Dáriusz, az alkoholista

13867063_10210307415152162_306362125_n

Dáriusszal első férjem  időszakában, a Nero időszámítás idején (így hívtam én) ismerkedtem meg. A szemközti tömbházban laktak. Volt egy halmozottan fogyatékos kislányuk, és a toleráns, elfogadó, türelmes, vasidegzettel rendelkező  felesége éppen terhes volt, és egyik cigit szívta a másik után. Ez olyan fúrcsa volt nekem akkor, kicsit meg is botránkoztatott, nem elég, hogy az első gyerekük mindenféle rendellenességgel született, másodjára is képes kockáztatni, de most meg tudom érteni teljes mértékben szegény nőt.

Néró  szépfiúnak, sőt nagymenőnek számított akkor ott a kis bányatelepen, ahol laktunk, de nem tudom miért, nem szerettem. Mert én mindig valaki másról álmodoztam, aki talán nem is tudott erről. És lehet, hogy pont ezért, Dariusz egyből belopta magát a szívembe. Tél volt, és szánkozni mentünk, és ő húzott engem a szánkóján kicsi, megtört feleségével együtt, és ott előtte kijelentette, hogy én vagyok a zsánere. Ettől én zavarbajöttem, és el is bújtam volna, ha lett volna hova, de az az odu, ahova én mindig vágyakoztam frusztráltságomban, és zavaromban, nem akart az utambakerülni…

Szóval szánkóztunk, meg sok délutánt végigcigiztünk, és söröztünk náluk otthon, ahol fehér bútor volt a hálószobában, nagyon illett a lila, orgonaszínű falhoz, és stillbútor a nappaliban, és mindig vágni lehetett a füstöt, meg színültig voltak a hamuzók csikkekkel . A fogyatékos kislány meg hol sírt – és soha nem lehetett tudni, hogy miért – hol meg aludt, vagy pont meg kellett etetni. Dáriusz álmodozó volt (ő is, nemcsak én), és habár kevés volt a pénze, lakókocsiról álmodott, hogy majd azzal mennek a tengerpartra, mert ugyebár Linkát másképp nem lehet szállítani és ellátni. Sajnáltam őket, mert tudtam milyen egy sérült személlyel együttélni, nálunk is ott volt a nagynéném, aki egésznapos gondozásra szorult, de vele legalább lehetett beszélgetni, és mivel én diszlexiaféleségben szenvedtem (borzasztóan nehezen tanultam meg olvasni :), ezért minden kötelező háziolvasmányt ő olvasott fel nekem.  Szóval sajnáltam a helyzetüket, de imádtam velük lenni, mert isteni volt a humoruk, az önirónijuk, meglepően műveltek voltak (bányamérnök létükre – azt tartották a Ceau idejében, hogy a mérnökök intelligensek, csak nem tudják magukat kifejezni :))), és probáltak – úgy ahogy – teljes életet élni. És mert Dariusznak én voltam a zsánere vagy ideálja, ezt nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hisz nőből voltam én is :)). Habár barátom alacsony volt, sovány, sasorrú, szemüveges, kicsit kancsi, és beképzelt is valamennyire. Mindig valamivel kérkedett, vagy a tájékozottságával, olvasottságával, vagy a merészségével (ami bennem egyfajta csodálatot váltott ki), de ezt nem lehetett felróni neki, mert olyan jópofán csinálta. Egy régi kollegám egyszer megjegyezte, hogy én hajlamos vagyok a férfiak csodálatára. Na és akkor mi van? Valakit ez zavar? Mert engem nem 🙂

Aztán meg azért is kellett kedvelnem ezt a fura figurát, mert nemcsak blöffölt, amikor bókolt nekem, mint a férfiak szoktak úgy általában, hanem tényleg éreztem, hogy kedvel és ragaszkodik hozzám az ő sajátos módján. Egyszer például összetalálkoztunk ott a kis bányatelep piciny főterén, én épp az erdőből jöttem egy tele kosár gombával, meglátta a kenyérgombát, ami köztudomású, hogy hamar oxidálódik és megzöldül, ő nem ismervén, rémülten rámripakodott, hogy ez mérges, és gyorsan dobjam ki, nehogy megsüssem! Erre fogtam egyet és úgy egészben befaltam. Mert a kenyérgomba nyersen is jó és tápláló, de ő, mint egykori városi fiú, ezt nem volt honnan tudja. Erre ő nem szólt semmit, kivett a kosaramból egy másikat, és ő is befalta. Na ez a vak bizalom – mondtam én magamban, és azután még jobban kedveltem az én Dáriuszomat 🙂

Aztán elváltam Nérótól, és jött az Íróerr periódusom: új férj, új város, új lakás, és a sors úgy hozta, hogy ők is beköltöztek a nagyvárosba, és hat blokkal fennebb vettek “apartamentet”, pont a mi utcánkba. A különbség csak az volt, hogy a bútoraik közben megfakultak, a fogyatékos kislányuk váratlanul meghalt, és megszületett a másik kislányuk, aki nagyon aranyos és okos volt, már-már csodagyereknek számított. Egyből megtanult angolul is meg franciául is. Azóta felnőtt, a Sorbonne-on végzett filmkritikusi szakot, és Párizsban telepedett le. Sokat jártunk össze Dáriuszékkal továbbra is, új férjemmel együtt, mert náluk a teraszról olyan szép volt a kilátás, az egész város és még a Fellegvár is belátható volt, meg az összes főtéri templom. Aztán nekünk is, nekik is lett kutyájuk, és együtt jártunk az erdőre sétáltatni meg piknikezni. Főleg május elsején. A kisvárosi bányát ugyanis bezárták, és az összes alkalmazottat végkielégítették, Dáriuszékat is beleértve. Aztán még volt a társaságban egy geológus hölgy, aki szintén visszaköltözött a nagyvárosba a szüleihez, és egy franciatanárnő, gyerekkori barát, mindketten szinglik. Dáriusz mindig szivatta őket, de ők sem haragudtak rá, mert jó volt a humoruk (nekik is), és különben is Dáriuszra, erre a felnőtt kisfiúra, nem lehetett haragudni.  Úgyhogy ezzel a különc társasággal töltöttük mi a szabadidőnket. Íróerr mindig elmesélte pont most milyen könyven dolgozik, és Dáriusz mindig megkritizálta a témaválasztását, mintha ő jobban értett volna hozzá, de érdekes módon Íróerr sem neheztelt rá. Aztán még volt egy ilyen is, hogy az erdőben bebizonyítottam neki, hogy még mindig tudok kézenállni, erre ő is kipróbálta, mert mindent vakon utánamcsinált, már mondtam, és kiment a válla a helyéből. Hetekig fájlalta, és fizioterápiára járt (miközben piált :)). Hát hogy ne szeress egy ilyen embert, még ha alkoholista is? Ja, nem mondtam: Dáriusz idült alkoholista volt, már bányatelepi időszakunkban is, utazótáskában hordta haza a sört a helyi kocsmából, és nem csak úgy szárazon, hanem R26-ossal itta (ez egy vodka vagy mi), most is azt teszi, miközben geológiai vagy geodéziai vagy milyen méréseket végez gazdag magánszemélyeknek, akik házat akarnak építeni, és tudni akarják, hogy megfelel-e a terep az építkezéshez. Ebből tartja el a feleségét, aki jelenleg munkanélküli. És továbbra is ugyanúgy vedel, és ugyanolyan a humora meg az (ön)iróniája, és együtt szoktuk énekelni azt, hogy „Everybody most get stoned”… és a Szamosparton együtt nézzük, hogy úszik el a dinnyehéj … akarom mondani a kiürült sörös flakon :))