Category Archives: Uncategorized

A jó dolgokról

Szerencsére vannak jó dolgok is az életben. Még az enyémben is! Az egyik az, hogy ma reggel tündérmesevilágra ébredtünk. A család apraja-nagyja, a cicák kivételével, nagyon élvezték. Szeplőtelen Cicamicát* különben azzal szoktuk ijesztgetni, hogy Teszlek ki a hóra! S ettől a fenyegetéstől nagyon meg szokott ám ijedni, képzelhetitek! A kutyák hancuroztak, a verebek az etetőben tömörültek, verték le egymást, a szemközti szomszéd öreg fáján egy macskabagoly “nyávogott”, hátul a mezőn egy termetes, szürke macskaféle lopakodott végig, a nagy hóban alig bírt haladni, olyan vadmacskaszerűnek tűnt, de biztos nem volt az!

A verebek megszállták az etetőt, cinegék is szoktak jönni, és egy vörösbegy is, később. De a verebek az elsők. A cinegék dél körül jönnek, a vörösbegy (egyedül van mindig) fél 3 és fél 4 között. Beosztották egymás közt!

Ilyenkor mindig azt érzem, igazolást nyer számomra, hogy igenis vannak csodák! A tél beköszönte mellett, a másik csoda a naptár. Egy régebbi blogomban említettem, hogy gyűjtöm a régi naptárakat, és amikor ráeszméltem, hogy a lányom szülinapja ismét vasárnapra esik, akkor döbbentem rá, hogy elő kell keresnem egy 88-as naptárt, mert az egyezni fog az idei évvel. Mégiscsak van gyakorlati haszna az ilyen ízlésficamos hobbiknak. Eddig ez sose tudatosult bennem, hogy időnként az évek ismétlődnek. 2021 pedig megegyezik a 71-es évvel is, amikor a hugom született, és a 93-assal is, amikor a rádióhoz kerültem. 93-as naptáram is került, gyorsan beragasztottam egy 2019-2020-as határidőnaplóba, nekem ilyet vett idénre Laci, mert ő mindig mindent elnéz. Ha nála adnám ki a könyvem, eléggé gondban lennék! Vicc volt!🤣 Könyvet se tervezek kiadni a közeljövőben, és ha mégis, kiadóként csakis ő jöhetne szóba! Amíg le nem ordítja a fejem! 😀

Ez a hugom régi határidőnaplója, ő pedig az apánktól kobozta el, mert eredetileg az ő neve szerepelt rajta. Akkor is voltak agendák, eszméletlen. S beírom a keresőbe, hogy lássam, használható-e az agenda szó magyarul, s mit dob ki? Atyaisten! Agenda 21: terv az emberiség 95%-nak kiirtására 2030-ig 😀 Még jó, hogy nincs 2021-es agendám! A cikket különben 2017 március 11-dikén írták! Mindig is tudtam, hogy a 11-es egy félelmetes szám! 211-es volt a sorszámom, amikor nem jutottam be az egyetemre 🤣 Különben innen az a tévhit, hogy az emberiség létszámát le akarják csökkenteni 500 millióra, vagy valami ilyesmi, be van vésve a Georgia Guidestones-nak nevezett emlékmű falába.

De tényleg nincs, még egy kis kézi naptáram se! Semmi. Idén nem vettünk, nem volt rá alkalom, nem voltak rendezvények, könyvvásár, ahol ilyen kis reklámnaptárakat osztogattak volna. Még a rádió sem csináltatott, feltételezem, mert nem volt hol szórni! Ez az első év, azt hiszem, amikor totál naptár nélkül kezdtem el az új esztendőt. És mit ad Isten! Három naptáram is van, a 71-es, a 88-as és a 93-as! És a neten, ahol minden megtalálható, most bukkantam rá, hogy van “Azonos naptári évek” oldal, ahol megtudhatod, hogy a 2021-es év a 2027-essel is azonos lesz, ha még megérjük! Tehát, aki már megvette, tegye félre, 6 év múlva újrahasznosíthatja! Sajnos, a táblázat csak 1900-tól számítja ki az egyezést, ezért nem tudom, hogy az én 1895-ös építész naptáram vajon melyik évben lesz megint érvényes? Majd kell figyeljem, mikor kezdődik az újév kedden, Boldogasszony havában. Azt hiszem, nemsokára! Ebben az egyházi ünnepek is szépen fel vannak tüntetve, felekezetekre lebontva! Ha jól számolok, akkor ez az azonosság 2024-ben következik be. Vagy közben lesz egy szökőév is? Semmit nem tudok, olyan együgyű vagyok!

Laci hazajött a szupermarketből ámuldozva, hogy nézzem meg, milyen plakátot tettek ki! Hogy ő még sose látta, hogy ezt kiírták volna valahova is, s főleg ilyen nagyban, és persze, a kétnyelvűség mellőzésével, mert miért is ne? A magyarok nyugodtan megehetik a citrom héját is!

Az agyam egyből beindult: “Nyavalyások, féltek az oltástól, né mi van a citrom hajában!! Ha eddig nem tudtátok volna! Ezt emésszétek meg!” – most a menedzser fejével próbáltam gondolkodni, vagy a felettese felettesének a fejével, aki ezt elrendelte. S egy kis kétnyelvűség is fellelhető a plakáton, mert az infót szándékosan beszakították, hogy ékezet is legyen, meg nem is az ó betün. Milyen ötletes! Vagy talán Laci szakította volna be, vagy inkább le akarta tépni, hogy hazahozza, hogy a saját szememmel lássam, s rajtakapták?! Milyen hülye vagyok, még elültetem itt a gyanakvást a rend őreiben! Aztán nézhetjük magunkat!

Mind csak jó dolgokról számoltam be, nem igaz? Jó dolog újrahasznosítani, jó dolog informálódni a citromfélék természetéről, az amerikai Stonehenge-ről … Szegény nagymamám, ha élne, mit reszelne most le, s tenne el cukorral befőttes üvegben, hogy majd a süteményre rászórja vagy a tésztájába belekeverje?

By Dina Eric – https://www.flickr.com/photos/viryakala/15396415432/in/album-72157647773659459/, CC BY-SA 2.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=68014417 Felhívja a figyelmemet a wikipédia, hogy így kell feltűntessem a fotó szerzőjét. Tiszteletben tartom, Isten ments, hogy még ebbe is belekössön valaki! Valahogy a másik Stonehenge, az angliai nekem sokkal jobban tetszik! Bár még nem jártam ott, s lehet nem is lesz már rá alkalmam! Ez olyan hátborzongató, olyan, mint a monolit, ami a 2001-es Űrodüsszeia filmben lepottyan az égből (2001 – hol van az már! s a tavalyi hó!), csak ebből kettő s fél van. Hát még, ha figyelembe vesszük a rávésett, enyhén nyugtalanító apokaliptikus üzenetet! Azt a hülye konteót! 😀

Megjött a tél!

Már éppen arról készültem újabb blogot írni, hogy milyen cudar a világ, hogy megkörnyékeztek messengeren, hogy nem akarok-e több pénzt keresni és gazdagabb lenni (innen üzenem, hogy NEM, én elégedett vagyok azzal, amim van, nem vágyom többre, csak harmóniára és egészségre! Persze, kéne szép új fürdőszobabútor (és nem csak), meg rendezett udvar, mindennel együtt, ami ezzel jár, és rendes előszoba, stb, mi minden nem kéne még, de ezt nem kötöttem az orrára a kedves tolakodónak! 😀 és ezek nem is olyan lényeges dolgok, hogy ezek miatt eladjam a lelkem!), aztán nem kevesebb mint 80!!! komment érkezett a spam szekcióba itt a blogon, amely mind jóváhagyásra várt, és már majdnem megörültem, hogy milyen sokan szóltak hozzá az én kis írásaimhoz, amikor azt látom, hogy minden idegen kommentelő ugyanazt akarja, mégpedig… megáll az ész! ampicilint akar nekem eladni! Mi a csuda történik a világban, amiről én még nem szereztem tudomást!? Azt persze tudom, hogy az ampicilin antibiotikum, és csak receptre írják fel, de miért rendelne valaki online antibiotikumot? A vírus ellen netán? Azok, akik otthon, titokban kezelik magukat? Vagy talán az is egyfajta drog, és el tudjuk magunkat vele kábítani, ha bizonyos mennyiséget belövünk magunknak? Vagy tényleg drogot kínálnak ezek a fura site-ok, csak ez a fedőneve valami újfajta kábítószernek? Nem értem, és azt sem, hogy miért nyomulnak a blogoszférában (is)? Mert minden létező teret ki kell használni, nem árt terjeszkedni?

A nyolcvan komment között volt olyan is, amely dícsérte a bejegyzésem, mintha értené! 😀 Volt olyan is, amelyben megkérdezte, hogy a sajátom-e a design, vagy fizetek valakinek a weboldal szerkesztéséért. Szinte elröhögtem magam, mert pont ez az, amit nem lehet megdícsérni, mert egyáltalán nem vagyok profi ebben, nem néztem utána, hogy kell szebbé, dízájnosabbá tenni az oldalt. De az ilyen kereskedők, mindig is nagyon agyafurtak voltak, jól tudják, mivel lehet az embert tőrbecsalni, csabdába ejteni, olyasmivel, ami hízeleg az egójuknak. Ezután következett volna a kérdés, hogy nincs-e szükségem egy adag ampicilinre?

Aztán megörültem, mert reggel tél volt az udvaron, de amikor e sorokat írom, már rég túlvagyunk a reggeli talajmenti fagyon, sajnos! Pedig annyira boldog voltam, sokan nem szeretik a telet, nem értem miért? A hó megváltoztatja teljesen a környezetet, a kutyáknál is nyilvánvaló, hogy úgy örülnek a hónak, mint a kisgyerekek, fetrengőznek, szaglásznak, ez ám az igazi környezetgazdagítás a számukra! Lőttem pár képet, s mire bemásoltam a gépbe, már nem is voltak érvényesek!

S most, hogy ma folytatom a blogírást megint tél van, csak minusz két fok, de épp elég ahhoz, hogy fagyos legyen a föld az udvarunkon, és én erre vártam, ezt áhítoztam már hetek óta. Próbálom kerülni a témát, de nem hallgathatom el, hogy nyugtalanít, ami a világban folyik, nem az, hogy a vandálok – a történelem során első ízben – behatoltak a Kapitóliumba, az az ő dolguk, hanem, mivel én is rohadtul önző tudok lenni, csak azok a dolgok foglalkoztatnak valójában, amelyek közvetlenül érintenek. Nem, nem arról van szó, hogy egy konstancai ápoló meghalt, amiután beadták neki az életmentő oltást. Alkoholista volt, magára vessen, mert az oltás után ellenjavalt az alkoholfogyasztás! Ezt is most hallom először! És nem is biztos, hogy szavahihetőek ezek a lapok, a magyar online újságok egyike sem hozta le (egy kivételével), és csak egyik népszerű román hírtelevizió csinált belőle hírt. A magyar ember pedig csak a magyar lapoknak hisz! Viszont a Gandul oldalán a cikk végén olvashatjuk, hogy noha a beoltott aláírta a saját felelősségre kitöltendő tipusnyomtatvány, mégis elrendelték a hatóságok a nyomozást, gondatlanságból elkövetett emberölés vádjával.

És tudom, hogy ez már paranója, de a csíksomlyói tűzkárosultakat tesztelték, és csak egyetlen személynél állapították meg a vírusfertőzést! Ha itt van, velünk van, és mindannyiunkban benne van, akkor egy 20 háznyi roma közösségben (biztos nem ketten laktak egy házban), hogy lehet az, hogy csak ilyen csekély a vírus jelenléte? Nekik erősebb az immunrendszerük, amikor egészségtelenül élnek, táplálkoznak, minden higiéniai szabályt mellőzve?! Magas ez nekem, ki se posztolom ezt az írást, mert ki fognak oktatni! S már a kioktatást is nehezen viselem! Inkább meghúzom magam itt a Matrix, a blogoszféra egy kis sarkában, de látom a kellemetlenkedő, törvénytelen árusok még itt is megtalálnak!

“Houston, van itt egy kis gond!”

Nem is egy, több is van! Rengeteg problémám van mostanában, nagyon sok feltevés kavarog az agyamban, és van egy problémakategória, amiről nem beszélhetek, és egy másik, amiről meg igen. Kezdem hát az utóbbival, logikus 😀!

Itt a nagy pandémia és kétségbeesés időszakában, unalmamban és esendő, naiv mivoltomban, – vagy nem is tudom hogyan jellemezhetném hűen magam s a helyzetem -, feliratkoztam egy Stockholm diétára, amiről azt hittem, hogy megoldja helyettem az elhízási hajlamomat. Csak egyszeri alkalommal fizetek be, aztán küldik egy hónapig a jobbnál jobb diétás recepteket, és ha meghosszabítom a bérletet, jó, ha nem, akkor maradok az egyhavi menümmel. Errefel már az első héten elegem lett belőle, és szédültem és gyenge voltam, és undorodtam az ajánlott napi étlaptól. Lehet azért, mert a vega menüt választottam, és ugyanazt a salátát variálták nekem minden áldott nap. Hát abba is hagytam, a negyedik napon már ki is töröltem az emailt, amiben a diétás kosztot ajánlották. Tudhattam volna előre, hogy nem tudom tartani, azért is, mert egyszerűen lusta vagyok magamnak külön főzni, és a hozzávalókat is külön be kell szerezni. De csak én hittem azt, hogy csodálatos felhőtlen kapcsolatom a stockholmiakkal ezzel barátságos módon végetért. Következő hónap elején azt tapasztaltam, hogy ismét levették a pénzt a kártyámról, nem nagy összegről van szó, 27 lej csupán, de akkor is felháborítónak találom, mert azt a 27 lejt másra is el tudnám költeni, mennyi mindent össze tudnék belőle vásárolni például egy turkálóban. 😀

Úgy látszik, a gépem szerkeszti helyettem a blogot, ezt a képet nem szántam ide, egy véletlen copy-paste következtében került a szövegbe, de azt hiszem mégis találó, mert Bálint gazda ennek a vadon termő növénynek a gyökerét ajánlja, ha rákényszerülünk, és nem jutunk más élelemhez a természetben, jó ha felismerjük, állítólag finom. Ez szerintem hasznosabb tudnivaló, mint a stockholmi nutricionisták tudománya. Ismerősnek tűnik nekem, mintha gyerekkoromban találkoztam volna vele, mezei virágszedés közben, de itt az udvarunkon és a mögöttünk lévő mezőn meg a közeli dombon nem hiszem, hogy láttam volna egyetlen példányát sem. Úgy hogy, ha ilyen szorongatott helyzetbe kerülök, akkor némi szerencsére is szükségem lesz a botanikai ismeretek mellett😊

És itt még nem ér véget a történet! Akkor a második hónap elején, felmentem az oldalukra, és leiratkoztam a levelükről. Megkérdezték, hogy biztos, hogy ezt akarom, hogy ne kapjam többet tőlük, a szakemberek által összeállított finom recepteket! Igen, határozottan ezt akartam! Akkor sajnálják, jött a robotválasz, ezután többet nem kapok napi menüt! Szuper, ezzel meg is lennénk, és ezzel a lépéssel én le is tudtam a dolgot. És nem figyeltem túlságosan az ING által olyan lelkiismeretesen és pontosan nyilvántartott kiadásaimra. És mit ad Isten! Ma véletlenül ismét tüzetesebben megvizsgáltam, mire is ment el az ünnepek alatt az összes pénzem, errefel mit találok? Na mit? Hát a kiadások között megint ott lapul a friss stockholmi befizetésem! Ezek továbbra is havi rendszerességgel szívják le az összeget, amire egyszer feljogosítottam őket! Az anyátok mindenit!! Most mi az ördögöt csináljak? Valaki oktasson ki, lécci!!! Hogy lehet erről a baromságról leiratkozni? Biztos sok embernek, nőnek nagyon hasznos tanácsokat adnak, és nagyon sokat segítenek a fogyásban és az egészséges életmódvitelben, de ha én nem igénylem többé a szolgáltatásukat, és a napi hírlevelüket sem küldik már, akkor mégis mire veszik le a havi 27 lejt?

Kismajom is volt az ajánlatok között! Türelem, mindjárt kiderül, miről beszélek!

Lassan már kezdem azt hinni, hogy minden internetes árucikk, legyen az kézzelfogható vagy virtuális információ, egy nagy kamu! Mert én eddig inkább csak ilyesmivel találkoztam. A realisztikus cicákat nem is akarom elmesélni! Ezek a karácsonyi ünnepek közeledtével kezdtek szembejönni velem a Facebookon, “realisztikus” husky, corgi, juhászkutya és minden lehetséges népszerű kutyafaj, aztán a cicák, no meg a kismalacok és a bocik. Élethű nagyságban! Egyetlen egy ajánlat esetében láttam, hogy a leírásban szerepel a battery not included vagy arra utaló megjegyzés, hogy elemmel működik, a többinél említést sem tettek róla, csak hogy handmade, és ilyen meg olyan színű, és lehet hogy a szín nem fog találni a leírással pontosan, ilyen és ehhez hasonló megtévesztő, figyelemelterelő szövegekkel. Kínában bejegyzett cégről van szó természetesen, hol is lenne máshol, és azt csak utólag néztem meg, hogy a cím elég gyanus, és a telefonszám sincs mindig megadva. Szóval minderre csak akkor jöttem rá, amikor megérkezett a várva várt csomagom a távolkeletről a realisztikus kiscicával, amit anyámnak rendeltem, mert pont egy ilyen fehér cicója volt valamikor, és amiután az elpusztult, többet nem akart macskát tartani. És az, amit a csomagban kaptam, egy egyszerű plüssállatka volt, amelyik semmit sem csinált, azonkívül, hogy szépen, bájosan alukált egy kispárnán. Most is ott alszik a párnáján (amihez odarögzítették), az anyám vetett ágya tetején. Pedig milyen szép reményeket fűztem hozzá, hogy majd, ha öreg leszek, és nem engedhetem meg maganak az élő állatot, akkor majd ilyen realisztikus cicát és kuszut fogok venni magamnak. Amelyik pont úgy viselkedik, mint egy élőlény, húsvér kiskedvenc, dorombol, ugat, csóválja a farkát, hozzám bújik, szalad utánam a házban. Csak meg kell nézni ezeket a site-okat, és az ember lelke megtelik reménységgel a “szép új világot” illetően. 🤣

Potterségek és kártyakódex

A temetőbejárás lett az új hobbim. De sajnos csak nagyon ritkán adódik alkalmam adózni ennek a kripi szenvedélynek. Laci sosem akarja, hogy a Remeteszegi (Városi!) Temetőbe zarándokoljunk, pedig ott nyugszanak az apai nagyszülei, és e házban elhunytak is, mindahányan. Egyszer, egy november elsejei világításkor meg is találtam az öreg Dani sírját, aki állítólag gyógyító, táltos volt, és aki talán e ház potterségeit produkálja jókedvében. Azt már elmeséltem egyszer nektek, kedves blogolvasók, hogy a Poltergeist jelenséget rövidítettük le potterségnek mi ketten Lacipárommal, mert hát a Potter név is a mágiához, bűbájhoz köthető. 1962-ben halt meg ez a Dani, jó régen volt már, mindjárt hatvan éve. És hogy miben is állt szokatlan tudománya, azt nem tudni, és arra is csak halványan emlékszem, hogy a szomszédok említették a dolgot pár évvel ezelőtt, amikor ideköltöztünk. Van egy vélt fényképe is, amit az ittmaradt padládában találtam egy fényképes dobozban. Lehet nem is róla készült, ezt csak én fogtam rá, mert én is szeretek az ösztöneimre hagyatkozni. Sokszor ráhibázok a dolgokra, de néha csúful lejáratom magam. Bennevan a pakliban. Apropó pakli, nemrég bekerült hozzánk egy régi, százhúszéves kártyakódex, sokat nem értek belőle, de mivelhogy antiknak számít, félretettem magamnak, majd ha megszorulunk, eladom, de akad ilyesmire vevő egyáltalán? Kevés az esély, ezt már most megjósolhatom. Az ilyen régiségeket, a könyveket is, célközönségnek kell felkínálni, de hol találom a célközönséget?

Ez az üknagyapám sírköve az újlaki temetőben, 1934-ből, csak egy sírkő van még, amely fennmaradt abból az időből.

Van egy idősnéni ismerősöm, ő is jósnő és gyógyítással is foglalkozik. Bármennyire hihetetlen, de sokan felkeresik. Hogy röhögnek most rajtam a szkeptikusok, mi az hogy egy laikus, iskolázatlan ember gyógyít? hókuszpókusszal? Nem számít, mindenki abban hisz, ami neki a legkézenfekvőbb, és az a világ veszi körül, amibe beágyazódik lelkileg. Neki van egy királyi relikviája, és el szeretné adni. Engem kért meg, hogy ebben neki segítsek. Csakhogy én sem tudom, hol az ő vevői köre. Aztán kisütötte, hogy a legalkalmasabb vevő ki más lehetne, mint Károly herceg, aki évente ellátogat a Székelyföldre. Idén azonban az ő látogatása is elmaradt. Előbb bevallom, nyűg volt számomra ez a küldetés, elkísérni őt erre a talákozásra, de most már szeretnék a herceggel találkozni, még ha sikertelen lesz is az akció, nem baj, megéri két szót váltani ezzel a történelmi személyiséggel. Mert továbbra is követem a Korona című filmet, amely nem erről a mostani 19-es jelzésű koronáról szól, hanem arról a valódiról, és nemrég lépett a képbe Károly (a tisztességtudó, szerény, illedelmes, aggódóképű Josh O’Connor alakításában), és nagyon megkedveltem, meg az is szimpatikus nekem, hogy a nagy szerelme mégiscsak Kamilla maradt, és úgy jöttek össze végül, mint a Szerelem a kolera idejében, csak nem nyolcvan évesen, hanem valamivel fiatalabban.

Na szóval, mindig van remény! Még 2020 végén és 2021 elején is! Most pedig hogy a potterségnél maradjak, megnéztem a Poltergeist (Kopogó szellem) mind a három részét, és a szereplőkre is rákerestem, és döbbenettel olvastam, hogy Heather O Rourke a szőke, tündéri kislány, akit a szellemek egyfolytában beszippantanak a másik valóságba, 12 évesen elhunyt. Csodálkoztam is, hogy egyetlen felnőtt színésznőben sem fedeztem fel eddig még az arcvonásait. A túlvilági nyugtalan lelkek végül végérvényesen átszívták a párhuzamos dimenzióba, hogy őket a fénybe vezesse, amire a film képkockáin annyira vágyakoztak. Most lenne szegény 45 éves. December 27-dikén született. És ott a tinilány szereplő, Dominique Dunne, őt az exbarátja gyilkolta meg, 22 évet élt csupán. Őt mintha láttam volna még más filmekben is, de a filmográfiája szerint inkább tévésorozatokban játszott. És akkor végül a filmbéli, meghurcolt család kisfiú szereplőjéről, Oliver Robinsról azt írja a wikipédia, jogosan, hogy ő az egyetlen gyerekszínész túlélője a filmtrilógiának. Ő író lett (nem is csodálom) meg rendező. A kicsi törpenéni, Zelda Rubinstein, aki szintén nem él már, de legalább 76 évesen hunyt el, és nem fiatalon, engem nagyon emlékeztet az én jósnéni ismerősömre, aki olyan kitartóan vágyik arra, hogy a brit királyi család örökösével találkozhasson. Aranymálna díjra is jelölték Tangina alakításáért, pedig nekem tetszett, ahogy játszott, valószínűleg a megdöbbentő hasonlóság miatt.

Igaz milyen ígéző kis teremtés volt? Igazi angyalarc, annak született, és valószínűleg azért ment el olyan gyorsan egy téves diagnózis és félrekezelés következtében, hogy minél hamarabb beléphessen angyali szerepébe.

A kopogó szellemek pedig itt is jelen vannak a házunkban és a házunk körül, csak hinni kell bennük. Van amikor a kövek formáznak magukról tarajos sárkánysfinx-et (lásd az előző bejegyzést), van amikor egy masszív pohár csak úgy magától eltörik, van amikor lecsúsznak a borogatóban a felmosott edények, nyikorog a szekrényajtó, leesik egy könyv a polcról, de Laci szerint ezeket a dolgokat nem szabad bolygatni. A Poltergeist szereplőinek esete ezt erősítette meg benne, és most már egyáltalán nem akar részt venni az általam rég áhított asztaltáncoltatásban, amelyhez hét személy szükségeltetik, és egyelőre, röhejes, de csak magam vagyok 🤣 Nem marad más hátra, mint megtartani a Kártyakódexet (azt valószínűleg Károly herceg úgysem vásárolná meg!), és jobb híján megtanulni a kártyavetést.

Ugye milyen izgalmas kis kötet? Athenaeum R. Társulat kiadása, Budapest 1898. Némi bolygó lelkek ebbe is beleakadhattak 120 év során. 😀 Főkeg, hogy a kártyavetés is benne van …

A tarajos Sárkány-Szfinx az udvarunkon

Előző blogbejegyzésemben említettem, hogy kínomban, hogy az udvarunk sáros és csúszós, és a legtöbb helyen kiszáradt a fű, eldöntöttem, hogy ezeket a csupasz részeket kavics-“művészetre” fogom használni. E célból hoztam is egy hátizsáknyi laposkövet a Maros-partról legutóbbi kutyasétánk alkalmából. És csak úgy hanyakul kiborítottam a járda mellé, aztán kezdetnek, egy kis egyszerű, rajzfilmbeli kutyaformát raktam ki:

És mit ad Isten másnap? Pont a december 21-diki megemlékezés után, hazajöttem, elég későn, már sötét volt, és akkor mit fedezek fel? A köveim egy ülő sárkánymadárrá rendeződtek. Előbb madárfejű Szfinx-nek neveztem el, meg a Salsburg-ban látott babiloni vagy milyen Szfinx-szel véltem felfedezni hasonlóságot, utána Tarajos sárkánymadárnak neveztem, a fejdísze, a lelőgő orra, az impozáns tartása miatt! A piros szemét én helyeztem oda, ennyi az én hozzájárulásom a “műhöz”. Rég őrizgetem, tartogatom valamire ezt a piros tégladarabkát, amit a víz csiszolt le ilyen szemformájúra, a tengerről hurcoltam haza, sok más vízmosta fehéres és sárgás mészkőtársával együtt, és most megtalálta végső rendeltetését! Úgy örülök neki!

Ez a salzburgi szobor, nem is tudom, hol fotóztam, milyen múzeumban, csak arra emlékszem, hogy egy boltíves csarnokban van kiállítva.

A sphinx oroszlántesttel és emberfejjel ábrázolt lény – olvasom a pontos meghatározást a wikipédián, de ha oroszlánra vagy kutyára emlékeztet a teste és ősmadárra a feje, akkor az mi? Hát akkor csak sárkánymadár lehet vagy griffmadárféle, de utóbbinak azt hiszem, mégiscsak madárteste volt, mert a mesében tudott repülni. Sosemlátott, és mégis olyan ismerős volt nekem ez a szokatlan (születésű), engem sokkoló kavicsfigura, és Isten látja a lelkem, nem én követtem el! Én csak ledobtam a köveket, és kicsit elegyengettem őket, hogy ne egymáson legyenek, és fedjék le a járda melletti csúszós területet. Ez az a bizonyos párhuzamos dimenzióból érkező üzenet, ami csak arra vár, hogy az ember dekódolja. Mint a diákkorombeli agyagfaraó, habár azt a saját kezemmel gyúrtam, csak éppen nem értettem, hogy miért. Kedei Zoltán most elhunyt vásárhelyi festő mondja egy legutólsó felvételén, hogy sose tudja előre, mit fest. Van egy terve, hogy mit szeretne, de amikor munkához lát, mindent elfelejt, és majd azt az ösztönök mondják meg, mi lesz a végén az elkezdett műből. Mert minden festmény ösztönből kéne, hogy szülessen! – teszi hozzá. Bocsánat a hasonlatért, és hogy őt mertem idézni egy ilyen (mindenki más számára) banális ügy kapcsán. De mi is az alkotás, ha nem egy cselekvés a magunk gyönyörűségére és vígasztalására? Talán pótcselekvés, mit számít az? A lényeg, hogy minket boldoggá tegyen, hogy beékelődhessünk a pillanat varázsába, elfeledjük a gondjainkat, bánatunkat, és főleg azt, amin nem tudunk változtatni … Nem számít már az sem, hogy valaki értékeli, elismeri, valahova besorolja, vagy sem. Persze, igenis számít, ha tetszik valakinek, és az is számít nagyon, ha valaki örömmel olvassa, nézi, szemléli. Ha egy ember akad, akit egy írással sikerül felvidítanom, nekem már az is elégtétel. Mint a pap, aki egy embernek is jószívvel prédikál. Megint elmentem rossz irányba ezzel a hasonlattal is, tudom 😀 Pedig semmit sem akarok, csak megosztani veletek ezt a csodát, ha elhiszitek! De miért ne hinnétek el, hiszen ti is beláthatjátok, hogy én magamtól nem lennék képes ilyen alkotásra 😊 Mert én egész jó kis Szfinxformának látom 🙂

Mégiscsak oroszlánteste van neki, mert a farka is úgy kunkorodik felfelé, mint egy magabiztos, büszke állatkirályé, és a mellső mancsai is olyan tiszteletreméltóak, mint az egyiptomi Szfinx óriási, előrenyújtott lábai (most hallottam egy dokumentumfilmben, hogy kb 20 méter hosszúak), csak az a nagy, lekonyuló csőre, az olyan szokatlan nekem, és valahogy olyan félelmetesen fenyegető a maga groteszkségében. Én értek a jelekből, csak éppen nem tudom értelmezni őket, nem tudom megfejteni, mit üzennek 😂 Hát ha a gízai Szfinx a piramisok őrzője, akkor reménykedjünk abban (mi ketten Lacipárommal és hat védtelen állatunkkal egyetemben), hogy az én madár-kutya-sárkényfejű kőfigurám a mi kis szerény házikónk őrzésére jött létre a zűrzavar spontán összerendeződéséből.

Azt hiszem, Milo is ezen a véleményen van!

Vagy talán értelmezzem úgy, hogy amikor az ember életében nem történik semmi jelentős, akkor minden apróságnak sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít! – mondaná egy nagytudású lélekkurkász 😀

Amikor még nagy dolgok történtek az én életemben is!

A világvége fílingem

Egyszer régen, réges régen, amikor még aktív, lelkes állatvédő voltam, készítettek velem egy interjút, és akkor csak úgy lazán kijelentettem, hogy imádom a világvége hangulatot! Nem értettem én sem, hogy mit akarok ezzel mondani, és próbáltam gyorsan visszaszívni, kimagyarázni, persze nem lehetett, és akkor inkább szépen megkértem a riportert, hogy ezt vágja ki a szövegből. Meg is tette, mert a jószándék vezérelte. A világválság most itt van, és kiélvezhetem minden percét! Még szilveszteri buli sem lesz! Hát kell ennél világvégébb fíling?! A hivatalos közleményben felfedezni vélek némi ellentmondást, mert a hatóságok sosem figyelnek egész pontosan a részletekre: ahol nem nagyobb a fertőzöttségi arány 3 ezreléknél, ott bizonyos feltételek mellett nyitva tarthatnak az éttermek, de 11-kor be kell zárniuk. Ha viszont csak 11-kor zárnak, a vendégek, hogy érnek haza 11-re, hogy ne sértsék meg az éjszakai kijárási tilalmat? Mert feltételezem az alkamazottaknak, pincéreknek lesz egy hivatalos papírjuk, amivel igazolják, hogy munkából térnek haza. Csak azt nem értem, miért foglalkoztat engem ez a kérdés, amikor vendéglőbe sem szándékozom menni, és pincér sem vagyok?! 🤣

Szinte már megörültem a kutyáim nevében, hogy nem lesz tűzijáték és petárdázás, de utóbbiban annyira nem bízok, mert házibulikat biztos fognak szervezni, és aki hajnali 3-kor szeretne hazamenni, hát az vár hajnali 5-ig, mi olyan nagy cucc? És petárdázni az ablakból is lehet, nem akarok ötleteket adni, de amikor a zsúfolt monostori negyedben laktam, mindig ezzel hozták rám a frászt a szomszédok. Kitárták a kétszárnyú ablakokat, és lőttek csak úgy vaktába a tömbházak belső udvara felé, Didilány kutyám meg csak úgy reszketett félelmében a nappaliban, az asztal alatt. Ilyen szempontból olyan nagy változás nem hiszem, hogy legyen, a felső utcánkban az újgazdagok biztos nem hagyják ki ezt a remek alkalmat, és jó sok petárdát felvásárolnak, legyen bőven tartalék az ünnepekre! De hát miről beszélek, hiszen már minden nagyáruház előtt ott vannak a petárda árusok, miért hülyítik az újságírókat azzal, hogy csak szilveszter napján árusíthatják a pirotechnikai eszközöket?

Sokszor, amikor nagy fene köd ül a tájon, és felnézek a dombra, e ház láttán mindig azt hiszem, hogy képzelődöm, és megjelent előttem a gízai nagypiramis! És teljesen megbabonáz a látvány!

Azt álmodtam, leteszteltek covidra, és pozitív lett az eredményem. Semmit nem éreztem, semmiféle félelmet vagy ijedtséget, és a nővér se mondott semmit, közömbös volt. Elmentem, továbbálltam, de kicsivel később visszatértem, hogy megkérdezzem, akkor most szabadnapokat kapok-e? Erre az volt a hanyagul nekem odavetett válasz, hogy másnap ne menjek munkába! És másnap pont péntek volt, és akkor számítgáltam magamban, hogy lesz három nap szabadnapom, de jó! Még valami eszembejutott, valami fontos, azért is visszamentem megkérdezni, de akkor már a nővér nagyon türelmetlen és ingerült volt velem, hogy na mi van már megint? De erre az utóbbi kérdésre képtelen vagyok visszaemlékezni, pedig fontos volt a vírus terjedése szempontjából, amit a nővér, úgy tűnt nekem, csak úgy félvállról kezel! Előttem a sorban egy kis pisze orrú nőt teszteltek, s jól felnyomták neki a fülpálcikát az agyáig, hogy felszisszent szegényke fájdalmában, és én közben arra gondoltam, hogy nekem biztos nem fog fájni, mert nekem jó nagy orrom van! És igazam lett, semmit nem éreztem, amikor a pálcikát elkezdte spirálban forgatni az orrlyukamon keresztül a jobb arcüregem irányába. És ez érthető is, hiszen csak álmodtam!

Mostanában így dolgozom. Egyre jobban imádom a félhomályt. Vajon ez minek a jele? Rokonszenvezek az árnyvilággal? 😀

A vasárnapi Maros-parti kutyasétán találkoztunk egy covidon átesett jóismerőssel, azt mesélte, hogy az orra sem csorgott, a feje sem fájt, láza sem volt, nem is köhögött, csak a szaglása és az ízlése szenvedte meg, gyanus volt neki, hogy semmit nem érez, azért teszteltette magát. A testvére, aki igen túlsúlyos, viszont nagyon rosszul volt végig, ő tartotta benne a lelket, és nem engedte, hogy kórházba vitesse magát (pedig alig kapott levegőt, éjszaka le se feküdt, ülve aludt), mert akit egyszer lélegeztetőre tesznek, az nem biztos, hogy élve megússza! – magyarázta. A családtagjai közül egyik sem kapta el, a férje se, a gyerekei se, viszont vele együtt ki kellett üljék otthon a két hét karantént. Mindenkinél másképp nyilvánul meg a betegség, zárta le a beszámolót kedves ismerősünk, mi pedig ezzel is szereztünk plusz infókat a vírussal kapcsolatban, első kézből. Lényeges! Én a séta alatt szorgalmasan szedegettem a nekem tetsző köveket, fehéreket (ezek a legritkábbak), de feketéket (amelyek a vízben szépen csillognak) és szürkéket egyaránt, hogy majd valamit kezdek velük. Télen nem nagyon köt a cement, ezért csak a tavasz beköszöntével érdemes a kőedénygyártást elkezdeni, így hát más ötletem támadt!

Kétféle gyep nő az udvarunkon, az egyik rendes fűszálakat növeszt, a másik fajta pázsit az meg olyan lucérnaféle, mi göndörszőrűnek nevezzük, és az a hátránya, hogy míg a sima fűcsomók átvészelik a telet, ez az utóbbi ősszel teljesen kiszárad, és csak májusban kezd újra kihajtani, a helyét pedig a kutyák kitapossák, jó sárosra, csúszósra. Na ezzel a csupasz területtel, gondoltam, kezdek valamit. Laci már évek óta ígéri, hogy hozat egy szekér követ Dani bácsival, de eddig még nem hozatott, és én nagyon tehetetlen vagyok ebben a kérdésben. Mert ahányszor rákérdeztem, Felhívtad Danit?, mindig azt a választ kaptam: Még nem! Már a Leroy honlapjáról is kinéztem, mennyibe kerül egy zsák udvarra való kavics, de aztán elvetettem az ötletet, mert az szúrná a kutyák mancsát, nagyon éles, szúrós kavicsok azok, olyat pedig, amit a víz simára csiszolt, lekerekített, olyat nem lehet kapni üzletben, vagy én nem tudok róla. Akkor hát “udvari” kavicsművészetre fel! jeligével elindítottam a nagy projektet. Mindig mindenből ki kell hozni a lehető legjobbat! Ha börtönben vagy, akkor tornázz egész nap és olvass! Valahogy rabnak érzem én is magam, amikor a kívánságom nem teljesül, de aztán mindig sikerül kitalálnom valamit, ami a közérzetem helyrehozza.

Egyszer régen, Sarmaságon, az első anyósommal nagyon összevesztem, sírtam, és tehetetlen dűhömben felszaladtam a tömbházak fölötti kukoricásba, és ott szinte önkívületi állapotban, mert annyira kilátástalannak éreztem a sorsom, elkezdtem az agyagos földben egy faraó képét megformálni. Engem is meglepett milyen jól sikerült az arca, a meztelen felsőteste, a sárga föld még a múmiaszerűségét is kihangsúlyozta, egy gondom volt csak vele, deréktól lefelé nem haladtam, sehogy sem tudtam a lábait befejezni. De nekem ennyi épp elég volt, hogy megnyugodjak. Akkor nem volt még okostelefon, hogy lefotózhassam, de nagyon elgondolkoztatott ez a pillanatnyi kézműves tehetségem. Lehetséges, hogy egy üzenet volt az ókori Napistentől, hogy nem hagyott cserben, velem van? Vagy csak egyszerűen annak a jele, hogy az ember felindultságában csodákra képes! Talán ezért nem is kell félnünk a válságtól, mert az új dolgok születéséhez mindig is krizíshelyzetre volt szükség!

Este a városban

Vasárnap a parlamenti választások napján, jómagam is, mint sok más zsurnaliszta sorstársam, egész nap dolgoztam. Ebédre hazajöttem, a fél hatos busszal meg visszamentem a városba. Nem értem én se, miért buszozok mostanában, pedig nincs is hideg, tavaly ilyen időben vígan bicajoztam. Úgy tűnik, kiöregedtem a kerékpározásból (is). Nem panaszként mondom, csak megállapítom. Egészen beesteledett már, amikor elindultam, a kutyák velem akartak tartani, a Milo kiszökött utánam a kapun, a következő portáig követett, Laci alig bírta visszatuszkolni az udvarra. Az utcai kivilágítás miatti esti-városi hangulat jóérzéssel töltött el, mintha nem is munkába indultam volna. Volt egy olyan előérzetem, hogy valami jó fog történni velem! A hármas vonalán ilyen régi nyolcvanasévekbeli rozoga buszok járnak, de legalább az órarendet pontosan betartják. 17.35-kor pontban érkezett most is a viharvert tömegközlekedési eszköz, felszálltam elől, a pénzt előkészítettem, hogy lássa, jegyet kell vennem. A sofőr elkülönített fülkéjének ablaka kinyílt, benyújtom a két lejt, mint valami kérvényt a hivatalba, kinyúlt egy kéz a bankjegyekért (a buszvezető arca takarásban volt!), elvette a két egylejest, aztán az egyiket hirtelencsak visszaadta. Mindketten jól jártunk, csak a szállítóvállalat jár rosszul, következésképpen mi is, mert ha mindenki blattol, egy ideig még a régi járgányokkal leszünk kénytelenek közlekedni. De jó nekünk az ócska is! 😀

Hallom, hogy a hátam mögött két fiatal beszélget: Te tudod, hogy 500 lej a büntetés, ha nincs maszkod? Igen? S akkor neked miért nincs? Ez már annyira periféria, hogy itt még az álarc sem kötelező! – gondoltam, miközben a magamét gondosan megigazítottam az orromon. Beértünk, leszálltam a főtér közelében, és megint elárasztott a kivilágítás okozta jóérzés. Régen, amikor újlaki kislány voltam, csakis ezért szerettem a nagyvárosokat, de még a kisebbeket is (mint mondjuk Somlyó), kimondottan ezekért az esti fényekért. Karácsonyi hangulatot idéztek bennem, még akkor is, ha nem közelgett az ünnep! Gyönyörködtem a látványban, figyeltem a kutyasétáltató személyeket, s eszembe jutott kolozsvári, monostori korszakom és az, hogy anyámnak Melatonint kéne vegyek. Betértem hát az egyetlen bioboltba, ami vasárnap is nyitva tart, megtaláltam dupla kiszerelésben a “természetbarát” altatót, ennek még jobban megörvendtem, de amikor ki szerettem volna fizetni, akkor jött a pofáraesés: nem volt nálam a bankkártyám, készpénz meg pont annyi, hogy épp ne legyen elég! Közben az eladó már beszkennelte a termék árát. Kínos helyzet volt, de csak egy másodpercig, mert amikor felnézek, látom, hogy ott áll előttem valaki, aki mosolyogva megkérdi, mennyi hiányzik az összegből? Két lej 20 bani! És megtörtént a tranzakció, hálálkodás meg minden! Ilyen percek is vannak az életben! Legyenek is!

Tíz után értem haza taxival, amire a pénzt szintén az ismerősömtől kaptam kölcsön. A taxis egy sovány, megtört, idős ember, elmesélte hogy járt az egyik polgármester jelölttel, aki nekiment egy kanyarban a kocsijának, s amellett, hogy nem ismerte be, hogy hibázott, még a rendőri jelentést se volt hajlandó aláírni, úgyhogy a biztosító sem fizetett, saját pénzén kellett megjavíttassa az autóját, végül még rá is ijesztettek, hogy ki lesz rúgva az állásából, ha nem fogja be! Mondom, még szerencsénk, hogy nem nyerte meg a választást! Nem szeretek taxizni, ha csak lehet, elkerülöm, de most jólesett ezzel a szegény-szerény bácsikával beszélgetni, és megtudni, mi van egyes közéleti személyiségek kisminkelt maszkja mögött.

Hétfőn egész nap másnaposnak éreztem magam, mintha szilveszteri buli után ébredtem volna, pedig nem is ünnepeltem a győzelmet vasárnap este, csak éppen nem tudtam elaludni. Ez már gyerekkorom óta kínoz, ez a furcsa dolog, hogy ha sok emberrel találkozom, akkor mintha megigéznének, olyan kényelmetlenül érzem magam utána, s rossz lesz az éjszakám. Először tíz évesen történt meg velem, amikor egy keresztelőben voltunk a szüleimmel, egy fehér zsörsze (jersey) pántos szoknya volt rajtam (mintha most is látnám, valamelyik régi képemen abban vagyok, úgy hogy nem volt nehéz észben tartanom!), végigtáncoltam a bulit édesapámmal, s sokan néztek, s csodálták, hogy milyen jól tangózom s keringőzöm, zsengekorom ellenére. Akkor éjjel a hideg kirázott, vacogott a fogam, fáztam, s nem tudtam aludni. Annyira elevenen él bennem ez a gyötrelmes éjszaka, hogy ha felidézem, most is érzem a hidegverítéket a hátgerincemen végigfutni (mert még egyszer ugyanez megtörtént velem, már felnőtt nő koromban, de ezt egészen másegyéb váltotta ki, egyszer majd lehet elmesélem, amikor a semmit el nem hallgatok korszakom is beköszönt)! Másnap persze kutyabajom se volt, s akkor nagyanyám arra kezdett gyanakodni, hogy biztos szemmelverés áldozata lettem. S ez az érzékenységem, úgy tűnik, mai napig kitart!

Nem pántos volt, hanem fűzős, de biztos, hogy ez volt!

Végre találtam egy sorozatot, amelyet Lacival ketten tudunk nézni, mindkettőnk ízlésének megfelel, Erzsébet királynő életéről szól, A korona a címe, azelőtt pedig megnéztem a Lady Dianáról szóló (Saját szavaimmal című) dokumentumfilmet, és lefekvéskor azt kívántam, bárcsak megjelenne nekem álmomban! Sajnáltam és haragudtam is rá, hogy úgy elpazarolta a gyönyörű életét, persze tudom, nehéz volt ez a csillogó közszereplés, mindig reflektorfényben lenni, és Károly herceg se értette meg igazán, és karkötőt csináltatott Camillának, de akkor is, neki meg lett volna a lehetősége rá, hogy jobbá tegye saját sorsát, és nem kellett volna megvágnia magát, ha bántották, és bulémiához folyamodnia! De mi könnyen beszélünk, ne ítélkezzünk, amíg nem vagyunk a másik ember bőrében! Az tetszett nagyon, hogy tudta előre, hogy nagy ember felesége lesz, és azt is sejtette mindvégig, hogy nem lesz soha királyné! Milyen érdekes! Ezért reméltem, hogy álmodom vele, mert ez a mi kettőnk közös vonása, hogy én is mindig előreláttam/látom az életem fontosabb fordulatait, akaratomon kívül.

Lady Di azonban nem jelent meg, hanem reggel, amikor felébredtem, a homályos hálószobában, a szekrényem falán egy női profil árnyékát véltem felfedezni, nem Diána profilja volt, inkább egy mexikói maszkra hasonlított, még nagy fülönfüggőket is viselt, amit a szekrény oldalán lógó bizsus zsákom körvonala hozott létre számára. Mikor széthúztam a függönyöket, akkor jöttem rá, hogy az azelőtt este hanyagul a szekrényajtóra odadobott törölközőm képezett ilyen döbbenetes figurát. Akkor ez valamiképpen mégiscsak a hercegnő üzenete lenne? De hogyan értelmezzem?

Nem próbáltam értelmezni sehogysem, mindenesetre a hétfői gyötrelmes nap után, keddre mintha újjászülettem volna, és ahogy a kiscica egy leejtett papírzsebkendőnek is örül, és azzal is képes félórát eljátszadozni, úgy most én is boldog voltam, hogy kialudtam végre magam, és megadatott nekem az a lehetőség, hogy szerény képességeim teljes birtokában nekiláthassak dolgozni! Este pedig, ha Laci is úgy akarja, megnézhetjük A korona következő sorozatát. 😀 “Szép az élet és én is szép vagyok, szép vagyok/De jó, hogy élek, és én is jól vagyok, jól vagyok
Na én megyek, szevasztok, van nálatok terasztok!” – nem ezt a Padödö idézetet akartam, de sehogyse jut eszembe a másik dalszöveg-részlet 😁

Az ismerősöm, aki kisegített a bioboltban, megjegyezte, hogy első látásra összetévesztett egy homeless-szel… Olyan nagyon nem csodálkoztam 🤣

Az én boszorkányvilágom

Olvasom Kocsis Nagy Noémi kedves barátnőm blogján, hogy sokan mennyire áhitoznak a múzsa szerepére, szinte már-már felkínálkoznak az írónak, hogy bár egy sort, egyetlen mondatocskát jegyezzen le róluk. Ahogy annak idején a krimi koronázatlan királynője, Agatha Christie is tette, ő is legtöbbször visszautasította finoman, udvariasan, de határozottan az ilyen ihletforrás-önjelölteket. Velem ez blogíróként pont fordítva történik: az én múzsáim egyáltalán nem szeretnek főszerephez jutni a bejegyzéseimben. Itt van például Laci! Nem “gimnazista, szőke, karcsú”, mégis imádok róla írni, és ő ezt rendszerint utálja. Kivéve, ha nagyon jó színben tűntetem fel. Most nem fogom, sorry! 😉 Mert a filmnézési konfliktusainkról fogok mesélni! Ami nekem jó, amitől el vagyok ragadtatva, attól ő a legtöbb esetben húzza az orrát. A régi filmek nekem garanciát jelentenek arra, hogy műalkotások, ő meg startból kijelenti, hogy elavult a technikájuk, és lefogadja, hogy uncsi valamennyi!

Ké hónapja befizettünk a Netflixre. Az elején úgy voltam vele, mint Amerikában a klubokkal: minden általam látogatott klubban (ahova a barátnőm elcipelt) borzalmas zene ment, a reggae valamilyen elfajult, pokoli változata, pedig állítólag a kedvenc Zorán számom, az Amikor elmentél tőlem, majdnem meghaltam, műfaját tekintve szintén reggae. De micsoda különbség volt e régi nóta és az újvilági rádiók és szórakozóhelyek “modern” zenéje között. Aztán persze itthon később rájöttem, hogy léteznek blueskocsmák is az óperenciás tengerentúlon, csak mi azokat szépen elkerültük. Hasonló történt velem a nagy streaming szolgáltató esetében is (ezt a kifejezést is pont most tanultam): egy idő után meg voltam győződve, hogy sz@r a kínálata, mert csak eszement fantasy és idióta horror filmeket ajánl. Na, de ne legyek ilyen korlátolt, és csőlátású. Minden műfajban lehet fantasztikusat alkotni, még a mai reggae műfajában is! 😂

Eldöntöttem, hogy inkább nosztalgiázok, és megkeresem a régi sorozatot, amelyet gyerekkoromban, ott Újlakon néztem (a világvégén, az eldugott kis falumban, ahol Kolozsvárról álmodoztam, mert akkor a kincses város jelentette számomra a világ közepét). Még a címe is eszembejutott, magyarul, Feleségem a boszorkány!, Samantha-nak azzal a tipikus orrcsavargatásával, aminek hatására elmozdultak és táncra perdültek a lakásban a tárgyak. Sajnos csak részleteket találtam a youtube-on belőle, de azokat is boldogan néztem végig. És a wikipédián kiderült (abból a pár sorból), hogy Magyarországon be sem mutatták, akkor honnan veszem én ezt a magyar címet? Milyen fura! Na jó na, lehet az újságban a tv program szerkesztői így fordították le a Bewiched angol változatot, aminek nem is tudom mi volt a román verziója. Nagyon kicsi voltam, és ez az a sorozat, amelyik az emlékeimbe a legmélyebben bevésődött. Meg a Halhatatlan, mert annak a főszereplőjébe szerelmes voltam, 4-5 évesen, de ez is olyan zavaros emlék, mert mintha összekeverném a Highlander-rel, s utóbbi a nyolcvanas években készült. Na mindegy…

Most olvastam utána a színészeknek, akikről akkor semmit sem tudhattam, még az igazi nevüket sem. Annyira jó ez a világháló, hogy mindenre (majdnem mindenre!) rá lehet keresni. Elisabeth Mondgomery, Dick York olyan fiatalon meghaltak, egyik 62, a másik 63 évesen. S a szintén boszorkány anyuka, Endora sem élt már a 70-es évek közepén, amikor én kislányként a sorozatért odavoltam. Miért ne érdemelnék meg, hogy Hollywood-ban emlékezzenek rájuk?

S akkor felfedezem, hogy létezik egy 2005-ös remake, Nicole Kidman-nel, valamint Well Ferrell-el, s olvasok egy kedvezőtlen kritikát is, amely fröcsög a bíráló megjegyzésektől. A “filmszínésszé átképzett komikus” és “az inas, vékony, sóhajtozóshangú kislány”, “aki eldöntötte, hogy örökké huszonéves akar maradni!” Mire kellenek ezek a személyeskedő, epés magánvélemények? Én sem vagyok oda Ferrerért, de ebben a szerepben számomra egész tűrhető. És majd azt is én döntöm el (ahogy a Netflix-en is én választok szabadon filmet, már amennyire kedves párom is egyetért velem), hogy tetszik-e nekem Kidman vagy sem, ahogy a filmkritikusnő a hősnőt következetesen és távolságtartóan a vezetéknevén nevezi. Irigykedik rá talán? Biztos soha nem élt át varázslatos perceket, mert akkor elnézőbb lenne ezzel az alkotással kapcsolatban. És persze a sorozatot sem látta, hogy nosztalgiázzon, ezért nem kell haragudnom rá. Én szeretek mesevilágban élni, még akkor is, ha a végén le akar lombozni, és el akarja venni a kedvem ezekkel a zárómondatokkal: “Aki szereti Kidmant, nézze meg a Földre szállt boszorkányt, gyűrje le csalódását és várjon a következő filmre. A többieknek mindegy.” – még szerencse, hogy nem fogja ezt a blogbejegyzést olvasni, de én se többet az ő kritikáit 😀 Habár ő sokat nem veszít ezzel, mert azt hiszem, odaát egy nagy névnek számít! S hozzá képest én senki sem vagyok, de azért még lehet véleményem 😊

És akkor most mi a különbség a Laci fantasy filmjei és az én boszorkány sztorim között? Ugyancsak barátnőm Noémi írja, hogy a könyvajánlók általában nem mérvadóak (ez megintcsak az én megfogalmazásomban), nem lehet holtbiztos az ember abban, hogy ha kedvező a könyvajánló, akkor azt nem a kötetet forgalmazó cég megbízottja írta, és nem reklámszöveg, és nem ér az a meglepetés, hogy amikor nagy elvárásokkal megvásárolod, elolvasod a kötetet, akkor csalódsz egy nagyot. Ő maga is könyvkiadót képvisel és író, tehát hihetünk neki! Na így vagyok én a filmajánlókkal is, nekem ne mondják meg, hogy mit kell megnéznem! (Mintha csak Lacit hallanám!) Már rég elhatároztam, hogy azt olvasok, azt hallgatok interneten és nézek, ami nekem fekszik, és nem azt, amit muszáj! Még annak a kockázatát is vállalom, hogy műveletlen maradok! A lányommal játszuk azt, hogy youtube csatornákat ajánlunk egymásnak, most nemrég az ő bíztatására néztem meg a Szex, hazugság, video című nagy alkotást, elszégyelltem magam, és beláttam, mennyire szegény voltam, hogy Steven Sodenbergh-nek ezt a klasszikusát eddig nem ismertem, viszont még rákerestem két filmjére, és egyik sem fogott meg, a témájuk miatt. Hát nem néztem végig egyiket sem. Olyan rövid az élet, kár elpazarolni arra, amitől kényelmetlenül érezzük magunkat! Mondom én most, de remélem, este Lacipáromat sikerül rávennem, hogy megnézze velem a Földre szállt boszorkányt! Minden negatív és lebecsmérlő kritikája ellenére 😀

Esküszöm, ez az én első, teknőctarka Picim, aki olyan keveset élhetett ezen a földön! Még a fehér kis csokornyakkendője is ott van! Hát nem varázslatos? 😉

Álarcos előnyök

Hetente egyszer, pénteken délután járok be a stúdióba, akkor állítom össze, és adom le a szombati műsoraimat. A férjem könyvesüzletéig bicajjal megyek, a bringát otthagyom lekötve a bolt előtt, megiszunk együtt egy kávét, és onnan szépen, komótosan felgyalogolok a Bolyai térre, onnan meg le a Hosszú utcába, a rádió impozáns épületéig. A Gecse utca eléggé kihalt, ilyenkor már kezdetét veszi a hétvége, hát lehúzom az állam alá a maszkként szolgáló kerékpáros sálamat, ha szembejön valaki, döntöm el magamban, majd visszahúzom. De elő is vesz azonnal a fantombűntudat, és gyorsan újra eltakarom az arcom. És mielőtt még azt a benyomást kelteném, hogy ennyire okos és tájékozott vagyok a modern pszichológia terén, elárulom, hogy ezt a kifejezést Stephen King egyik regényéből kölcsönöztem. Szoktam a hangoskönyveit és a novelláit hallgatni a fakanál és a seprű napi használata közben (van egy pusztító vírusos regénye is, Végítélet a címe!), és néha Agatha Christie-t is mosogatáskor, segítenek megérteni a körülöttem zajló mikró- és makróvilágot. Mert Poirot nyomozó azt tartja: a kézügyesség, az ujjak precizitásának fejlesztése segít megérteni az összefüggéseket … (nem pontos az idézet, csak parafrazálok)

Ez a maszkhuzigálás tudatosítja bennem az új kovidkorszak kihívását: az emberiségnek egy új tikkel kell megbirkóznia, már nemcsak a szemüveget toljuk fel az orrunk nyergére, nemcsak a hajfürtjeinket babrálgatjuk, nemcsak a szakállunkat simogatjuk, hanem ezután idegességünkben, türelmetlenségünkben, a stressz oldásaként, pótcselekvésként a maszkunkat is gyakran fogjuk igazgatni. És a drótját (már amelyiknek van) mindegyre újra és újra rátapasztjuk az orr, e becses szervünk felső domborulatára. Hogy mennyire becses és nemes a funkciója, ennek is most ébredtünk tudatára!

Aztán jön a lakáskulcs, a kocsikulcs, az irodakulcs, a telefon(ok), a pénztárca mellett, csak a maszkomat itthon ne felejtsem! elsőszámú prioritás! Mert enélkül a trendi ruhakellék nélkül nincs bélépés sehova, és most már kilépés sincs az utcára. Apropó trendi! Van egy új üzlet a főtéren, egy arab pasi a tulaja, aki megérezte az idők szelét, és változatos kínálattal rukkolt elő. Mindenféle mintájú és tematikájú maszkokat kínál, van ott mesefigurás, rocker-es, virágos, csipkés, csillogós (csillagos is), autómárkás, minden, amit csak el tudunk képzelni. Olasz gyártmányú árucikk valahány. A pasas kedves, derűs, szolgálatkész, jóképű (már amennyit a divatos maszkja elárul a vonásaiból!) vérbeli kereskedő, amilyenek csak a keleti emberek tudnak lenni. Felfedezni véltem egy kis kajánságot fekete szeme csillogásában, hogy lám, lám, ti nyugati, felszabadult nők, most már ti is kénytelenek vagytok elrejteni az arcotokat!! Ott vásároltam be az egész családnak Mikulásra. Most olyan egyszerű a választás. Laci páromnak is vettem egy tik-tok-osat (a tikkjét és függőségét felerősítendő), már oda is adtam, nem bírtam vele várni az ünnepig, és el volt ragadtatva. Bevallotta, rég nem örült ennyire egy ajándéknak!

Na és az előnyök, hisz erről akartam himnuszt zengeni! Nincs szükség már rúzsra, ajakírra, sőt még fogorvoshoz se muszáj járni, csak ha nem bírjuk elviselni a fogfájást! Nőként csak a szemekre kell koncentrálni, szemfesték, szemöldökszedés, frizura, ennyi elég is a jó megjelenéshez. És még az immunrendszerünket is természetes úton karbantarthatjuk, én is úgy mentem pénteken délután dolgozni, hogy fokhagymás piritóst reggeliztem. Senki se jött rá, hisz végig maszkban dolgoztam, és a szociális távolságot is tartottam. Ezidáig mikor ehettünk reggel hagymát, fokhagymát és hasonló kellemetlen szaggal járó étkeket? Soha! Legfeljebb vakációban. Hiába volt a sok újságcikk az interneten és fokhagyma-cikk a kamrában, ha csak hétvégén élhettünk ezzel az életmentő, koleszterincsökkentő lehetősséggel! Mindig nézzük a dolgok jó oldalát!

Azért egy kis frászt elültettek bennem, mert vizet is alig merek inni a főtéren, nyilvános helyen, nehogy megbüntessenek, hogy pár másodpercre fedetlenül hagyom az orrom és a szám, amíg a szomjamat enyhítettem. De Laci, a nagy dohányos, megnyugtatott, hogy újabban cigizni is szabad az utcán maszk nélkül, mert hogyan másként élhet az ember a szenvedélyének? Pedig nekem lenne egy javaslatom: egy kis rés a száj vonalában, és fölötte egy kis rágombolható ajtócska, ugyanabból az anyagból. Amikor rágyújtunk, az ajtócskát felhajtjuk, és felgomboljuk a szánk fölé, aztán miután végeztünk az egszségtelen művelettel, megint lehajtjuk, a biztonság érdekében újra lefedjük a rést, és rágomboljuk a maszk anyagára a kisegítő lengőajtót. Remélem, érthető voltam. Ha nem lenne ez az engedmény (mert a dohányosoknak mindig jár privilégium, nehogy csődbe menjenek a dohánygyárak, és kevesebb legyen a rákos beteg!!), az arab boltos már rég megrendelte volna ezt a prototípust, biztos, hogy neki is megszületett a fejében az ötlet!

Sokszor hallom mostanában, hogy lekéstem a buszt vagy majdnem lekéstem, mert vissza kellett szaladjak a maszkomért. Nálam ez pont fordítva működik: a maszk (egyesek szerint még mindig az álarc a helyes magyar kifejezés, de szerintem már rég nem fedi a szó a mostani értelmét) került az első helyre, amikor indulok a városba, és hajlamos vagyok a számomra lényeges dolgokat otthon felejteni, mint például telefont, kismagnót, biciklizárat. Mert annyira kínosan ügyelek arra, hogy az arcvédőm nálam legyen! Mivel maximum három dolgot jegyzek meg, a listámon a legutolsó helyezettet párszor felejtettem már itthon, de mit számít egy bicikli, ha ellopják, mit ér az, az életünkhöz képest?! Az mégiscsak fontosabb!

Egy kedves kolozsvári barátom jegyezte meg, amikor elmeséltem neki, hogyan rohantam a busz után, és közben majdnem elütött egy autó. Azóta is mindig az eszemben van a válasza: Edith, a harmincas félóránként jön, de az élet csak egyszer! Habár, ha a reinkarnációnak hinni tudunk, akkor az élet is szinte a végtelenségig ismétlődik…

S akkor még nem említettem a lebiggyesztett szánk szélét, a gyúnyoros, ironikus mosolyt, a nemtetszést kifejező arcot, ezeket mind-mind álarc mögé rejthetjük, és semmiféle erőfeszítésünkbe sem kerül többé!

NagymenőLaci

Nem akartam erről mesélni, de ha már ez a szó szerepel a facebook-os ajánlásomban, akkor röviden elmesélem, milyen rossz szájízű emlékem kapcsolódik hozzá. Ötödéves egyetemista voltam, amikor felszedtem egy gitáros srácot, mindig buktam a zenészekre, azt se tudom, hogyan szedtem fel, és a nevére sem emlékszem, vagy talán sose is tudtam a nevét. Szemüveges volt, nagydarab srác, és olyan szerénynek, esetlennek tűnt, talán a dioptriái miatt, de valójában nem volt az! Orvosis barátnőm, amikor megismerte, meg is jegyezte: na ez való hozzád! Merthogy én is olyan félszeg és esetlen voltam, azzal a különbséggel, hogy én aztán tényleg az voltam, nem szimuláltam egy szikrát sem! Ez a nagymenő srác, mert tulajdonképpen egy álruhás nagymenő volt, meghívott Vásárhelyre szilveszterezni, amit a lányom miatt visszautasítottam (vásárhelyi volt, ha magára ismer, nem bánom, ha rámír, csakhogy megmondja végre a nevét!), mert a vakációkat otthon töltöttem, és nem láttam a módját, hogyan utazhatnék el pont ünnepek alatt. Januárban, amikor visszamentem az egyetemre, véletlenül találkoztunk, nem volt megbeszélve, és valami párkányon ültünk benn az egyetem óriási halljában. Hogy imádtam azt az épületet, csak azért mesteriztem tíz évvel később, hogy még egy kicsit ottlehessek, és abban az illuzióban ringathassam magam, hogy még mindig odatartozom. Nagyon nehezen nőttem fel, féltem a kegyetlen felnőtt világtól, a végtelenségig egyetemista szerettem volna maradni. Talán lélekben most is az vagyok, ha figyelembe vesszük, hogy a művészeti egyetem teatrológia szakának egyik óráját is látogattam majdnem két évig, gyakorlatilag március közepéig, amikoris beütött a pandémia. Vajon tényleg a teatrológia volt-e? Ebben se vagyok már biztos, olyan rég történt, mintha évek teltek volna el közben, a lényeg, hogy egy ideig képzeletemben újra diák lehettem.

Házibuli a bentlakásban, fantomképem baloldalt

Ott ültünk tehát azzal a Lacival, most ahogy leírtam ezt a nevet, mintha úgy rémlene, hogy ő is Laci volt, egy nagyvagány, nőcsábász Laci, lógott le a lábunk arról a párkányról, és akkor megkérdezte, miközben nem nézett rám, csak előre, maga elé, sunyin, hogy: Máskülönben? Talán meg is ismételte a szót, látva, hogy nem válaszolok. De én már akkor is ilyen frezáta voltam, mint most, csak ennek nem voltam még egészen tudatában! (Ez meg a mostani Lacim mókás kifejezése, így nevezi ő viccesen az ilyen szédült nőket, mint amilyen én vagyok.) Szóval semmit nem válaszoltam, nem reagáltam, mert megértettem, hogy ejtett, ennyi volt, vége, és azt is sejtettem, hogy a téli vakációban összejött valakivel. Egy olyan lánnyal, akinek volt lehetősége vele szilveszterezni, és akit gitárjátékával ezután bűvöl majd el, és akivel énhelyettem a továbbiakban bulizni fog.

Egyik kedves szobatársnőmmel – most papné és tökéletes háziasszony, ő, aki azt fogadta, hogy havonta csak egyszer fog a családjának főzni, egy óriási húszliteres fazékban.

Még két emlékezetes sztorim van vele. Elmentünk ketten buszbérletet váltani nekem, még a kapcsolatunk elején, ha nevezhetem ezt kapcsolatnak. A bérlethez kép is kellett, és a főtér közelében, a Memorandumului utcában (nem tudom, hogy hívták akkor azt az utcát, amely a Monostor felé vezet), betértünk a fényképész stúdióba. Az elülső teremben ott ült egy asztalnál a nő, aki vette fel a rendelést, én bementem hátra a kivilágított szobába, hogy lefényképezzenek, ő meg kinn maradt, hogy fizessen. S hallom a nő kérdi, milyen névre legyen a nyugta? Ő pedig, az a Laci, vagy hogy hívták (biztosan tudom, hogy banális neve volt, ha lehet egy név banális, ezen csak azt értem – amíg valaki meg nem sértődik, az én Lacimat is beleértve -, hogy hétköznapi név, nem Arnold, nem Osszián és hasonlók, ha Szentandrási Zenóbiás lett volna, biztos megjegyzem!), azt felelte kicsit elbizonytalanodva és tétovázva, hogy fogalma sincs, nekem mi a nevem. Ezen a fotós néni jót nevetett, és mindhárman felderültünk. Nagyon nevetséges helyzet volt, és a fényképész asszony valószínűleg utána elmerengett a mai (vagy akkori) fiatalok futó kapcsolatairól. A fénykép mondhatni szuperül sikerült, van az arcomon valamilyen kis huncutság, a mosolyom olyan sejtelmes, minden idők egyik legjobb képe lett, ami rólam valaha készült. Persze, teljesen megtévesztő, mert én, mint már említettem, nem ilyen vagyok, nem jellemző rám sem a huncutság, sem a dörzsöltség. Ahogy neki a külseje és a megjelenése volt az, mármint megtévesztő, azt hiszem, nekem is a legtöbb fotóm félrevezető a jellememet és egyéniségemet illetően. Azt képzelné az ember, hogy egy belevaló csaj vagyok, közben egy beszari, frusztrált kisnyusziként éltem le mindmáig az életemet. Na, de ne becsüljem ennyire alá magam, megárt az önbizalmamnak! És nem szabad lenne ennyire kiadnom sem magam, mert visszaélhetnek vele az ellenségeim, ha vannak ilyenek, remélem nincsenek 😉

A harmadik Nagymenőlacis sztorim pedig egy KMDSz bulival kapcsolatos. Nem volt jegyünk, de mégis elmentünk, annak reményében, hogy valahogy csak sikerült besurrannunk, és az összes szobatársam velünk tartott. A mérnöki bentlakásról tudni kell, hogy két-két szoba kommunikál egymással, takarékossági okokból a mosdó közös, így hát tulajdonképpen 7 szobatársnőm volt, nyolcadmagammal laktunk együtt, rendszeresen átjártunk a másik szobában lakókhoz, magyarán, mindennaposak voltunk egymás szobájában. Szóval a magyar bulira, ami a Béke téri diákházban volt, kilencen indultunk, újdonsült barátommal együtt, a programon Nagy- Bandó András humorista is szerepelt. A többi programpontra egyáltalán nem emlékszem. Csak arra, hogy ott álltunk a bejárat előtt, és nagy gondban voltunk, mi lányok, mert az őr, egy nagydarab ember, szigorúan ellenőrizte a jegyeket. Errefel Nagymenőlaci egyenesen odamegy hozzá, gondolom nem fogta el semmiféle kisebbrendűségi érzés a hivatalos személlyel szemben, ahogy engem még mindig, még a gázszámla leolvasó egyenruhás emberrel szemben is elfog, odament, és lezserül kijelentette: Am vorbit cu domnul Nicu! így románul, egy magyar rendezvény bejáratánál, majd meg se várva a választ, hátraszólt nekünk, és hívóan meglendítette a karját: Gyertek csajok! A kapuőrnek meglepetésében leesett az álla, még mielőtt elgondolkozhatott volna azon, hogy ki az ördög is az a Nicu, Lacibarátom határozott fellépésének hatására, önkéntelenül kitárta szélesre az ajtót, hogy bemehessünk mindannyian, s mi, lányok, megszeppenve, kikerekedett szemekkel be is oldalaztunk, mukkani se mertünk, amíg be nem értünk a nagyterembe, nehogy tétovázó, zavart viselkedésünk elárulja a turpiságot.

Utána már csak az a kép él az emlékemben, hogy a fal mellett, a lépcsőn, ülök az ölében, Nagy-Bandó süti el egymásután a poénjait, és arra gondolok, hogy ilyen hímet választhatott magának hatvanezer évvel ezelőtt a barlanglakó, bőrruhákban gyűjtögető őslány is. Akkor döbbentem rá, hogy ez egy igazi nagymenő, és addigi, vele szemben tanusított magabiztosságom egyszeriből elillant. Ezt ő is megérezhette, így hát lebuktam, és hamarosan megintcsak kiszolgáltatva, magamra maradva, egyesegyedül álltam a Nagyvilágban …

Azt tartják, hogy a felhők fölött mindig süt a nap 🙂