“Milyen boldogok is voltunk, Istenem!” Anyu

Most itt ülök a lépcsőn a rádió kertjében, a fenyvesben, egy rózsabokor árnyékában, várom Lacit, és arra gondolok, milyen boldog is voltam, amikor a Hosszú utcában tekertem felfelé, mint ez a fodros szoknyás, szalmakalapos nő, aki szlalomozik önfeledten a kocsik között, átmegy a középső sávra, majd vissza a szélsőre, pont mint én három évvel ezelőtt, és fogalma sincs róla, hogy ő most milyen boldog! Milyen relatív ez az érzés: amikor a birtokában vagyunk, nem tudjuk értékelni, nem is tudunk a létezéséről. Három éve, hazafelé bringázva azon bosszankodtam, hogy estére vissza kell jönnöm a városba egy rendezvényre, és bosszús voltam azért is, mert reggel összeszólalkoztam a főnökkel, felrótta nekem, hogy késtem 15 percet a szerkesztőségi megbeszélésről. Milyen érdekes, hogy mindig csak a múltban vagyunk boldogok, amikor ennek a fennséges érzésnek nem is vagyunk tudatában! Ennyire nehéz lenne a jelenben is boldognak lenni? Mi akadályoz meg benne? Az életünkre mindig csak az idő távlatából tudunk ránézni, bajosan sikerül megragadni a pillanatot, és felfogni valamennyire, hogy a jelenben is boldogok vagyunk, de ezt csak a jövőben fogjuk igazán elismerni. Itt a rádió kertjében, egy elillanó pillanat erejéig rá tudtam tekinteni végre a jelen életemre is. Különös, hogy helyzetek kell kialakuljanak ahhoz, hogy tisztán lássunk dolgokat. El kell utaznunk Brüsszelbe, Amerikába, Indiába, hogy belássuk, mennyire szép az életünk, és hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy most itt Erdélyben, Székelyföldön, Szilágyságban, akárhol, létezünk, munkába járunk, vagy otthonról dolgozunk, látunk, hallunk, elevenek vagyunk, vannak érzékszerveink, és ezeket többé-kevésbé használni is tudjuk. Van amikor telepatikus módon jövünk rá a lényegre, valakivel beszélgetve jut eszünkbe egy rég elfeledettnek hitt szó, egy megnevezés. Sosem jártatok így? Mondom: olyan lapszuszom van!, erre ránézek Lacire, és el is múlt az emlékezetkiesés, bevillant a kép, a keresett tárgy neve, a színész vagy író művészneve, ami ott volt mindvégig a nyelvem hegyén, csak éppen nem tudtam kimondani.

Milyen boldogok is voltunk! – ledöbbentett ez az anyám kijelentése, feltörő sóhaja inkább, amikor nosztalgikus hangulatban arról mesélt, hogy nyugdíjazás után a visszakapott szőlőt kezdték el gondozni, mentek a Külsőhegyre metszeni, kapálni, vittek magukkal elemózsiát, szalonnát sütöttek, kígyót láttak (és anyám halálra rémült, mert jókora méretes, vastag kígyó volt ám), ott tekergőzött egy szőlőtő körül, majdnem ráléptek, de milyen boldogok is voltak! Semmi extra, semmi üdülés, utazás, csak egy kis friss levegő, kapálgatás, gyaloglás, mégis mennyire igazi tiszta örömérzés!

De hogyan lehetne a jelenben ugyanezt az érzést átélni? Ezt tanítani kellene, rávezetni az embert, hogy a jelenben éljen! Carpe diem! Élj a mában! Élvezd az időt! És ez nem azt akarja suggalni, hogy dorbézolj reggeltől estig és estétől reggelig, hanem hogy tanulj meg örülni apróságoknak. Én így értelmezem. A héten Hitchcock napokat tartottam. Minden este megnéztem egy filmjét, beleéltem magam abba a régi világba, negyvenes, ötvenes, hatvanas évek. A gyanu árnyékában, amit a különc rendező legjobb filmjének tartott (élveztem ahogy (szinte) minden alkotásában feltűnik, becsempészi magát két-három képkocka erejéig), mégis nekünk róla mindig csak a Madarak jutnak az eszünkbe. Marnie, Idegenek a vonaton, Szakadt függyöny, Családi összeesküvés, Szédülés, Hátsó ablak, mind megvannak a videán, csak rájuk kell keresni. Utóbbi kettőt régebben láttam, a Madarakat viszont újranéztem. Megfigyeltem milyen volt akkor a telefon, a nők megítélése, a színesbőrűeké, mi volt az elfogadott társadalmi norma, milyen volt az iváskultúra (ittak egyfolytában, mint a kefekötők), a dohányzási szokások (aki belépett az ajtón, egyből cigarettával kínálták, aztán pedig bourbonnal, skót whisky-vel, olyan ez mintha manapság mindenki pálinkázna, napszaktól függetlenül), milyen volt a női divat, az öltözködés úgy általában. A hatéves kisfiúk is kalapot hordtak, viszont az akkori magassarkú cipőkben most is feltűnés nélkül végig lehetne menni Vásárhely főterén. Akkor még Amerikában sem volt jellemző az elidegenedés, a szomszéd csak úgy bekukkintott épp vacsoratájban, asztalhoz akarták ültetni, ő szabadkozott, és nem vétett túlságosan az etikett ellen. Jegyzeteltem, jóérzés volt abba a világba visszarepülni, igazi asztrálutazásélmény, csak nehogy valakinek eszébe jusson ezeket a filmeket is letiltatni a nők tárgyiasítása miatt 😀. A 43-as évjáratú filmben megjegyzi a kislány: “A mamának nincs érzéke a tudományhoz, azt hiszi, a távolságot kiabálással kell áthidalni!” (Akkor még a kagyló két részből állt, a mikrofon be volt építve a falra rögzített telefonkészülékbe, és a hallókészüléket tartotta csak az ember a füléhez). A mama pedig a film végén felsóhajt: “Mi asszonyok, milyen láthatatlanokká válunk, csak a férjünk révén létezünk!” Szabóné, György Andrásné (ide én is becsempésztem egy elődömet 😀) , Mrs. Smith (ebben az esetben Mrs. Newton), társaságban akkoriban sokan nem is ismerték a hölgyek keresztnevét, az illető hölgy csak annak árulta el, akinek jónak látta.

Szóval így szórakoztam én egész héten, és ráeszméltem, hogy most is jó nekem, nemcsak akkor volt jó, amikor naponta egy órát tekertem, a rádióig meg vissza. Most is jó, amikor telefoninterjút készítek, közben fésülködöm, teszem a fülbevalót a fülembe, húzom a gyűrűt az ujjamra, mert már késésben vagyok, jön utánam az autó, sajtótájékoztatóra kell sietnem. Leteszem a mobilt kihangosítva az asztalra, és közben öltözködöm. Olyan mókás helyzet, figyelnem kell, koncentrálnom, hogy érdemben reagálni tudjak az alany mondandójára.

Mindenkinek azt tudom ajánlani itt most végezetül, hogy legyünk gondfeledtek, ágyazódjunk be teljes mivoltunkkal a jelenbe, élvezzük, amit éppen csinálunk, legyen az filmnézés, olvasás, zenehallgatás, kapálás vagy éppenséggel főzés (“az asszony csak kavarja a rántást!!” – amikor ráébredsz, hogy a sütés-főzés mekkora alkímia, akkor élvezed csak igazán az életet!!! 😉 ), és ne csak pár év múlva döbbenjünk rá, hogy milyen boldogok is voltunk 2022 június 25-dikén! 😊

A szegény vándorlegény elindult szerencsét próbálni, ment, mendegélt az erdőben, egyszercsak elfáradt, leült egy fa alá megenni hamubasült pogácsáját, és azonnyomban beleragadt a nyakába egy kullancs – a modern mesék biztos így kezdődnek mostanság! Töpreng a szegénylegény, hogy most mitévő legyen, mert kiszedni a kullancsot fej nélkül biztos nem sikerül neki, így tanította az öregapja meg az összes egészségügyi káder, és ha az a piszok állat 5 órán át benne marad a bőrében, akkor tutti, hogy borreliában fog elhalálozni! Elbúsulta magát erősen a szegény vándorlegény, és ahogy ott búslakodik magába a fa alatt, egyszercsak ott terem előtte a semmiből egy kis rőtszakállú törpe, a szakálla hét rőfnyi, a földet veri, jobb kezében pedig egy kullancskiszedő csipesz. Hej megörül a legény, már nyúlna is a csipesz után nagy boldogan, de Pancimanci, mert így hívták a csúf törpét, elkapja a saját kezét, és csipeszestől a szakálla alá dugja. “Csak akkor kapod meg, amit kívánsz, ha elhozod nekem a világszép királylányt! Különben végzetedet el nem kerülheted!” Na erre megint elszomorodik a szegénylegény, hogyan tudná ő most a világszépét megtalálni, idehozni, amikor azt sem tudja, hogy juthat ki ebből a rengetegből? És addig szépen ketyeg az óra, telik az idő, és a fránya élősködő a gyilkos vírust beléereszti a nyakába? És ha nem is fertőzött a ronda parazitája, akkor amíg az erdőben kóvályog, még beleragad a bőrébe vagy hét darab! 😃 Aki nem hiszi, próbálja ki!

Semmi jobb 5letem nem volt, hogyan folytathatnám ezt a mesét. Abbahagytam hát a blogírást az este, és megnéztem az HBO Max-on a Legendás Állatok harmadik részét, a Dumbledore titkait. Teljesen bele tudom élni magam az ilyen mesefilmekbe, minden este ilyet néznék (az első két részét is újra előkeresem hamarosan), mert én egy örök gyerek vagyok, és csak a mesevilágban szeretnék létezni! Habár az utóbbi időben A kék könyv projekt sorozatot is végignéztem, aminek az eredménye az lett, hogy egyrészt nagyon elszomorodtam (én is, akár a szegénylegény), hogy két évad készült csupán el, másrészt meg amikor befejeztem, azon az éjszakán két UFO szállt el a házunk fölött, csodálatos látványt nyújtva, de sajna/ csak álmomban történt ez a csoda. 🤣

Egyszerre egy dologgal foglalkozz! – ajánlotta hajdanán egy nagy erdélyi író a kezdő versfaragónak, Sz.J. kiadott levelezéséből szereztem erről tudomást. Jó volna blogra is alkalmazni, de én nem tudom most ezt betartani, egy csomó apró dolgot el kell mondanom! Le vagyok maradva…

Mostanában annyira bele tudom élni magam helyzetekbe. Olyan átéléssel hallgattam a Kultfesztiválon a Kossuth díjas erdélyi költő történetét, hogyan látta előre a jövőjét, a karrierjét, szinte hallottam a hangját, amint megjósolja 66-ban egyik kolleganőjének: “Zsíros kalappal fogsz járni, és úgy mesélsz majd rólam!” Magam előtt láttam őt az egyetemen ifjú titánként, amint meg van győződve arról, hogy egykoron a legnagyobbak között lesz számontartva. Egyszer mellette ültem, egy árkosi találkozón, amikor a prózakategóriában dobogós helyet nyertem, és még azt hitték, hogy lesz belőlem valami, és ő megjegyezte, hogy ne írjak álnéven, használjam csak nyugodtan a saját nevemet! Az egész találkozóról ez maradt meg, ez hagyta a legnagyobb nyomott bennem. Akkor ő 50 éves volt, és még mindig jóképű. Az előbbi jelenet ebben a könyvben olvasható és ugyanitt rendelhető meg. (Ez itt a reklám helye, meg is kell élni valamiből 😀!)

De én nem bánom, hogy nem váltottam be a hozzám fűzött reményeket. A legfontosabb egy ember szempontjából, hogy elégedett legyen az életével, nem számít, hogy utcaseprő, újságíró, rádiós, autószerelő, vállalkozó vagy netán könyvelő. Erre én is jó későre jöttem rá, de még mindig “élhetek” a lehetőséggel! És élek is, intenzíven és tudatosan… Az elégedettségemet és boldogságomat azért néha mégiscsak megtöri egy kis bosszúság. Most pl. valami apró rágcsáló megint garázdálkodik a kiskertemben, minden éjjel leeszik egy-egy zsenge palántát, kezdte a zöldhagymákkal, folytatta a petrezselyemzölddel, aztán áttért a három szál padlizsánpalántámra. Beosztja magának, csak keveset fogyaszt egy éjszaka, hogy sokáig kitartson neki a kert. Ügyesen tartalékol. Laci hetek óta ígéri a csapdát (amivel befoghatjuk és kitelepíthetjük), de még nem jutott oda, hogy megcsinálja. Megvárja, hogy kiürüljön a veteményesem! Ami nem fog megtörténni, hálistennek, mert a kishamis az erős illatú növényeket nem kedveli, tehát ezekre kell hangsúlyt fektetnem a közeljövőben, ha azt akarom, hogy szép legyen a kertem, és ne érjen több bosszúság. 😀

A káromat ellensúlyozandó, szülinapomra kaptam egy szép ajándékot kedves váradi barátnőmtől és keresztlányomtól, aki remélte, hogy én is jelen leszek a Csíki Majálison, de nem mehettem el, mert Murphy sosem alszik, és a csíkszeredai rendezvény egybeesett a Maros-parti takarításunkkal. Utóbbi is érdekes volt, Remeteszegen volt ezúttal egy munkapont, és én először odamentem, ott a temető fölött az erdőben készült a FB profilfotóm. Felkerestem a régi temetőben a Laci nagyszüleinek sírját, és kigyomláltam. Hát nem valami gondozott az a temető, akkora volt a fű, alig bírtam lépni, és eltévedtem a sűrű bozótban. A házunk régi lakóinak nyughelyét se találtam meg, pedig pár évvel ezelőtt felfedeztem az öregapát és az egyik fiát is. Összezavart a nagy gaz, nem ismertem már ki magam a temetőkertben, pedig nem is olyan hatalmas. És arra gondoltam, bezzeg az újlaki temető milyen gondozott! Én is majd ott akarok nyugodni! Erre kérdené meg Laci gyorsan: már nem kell szétszórjam a hamvaidat a tenger-, a Szamos-, a Maros- és a Kraszna-parton? Nem, mert attól félek – egy kedvenc filmemen okulva -, hogy kávésdobozban viszel, és a tengerpart felé utazva, megfőztök kávénak a haverokkal! Az lenne nekem az igazi feketeleves, és épp annyira nem szeretem már a kávét! Főleg most, hogy le is szoktam(forma) róla! 😀🤣

Nemrég volt a méhek világnapja, a biológusok azt javasolják, ha azt akarjuk, hogy legyenek a közelünkben beporzók, akkor – a mi érdekünkben is! – kaszáláskor hagyjuk meg nekik a virágos részeket, hogy legyen mivel táplálkozzanak, mert másképp lassan odajutunk, hogy mi magunk kell beporozzuk kézzel a fákon és a növényeken a virágokat, ha azt akarjuk, legyen mit együnk! Hálistennek ebben Laci partner volt (a képen a kamilla “teaültetvényem” és a legkisebb macskám). 👆

Visszatérve még két mondat erejéig, szülinapomra Lacitól idén kaptam a legszebb ajándékot: 150 lejt turizásra. El is költöttem mind egy baniig, és nagyon jó dolgokat vásároltam. A bútorturiról beszélek. 😀 Vettem négy régi nagyláncot, az egyiken egy féldrágakőből kifaragott arc (fentről a második képen, egyértelmű), még nem tudtam azonosítani a követ, de biztos vagyok benne, hogy valami kristály. Nem malachit, az biztos, és egyelőre nem találtam egyezést egyetlen zöld színű kristállyal sem. Ennek a medálnak tényleg nagyon de nagyon örülök! Az üvegtől pedig úgy kell megkülönböztetni, (elárulom, de nekem 5 lejembe került!! 😀), hogy tűz fölé kell tartani, ha üveg vagy műanyag, elkezd olvadozni, de ha nem, akkor csak kormosodik, és olyan csípős szagot áraszt, mint amikor az ember két követ összeverve, tüzet akar csiholni. És azért került 5 lejembe ez az információ, mert megvettem, ugyancsak a turiból egy kék üveggyömbökből álló nyakéket, jobbat remélve, de csak itthon fedeztem fel, hogy az egyik gömb meg van perzselődve. És akkor természetesen megvilágosodtam! 😁

És aztán ma reggel jött a meglepetés! Ha hiszel a pozitív dolgokban, akkor azok meg is valósulnak! Említettem egy régebbi blogbejegyzésben, hogy elveszítettem a töltényhüvelyt, amit Laci talált a virágoskert felásása közben, és hogy mindig reménykedtem, hogy találunk még valami figyelemreméltót, legfeljebb majd a szárnyasok felszínre kapirgálnak valami relikviát a régi időkből. Eddig csak a kicsi Margit néni kabátja övének gombját sikerült kikaparniuk, azt is eltettem, habár Laci haragszik emiatt a fura gyűjtögető szokásom miatt, mert azt tartja, hogy azért történik annyi potter-jelenség (értsd Poltergeist) a házunkban, mert én minden régiséget megőrzök, félreteszek, ezzel életben tartom és bátorítom a hazajáró szellemeket. 🤣

A töltényhüvelyre visszatérve, nem a kertben találtam meg a párját, hanem a mezőn, egy gödrös helyen, de nem ahol a front és a lövészárkok vonultak, hanem jóval lejjebb. Habár ki tudja, lehet az is egy mesterséges árok volt valamikor… Most a változatosság kedvéért, nem puskatöltény került az utamba, hanem a kisebb fajtája, olyan, ami pisztolyba jár, és az érdekessége az, hogy nem volt kilőve! 😁 Legalább nem ölt meg senkit. Előbb azt hittem, hogy egy vastagabb szeg, jó rozsdás változatban. Lenyúltam érte, és akkor látom a fejét, hogy pont olyan, mint a régi töltényemé. Nagyon jó érzés, amikor a világ megadja neked azt, amire vágysz. A rádió sofőrje, aki néha ide-oda furikázik velem, felvilágosított, hogy ha ráütök egy kalapáccsal a fejre, felrobban. Vagy talán magától is megteszi, ha eljött az ideje… Kicsit félek tőle, mert az íróasztalom fölött, a polcon, egy dobozban talált végső menedéket😀, de ha eddig, annyi éven át, a mezőn nem robbant fel a nyári hőségben, akkor remélem ezután se fog, mert én biztos nem akarok kalapáccsal ráverni. Na ennyit mára. Legyünk pozitívak, bármennyire is arról prédikál a fáma, hogy ez nem vezet sehova! Igenis jóra vezet!! Csak bízni kell benne, és bevonzhatjuk a szépet! Az idézett költő is azért lett nagy, mert meggyőződéssel tudott hinni a Sorsában.😇