 20-20 ezer forintot adott mindegyiknek, most meg az a köszönet, hogy verik és éheztetik. Ahogy beszélt, fojtogatta a sírás. Többször lefotóztam, és döbbenten ébredtem rá, hogy nincs tudatában annak, hogy én mit csinálok közben. Annyira megsajnáltam, várom megint találkozzak vele, hogy kapja meg tőlem az 5 lejét. Csak el ne igya…

Két és fél óra túrázás alatt, fotóztam még távoli falvakat, Jézuskeresztet, útkereszteződést, túraösvény jelzéseket, piros tiltótáblát (Ne gyújts tüzet, ne szemetelj!), és sajnos az elkerülhetetlen szemétkupacokat. Mert az erdész csak a fát őrzi, az illegális szemétlerakók ottlétéről nem tehet….

Hazaérve, Laci és Nero a kapuban várt, és megkaptam a dícséretet is az órámtól, legalább tőle. Miért is van nekem szükségem társra, ha az órám is társalog velem? – már párszor megkérdezték… Miért is? Hiszen ő a legjobb barátom: megnyugtat, hogy ezer kalóriát ma nyugodtan, lelkifurdi nélkül elfogyaszthatok :))