Hónapok óta masszívan hull a hajam, minden fésülködésnél tincsnyi haj marad a kezemben. Megállapítom: eljött az ideje a nyiratkozásnak. Időpontot kérek a rádióhoz legközelebb eső fodrász-szalonba, és negyed órával hamarabb érkezem. Úgy látszik ez lassan szokássá válik nálam (a múltkor is ugyanez történt, idő előtt odaértem, aztán félórát várakoztattak, mert előttem a fodrásznő bevett egy hölgyet, akinek „csak” rövidíteni kellett a frizuráját.

Mikor meglát a diszkoszvető tipusú fodrászkisasszony (nem kigúnyolni akarom, csak leírni: egy termetes, tiszteletet parancsoló hölgy), kicsit lekonyul: Ja, maga az! Igen, csak én lennék! válaszolom, és majdnem hozzáteszem: elnézést, hogy időnként nekem is járnom kell ide! Gyorsan kiderül, hogy miért okoztam csalódást, azért mert a múltkor is csak egyszerű nyírást kértem, és neki olyan kliensei vannak, akik hetente rendberakatják a hajkoronájukat. Épp egy ilyen hölggyel végzett előttem, akinek dús, lángolóvörös fürtjei szabályosan omlanak a vállára. Beültetnek a székbe, és azonnal rutinszerűen kikérdeznek: mit akarok, hogyan, szinte “hajbakaptunk”, mert nem tudtam eldönteni, mi legyen, milyen rövidre vágja, gondoltam segít ő, de kioktat, hogy neki még nagyon sok dolga van, nincs ideje itt tökölődni. Nem így mondja! Beletörődöm, jó, megértettem, döntöttem, csak nehogy pofonvágjon! Aztán jön a hetente visszajáró törzsvendégek témája. Hogy vannak nők, akik hétfőn korán reggel érkeznek, és egy egész hétre pontrateszik magukat. Egy hétig nem mosnak hajat? Nem, én mosom a hajukat, feltupírozom, megigazítom, besprézem, és az úgy áll, szabályosan egy hétig. Mondom: akkor ezek a hölgyek nem járnak konditerembe, este nem szaladnak, és nem bicajoznak. Hölgyem, van akinek fontosabb a karrierje, mint a szórakozás! Orvosnők, banktisztviselők, üzletasszonyok!- vág vissza, a katonás hairsylist, majd gyorsan hozzáteszi: Maga hányra megy munkába? Szerettem volna tisztázni, hogy nekem amúgy se lenne pénzem hetente fodrászhoz járni, se időm, még akkor sem, ha történetesen tudnék is vigyázni az ő mesterművére. Azt is megjegyeztem volna, hogy ismerek egy orvosnőt, aki rendszeresen aerobikozik, és teljesen elfogadható a frizurája, de inkább hallgattam. Befejezte a vágást, és szkeptikusan megkérdezte: Csak szárítás lesz, ugye?Mondom, még csak azért is: Nem, nyugodtan feltupírozhatja! Felcsillant a szeme, miközben a választékot pont a másik oldalon húzta meg, de meg se mukkantam. Ő csak tudja, hogy áll jobban nekem. A nézetkülönbségeink ellenére, a végén elégedett voltam, munkájában semmi kivetnivalót nem találtam, és be kell vallanom, elég tűrhető árban dolgozik. Azért elmenőben meg mertem kockáztatni a megjegyzést, hogy épp bicajjal vagyok. Szinte felment a cukra! Na óvatosan azzal a bringával, s ha vigyáz, vasárnap estig kitart! Mert ugyebár arról is kikérdezett, hogy megyek-e hétvégén valahova. S én, mint a kisdiák az oszinak, jelentettem, igenis, a magyar napokra készülök, Kolozsvárra. Meg voltam győződve, hogy rendkívül jó a szimatja, elképzeltem, milyen következtetést von le rólam: egy éve nem nyiratkoztam, töredezett hajvégek, amatőr smink, festetlen körmök… Amikor azzal (is) próbáltam érvelni, hogy mennyire korlátol az ilyen profi frizura a mozgásban, pl. úszni se lehet vele, mintha felháborodott volna: Az előbbi vörös hölgy házban lakik, és van úszómedencéje! Én meg rá akartam vágni, hogy abban nem lehet úszni, de jobbnak láttam, ha hallgatok. Fizettem, tízszázalék borravalót hagytam, hogy lássa, annyira csóró azért nem vagyok, és ezzel felzárkóztam a bobfrizurások népes táborába.

 

Stoppolás banánnal

 

Másnap, szombaton, indultam Kolozsvárra. Laci, a párom, már csütörtöktől ott árult a kirakodóvásáron, nekem pedig feltett szándékom volt, hogy az összes (150 lejes!) költőpénzem elköltöm, és három barátnőmmel is találkozom, a programban bennevolt a hugom is, a cukorfalat kisfiával. Felhívtam két utaztató céget, az egyik azt mondta, ő Bukarestből jön, vagy honnan, nem biztos benne, hogy lesznek-e szabad helyek, a másik diszpécser hangja is olyan kategorikus volt, nem tetszett. Eldöntöttem kiállok alkalmira, mint a hőskorszakomban, lássuk mi lesz!

Elláttam az állatokat, és tíz óra körül elindultam gyalog (!) a kolozsvári út felé. Tudtam, hogy ez merész vállalkozás, de azt nem mértem fel, hogy legalább tíz kilométerre lakom a malltól, attól a helytől, ahol az emberek alkalmira szoktak várni. És különben is itt a külvárosban, Remeteszeg szitiben, még hétköznapokon is 50 percenként közlekedik a busz.

Beindítottam tehát a telefonomon a rádiót, feltettem a fülest, és elindultam. A híd lábánál utolért egy busz, de a központ felé ment, mégis felültem, gondoltam annyival is közelebb leszek a célponthoz, a központból aztán gyalog folytatom. Csak akkor jöttem rá, mikor ismét földet ért a lábam, hogy sokkal nehezebb hátizsákkal gyalogolni, mint anélkül, állítólag így edzenek a hegymászók is. Mentem, mentem, és már a lányom által említett Jakobson-weg jútott eszembe, ami valami zarándoklatféle, és abból áll, hogy két hétig mész megállás nélkül. A végén teljesen kiüresedik az agyad, semmire se tudsz már gondolni, csak visz előre a tehetetlenségi erő. Útközben vettem egy vizet és két banánt, az egyiket bevágtam, a másikat a kezembe tartottam tartaléknak, és ahogy közeledtem a Promenada mall felé, az is bevillant, hogy az első férjem mondta volt annak idején, hogy ha ő stoppolni készül, előbb mindig rágyújt, mert alíg szív kettőt a cigijéből, rögtön odahúz mellé egy kocsi. Ez a Murphy törvénye, amit ilyenkor meg lehet lovagolni, és hasznunkra lehet fordítani – tanácsolta ő, nagy “szakértelemmel”, és ezt halálkomolyan gondolta. Ahogy én is a stoppolás rám vonatkozó aranyszabályát. De erről később. Ez jútott eszembe, mert a banánra aszociáltam szabadon (én azt tartottam a kezemben cigi híján), és azon szórakoztam, hogy ha kiáll egy tupírozott hajú nő, rövidnadrágban, termetes banánnal a kezében, vajon felveszi valaki záros határidőn belül? 🙂

Aztán amikor kiálltam (kb másfél óra után, ennyit tartott a gyalogutam busszal együtt (és kb ennyi idő alatt értem a kincses városba is), mégiscsak jobbnak láttam, ha a banánom a hátizsomba rejtem, és inkább a jegyzetfüzetem egyik üres lapjára ráírom vastag betükkel, hogy CJ. Jól kitartottam az úttest irányába, és a régi szép kalandos egyetemi éveimre nosztalgiáztam, amikor nem írtam ki semmit semmire, és még cigizni se cigiztem, de mégis 3 percen belül felvettek. Egyszer még meg is akartak verni, mert nem fizettem. Hiába érveltem, hogy a nyugati egyetemistákat is ingyen szállítják, nem tudtam meggyőzni a keleti blokkban szocializálódott sofőrt. Egyszer egy kamionos is felvett, akkor épp a saját első válóperemre siettem, neheteltem is rá, hogy milyen csigalassúsággal haladunk a megpakolt kamionjával. Holland volt, és egészen jól törte a magyart, azt mondta a felesége idevalósi. A végén, Váradon, még adott 1000 lejt is (kilencvenes évek eleje), hogy üljek taxiba, nehogy miatta lekéssem a válóperem. Kár lenne értem, ilyen jó nő férjnél maradjon :)) Ezt a sztorit, amikor aztán elmeséltem egy baráti körben, azt tanácsolták, finoman értésemre adták, hogy többet ezzel ne dicsekedjek, sőt még azt se említsem, hogy valaha kamionra felültem. De én nem tehetek róla, hogy ilyen naivul őszinte vagyok, és azt hiszem, már így is maradok. Azoknál tapasztaltam még az ilyenfajta őszinteséget, akik többszörös elvonókúra után kikerülnek a korházból.  Kimossák az agyukat, és már nem disztingválnak, hogy mit lehet és mit nem szabad mondani. Na, én is ilyen anonim alkoholista tipus vagyok. Azzal a különbséggel, hogy én ilyennek születtem. Igazolhatják a régi barátnőim, akik most olvasnak 🙂 Remélem!

Na és az aranyszabály, amire az imént utaltam, abban állt, hogy az egyetemi éveimet (beleértve az utazásokat is) annak a jegyében éltem, hogy a hit az laza bizonyosság. Én, mint Edit vagy Edith, lazán hittem mindig, hogy minden pont úgy lesz, ahogy én elképzelem. És az elképzelésem természetesen mindig az optimális, ha nem is az ideális fele hajlott. Egyszer este tízkor stoppoltam Szatmárról, felvett egy luxuskocsi, légkondija is volt, ami nekem nagy szám volt akkor, és elvitt a következő város szállodájába, még meg is dorgált a sofőr, hogy neki is van egy 22 éves lánya, ha este tízkor kiállna alkalmira, hát ő azt nem élné túl, szóval ő csak Tasnádig megy, és ebben a szállodában gyorsan szálljak meg, inkább kifizeti, csak nehogy újra kiálljak, a lelkemre kötötte várjam meg a reggelt, virradjon meg, és csak azután folytassam a stoppolást. Na, szóval ilyen mázlista voltam végig, amíg hittem ebben a lazaságban, az egyetemi vizsgákon is így mentem át: három megtanult tételből kihúztam valamelyiket, legtöbbször azt, amelyiket legfeljebb kétszer sikerült átolvasnom. Hogy aztán másnapra az is kitörlődött a memóriámból, az más tál tészta. Az első férjem mindig azzal szivatott, hogy én mérnök létemre azt se tudom mi a francia kulcs. Jó, hogy másegyebet tudtam! :))

A holland pasi, ezúttal piros sportkocsiban!

 

Remélem eljutottatok idáig, tudom, unalmas magamról szövegelni, és a laza hitet sem hiszitek, de az tutti, hogy amiútán kitartottam a CJ feliratú jegyzettömböt, 6 percre rá (szép teljesítmény húsz év után) odahúzott mellém egy holland sportkocsi, sárga rendszámű, ebből láttam, hogy külföldi (azt, hogy holland picit később tudtam meg). Amikor kinyitotta a jobboldali ajtót, és betessékelt, kissé meghökkentem, napszemüveges, szolizó fazon, a vonásai enyhén Mirela szobatársnőmre emlékeztettek a bentlakásból. Fitos orr, a komolytalanság jele férfiaknál. Kérdi románul: Mit ír azon a lapon? Cluj, mondom. Na üljek fel, mert ő Hollandiába megy. Hűha! Most akár odáig is stoppolhatnék! Próbáltam viccesre venni, de még elég bizalmatlan voltam iránta. Kicsit inambaszállt a stoppos bátorság…

De hamar feloldódtam, mert megeredt a nyelvünk, gyorsan kiderült, hogy holland létére hétköznapi ember, Segesváron él a barátnője, a kislányával, aki nem tud hollandul, pedig 12 éves már, nincs ideje foglalkozni vele, mentegetőzött, egy hónapban csak egyszer utazik „haza”. Milyen jól beszél románul – dícsértem meg, közben rájöttem, hogy annyira azért nem, az anyósát a feleségének „mă-ta-ként” emlegette, de udvarias formulába csomagolva: „Salutări călduroase la mă-ta!” – búcsúzkodott telefonon, de azt “elfelejtette” elújságolni, hogy felvett egy stoppost. Aztán a szokásos “Segesvár a legszebb erdélyi város”, egyetlen lakott középkori vár, közhelyek, milyen volt a középkori fesztivál, meg minden. Kérdem: mi zavarja legjobban Romániában? A szemét, várható volt, hogy ezt válaszolja. Egyszer még takarított is a tömbház háta mögötti parkolóban, hogy példát mutasson, öt zsák szemetet gyűjtött össze, aztán egy hét után minden magától visszarendeződött. Kíváncsi voltam, szerinte mit lehetne tenni? Mentalitás (ezt gondoltam), de még valami: Hollandiában minden coca-kólás üvegre 15 eurocent garanciát fizetnek. Így hát visszaváltják az emberek, ha már értéke van, meggondolandó, hogy kidobjuk-e a kocsi ablakán vagy sem. Tordán szembementünk egy lakodalmas menettel, elkerülhetetlenül szóbajött a lagzi téma. Azt mondja, náluk nem adnak pénzt, ez csak itt szokás, ott ajándékot visznek, ahogy az amerikai filmekben látjuk. Egy közeli rokon kiküldi a vendégeknek a listát a lehetséges tárgyakról, használati cikkekről, amelyekre az ifjú párnak szüksége lehet, és mindenki bejelöli, belátása szerint, mit fog ebből megvásárolni. Ahogy beszélt, mintha profilból még inkább kezdett volna hasonlítani Mirelára, és ettől – furcsa módon – a fitos orrával együtt, egyre szimpatikusabbá vált a szememben.

A stoppolást már ő hozta szóba. Döbbenettel hallgattam, hogy a stoppolás ideje nyugaton rég lejárt. Az emberek bizalmatlanok az idegenekkel szemben, lehet mert látták a Stoppos gyilkos című dokumentumfilmet, de lehet csak egyszerűen azért, mert az egyetemisták már nem hátizsákos turisták, és már gimis korukban megkapták a szüleiktől ajándékba a saját első kocsijukat.

Kérdem milyen az eurózónában élni? Minden drágább, feleli rosszkedvűen, mert ami azelőtt egy gulden volt, az most egy euró, és egy euró 2,2 guldent tett ki annak idején, az európai fizetőeszköz bevezetésekor. Most számoljak utána, és ne várjám az eurót! – tanácsolja. A terrorfenyegetettségről csak annyit mond, hogy az ő ifjúkorában is voltak terrortámadások (sportos alkata leplezte a korát, de az arcán, a napszemüveg alatt megfigyelhettem a ráncait), volt egy bizonyos Rotta Arme nevű terrorszervezet (vagy valami ilyesmi, nem értettem jól) csak abban az internetnélküli világban később jutott el egy hír a nagyközönséghez. Kb. ezekről beszéltünk, és arról, hogy ápoló vagy asszisztens egy korházban, és hogy kerékpárral jár munkába, noha 25 kilométerre van az egészségügyi központ, ahol dolgozik (bezzeg neki nem teszi tönkre a szél a kefefrizuráját!). Így egészségesebb is, meg a parkoló bérletet is megspórolja, ami nem kevesebb, mint 900 euró évente. A globális felmelegedéssel kapcsolatban megkérdeztem, hogy valóban emelkedik-e a tengerszint náluk. Ugyanis azt halljuk egyfolytában az ökológusoktól, hogy az északi országokban élőknek a jövőben délebbre kell vándorolniuk, mert ellepi a víz a szárazföldet. Ezt nem tudja, de azt észrevette, mondja, hogy Hollandiában már nem lehet korcsolyázni a folyókon, ahogyan azt az ő gyerekkorában lehetett, nem képződik már tartós, vastag jégburkolat a tavakon és folyókon. Ja, és rákérdeztem arra is, hogy dohányoznak-e még olyan masszívan a hollandok? Kérdi, honnan veszem ezt? Hát,mondom, amikor minket 96-ban a holland rádiósok tanítottak, mint a négyen cigiztek, sőt, saját maguk sodorták a cigarettát. Igen, magyarázza, mert nyugaton drága egy pakk cigi, 7 euróig is felmehet az ára manapság. De nem jellemző, amit állítok, ott kevesebben cigiznek, mint itt Romániában.

Hát ez lett volna a legutóbbi “holland kalandom”. Kolozsvár bejáratánál csak futólag láttam a többnyelvű helységnévtáblát (annak ellenére, hogy az elején tisztáztuk: ő egy türelmes gépkocsivezető, nem mint az itteniek, elég gyorsan hajtott), a Hajnalnegyedben kértem, hogy tegyen ki, adtam neki egy névjegyet, hogy lássa újságíró vagyok, ezért olyan kíváncsi, a 15 lej benzinpénzt román módra készségesen elfogadta, gyorsan be is tette a kessztyűtartóba 🙂 Hiszen ő itt is él, nemcsak Hollandiában, alkalmazkodott a helyi szokásokhoz. De nem sajnáltam tőle, így is megspóroltam a taxipénzt és a buszjegy árának felét, szóval “korlátlanul” költekezhettem most már a magyar napokon. A tíz kilométeres gyaloglás után semmiség volt nekem a Hajnalnegyedből leereszkedni, csak úgy repültem lefelé a Majális úton.

 

Hogy a címben szereplő őszinteséget kifejtsem, nemrég mondtam egy barátomnak, aki hosszabb utazásra készült (nem stoppal! ), hogy valahogy csak kibírom majd nélküle. Erre látom megkeményedik a tekintete, azt hiszi csúfot akarok űzni belőle, pedig ismerhetne, tudhatná, hogy amit mondok, (én is) halálkomolyan gondolom. Hát így van ez manapság a bizalommal és az őszinteséggel, ebben az internetes-fészbukos-elidegenedő, kihűlő kapcsolatok világában: ha őszintén elmondod, amit érzel, baleknek néznek, félkegyelműnek, anomim alkoholistának, vagy lehet éppen cinikusnak. Áshatod el magad: ez nem az őszinte vallomások bolygója! Jobb, ha hallgatsz, és kertészkedsz, és az állataidat babusgatod, vagy csendben nekifogsz kézműveskedni! Voltaire, JJ Rousseau és társai…

 

Bagos, fejest az úszógumiba!

 

Hogy a vizes témáknál maradjak, én úgy vagyok vele, hogy a nyarat abban számolom, hogy hányat lehet még fürödni. A bözödi tavat leeresztették, a többi messzébb van, marad a Maros és a városi strand. Főleg, ha bicajjal kell megközelíteni. Ilyenkor nyári időszakban sokszor csak ez marad nekem, mert Laci vásárokra jár hétvégeken. De azért beszúrtunk egy szilágysági hétvégét is (Somlyóújlak), ami nem vásár volt, hanem családi látogatás, és félig még vizesre is sikeredett. Már egy hete készülök erről beszámolni, de gondoltam hagyom kicsit érlelődni, leülepedni, aztán a végén addig érlelődik bennem, amíg megposhad :))

A Szilágyság is bennevan a termálvíz vonulatban, és ez a gyerekkoromat végigkísérte: Margita, Tasnád, Broscaria (Somlyó), no meg Bagos. Hát igen, az volt akkor a legfelkapottabb (Zálnok, Pokoltó, minden más régi feledésbement). Pedig elég rossz összeköttetéssel rendelkezett, Somlyón át kellett szállni a bagosi buszra. Aztán a kilencvenes években úgy élt a tudatomban, mint egy lepukkant hely. Egyszer jártunk ott a volt férjemmel, és akkor is le volt eresztve a víz a nagy medencében (ami azért nagynak éppen nem mondható). Na, de idén egy ismerősöm ott üdült, feltett néhány képet, elég csábítónak tűnt, mondom, mi is el kéne menjünk körülnézni. 25 km, semmiség. Persze az autónk továbbra is totálkáros, minden útra úgy indulunk, hogy nem tudjuk biztosan odaérünk-e. Az imádság, az mindig segít (tapasztalatból beszélek 🙂 ).

Megérkeztünk Újlakra pénteken este, szombaton ebéd után  beiktattuk a bagosi útat. Már a bejáratnál a szokásos „sok-sok autó parkol”, a kapunál egy kedves magyar úriember, letegez egyből, ezt már megszoktuk, hogy Lacit mindenütt letegezik, azt hiszik 20 éves, de ez nem baj, még jól is esik neki. Meg nekem is, miért ne? Mondja a pasi, hogy egész napra 5 lej, órájára 1 lej, aztán meglátjuk, mennyit ülünk. Leparkolunk a zöldbe, a parkoló mögött két nagy bazi szálloda, épül, vagy épült valamikor, és abbamaradt, nem lehet tudni, de inkább az utóbbi. Kiszállok a kocsiból, balfelől „Articole de baie”(fürdőkellékek) feliratú bódé. A fürdőkellékeket csak én teszem hozzá most, hogy lefordítsam, mert nincs kétnyelvűség. Eszembejút, annak idején Petrimamám, a kalotaszegi, hogy futkározott a faluban, hogy valahol fürdőkosztumöt kapjon magának, mert tetrabugyiba, ahogy ő gondolta, nem engedték be a víz. Nézzünk körül, mi van itt. Hátha kapok egy olcsó fürdőruhát, itt biztos nincsenek olyan nagy árak, mint városon. Kedvesen beköszönünk: Jó napot kívánok! Az eladó, festettszőke, középkorú hölgyemény, ránk se néz, méla undorral felel, szinte lekezelően: Buna Ziua! De azt is csak azért teszi, mert köteles válaszolni a kliens köszönésére. Szinte röhögnöm kell, hogy ebből még hogy nem sikerült kinőni! Ez még a 80-as években él, amikor a Szilágyságban rádszóltak a városban, ha magyarul beszéltél! Kérdem a fürdőruhák árát, azt is olyan félvállról sorolja. Mondom Lacinak, ha nem lenne ilyen undok, akkor vásárolnék is valamit, de így, még azért sem veszek semmit! Ne értsetek félre, abszolút nem vagyok románellenes, vagy nacionalista, de azért ezt a nőt szivesen elküldeném valahova, legalább egy marketingiskolába!

Na jó, ez lejárt, rájöttünk, hogy a kapus az véletlen, magyar község Bagos, de azért itt inkább a román szellemiség dúl. Főleg, hogy azt beszélik, Udrea asszony pénze van benne. Mert a strand az egész jól néz ki. Megfelel annak, aki kimondottan a termálvíz jótékony hatása miatt jön ide. Van hidromasszázs medence, 29 fokos víz, a gyerekmedence a legnagyobb, a Celziusz fokok számát illetően is, az 34 fokos. Kis szeparék, beugrók, korlátok, gomba vagy filegória a medence közepén. Mondjuk én a felnőttmedencét kibővítettem volna, de lehet nem volt elég tőkéje a börtönviselt politikusasszonynak. Így is behajtják a befektetett összeget rajtunk, 25 lej a belépő, 5 lej egy kávé, kajáról nem tudok beszámolni, mert miccset azt nem vettünk. De adnak „okos” karkötőt, amin rajta van a pénzed is, annyi, amennyivel feltöltöd, és a mosdó, hát az valami fantasztikus! Laci el volt képedve. Azt mondta, lefényképezné minden sarkát, és elküldené az összes részletet a tengerparti kempingeseknek.

Tudjuk, hogy a mellékhelyiségek azok sokáig nagy szégyenfoltját képezték Romániának. Amikor a hollandok idejöttek a kilencvenes években, hogy továbbképezzenek minket, rádiósokat, az egyik, akit Hanknek hívtak, azt kérdezte tőlem Szebenben (ott zajlott az úgynevezett nyári egyetem): nekünk ez jó így, nem zavar minket, hogy ilyen elhanyagoltak és koszosak a budiink? Nem látta a zilahi vonatállomáson a wc-t! Az volt a csúcs abban az időben, akinek volt szerencséje hozzá, az tanusíthatja. Szerintem annál gamatabb nem is létezett, amióta az angolvécét kitalálták! Most láttam viszont az autóból, hogy megújúlt az állomás, egészen korszerű, gondolom a budit se hagyták olyan állapotban. Még hátravan a falvak felzárkóztatása, a beígért vezetékes víz azonban várat magára, hát még a csatornázás! De legyünk optimisták, és addig is ne együk meg egymást (úgy értem a szomszédok) a félkomfortot biztosító házi megoldások miatt.

De elkanyarodtam. Szóval a Bagosi Strand megüti a nyugati szintet, a medencék méretét leszámítva. Ezt sose értettem, hogy ha a Jóisten bugyogtatja azt a vizet a földből, akkor miért kell vele fukarkodni, miért nem lehet kellő mennyiségben kínálni az embereknek? Jobb ötletünk nem lévén, Lacival versenyeztünk, hogy ki tudja körbeúszni a bazint, a gomba körül, úgy hogy egyszer se kelljen lábraálljon a szembejövő embertömeg miatt. De láttam ennél szórakoztatóbb próbatételt is: egy fiatal srác az úszógumiba ugrott fejest. Az se semmi, odapászította maga elé, és fejest ugrott belé. Mindenki jól mulatott körülötte, ő meg pláne.

 

Víkend – farmerrel a medencében

 

Summa summárum, kedves párom el volt ragadtatva Bagostól, még számon is kért, hogy eddig miért nem hoztam ide? Aztán hazatérve Vásárhelyre, maradt a diófa árnyéka meg a Maros. Közben a Maroson jetsky-ztek, a fürdőzők feljelentették őket, és a helyszínre érkező rendőrök kit büntettek meg? Na kit? Hát a fürdőzőket, mert akkor derült ki, ott nem szabad fürödni. Érthető: őket könnyebb volt utolérni, mint a jetsky-seket, azok benzines motorral közlekednek. Egyelőre mi csak a víkendre mentünk ki, de majd kipróbáljuk, hogy szabad-e vagy sem, aztán beszámolok róla. Junius végén mindenesetre már a szentannai gyerekek a túlsó parton javában lubickoltak, mikor arra karikáztam. Valószínű a másik parton lehet, csak ezen a parton tiltják 🙂

Pénteken tehát víkendeztünk (belépő csak 6 lej, de azért a strand területén jó sok pénzt el lehet költeni, ha van) a víz kicsit zöldes árnyalatú volt a nagymedencében, de elment. Erre akkor jöttünk rá, amikor bementünk a kismedencébe is, ott a víz sokkal tisztább, valószínű azért, mert azt többen használják (mindig a többség igényét kell kiszolgálni). Lehet azt hiszik ez a nagy lassabban mocskolódik, ezért több figyelmet fordítanak a kisebbre. Aztán a szokásos siránkozás, hogy „hogy nézek ki”, „ne fotózd csak a fejemet!”, meg ilyenek, de csak akkor döbbensz rá, hogy hálásnak kellene lenned mindenért, amit az élet adott, amikor látod, hogy a női mosdó felé egy vak fiatalembert vezet kézenfogva az édesanyja, és ő maga is bemegy vele a wc fülkébe. Elképedve néztem utánuk, és akkor jöttem rá, hogy van, akinek még az intimitáshoz sincs joga, így kénytelen leélni az egész életét, én meg rinyálok, hogy jaj megint egy tartós ránc képződött a szemem alatt!

Minden félórában bemondják, a többi szabállyal együtt, hogy alsóneműben és utcai ruhában fürdőzni tilos. Ez olyan nevetségesnek tűnt akárhányszor hallottam, ki a fenének jútna eszébe, hogy ruhában fürödjön, de csak péntekig tartottam nevetségesnek és feleslegesnek a felhívást, amikor két eset is történt, ami szükségessé tette a fura felszólítást. Először egy csapat fiú az egyik odaérkező barátjukat ruhástól be akarta dobni a medencébe. Azonnal ott termett három rendőr, de csak pár szót váltottak velük, valószínű túl sokan voltak és túl izmosak, mert hamar otthagyták őket, és belekötöttek egy kis cingár barnabőrű emberkébe, aki a gyerekével strandolt, és elővették, hogy ez biztos fürdőnadrág és nem alsógatya vagy rövidnadrág? Mintha manapság különbséget lehetne tenni a fürdőgatya és a rövidnadrág között! A másik eset azé a három lányé volt, akikhez szintén riasztották a rendőrséget, akik valóban utcai ruhában könyököltek lezserül a medence szélén. Kettőjük rövidnadrágban-blúzban, a harmadik farmerben! Hosszú farmerbe, akkor láttam csak, amikor kiszállították a vízből. Aztán őket el is vitték az őrsre, vagy hova, csodálkoztam is, hogy olyan csuromvizesen kísérik őket. Biztos odébb, az öltöző előtt várakoztak a rendőrbácsik, amíg a csajok átöltöztek (ha egyáltalán volt mibe átöltözniük!).

A hab a tortán pedig az volt, hogy tulajdonképpen nem kettesben voltunk: egy vendéget is vittünk magunkkal a Week-endre, aki hetek óta készült erre a kiruccanásra. Azt hittem milyen jól fogunk majd hármasban szórakozni, erre ő, hogy „olyan klórszag van itt meg koszos a víz!”, és amúgyse tud úszni. Gyere a kismedencébe, az tisztább, leteszteltük neked! Hát oda se megy be, mert a klórtól kiüt a pitiriázisza. Hol van neked pitiriáziszod, nem látom!? A fenekemen, nem látszik! – jött a válasz.

Tudom, azt mondják ciki oda járni (mióta itt élek, azóta hallottam), mindenféle bőrbetegséget lehet a strandon kapni, és mindenféle népség jár oda, a valamirevaló emberek a közelébe se mennek. Én kimondottan szeretem az ilyen helyeket, amelyeket utóbbiak elkerülnek 🙂

 

 

Homokozó és intim szféra/Agigea, Konstanca-kikötő és vásárhelyi futás/Feküdj a hullámra! Matracbírkózás/Fiatal és topless/Tengeri galamboska/

Amint az várható volt, le lettem tiltva, kedves párom, akinek ezentúl a nevét sem említhetem a szövegeimben, nem egyezik bele, hogy róla akár egy szót is ejtsek a jövőben! Mivelhogy őt én előző blogbejegyzésemben (lásd Tenger és tengeri I. rész) – szerinte – anyámasszonykatonájának és kispöcsünek tituláltam, vagy legalábbis ezt szuggeráltam. Nem tudom, hogy ti is így látjátok-e ezt vagy sem, mert én egyáltalán nem, de a biztonság és a testi épségem kedvéért  most „egyedül” folytatom tengerparti beszámolómat.

Szóval második nap, amiútán az ominózus Techirghiol lejárt, és fél napot nem beszéltünk (amiért számonkértem  Nevenincshercegen a rajtamaradt fürdőnadrágot), reggel korán ébredtem, mondjuk a napfelkeltét már nem kaptam el, annál inkább egy hangos kampingi szóváltást. Mimi, a szobalány-néni nagyhangon próbálta megvédeni a hely presztizsét  egy épp akkor érkező vendég előtt, aki nehezményezte, hogy nincs melegvízes zuhanyzási lehetőség: „Nem tudom magának milyen igényei vannak, de higgyje meg, itt még közjegyző is megszállt! Azt mondta, azért a pénzért inkább hülyére issza magát egy luxusvendéglőben, mint hogy a napi 300 lejt odaadja a rabló szállodásoknak!” Csak hallgattam a hangos érvelést, és kezdtem felfogni, hogy itt délen az intimitáshoz való jog, vagy az esetleges zavarás fogalma bizonyos körökben egyáltalán nem ismert.

Ezt bizonyította az a tény is, hogy későeste kiültek a házikó(nk) elé, tízen, tizenketten a másik házikóból  (megértem, a sajátjuk előtt nem fértek el, és a miénk előtt történetesen épp üres volt a tér…), és napraforgómagot köpködtek a földre, miközben telelármázták a csendünket. Még jó, hogy nem hallgattak mánélét vagy – ami nekem valamivel jobban sérti a fülemet – érzelgős románcokat (Minden eshetőségre és a jövőre nézve füldugót hozni nem árt!) Én a kis tornácunkról figyeltem őket, milyen jól szórakoznak, és abszolút nem zavartatják magukat, ha bámulok is rájuk, és egyet kellett értenem Mimivel: ez sokkal jobb hely a szállodánál! Ott a teraszon vagy a hallban nem lehet ám köpködni! (Ezt a Mimi nevet nem szivesen használom, mert így hívják az egyik kedves barátnőmet is, de sose tudom elkeresztelni az alanyaimat, vagy a cselekményt másra ruházni át, nem arra a nagyon is közeli ismerősre, aki aztán utóbb vérigsértődik. Ebből adódik a legtöbb galiba, amint az  most is kiderült).

Ami pedig az intim szférát illeti, egyik nap a parton, amint a kagylókat szedegettem, a plédem, fürdőlepedőm elé, egyszercsak odajött egy nő (az egész part tele volt kagylókkal, megjegyzem), odaguggolt elém,  és se szó se beszéd, elkezdett válogatni, keresgélni ő is ott szemben velem, szinte összeütöttük a fejünket. Az nem zavart, hogy az emberek a lepedőjüket öt centire terítették le az enyém mellé, de a homokozómat hagyják békén!

 

Agigea, Konstanca-kikötő és vásárhelyi futás

Ha már így magamramaradtam  ezen a lármás reggelen, gondoltam kocogok egyet, úgyis közeledik a Szász Albert emlékfutás. Felvettem a százéves futócipőmet, ami a vonaton a lábamon utazott velem, levittem a partra a szakadt napernyőt, és a másfél személyes fürdőlepedőnket (különben a „franciaágy” is ilyen volt a kemping-házikóban, másfélszemélynek való), és elfoglaltam az általam megítélt legjobb helyet. Itt mondom el, hogy nem árt a Fekete-tengeren korán kelni, mert a népvándorlás a part felé már fél nyolckor elkezdődik. Miútán megvolt a honfoglalás, elkezdtem a szaladást a kagylós homokban, de két perc elteltével úgy éreztem, hogy a cipőm megtelt homokszemcsékkel. Ahogy viszont kiszaladtam az útra, már egy szem homok se volt az ádidászomban. Így működik az emberi agy: minden gondolatot és félelmet  materializálunk. Van, amikor a jó dolgokkal is sikerül ugyanez, de ritkábban 🙂  Apropó futás és agyműködés: tíz perc után, bármilyen gondterhelt légy is, az endorfin (öröm)hormonok elkezdenek termelődni, és már csak szép dolgokra tudsz gondolni, álmodni, ábrándozni. Erre mondják az ezoterikusok, hogy ha az agyadban megfogalmaztad, az félig már be is teljesült.

Így szaladtam az autópálya mellett, Agigea-ig (a táblákról tudtam meg, hogy ez „csak” község és a török Ciftelerrel testvértelepülés, a c-nek az alján farkinca) meg vissza majdnem a konstancai kikötőig. Nem nagy ügy, hiszen rövidek a távok, közben figyeltem, ne tévedjek el, mint Strasbourgban (lásd Jogging Strasbourgban), és mire visszaértem a napozóra, és néztem a fánkot és kürtőskalácsot majszolókat, úgy éreztem: én már nem is tartoztam a túlsúlyosok táborába. Sajnos ez az eufória nem tart túl soká, főleg, ha utána részt veszel egy versenyfutáson.  Hazaérkezésünk másnapján szervezték a Somin a Szász Albert emlékversenyt, beneveztem a Fair play amatőr futásra, szaladtam az erdőben a kijelölt ösvényeken, lefelé aztán meg felfelé a kaptatón,  jobbanmondva felfelé már csak vonszoltam magam (jó, hogy nem láttak a szervezők, hogy kizárjanak), és mint a tetszhalott a kórteremben, a párperces lebegés után (amiútán a plafonról szemléli sajátmagát és az őt körülvelő orvosokat , és már fontolgatja, hogy elindul a fény irányába), csúful visszazuhantam a saját 80 kilós igenis túlsúlyos földi dimenziómba 😦

 

Feküdj a hullámra! avagy matracbirkózás

 

Párocskám-galambocskám másnapra mégiscsak magábaszállt, főleg, hogy kialudta magát hajnali 11 óráig, és két békítő sörrel, mosolygósan érkezett a partra. Sör éhgyomorra, szaladás után, szuperjó táplálék 🙂

Javasolta, hogy nevezzünk be a csónakázásra, 10 lej fejenként. Minden reggel ott vesztegelt az izmos csávó a motorcsónakjával és hangosbemondóval verbuválta az embereket. Fel is ültünk, csak úgy simán egy szál pólóban, semmi mentőmellény, a ” tengerésztisztünk” túl fiatal még ahhoz, jegyeztem meg magamban, hogy utastársai, és köztük a gyerekek, testi biztonságára is gondoljon. Bevitt 20 méteres mélyre (úgy értem alattunk a víz volt húsz méteres), közben a fülünk hallatára szidta a vetélytársát, hogy az milyen rövid túrán csónakáztatja a klienseket. Ezt az időt érezhető módon ő sem licitálta túl: pár fotó, nagy hullámverés, és vissza a partra!

Délután nagy hullámok jöttek, mert a magas hullám általában délután jön, meg a szél is (Egy kedves olvasóm, követőm kérdezte, hogy mi tartja a matracom hozzámtapadva a múltkori fotón? Igenis a szél tartotta, válaszolom, nem volt ebben semmi szemfényvesztés). Feküdj fel a hullámra! felkiáltással  lesben álltunk (ez a hülye vicc és a poénja, hogy Élve is utállak!, de ilyenkor az idióta vicceken is olyan jól röhög az ember), vártuk a hullámhegyet,  és ha keresztbe, ha hosszába feküdtél rá, mindenképpen utazthattál pár méternyit. Ha hosszába veszed, levisz a víz fenekére, ha meg keresztbe, akkor a tetején a partfelé szállít. Laci (jaj, bocsi, nevenincs párom) a hullámlovaglásnak nagy mestere, fejeseket is meg flikk-flakkot is ugrott szembe az árral, ami aztán jól megbukfenceztette. Sok mindent tudna ő, ha nem cigizne! (Megint az a frászos kritika! :))

Ilyenkor, a hullámok tetején, mindig a szörfözés utáni vágy fog el (amit csak egyszer volt féligmeddig alkalmam kipróbálni  vagy még annyira se). Hogy a szörfhiányt  pótoljuk vettünk egy 25 lejes, profinak semmiképp se nevezhető matracot, de én képtelen voltam hosszában ráfeküdni, aztán azt csináltuk, hogy én az egyik végében keresztben kikönyököltem rá, Laci meg hosszában nyúlt végig rajta, a lábát a hátamon pihentette. Hogy kiengeszteljem, kineveztem hajóskapitánynak, én meg a gályarab alantos szerepét vállaltam, eveztem a két kezemmel, amerre irányított. Csudajól szórakoztunk, főleg ő ott felül!! 🙂

Fiatal és topless

 Megfigyeltem, hogy mostanában már egy kézen is meg lehet számolni a topless csajokat, ezelőtt 15 évvel még Tunéziában is (arab ország!) a legtöbb nő meztelen felsőtesttel napozott, beleértve engem is.  Ott délelőtt, délig általában szélcsend volt, estére tornyosultak a hullámok. Beúsztunk az exférjemmel, ő is nagy vízimádó volt (szerinte előző életében halféle), ott szétváltunk, élveztük a tenger, és egyszercsak odahúzott mellém egy vitorlás szörfös pasi, intett, én meg „mint a könnyű, lenge nő, ha odaintik”, közelebbmentem, mondta, nyugodtan másszak fel a szörfjére, ne féljek, mert ő oktató, hamar megtanulom. Hason másztam fel, felfeküdtem hosszában, közben ő egyensúlyozott lábonállva, tartotta a kontrát, és már indultunk is volna a nagy kalandra. De sikerélményem nem tartott soká, exem közeledett delfingyorsasággal (de nem delfinbarátsággal! – jellemző volt rá végig a középfokú féltékenység), és az arab szörftanár, gyanut fogva, rögtön megkérdezte: Qui est-ce? (Mintha csak magyarul szólt volna) A férjem – válaszoltam alíg hallhatóan, de akkor már sejtettem, szörftanulásomnak nem jósolhatok túl nagy jövőt…  Na, akkor szálljak le gyorsan! Még mérgesnek is tűnt, ahogy ott engem sürgetett! És ezzel sajnos végetért a szörfoktatás! Ha exférjem nincs, most talán nagy szörfbajnok lennék :)! Ilyenkor jön rá az ember, hogy néha jobb  egyedül menni nyaralni …

Tengeri galambocska

 Mennyit fogok én most olvasni! – minden szabi és nyaralás így kezdődik! Hát most sem sikerült a teljesítmény: a három magammal hozott könyv közül csak az egyikbe olvastam bele, a legkeskenyebbe, azt is a 70-dik oldalon kezdtem el, és egy társalkodónőről szólt, meg az úrnőjéről, akik, természetszerűen, mindketten a ház urát szerették (Berdardiniék terasza). Jó kis köztes megoldás reménytelen szerelemre, ha megelégszel azzal, hogy az életed szerelmével egy levegőt szívj! De annyira nem tudtam beleélni magam a cselekménybe, mert 5 percenként jött valamelyik mozgóárus, aki nagyszájjal reklámozta a termékét, málna, kürtős kolak, ahogy már említettem az előző részben, hideg sör, kagyló (mintha nem hevert volna egy csomó a lábunk előtt, igaz azok kisebbek voltak), és ami nagyon izgis volt, a főtt kukorica! Arra aztán költöttek egy csomó versikét a találékony, sötétbőrű kereskedők (most ez nem rasszizmus vagy akármilyen pejoratív jelző, mindig is vonzódtam a barnabőrüekhez, sötét volt a bőrük, és ennyi) : „Porumbelul de la Gică/ Vă servesc la păturică!”„Frige tare, frige tare, porumbelul de la mare”*. De nemcsak azért kiabálnak, hogy versike-fabrikálási tehetségüket fitogtassák, hanem főleg gyakorlati meggondolásból: hogy a behúnyt szemű, netán álombaszenderült turista is tudomást szerezzen a jelenlétükről. Én viszont első hallásra azt hittem tényleg galambot árul az illető, hisz nálunk Erdélyben a porumb az kukoricát jelent, a porumbel az meg galambot. Tudtam, tisztában voltam vele, hogy délen mindent becéznek, mămăliguță, sărmăluță, még az eforie Nordi- i ortodox templomba is úgy írták ki, hogy „Nu puneți piciorul pe băncuță!”(és ott volt Teoctist pátriárka egészalakos portréja is a falon, nem is tudtam, hogy meghalt, vagy mégsem? ) de ez a porumbel szó, ez nagyon félrevezetett. Aztán megkóstoltam, csekély 5 lejért, és tényleg finom és forró volt. Még megettem volna vagy ötöt együltömbe!

 

Össz-vissz, úttal és szállással együtt 1300 lejt költöttünk a négy és fél nap alatt (utolsó nap esett, mintha dézsából öntötték volna, ez is bennevan a pakliban, ha a román tengerre mész).  A napi ebédünket átlagban 40 lejből kihoztuk a Dalia nevű olcsó, de azért jó önkiszolgálóban, este hámszit vacsoráztunk, sörrel lenyomtatva. Jövő ilyenkorig nem akarok több hámszit látni! Szóval Techirghiol és meztelenség illetve akármilyenfütyiség  ide vagy oda, szuperül telt a tengeren!

Jövőre újra ugyanitt felkiáltással: házfelújításrakénytelenspórolni rémálomban élő, kisjövedelmű társaim, fel a fejjel! Van remény!

Ja és a tengeri betegség: négy nap után szédültem, amikor a hullámokat nézve próbáltam bearaszolni a vízbe, és enyhe hányingerem is volt. Szerintetek ez napszúrás vagy tengeribetegség, a csónakázás utóhatása lenne? 🙂