Monthly Archives: December 2019

Adós maradtam

stb, a többit elmagyaráztam 🙂

egy apró részlettel, nem magyaráztam el, hogyan kezdődött az asztaltáncoltatás rituáléja. De talán nem is szükséges, mert Krúdy itt szépen elmagyarázza, persze a végén az egészet babonának titulálja, gondolom azért, hogy ne váljék nevetségessé. Aztán még olvastam egy Mikszáth regényben is, hogy két cimbora megígérte egymásnak, hogy aki hamarabb elköltözik a másvilágra, és ha az létezik, akkor visszajön, és tudtára adja barátjának, hogy valóban ott van-e, és végül, amikor tényleg átköltözött, ezt az asztaltáncoltatás révén tudta megtenni. Ne kérdezzétek melyik Mikszáth regényben van ez, mert nem tudnám megmondani, de lehet majd ti segíttek kinyomozni! Az újlaki szeánsz a Krúdy által leírtaktól abban különbözött, hogy húsz percet várt a hét személy, aki mindkét tenyerét a bűvös asztalra helyezte, azelőtt pedig minden gyűrűt gondosan levett az ujjáról, még a jegygyűrűt is. Mamám mosogatóasztalnak hívta, mert kisebb volt a megszokott ebédlő- vagy konyhaasztaloknál.

Közben elővett a lelkifurdi is, mert arra gondoltam, sokan nem fogják pontozni, hogy én ilyen megvilágításban írok a falumról, ezért ezután csak Sutakként fogom emlegetni, és kizárólag az én aberált gondolataimat helyezem előtérbe. Ez a sorozat tehát senki másról nem fog szólni, csakis rólam, és az is lehetne az alcíme, hogy Énszerintem a világ. 😜 Azért vagyok ennyire óvatos, mert közelről ismerek egy írót, aki fantáziaregényt írt egy általam jólismert kistelepülésről, és amikor a könyv megjelent, a falucska minden lakója elkezdte gyűlölni, és olyan hangokat is hallottam, hogy nem ilyen könyvet érdemelt ez a falu, és még arról is lebeszélték a vidéki televizió szerkesztőit, hogy az írót élő adásba meghívják. Pedig a sztori nem rossz, csak kell hozzá egy kis humorérzék. Na, én ennél gyávább vagyok, és félek is a rontástól! Szóval minden, amit írok, az én homályos szemüvegemen keresztül lett átszűrve, és nem valósághű, és nem Sutak falunak a keresztmetszete, láthatjátok már a település nevét sem merem használni!

Na most hogy ezeket tisztáztuk, következhet a történet(em) folytatása! Az első részt azzal fejeztem be, hogy el fogom mesélni, hol köszönt vissza nekem az Asztal híre. Első éves egyetemista voltam, Sutakon még nem volt csak egyszerű telefonközpont, olyan, amit csak a postáról lehetett hívni, és a kolozsvári postahivatal központja a vidéki telefonos kisasszonytól kérte a számot. Amikor összejött a kapcsolat, beküldtek egy fülkébe, volt vagy öt-hat ilyen ajtóval záruló kis kabin, és onnan aztán nyugodtan beszélhetett az ember, a kisasszony pedig időnként leellenőrizte, hogy még zajlik-e a párbeszéd. Belekiabálta a füledbe, hogy Vorbiti? És te válaszként ugyanolyan stílusban visszaordibáltad neki a fülébe, hogy Da, da, vorbim!

Egy ilyen telefonbeszélgetésre fizettem be, vagy nem is tudom, inkább taxa inversá-val kértem a beszélgetést anyuékkal, és ahogy ott várakozok a Marasti téri postán, ki lép be a helyiségbe? Nem más mint P.D. rettegett gépszerkezeteket oktató tanárom. Végülis nem volt annyira rettegett, csak azok számára, akiket megbuktatott. A mechanikán az a mondás járta, hogy akit harmadéven P.D. átenged, az már biztos lehet abban, hogy a mérnöki szakmától nem szabadul meg. Nekem asszem hetest adott a félévi vizsgán, úgy hogy már nem rettegtem tőle épp annyira, és civilben pedig mindig kedves volt, ahogy most is. Kedélyesen rámköszönt, mindig előzékeny volt a nőkkel, és nem is voltak olyan nagy elvárásai a csajokkal szemben, szerintem titokban minden jövendőbeli mérnöknőt elküldött volna a tanügybe, vagy valamilyen statisztikai hivatalba, hogy ne rontsák a szakma presztizsét, de mindegy. Ettől függetlenül sok diák és diáklány kedvelte, mert mindig humoránál volt, és minden szigorúsága ellenére, igazságos volt, “magyarán” fair. Lezajlottak az udvariassági formulák közöttünk, és érdeklődött az ottlétem célja felől, mondtam, hogy haza telefonálok a szüleimhez, hova? Hát Sutakra! Óh, ott van az a táncoló asztal, ugye? – tette fel a kérdést nagy megrökönyödésemre! De nem mertem visszakérdezni, hogy honnan tetszik tudni? De mire jó a világháló, most hogy rákerestem, látom, hogy a licit Zilahon végezte, akkor most már könnyű kitalálni, honnan hallott a mi csudaasztalunkról! Aztán a beszélgetésünk azzal folytatódott, hogy ő kezdte nekem bizonygatni és ecsetelni, hogy az az asztal nem is létezik vagy inkább az nem lehetséges, amire képes, amiről elhíresült, az nem is történik meg! Csak káprázat, csak hisszük, hogy úgy van! Nem mertem megcáfolni, mert a tanárom volt, és még a második félévi vizsgám hátra volt.

Muszáj volt katonának is lenni. Különös, de szerettem, majd arról is mesélek, és az előző életemről, amikor tényleg frontkatona voltam. Mindent sorban 🙂 türelem!

Amióta elkezdtem írni ezt a sorozatot, sorozatosan történnek velem/velünk fura dolgok. A fura dolgokkal pedig sajnos (mi Lacival magunk között potterségeknek nevezzük őket, ez a Poltergeist-ból egy Laci-féle rövidítés, így hívják a kopogó szellemeket), mindig az a baj, hogy a valóság határát súrolják, de soha nem lehet konkrétan rájuk bizonyítani semmit. Vagy az ember félreteszi, aztán addig teszi-veszi a kis tárgyi bizonyítékokat, amíg elveszíti, mert a Pottereknek pont ez a céljük, hogy megmutatják magukat, aztán elillannak. Megfoghatatlanok. És még ha lencsevégre is kapod őket, akkor is olyan nevetségessé teszik a filmezőt, mert ami neked nagy dolog, az a nézőnek csak olyan kis pitiáner ügy. Elég ha végignézünk a youtube-on ilyen bombasztikus címekkel megosztott videókat: Állatok, akik szellemeket láttak, nézed, s szinte semmi különös nincs rajta, a kutya majdnem teljesen szokványosan viselkedik, de a gazdija állítja, hogy szellemet ugat! Most ezek után hiába mesélem el, hogy vasárnap este épp vacsoráztunk a konyhában, amikor a Cica valami iszonyatos, velőtrázó hangot adott ki a nappaliból. Kiszaladtunk, azt hittem, görcse van, vagy a kutyák bántják, amin nagyon csodálkoztam volna, először nem is tudtuk, honnan jön a hang, azt hittem a kanapé alól, az állatok néha fájdalmukban elbújnak, mert azt gondolják, hogy a kínszenvedés elől el lehet menekülni egy biztonságos búvóhelyre. De az éktelen, földöntúlimacska-nyávogás nem a kanapé alól jött, hanem az ablakból, a vörös függöny mögül, és amikor felfedeztük a cicánk hollétét, még akkor sem akarta abbahagyni. Kivilágítottunk a telefonnal az ablaküvegen keresztül, semmi mozgás! Kiküldtem Lacit, hogy villanylámpával és a Milo-val nézzen körül, Milo vadászkutyafajtaféle, egyből ki kellene, hogy szagolja az idegen hús-vérlényszagot, csak kell legyen egy észszerű magyarázata ennek a borzalmas miákolásnak! Lacipárom ki is ment hideglelősen, én biztos, hogy nem mertem volna!, felkapcsolta a kinti égőt a terasz oldalán, amely bevilágítja a hátsó udvart, de nem láttunk semmit, és a Milo se szimatolt izgatottan, ahogy tennie kellett volna, ha egy másik állat járt volna ott előtte, csak csóválta a farkát, és hátraszaladt a kerítéshez, ahogy mindig teszi, és érthetetlenül nézett, hogy mit várunk el tőle, ha nem történt semmi és nincs ott senki?! Laci bejött, és váltig állította, noha semmi nyoma nem volt idegen állatnak, hogy ez harci nyávogás volt, egy ellenfelet akart a Cica elijeszteni. Cica utána percekig zavartan nézett minket, miútán az ablakpárkányt nagy nehezen méltóztatott elhagyni.

Azt már el sem akarom mesélni, hogy másnap fodrászhoz kellett volna mennem, de nyugtalan voltam, visszamondtam az időpontot, és hazajöttünk hamarabb. Éreztem, hogy otthon nincs valami rendben. Hát persze, hogy nem volt! A nappali ajtaja tárva-nyitva, Milo kinn, pedig őt benn hagytuk a házban (fél a petárdáktól), a konyhaajtó is nyitva, a kazán teljes gőzzel fűtötte a folyamatosan hülő házat, a Pici, ő jó kislány, előjött a hálóból, de a Cica sehol. Hátramentem, kiabáltam a nevét, ő se szokott messze menni, legfeljebb a kert mögötti mezőre, reméltem, hogy most is a közelben van. Közelben is volt, ha a háztető közelnek számít, és megint az a zavart tekintet, mintha valaki megijesztette, vagy bántotta volna. Sokan nem hiszik el, hogy az állatoknak is van arcjátékuk, mimikájuk. Pedig ha megismersz jobban egy kutyát vagy egy macskát, azt is látod, hogy most épp boldog, vagy éppen meg van bántva. Cicát még soha nem láttam ilyen zavarodottnak. Alig akart lejönni a háztetőről, annyit imádkoztunk neki, csak nézett az ijedt szemeivel, aztán otthagytuk, és bejött kicsit később, besomfordált, mintha szégyellné magát.

Ami pedig a házat illeti, sose szoktuk bezárni, mert ki is merné ide betenni a lábát az udvarunkra a három közepes, illetve nagytestű kutyához? Nincs az a bátor, kutyaismerő ember, egyrészt mert Maci kiszámíthatatlan, Nero nem tűr meg idegent, csak a mi jelenlétünkben, Milo az egyetlen, aki barátságos. Akkor hogy nyitották ki az ajtót? Milo belülről nyomta, a másik kettő meg kívülről húzta? Hogyan történhetett? Ráadásul a konyhaajtó is nyitva volt! És bármennyire feledékeny vagyok, azt sose mulasztom el, hogy a kávéfőzőt lekapcsoljam, a sólámpát is, a budit lezárjam (egy idő óta ismét folyik), a gázt 19 vagy 18 és fél fokra tegyem, és az ajtókat becsukjam. Ez már rutin! Most miért tettem volna kivételt, még akkor is, ha Laci kételkedik bennem?

Ilyen fura jelenség ez a vers is, amit ma takarítás közben megtaláltam. Sose láttam azelőtt ezt a gépelt rövid, egyversszakos verset! Honnan került ide most? És ki az a Falu Tamás? Jó, könnyű a neten utánanézni! Restellem, de beismerem, nem ismertem! Most meg fogom. Látom, 95 évet élt, igazán ismerhettem volna! Műveletlen vagyok, de azzal vígasztalom magam, hogy van egy magyarországi cimbim, aki Reményikről nem hallott, úgy hogy az átlagember már csak ilyen! És milyen érdekes, hogy a Vers mindenkinek facebook oldalon ez az utolsó posztolt vers! Le lehet ellenőrizni! Nem fura? Persze, ha elhiszitek, hogy most akadtam rá erre a mégiscsak kétversszakos költeményre! Így gépelte régen nekünk le a tiszteletes úr a verseket, amiket a templomban aztán elszavaltunk Anyák napján vagy Karácsonykor. Mert csak neki volt írógépe, régen nem lehetett akárkinek, és azt is be kellett jelenteni, nehogy röpiratot gépeljenek rajta. Mintha a laptopok nem lennének most bejelentve?! A társadalom ugyanaz maradt, és lassan közelítünk az Orson Welles féle nagytestvér tipusú rendőrállamhoz! Vagyis, tudjuk, minden gépnek van egy IP számja, és ha én most valami törvényellenes dolgot elkövetek, le tudnak nyomozni az IP számom segítségével. Ami persze nem rossz, ha bűncselekményről van szó! Na ennyi, jöjjön a vers! Nagyon hátborzongató ez is!

Először nem értettem a második sor végén “a vér az ér”-t, aztán láttam, hogy a két szó között lemaradt egy vessző.

Hunyd be a szemed,

és láss! – ha Ludasmanyi csupán ennyivel maradt az Ulysses elolvasása után, akkor már mindent megkapott ettől a könyvtől, amit megkaphatott! Élete meghatározó felszólítómondatával találta szembe magát, és nem is hitte volna, hogy ez pont ebben a könyvben lesz! Mert amibe beleszületsz, azt nem találod rendkívülinek vagy szokatlannak, és Ludasmanyi igencsak beleszületett a misztikumba. Ott Újlakon, ami nevével ellentétben nagyon is régi település volt, New Yorkról még nem is álmodtak a látnokok, amikor az 1200-as években már írásos dokumentumok születtek Sutakújlakkal kapcsolatban, és az Árpádkori temploma is már rég betöltötte a 700 esztendőt, végülis azért Árpádkori, egyértelmű, szóval ott a kis szilágysági faluban nagyon sok nemmindennapi dolog történt, csak ő azt gyerekfejjel nem tudta megítélni, hogy mi a szokványos és mi súrolja a valóság határát. (Azért ez az összehasonlítás éppen NY-kal, mert Ludasmanyi gyerekként sokszor töprengett azon, hogy vajon Újlak miért nem fejlődött a századok során nagyobb településsé, amikor NY sokkal kevesebb idő alatt világváros, metropolisz lett?! Persze ez buta elmélkedés, de LM életében egy kulcskérdés maradt.)

Előszöris a temető egy kereken száz évet élt asszonynak a sírjával kezdődik. Mindjárt ott van jobb felől, ahogy belépsz a sírkert kétszárnyú vaskapuján, az ő sírfelirata köszönti az érkezőt: Kelemen Zsuzsánna volt a nevem, kerek száz évet éltem, életemben sokat szenvedtem. A szöveget nem sikerült pontosan megjegyeznie, de az évszámokat igen, 1875. május 30. – 1975. május 30. Ludasmanyi már élt akkor, de nem emlékszik erre az öregasszonyra, valahol a Szegvégen lakhatott, egy kicsi szalmásházban, ahogy a nagymamája mesélte, és mivel nyilván nagyon öreg volt, lehet már ki se járt a faluba a kilencvenes éveiben. Mamám sorolta (Folytatom énként, jó? Ez a Ludasmanyi ilyen személyes dolgokról mesélve nemigazán fekszik most nekem!), hogy a végén azt hitte a lányának, hogy a saját anyja, az tért vissza a holtak világából. Maga nekem az idesanyám! Hogy lennék én az idesanyja, hisz maga nekem az idesanyám! – próbálta a lánya jobb belátásra bírni. De már nem lehetett, abban a tudatban hunyta le a szemét örökre, hogy visszatért hozzá az édesanyja a másvilágról. Ezt a jelenséget Ludasmanyi a másik mamája esetében is megfigyelte (na már megint Ludasmanyi!), a Petrimamája is utolsó heteiben, bizalmasan odaintette, – amikor a nagynénje kiment a szobából, akivel közösen gondozták egy ideig – és odasúgta unokája fülébe: Elébb nem ismertem anyámat! Hát most itt van, gondomat viseli! Ebből a két esetből vonta le a következtetést Ludasmanyi, hogy a haláltusában mindenki viszontlátja régi szeretteit, főleg az anyját. De ezt biztosan majd csak akkor mondhatja el, ha vele is ugyanez megesik. És akkor már nem valószínű, hogy ezt le is tudja jegyezni…itt ezen a blogon 🙂

Azonban térjünk vissza a legendák földjére, most már így nevezi szülőfaluját, noha nem is ott született, de reméli nem tagadják ki a falusfelei, ha a falu szülőttének vallja magát. Neki ugyanis több hazája van, Újlak, Kispetri, Kolozsvár, Sarmaság, és most már idestova hét éve Vásárhely. Mindenütt élt egy ideig, Kolozsváron a legtöbbet, ahol tiszta véletlenül látta meg a napvilágot. Aztán elvitték Petribe, négy hónaposan még törtpaszullyal is etették, ezért amikor 7 hónapos korába Újlakra került, a fejét még nem tudta felemelni, olyan gyenge volt a sok hasmenéstől. De újlaki mamája, a MAMA, aki nagy szakértője volt a gyereknevelésnek, hiszen egy életen keresztül ezt csinálta, rá volt kényszerűlve, rizsleves tehéntejjel táplálta, és ettől nagyon hamar megerősödött. Ezt a receptet még a somlyai Mártonffy doktortól hallotta, ő tanácsolta neki, amikor elapadt a teje, és a kisbabája éhes volt (talán éppen LM anyja), az arányokra már nem emlékszik, de volt egy pontos összetétele a keveréknek. Most meg azt hangoztatják a bébiszakmában, hogy a kisgyereknek nem szabad egyáltalán tehéntejet adni, mert az neki nagyon ártalmas (nyilván el kell adni a drága tejporokat), és a borjúeledelt (ahogy a vegák nevezik) még a macska se tudja megemészteni, annak ellenére sem, hogy annyira imádja! Ezt a cicákra vonatkozó tilalmat Ludasmanyi jó ideig be is tartotta, aztán amikor látta, hogy a cirmosai mennyire megvadulnak a tej szagától, hát felforralt és lehűtött nekik egy kicsike edénykével. Pár éve már ennek, és azóta is vìgan lefetyelik a macsekok a tejcsipapát, és még semmi bajuk nem történt. A tej a táltosok eledele. Amióta ezt Ludasmanyi olvasta egy táltosidőkről írt könyvben, azóta rendszeresen fogyaszt tejet (mert ő nem egészen vega, csak laktovega, még akkor is, ha nagyon sajnálja a nagygazdaságban tartott teheneket). De ő is csak olyan tejhez jut hozzá, amit a kereskedelemben árulnak, talán nyomokban az is tartalmaz valamennyit az igaziból. Télen inkább tejporból készül, mert észrevehető módon napokig eltart, még ha a kályhán is felejtjük felforralás után. Ami pedig a táltosokat illeti, lehet ők inkább kumiszt ittak, az is (talán) savanyútejből készül, de erjesztik, s ezért alkoholtartalmú.

És ha már itt tartunk, a tejnél, muszáj térben és időben repülnünk egyet, Újlakról Kalotaszegre, Kispetribe, pár másodperc erejéig, ugyanis ott történt meg, közvetlenül a Petrimama temetése után, hogy a hétvégeket ott töltötték Íróerr második férjével, aki nagyon szeretett ott a felsőházban alkotni a teraszon, az ódon hintaszékben, nyár volt, a dobozos tejet a kamrában felejtették, két hét múlva, amikor ismét ott week-end-eztek, a tejet teljesen frissen találták a spájszban, egyáltalán nem volt megromolva, iható volt. Annyi tartósítószer azért nem lehetett benne, akármennyi turpisággal vádolnánk is meg a fogyasztói társadalmat! 😂

Bocsássátok meg nekem ezt a kis tejes kitérőt, de annyi minden történt Ludasmanyi zaklatott gyerekkorában és eddigi életében úgy általában, hogy nem is tudom mivel folytassam. Zsenge kisgyerekként tisztán emlékszem a táncoló asztallal való első találkozásomra. Az asztaltáncoltatás bevett szokás volt Sutakújlakon, senki nem kapott hidegrázást tőle, inkább amolyan helyi specialitás, szórakozásféle volt, csak az idegenek (nem az ufók 😂, hanem akik másfaluból, városból jöttek), borzadtak egy kicsit el rajta, no meg a legtöbben hitetlenkedtek is. A táncoló asztalt a szomszédban vetették be, úgymond, akkor is vendégek szórakoztatására. Ludasmanyi pedig kislányként valahogy odakeveredett. Meredek volt az udvar, le volt aszfaltozva. Az asztalnak pedig azt a parancsot adták, hogy csússzon felfele a lejtőn, és ő egykönnyen engedelmeskedett, megtette. Csak pár ember tartotta már a felforrósodott tenyerét rajta, és az asztal szépen csicsinkázott felfelé a felső kerítés felé. Aztán egy másik fizikai törvényt meghazudtoló próbatétel következett, a ceremóniamester felültetett a táltosasztalra egy gyereket, olyan négyéves körülit, Ludasmanyi nem tudja miért tartotta azt a kisfiút akkor pont négy évesnek, mert hiszen ő is kicsi volt, és a kormeghatározó képessége nyilván még hadilábon állt, de ez nem is lényeges, hanem az volt a döbbenetes, hogy az Asztal (most már nagybetűvel írhatom a nevét, ugye nem haragusztok meg?) gond nélkül felemelkedett azon a részen, ahol a gyerek ült. Ilyenkor néztek alá a tamáskodók, hogy titkon ki emeli a lábával, vagy a kezével, miféle bűvésztrükk ez megint? De a házigazda pont azért szervezte meg a bemutatót nyílt téren, az udvaron, hogy mindenki kedvére kételkedhessen, és kényelmesen nézegethessen be az asztal lábai közé, és ellenőrizhesse az esetleges csalást. Olvastam, hogy Uri Gellert is később lebuktatták a kanálhajlításával. Azt hiszem, az újlaki asztal az egyetlen számomra ismert “médium”, amelyet senkinek soha nem sikerült lebuktatnia, és csaláson rajtakapnia. Nem hibásan használom most a szót, mert az újlaki asztal médiumként is bevethető volt és nagyonis megállta a helyét! Az a legenda járta róla, hogy a Houdiné szelleme van benne, de hát ő csak 80-ban távozott az élők sorából, azelőtt akkor kinek a szelleme szállhatta meg? Houdiné nem tévesztendő össze Houdini menekülőművésszel, habár ő is eléggé rejtélyes figurája a történelemnek.

Ludasmanyi jótündérként varázspálcával… Jónak éppen nem volt mondható 🙂

Az asztallal való kapcsolata Ludasmanyinak nagyon sporadikus volt, gyerekkori első élménye után talán még kétszer találkozott vele, vagy talán háromszor. Egyszer biztosan a 19-dik szülinapján, amikor az Asztal mindenkinek megjósolta, hány gyereke születik, csak neki nem, mert ő már akkor áldott állapotban volt, noha még sejtelme sem volt róla. A kommunikáció úgy működött, hogy kérdeztél valamit, jobbanmondva inkább a felhatalmazott személy, aki mindig hozzátette a kulcsot is: Ha igen, kopogj egyet, ha nem, akkor kettőt! Vagy fordítva, nem számított, csak az asztalnak adja meg a lehetőséget a félreérthetetlen válaszadásra. Természetesen az olyan kérdésekhez, hogy hány testvérem van vagy hányban születtem, azokhoz nem kellett kód. Szóval ezt a könnyű kérdést tettük fel mi is, voltunk heten, mindig minimum hét személyre volt szükség, hogy az Asztal úgymond beinduljon, felmelegedjen a kezünk érintésétől. (Ezt majd a végén elmagyarázom!), aztán kezdődhetett a parti! Mindenkinek válaszolt tisztességesen, egy gyerek, kettő, három, amikor rámkerült a sor, konok hallgatás! Többször is megismételtük a kérdést (megint én vagyok, és nem LM, de most már asszem így folytatom, könnyebb ez nekem első szám egyes személyben), megintcsak néma csend. Végül én, a társaság matekese, jöttem rá a dolog nyitjára: Nem akarsz válaszolni, ugye?! Ha így van, kopogj egyet!, és persze azonnal, mindegy fellélegezve, hogy végre a bunkó emberek rájöttek, kopogott egy jó nagyot! Mert ő már tudta, vagy a médium, aki benne lakott, hogy várandós vagyok. A szellemek minden ilyesmiben tévedhetetlenek. Egyéb dolgokban, mint amilyen a politika vagy a gazdasági stratégia, nagyon is tévednek. 96-ban találkoztam utoljára az Asztallal, és olyan jellegű kérdésekre, hogy meddig marad vezérigazgató a rádió jelenlegi vezetője várhatóan rossz választ adott, de minden másra, ami az ember sorsával függ össze vagy a túlvilági léttel, hiszek benne, hogy verhetetlen volt. Ha egyszer bemelegedett, már nem volt szüksége hétszer két kézre, melegítő tenyérre, már volt elég energiája, még akkor is, ha csak hárman vagy négyen tartottuk rajta a kezünket. Legutóljára is pont így volt: a szomszéd, aki átjött, hogy a létszám teljes legyen, egy idő után hazament, apám is elunta a dolgot, anyám a vacsorakészítés miatt szállt ki a szeanszból, négyen maradtunk, Íróerr, a hugom, Mama és én, forogtunk körbe az Asztallal, aki már mondhatni sánta volt, az idő vasfoga kikezdte az egyik lábát, amely időnként becsuklott alá, de azért pont úgy teljesített, mint hajdanán, képes volt körbe forogni, egylábon is. Amikor elég volt a fizikai tesztekből, eszünkbejutott egy hátborzongató kérdés: Hogy van-e Isten? Ha igen, akkor dobbants egy nagyot, egy iszonyúan hatalmasat! Kértem én, mintegy hergelve, és akkor Ő elkezdett az egyik oldalára emelkedni, emelkedett, emelkedett, vészjóslóan, mintha véget nem akart volna érni az a pillanat, és akkorát dobbantott, hogy még a vér is megfagyott az ereinkben! Ezután abba is hagytuk a játékot.

Másnap a kocsiban, hazafelé, Kolozsvárfelé menet, Íróerr nagyon bánta, hogy nem gondoltuk át előre a dolgokat, egy csomó jó kérdést elmulasztottunk feltenni, és nem kértük meg arra a végén, hogy levitáljon, ha már a földi törvényeket csomó alkalommal képes volt megszegni, erre is képes lett volna, fejtette ki elméletét második férjem. Többet soha nem láttam az asztalt.

De következő alkalommal visszatérek a temetőre, és elmesélem, honnan hallottam vissza az újlaki táncoló asztal hihetetlen történetét.

Akkor is a kisrádiót hallgattam. Tudom is, hogy mit! (“Ez a dal az a dal, amely bárhova futsz, utolér!”)
Petrimama, anyám, hugom, és én, az Almási vár közelében

A jóbarátnő új kollegája

Ludasmanyinak volt egy jóbarátnője, akiben tökéletesen megbízott! (Egy fenét! Nincs egy közeli bizalmas barátnője se, vagy ha mégis lenne, az már rég elköltözött a városából. Vagy pedig maga Lm költözött el egy másik városba, otthagyva a jóbarátnőjét jóbarátnő nélkül! Ugyanitt ebben a zárójelben árulom el nektek, hogy mindez csak a történet keretét képezi, kontextusba helyezem, amit most mesélni fogok, és előrebocsájtom, hogy minden egybeesés csak a véletlen műve, semmi más!!! Így hát légyszi, semmi belemagyarázás, semmi továbbgondolás!!) Ime hát a történet:

Ludasmanyi jóbarátnője felhívta őt egy borongós délutánon és elmesélte (vagy inkább elpanaszolta, és a fenntartásait is megosztotta vele, mintha csak önmagával beszélgetne), hogy van egy új kollegája a Vállalatnál, aki a véletlen folytán pont az ő irodájában kapott helyet. A Jóbarátnő, nevezzük Manyikának, így írta le új munkatársát: Közvetlen meg barátságos, de hallottam róla olyat is belső intézményi körökből, hogy egy nagy hóhányó. És szél fuvatlan nem indul, mint tudjuk! A munkája mellett működtet egy alapítványt, segélyszervezetet, amely exponenciálisan fejlődött az utóbbi időben.

Mostanában ismét elkezdtem meditálni, és valahogy a tisztánlátásom is fejlődött, jobban kitisztult, megvilágosott az agyam! (Nem megmondtam, hogy Manyika és Ludasmanyi rokonlelkek!). Az éjjel például egy ilyen háromnegyed órás meditáció után azt álmodtam, hogy kipróbáltam magam a marketing területén, de ez úgy zajlott, mint egy brókerügylet, mert a fülemen ott volt egy bluetooth, és telefonon adtam el a cég termékeit. Hárman voltunk, de nekem lettek a legjobbak az eredményeim. És akkor a főnököm azt mondta, hogy most már kiszed a termelésből, és ezután marketinges leszek! Ettől olyan boldog lettem, hogy hirtelen felindulásomban megpusziltam. Ő meg csak hagyta, nem ellenkezett. A másik két társamra is vetettem egy futó pillantást, és láttam az arcukon az irigységet meg a nemtetszést, ez egyfajta önbizalomnövekedést jelezlet, ez az álom. Nem gondolod, kedvesem? Nemrégen mondták nekem, hogy kevés az önbizalmam. Most a meditáció révén, úgy tűnik, megnövekedett! -ecsetelte az álmát Manyika, aki mindig ilyen nehezen szokott a tárgyra térni, dehát Ludasmanyi már megszokta ezt, és türelmesen várta a végkifejletet.

De ez csak egy zárójel volt! – pontosított Manyika, mintha Ludasmanyi nem értette volna meg elsőre is, magyarázat nélkül is a kitérő lényegét. Az új kollegámról szeretnék inkább most mesélni.  Mindjárt az első héten, amiután bepakolta a szekrényébe a cuccait, egész komolyan a bizalmába fogadott. Ami engem nagyon meglepett, mert eléggé dörzsöltnek és megfontoltnak tartottam ahhoz, hogy józanul felmérje, mit mondjon el nekem és mit nem. Nem azért, mert hóhányó hírében (is) áll, hanem mert az ösztönöm súgja, hogy minden hájjal megkent fickó, aki az életben elég jól lavírozik, és kényelmesen eléldegél a rászorulóknak gyűjtött feleslegből. Nem rosszindulatból mondom, mert rengeteg segélyszervezet létezik, akik nemes céllal jöttek létre és működnek – magyarázkodik Manyika, nehogy az istenért Ludasmanyi még azt higyje róla, hogy ő kőszívű!! – de itt azért éreztem már az elején, hogy sántít valami, mert egyszer voltam a székhelyükön, és mind csak ugyanazok az emberek fordultak hozzájuk, az volt az érzésem, hogy van egy szűk mag, azokat könnyen el tudják látni, néha vissza is utasítják őket olyan alapon, hogy hát maga múlt héten is itt járt, várjon még egy kicsit, mert sokan vannak rászorulók, sokan vannak még a várakozó listán, begyűjtik a pénzeket, és annak csak egy töredékét használják segélyezésre, a többi meg…– fejti ki az elméletét Manyika, és Ludasmanyi érzi, hogy a telefonvonal végén egészen belepirul a sherlockholmes-kodásba.

Na ez a többi, a többlet az, amivel valahogy el kell számolni! Érted eddig a gondolatmenetemet? – kérdi gyorsan, egyben leellenőrzi, hogy figyel-e barátnéja eléggé rá. És akkor az újdonsült kollegám úgy gondolta – folytatja a saját teóriáját Manyika – úgy érezte, hogy meg kell indokolnia a javakat, nehogy feltűnjön a jólét. Már első héten elújságolta, hogy van egy idős néni, akivel eltartási szerződést kötöttek, mert hát ők két gyerekkel még mindig albérletben kénytelenek élni, és hogy hát a néni egyik napról a másikra lerobbant, még jó, hogy aláírták a szerződést, mert most már nem lenne képes józanul dönteni. Az öregkori szenilitás vagy az altzheimer kiütközött rajta hirtelen. Hallo! Figyelsz te rám Ludas Mária? Ludasmanyi a tőle telhető meggyőző erővel bólogatott a vonal innenső végén, hogy persze, hogy figyel minden agytekervényével, mert intuíciója azt sugta, megérezte, hogy ez mennyire fontos jóbarátnőjének, ez egy afféle induló detektívmunka, amelybe Manyika sok energiát fektetett, és fog fektetni a következő időszakban. Na eddig értetted? Az izgalmas fejlemények csak most jönnek!! A következő nap újdonsült kollegám azzal a hírrel állított be reggel a munkába, hogy beutalták a nénit a korházba, ugyanis egész nap nem vette fel a telefont, kimentek hozzá, és össze volt esve az ágya mellett. KIvizsgálták, és kiderült róla, hogy agydaganata van, de a szakorvos nem javasolja a műtétet, előrehaladott korára való tekintettel.

Na most figyelj!!! – Figyelek! – szólt közbe félénken Ludasmanyi, mert érezte, barátnője annyira komolyan veszi ezt az esetet és annyira felizgatta magát a mesélés hevében, hogy még közbeszólni is bűnnek minősül! Óh, és elfelejtettem elmondani, kedvesem, hogy közben, amikor a lakásán rendezgették kollegámék a dolgokat, míg a beteg idős nő önkívületben a korházban feküdt, a ruhásszekrényében 60 ezer eurót találtak! De a néninek nincs senkije, nincsenek gyerekei, csak talán testvérei, de azok is idősek. Gondolom azoknak nem szóltak a pénzről. -jegyzi meg epésen a magándetektív szerepében tetszelgő Manyika. És mindezek után csak úgy megemlítette lazán, ez a közlékeny új kollegám, mnt egy mellékes dolgot, hogy tavasszal Egyiptomba mennek a feleségével, és láttam a fb-ján, hogy az ősszel meg Nyugateurópában túrnéztak! Az embereknek jogukban áll utazni Manyika! – merte megkockáztatni Lm a megjegyzést. Óh nem érted a lényeget, légy szíves nézd az összefüggéseket! Szóval, hogy folytassam! Sejtettem, hogy nemcsak erre megy ki a játék, hogy az utazásokat megindokolja, mert állandóan telefonon beszél, már úgy jön be, úgy nyitja az ajtót, hogy hallom panaszkodik mennyibe kerül az alapítvány fenntartása, vagyis a menedékhely költségei milyen nagyok, ahol pár napra a megszorultakat el tudják szállásolni. Ezeket mind részletesen meséli, míg én közben végezném a dolgom, de képtelen vagyok koncentrálni a folytonos szövegelése miatt!

Manyika megszusszan kicsit, Lm a pillanatnyi csendben mire kigondolja, hogy mit is kérdezzen, jóbarátnője folytatja: Először, amikor mesélte a 60 ezer eurót, hazafele menet arra gondoltam, hogy nagy lelkesedésében nem bírta megállni, hogy ne mesélje el az első embernek, akivel összetalálkozott. De aztán ezt az elméletemet elvetettem, mert ő szerintem sokkal de sokkal megfontoltabb ennél! Egy ilyen szervezetet nem lehetne fenntartani és vezetni több éven át (legalább tizenöt éves, ha nem több!) pusztán csak lelkesedésből és naivitással. Ő nagyon is higgadtan és mérlegelve a helyzetet döntötte el, hogy pont nekem mesél erről! És nem is tűnt annyira ittasnak a boldogságtól, mint egy olyan ember, aki megütötte a főnyereményt, és úszik a boldogságban! Azt éreztem, hogy ő engem egy potenciális híresztelőnek, durvábban fogalmazva pletykafészeknek néz, aki most mindenkinek elújságolom a Vállalatnál, hogy Képzeljétek, újdonsült kollegánknak milyen isteni szerencséje van! Meg is érdemli, mert a szegényekre áldozza minden percét!

De én nem mondtam senkinek, kinek is mondanám, senkivel nem vagyok annyira jóban, senkiben nem bízom meg annyira, és nem is akartam, hogy visszakerüljön valamilyen módon hozzá ez az információ. Habár neki biztosan ez volt a célja, másképp miért mesélné el nekem, számára egy ezeridegennek? -itt ennél a kijelentésnél Manyika tényleg szünetet tart, hatásszünetet, talán várja jóbarátnője véleményét, várja, hogy az egyetértsen vele, elmondja, nyugtázza, hogy ő is éppen így látja a dolgokat. De Ludasmanyit olyannyira elgondolkodtatta az eset, hogy a szünetet átadta a csendnek. Manyika nagyot sóhajtva belekezdett a folytatásba:

Tegnap jött, látta, hogy dolgozom, de “megzavart”, mint akinek nagyon fontos közölnivalója van, elmondta, hogy most temették el a nénit, megműttették az orvosi szakvélemény ellenére, mert a lelkiismeretük úgy diktálta, még Ausztriába is el akarták vitetni, de lehet nem bírta volna ki az utat, és szerinte itt is, a megyeközpontban, vannak jó szakemberek, agysebészek! Ezt is feltétlenül hozzá kellett, hogy tegye! Azért ez már kicsit túlzásnak tűnt! Tudod Ludasmanyika szívem, ilyen túlzásokon buknak le a hazugok, amikor nem elégszenek meg a minimálissal, még egy kicsit megtoldják egy-két részlettel, hogy meggyőzőbbek legyenek! Aztán emiatt pont fordítva sül el a dolog: leleplezik magukat! Ludasmanyit kicsit mulattatta ez a lélektani megszakértés. Mióta ilyen pszichológus ez a Manyika?

Ott állt az iroda ajtajában, nagyon sietett, azt mondta, most jön a temetésről. Hát nem úgy nézett ki, egyáltalán nem úgy volt öltözve, ő, aki egy segélyszervezetet képvisel, tisztes úriember, hagyományőrző, konzervatív elveket vall, nem szereti a balliberálisokat, még kevésbé a melegjogi aktivistákat, képzeld el ezt az embert Ludasmanyikám, ott állt előttem farmerben, szürkés-zöldes kabátban, akármilyen pulóverben és kék sállal, így ment volna ő el a temetésére annak, akinek az egész jövőjét, hátralevő életét köszönheti? Kicsit fura volt, nem vártam volna el tőle, hogy elmenjen egy temetésre, és ne legyen alkalomhoz illően öltözve! Azt szerintem útban a Vállalat felé találta ki, vagy akkor ott helyben, amikor meglátott, hogy most van itt a perc, most kell beetetni ezt a kolleginát, elhinteni a tudatában ennek a naiv, hiszékeny, bárgyú nőszemélynek ezt a “szomorúhírt”. Utána egyből témát váltott, és felvidult az arca is hirtelen, és elújságolta boldogan, hogy Budapestre utaznak még ma este, mert ott is megnyitnak egy szegényszállót.

Gratuláltam, és kicsit lesújtva éreztem magam, tudod L.Manyikám, nem azért, hogy ők milyen gazdagok, mert nem szeretnék gazdag vagy gazdagabb lenni, nem élek mélyszegénységben sem, csak mindig időkrizissel küszködöm, hát inkább csak a szabadidő szempontjából szeretnék “módosabb” lenni úgymond egy kicsit, mert több időre lenne szükségem, amit magamra fordíthatok. Azért is nem jelentkeztem mostanában, mert egyszerűen nem volt fizikai időm, hogy hívjalak, de ezt a fura esetet feltétlenül el szerettem volna neked mesélni, mert te olyan tisztán átlátod a dolgokat! Tudod kedvesem, nem is olyan nagy baj, ha az emberek naivnak és hiszékenynek és félénknek tartanak, engem ez nem bánt már egyáltalán, mert ilyen esetben ők se tudnak rólad egy fontos, lényeges apróságot: hogy nem vagy az!!

Mindezt Ludasmanyi egy új sarki cukrászdában jegyezte le, emlékezetből, miközben rettegett attól, hogy a főnöke hívja, azért, hogy egy számára fölöttébb kellemetlen eseményre elküldje. Egy pont olyan kirakatrendezvényre, mint amilyeneket valószínűleg jóbarátnője újdonsült kollegája szokott rendezni.

Ludasmanyi és a könyvesbolt 1

Ludasmanyi azzal kezdte a napját, hogy a kisollóval mind a tíz ujjáról levágta a gélezett, hosszú körmöket, pedig a manikűrös csaj két hét múlva vissszavárta. Lm tőle tudta meg, hogy a gél a körömmel együtt nő,  nem mint a rendes, hagyományos körömlakk, amely csúnyán lekopik. Ez se le nem kopik, se ki nem fakul, ugyanolyan fényes marad, mint amikor feltették, érdemes hát rá áldozni, és szépen havonta rendbentartani, egy igazi úrinőnek erre áldoznia kell ám! Csakhogy Ludasmanyi nem volt egy igazi úrinő, ő egy felnőtt testbe bújt ábrándozó kisgyerek maradt, aki nem akart semmi mást, csak hogy békénhagyják, hogy zavartalanul álmodhassa gyermekálmait. A köröm a modern női státus szimboluma, és Ludasmanyi úgy érezte, ettől a félrevezető külsőtől meg kell szabadulnia minél hamarabb! Főleg, hogy a körmös csaj a saját lakásán kialakított szalonjának ajtajában, elég megalázó módon, levetette vele a túrabakancsát, amit egy kolleganőjétől kapott ajándékba, aki látva régi, kopott turis ecco cipőjét, valószínűleg késztetést érzett arra, hogy megszponzorizálja. De Ludasmanyinak jólestek általában ezek a gesztusok, és nem is érezte magát feszélyezve, amikor egy-egy ilyen ajándékkal váratlanul meglepték, és az esetleges mögöttes szándékot sem akarta megérteni. Ő egy sajnálatraméltő, szerény kis riporterke volt, egy mezei egérke a többi sztárszerkesztő kollegája között, akik mind-mind első oldalon szerepeltek, az  ő nevének az újságban pedig csak a kezdőbetűit tűntették fel, ha egyáltalán feltűntették, és ez a szerény kis beosztás egy idő óta nagyon is imponált hősünknek, mert így az ismeretlenségbe lehetett burkolózni, a többi kollegákkal szemben, akik egytől-egyig fényképpel szerepeltek a vezércikkeik alatt, és akiket felismertek a boltokban, a kozmetikai szalonokban, a mozikban, az éttermekben, és mindenütt, ahol megjelentek. Persze, ez az ismeretlenség néha kellemetlenségekkel is társult, mint például ennek a pedáns, tisztaságmániás manikűrös lánynak a lakásán. Fodrászhoz is elkezdett járni, volt vagy háromszor, aztán arról is lemondott, mert rájött, hogy ez mekkora időpocsékolás, amikor neki amúgyis olyan kevés a saját ideje. Fél órát még bírta a fodrász székében, de aztán, ha letelt a “türelmi ideje”, elkezdett izegni-mozogni, és sehogyse érezte jól magát a bőrében, és a fodrásznő fecsegése is idegesítette már. Eldöntötte, ha majd egyszer megjelennek a robotfodrászok, akkor ő csakis ilyenhez fog járni! De erre még várnia kell egy kicsit…

Legkedveltebb időtöltése férje kicsi könyvesboltjában való ücsörgés volt, nem mintha a férje szerette volna, hogy ott lábatlankodik, hanem mert, figyelem! elkezdte érezni a szerzők jelenlétét. Olvasta valahol, hogy létezett egy parafenomén, egy kamionsofőr, aki sokat segített a régészeknek, mert ahány leletet a kezébe vett, legyen az régi cserépedénymaradvány, ékszer, nyakék, gyűrű, bármi, rögtön meg tudta mondani, kitől származik, ki készítette, utóbbiakat ki viselte, és milyen volt az élete az illető személynek, még akkor is, ha az kétezer évvel ezelőtt élt. Ludasmanyi, amikor erről értesült, eldöntötte, hogy ő a szerzőkkel, a rég elhunyt írókkal akarja felvenni a kapcsolatot, ha ez az adottság, képesség megvolt egy egyszerű sofőrben, neki miért ne sikerülhetne ez a médiumkodás? Ezért hűségesen kezdett járni párja alagsori könyvesboltjába, aminek nagyrészét az antikváriumi részleg tette ki, és Maciférje bosszúságára órákat töltött a kopott, újrakötött, félig széteső könyvek társaságában.

És a dolog kezdett működni lassan, nagyon lassan, tétova léptekkel, de elindult valami, és idővel Ludasmanyi észlelni kezdte a fejlődést. Volt olyan eset, egy alkalommal, hogy késztetést érzett, hogy odamenjen egy polchoz, ahol az erdélyi szerzők kötetei sorakoztak, figyelmesen nézegette a könyvek gerinceit, sorban, egy szintet végigpásztázott balról jobbra, majd fentről lefelé haladt, és hirtelen észrevette, hogy az egyik könyvnek a vöröses színű gerincére nincs írva semmi, pedig vékony betükkel kényelmesen kifért volna a szerző neve és a cím is. Kihúzta nagy nehezen, majdnem felborult az egész polc, mert a könyvek egy antikváriumi részlegen sose férnek el rendesen, mindig összezsúfolva, összeszorulva állnak (lehet ez sincs kedvükre, ha már éreznek ők is?), és meglepetésére egy Székely János kötetet tartott a kezében, de nem is akármilyent: Ludasmanyi a Dózsa egyik dedikált példányára bukkant! Óh istenem, hát ez csodás! A könyvvel a kezében leült a terem közepére, a kis kerek asztal mellé, behunyta a szemét, és megpróbált koncentrálni. Úgy ült csendben hosszú percekig, de nem akart történni semmi érdemleges, nem érzett semmit, semmilyen további késztetést. És akkor felismerte, hogy el kell olvasnia előbb azt a Székely János könyvet, ahhoz, hogy továbbléphessen, és a további csoda megtörténjen! Hát ott helyben nekilátott az olvasásnak, annyira belemélyedt, hogy lekéste a sajtótájékoztatót, amelyre akkor délután hivatalos volt.

A kapu őrzői! Lm rávette magát, mégiscsak elmeséli másnap egy ismerőse csodálatos meggazdagodásának történetét, bár tisztában volt vele, nehéz lesz úgy leírni a sztorit, hogy ne ismerjenek rá az illetőre. Mert Lm utálta, amikor akarata ellenére kénytelen részese lenni egy átverésnek.

Ludasmanyi és a könyvesbolt 2

Lm megelégedéssel nyugtázta, hogy ez a nap is lejárt. Habár összeveszett főnökével egy rendezvény kapcsán, amire nem akart elmenni, ennek ellenére ő sem érti, hogy tudott a heves szóváltás után olyan hamar megnyugodni. Elment férje kicsi üzletébe, és elkezdte rendszerezni a múltkorában egy kupacba felgyűjtött könyveket. Volt ott minden, külföldi, belföldi, erdélyi, magyarországi, fordítások, elbeszélések, verseskötetek. Tavaly szentelt egy műsort Lendvay Évának, a költőt akkor interjúvolta meg a Megy a magnó sorozat riportere, amikor még az csak lapszerkesztő volt, és még első kötete sem jelent meg. De már voltak fordításai, és versei is a lapokban. A hallgató megtudhatta, hogy ő Szemlér Ferencnek a lánya, és hogy édesapja nyomdokaiba akar lépni, de nem tolong, szerény, és keményen dolgozik célja érdekében. Lm már akkor félretette ebbe a saját kis gyűjteménybe a Lendvay-kötetet, de nem lapozta fel. Most ismét kézbevette, és nem kicsi volt a meglepetése, amikor a dedikációt meglátta. Lendvay Éva kézjegye volt a címlapon, és a szerző nem is akárkinek, hanem Huszár Sándornak és nejének, Irmának dedikált. Jó volna kideríteni, milyen kapcsolatban voltak, aztán meg honnan került be az antikváriumba a dedikált példány. Lm megnyitotta Huszár Sándor wikipédia oldalát, és már semmin sem csodálkozott: az erdélyi író, aki  inkább a perifériára szorult, szervezetlen munkásrétegek, a legszegényebbek írójaként indult, és akit a kritika származása és élményvilága alapján munkásíróként üdvözölt, és Nagy Istvánnal rokon vonásait kutatta, 2005 december 13-dikán hunyt el Békéscsabán! Ma pedig december 9-dike, szóval érthető, ugye, hogy miért került Ludasmanyi kezébe a Lendvay kötet. Nem ismerte különösebben a verseit, de most egyből megragadták a tengerről és főleg a tengerparton talált lyukas kőről szóló verssorai. 

Eldöntötte, hogy kutakodik kicsit a két alkotó életét illetően. Megkeresi, van-e Huszár interjú a rádiónál, és utalást talál-e valahol arra vonatkozóan, hogy a két művész milyen kapcsolatban állt egymással. Huszár műveinek javarésze már megjelent, amikor Lendvaynak ezt a második verseskötetét kiadták. Talán jó volna a mindentudó K. M.-t kikérdezni, előbb fellelkesült az ötlettől, de aztán mégis elvetette a gondolatot, annyi ideje nincs, hogy magánjellegű nyomozást folytasson. Főleg, hogy a rádiónál kevés időt engedélyeznek neki a szalagtár és a régi írók életének tanulmányozására. De szerencsére itt vannak vele a könyvesboltban, lépten-nyomon a műveikbe botlik. Jó ez a párosítás: régi hangok, régi könyvek. Csak egyeztetnie kell a műveket az alkotóikkal.

Természetesen, amikor felkészült a biciklis hazaútra, a hátizsákjába a Lendvay-kötetet is bepakolta. Itthon aztán mégegyszer megkönnyebülve nyugtázta, hogy a nap hálistennek letelt, már csak pontban 6 év, 4 hónap és egyetlen nap marad a várva várt előrehozott nyugdjazásáig, addig valahogy talán csak kibírja, ha pedig nem, akkor még mindig ott van pár mentő opció, végkielégítést kérhet, felajánlhatja a szüleinek, hogy odaköltözik, és gondozza őket, vagy pedig meggyőzi a férjét, hogy pályázzanak nyomdagépekre, kifizeti ő a pályázatírás díját, csak éppen induljon már el valamilyen fejlesztési irányba, aztán megtanulja ő a nyomdai munkát, és korrektúrát is vállalhat. Eddig is vállalhatott volna, de a rádió egészen felemésztette a hét aktív napjain az energiáit, ezért a hétvégéket saját idejének akarta betudni. Azért is boldog, mert decemberben lejár a bankrészlete, ezáltal fellazul kicsit pénzügyi téren, és máris szóbajöhet az áhított pályázat megrendelése.  

Lm mindig a jeleket kereste mindenben, múlt hétvégén a fodrásztól jövet, a járdán ott kuporgott előtte egy fekete-csíkos galambfióka, gondolkodás nélkül felkapta, itthon Maci-párjával lehozták a padlásról a megüresedett kanárikalitkát, megtisztították, és berendezték a galambfióka lakhelyéül. Az ijedt madárka pár napig gubbasztott, de azután elkezdett vizet inni, majd félénken csipegetni kezdte a kölesmagokat is. Lm mindennap egyszer megröptette a szobában, és hétfőre már látszott, hogy a madár igényli ezt a csekélyke szabadságilluziót. Hősünk nem tudta, nem értette, milyen jel bujik meg a galamb megjelenésében, mi a párhuzam Galambka és az ő sorsa között, lehet pont az, hogy ő is egy ilyen rabmadár, aki vágyik a teljes szabadságra, de addig nem kaphatja meg, amíg fel nem nő teljesen. Galambka esetében ez szó szerint értendő, míg hősünk ez alatt talán blogírói mivoltának magasabb régióinak elérését érti. Egyszóval csak azt, hogy teljes munkaidőben művelhesse ezt a műfajt. 

Ez most egy kis kitérő volt, de muszáj volt említést tegyen Galambkáról, mert most már ő is az élete része, és minden vele kapcsolatos újdonság ezután is itt lesz a blogon, de nem a madár aktív és egészségre utaló viselkedése volt az, ami igazán meglepte, másodjára a mai napon, hanem egy egészen szokatlan dolog, éspedig az, hogy amikor öntözte a virágait, a kisasztal alatt lapuló digitális mérleg egyszercsak megszólalt, és azt mondta félig-meddig érthető módon, hogy Noua (vagy talán doua?) kilograme! Ludasmanyiban megfagyott a vér, habár szereti a paranormális dolgokat. Az este is azt a videót nézte Paul Street-től, akinek a követője is lett, mindjárt az első youtube megosztásának megtekintése után, hogy Kutyák, akik szellemeket láttak, vagy van egy másik 3 megmagyarázhatatlan videó, az első egy Elisa Lam nevű kanadai diáklány rejtélyes halálával kapcsolatos, egyik kedves kolleganőjével is volt egy ilyen eszmecseréje a múlt hétvégén, hogy vajon miért vonzódunk a rejtélyek irányt, és miért fontos nekünk a költők titkos életének megismerése, nem szeretnék úgy fogalmazni, hogy sötét múltja. És itt kolleganője felhozta példaként, hogy a József Attila össze műve oldalon van egy Szabad ötletek jegyzéke című fejezet, és ott milyen furaságok és ocsmány szavak is előfordulnak! Még figyelmeztetés is van, amikor rákattintasz, hogy felnőtt tartalom vagy ilyesmi. Lm-nak tehát minden paranormális vonzódása ellenére kicsit inába szállt a bátorsága, eddigis tartott attól a beképzelt mérlegtől, amely mindig többet mutat, mint amennyit ő szeretne, hogy mutasson, de most aztán végképp megváltoznak az erőviszonyok közte és a félelmetes készülék között! És nem az ő javára! Gyorsan meggyújtott egy füstölőt, és három gyertyát az Angyalka-faragvány előtt, hogy elűzze a rossz szellemeket. A biztonság kedvéért felhívta Maciférjét is, aki próbálta megnyugtatni, hogy ez csak azért van, mert merülőben az elem, de Lm ettől cseppet sem nyugodott meg. Megröptette Galambkát, közben Milo kutyáját kétpercenként figyelmeztette, hogy Madárkát megfogni nem szabad, ezekután leült, hogy elektronikus papírra vesse mai izgalmas élményeit. 

Félszabadság és félszerelem

Exférjem, aki alapfoglalkozását tekintve zenész volt, mindig úgy viccelődött a cintányéros kollegáival, hogy egy koncert alatt egyszer kell csak összeüssék a két réztányért, és akkor is elhibázzák. Na kb a hókotrókat üzemeltető cégekről is ugyanezt mondanám, egy évben egyszer vagy legfeljebb kétszer lenne rájuk igazán nagy szükség, és akkor sincsenek sehol!

Már augusztus vége óta esedékes volt az újlaki útunk, amit a Bodrikutya műtéte követelt meg, végig drukkoltam, hogy csak éppen ne essen le a hó, hát pont leesett! Ritkán szoktam apámmal csettelni, de most, ahogy hétfőn beértünk a kutyával a rendelőbe Kolozsváron, máris rámírt, hogy Vigyázzatok, itt elkezdett esni a hó, és nem mindenütt takartják az utat. Válaszolom, hogy a Meszesen biztos fogják! Takarították is, csak nem a mi sávunkon, három hókotróval is találkoztunk, de mindegyik szembejött velünk, egy jött csak a hátunk mögött, az is visszafordult valami miatt, pedig már reménykedtünk, hogy véget vet a szenvedéseinknek. Csak kettes sebességben haladhattunk felfelé is lefelé is, és én akkor tudtam meg, hogy használt téligumink van, olyan értelemben használt, hogy már előttünk valaki elhasználta. A second hand téligumi pedig ősziguminak számít. Lehet hamarosan azt is piacradobják, mert hát a gumiipar is meg kell éljen valamiből. Cammogtunk felfelé a hegyen, én közben szidtam a hatóságokat, hogy képesek kitenni halálos veszélynek az állampolgárokat! Akkor már tudtam, hogy még ha haza is érünk Újlakra, és Bodrit lábadozó épségében hazaszállítjuk, visszatérni már nem tudunk, ott kell aludnunk, és a másnapi napunk is az úton telik majd el.

“Fogalmad van neked arról milyen érzés, amikor a kormányt teljesen eltekered jobbra, és a kocsi mégis egyenesen megy előre!!?” Nincs fogalmam, mert észre se vettem!

Ezt már lecsetteltem apuval útközben, és kedves szüleim ismét bekapcsolták a villanymelegítőt a szobánkban. Vacsoráztunk, a Bodrinak is készítettünk egy vackot az ágyunk mellett, és mindenki nézte a kedvenc műsorát. Én a youtube-on rátaláltam erre:

Ja, bocsi, nem erre, ez a Freud Álmoskönyve, ezt Lacinak küldtem át az imént, hogy rendelje meg nekem, sokat álmodom, és nagyon sok szimbólum jelenik meg az álmaimban. Gondoltam, itt az ideje, hogy értelmezzem kicsit tudományosan is…

Erre akartam rá: Írómozi Závada Péterrel, mert felfedeztem, hogy feltöltötte valaki a Burzsoázia diszkrét báját, a film után elkezdtem nézni a beszélgetést, és érdekes módon, én is ugyanazt nem értettem, hogy mi a jelentősége annak, hogy mennek az úton a főszereplők, háromszor is megismétlődik ez a jelenet. És ez a film is tele van álmokkal, mindent imádok, amiben álom van, a saját álmaimat is beleértve. Majdnem minden reggel álmodom valami izgalmasat, és ha nem, akkor kissé nyugtalan leszek, hogy elveszítettem az üzenethordozó álmodás képességét.🤣

Závada Péter említi Bertolucci Utolsó tangóját is, és a beszélgetés után azt is végignéztem, a Keserű mézhez hasonlította, ez utóbbi nekem valahogy jobban tetszett, de ez a Bertolucci film is nagyon, és meglepetéssel fedeztem fel, hogy Marlon Brandonak is van egy fake sebhelye az orra alatt, pont mint Lacinak, Ez szinte sokkolt, hogy eddig hogy nem láttam, nem vettem észre, és milyen fura, hogy Laci-páromat ez mennyire zavarta egy időben, még plasztikai műtétet is fontolgatott, valószínűleg azért, mert nem tudta, hogy Marlon Brando-nak is van ilyen, és hogy ez mekkora erős sex appeal! Azért nem hinném, hogy ez segítette a sztárt a sztársághoz, habár sose lehet tudni!

Azt hiszem itt a Závada Péterrel folytatott beszélgetésben merül fel, hogy össze lehet-e rakni a szerelmet apró kis részletekből, összeáll-e belőle a teljes kép. Ez inkább egy pusztító tűz, mint teljességre törekvő érzelem, de én a magam kis szerelmére próbálom alkalmazni a dilemmát: mozaikkockákból, puzzle darabkákból össze lehet-e rakni egy kapcsolatot, egy olyan viszonyt, amely húzóerővel bírjon, bátorságot adjon, hogy bicajjal nekivágj a csúcsforgalomnak, és belevesd magad a háromsávos körforgalomba, hogy minusz fokban kesztyű nélkül ragadd meg a kormányt, aztán itthon húsz percen keresztül próbálj meg felmelegedni?

Szerelem-e a félszerelem, igazság-e a féligazság és szabadság-e a félszabadság? Amikor egész nap gürcölsz, eladod a fizikai erődet vagy az agykapacitásodat, és este kárpótlásul kapsz egy kis félszabadságot, hogy megidd a sörödet, kávélikőrödet, és bambulhass a tévé képernyője előtt, vagy az Utolsó tangót nézd, és művelődj! A filmben van egy rész, amikor Paul a felravatalozott öngyilkos feleségét kéri számon a végzetes tette miatt. Egy az egyben a Kései sirató, esküszöm! Mintha a forgatókönyvíró ismerte volna József Attila művét. Ez volt a másik döbbenet, amit felfedeztem a filmben, a M.B. kezdetleges nyúlszájra emlékeztető hamis sebhelyén kívül.

Ha már említettem az álmokat a Bunuel film kapcsán ( imádom, ha egy rendező fontosnak ítéli az álmokat, mint ahogy a Burzsoázia diszkrét bájából is kiderül), elmesélem a legutóbbi üzenethordozó reggeli álmom: Álltunk egy zavarosvizű tó előtt a Félszerelmemmel, akire csak félszemmel mertem felnézni, ő belegázolt a zöldes-algás vízbe, én utánamentem, sekélyvizű tó volt, csak lábszárközépig ért, és ahogy haladtunk, mindenfelé krokodilokat láttam kiemelkedni a vízből, de amikor figyelmesebben megszemléltem őket, rájöttem, hogy valamennyi kőből van, nem azért szürkék, mert a krokodil színe a szürke, hanem mert valójában kőállatok. Krúdy Álmoskönyve szerint a zavaros vízbe való gázolás, így szó szerint (!), nagy fáradtságot jelent, persze krokodilos téma nincs egy magyar álmoskönyvben sem, lehet az egyiptomiaknál kéne ezt keresgélni, de én magamtól is rájöttem a jelentésére, hogy a veszély az nem is veszély igazából! Amitől én félek, az csak vélt veszély, és legfeljebb bosszúságot okoz, mert belebotlunk, és esünk egyet, de a kőkrokodilok nem fognak felfalni!

Négy napot voltunk távol, de a kedvenc csészémbe máris beköltözött egy pók, hagyta magát lefényképezni, nem zavarta, hogy a poharat mozgatom, viszem a fényre, ki se akart onnan bújni többet. Amikor jobban szemügyre vettem, azt kellett látnom, hogy ő is mumifikálódott már.

Azt hiszem, ugyanannyira szerelem a félszerelem, mint amennyire szabadság a félszabadság…