Dáriusszal első férjem  időszakában ismerkedtem meg, a Nero időszámítás idején (így neveztem én magamban életem e sötét periódusát).  A szemközti tömbházban laktak, volt egy halmozottan fogyatékos kislányuk, és toleráns, a végtelenségig elfogadó, türelmes, vasidegzettel rendelkező kis felesége éppen terhes volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy egyik cigit szívja a másik után. Ez a szokása akkor olyan furcsának tűnt nekem, kicsit meg is botránkoztatott: nem elég, hogy az első gyerekük mindenféle súlyos rendellenességgel született, másodjára is képes kockáztatni!? De most ezt a dolgot valahogy másképpen ítélem meg…

Néró  szépfiúnak, sőt nagymenőnek számított akkor ott a kis bányatelepen, ahol laktunk, de nem tudom megmagyarázni miért, mégse tudtam szeretni. Mert én mindig valaki másról álmodoztam, akinek talán fogalma sem volt az én iránta táplált érzelmeimről. És lehet, pont ez az én  érzelemficamos természetem volt az oka annak, hogy Dariusz egyből belopta magát a szívembe. Tél volt, szánkozni mentünk, és ő húzott engem a szánkóján, kicsi, sovány, megtört felesége a hátam mögött ült, és akkor ott a jelenlétében kijelentette, hogy én vagyok az ideálja! Ettől én természetesen zavarbajöttem, és el is bújtam volna, ha lett volna hova, de az az odu, ahova én mindig vágyakoztam frusztráltságomban és zavaromban, nem akart az utambakerülni…Nemcsak szánkóztunk, hanem számos délutánt végigsöröztünk és buliztunk náluk otthon, az első emeleti tömbházlakásukban, ahol fehér bútor volt a hálószobában (és nagyon illett a lila, orgonaszínű falhoz), ahol stilbútor volt a nappaliban, és mindig vágni lehetett a füstöt, a hamuzókat pedig sosem ürítették ki. A fogyatékos kislány hol sírt – és nem lehetett tudni, hogy miért – hol meg aludt, vagy éppen meg kellett etetni. Dáriusz álmodozó volt (ő is, nemcsak én), és kevés jövedelme ellenére, modern lakókocsiról ábrándozott, hogy majd vesz egy olyat részletre, amilyenekkel a holland nyugdíjasok járják a világot, és azzal utaznak minden nyáron a tengerpartra, mert ugyebár a kicsi Linkát másképp nem lehet szállítani és ellátni. Sajnáltam őket, mert tudtam milyen egy sérült személlyel együttélni, nálunk is ott volt a beteg nagynéném, aki egésznapos gondozásra szorult, de vele legalább lehetett intelligens párbeszédet folytatni, és mivel én diszlexiaféleségben szenvedtem (ez most afféle öndiagnózis, borzasztóan nehezen tanultam meg olvasni), hogy segítsen rajtam, minden kötelező háziolvasmányt ő olvasott fel nekem.  Szóval átéreztem Dáriuszék helyzetét, és imádtam velük együttlenni, mert isteni volt a humoruk, az önirónijuk, meglepően műveltek voltak, ezt társaságban minden alkalommal be is bizonyították (bányamérnöktől nem számít ilyen teljesítményre az ember), és probáltak – úgy ahogy – teljes életet élni. Azt a tényt pedig, hogy Dariusznak én voltam a zsánere vagy ideálja, ezt nem tudtam figyelmenkívül hagyni, hízelgett a hiúságomnak, habár barátom alacsony volt, vézna, sasorrú, szemüveges, kicsit kancsal, és beképzelt is valamennyire. Mindig valamivel kérkedett, vagy a tájékozottságával, vagy az olvasottságával, vagy a merészségével (ami bennem egyfajta csodálatot váltott ki), de ezt nem lehetett felróni neki, mert olyan jópofán csinálta. Egy régi kollegám egyszer megjegyezte, hogy én hajlamos vagyok a férfiak csodálatára. Na és akkor mi van? Valakit ez zavar? Mert engem nem! Ebből nekem még soha nem származott semmiféle hátrányom!

Aztán meg azért is kellett kedvelnem ezt a fura, mulatságos figurát, mert nemcsak blöffölt, amikor bókolt nekem, mint a férfiak szoktak úgy általában, hanem éreztem, hogy tényleg őszintén kedvel, és rajong értem az ő sajátos módján. Egyszer például összetalálkoztunk ott a kis bányatelep piciny főterén, én épp az erdőből jöttem egy tele kosár gombával, meglátta a kenyérgombát – amiről tudjuk, hogy hamar oxidálódik, és ettől olyan gyanus zöld színűre vált – ő nem ismervén, rémülten rámszólt, hogy ez mérges, azonnal dobjam ki, nehogy megsüssem! Nem válaszoltam semmit, annál sejtelmessebb arcot vágtam, és hogy még jobban sokkoljam, fogtam egyet, és úgy egészben befaltam. Mert a kenyérgomba, ha friss és fiatal, nyersen is jó és tápláló, de ő ezt, mint városi fiú, nem volt honnan tudja. Erre ő is ugyanolyan szótlanul, merev arccal, kivett a kosaramból egy másikat, és ő is befalta. Na, ezt nevezném vak bizalomnak! – állapítottam meg magamban, és azután még jobban kedveltem az én mindenreképes Dáriuszomat.

Nemsokára elváltam Nérótól, és jött az Íróerr periódusom: új férj, új város, új lakás, és a sors úgy hozta, hogy a bányát bezárták, az összes alkalmazottat végkielégítették, Dáriuszékat, és a társaság többi tagját is beleértve. Dariuszék (és később a többiek is) beköltöztek a nagyvárosba, kedves barátomék hat tömbházzal fennebb vettek ugyancsak négyszobás lakást, pont a mi Monostor negyedi utcánkba. A különbség csak az volt, hogy bútoraik közben megfakultak, a fogyatékos kislányuk négyévesen váratlanul meghalt, és időközben megszületett a kisebbik lányuk, aki első gyerekükkel ellentétben, egészséges és olyan okos volt, már-már csodagyereknek számított. Dáriuszékkal továbbra is sokat jártunk össze, új férjemmel is, mert náluk a teraszról olyan szép volt a kilátás, az egész várost be lehetett látni, a Fellegvár is jól látható volt, meg az összes főtéri templom. Aztán ők is, mi is örökbefogadtunk egy-egy kutyát, és tavasztól őszig együtt jártunk a közeli bükkerdőbe sétálni meg piknikezni. Még volt a társaságban egy geológus hölgy, aki szintén visszaköltözött a nagyvárosba a szüleihez, és egy franciatanárnő, gyerekkori barát, mindketten szinglik. Dáriusz szokásához híven rendszerint szivatta őket, ami néha pimaszságba ment át, de ők sem haragudtak rá, mert jó volt a humorérzékük (nekik is), és különben is Dáriuszra, erre az egzaltált, szókimondó felnőtt kisfiúra, nem lehetett haragudni. Amikor felkérte őket táncolni ezeken szűkkörű házibulikon, a vázából kivett egy szegfűt, a szájába fogta, hogy a Van, aki forrón szereti filmbeli jelenetet utánozza, és nagyon jólállt neki!  Ezzel a különc társasággal töltöttük mi a napjainkat, és főleg a hétvégéket. Íróerr mindig elmesélte pont most milyen köteten dolgozik, és Dáriusz mindig megkritizálta a témaválasztását. Kit érdekel, hogy mi zajlik egy lakónegyedben, és hogy Petrika bácsi lépcsőházfelelőst kigúnyolják a kamaszok? – szögezte ilyenkor a kérdést újdonsült férjemnek, mintha ő jobban értett volna az íráshoz (is), Íróerr meg válasz helyett csak bölcsen mosolygott a bajusza alatt. Egyszer az erdőben, kutyasétáltatás közben, be akartam neki bizonyítani, hogy még mindig tudok kézenállni (mindig ilyen bizonygatósdit játszodtunk), erre Dariusz is rögtön kipróbálta, mert mindent vakon utánamcsinált, és kiment a válla a helyéből. Hetekig fájlalta, és fizioterápiára járt, miközben piált. Hát hogy ne szeress egy ilyen embert, még ha kemény alkoholfüggő is? Dáriusz ugyanis idült alkoholista volt már bányatelepi időszakunkban is, utazótáskában hordta haza a sört a helyi kocsmából, és nem csak úgy szárazon itta, hanem R26-ossal (ez egy vodka vagy mi), most is azt teszi, miközben geológiai vagy geodéziai  méréseket végez gazdag magánszemélyeknek, akik házat szándékoznak építeni, és biztosan tudni akarják, hogy megfelel-e a terep az építkezéshez. Ebből tartja el a feleségét, aki jelenleg munkanélküli. És továbbra is ugyanúgy vedel, és ugyanolyan a humora meg az (ön)iróniája, mint régen, és jobb napokon együtt szoktuk énekelni, azt, hogy „Everybody most get stoned”, és ilyenkor a Szamosparton együtt nézzük, hogy úszik el a dinnyehéj … akarom mondani a kiürült sörösdoboz…