Monthly Archives: March 2018

Fehérlólánya

Bea, mert ő az, megkért, ha lehet ezt a képet ne használjam, mit mond majd a világ, hogy neki ilyen kicsi a lova? És fehérló nincs is, csak a mesékben, mert azt a szakma szürkének nevezi. Ilyeneket, és ehhez hasonló dolgokat tanultam 4 nap alatt Nagykalotán, Bánffyhunyadtól kb 15 kilométerre. Hogy milyen a pejló, azt is megtanultam, mert azon én lovagoltam a havason. Ez az időszak pont azokra a tavaszi-téli zimankós napokra esett, amikor mindenki azon siránkozott, hogy ismét lehullt a hó. Ezen az utolsó nagykalotai lovagláson bevallom, jól megfázott a lábam. Pedig úgy felöltöztettek, mint egy űrhajóst, csak nekem kellett volna gondoskodnom legalább három pár zokniról.

Előtte be is melegítettünk:

EDZES

Még egy kép, amiért Bea ki fog nyírni!

Szabó Beát, mint a legtöbb jóbarátomat, egy interjú kapcsán ismertem meg, amikor még tördelő volt a Szabadság napilapnál, valaki ajánlotta, mint érdekes interjúalanyt az állatvédő rovatomhoz. Abban az időszakban ismerkedtem meg a lovakkal is, elmentem az Incitato lovasklubhoz, és az első dolog, ami történt velem, az volt, hogy egy boxból kihajoló kiváncsi ló bekapta a hüvelykujjam, jól megharapta, de nem mertem szólni, mert szégyelltem magam, hátradugtam a vérző ujjam, hogy ne lássák milyen boldogtalan vagyok. Bea már akkoriban is lovazott, de a kettőnk barátsága megmaradt a kóborkutyamentés területén. (Még mindig megvan neki a Blöki, akinek ketten próbáltunk gazdit találni, a végén a nyakán maradt.) Fiatal barátnőm ezután nemsokára megismerkedett Istvánnal a kedvenc kirándulóhelyén, a Vlegyásza (Vigyázó) csúcsán,  kiköltöztek Nagykalotára, összeházasodtak, és megalapították a lovardát, amely jelenleg nem kevesebb, mint negyven lovat számlál.

ELSO KEP A LOVAKKAL

A találkozás öröme, és első fotónk, háttérben a legelésző lovakkal

Álmomban se gondoltam volna, hogy ennyi minden szükséges a lótartáshoz. A nyeregkamra az kész kincsestár, van ott minden a sok nyereg mellett, lábszárvédők, rövidek, hosszúak, kantárszár, kobak, lovaglókabát, minden méretben, olyan, amilyen rajtam is látható (megvéd az esőtől, széltől, hófuvástól), lovaglónadrágok, hátgerincvédők, és még sok minden más kellék, amit nem tudtam számbavenni. Mert egy lóra legalább még annyi pénzt kell költeni, mint amennyi az állat ára.

FELNYERGELVE

Itt már beöltöztettek, alig tudtam felülni a nyeregbe ebben a maskarában.

Az állatállomány nemcsak a lovakból áll, ez abból adódik, hogy barátném (sajnos, vagy inkább hálistennek) állatmentő maradt, jelenleg nyolc megmentett kutyusa és három cicája van. Mindegyiknek más a természete és az igénye, és az igényeket a juhászok életformájához is hozzá kell igazítani. Szegény Billykutyát ezért csak felügyelet mellett lehet elengedni, mert állítólag megfogja a bárányt. Beáék Nagykalota határában laknak, kissé távol a többi háztól, de a juhászok szomszédságában, a legközelebbit szintén Istvánnak hívják, és a négy napos látogatásom alatt vele is eléggé összebarátkoztam. Még kecskét fejni is meghívott az ottlétem tiszteletére! Bea váltig állította, hogy ő megfeji, habár sose próbálta, de én tapasztalatból tudtam, hogy ez nehéz vállalkozás. Annak idején petrimamámnak volt egy kecskéje, akit mindig úgy tudott csak behozni az udvarra  este, a legelőről jövet, ha valamivel odaédesgette magához, a fejét a hónaalá vette, és egészen komikus volt, ahogy vonultak ketten befelé a kapun. És akkor láttam, hogy a fejés az nem olyan könnyű dolog: mind huzogathatod a tőgyét, ahogy az elő van írva, de attól még nem biztos, hogy jön a tej. Hamar meggyőződött erről Bea is, de nem tört le, inkább készített egy pár fotót:

ZSUZSIVAL

Ez a gidó Zsuzsi, nagyon barátságos, mert cumisüveggel nevelték fel

Ott a karámban viszontláttam egy kispetri ismerősöm, falumbelim, aki juhászbojtár, ott lakik a juhásszal, kap egy szerény fizetést, pálinkát és cigarettát. És neki ennyi elég is. Fejés után István aztán hazament, felvette a piros pulóverét, és feljött hozzánk az emeletre borozni. Elmondta, hogy reggel általában négykor kell, de mégis a munkának estig nincs vége. Azt én is láthattam, hogy az állatokat mindig rendezni kell, még akkor is, ha a lovak ridegtartásban vannak, kinn élnek a legelőn, télen-nyáron, jó vastag bundát növesztenek. Azóta utánaolvastam, hogy leginkább az istálló betegíti meg a lovat, mert ő egy legelésző állatfajta, tehát nem kell félteni attól, hogy megázik.

Amiútán Balcesti-ről, Valkókelecelről, a lovastúráról hazajöttem, két napot Beával és a gyerekeivel töltöttem, megbarátkoztam a legharapósabb kutyával, Brumival is, felajánlottam, hogy alkalmazzanak  intézőnek vagy házvezetőnek vagy csikósnak, bárminek, mert én haza nem megyek, de nem egyeztek bele 🙂 A tanyán nem hallott senki az influenzajárványról, Gábor, a három és fél éves kisfiú, ha a kocsiban elalszik oviból hazafele jövet (Kalotaszentkirályra járnak a gyerekek iskolába-ovódába, a turistafaluba), szépen kialussza magát ott kinn a hidegben, senki nem aggódik miatta, sálat-sapkát sose látott. Emma, a tízéves kislány pedig egésznapos lovastúrára szokott menni a turistákkal, úgy jött haza most is, hogy kékes-lilás volt a szája színe, de az anyja nem pánikolt, hogy most szegény gyerek, be fog lázasodni!

IMG_2557

Kalotaszentkirály: balfelől az iskola, a dombon a templom, olyan mosdójuk van a gyerekeknek, hogy egy nagyvárosi tanintézmény is megirigyelheti!

Hétfőn, mielőtt a kolozsvári buszhoz kivittek volna, kilovagoltunk, megnézni a ménest, hamletti köd uralta a tájat, és a lovak patkója néha meg-megcsúszott a síkos terepen. Egészen más kihívás volt számomra, mint az erdei túra. És ha nem szégyelltem az 5 db pasitól, akik a társaim voltak, Beától igenis szégyelltem, hogy milyen béna vagyok hozzá képest. Meg is jegyezte, ha hazamegyek, időnként kerítsek alkalmat a lovaglásra.

 

 

 

 

Itt már kissé felszállt a köd, de volt ez még sűrűbb is!

 

 

 

István megtanított, hogy amikor közeledik egy másik, szabad ló, akkor emeljem fel a kezem, mert ha nem teszem, nem hajtom el, lehet, hogy felrúg lovastól, amikor játékot kezdeményez az én lovammal, amely ezúttal a húszéves Olga volt. A Beáé Mázli, a fehér, aki tulajdonképpen szürke. Még sokmindenre próbáltak ketten tanítani, hogy például kell hagyni a lovat, hogy azon az úton haladjon, ami neki a legjobb, mert ő tudja, hogy hol nem csúszik annyira, és a lejtőn nem oldalazva kell vezetni, mert akkor nagyobb az esély rá, hogy megcsúszik… Szóval ilyenek, elméletben megjegyeztem mindent, de a gyakorlat lesz a vesztem :))

Hazafelé lovam lába, mint a Rózsa Sándoré, megbotlott egy gyökérbe, szerencsére nem estünk el, ösztönösen felrántottam a fejét, István azt mondta jól csináltam, annyira mégse hoztam szégyent a lovasnemzetemre, úgy látszik… Aztán ami a velejárója az állattartásnak: a lógané eltakarítása, ez volt az első, amit volt alkalmam gyakorolni:

BEA ELVEZI H DOLGOZOM

Bea a szénásszekér tetejéről élvezi a produkciót 🙂

Hunyadon is jártunk a minivakációm alatt, kifogtunk egy rohammentős elsősegélynyújtási tanfolyamot, nagyon tanulságos és hasznos, mert hiába látjuk a filmekben, szerintem sokunknak fogalmunk sincs, hogyan kell helyesen csinálni az újjáélesztést, amíg a mentősök megérkeznek, pedig nagyon sok múlhat ezen, élet vagy halál. A kis Gábor is szájtátva nézte végig a bemutatót, voltak bábuk is, persze, és a végén a többi gyerekkel együtt diplomát is szerzett.

 

 

 

Bea nem felejtette el, hogy ígért nekem egy lovat az egyik korábbi blogbejegyzésemre reagálva (amikor bevallottam, hogy gyerekkori nagy álmom volt a ló), végülis ennek a vallomásnak köszönhetem, hogy eljutottam Nagykalotára.

Ültünk hármasban utolsó nap a tágas nappaliban, és István feltette a nagy kérdést: Megbeszéltétek a lovat? Hát, mondom, nem tudom, nagy dolog ezt bevállalni, elszállítani, persze, ha azt vesszük, hogy a ló ára ezer euró, akkor ahhoz képest a 800 lejes lószállítás csekély összeg. Aztán abba maradtunk, hogy ezt még fontolgatjuk, és búcsúzáskor, hogy mégse jöjjek el üres kézzel, kaptam ajándékban, vagyis “szolgáltam” egy lovaglónadrágot, no meg egy bukósisakot a bringázáshoz. Kobakot is akartak adni, de már nem volt hova tennem. Ez történt hát Nagykalotán, a lovak világában, ahol kerekebb az erdő, mint máshol, és ahol, akár a mesében, három napból állt az esztendő…vagy négyből…

Azt is megbeszéltük, mi ott hármasban, hogy ha a májusi lovaskirándulásra nem is jutok el, egy őszi túrúra feltétlenül feliratkozom…

Fotók: Szabó Bea és Bethlendi István

AZ ERDEI TURA MAR CSAK ALOM

Înainte și după Harmath

E o carte de Petru Popescu: Înainte și după Edith 🙂 N-am citit-o, cu toate că trebuia, avănd în vedere coincidența de nume, dar bănuiesc că e vorba despre cum i-a schimbat viața eroului principal această femeie pe nume Edith. Exact așa mi s-a întîmplat și mie cu iapa Harmath (în traducere: Roua). Prietena mea Bea din Călata m-a invitat  într-o excursie de călărie în zona lacului Beliș. Călăritul era visul meu din copilărie de pe vremea când îl vedeam pe unchiul meu din Petrinzel venind în vizită călare la bunicul meu. De atunci de câteva ori, ocazii rare, am urcat pe cal, dar pentru experiența asta haiducească, s-a dovedit a fi foarte puțin. Colegii de echipă, patru tipi versați din Ungaria, care iubesc adrenalina, au început să râdă de mine, când au aflat de trecutul meu în ceea ce privește călăritul, noroc că soțul prietenei, organizatorul și proprietarul manejului (sper să zic bine, google translate e jale, cunoaștem), István a avut curajul să mă ia cu ei în excursia asta montană specială.

Bășcălia a început la micul dejun: Ai asigurare de viață? Dar de accident? Ce grupă sanguină ai? Nu ne spui? O să aflăm imediat când vine Smurdul! Oh, dacă ți-am măsura acum pulsul, ioioioi ce ar ieși! István, care este un tip foarte răbdător și în care aveam totală încredere, mi-a zis grav doar atât: În nici o situație să nu țipi! Avertismentul spunea totul despre ce va urma…

29386972_10211728368868455_4023414020160618496_o

La plecare, foto: Bethlendi István

În sfârșit spre prânz ne-am încălecat, eu deja ardeam de nerăbdare, eram așa de emoționată, că am uitat și de flaconul de apă (eram nevoită pe drum să beau de la băieți, ei având doar pălincă, vin sau șpriț!!).  Doar de o viață așteptam momentul ăsta, dar ei nu se grăbeau, știau că avem timp destul să mergem până la Mărișel, atingând malul lacului Beliș, și să ne și întoarcem pe ziuă. Băieții față de mine toți erau călăreți experimentați, Balázs, călărește din copilărie, doi dintre ei (Sanyi și Toni) de cinci ani, al patrulea, Sipi era ”cel mai începător”, călărește doar de doi ani. Toți patru au cai acasă, dar Munții Apuseni a devenit un drog pentru ei. Acasă, în județul Heves, zona Eger, nu pot avea parte de așa ceva. Faptul că doi erau medici veterinari m-a liniștit oarecum, e aproape de medicina umană, ziceam eu, ulterior s-a și dovedit că meseria asta e destul de utilă într-o anume situație…

IMG_2606

Priveliștea din pensiune cu caii noștrii păscând

Baza era la Pensiunea Doru din Bălcești, unde spre surprinderea mea era și piscină, jacuzzi, chiar și saună. O jumat de zi am umblat înainte cu Bea să găsim costum de baie pentru mine, că nici prin vis nu mi-a trecut că la 1100 metri înălțime, după călărit o să am posibilitatea să și înot. Deci am pornit prin sat pe șosea și după câteva minute ne-am continuat drumul pe pășune. Balázs, cel mai miștocar dintre ei, tot lovea discret fundul calului meu ca să-l forțeze să galopeze fără știința mea. Harmath e o iapă de 11 ani, care a purtat pe spinare tot felul de călăreți, mai cu experiență sau fără, deci am presupus că e obișnuită cu poziția mea incorectă pe șa și cu mișcările mele aiurea. Deja eram pe drum de ceva vreme, când Balázs dintr-o dată a strigat: GALOP! Toți caii au început să alerge, eu încercam din răsputeri să mă țin pe cal, cred că eram foarte comică cum săltam ca la rodeo, după câteva secunde însă n-am mai putut să-mi țin echilibrul, și m-am lăsat pe spate, am abandonat ”cursa”, și am căzut. Toată trupa s-a oprit, István a coborât de pe Olga (iapa ei), și m-a ajutat să mă ridic. Toni, unul dintre veterinari, m-a întrebat dacă mă doare fundul de la lovitură. Zic: mai degrabă spatele! Atunci și Toni a descălecat, a venit la mine, m-a cuprins cu brațele de pe la spate, m-a strâns tare și brusc m-a ridicat. Bănuiesc ca să se îndrepte coloana, dacă cumva s-au deplasat vertebrele. Am urcat înapoi pe cal, și deja mă consideram călăreață, pentru că am trecut de prima căzătură și am văzut că nu-i mare lucru. István s-a apropiat cu Olga de mine și m-a întrebat discret: De ce ai abandonat? Am văzut că voit ai căzut! Să nu mai faci asta! Luptă! Am zis anemic OK și am înțeles că lumea cailor e o lume a metacomunicației, unde fiecare gest te trădează, și unde încrederea reciprocă om-animal sau om-om poate fi vitală.

IMG_2622

István, după ce am căzut de pe cal

Balázs la rîndul lui a avut parte de bășcălie, camarazii lui, ca să-l pedepsească, la un popas i-au desprins hamul și când a vrut să urce înapoi pe cal, a rămas cu șaua-n brațe.

Am mers pe drumuri de pădure inimaginabile, cu urcușuri, coborâșuri, prin apă, pe malul pârâurilor de munte, am trecut peste brazi căzuți sau ne-am strecurat pe sub ei, depinde la ce înălțime erau de sol. Băieții îmi explicau cum să mă culc pe gâtul calului, cum să mă țin de coamă sau cum să mă las pe spate la coborâre. Erau niște terenuri foarte abrupte, un laic, cum eram eu, nici nu-și putea imagina că se poate coborî sau urca călare pe acolo. Pozele din păcate, majoritatea au fost făcute pe teren ”sigur”, pentru că atunci când era mai abrupt nimeni nu fotografia, toată lumea era ocupat să treacă în siguranță.

Am făcut un popas și pe malul lacului Beliș, pe urmă am trecut pe digul de la Fîntînele, emoții și acolo, veneau din când în când mașini, treceau pe lângă noi și caii trebuiau liniștiți să nu se sperie. Eu mai tot timpul vorbeaum cu Harmath, îi spuneam cât e de frumoasă și de deșteaptă. Nu știu cât a priceput, dar eu încercam să-i câștig încrederea cu orice preț, asta era singura mea șansă. Cealaltă șansă era liderul Istvan, tot timpul îmi repetam în gând că dacă el zice că e posibil, atunci așa este.

29388946_10211728388708951_4970789569780776960_o

La lacul Beliș

Am ajuns până de unde se vedea bine pârtia de schi de la Mărișel, acolo băieții au propus să ne întoarcem și să căutăm mai bine un restaurant. Am întrebat o localnică, care zicea că la ora asta nu găsim nici unul deschis. Așa că am descălecat și am mâncat sendvișurile puse de proprietarul pensiunii.

Drumuri înspre casă a fost pentru mine o adevărată odisee, din acest moment socotesc eu că viața mea a intrat în Era de după Harmath. Istvan ne-a avertizat că putem încerca să mergem pe o potecă, dar nu-i sigur că putem ieși din pădure pe acolo, pentru că au fost multe furtuni în iarna asta și mulți copaci au căzut peste drum. Ceea ce s-a și adeverit foarte repede. El a urcat cu Olga prin pădure pe urcușul stâncos, și eu încercam să-l urmez (pentru siguranța mea mă țineam tot timpul după el). Dar Harmath dintr-o dată a decis că o ia pe scurtătură, și ne-am blocat printre doi brazi. Iapa putea să treacă, dar mie mi-ar fi prins picioarele. Toată lumea a început să strige: Stai! Întoarce calul! Harmath stătea pe loc, nici nu se mișca, nu puteam să o întorc, eram blocată și fizic și mental, nu puteam să mă gândesc la nimic, numai repetam ca un gramofon stricat: Harmath întoarce-te, întoarce-te! Până la urmă s-a încumetat și s-a întors, a coborât pe potecă, care era defapt pe malul unui mic pârâiaș. Eu fără să mă gîndesc, la coborâre instinctual m-am încolăcit în jurul gâtului ei. Iarăși strigăte că o să cad peste gâtul ei, dar în final totul s-a terminat cu bine. Am răsuflat ușurați cu toții, mai ales eu, iar Istvan a urcat pe partea stângă să vadă dacă putem continua drumul pe acolo. Dacă reușeam să urcăm panta abruptă, cea mai abruptă din tot itinerariul, atunci în câteva minute eram afară din pădure.

IMG_2631

După ce am urcat panta abruptă, e poza mea preferată, chiar dacă e cam ștearsă :))

István a urcat cam jumătatea pantei, a văzut că se poate și ne-a chemat după el. L-am lăsat pe Toni să meargă în fața mea și am încercat să mă țin aproape de el și armăsarul lui, Martzi. Ca nu cumva Roua mea să aibă iarăși vreo idee de ocolire. Ne-am dus șerpuit ca pe serpentină, acum aveam voie să o țin de gât pe iapa mea. M-am agățat tare de coama ei, am închis și ochii. O creangă de brad m-a lovit peste față, simțeam gustul sărat al sângelui pe buze,  dar nu mi-a păsat, eram așa de fericită că pot face față, că urcăm, înaintăm, senzația era de nedescris. Aveam impresia că asta nu se întâmplă în realitate, ci mai degrabă suntem personaje într-un film. Îl auzeam în spatele meu pe Sipi înjurând că el în viața lui așa ceva… nici să-l plătească! Dar seara la cină trupa deja își planifica următoarea excursie.

Bea ne-a așteptat la pensiune cu copilul cel mic în brațe, și uitându-mă la ei doi mi-am dat seama că ea e eroina zilei, pentru că a putut să renunțe în favoarea copilului la o asemenea aventură. Fetița lor Emma, de zece ani este deja călăreață în toată regula, dar mi-a mărturisit că vrea să devină salvamar, bibliotecar și pompier în același timp. Ea urma a doua zi să plece cu Harmath cu băieții pe Măgura, muntele care se vedea din livingul pensiunii.

Eu am mai stat câteva zile la ei la Călata, duminica cu Bea ne-am dus chiar și la biserică, și ascultând preotul cum zicea: ”Cu ajutorul lui trecem peste obstacole, el ne este sprinjinul în încercările vieții, pe el ne putem baza în orice situație”, doamne iartă-mă, gândul îmi zbura la doar Harmath…

 

 

 

 

 

 Bea și fiica Emma călare pe Harmath

 

 

Harmath

29387035_10211728403709326_1641023007126192128_oElindulni hegyi lovastúrára 5 darab pasival, aki összenőtt a lovával, őrültség. Így utólag meggondolva. De szerencsére nem gondoltam meg. A csapatban volt két állatorvos (Sanyi és Toni), ez már egészen megnyugtató, az emberre nézve is. Balázs gyerekkorától lovagol, a többiek pár éve, rajtam kívül Sipi számított viszonylag kezdőnek, ő “csak” 2 éve lovazik. Négy belevaló Heves megyei pasas, akik imádják az erdélyi havasokat. Végiglovagolták az Erdélyi Szigethegységet, most a Bélesi tó környékét akarták megszemlélni közelebbről és lóhátról, és nem is tiltakoztak túl hevesen az ellen, hogy én is velük tartsak. Apám szokta mondani, hogy ha ő elmesélné miken ment keresztül életében, el sem hinnék neki. Most én is ebbe a dillemába estem.

29468250_10211728368228439_7420889062904430592_o

A szivatás már a reggelinél elkezdődött: Van életbiztosításod? Milyen a vércsoportod? Kiderül hamarosan, amikor a mentősök próbálnak majd újraéleszteni!  Ha most a pulzusod megmérnénk, ajajaj! Ők nem tudhatják, hogy nekem csak akkor dobog hevesebben a szivem, ha társaságban nem hagynak szóhozjutni (ezért írok blogot :))! Engem megijeszteni se lehet könnyen, nem azért mert bátor vagyok, hanem mert “vészhelyzetben” valami blokkolja az reakcióimat. De lovastúrán ez kimondottan előny. István, a vezetőnk, a lovak gazdája és a lovaglás szerelmese, Bea barátném férje, csak arra kért, semmi körülmények között ne visítsak! Atyaég, mi várhat itt rám!

Dél felé aztán végre valahára felnyergeltünk a Doru panzió udvarán (1100 méter tengerszintfölötti magasságban), én már annyira izgultam, hogy induljunk végre! Nekik nem volt olyan sürgős, ők pontosan tudták, körülbelül öt órás a túra, pihenővel együtt, időben vagyunk, hogy világosban még hazaérjünk Mărișel-ről, de én egy életen át vártam erre a kalandra! Felsegítettek a nyeregbe, aztán mindenki nekem magyarázta, majdnem egyszerre, hogyan tartsam a lábam, a sarkam nyomjam le, a hasam toljam előre, a hátam húzzam ki, a kantárszárat lehetőleg ne túl feszesen fogjam, ne abba kapaszkodjak, a gyűrűsujjamat mozgassam csak. Én próbáltam az utasításoknak megfelelően viselkedni, még Mátyás királyt (a Fadrusz szobrot) is magam elé képzeltem, ahogy peckesen megüli fejedelmi lovát, de az első percekben semmi sem segített. Aztán amikor már az aszfaltról a mezei útra tértünk, akkor kezdtem érezni, hogy egy ritmusban mozgok a lóval. Akinek neve Harmath. Nem tudom miért írom h-val, tiszteletből talán, mert ez a ló, ez a 11 éves tapasztalt kanca (ült a hátán már mindenféle lovas, rengeteg tapasztalatlan is az elmúlt évtizedben), bevezetett ez olyan világba, ahol a kommunikáció metanyelven folyik, ahol kitalálják rejtett félelmeidet, titkos gondolataidat, és ahol a kölcsönös bizalom életbevágóan fontos, néha életmentő lehet. Pedig olyan pókerarccal fogadott, amikor először megközelítettem, azt tartom magamról, hogy a kutyák arcmimikáját jól ismerem, azonban a ló arckifejezésén nem tudtam eligazodni. Azt az egyet megjegyeztem, hogy ha hátracsapja a füleit, az nem jelent jót.

29389212_10211728410149487_5309720797911187456_o

A fiúk asszem jól szórakoztak rajtam 🙂

A mezőn Balázs, a legszivatósabb alak, váratlanul elkiáltotta magát: VÁGTA! És az összes ló, legalábbis az enyém, elkezdett utána vágtázni. Én, aki még az ügetéssel se barátkoztam meg igazán, egy ideig ott ugráltam a ló tetején, próbáltam egyensúlyozni, akár a rodeón, de aztán nem tudom mi ütött belém, azt gondoltam, én ezt nem bírom tovább, legyen ami lesz, jöjjön, aminek jönnie kell, egyszerűencsak elengedtem a szárat, magamat meg hátravetettem, és szépen lehuppantam a földre. A csapat megállt, kénytelen volt megállni, István leszállt a lóról, jött, felemelt, csak azt éreztem, hogy egy pár másodpercig nem tudok megszólalni, kapkodom a levegőt, mint amikor a biciklivel nekimentem a járdaszélnek, és nem a térdem fájt, amit jól odavertem, hanem mintha enyhe agyrázkódást kaptam volna. Sisakom, (kobakom, pardon, Bea nem engedte, hogy sisakot mondjak!) az volt, így hát a fejem nem üthettem meg most sem. Az egyik állatorvos, Toni, odajött, hogy fáj-e a fenekem? Mondom, nem, inkább a hátam! (Gerincvédőt is akartak adni indulás előtt, de azt mondtam, nem kell! Most már tudom, hogy nem árt, ha van!) Akkor Toni hátulról a két karjával átfogott, magához szorított, és jól megrántott felfelé, gondolom, hogy a csigolyáim visszakerüljenek a helyükre. Visszasegítettek a lóra. A csapatvezető pedig azt kérdezte, amiután a többiek elhaladtak: Miért engedted el magad? Mindent láttam! Legközelebb ne add fel! Mondtam, értettem. És csak azután következett a valódi nagy kaland!

 

29425095_10211728375748627_3359807672751751168_o

Erdei ösvényen haladtunk, letört fenyőtörzseken léptünk át, vagy alattuk bújtunk át, kikerültük az akadályokat a hegyoldalba felkapaszkodva, mentünk a hegyipatakok medrében, ereszkedtük, kapaszkodtunk, a bélesi tó partján pihentünk, legeltettük a lovakat, átmentünk a Fîntînele-i vízgyűjtő gáton, autók előztek meg az úton, volt velünk egy kutyus is, akit nagyon féltettem, nehogy véletlenül elüssék. István említette, hogy a bánffyhunyadi EKÉ-sek valahol a környéken felállítottak egy Vasvári Pál emlékművet, de nem tudja pontosan, hol van. Sajnáltuk mindketten, hogy most nincs időnk keresésére indulni, aztán megmutatta, hogyan jelzik a természetvédelmi területet, egy fehér kockában egy piros kocka, ezt a jelzést sem ismertem eddig. Amikor a Mărișel-i sípálya már jól látszott, a fiúk azt tanácsolták, ne menjünk tovább az erdőn keresztül, keressünk inkább egy vendéglőt. De vendéglő, olyan, ami nyitva is lenne, nem akadt a környéken, így hát a tóparton ebédeltünk, megettük a vendéglős által készített szendvicseket. Megpróbáltam az ebédszünetben interjúzni túravezetőnkkel, de Balázs mindegyre belekiabált, hogy Hazudik! Elhalasztottam hát a vacsoraidőre ezt a lehetetlen küldetést. Eszembe se jutott, hogy vizet vigyek magammal, én,  aki még a rádióhoz is viszem a hátizsákomban a félliteres vizespalackomat. Ebből is látszik, hogy mégiscsak írtónagy stresszben lehettem, ha még az alapvető, létfontosságú szükségleteimről is megfeledkeztem. Így hát választhattam: a fiúk megkínáltak pálinkával, borral és früccsel, utóbbi mellett döntöttem, mondván, hogy a fröccs mégiscsak közelebb áll a vízhez.

29388750_10211728388268940_1839706867094257664_o

Annyi minden történt útban arrafelé is, lehajolni az ág alatt, átölelni a ló nyakát, lefele menet hátradőlni, felfele menet a sörényébe kapaszkodni, de minden arrafele-élményt kitörölt, felülírt a visszafele út.

Pedig azt hittem, ami nehezebb volt, azon túl vagyunk. Én a kis naiv. István túravezér szereti a kihívásokat, mindent megtesz azért, hogy a turistáinak otthon legyen miről mesélniük. Előrebocsátotta, amikor visszafelé indultunk, hogy ezen az erdei ösvényen nem biztos, hogy végigmehetünk, de próbáljuk meg! És nagy viharok is voltak itt nemrég, errefelé is lesz egy csomó ledöntött fenyő.

Elindultunk hát a visszafele ösvényen, és egyszercsak ott volt a nagy fatörzs az utunkban, de pont egy méteres magasságban, hogy se alatta átbújni, se fölötte átugratni nem lehetett, főleg ami engem illet. És a többiek se versenylovasok, na. Vezetőnk megállást vezényelt, és felment, hogy terepszemlét tartson: lássa, hogy balfelől a hegyoldalba fel tudunk-e kapaszkodni lóháton. Hamar visszaszólt, gyertek utánam! Hagytam Tonit előremenni, főleg, hogy Harmattal már volt egy kis pánikhelyzetünk, azt el se mesélem. De mégis: majdnem beszorultunk két fenyő közé, mert a ló úgy ítélte meg, hogy ő ott, azon a keskeny helyen átfér, de a lovasát, engem nem vett számításba. Én bevallom, nem mértem fel a helyzetet, csak amikor egyszerre mindenki elkezdett kiabálni: állítsd meg! Állítsd meg! Fordítsd vissza! Mind a ketten megzavarodtunk, én is, a ló is, ami úgy végződött, hogy Harmath valóban megfordult, a meredeken leereszkedett a patakmederbe, én meg ösztönösen a nyakában csipaszkodtam, teljesen átöleltem a nyakát, ami, mint tudjuk, lefelé menet egyáltalán nem ajánlatos. Szerencsére nem butykáztam át a fején. Ezután az epizód után, úgy éreztem, kissé bizalmatlan lett velem szemben, és én is már csak remélni mertem, hogy azért az utasításaimat végrehajtja az út hátralevő részében is.

29468077_10211728376428644_8521568900310106112_o

Hátul látszik egy ledőlt fenyő törzse, ahogy keresztezi az utat

Szóval István felment a meredek oldalon (ha nem látom, hogy kapaszkodik felfele a lovával, azt mondom ezt lehetetlen megcsinálni!), és mint a galamb az olajággal, nem tért vissza, csak szólított. (Tudom, tudom, Nóé esetében fordítva volt!) Toni lovagolt előttem Marcival, mint már meséltem (jaj, a lovak nevét még fel sem soroltam: Marci, Foltos, Szélvész, Olga és Harmath), én igyekeztem a közelében haladni, hogy Harmath nehogy megint a maga feje után döntsön! Már tudtam, hogy jó erősen a sörényébe kell fogózkodni, felfelé úgy a legbiztonságosabb. Átmentünk egy lehajló fenyőág alatt, éreztem ahogy suhint végig az arcomon, behúnytam a szemem, a tűlevelek felsebezték a szám, éreztem a vér sós ízét az ajkamon, az ág meghorzsolta a homlokom, de nem érdekelt, még jól is esett, hogy nyoma lesz a “hőstettemnek”! Nem számított semmi, mert a kancám elszántan kaptatott velem felfelé a sziklás, meredek hegyoldalon, én meg teljesen, egész lényemmel rábíztam magam. Pár másodpercig az volt az érzesem, hogy nem is a valóságban vagyunk, hanem egy filmben. Azt az érzést nem lehet szavakkal leírni, olyasmi volt, mint a népmesében, amikor a táltos ló reptében leejti a lovasát, aztán meg alászökik, és megkérdi: Megijedtél kedves gazdám? Meg bíz én, kedves lovam! Én is ilyesmit éreztem, amikor a tetőn kiértünk az erdei útra, és megköszöntem kedves lovam “jóságát”. Sipi hátul káromkodott, hogy ő aztán többet soha a büdös életbe! De este a vacsoránál már tervezték a következő túrát, útvonalat. Nevetés, borozás, izomláz nálam (még hasizomlázam is volt!) egyik poén a másik után: Milyenverbális? Nonverbális, te hülye! Bea a vendégházban várt minket Bălcești-en a panzióban, innen indultunk, itt volt a 4 napos túra bázisa, magyarul Valkókelecel, ahol még úszómedence is van (fél napot jártunk a fürdőruhám után, mert álmomban se gondoltam volna, hogy lovaglás után úszni fogok). Nagyobbik gyerekének (Emma tíz évesen szuperlovas, de azért könyvtáros és vizimentő szeretne lenni meg csillagász, másnap ő ment a csapattal túrázni) nem volt még kész a házija, a fiúk próbáltak segíteni: Szókapcsolat az óra szóval? Hát pásztoróra!  

Ahogy elnéztem a barátnémat (aki férjénél is hamarabb kezdte a lovazást), ahogy tartja a karján a 3 és fél éves kisfiát, rájöttem, hogy ő a nap hőse, aki lemondott egy ilyen túráról a kisgyerek miatt, mert a gyereknevelésben nem lehet megcsinálni, hogy most dobunk egy hátast, és nyerünk egy kis pihenőt.

Másnap elmentünk Magyarvalkóra a templomba, és a fiatal lelkész, amint magyarázta, hogy Ő átsegít az akadályokon, vezet az úton, ő a támaszunk, belékapaszkodhatunk a bajban, Isten bocsáss, én csak Harmath-ra tudtam gondolni….

 

29497516_10211728380948757_4197756840173371392_o

Harmath nem neheztelt, ha facebookoztam:)  Fotók: Bethlendi István

folyt. köv.

Hamarosan megírom a nagykalotai tanyai életet, a lovak ridegtartását, és a hunyadi elsősegély tanfolyamot, amelyen nemcsak Bea és én, de még a 3 és fél éves Gábor is résztvett, és diplomát is kapott a rohammentő szolgálattól (amelyet miattam, hálaistennek nem kellett riasztani)!

Nőnapi

Van egy barátnőm, tekercselő, nagyon erős keze van, ő szokta javítani a fűnyírónkat meg a druzsbát. Egy javítóműhelyben dolgozik, ő ott az egyetlen női alkalmazott. Általában átnéznek rajta a kliensek, akik javításra szoruló géppel, műszerrel jönnek, és akik először lépnek a szervízbe, azt hiszik ő a titkárnő. Keresik, hogy hol a szaki. Kezdetben próbálta elmagyarázni, hogy ő lesz az (a szakember, szakasszony? :)), aki kezelésbe veszi a meghibásodott szerszámot, de amikor látta, hogy nincs érdelme, felhagyott ezzel a próbálkozással és magyarázkodással, a végén úgyis kiderült minden, amikor nála kötöttek ki a kuncsaftok. Azt mondja, most már élvezi ezt a megkülönböztetést, jót mulat rajta, nézi ahogy a belépő ember a szemével szinte kétségbeesetten keresi a férfiszemélyzetet, aztán hitetlenkedve próbál belenyugodni, hogy “csak” egy nő lesz az, aki megjavítja a gépét. A minap egy pasi jött egy légkalapáccsal. Szépen, illedelmesen köszönt, aztán pedig a szokásos módon egy szerelő iránt érdeklődött. Barátnőmnek most kicsit felment a cukra, hogy már megint a régi mese, meg akarta kímélni az elbizonytalanodott urat a felesleges időpocsékolástól, és határozottan rászólt: Adja csak ide azt a pikámert, lássuk mi a baja! A pasasról lerítt, hogy “mit akar ez a fehérnép?!” , vonakodva mégis odaadta a szerszámot, barátnőm szétszedte, és rögtön mondta, hogy Ez tipikus hiba, látja, itt van a baj! Nincs elég nyomás a rendszerben! Több ilyennel is volt már dolgom! Ja tényleg! – csillant fel a kliens szeme. Hogy maga miket tud! – volt némi elismerés és csodálat a hangjában, de inkább hüledezett: Egy nő, pikámert tud javítani, hogy mik vannak manapság! Hova vezet ez!” – mondaná Henry, a szolga, a Csengetett Mylordból :))

scan0014

Remélem nem haragszik meg a barátnőm, ha a petrimamámat juttatja eszembe, ő is ilyen amazontipus volt. Rákényszerült, mert a férje hadirokkantként jött haza a háborúból, a jobb kezét nem tudta többé felemelni. Nagyanyám hát a főzés, mosás, takarítás mellett, bivalyt fejt, kaszált, fát vágott, még az erdőre is ő járt az “emberekkel” a kimért fát hazahozni, szekeret hajtott.  Egyszer elragadt az ökör, ilyen is van, leugrott a szekérről, hogy elkapja a szarvánál, és eltört a keze, azután mindig olyan lilás dudor éktelenkedett a csuklójánál. Én már így ismertem meg. Azt hiszem, ha petrimamára kell visszaemlékeznem, nem az a kép él bennem, hogy varrja, hímezi a diványpárnát, hanem inkább az, ahogy hasítja az udvaron a fát, finoman, nem erőlködve, de lendületesen, precízen, tudja, hogy hova kell sújtani a fejszével, hogy kettéhasadjon, és ne repüljön messze egészben, ahogy az nálam történni szokott.

Egész pici gyerekkori emlékem, azt hiszem az első ilyen, amikor eljött utánam Somlyóújlakra, busszal utaztunk Váralmásig, és ott felültetett a zöld vagy inkább khaki színű erdészhátizsákja telejére (régen mindenkinek volt ilyen Kispetriben, gyakorlatias emberek a kalotaszegiek, ez érthető amikor vonatállomáshoz, buszmegállóhoz minimum 5 kilométert kell gyalogolnod), és úgy mentünk az almási erdőn keresztül. Útközben egyszer álltunk csak meg pihenni, és számomra ez az élmény összemosódik a hátán rőzsét cipelő mesebeli anyóka történetével. Később, egyetemista koromban, amikor már én is gyalogoltam a sztánai állomásra, és óriási turistahátizsákomat megpakolta két hétre való kajával, Petrimama megtanított arra, hogyan kell pihenés után újra visszaemelni hátunkra a zsákot. Nem egyszerű, megvan annak is taktikája, előbb a jobb válladra lököd fel, aztán egy nagy lendülettel átlendíted a bal vállad felé, és beledugod a bal karodat is a pántjába.

Alkatra nem hasonlítok hozzá, de lélekben nagyonis, legalábbis merem remélni. Petrimama alacsony volt, tömzsi, vastag karja és lába volt, épp a kemény férfimunkára termett, amire az élet rákényszerítette. Én pedig csak azt vallom, de csak társaságban, amiután három sört megittam, hogy nekem férfilelkem van. Egyszer azt álmodtam – színes álom volt, ami egyes pszichilógusok szerint nagy jelentőséggel bír – hogy a háborúban vagyok, katona. Mentünk, törtettünk, kúsztunk a lövészárokban előre, minden csupa sár volt és mocsok, koszos volt az arcunk és a ruhánk izzadt, ránk volt tapadva, dagasztottuk a sárga agyagot, még az álom színe is olyan szépiás volt. Alig bírtam előre haladni, mellettem mindenütt katonák (persze férfiak, hiszen én is az voltam), és olyan borzasztó érzés uralta a lelkem, halálfélelem, azt hiszem. Azóta a sörözéseken, az egyre ritkább sörözéseken, nem azt mondom, hogy hímnemű a lelkem, hanem, hogy katona vagyok. Nem is hazudok sokat, hiszen egyetemistaként az voltam, amíg eljött a rendszerváltás. Akkor az egyetemista lányokat katonaszolgálatra kötelezték, de én és kolleganőim nem éreztük ezt egyáltalán kényszernek, egész jól szórakoztunk, és elsőévben imádtam, ahogy az egyenruha elrejtette, hogy terhes vagyok. Altisztként szereltem volna le, ha harmadéven nem jön el a forradalom. De örültem, hogy eljött, mert legalább szocializmusból nem kellett levizsgázni. Utána szegény tanár demokráciát próbált tanítani, de senki nem ment el az óráira, és megszüntették a tantárgyat.

Azt hiszem, ha férfi lennék, akkor is csak közkatona lennék, de nem baj, mit is mondott Szókratész? Annak a helye, aki az igazságért harcol (hozzátenném, aki azt keresi), az emberek között van, és nem a hivatalokban. Legyen az nő, férfi, riporter vagy tekercselő!

Boldog nőnapot minden férfilelkű nőnek, és nemcsak! Kívánok ezúton anyukámnak is 🙂

scan0005

A képen anyám jobbról a harmadik. Bukarest, 1960

A lét elviselhetetlen nemlétezése

Ez a kép ez nem hamis, nem az internetről másoltam, bármilyen hihetetlen, ezt most “frissen” fényképeztem a remeteszegi temetőben, nagyonis hiteles. A sírkő is megvan, épségben, ott fölötte, csak nem akarom kitenni, mert ez olyan mintha valakit meztelenül mutatnál meg. Tisztán olvasható az elhúnyt családtagok mindkét neve, ott fent persze, és lent pedig… Szóval, aki kíváncsi, még a koporsóba is vethet egy pillantást, ha nem elégszik meg a mellette szétszóródó csontokkal. Tudom, kissé morbid a téma, de engem is megrendített ez a látvány, muszáj megírnom. Bíró Lajos ősmagyar kutató azt tartja, a régiek nem féltek a halottaiktól, tisztelték őket, és a temetőbe járni se féltek, sem nappal, sem este, sem éjjel. A halotti kultusznak minden kultúrában megvolt a maga helye, elég csak az egyiptomi múmiákra gondolni. A napokban néztem meg egy egészen friss dokumentumfilmet Tutanhamon sírhelyével kapcsolatban, hogy lehet, feltételezett édesanyja, Nefertiti ott fekszik a fia sírkamrájának falán túl, de ki merné azt a gyönyörűen festett falat áttörni, az olyan lenne, mintha lyukat fúrnánk Mona Liza festményébe. Ezt hogy a temetők félelmetesek csak a mai korban kódolták belénk, főleg a horrorfilmek, mert ez olyan kézenfekvő téma, zombik, földből kinyúló karok, stb.

IMG_2499

Egy olyan temetésről jövök éppen, ahol összesen tizenhárman vettünk részt az adventista pappal együtt. Szokatlan volt számomra, mert én eddig csak olyan temetéseken jártam, fordultam meg, amelyeken a fél falu ott volt, vagy városon egy tele kápolnányi ember, plusz még akik kinn álltak az épület előtt. Az adventista pap elmondta, hogy az életet Istentől kapjuk ajándékba, meg kell ám becsülni, nem szabad csúfot űznünk Isten ajándékából (az elhunyt májcirózisban szenvedett, elég fiatalon távozott). Közben a ravatalozó mellett ott sétált le s fel egy hajléktalannak tűnő egyén, vézna testét pálcika lábai alig bírták egyensúlyban tartani. Mocskos hanorák volt rajta, elég vékony ebben a télies időben, és én arra gondoltam, hogy most hangzik el a példabeszéd, ami érdekelhetné, de ő süketen elmegy az intő szavak mellett. Aztán meg a régi facebook vicc is eszembejutott, hogy 500 ismerőse van a közösségi oldalon, és mégis alig jött el tíz ember a temetésére. Nem tudom az éppen eltávozott testvérünknek hány ismerőse volt a facebookon, vagy egyáltalán volt-e neki profilja, de olyan elszomorítónak találtam (persze az egészen megszokott dolog, hogy egy temetésen elszomorodj, és elgondolkozz a saját egzisztenciákon, és azon, hogy téged vajon mikor eresztenek le egy ilyen gödörbe), szóval elgondolkodtatott, hogy miért van az, hogy egyeseket teljesen elfelejtenek, míg másokat nimbusz övez hosszú éveken át. Vajon ez a földi létbeli státusnak a folytatása, hogy akik kivívják maguknak a tiszteletet életükben, azok életük után is részesülnek a dicsőségben? Akkor nekem is kábé ilyen kilátásaim lesznek, mint az alábbi kép mutatja 🙂 – ez mondjuk nem is a legrosszabb változata az enyészetnek…egy-két virágbokor, és más semmi…

IMG_2494

Az ominózus sír oldalának repedésén át kilátszó korhadó koporsón lévő nevet csak itthon tudtam kiolvasni, amikor a fotót letöltöttem, és megdöbbentett, hogy ez a név pont a János. Mert épp a napokban meséltem Lacinak, a páromnak, hogy a mi családunkban ez egy nagyon peches, rossz ómenű név, főleg, ami a kalotaszegi vonalat illeti: a dédnagyapám, a petrimamám apja, 36 évesen meghalt vérmérgezésben, belelépett egy rozsdás szegbe, a petrimamám öccse, János, ottmaradt a háborúba, ott van a neve a kispetri házunk előtt álló hősök kövébe vésve, aztán petrimamámnak volt egy kisfia, még apám előtt, aki másfél évesen meghalt, szintén János, és a mama unokaöccse, a bátyjának a fia, Sinkó János, 22 évesen motorbalesetben húnyt el. A szilágysági, az újlaki nagyapám szintén János volt, és elég drámai életet élt ő is. Ennyit a Jánosokról, és az enyészetről. Az adventista pap a sírnál is mondott egy prédikációt, János Jelenések könyvéből idézett, miközben károgtak a varjak. Többször elhangzott az új föld és az új ég. És hogy ami most körülvesz bennünket, az a régi mindkettőből. Egy rokon megjegyezte, innen olyan szép a kilátás a városra, szegény megboldogult innen belátja majd az egész Vásárhelyet.

IMG_2495

A négy sírásó elkezdte lapátolni a sírhantra a földet, az egyiknek váratlanul megszólalt a telefonja, nem zavartatta magát, letette a lapátot, alrébb ment kicsit, és felvette. Elég hosszasan beszélt, egy ilyen pillanatban nekem borzasztóan hosszasnak tűnt, mert a pap közben énekelt, és odaszólt a rokonokhoz, kereszt van, nincs, jó, lapátoltak tovább. A kereszt az most készül, nem volt rá idő, hirtelen ment el a halott – magyarázkodott a rokon. Nem lesz szokatlan a név nélküli sír, találtam még párat a remeteszegi temetőben. Családja nem volt, gyerekeket nem hagyott hátra, senki nem fogja keresni.

Február végén otthon voltam Somlyóújlakon az anyám szülinapján, és azon kezdtünk el vitatkozni, miután megittuk a szülinapi bort, természetesen, hogy ki az a Sinkó János, akinek neve a hősök kövén áll bevésve. Apám váltig állította, hogy petrimamának, az anyjának, csak egy fiútestvére volt, és az Sinkó Pista, a fiatalon balesetben elhúnyt János apja. Én pedig egészen jól emlékszem már zsenge gyerekkoromból, hogy petrimama mesélte, az ilyeneket nem szoktam elfelejteni, hogy két bátyja volt, és az egyik hősi halált halt a második világháborúban. Apám meg úgy tudja, hogy a nagyapja halt meg a háborúban, és az a Sinkó János, akiről én beszélek, nem létezett! Erről meg van győződve, és ebből nem enged, hogy a nagyapja neve szerepel a hősök kövén. Majdnem összevesztünk ezen, és engem mélységesen felháborított, felháborodtam a nemlétező János nevében is, hogy egy emberből, egy ember emlékéből még annyi sem maradjon meg, hogy valaha élt ezen a földön!

IMG_2504

Az út a remeteszegi temetőből lefelé

És itt a tátongó sír, oldalnézetből. Imádok a régi temetőkben kószálni, de ilyet soha életemben még nem láttam:

IMG_2485

 

Jobb nekem itthon a fekete…

 

Ezt hallva, a mai ember azt gondolná, hogy egy kigyúrt színesbőrű pasira gondolok, de nekem inkább most azon jár az eszem, hogy a Petőfi idejében még a fehérkenyér volt a menő, míg most a teljes kiörlésűre szavazunk, és a farkas akkoriban az ember ellensége volt, lásd a Piroska és a farkas meséjét, minden gyereknek bemesélték, hogy az egy gonosz állat, és el kell pusztítani, míg ma már tudjuk mennyire sebezhető, és védeni kell, ha azt akarjuk, hogy ne haljon ki véglegesen. Mindez egy környezetvédelmi téma kapcsán jutott eszembe, imádom ezeket a témákat, végre elindult Romániában is az Agromediu program, ha környezetbarát mezőgazdaságot szeretne művelni egy gazda, életteret biztosítani a békászósasnak, akkor nem kell mást tennie, mint igényelni ezt a csomagot, 200 euró fejében parlagon hagynia termőföldjének tíz százalékát, szalmásgabonáról van szó, és aztán a termés 10 százalékát sem szabad learatnia februáig.  Erre mondták a gazdák valahol egy környékbeli faluban a Milvus Csoport tagjainak: „Maguk itt nyakunkrahozzák ezt a békászót, s aztán úgy járunk vélle, mind a medvével!”

 

A Milvus sajtótájékoztatója, ahol ismertetik az Agromediu csomagot

Rádiós évfordulóról lévén szó, ma ünnepli a Marosvásárhelyi Rádió fennállásának 60-dik évfordulóját, amikor először szólalt meg a Székelyföld. Én kivontam mára magam a szervezési munkából, és elmentem erre a „sajtótájra”, mert az eseményeken mindig ott kell lenni, és eszembejútott, hogy rádiós karrierem asszem legemlékezetesebb bakija pont a békászósashoz kapcsolódik, ugyanis kolozsvári rádiós koromban is imádtam a madaras témákat, elmentem hát egy előadásra, amelyet Kósa Ferenc neves gólyaszakértő tartott a biológia karon, végig figyelmesen jegyzeteltem, a professzor előadását projekcióval, power point-ban illusztrálta, láttuk a madarak vonulását Afrika déli részéig, az útvonalakat, a meggyűrűzött példányokat, a jeladóval ellátott egyedeket, talán már Arlie-ról is szó esett, a leghíresebb békászósasról, mindent láttam és hallottam, nagyon koncentráltam, a végén szokásom szerint, félrehívtam az előadót, hogy akkor most ejtsük meg a rádiósinterjút. Az első kérdésem, hogy ugye a fehérgólya egészen Afrika déli csúcskéig vonul, és hogyan követik az útját, és milyen következtetéseket vonnak le a megfigyelések alapján? Mire Kósa professzor: Én itt most nem a gólyáról, hanem a békászósasról beszéltem másfél órán keresztül!  Nem volt a hangjában felháborodás, de én annyira zavarbajöttem, hogy már nem is tudtam hogyan folytassam ezt a félresikeredett beszélgetést, úgy tűnt mintha akkor csöppentem volna oda, és fogalmam sincs miről volt szó az előadáson. Eszméletlen, hogy az emberi elme mennyire félrevezethető, belekódolják, hogy itt most egy gólyaszakértő beszél, és még a képeken is gólyát lát, és nem sast. Legalábbis én ilyen vagyok. Tudom, hogy nincs valami rendben velem, de ez már nem fog sokat változni, attól tartok.

IMG_1650

A Maros-parti takarítási akción talált “plakát”, nem mi tettük oda 🙂

Mi rádiósok szeretünk tenni is valamit a környezetünkért, az élővilágért, nemcsak beszélni róla. Szerveztünk Bözödi tóparti takarítást, Maros-parti takarítást, a megcsonkított fák védelmére keltünk már nem egyszer, és ami engem illet, végre megvalósítottam az álmom, és kerékpárral közlekedem, azonban ez sem zökkenőmentes, főleg ilyenkor télvíz idején. Pedig olyan egyszerű lenne, ha nem ütköznék folyton emberi ellenállásba, ha a környezetem nem próbálna lebeszélni, nem akadna ki minden apróságtól. Amikor most február végén lehullott ismét a hó, és bicajjal mentem munkába, több sofőr is dudált, kimeredt szemekkel néztek rám a visszapillantó tükörből, vagy integettek, és szerintem őrültnek tituláltak. Aztán vannak olyan férfiak, akik azt hiszik, hogy ez valami kihívásszerűség, felhívás keringőre vagy mi, és megengedik maguknak, hogy belémkössenek. Nem tudtam arról, hogy a nő biciklin az a kacérkodás jele lenne?! Ti hallottatok ilyesmiről? Világosítsatok fel engem is akkor!

Egyetlen dologtól borulok ki, amikor életem szerelme (Laci?) azt mondja, hogy nem szabad ilyenkor bringával közlekedni, mert veszélyes, mert én ha nem is csúszok, az autó a hátam mögött megcsúszhat. Ahelyett, hogy biztatna, és hogy értékelné, hogy milyen szépen fejlődök. Mert olyan kevés kell a boldogsághoz: elég a tudat, hogy környezetbarát vagy, az érzés, hogy napról-napra egyre ügyesebben oldasz meg helyzeteket, hogy már a szemedbe eső hópelyheket is elviseled, csak kissé piros lesz a szemedfehérje utána, és fennáll a kockázat, hogy azt feltételezik, sírtál. Az az érzés, hogy megcsináltad, az felér mindenféle kockázattal! Megtapasztalod az extrémet, itt helyben, nem kell elmenned a Himalája lábáig (apropó, holnap a turisztikai magazinban Veress Zsombor mesél nekem nepáli útjáról). Elég, ha elhúz melletted viszonylag nagy sebességgel egy long vehicle teherautó és az összes latyakot rádzubbintja, a kabátod elázik, és mintha a mozgó szörnyeteg szele egy kicsit alrébb is nyomna, ilyenkor nem árt jó erősen szorítani a kormányt. És nem számít már, hogy nem tanultál meg sízni, nem számít, hogy szinte ötvenéves vagy, nem számít hogy nem vagy képes többé 65 kilósra visszafogyni! Környezetvédő vagy, aki épp népszerűsíted az Agromediu csomagot, szelektíven gyűjtöd a háztartási hulladékot, mert már beszerezted a komposztládát, és mindennap megtapasztalod a sikerélményt, hogy ma is megcsináltad, zuhogó esőben is, fagyban is, sárban is, keresztülmentél a tócsákon, az útszéli  hókupacokon (azzal vigyázat, mert azokon lehet csak nagyokat bucskázni!), a jegyes aszfalton, leereszkedtél a hídon (ami nem is olyan veszélyes, mint régebben hitted), no meg a rádió meredek udvarán, közben feldolgoztad agyilag az összes impulzust, ami aznap ért (jót is, rosszat is). Van időd mindenre hazáig az 5 és fél kilóméteren keresztül, miközben az emberek sajnálnak, hogy szegény nő! Te meg boldog vagy (mint a lelki szegények), és azzal a tudattal érsz haza, hogy ma is kicsit, valamit előremozdítottál a környezettudasabb lét terén. A hatvanéves Marosvásárhelyi Rádiónak köszönhetően, mert mi vagyok/lennék én nélküle!

IMG00052-20111116-1121

A karikatúra is valamelyik rádiós évfordulóra készült, tisztára olyan vagyok, mint egy albinó békászósas 🙂

Ha a holnapi ünnepségen piros lesz a szemem, ne feltételezzétek rólam, hogy sírtam 🙂