Category Archives: Uncategorized

41057418_1893009854102038_5462376060303704064_n

Újradna fölött, a Diana menedékháznál, háttérben Dorel, a nők bálványa!

Talán zergeháton könnyebb lett volna….de ezt mi nemigazán tudtuk, amikor kedden délelőtt elindultunk a radnaborbereki Suzy panzióból. Ugyanaz a csapat, akikkel tavasszal voltam a Bélesi tó környékén, csak bővített formában. Akkor a túravezetővel haton voltunk, most tizenketten. Amikor előtte való nap telefonon beszéltem Bethlendi Istvánnal, a lovarda tulajdonosával, első kérdésem az volt, hogy lesznek-e még nők. Majd kiderül  – mondta, lehet jön Bea barátnőm is, a felesége, de végül nem volt kire hagynia a gyerekeket. A fiúk keménylegények, lovakat tartanak, nagy lovastapasztalatuk van, van köztük profi sportoló is, én meg megint a Holdról pottyantam közéjük, hogy aztán a lóról is lepottyanjak hamarosan. Adorján, akivel most ismerkedtem meg, úgy köszöntött, hogy: Te vagy az, aki csak úgy lezserül ledobod magad a ló hátáról?

Készítettek túratérképet, telepítettek programot a telefonra, amely GPS-szel követte az útvonalat, minden utolsó részletig meg volt tervezve. Gondoltuk mi! Az aztán csak a terepen derült ki, hogy mi van úgy, ahogy hisszük, s mi nem!

IMG_6087

Bea és Tóni tanulmányozzák a térképet

A lovakat “kétszemélyes” lószállítóval vittük, 12 darabot, logikus, minden embernek egyet. Habár sosem utaztak még, egy kanca kivételével, könnyen fel lehetett csalni őket a szállítóba. A idő esősnek mutatkozott, a barométer esőre állt (volt egy régi barométer a főhadiszálláson!). Na még csak az kellett volna, hogy essen is! – mondom én most így utólag. A csapat hamar összerázódott, a magyarok amúgyis régi haverek, az erdélyiekkel meg könnyen megbarátkoztak. Összesen volt öt darab István, a Főistvánnal együtt, értem ezt a túravezetőre, a többiek Tóni, Balázs, Sanyi, Sipi, Artúr, Adorján és jómagam. A csúfnevek hamar megszülettek: Artúrból Túró lett, Kun Istvánt röviden Kunnak szólították, Bethlendire ráragadt a Főistván (vagy inkább főispán) a segítőjéből, a gyerőmonostori Bogdán Istvánból Bérgyilkos lett, mert gyanusan hallgatott, egy szót nem lehetett kiszedni belőle, és én értelemszerűen ismét a Donorjelölt megtisztelő nevet kaptam :)). Indulás előtt Sipi keresztet mutatott, és megint a vércsoportom iránt érdeklődött. És ezek után ismét megnyugtatólag hatott rám, hogy van köztünk két tapasztalt állatorvos, de tényleg! Az egyik az emberekhez is ért kicsit, mint kiderült.

IMG_6444

Sipi, az egri cowboy, aki lapátolni is tud, nemcsak lovagolni! S én a múltkor még azt hittem, csak két éve csinálja, s közben már gyerekkora óta!

Végre valahára felcihelődtünk, és elindultunk felfelé, az egykori ércbánya épületeinek romjai között:

                                 A bérgyilkos bizalmába fogadott, az esélyeim egész jóknak mutatkoztak!

 

Aztán az út egyre meredekebb lett, a fakitermelési útból ösvény lett, az egyik oldalunkon a meredek hegy a másikon a szakadék. Hiába fotóztunk, a képek nem adják vissza sem a mélységet, sem a magasságot, nem tudom a filmesek milyen technikával dolgoznak, de egy okostelefon kamerája erre nem képes. Sok pásztorkutya megugatott, sajnáltam őket, volt egy fiatal csont és bőr, a bordái kiálltak, azt mondják csak savóval etetik szegény párákat.

IMG_6119

Kecskenyájjal is találkoztunk, előbb azt hittem zergék!

Az úticél a 2279 méter magasan fekvő Ünőkő volt, tudtuk, hogy lóval pont odáig nem mehetünk fel, de azért sikerült egész jól megközelítenünk. Itt már volt telefonjel is. Mert a Suzy panzióban elvesztettük a kapcsolatot a világgal. Laci párom idegeskedett, onnan fentről tudtam neki csak válaszolni mind a tíz sms-ére, amit az elmúlt 16 órában küldött, összefoglalva egy rövid mondatba: Jól vagyok, de nincs jelem!

Közben a fiúk próbáltak tanítani helyesen lovagolni, de nem sok ragadt rám, annyi információt kaptam egyszerre, hogy semmit nem tudtam belőlük megjegyezni. És mintha ellentmondásosak is lettek volna. A boka, a csípő és a váll egyvonalban, csípőből kell enyhén rugozni, akárcsak a szexben, ügetéskor nézzem a ló egyik lapockáját, amikor emeli, emeljem ki magam kicsit a nyeregből. Hát ez nem ment valami jól, de legalább segített, hogy valamibe a szememmel is kapaszkodjak, ne csak a kezemmel. A lovaglás nem is sport szerintem, inkább koreográfia, tánc, amit együtt táncolsz az állattal. De én botlábúnak bizonyultam 😦

Közel a csúcshoz! Háttérben Artúró! Jobb oldalt a Bérgyilkos kémleli a hegyet! Ott fenn majd könnyű lesz a küldetést teljesíteni! :)) Az Ünőkő közelében már aztán nem mertem visszanézni lóról, féltem nehogy sóbálvánnyá változzak!

Dehát rádiózni is úgy kezdtem el, hogy nem értettem hozzá, és amikor sízni akartam tanulni egyetemista koromban, otthon egy téli szünetben, a szilvás tetejében felcsatoltam a léceket, és elindultam lefelé a szánkóúton, a fák közt, apám lentről az udvarról nézte, nem szólt egy szót se, s amikor vészesen közeledtem a veteményeskerthez, odakiálltott, hogy: Emeld fel a jobb lábad, és fordítsd el balra a lécet!, de alighogy kimondta, én már fel is ragadtam a veteményes drótkerítésére, a sílécek meg alattam becsúsztak a kiskertbe. Többet aztán nem is próbálkoztam. Most áttértem a lovakra, de úgy tűnik ettől a virustól már nem szabadulok meg egykönnyen. Adorján (akinek egyelőre nem volt csúfneve, miközben Balázs a Havasi Gyökér nevet vette fel) megjegyezte, hogy én nagyon elszánt vagyok, és nem érti az okát.  Az okát én sem egészen, de imádom elhagyni a civilizációt, a megszokott világot, és belépni egy sokkal izgalmasabba. Onnan visszamenni nehezebb, de csak azért megyek vissza, hogy ismét elhagyhassam! És ha ezt csak lovon tehetem meg, akkor miért akadnék fenn egy ilyen apróságon, hogy nem tudok lovagolni, például!

IMG_6174

A Kislála tóhoz közeledünk, itt lenyergeltünk, megettük a panziós Zsuzsa által készített szendvicseket, meg ki amit hozott magával. Én semmit, meg se fordult a fejemben, hogy hozzak valamit, egy csoki pedig nagyon jóljött volna! Leheveredtünk a fűbe, és elfelejtettük az összes meredeket, sziklát meg izgalmat, és fogalmunk se volt arról, hogy mi megpróbáltatás vár még ránk! Közben cseh és lengyel turisták érkeztek, 6 illetve 3 napra sátorozni. Szemét kétezen méter fölött nemsok van, hála istennek! A védett területen mindenütt ismertető táblák, sajnos csak románul, és nyilván latinul a fajok megnevezései.

Sikerült kifújnunk magunkat, Berecz István barátunk még szunyókált is egyet, és újra útra készen álltunk. Minden volt, GPS-es térkép, strapabíró lovak, profi patkók, jó lovasok (except me!), csak éppen azt nem tudtuk, hogy a Stanistea hegy oldalában épült Diana menedékházhoz vezető turista útszakasz egy része már nem létezik! A természetben gyors ütemben alakulnak át a dolgok! Kénytelenek voltunk elindulni egy másik turistaösvényen, a félelmetes Zergeösvényen, szerintem a fiúk is alátámasztják, hogy az tényleg csak zergéknek való! Még az ember valahogy átverekedi magát a borókafenyők által szegélyezett kövek, sziklák között, de lóval! A lényeg, hogy fentről gyönyörű a Nagylála tó!

IMG_6192

Egy ideig még hősiesen lovon haladtunk, de eljött az a pillanat, amikor Főispán leszállást vezényelt! Rá nem jellemző módon. De itt vezetni se volt könnyű az állatot. Fogjad a szárat, bíztasd, ügyelj közbe hova lépsz, és ügyelj arra is, hogy a lovad hova lép, na meg légy résen, nehogy eltaposson! Azt a pillanatot el se mesélem, amikor a fogadalmam ellenére muszáj volt visítanom egy nagyot, mert minden ló bekanyarodott balra, ahogy kellett, csak az én Doinám ment neki a szakadéknak, és én még rajta ültem!

a BORÓKAK FOGSAGABAN, KUN

A Kun: Na itt most mitévő legyek? Amatőr néptáncos, is!

Főistván rámszólt, mert féltett, hogy engedjem el a szárat, nem engedtem el, most az egyszer nem fogadtam szót neki (habár vakon megbízom benne, másképp nem vállalnék ilyen “kockázatot”), és a Doina tényleg majdnem eltaposott. Gázolt volna át rajtam siettében a szegény állat (aki különben a legcsodálatosabb ló – ezt is Tónitól tanultam, hogy mindig az a ló a legcsodálatosabb, amelyik éppen a hátán visz), elengedtem a szárat ijedtemben, az én kancám meg azon nyomban rálépett, és beleakadt a jobb mellső lába. Akkor estem kétségbe először. Állítsd meg, és kerülj megint az elejébe! De akkor már a bal oldalán a szakadék volt, a ló jobb oldalán meg a meredek hegy! Fogózz a nyeregbe, a szíjakba! Úgy menj el mellette! Atyaisten! Mire nem képes az ember krizishelyzetbe – sose gondoltam volna! Amiután ez a művelet sikerült, annyira de annyira megszomjaztam, csakhogy a víz a külső, a szakadék felőli nyeregtáskában volt, még egyszer nem mertem a nyeregbe fogózkodni, hát nem volt mit tennem, elkezdtem áfonyát csemegézni, életmentő volt az a gyümölcs!!

                  Mondtam, hogy a képek nem adják vissza a mélységet és magasságot! A csemegézés után a Visszaülni a lóra! vezényszó következett, akkor megint féltem, hogy felszállás közben átesek a ló másik oldalára, és lezuhanok a mélybe! Utána jött egy nagyon meredek rész, akkor megint leszálltunk, és én tényleg becsúsztam a ló alá! De az én Doinám már kezdte sejteni, kivel van dolga, nem lepődött meg már attól sem, hogy a hasa alól bújok elő! S mikor azt hitted, hogy csak szépen felkaptatsz, s oszt fenn vagy a hegyen, akkor jöttél rá, hogy nem megy az éppen olyan könnyen! Itt már hegymászói képességekre is szükség volt, vagy inkább az életbenmaradás ösztöne hajtott: kaptattál felfelé, s a ló, akit szintén a megmaradás ösztöne vezetett, nagy iramban trappolt a nyomodban. Ha azt akartad, ne tapasson agyon, neked is ugyanilyen iramban kellett a hegynek felfele haladnod, megállni, pihenni, szó sem lehetett róla! Fenn aztán várt egy kis asztal, padok, és gyönyörű kilátás! Nekem meg lógott a nyelvem, lerogytam a földre, és nagyon komikus lehettem, ahogy próbáltam a lihegésemen uralkodni, mert utána az összes 11 pasi ezen szórakozott, és nem azon, ahogy a lóról megint sikerült lehuppannom. De erről később. Ebben az állapotban eszembe se jutott fotózkodni! Na ez volt a Zergeösvény, hogy rugja meg a ló!!

A térkép már nem segített, a Diana szálláshely messze volt, keresni kellett egy másikat a közelben, mert az este is vészesen közeledett. Most olvasom a neten, hogy ott, ahol mi már sötétben bóklásztunk, nem ajánlatos sátorozni a medvék miatt (igaz, ha többen vagyunk, nem mernek közelíteni!). Sok állat él a Radnai Havasok védett területén, néhány ragadozó és énekes madárfaj, farkas, hiúz, mormota, zerge!, medve természetesen, de mi csak pár felrebbenő, kifeszített szárnyú madarat láttunk, és most tapasztaltam meg én is milyen, ha megijed a ló. Ez nem volt betervezve! Találkoztunk turistákkal is, kérdezősködtünk, próbáltak útbaigazítani, egyik megfenyegetett, hogy lefilmezte, amint a borókabokrokon verekedtük át magunkat a lovakkal, felteszi a facebookra, mert ez állatkínzás! Lehet már fenn is van! Milyen szép lesz! Én az állatvédő, amint kínozom az állatokat! De mi az ördögöt csinálhattunk volna? Visszafelé már nem mehettünk, ugyanolyan veszélyes lett volna, elakadtunk középtájon, át kellett valahogy jutni ezen a veszélyes szakaszon, és minél hamarabb! Volt egy vészhelyzet is, amikor a Mázli (róla a végén mesélek) felsértette az egyik lábszárát, és nem akart továbbmenni a köveken, behúzódott a borókák közé. Nagyon nehéz volt rávenni, hogy onnan kijöjjön, és Tóni este a panzióban elárulta nekem, hogy ha eltörik a lába, vagy beljebb megy a kis törpefenyők között, onnan nem lehet kihozni, törött lábbal nem lehet lehozni a hegyről sem, nincs rá lehetőség, s hogy ne falják fel élve a vadak, ilyenkor el szokták vágni a torkát! Te jó ég! A hegyen kegyetlen törvények uralkodnak! Utóbb nekem is ugyanezt vágták a fejemhez: Ha valami bajod esett volna ott fenn, hogy az ördögbe hozunk le onnan?!!

DSCF1118

A szédült, bevállalós zsurnalista és a sokat megért Doina, aki idén éppen 20 éves!

Na most jön az esés! Szerencsénk volt ismét, egy esztena esett utunkba, és a juhász készségesen segített, Omul la necaz se cunoaste (Szükségben ismered meg az embert) felkiáltással. Útbaigazított a Radnai Hágó turistaháza felé, még fel is hívta a Lucsika-t, hogy várjanak, mert érkezünk! Ezután már gondtalanul poroszkáltunk, húsz percnyire voltunk a szállástól, fellélegeztem én is, lazítottam, na ezt nem kellett volna! Hátul a lovak megbokrosodtak, a fiúk hülyültek, fogalmam sem volt mi történik, csak a nyerítést hallottam, és azt hogy előlről Főistván hátrakiabál: Engedjétek jönni a lovakat! A Doina abba a pillanatba megugrott, és már a földön is találtam magam magzatpózba a jobb oldalamon, a két kezemmel ösztönösen védtem a fejem, pedig a kobak rajtam volt, s a hátam mögött mondták: Félreugrott a lova! Nem tudta kiülni! Ketten is jöttek segíteni felállni, megnyugtattam mindenkit, hogy semmi bajom, de tényleg semmi nem volt (a másnapi nagy kékségeket leszámítva)! Visszasegítettek a nyeregbe, s már meg is érkeztünk Lucsikáékhoz. Volt karám, volt vacsora, voltak szép szobák, áramkiesés, mert oda a hálózat nem jut el (1275 méter magasan fekszik), ott szélenergiával és napelemekkel nyerik az áramot. Éjszakára takarékosságból kikapcsolják.

A LOVAK BIZTOSAGBAN, MI SZINTEN

A lovak biztonságban, mi szintén – kilátás a panzió teraszáról

A panzióban aztán jöhettek a lovas-sztorik, meg az állatvédők szivatása, akiket egymagam egyedül képviseltem 🙂 Hogy miért sajnál az ember jobban egy sántakutyát, mint egy hízódisznót. Ezt később csak Bea tudta elmagyarázni! Vagy ő sem! Ez egy olyan szócsata, aminek soha nincs vége, se nyertese! Tisztáztuk, hogy mit jelent az állatkínzás: Sanyi, szintén állatorvos, pontosan tudta a meghatározást: indokolatlanul fájdalmat okozni vagy maradandó egészségkárosítást, no meg a tartós félelembentartás is annak számít. Mi egyiket sem merítettük ki, megnyugodhattunk. Tegyék csak fel a világhálóra! Lássák az emberek a fantasztikus Zergeösvényt!

DSCF1132

Itt éppen az áfonyával tömöm a pofám!

Este a panzióban felvettem egy kendőt, mert a hajam össze-vissza állt, lementem az ebédlőbe, erre megkérdezték, hogy a Piroska meséjéből kölcsönöztem!? Mire én: Igen, és megmondja a farkas: Jaj ilyen ocsmány Piroskát még nem láttam! Mire Sanyi: Mi inkább a nagymamára gondoltunk! Tóni aztán elmesélte az öreg történetét, aki a második világháború előtt beszélgetett a lovaival, minden búját-bánatát nekik panaszolta el, s úgy bocsájtotta  el őket a háborúba, hogy Nektek haza kell jönni! S a lovak haza is jöttek, mind a hárman egy-egy év eltéréssel. Ebből aztán következett a katona sztorija, akinek a legnagyobb szívfájdalma az volt, hogy a fronton elvették tőle a párnáját, és az nem levendulapárna volt! Hanem fanszőrzettel töltött kispárna, hogy ne használjam azt a bizonyos szót, és ezután  a vicc: Ki tudja, hogy repül a p..aszőr? Hát így! s Balázs köpött egyet! Eszükbe jutott, hogy megkérdezzék tőlem is (minden nőtől megkérdik!), tudom-e mi az, hogy orális magyarul. Orra alá is! Jó kis zaftos adomákkal telt az este…

Főistvánról, a hosszú szürke szakálla miatt, azt hitte a helybéli erdész, hogy valamiféle szerzetes, és ami pedig engem illet, a háziak nem tudták mire vélni, hogy elindulok lóháton a hegyen, 11 lovas társaságában. Kérdezték, köztük van-e a férjem is, mondtam nem, az nincs! Akkor aztán nagy csend lett! A Bérgyilkos ezek után azt tanácsolta, keressek egy félreeső szobát magamnak, hisz a panzióban minden szoba üres volt, amikor mi odaértünk, választhattam akármelyiket! Én pedig jobbnak láttam, ha kulcsra is zárom az ajtómat! De aggodalomra semmi okom nem lehetett, kinek jutott volna eszébe megkörnyékezni Piroska nagymamáját?

DSCF1170

Balról jobbra: Adorján, Piroska nagymamája, Artúró, és két darab István!

Reggel esett bizony, de mire mi odajutottunk, hogy felnyergeljünk, az eső kezdett elállni. Azért mégis felvettem a füss nadrágot, az esőálló kabátot, mondjuk a dzsekim is védett, de a nyerget nem, és ezért kellett az a lóden, amit Főistván és a többiek is viselnek.

 

IMG_6224

Bethlendi, a Főistván! Ez itt már a másnap!

Másnap hóttfáradtan keltem ki az ágyból, és nemcsak azért, mert izomlázam volt, és feltört a nyereg is, meg fájt a bokám is, hanem mert nem tudtam aludni, mind csak a sziklákat, a mélységet láttam, a nagy köveket, amiken haladtunk felfelé. Azt tartják, ez a poszt-traumatikus stressz miatt van. Tóninak, az állatorvosnak panaszoltam el, mert kissé izgultam, hogy a kimerültség miatt valami végzetes hibát követek el aznap, szerettem volna inni egy energiaitalt, ami nem volt, Tóni tanácsára aztán inkább a konyakos tea mellett döntöttem. Azt mondta, ha energizálom magam, akkor a szervezetem félő, hogy összeomlik, inkább zsibbasszam le! Ráhallgattam, de az első óra nagyon fárasztó volt, éreztem, hogy nincs semmi erőm. Amikor azonban a folyón kezdtünk felfelé kapaszkodni lóháton, – és a Zergeösvénnyel ellentétben, itt nem szállt le senki! – akkor ébredtem csak fel istenigazából. Annál nagyobb serkentő nem kellett! Egyfolytába biztattam Doinát: Ügyes vagy! Megcsináljuk! Még egyszer, na ezt a követ is! Na, most lendülj neki! Azt olvastam, hogy a hit laza bizonyosság! hát most megértettem, a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy mennyire laza 🙂 Török Zsolt hegymászó azt vallja, ha vészhelyzetben pánikbaesel a hegytetőn, elvesztél! Ilyenkor a legjobb, ha valami szépre gondolva próbálod lenyugtatni magad. Itt erre nem volt szükség, de amikor a szikla felé indult a Doina, és visítottam, hirtelen elkezdett reszketni a lábam, akkor kicsit bepánikoltam, mert ha a ló is átveszi, végem van! A jógára gondoltam, és próbáltam mélyeket lélegezni! Méghogy a jóga nem segít! Ki állítja ezt a butaságot?

A fiúktól kaptam pár képet a zajló patakon való kapaszkodásról:

DSCF1198

Itt Főistván éppen próbál egy rönkkel segíteni. Ez volt az egyetlen hely, ahol muszáj volt egy rönköt betenni a két kőtábla közé, de többet nem szállt le ő sem a lóról! Szerpentinesen mentünk legtöbbet, azért vagyok én jobbrafordulva, Bérgyilkos meg előttem balra.

Az ilyen viszontagságos utakban a legrosszabb az, amikor azt hiszed teljesítetted a próbát, vége, most jön a light-os rész, errefel következik egy út, ahol kerülgetni kell a szélvihar által letört fenyőket, és át is kell ugorjon a lovad rajtuk, és pont a bal szélen, ahol az út pont le is van omolva kissé. Hát ez rosszabb a meredek pataknál! A fiúk a hátam mögött mind a tragikus forgatókönyveket sorakoztatták fel, mi lenne ha így lenne meg úgy lenne! Ez történne meg az történne! Felment a cukrom: Muszáj feszt a halált emlegetni? Tóni: De az jó! Te csak tudod! Edit, a Nirvána! Én: Jó, tudom, hogy jó, de mielőtt kilépnék a testemből, inkább pár lépést lépegetnék itt felfelé valahogy! Ezzel egyetértett!

Az út hátralevő részét én tényleg félig összeomolva tettem meg (hiába a konyakos tea!), a végén már egyházi dalokat énekeltem, a kedvencemet, azt hogy Az Úr csodásan működik, de volt éneklés máskor is, a reményvesztett első estén Kunnal például elénekeltük  a Fordulj kedves lovamat, a felejthetetlen Kallós Zoli bácsi bújdosó dalát. Aztán az Ünőkőnél a Viharként tombol a messzi távolt, és egy katolikus Mária éneket  a repertoár széles skálán mozgott, ilyenekre ihlet a hegycsúcs!

Olyan este 7 felé közeledtünk a Diana menedékházhoz, nem mertem meg se kérdezni, hogy sok van még odáig, mert úgyse tudta megmondani senki pontosan, hogy mennyi! Már ülni se bírtam, az az utolsó óra az rosszabb volt minden megpróbáltatásnál. Előredőltem, egyszer megint majdnem leestem, de sikerült megállítanom a lovat, úgy hogy ráhasaltam a nyakára, és átöleltem, úgy látszik erről nem tudok leszokni. A tavaszon is ezt csináltam, mégpedig a lejtőn lefelé, mindenki elszörnyülködött, hogy most előreesek. Most egyenes terepen voltunk, kivételesen, csak az volt a baj, hogy utána nem tudtam visszaülni s felegyenesedni a nyeregbe. Kínlódtam, kínlódtam, s egyszer gondoltam egyet, mit idétlenkedek én itt, mi a fenének nem szállok le, s ülök fel megint? Nem egyszerűbb így nekem? Egyszerűbb volt! :)) A helyzet pont olyan komikus volt, mint a Chaplin filmben, amikor a kőműves állványon csüng az épülő tömbház oldalán, s az állvány már közben leereszkedett vele, fél méterre csupán a lába a földtől, de ő segítségért kiabál! Na kb így nézhettem ki én is! DSCF1211

Menni vagy meghalni! Ez még a kaptató, próbálok a Főistván közelében maradni, mint egy vizsgázó diák, aki szeretne az elsők között mihamarabb szabadulni!
Érkezünk onnan lentről, fenn a kabanánál Bea vár a két gyerekkel, Emmával és Gáborral, aztán másnap reggel ők is lovagolnak egyet!

S ez már a Diana menedékház, a kabana terasza, a magyarok is hamar megtanulták a román szót, és miután körülnéztek a szobákban, ahol innen-onnan összepászított bútorokat, ágyakat, asztalokat, székeket találtak, s improvizációkat (volt ott még korházi vaságy is!), elnevezték Kukakabanának. Ezen mulattunk a teraszon, szerencsére lehetett kinn vacsorázni, másnap ott reggelizni a gyönyörű kilátással (állítólag a Kelemen Havasok is látszanak onnan), és még billiárdozni is a hevenyészett nappaliban, úgy hogy végül jól érezték magukat a cowboy-ok. Én hamar lefeküdtem, nekik nem árultam el, hogy az én ágyamban egészen kiváló minőségű matrac volt, az meg cseppett sem zavart, hogy ablaküveg hiányában az ablakrés be volt deszkázva. Még jól is esett a beáramló friss hegyilevegő!

DSCF1278

A teraszon Dorel kabanájánál. A piros fazékban kávé. Beát már befogták segíteni.

A reggelinél Bea és én kicsit segédkeztünk Dorelnek, a tulajnak, aki egymaga építette fel a kabanáját, még a villanyszerelést is sajátkezümüleg csinálta (ahogy Rejtő mondaná). Látszik is! – jegyezte meg Sanyi, s viccesen megkérdezte a barátaitól, hogy nem jönnének le ide egy hosszú hétvégére? Kissé irritált engem ez a Dorel, mert rögeszméje volt, hogy a nőket mindenáron be kell fogni segédkezni a szendvicskészítésnél! Aztán nem hitte el nekem, hogy tényleg rádiós vagyok, és tényleg meg akarom interjúvolni (hegyimentő volt fénykorában), s éreztem, hogy tesztel. Ilyeneket mondott, hogy a legmagasabb csúcs 3200 méter! Mondom, ilyen nincs is Romániában! Jaj bocsánat! 2300! A hegyi embernek még ma is megvan a “véleménye” a nőről (hát még ha 11 pasival járja a világot lóháton)! Még akkor is, ha dolgozott külföldön, és megmászta az Alpokot! Az állatvédőből előjött a feminista!! Na, de valahogy ezen is túltettem magam! Mint ahogy azon is, amikor nyergelt másnap a csapat, (én úgy döntöttem, most kihagyom a túrát), kinn szürcsölgettem a kávém, s mikor már a zaccot éreztem a számban, mondom, nem baj, ez jót tesz a fogaknak! Sanyi állatorvos barátunk megjegyezte gyorsan: Már akinek van!! 

Atyaég, hova jutottam, már nem Piroska nagymamája vagyok, hanem mindjárt kineveznek a rőzsét gyűjtögető erdei anyókának vagy a vassorrú bábának! S még nekem jut eszembe este magamrazárni az ajtót :))

Dorel meggyőzte a csapatot, hogy ne menjenek Borsafüredre, ahova Főistván tervezte, mert az ide két napos út még lovon is! Rendesen útbaigazította őket, s már nem kukakabanáztak többet! Szivélyesen váltak el, s még zabot is szerzett a lovaknak a mi élelmes hegymászónk, s a végén áfonyalikőrt is vásároltak tőle hazavitelre. Barátokként váltak el, s Dorel elismerően beszélt róluk, hogy tiszteli őket, mert igazi cowboy-ok!

                        Itt éjszakáztak a lovak, s ez volt a kukakabana, ahol meg mi!

Felülről és internetről sokkal szebbnek látszik a piros fedelével. Beával reggel megmásztuk a hegyet, fényképezkedtünk a kereszttel, megmosakodtunk az itatóban. Megtaláltam a szerencsémet is egy rozsdás patkó formájában. S mikor leértünk, a lovascsapat elkezdett cikizni, hogy biztos azért mentünk fel olyan korán, mert leszbik vagyunk, s kettesben akartunk maradni. Na még csak ez kellett az én sértett önérzetemnek! Bea csitított: ne vegyem fel, a hegy csodás, ez életreszóló élmény, mi meg visszafelé, a Suzy panzió felé, utunkbaejtjük az Alpina Spa Compexum uszodáját!

IMG_6277

A sípályán Beával! Ki se mertem többet nyitni a szám :)) Már így is, azóta valaki, egy másik közös  facebook fotónkat látva, megjegyezte, hogy hiányzik elől egy fogam. Legközelebb a lovastúrát átugrom, és fogorvoshoz megyek, ígérem! Az se kerül kevesebbe! Sanyi így is meg akarta már vizsgálni a számat, mint ahogy a lovakkal teszi! Időnként, úgy látszik, a lovasnak is megnézik a fogát!
Szuveniru nyihuhu, nyet kukucska prodku! Ajándék lónak nem kell fogát nézni!- most tanultam Lacitól 🙂

Este ismét a Suzy-ban vacsoráztunk. A fiúk jól eláztak, ők lóháton jöttek, ahogy említettem, úgy értek a panzióba, hogy alig bírtak járni….a fáradtságról, természetesen. Jó, hogy nem voltam velük! Egyik István le is esett a lóról, szerencsére nem lett baja, mert ők nem viseltek sisakot! 1985 óta lovazik, harminc év alatt volt ideje megtanuli esni! A vacsoránál arról beszéltek, hogy ilyen kockázatot nem szabad többet vállalni, és kategorikusan kijelentették: a Radnai nem alkalmas lovastúra szervezésre! Az a gyanum, csak a következő túráig fogják ezt így látni! Aztán dúlt a nagy emberbaráti szeretet: meghívtak minket Egerbe, engem is külön, hogy írjak már az egri lovasokról is egy cikket! Ez jólesik, még akkor is, ha másnapra elfelejtik – gondoltam. Csak maga a tény, hogy megfordult a fejükben! Balázs meghatódva mesélte, ki volt az a Reményik: “Fiúk, ennek a Reményik Sándornak a Suzy volt a kedvenc nyaralója,  itt írt egy csomó verset, hallgatva a zajló patakot, és van egy nagy alkotása, amit itt Erdélyben mindenki kívülről fúj, és amit minden március 15-dikén elszavalnak, az hogy: Ne hagyjátok az iskolát!” Közben felém sandított, hogy jól mondja-e! Aztán bevallotta, mennyire szereti ő az ilyen helyeket, ahol a nagyok szelleme van vele! Meg a finom meggylikőr!

Ez a Reményik minimúzeum, Gegő Zsuzsa, a Suzy tulajdonosa hozta létre a Kráter egyesülettel közösen. A Reményik nyaralójának megmaradt részében összegyűjtötték a tárgyi emlékeket. Erről a házról ír Az utolsó ház című versében, ami a falon olvasható. Hátul Reményik kutat is avattak pár éve. Benne jól hűltek a söreink, a költőt nem hiszem zavarta volna. Zsuzsáek egy vén pásztorkutyát is befogadtak, akinek ez a kis ház lett az utolsó reménye! Fenn a tetőtérben aludni is lehet, vannak ágyak, és vannak külföldi turisták, akiknek elegük van a luxusból, ilyen helyekre vágynak, a szellemek közé. Bea a költő padláson talált foteljében vizsgálja az íróasztal kellékeit, az asztalon vendégkönyv, írtunk bele pár sort az őrült lovastúrázók nevében.

Másnap reggel előálltak a futók, s következett a lovak becsalogatása. Nagykalotán ezt a feladatot a zabostarisznyával Bea végezte, most a fiúk. Voltak ők elegen! De most meglepő módon egészen könnyen ment, szerintem a lovak is kimerültek, alig várták, érjenek már haza! A szomszédok nagyon látványosnak találták a műveletet, fotózták, videózták.  Volt egy kanca, Dána, amelyik ágaskodott Kalotán az indulás előtt, sehogy se tetszett neki a lószállító, nem volt neki szimpatikus a kis szűk doboz. Ezek szabadon élő lovak, ridegtartásban vannak, ami azt jelenti, hogy télen sem élnek istállóban, nem szeretik a bezártságot. Most – mondom Zsuzsának – Dána következik, add a telefonod, mert jön egy szenzációs mutatvány! Erre semmi, a Dána simán besétált, még hamarabb a többinél, pedig őt hagyták utoljára. Nem szolgálhattam a látványos videóval!

Sanyi tartja a futószárat, hogy ne curikkoljon vissza, van amelyiket elég sokat kell bíztatni. Bea és Tóni nézik az ablakon, hogy minden rendben legyen odabent.

Aztán vége, elindultak Kalotaszentkirály felé, utolsó erdélyi éjszakájukat ott tölteni, ahol kedvenc házigazdájuk, Melinda várta őket. Amikor felhívták, éppen üdülni készült, de miattuk egy nappal elhalasztotta a vakációzást. Ilyen a jó vendéglátó, persze, ha a turistái is olyanok!

Bea is készülődött, vitte a gyerekeket és a lószerszámokat, csomagokat Nagykalotára, én megvártam Lacit, aki megígérte estére utánamjön. A két Istvánnal maradtam, a kisebbik, a Bérgyilkos nevű, felment az Ünőkőre gyalogtúrázni, az idősebbik, a Főistván azt ajánlotta, lovagoljunk ki egy kicsit a két fehér lóval, Mázlival és Pusztával. Persze, tudjuk, hogy fehérló nincs, csak a mesében s az énekben. Ők szürkék valójában. Mázlinak pedig az a története, hogy a vágóhídról vették meg, mentették ki utolsó percben ezer lej fejében, azért vitték oda, mert nem volt képes szekeret húzni. Hátaslónak viszont tökéletes, én szeretem, mert nem magas ló, könnyen fel lehet rá ülni. Így hát eddig kétszer volt mázlija, egyszer a vágóhídon, most pedig a Zergeösvényen, ahol felsértette magát, és ijedtében el akart menekülni a bozótba.

Főistvánnal az úton megdumáltuk a hunokat, a magyarok eredetét meg a Lucian Boia történész könyveit s a román történelmet, és mondott egy dolgot, amire egyáltalán nem gondoltam eddig, hogy mi magyarok az asszimiláció ellen harcolunk itt Erdélyben, de két éle van a dolognak, mert az asszimilációval szépen szivárog be a magyarvér a román nemzetbe.  Érdekes szemlélet, a telivér-félvér lovakra emlékeztet! És pont amikor erről beszéltünk, mintha megrendezték volna, ismét megijedtek a lovak, szerencsére csak a Puszta ugrott meg, amin István ült: lejött a Bérgyiklos a hegyről! Küldetés teljesítve!

IMG_6517

– Lenne még egy megbizatás, vállalod?
– Hát nem is tudom, attól függ mennyiért!!

Csendben hazaporoszkáltunk, megint kaptam egy csomó tanácsot a lovaglást illetően. Suzy – akarom mondani Zsuzsa – már várt a finom vacsorával. Közben utánam is eljöttek a “nőszállítóval”! Megjött Laci, ott ült a kocsiban morcosan, ki se akart szállni, olyan mérges volt, hogy másfél órája várakoztatom. Nehezebb eset vagyok Dánánál! Miért vagy úgy feltépve? – kérdeztem. Látod, épségben vagyok, nem tört el semmim, nem hűltem meg, és mellesleg … nem haltam meg!

41286876_254152905242368_1574553440418267136_n

Még interjúzni is maradt egy kis időnk: a bérgyilkos semmit nem ismert be! A Főistván a sarokban a bajusza alatt somolyog!

 

Én és a (belső) tenger

vagy a (belső) tenger és én. Az öreg halászt most mellőzzük :))

Ahhoz, hogy az ember átlagon felüli nézettségre tegyen szert (ezt most a blogomra értem), vagy rendkívüli témával kell foglalkoznia vagy a szerelemmel. Hát mivel semmi rendkívülivel nem szolgálhatok, marad a szerelem. Vagy lehet, hogy mégis?

Szóval a kapcsolatunk nagyon a múltba nyúlik vissza, hatodikos voltam, amikor először a tengerre küldtek diáktáborba, első este már sírtam az egyik megtermett kolleganőm vállán, B. Gyöngyinek hívták (nem, nem a hugom volt, ő kis huncut, csinoska lány volt mindig, a fiúk kedvence, már ötödikes korában 20 éves srác udvarolt neki). Ez a B. Gyöngyi pedig a túlsúlyos személyek rezignáltságával próbált lenyugtatni, hogy már csak hat nap van a hétből, és aztán viszontlátom anyukám, apukám, hugicám, nagymamám, nagynéném,  hőn szeretett Morzsa kutyám meg az összes ciribut. Ezután kétévenként táboroztam Mámáján (többet sose sírtam), de ne gondoljátok, hogy valami luxus körülmények között: iskolába, tornaterembe aludtunk, ahova sok-sok ágyat zsúfoltak be, és naponta kétszer troliztunk Konstancán végig a mámájai partig. Akkor szerettem meg Konstancát, és a tengerparti népeket. Ugyancsak akkor, hatodikba ettem életemben először franciabarackot, mert nálunk Újlakon csak őszibarack volt, és azért is több kilométert kellett gyalogolni, mert otthon nem volt barackfánk a kertben, csak kinn a Külsőhegyen, a szőlőbe.  Ugyanott a tengeren 16 éves koromban ismerkedtem meg egy Ali nevezetű kreolbarna sráccal, helybéli török vagy macedón származású lehetett, és a tornatanár oszim felháborodására és szeme láttára, tanított hátonúszni, ami inkább olyan ölberingatásféleség volt. Alival a tábor után egy ideig leveleztünk, és végül, ahogy az lenni szokott az ilyen távkapcsolatok esetén, a levelek lassan elmaradoztak. Másik évben egy grafikussal ismerkedtem meg, aki viszont nem tetszett, de azért hagytam, hogy megrajzoljon, és egy ideig őrizgettem is a vázlatait, most jól jönnének ide illusztrációnak.

IMG_5855

A lici után jött a Nero korszak.  Vele Costinesti-re mentünk az egyetemi diáktáborba. Négyágyas házikókba laktunk, minden lány hozott magával egy blattost, a barátját vagy barátnőjét, ahogy én is Nerot, aki már a hitves férjem volt, és ahogy az várható volt, ő lett a lányok kedvence. Sokszor bánt a lelkiismeret miatta, hogy egy ilyen jóképű, jóképeségű pasi ennyire hagyta magát elveszni, senkivéválni. Azért furdall a lelkiismeretfurdalás, ahogy Blankuci lányom mondta volt gyerekkorában, mert ő több ízben engem okolt, és minden rokonának hangoztatta, hogy én rontottam el az életét.

De visszatérnék a costinesti-i bulira, volt egy Maci nevű tömzsi lány, úgy úszkált a víz alatt, mint egy delfin (mi ketten Neroval neveztük el Macinak), és hitvesem csak vele szórakozott, cicázott, cikázott a tengerben meg a víz alatt, és én nem tudtam velük felvenni a versenyt, és képzelhetitek, hogy ez engem mennyire frusztrált. Másnap feldühödtem, és azt ajánlottam reggel a páromnak, hogy ússzunk be a tengerbe, ő úszott elől, én követtem, mint egy kiskutya, és akkor éreztem először, mit jelent vakon bízni valakiben. Utóbb meg arra gyanakodtam, hogy ő valószínűleg nem bánta volna, ha belefulladok se, ha már a fiatalsága 25 évesen tönkrement miattam. A végén aztán ő hátrált meg, látva, hogy mennyire elszánt vagyok a Macija által kiváltott dühömben. Mihi kolleganőmnek is ott volt az unokahuga, akivel megosztotta az ingyenes diákjegyét és az ágyát, ő nem volt annyira elragadtatva az én Don Juan férjemtől, és ezt szóvá is tette, megjegyezte, hogy szerinte olyan tipus, aki az Itt a piros, hol a piros becsapós játékkal hülyíti a vásárban a népeket. Lehet neki volt igaza!

IMG_5864

Az egy hét alatt már a potyautasnak is lett potyautasa, a kis házikóban alig fértünk a sok utazótáskától. Reggel tízkor, amikor bekopogott a takarítónő, kérdezte, ő most hol sepregessen, rámutattunk a szoba közepére, ahol maradt egy négyzetméternyi hely, és ajánlottuk, hogy talán ott egy kicsit tudna sepregetni, meg porszívózni. Három és fél éves házasságunk nagyon viharosnak bizonyult, akár a Fekete Tenger délutánonként, még egy olyan kép is él az emlékezetemben róla, Néróról, hogy a hajamnál fogva húz az országúton ott a kis bányatelepen, ahol együtt éltünk, amikor éppen nem az egyetemen voltam, Kolozsváron, de ha logikusan belegondolok, ez nem lehetett igaz, ez valaki másnak, egy másik hányatott sorsú nőnek az életéből kiragadott képsor, és valahogy az én memóriám tükrözte vissza, talán az előző életemből, mert az is ilyen viszontagságos lehetett, mert milyen is lett volna, ez az én karmám… De amikor a sok rosszra gondolok, veszekedésekre, monoklikra, amiket a pofázásom miatt kaptam (“te szórakozol, éled a világod ott Kolozsváron, miközben én itt a porfészekben nevelem a lányodat?!”), ez az országutas meghurcoltatás makacsul ott lapít az emlékeim között.

IMG_5854

Válásunk után pár évig nem találkoztam a tengerrel. Nem éreztem, nem tudatosítottam, hogy mennyire nem birok nélküle élni (a tengerre gondolok, nehogy félreértsetek!). 95-ben megjelent az életemben Íróerr, és elkezdődött a naaagy üdülések sora, Duna Delta, Tunézia, Törökország, Egyiptom, Görögország. Blanka hét éves volt, a Duna Deltában tanult úszni egy békát utánozva, az egyik sötétzöld vizű csatornában. Az én kis kreol leánykám a csatorna egyik partjától a másikig úszkált egy kis fehér tetrabugyiban, és románul kérdezte tőlem esténként gyermeki féltékenységében: Mami, pe cine iubesti tu maibine? (mert Néró nem nagyon pontozta, ha magyarul beszélek vele). És én próbáltam megnyugtatni: Maibine numai pe tine!! Íróerr kicsicigánynak szólította, és Blankuci azzal se tudott kibékülni, kikérte a véleményem, hogy én mit szólnék hozzá, ha valaki engem kicsicigánynak nevezne, és én mondtam, örülnék, mert az azt jelentené, hogy én is pont olyan kreolbarnára sűltem, mint ő, ami teljesen lehetetlen egy szőkenő esetében. Blankát ez a válasz valamellyest kielégítette, másnap vidáman fogdosta a kisméretű vízisiklókat meg gilisztákat, hogy Íróerr azokkal horgásszon, de páromnak nem sikerült a tíz nap alatt csupán csak két halat fognia, és azokat is Blanka eljátszotta, beletettük neki egy nagy “punga” vízbe, és estig alig maradt rajtuk pikkely, amikor visszaengedtük őket a Dunába. Tudtam, hogy Blanka is tengerimádó lesz, mert amikor először felborította a hullám, még kétszer meg is forgatta a víz alatt, nem kezdett el hisztérikusan sivalkolni, ahogy a gyerekek szoktak, hanem felvillanyozva, csillogó szemekkel jött ki a partra, és legalább hatszor elmesélte, hogy a hullám jött hátulról, és ő nem vette észre, és aztán fordult egyet és még egyet a víz alatt, és alig tudott a felszínre jönni. És sose lehetett a vízből kirángatni, addig ült benn, amig lila nem lett a szája a hidegtől. Blankát videóra vettük, és azóta digitalizáltuk is, csak pár képkockát kéne kivágni a filmből, de tudom, nem örülne neki 🙂

488035_4262829379368_495030275_n

Ez már Tunézia

A tulcea-i Delta múzeumban a legjobban a strucctojások tetszettek neki, ahogy kijöttünk a hátsó kijáraton, vissza is akart szaladni rögtön, és a vonaton hazafelé kijelentette, hogy: Itt nem lehet aludni! és ahogy kimondta, hátrahanyatlott a feje, és szinte egyidőben el is nyomta az álom. Utána kétszer még jött velünk Tunéziába, megállapította hogy jobb híján velem is tud vizicsúzdázni, és már fel is serdült, többet nem akart velünk utazni sehova, a tánctáborok vették át a szerepet az életében. Lett barátja, akivel sízett, hegyet mászott, úszott, bandzsi jumpingozott, és mindenfélét csinált, hogy adrenalinéhségét enyhítse. Én mellékszereplővé váltam az életében, de sose voltam egy nagyon ragaszkodó anya, ha neki jól ment sora, akkor annyi nekem éppen elég volt. Valószínű, nem születtem igazi anyának. Ezt ő érezte, és gyermeki szeretete átívelt az anyám felé, és most én rajtam lenne a sor, hogy féltékeny legyek. De nem vagyok, ezt is el tudom fogadni. Laza anyának teremtett az Isten. Lehet túl fontos volt nekem a karrierem, és a saját boldogságom, ami második házasságom alatt sem akart kiteljesedni. Íróerrel a 15 év alatt belejöttünk a tengerezésbe, minden nyáron valahol üdültünk, reggel úsztunk a hűvös vízben, este a langyosban, és ugráltunk a habokban.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Törökország, 2006

Azóta nem tudom elképzelni az életem évi pár nap tengerpart nélkül. Nem számít hol van az a part, és hogy hívják azt a tengert. Egész évre feltöltődöm. Csak 2013-ban maradt ki, amikor Vásárhelyre költöztem, hát meg is ittam a levét! Egész évben szorongásos és stresszes voltam. Erre mondják, hogy Take your pleasure seriosly! Ezt megértettem, és most már hű vagyok a tengerhez, és minden évben úgy jövök el onnan, hogy szeretnék végleg odaköltözni, turizmusból élni, Laci meg Eforie-n a helyi könyvesboltos hölgyet bűvöli, piackutatást végez, fontolgatja, hogy hogyan is működhetne ott egy könyvesüzlet… Nem volna rossz, hallottam már olyat, hogy kolozsvári személy eladta minden ingatlanát, kocsiját, hétvégi házát, és megvett egy emeletes házat Konstancán, és az emeleti részt szezonban kiadja. Viszont én nem hagyhatom az idős szüleimet, és persze a miniállatkertemmel is meggyűlne a bajom. Egy kis garzonlakás pedig huszonvalahányezer euró Eforie Nord-on, az lehet hogy kitelne a házunk árából, de akkor mit adnék ki nyáron, és hova vinném a kutyáimat? Hagynám őket átköltözni a szomszédba, amint a baloldali szomszédbácsi tette, akitől ezt a második a Nérót örököltük?

A nyaralások során napallergiám lett (a legjobb gyógyír rá a sósvíz, már kitapasztaltam), csípett meg meduza, ráléptem a tengeri sünre (fekete tüskéi a talpamba fúródtak), mindkettő lázat kellett volna, hogy okozzon, olvastam utólag, de nem okozott, nem történt semmi, mert ha az ember nem olvassa el, és nem koncentrál a rossz dolgokra, akkor nincs mitől tartania! Főleg, ha imádja a tengert!

550723_4665277320315_933599651_n

 

      A belső tenger

Csak lassan most jutok el oda, amiről tulajdonképpen írni szerettem volna. Hogy mekkora óceán háborog itt legbelül! Ehhez most engedjetek meg egy kis kitérőt.

Idén szinte-szinte megint kimaradt a tengerpart, mert a kocsink a szervízben nem akart meggyógyulni, és az idő szorított, a szabadság szinte lejárt, még volt egy hetünk, szombatra kellett volna készen legyen az autó, de a szerelő nem biztatott, ezen aztán jól össze is vesztünk Lacival, vettem a bicajom, és elhúztam otthonról a Marospartra. Ahogy ott ülök egy kőtömbön, és egykedvűen vagy inkább lesújtva bámulom a vizet, szemembe ötlik egy  vízből félig kiálló nádszál, amint ott lengedezik a mozgásban lévő vizen. Elkezdem nézni mereven, és egyszercsak mintha elindulna, és vinne engem is magával, a kőtábla, amin ültem, egyszeriből tutajjá változott, és a nádszál meg a vitorlámmá. Hihetetlenül varázslatos érzés volt, próbáltam kijózanodni, balra fordultam, a part felé, ahol a bicajom hagytam, hogy megbizonyosodjak, hogy a valóságban vagyok-e. Akkor a tutajom hirtelen megállt, a varázslat megszűnt, ha pedig visszafordultam a víz felé, elindultunk újra a vizen a nádvitorlám meg én. Mintha a part a valóság lett volna, a víz pedig az illuzió. Legalább tíz percet így tutajoztam, és ráébredtem, hogy milyen egyszerű a boldogságot előidézni, csak kell hagynunk magunkat, hogy a hullám elragadjon! Végülis megéri-e szkeptikusnak lenni? Annyit hallom mostanában az Einstein-i filozófiát, már lassan szállóigévé válik: A világot élhetjük úgy is, hogy minden csoda, és úgy is, hogy semmisem csoda! Én most már véglegesen az előbbi verziót választom. Kicsi meló van azzal, amíg átbillensz a szkeptikusok által meghatározott valóság határán, de utána már olyan könnyű vitorlázni! Teljesen feltöltődtem, olyan élménnyel mentem haza, mintha valóban hajókáztam volna, Lacinak el sem meséltem (itt fogja most először olvasni, hadd képedjen el!), csak annyit mondtam neki: Hidd el, minden lehetséges! Hétfőre meglett az autónk, megkaptam teljes négy napra a valóságos tengeremet, és lefotóztam a sirályomat is, amint kiterjesztett szárnyakkal éppen felemelkedik a levegőbe.

 

 

Ott sétált a napágyak között, sajnos a rosszabbik telefonom kaptam elő, az első képen csak kinagyítva látszik, itt csak a bal szárnya vehető ki (egy sötét csík a fehér ágyak között), amint éppen széttárva szárnyait felemelkezik, és az csak illuzió, hogy a napernyő tetejéről rugaszkodik el, mert akkor már repülésben volt, és utána jobbrafordult, amiután balra, a tenger felé. Gyuszi bácsi, akivel hűtőmágnest csináltattam, meg volt győződve, hogy a netről másoltam a fotót. Ha kértek belőle, szivesen küldök! Annyira boldoggá tesz ez a fénykép, hogy másokkal is meg szeretném osztani 🙂

Miután mindezeket úgy-ahogy megírtam (a belső szó akkor még nem volt benne!), és nem is tudom, hogy a családomon kívül érdekelhet-e valakit, elkezdtem keresni egy filmet. Egy kedves barátnőm ajánlotta, Agora a címe, a Videá-n nincs meg, csak a Nonstopmozi oldalon, de se a gépem, se a telefonjaim nem nyitják meg. És akkor találtam egy ilyet, hogy A belső tenger, ugyanattól a rendezőtől. S mivel mondtam, hogy bennem is mélyen él és hullámzik a tenger, gondoltam ez pont nekem való film. S akkor minden előjött, ami elfojtódott a kéthetes vakációm során, Borszék, ahol júliusban bográcsfesztiválon jártam, és ahonnan nagyapó (a szilágysági, ő volt számomra a Nagyapó, a kalotaszegi az a petrinagyapó volt) doboló kerámiamacit hozott nekem ajándékba, ami annyi éven keresztül velem együtt élte át a sok viszontagságot, és csak az orra meg a füle sérült meg kicsit a sok költözködésben.

A film arról szól, hogy egy fiatal spanyol tengerész egy veszélyes, csalóka helyen ugrik fejest a tengerbe, és nyakát szegi, tetraplégiás lesz, mind a négy végtagja lebénül, nyaktól lefele nem érez semmit, és a bátyja a sógornőjével ketten gondozzák. S van egy fiúk is Javier, aki segít neki eszközt készíteni, hogy írhassa le gondolatait, amiből később könyv születik. Persze beszélni, enni, inni, gondolkodni, és fantáziálni tud. S kb ez minden, amire képes. De mindez neki kevés, úgy érzi, ha elvette tőle a sors (akinek a szerepét itt a tenger játsza) a szabadsághoz és a méltóságos élethez való jogot, akkor adasson meg neki a kegyes halál. De ehhez a spanyol állam nem akar hozzájárulni sehogysem, és elkezdődik egy hosszú pereskedés. Eltelik 26 év ágybanfekve, mert a kerekesszéket is visszautasítja, és megismerkedik egy ügyvédnővel, aki enyhén sántikál, és csak később derül ki róla, hogy szinte egycipőben járnak, ha lehet ezt a kifejezést itt használni, mert a nő kadaszil szindrómában szenved, egy degeneratív betegségben, lehet nem értettem jól, mert nem találom a neten. Ő is fél a kiszolgáltatottságtól és a jövőtől. Nem akarok szpojlerezni, de fel szeretném használni ezt a példát, hogy “plasztikusabban” kifejezhessem, amit megélek.

1366_2000

http://www.espinof.com

Félretéve most azt, hogy az én családom is kicsitől-nagyig  a nagynéném rabszolgája volt évekig, ahogy itt elhangzik a filmben a béna Ramón fivérének szájából (aki feláldozott mindent, egy farmon egy konyhakertből tengette családját, lemondott a tengerről beteg öccse miatt, a tenger mindkettőjüknek az igazi szabadságot jelképezte, az öccse számára is ugyanúgy, amig az imádott tengere meg nem fosztotta őt szabadságától), és szüleim hazaköltöztek Kolozsvárról, ahol jó állásuk volt, hogy nagymamám ne maradjon egyedül e nagy vívódásában, és a film minden mozzanatát teljesen át tudtam érezni, de nemcsak ezért szabadított fel ez az alkotás az eddig ki nem mondott  szavak láncaiból.

Azt hiszed szivesen hagytam ott a tengert miattad? – szögezi a kérdést a családfő ágyhozkötött öccsének, aki váratlanul úgy határoz, barátnőjéhez költözik. Két barátnő is volt, bonyolult, nem lényeges, meg kell nézni a filmet – amint egy kritikus mondta volt (csak ezt és semmi mást!) az Interjú a nagymamám című saját tragédiánkról szóló könyvem bemutatóján: El kell olvasni a könyvet! Nem kell tetraplégiásnak lenni – a nagynéném “csak” jobboldali tetraparézisban szenvedett – hogy a rabszolgaság (amit itt az ágyhozláncoltság szimbolizál) és a szabadság közötti összefüggést lássuk.

Én, a kvázi épkézláb ember is ugyanúgy érezhetem, hogy kezem-lábam gúzsba van kötve. Ki merem mondani: van egy 13 évvel fiatalabb férjem, akinek fiatalos lendületben meg akarok felelni. És minden erőfeszítésem ellenére, hogy frissen tartsam magam, azt látom, hogy ő kezd utánam öregedni: este sörözik, néha még pálinkázik is, ül és bambul a tévé előtt, mint az idős emberek, és ha azt mondom, menjünk úgy, mint tavaly tandemben a week-endre (a mi tandemünk azt jelenti, hogy én bicajjal, ő görivel, mivelhogy csak egy bicaj van a háznál), azt feleli, hogy fel tudom én fogni milyen fárasztó odáig görizni? Tavaly és tavalyelőtt még nem volt az! Hívom lovastúrára, nem érdekli.  A night sweem-re is , ahol olyan szégyenletesen leszerepeltem nemrég (lásd Higgadjunk vissza c. blogbejegyzésem), csak érte neveztem be, hogy mozgásra bírjam, mert egyedül nem ment volna el. Én nem tudom, hogy mit tegyek még, szaladok, jógázok, hogy leadjam a hasam, ő meg lezserül pocakosodik, s nem is érdekli!

IMG_5829

Így nézem én a filmet, egy kis rongyos Alview telefonról, ezen legalább megy a Videa!

A szabadság élet nélkül nem szabadság, s az élet szabadság nélkül nem élet! – mondják még a filmben. De kinek mit jelent a szabadság, a szárnyalás? Ramón-nak azt a két métert, amit nem tud megtenni, hogy a barátnőjéhez közelebb kerüljön. Nekem azt az 1500 métert, amit nem tudtam leúszni normális ritmusban. De ő is szárnyalt a fantáziája révén, feltétette sógornőjével a kedvenc áriáját, behúnyta a szemét, elképzelte, hogy feláll, kinyitja az ablakot, alrébb tolja a vaságyát, és nekiiramodik, nekifut, kiugrik az ablakon, és repül, repül a tengerpartig, ahol a kedvese sétál. És ott a parton csókolóznak, és belevetik magukat a vízbe. Fantáziálni bárki képes, még én is! Én is másmilyennek képzeltem azt az estét a csónakázóban. Lejárt, Ramón-nal ellentétben, nekem van esélyem a fejlődésre.

IMG_5565

Bagosi medence a háttérben, a rólam készült fotót nem szeretném, ha látnátok! :))

Hétvégén elutaztunk a szüleimhez, és a szilágybagosi fürdőn Laci megtanított bukfencezni a vízben. Mindenki megbotránkozva nézett, hogy ez a hájas nő mit idétlenkedik ott a “fiával”? De mi nem bántuk, jól szórakoztunk! Olyan könnyű: a medence szélén előbb belekapaszkodsz a korlátba, felhúzod a lábad a széléig, aztán hátraveted magad, hogy keresztülfordulhass a fejeden. Igaz, hogy a víz olykor az orrodon át az agyadig hatol, de megéri az élmény! Aztán meg lehet próbálni előrefejjel is. Olyan érzéssel jöttem onnan haza, mintha legalább a Retyezátot másztam volna meg.

Apropó a Belső tenger! Hogy mennyire veri az élet a filmet (habár ez is megtörtént eset alapján készült): 96-ban Íróerr exférjemmel a tévétől elküldtek kiszállásra Máramarosba, Borsára, mert ott a hegyekben élt egy 42 éves ugyanilyen tetraplégiás fiatalember (akkor még nem ismertem a kifejezést), akit az anyja és az öccse családja gondozott. Hegymászó volt, de 27 évesen lezuhant a szikláról, és azóta csak az ágyból nézhette a hegyeit. Nem hiszem, hogy pont azt a csúcsot látta, ahonnan lezuhant, de Ramón-nal ellentétben, aki nem láthatta a tengert az ágyából, csak halála előtt, a borsai férfinak a kilátása a hegyekre nyílt, mert egy kicsi kétszobás faházikóban laktak jó magasan tengerszint fölött. Egy tévés vetélkedőben nyert egy díjat, sportfelszerelést, mi vittük el neki. Képzelhetitek, milyen kínos volt átadni a nyereményt, aminek sose tudta hasznát venni! Az anyja félig alkoholista volt, a helyi kocsmában többször is láttuk azalatt a hét alatt, amíg Borsán tartózkodtunk, mert egy reklámszerződés alapján a tévéseknek ingyen biztosítottak akkoriban szobát. Azalatt a hét alatt nem vitt rá a lélek, hogy mégegyszer meglátogassuk. Ki tudja, mi lett velük azóta? Vagy hogy élnek-e még?

Ezt a filmbéli tetraplégiást (ő nevezi folyamatosan így magát, nem én használom a kifejezést tendenciózusan vagy sértő módon) egy pszichológus segíti, és ő mondja, hogy a félelem hatalmas fegyver, meggátol a szabad döntésekben, akkor is, amikor élni akarsz, és akkor is, amikor meghalni. Ne a félelem irányítson! Akár a gyerekünknek is tanácsolhatjuk, jó kis summás életreszóló tanács, nem igaz?

Lehet engem akkor is a félelem irányít, amikor mindenkinek meg akarok felelni, a szerelmemnek is, a barátaimnak is, a munkahelyemnek is, és pont emiatt nem vagyok önmagam, és nem tudom önfeledten élni az életem, úgy ahogy azt szeretném. A jógatáborban választottunk magunknak, és festettünk mandalát, az enyém pont ezt mutatta, hogy kifelé sok irányba akarok megfelelni, sok színt használtam a mandala külső részén, persze nem ismertem a jelentésüket, de az jött ki, hogy eltérő módon, mindenkinek külön-külön másképpen akarok a kedvében járni, és emiatt fog el néha a nyugtalanság, és emiatt nem tudok úgy teljesíteni, ahogy azt szeretném. A tegnapi műsoraimon is sokat dolgoztam, mégse lettek jók. Persze, ezzel nem lehet takarózni, és ez nem egy mentség. A hallgatónak nem lehet azt mondani, hogy figyelj, most rossz passzban vagyok, nézd el nekem, hogy szar a műsorom, és elhaló a hangom!

40126201_10217261729405672_5885977122656223232_n

Ami pedig az öngyilkosságot illeti (nevezzük azt kegyes halálnak, eutanáziának, bárminek, ahogy a tolószékes pap is mondja – aki elhozatja magát a sorstársához, hogy meggyőzze, az élet nemcsak attól szép, hogy rugod a labdát, vagy fejest ugrasz a tengerbe: Te vagy a demagóg, mondd ki tisztán: meg akarom ölni magam!), akinek a családjában követtek el öngyilkosságot, az tudja, hogy ez mekkora teher. Nagyapó, aki nekem 73-ban kerámiamacit hozott ajándékba Borszékról, 6 évre rá felakasztotta magát a házunkkal szemben lévő üres ólban, és én voltam az 11 évesen, aki rátaláltam. Azóta nekem a 11-es szám is, meg a maci is, Borszék is, mindezek mást jelentenek, egészen mást, mint bárki másnak. (Persze tudom a számmisztikában se jelent jót, de jóra is lehet fordítani, mint ahogy a nagymamám is (aki 1911-be született!) jóra fordította a tragédiáját, el tudta mesélni, és nem is unalmasan, és könyv lett belőle, akárcsak a filmben Ramón életéből, az unokaöcsém is 11-dikén született, amikor már senki se reménykedett a világrajöttében, lehet pont azért, hogy kompenzáljon!)

Nem vittek pszichológushoz, mert nem is vallottam be senkinek mostanáig: sokáig lefekvéskor, elalvás előtt ott láttam a szemem előtt a hurkot, nem a nagyapám holttestének látványa, hanem az a kib@szott hurok nem hagyott elaludni! Évekig. Egyszer még a tengeren is összevesztünk a barátnőimmel ezen egy este, hogy miért sírok én egy vénember miatt – ezt vágták a fejemhez! Ketten voltak, legyőztek, meg kellett adnom magam. A régi rendszer most nekem olyannak tűnik, mint a háboró vagy a katonaság, ahol nem illik elérzékenyülni, és nem ildomos az érzelmeidet kifejezni, főleg, ha azok szomorúságról szólnak. Tudom, sokszor én kérkedtem azzal, hogy én katona vagyok, meg férfilelkű meg amazon. Hát most beismerem, nem vagyok az, sajnos.

IMG_5834

Ez a filmbéli Ramón apja, aki meséli, hogy itt szegte nyakát a fia, ezen a helyen, és megjegyzi, hogy van még rosszabb annál, ha meghal a fiad: az, amikor meg akar halni!

Borszéken most jártam először, és abban reménykedtem, hogy végre találkozom Nagyapó szellemével, ott a romos épületek között, a régi kezelőközpontban, de semmi, csak a 66-ban kiadott útikönyvemet sikerült elveszítenem. És ráadásul még a neten sincs meg egyetlen online antikváriumban sem. De hogy mégis érezzem, hogy valamire csak ráleltem vele kapcsolatban, hazajövet éktelen torokfájás kezdett el kínozni napokon keresztül. Gégegyulladásom lett, alig múlt el, azóta is rekedtes a hangom.

És hogy valahogy lezárjam ezt a lecsószerű beszámolót, a filmet nézve is majdnem végig sírtam, és hálás voltam, hogy az Agora keresése kapcsán erre a díjnyertes alkotásra ráleltem. Valami kiszabadult belőlem, ami július közepe óta, a Borszéki Bográcsfesztivál óta fojtogatott. Ugyanolyan béna vagyok, mint amilyen Ramón és a nagynéném, Bözsi volt, de ugyanúgy képes vagyok fantáziálni is, mint ők (Bözsi egész életében szerelmes volt, ugyanarról a tinikori szerelméről mesélte többször is, hogyan ugrotta át érte egyszer a kerítést, hogy hozzá átjöjjön beszélgetni, és ez neki egy életreszóló boldogságélményt tudott nyújtani). Én is lefekszem este, elképzelem, hogy kirepülök az ablakon, szélsebesen elérem a tengerem, az én belső tengerem, és ott ugyanolyan gyorsan úszom, mint Laci, a víz alatt összegabalyodunk, forgunk, cicázunk, felbukunk, és újra lemerünk. Akárcsak Néró Costinesti-en az egyetemista Macival.

Azóta többször jártam ott a Marosparton, de a kőtáblám mindig foglalt volt. Lehet, hogy tőlem függetlenül mások is rájöttek a titkára a képzeletbeli vitorlázásnak?

39007513_878524395671878_4595893221816532992_n

A macim, a régi játékok elég ijesztőek tudnak lenni:

IMG_5853

Higgadjunk vissza! Tisztelettel Muddy Watersnak

Biztos Muddy Waters is imádta a vizet, ahogy én is, és azt képzelte magáról, hogy tűrhetően úszik, “de amikor megjelent az első kecske a réten” (s most jövök rá, hogy Laci is épp harminchét, mint ahogy abban a blues-ban van “felnőttem rég, 37 vagyok, na hát akkor nem véletlen – HBB Középeurópai Hobo Blues)…Mindegy, nem akarok ebbe most belemenni, de múlt péntek késő este óta gyötrődöm és sül a képem, de tudjuk, hogy hiába fürösztjük önmagunkban, csak másban moshatjuk meg, vagy moshatjuk le a szégyenünket.

Persze felfoghatom úgy is, hogy ez is egy tapasztalat volt, mikor lett volna nekem alkalmam a csónakázóban úszkálni, ha most nem nevezek be a night swimre? Pár perce küldött át egy barátnőm egy Petri György verset, hogy milyen az ember, ha közelít az ötvenhez, van egy ilyen sora, hogy Higgadjunk vissza! Hát nem ártana nekem sem egy nagyobb adag higgadtság, így ötven felé vagy azon túl :)) Lehet nem vagyok annyira felelős azért, amit tettem, hogy nem gondoltam át a dolgokat, amikor  belevágtam ebbe a nagy fába, mert annyira feltorlódtak az élmények az utóbbi időben, tenger, jógatábor, gyomorrontás, hányinger, váratlan kanadai vendégek, a két magáramaradt macskám által szétszedett üres házban. Rengeteg impulzus ért, és egyiket se volt időm feldolgozni. Ilyenkor hajlamos az ember elveszíteni a valóságérzékelését. 

Igen, lehet bódult voltam még a sok eseménytől, hogy azt hittem, benevezhetek akár egy amatőr úszóversenyre is. Tisztában voltam azzal, hogy nem úszom valami gyorsan, de azzal nem, hogy ennyire lassan! Ahogy hajlamos vagyok azt hinni, szép vagyok és fiatal, mindaddig, amíg bele nem nézek a tükörbe. Jaj, nem is akarok rá visszaemlékezni, pedig ott akkor, amikor másodjára is felszólítottak, hogy jöjjek ki a vízből, csak arra tudtam gondolni, hogy Laciért csinálom, mert őt is meggyőztem, és azért győztem meg, hogy ő is vegyen részt, hogy mozduljon már ki, hagyja már el a komfortzónáját, csináljon már valami érdekeset is a cigizésen és sörözésen kívül. Végülis ha úgy vesszük, feláldoztam magam. Ugye nem fogtok kinevetni holnap, amikor találkozunk? És nem kell szégyenemben a föld alá bújnom? Én csak azzal nem számoltam, hogy ez nem futóverseny, ahol az utolsó cammoghat ott a sor végén, elmaradhat jóval, és befuthat félóra múlva is, nem dől össze a világ. De itt, ha lassan haladsz, azt hiszik rosszul érzed magad, elfáradtál, nem bírod. Itt nagyobb a szervezők felelőssége, mint egy futóversenyen, ez egyértemű. Az sem elhanyagolható, hogy ráadásul még sötét is volt, ha eltűnsz, kereshetnek ott a tó fenekén, az algák között!

Én nem tudtam elmagyarázni azoknak ott a csónakban, akik jöttek utánam kitartóan, hogy nem fáradtam el, nincs semmi gondom, csak képtelen vagyok gyorsabban úszni, és főleg ha világítanak a szemembe. Ráadásul még borzalmasan is érzem magam emiatt. Minden járt az eszembe, váltsak stílust, kezdjek el matrózúszásban haladni, az nálam jobban megy, vagy hátúszásban, de tudtam,hogy az sem fog nekik ott a csónakban tetszeni. Még azt fogják hinni, hogy felfordultam :)) Most hogy magyarázzam el, hogy 50 perceket szoktam a tengerben lubickolni, hogy nem ijedek meg az algáktól, az iszaptól, nem mértem fel a képességeimet, és egyszerűen csak szerettem volna változtatni a drága kis férjem életmódján, hátha talál ő is valami izgalmasat egy ilyen versenyben, ahova önszántából tutti, hogy nem nevezett volna be semmi pénzért! Persze ő se készült fel, neki is szokatlan volt a versenyhelyzet, de hála Istennek nem adta fel, pedig a végén már attól tartottam, hogy ő is feladja, mert sorban érkeztek a versenyzők, és ő seholse volt. De aztán utolsónak (!!!) csak beérkezett, és ajándékba kapott tőlem egy filmszkennert, amivel a hagyományos filmtekercseket lehet digitalizálni, nem is tudtam, hogy van ilyen is. Úgyhogy lesz új szolgáltatás a Garabontzia könyvesboltban! Remélem fogja tudni használni. Én meg itt maradok a nagy szégyennel, esküszöm, úszóleckéket fogok venni!

20170811_190039-ANIMATION

Igen, higgadjunk vissza, és nyugodjunk bele, hogy ez már blogírói válság. Sosem szabad egy élmény után beleugrani a következőbe. Annyi esemény történt velem három hét alatt: voltam Borszéken, azt is meg akartam írni, nem írtam meg, mert aztán jött a szabadság, voltam Parajdon, azt is szkippeltem, elmentünk a tengerre, mondhatni leugrottunk, azt nagyon meg szerettem volna írni, jegyzeteltem végig, de aztán mégse írtam egy sort se. Jógatábor, utána ismét rádió. Azóta hanyagolom a kapcsolataimat, és rengeteget alszom. Ja és ne felejtsem el, voltam egyszer a week-enden, hogy kúráljam ki magam az elszenvedett trauma után, mint amikor leestem a lóról, és gyorsan visszaültem. A nagy lebőgés után másnap elmentünk a week-endre gyógyulni. Hűsűltunk az árnyékban és úsztunk a nagymedencében, vagy csak inkább lubickoltunk a vízben, és Laci félnapos gondolkodás után nekemszögezte a kérdést: Mért vagy úgy kétségbeesve? Mennyit edzettél erre a versenyre? Egyáltalán mennyit úsztál az idén? Egyszer a week-enden, és háromszor meg a tengerben, nem igaz? És akkor is csak élvezkedtél! Ne légy már úgy tönkremenve! Miért nem tudod magad túltenni rajta? 

Jó na, megpróbálom. Inkább a fel nem dolgozott események miatt érzem magam ennyire hajszoltnak. Vagy inkább csak kimerültnek, és amiatt, hogy amit a jógatáborban tanultam, azt a való életben nem nagyon, vagy csak részben tudom alkalmazni. És valami szokatlan álomkórság is kezd elhatalmasodni rajtam, amit nem tudok hova tenni. Mert az utóbbi években inkább álmatlanságban szenvedtem, inkább ez volt a jellemző, mint a fordítottja. Például a tegnap hazajöttem, befeküdtem a függőágyba, kezembevettem egy könyvet, már nem is emlékszem mi volt a címe, és ott helyben, egy pillanat alatt elnyomott az álom. A kocsi zajára ébredtem, köszöntem Lacinak, betámolyogtam a hálószobába, hogy most aztán olvasok késő estig. Alig olvastam egy sort, megint elaludtam. Pontban tízkor megébredtem, és azt hittem, reggel van. El kellett teljen pár másodperc, hogy rájöjjek, mégiscsak este van, fogatmostam, leszedtem a sminkem, és megint egyből elaludtam, hajnali fél 4-ig. De akkor már úgy éreztem, tényleg kialudtam magam, megint próbáltam olvasni, de egyik könyv se tetszett, pedig már elég nagy a választék itthon, ami az antikváriumi köteteket illeti. Fél hat felé kimentem a kertbe, hallgattam a madarak csicsergését és a kutyák ugatását, olyan szépen virradt, jött fel a nap a szomszéd kertje mögött. Lusta voltam lefotózni. Fél hétkor visszabújtam az ágyba, mert a kánikula ellenére hajnalban azért még hűvös van, és megint álomba szenderültem. És álmodtam is. Azt álmodtam, hogy egy nagy fehér szoba volt a rádió adáskabinja, és ott ült középen szintén fehérben a műsorvezető, és közeledett a nyolc óra, anno a Kolozsvári Rádió magyar adásának kezdési időpontja. A műsorvezetőnek, aki egy magas, vékony pasi volt, nem volt vize az asztalon, és én kiszaladtam, hogy hozzak neki. De nem találtam egy tiszta poharat sem, átszaladtam a szomszédba, a rádió is egy falusi házban volt, és a szomszéd ház is ugyanolyan volt, a lépcsőn exférjem beszélgetett valakivel, de elég sokan tolongtak ott a “felsőházhoz” vezető lépcsőn (így hívtuk Kispetriben az emeleti részt). Ott rohangáltam, s közben vészesen közeledett a 8 óra, és egy szürke, csúnya, lompos kóbor kutya utánamszegődött, és besurrant a kapumon, mert én laktam a szomszédban. Láttam a szomorú sorsom, hogy most már őt is örökbe kell fogadnom. És akkor csörögni kezdett az ébresztőóra. És találjátok ki, mi volt a legnagyobb élményem a három hét zsúfolt eseménye közül? Hát ez az utóbbi az álomkórsággal, mert ezt most el tudtam mesélni frissibe. Ahogy abban a férfiviccben van, hogy mit ér a lakatlan szigeten az egyéjszakás kaland a bombázó nővel, ha nincs kinek elmesélni?

IMG_5120

Jövőhéten elmesélem a négynapos feketetengeri üdülést, és ígérem nem lesz ilyen uncsi 🙂

 

Netnélküliség

Amikor e sorokat írom, egyértemű, hogy már túl vagyok rajta, hiszen ha van blog, van net is! Pedig néha olyan jó elvonulni a világtól! Most nem vonultam el (habár jólfogna, legalább egy hónapra!), hanem egyszerűen levágták az internetünket, a rosszul fizető klienssel általában ez szokott történni. Délután volt, aztán meg este lett, én egyedül itthon, Laci a kocsival a szervízbe. Előbb még élveztem is, csend van, nem ír rád senki (hogy ilyen meg ilyen esemény van, rohanj!-esküszöm bizonyos extrém helyzetekben ez is jólesik!), minden fontos hívás várhat, mert, ahogy az lenni szokott, minden összejött: a telefonkártyám is lejárt, nem voltak perceim se már. Csak engem hívhattak, de én nem senkit, se messenger, se sms, semmi! Igaz milyen elképzelhetetlen?

Elővettem egy régi könyvet, mindig ilyeneket cipelek haza, aztán nincs időm, hogy legalább fellapozzam őket. De most volt! Gulácsy Irén, Történelmi miniatűrök, Szép könyvek sorozat, Singer és Wolfner kiadó, nem tudom hányból, mert dátum nincs a könyvön, de a kifejezéseket meg a kiadót tekintve, elég régi lehet, gondoltam. Most utólag, netközelben utánaolvasva, kiderült, hogy 1937-es kiadás, nem is olyan régi, megvan a Magyar Elektronikus Könyvtárban is, el lehet olvasni online, és a magyarországi antikváriumok 1020 forintért vesztegetik, ami átszámolva 14 lej lenne, Laci meg, az olcsójancsi, 4 lej 50 banira becsülte! De ha azt vesszük, hogy én meg elcsórtam, akkor csak 5 lej alatti veszteséggel számol 🙂 És azt is tudom, hogy ő most erre durcásan azt felelné, hogy kérni lehet bármennyit, az nem azt jelenti, hogy meg is kapod azt az árat, lám a budapesti antikvárium is 1450 forintról árazta le!

Lacinak, ha meggondolom, végülis fizethetek természetben is, na nem úgy, hanem értem ez alatt a bartert, ugyanis a Garabontzia kiadó nagy örömömre rendelt tőlem a könyvüzlet minden lépcsőfokára egy-egy kövirózsás kőedényt! Először megörültem, amikor férjemuram ünnepélyesen bejelentette, hogy van rendelésem (mert ő mindig megadja a módját a nagy pillanatoknak!), aztán mikor pontosított, hogy “csak” ő a megrendelő, kicsit kiábrándultam, észre is vette rajtam, de végülis a biznisz az biznisz, így legalább nem fogom azt érezni, hogy ingyen nyúlom le a könyveit.

http://mek.oszk.hu/15200/15252/#

gulacsi

Visszatérve a Gulácsy Irén kötetre, Nagy Lajosról szól, akiről én olyan keveset tudok, és mivel nincs világhálóm, hol nézzek utána? Nincs, de van lexikonom, három kilós kislexikon, budapesti 68-as kiadás, velem egyidős. Én még ilyen teljes művel nem találkoztam, szinte ujjongtam: amit kerestem, mindent megtaláltam benne. Hogy eddig én ezt miért nem fedeztem fel? Mire nekem az internet? :))

Volt egy évfolyamtársnőm az egyetemen, akinek Funárné asszony volt a nagynénje, persze akkor még nem sejtette ő maga sem, mármint Szabina, hogy pár év múlva ő lesz a város teljhatalmú úrnője. Akkor az Alimentara szocialista élelmiszeripari vállalat Kolozs megyei fiókjánál volt vezetői pozícióban, és ő szerezte be nekünk a nesszkávét (akkor ittam először életemben, nagy élvezettel kavartuk ki, nem lehetett kapni, de divat volt kikavarni, amig világosbarna színűvé nem vált a massza). A monostori lakásukra mentünk fel a becses hiánycikk után, emlékszem nyári szűnidő előtt, és Gyuri bácsi éppen a kovászos uborkát rakta be, a neje pedig a haját festette vörösesbarnára. Négyszobás lakásuk volt a Paring utcában, egészen hétköznapi emberekként éltek. A férj úgy tűnt, papucs alatt, kissé visszahúzódó, nem nagyon mutatkozott az egyetemista unokahúga előtt, csak beköszöntünk neki a konyhába. Szabina vele ellentétben, nyitott, extrovertált, kioktató, nagyhangon osztogatta nekünk a tanácsokat. Megjósolta, hogy el fogok válni az akkori férjemtől, mert nem tartozunk ugyanabba a társadalmi kategóriába, és ez lényegesen fontos volt szerinte, meghatározó egy házasságban, első férjem egyszerű bányász lévén, én meg most már hamarosan értelmiségi – világosított fel! Milyen értelmiségi, frászt, akinek utasításokat adnak, az rabszolga, vagy az én esetemben inkább jobbágy, mert van saját telkem és földem! És még mondott valamit Szabina, amit én egy életre megjegyeztem, és ami engem most kiszedett a slamasztikából: azt hogy a házban legyen mindenféle szótár, útikönyv, Nóbel díjasok kézikönyve, fizikai, földrajzi, de ha lehet, még mitológiai kislexikon is, mert sose tudod, mire lesz szükséged egy bizonyos helyzetben! Akkor még az informatika itt nálunk gyerekcipőben járt, nem is tudtunk a világháló létezéséről, akkoriban cserélték le a lyukkártyarendszeres szobanagyságú gépeket a személyi számítógépre, és arra is emlékszem, hogy első évben, amikor először beültünk a laborba Mirella kolleganőmmel, 8 órán keresztül ott ámuldoztunk a gép előtt, és ismerkedtünk a csodával, amit operációs rendszernek hívtak (bepötyögtük, hogy C:// és utána be kellett írni, hogy hova menjen, milyen útvonalon, és minden utasításnak volt algoritmusa, amit ma már csak a szakemberek használnak), és amikor este kilenckor kiraktak, egyetemzáráskor, éreztem, hogy nagyon sürgősen kell mennem a mosdóban. Annyira lekötött a gép, hogy teljesen megfeledkeztem a szükségleteimről, és akkor este semmi más nem akartam lenni, csak informatikus. Hát ennyit Szabináról, azóta eltávozott az élők sorából, hagyjuk őt nyugodni! De a tanulság számomra az, hogy egy rossz ember is adhat olykor egy életreszóló jótanácsot! A jövendőbeli polgármesterrel párszor még összefutottunk a városban, volt egy asszem sárga vagy drappszínű 1300-as Daciája, mindig lehúzott mellénk a járdászélre, csak a felesége jelenlétében volt annyira félénk, és én akkor, ne hüledezzetek! jóképű barna pasinak találtam. Utána lett olyan bibircsókos a képe, amiután a polgármesteri székbe beült, és kezdte megvalósítani sátáni terveit.

37277270_10216955486229784_506877308536094720_n

Ezek a fotók egy kiránduláson készültek, talán harmadéven, Mihivel és Szatmári Erzsikével. Rejtély ma számomra, hogy ki vett le, amikor mindhárman a képen vagyunk, és oda se nézzünk, mert csak hárman voltunk azon a kiránduláson!

Nagy Lajosról először ötödikben hallottam Joikits Attila törcitanárunktól, amikor nem is volt szabad a magyar történelmet tanítani, vagy egyáltalán meg is említeni, és ő is csak azért nem tudta megállni, hogy ne beszéljen az Anjou királyról, mert volt egy osztalytársam, akit pont így hívtak, és ezért is, vagy lehet nemcsak ezért, ő volt a legjobb törciből. Ő mindig tudta azt a tankönyvben nem létező részletkérdést, amit senki más, és mindig öntelt mosoly bújkált az arcán, ha a tanár elismerően nézett rá, mert hát a név az kötelez!

Elégedetten állapítottam meg, hogy a saját könyvtárában is böngészhet az ember, nem kell ahhoz internet! De jó! Lapozgattam kielégülten a lexikonomat, oda voltam magamtól, hogy mennyire kicseleztem a világhálót! Felfedeztem, hogy van történelemkönyvem is, na nem pont az, ez a dualizmus kora, de még beszerezhetem az Anjoukat is, és találtam egy régi könyvet, Az emberiség történetét (Tápay-Szabó László, Pesti Napló könyvek, szerkesztette dr. Laczkó Géza), ami a biblia szerinti időkre, 6000 évvel ezelőttre teszi a világ születését (nem baj, ki volt ott, hogy lássa?), de azért tartalmaz hiteles adatokat is, például a rómaiakról. Nagyon elégedett voltam a helyzetemmel, igaz, hogy félóránként csak úgy átfutott az agyamon: jó lenne Lacival legalább két szót váltani, és még anyut se hívtam fel ma, most lehet idegeskedik, de elhessegettem magamtól a gondolatot, nem lesz abból baj,  ha a kommunikációnkból egy nap kiesik, volt már erre máskor is példa!

Lassan besötétedett, Laci még sehol! A lelkesedésem lassan kezdett átváltani türelmetlenségbe! Kezdtem idegeskedni: ez most kihasználja, hogy nincs netem, nem tudom hívni se, most kiélvezi a szabadságát! Beült a haverekkel egy bárba, iszik! Eljött a tíz óra, enniadtam az állatoknak, felkuporodtam az ágyra, kitámasztottam a hátam párnákkal, a cicák odabújtak mellém, és egy ideig megint jól elvoltunk. Tévé sem lévén, az is a szolgáltatás része, olvastam, jobbanesett a csend, mintha egy fémes műhang beszélt volna hozzám. De ahogy teltek a percek, egyre nyugtalanabbá váltam. És mi van, ha történt vele valami? Tudom, az 112-t lehet kártyanélküli telefonról is hívni, de mit mondjak? Nem jött haza a férjem, s idegeskedek, nyugtassanak meg?! Nyilvánítsam eltűntnek? Azt csak 24 óra után lehet Romániában is, feltételezem. Lassan éjfél felé járt az idő, és nekem se olvasni, se lexikont böngészni nem volt már kedvem. Tíz után hazajött a szomszéd fiatalember is, jó haver, őt megkérhettem volna, hogy csengesse meg Lacit, de ezt is elmulasztottam. Elkezdtem a ruhákat rendezgetni (egyszer egy barátnőm mesélte, hogy ő, ha ideges, kiszedi az összes holmiját a szekrényből, és szépen, rendben visszapakolja), de ahhoz se volt már türelmem. Időnként vetettem egy-egy kétségbeesett pillantást a telefonomra, hátha történik valami csoda, hátha sikerül erősen koncentrálnom, és telepatikusan üzennem ennek a szédült embernek.  De nem sikerült a kísérlet, az én szórakozott (vagy ki tudja bajbakerült) Lacim még egy árva sms-t sem küldött.

Aztán éjjel fél egy óra felé hallottam a kocsi ismerős, dízel zúgását, és ahelyett, hogy örüljek, inkább mérges lettem, mert a nők már csak ilyenek. Laci betoppant nagy vidáman, mint aki jól végezte dolgát, s amikor számonkértem, meglepődött, nem érti a felháborodásom, lezserül odavetette: Mondtam, hogy későn jövök! Csak éppen elfelejtettünk egyeztetni, mucikám, hogy kinél  hány órát jelent a késő!  Amikor aztán megosztotta velem a telefonja internetjét, a hotspot-ot, kiderült, hogy senki nem keresett időközben, nem történt semmi érdemleges a világban aznap, nem tört ki a harmadik világháború, nem maradtam le semmiről, a főnök se hívott, és másnap, amikor anyámnak próbáltam magyarázkodni, miért nem telefonáltam azelőttvaló nap, azt kérdezte némi szórakozottsággal a hangjában: Tényleg, nem beszéltünk tegnap? Fel se tűnt!

IMG_4561

Még a minisziklakertemet is kigyomláltam aznap 🙂

Vibe – az én kapunyitási pánikom!

36791136_2244066605638473_6416150277971247104_n

25 év után ez volt az első olyan melóm, amiben a csúcson éreztem magam. Még azt is megtanultam, hogy a magabiztos nőnek mélyül a hangja. Nem tudom mennyit mélyült a hangom ez alatt a négy nap alatt, de hogy a közérzetem isteni volt, az biztos! Még az ellenségeim is a legjobb barátaim lettek közben, úgy éreztem.

Ugyanaz az eső esett ezelőtt 25 évvel a homoródi táborban is, amikor az átbulizott éjszaka után elkapkodtuk a tábori lapot. Még most is megvan az egyik, ha megtalálom, ide beszúrok egy fényképet. Addig, amíg meglesz, csak annyit Homoródról, egyik előző blogbejegyzésemben már említettem, hogy a sátrunk elázott, egy hét alatt hat srácot szedtem fel (itt is szó volt a Vibe-on a párkapcsolati válságokról, és hogy nem szabad egyből bejelölnünk a másikat élettársnak, ha csak két napja ismertük meg egy fesztiválon). Abban a kilencvenes években még nem volt FB, és nem volt hol bejelölni ismerősnek sem a másikat, emlékszem a német srácnak még a nevét se kérdeztem meg, és a Zorán koncert egy kultúrteremben volt, ahol az alacsony termetű hugomat felültettük a csempekályha tetejére, hogy jobban lásson, jobbanmondva, hogy lásson is valamit abból, ami a színpadon zajlik. És a pénzünk sörben számoltuk, és nem volt zseton, csak ezerlejesek, és nem sokat értek, és átruccantunk a Medvetóhoz Szovátára, de ott is ugyanúgy esett az eső (akkor még lehetett sátorozni a tó partján), és én az egyik Vásárhelyen jólismert együttes dobosával is összejöttem, utána még leveleztünk is. Papírra írt levél formájában.

Nem azzal vívod ki magadnak nőként az elismerést, hogy szép vagy és fiatal, hanem azzal, hogy jól teljesítesz. Nem tudom, fogalmam sincs hogyan teljesítettem e 4 nap alatt, azt tudom, hogy a harmadik nap estéjén a szövegeimet át kellett javítsam, és megrökönyödtem attól, hogy milyen szarvashibák csúsztak be a posztokba, de attól még ugyanolyan magabiztosan vágtam neki a negyedik napnak is. Azt is imádtam, hogy inkognitóban ültem ott a kihelyezett studió asztalánál, szinte az ismeretlenségbe burkolózva, a meghívottak sokszor nem is tudták én mit is csinálok ott tulajdonképpen, csak figyeltem őket, és jegyzeteltem, és amit mondtak, próbáltam instant továbbítani a rádió fb oldalára. És imádtam ezt az inkognitó szerepet. Közben annyi mindent tanultam, azt is, amit az imént mondtam a nőkről, hogy mutál a hangjuk, ha magabiztosak, meg hogy a teljesítményük alapján várják el, hogy értékeljék őket, azt is, hogy egy fiatal végzősnek türelmesnek és agilisnak kell lennie, ha a médiaiparban fel akarja tornászni magát, de hogy az Y meg az Z generációnak éppen türelme nincsen. Mindent pont most akar, ha lehetséges. Amig a 25 éves Dánielt hallgattam, hogy hogy került az RTL Klubhoz, és milyen háttérmunkát végezni az X faktorban, arra gondoltam, hogy én csak erre a négy napos melóra 25 évet vártam!!! És aztán mi lesz? Holnap mi vár rám? Ugyanazokat az alkotmányos vagy alkotmányellenes törvénymódosító javaslatokat kérdezem ismert politikusoktól, és ugyanúgy nem fogok belőlük semmit érteni, mint ahogy azelőtt sem értettem. De 25 év várakozás után végre kaptam egy fizetett megbízást, egy hétvégi munkát, amely végzese közben nagyszerűen érezhettem magam. Éljünk a mának, örüljünk a pillanatnak! És Kádár Annamáriától megtudtam, hogy mi a kapunyitási pánik, és azt is, hogy én ebben szenvedek 25 éve, pedig a mamahotelt 18 éves koromban már elhagytam, és 18 évesen egy nyári reggelen, ágyvetés közben éreztem, tudtam, hogy lezárul az életem első szakasza. Olyan biztos voltam benne, mint hogy most itt ülök a teraszon, és a napelemes lámpa vilagításánál ezeket a sorokat pötyögöm be a gépembe. Munka közben ma az is kiderült számomra, mitől energiatakarékos a passzív ház, mert sose kell szellőztetni az ablakon keresztül, mivel a szellőztetőberendezés nyomja be a friss levegőt, amit időközben fel is melegít. Először hallottam a digitális nomád fogalmáról, meg a szingularitás elvéről, és a verszatilis tudásról (kérdezzetek rám, s elmesélem részletesen!), és miközben próbáltam okosan nézni a meghívottakra, a Gyilkos elmék szőke kicicomázott molett számítógépes villámkezű hölgyszereplőjének képzeltem magam, és imádtam ebben a szerepben tetszelegni. Itt csak az volt a különbség, hogy nem életre-halálra ment a játék, mint tudjuk, hibáztam is párszor, és nem harapták le a fejem. Ha még van hiba a fb oldalunkon, szóljatok, mert javítom!

És sajnos a negyedik nappal lejár a Vibe, lejár az én szuper jobom, holnaptól nincs fesztivál, nincs helyszíni fb tudósítás, holnaptól mihez kezdek majd? Rámtör megint a kapunyitási pánik, amely már lassan a kapuzárásival folyik egybe, kínlódhatok megint az érthetetlen törvénytervezetekkel, módosításokkal, bizalmatlansági indítványokkal, mert a szadista főnököm nem kegyelmez (nyugi, van humorérzéke!), mert kell a pénz a tengerre, és kell egy új biciklire, egy újabb lovastúrára, és talán a tenger felől megtalálom majd Indiát is. Apropó még Kiss Olivér előadására is volt időm beülni, akitől megtudtam, hogy a legjutányosabb áron repülőjegyet újév hajnalán lehet foglalni interneten, hogy jobb egy anarchistánál megszállni a couchsurfing keretében, mint egy olyan embernél, aki mindenáron meg akarja váltani a világot. Előbbi csak az anarchista gyűléseire cipel magával, de az utóbbi télen is hideg, fűtetlen lakásban fogad a világmegváltó energiatakarékosság jegyében.

Holnap nem tudjátok mi lesz velem? Menjek világgá, vagy folytassam a régi életem? Vagy várjak esetleg a Forgatagra, hátha megint kerül egy ilyen ideális megbízás számomra?

Hazafelé az esőben tekertem állva, sárosan, (mert arrafelé menet estem is egyet az iszapos-agyagos földön), a biciklim ülése is elázott, ezért álltam, a hátam mögött egy jóismerős kiszólt az autóból, hogy lazábban fogjam azt a kormányt, nem kell olyan görcsösen szorítani. Nem is tudom mit válaszoltam neki, és valahogy abban a pillanatban még tinibbnek éreztem magam, mint 25 évvel ezelőtt abban a homoródi táborban.

IMG_4542

A szeretet/lem koldusa

522635_3654728057215_1731522808_n

Azt hiszem én egy olyan világba csöppentem bele, amelynek játékszabályairól fogalmam se volt, és senki nem vette a fáradtságot, hogy ismeresse velem azokat. Negyven év kellett legalább, hogy felmérjem az esélyeimet, és elkezdjem megismerni az emberi természetet.

14 éves voltam, amikor azt hittem, hogy szerelmes vagyok, írtam egy csodálatos levelet a szivem választottjának, akit történetesen úgy hívtam, hogy Pusztai Sándor, milyen regényhősnek való neve volt!, nagyon elégedett voltam a remekművemmel, csak éppen választ nem kaptam soha a szerelmes levélre. Aztán jött a Feketefiú, kétségbeesetten kapaszkodtam a karjába egy baljóslatú éjszakán, hogy “Ne szakíts velem, nem tudok élni nélküled!”, és ezzel csak eltávolítottam magamtól. Megijedt tőlem. Utána sokáig nem történt semmi az igazi lángolás terén, de az egyetem utolsó évében, amikor már válófélben álltam, egy kollegám, Gödri Pisti a vizsgaidőszakban elmagyarázott nekem egy bonyolult feladványt, és ott a bentlakás udvarán, ahogy néztem fel rá, belémnyilalt az érzés, végigfutott az egész testemen, hogy mekkora lángelme ez az ember, mennyire tudom csodálni, és mennyire tudnám szeretni. De őt is sikerült elijesztenem, nem jött el a szülinapomra, ettől nagyon felbőszültem, megittam egy liter bort, és elindultam a városba őt megkeresni, és a négyszázezer lakosú Kolozsváron szembe is mentem vele a főtér kellős közepén. Utána kvázi jártunk, jobbanmondva lépten-nyomon összefutottunk. Még soha nem történt meg veletek, hogy ha valaki nagyon fontos, akkor azzal az emberrel szokatlanul gyakran találkoztok? De lejárt az a hőskorszak, az ötödév, amikor fél éven keresztül semmit nem csináltunk, csak lógtunk, koplaltunk, és söröztünk, és Simone-nal a mosdóban cigiztünk fél éjszakákat, no meg Pistiről és a pasikról beszélgettünk. Itt még volt egy pár dolog, de ezen most átugrom. Pasiztunk is, Simone-nak volt egy román állata, nekem egy magyar, így hívtuk őket, mert hosszúhajú rockerek voltak. Úgy éreztük, illik rájuk ez a megnevezés, és a mi értelmezésünkben nem azt jelentette, hogy lenézzük őket, dehogyis, csak egyetlen dologra használtuk őket, ennyi. Mert Simone egy amazon volt, és én mindenben őt próbaltam majmolni. De nekem a szerelem valahogy soha nem ment, én voltam a szerelem koldusa, még zeneszámot is írtak rólam, vagyis a magamfajtáról, a Koral dala akkor volt divatos, de én nem értettem meg, ehhez is fel kellett nőnöm, mint sok minden máshoz. “Talán ártatlanok mind, talán bűnt követtek el?/De azt mondd meg, hogy ki ítél?/Talán mindent odaadtak már,/talán semmit sem kaptak még,/S monoton csendben szalad el/A napra nap, aztán az évre az év.” Sose szerettem ezt a dalt igazán, és most, ha meghallgatom, szinte beleborzongok a mélységeibe. A magyar és román állatokkal párhuzamosan azért Pisti végig ott volt, jelen volt, létezett, és az egyetem után együtt felvételiztünk a Technofrig gyárba. Előtte odasúgta nekem: Ne mondd meg, hogy nem államvizsgáztál le! 

Az is miatta történt és Simone miatt, mert előtte való nap Simone éjfél körül jött haza, bűzlött a sörtől, és röhögve mesélte milyen jót kocsmázott az én Pistimmel! Nem mondtam rá semmit, csak befele fordultam az ágyban, és némán sírtam, hogy elárult engem, és neki milyen könnyen megy, ami nekem sehogysem, hiába is erőlködöm. Másnap hajnalban megszöktem a bentlakásból, míg Simone az igazak álmát aludta. Aztán lelkiismeretfurdalás (részéről) meg találgatás (mindenki részéről), hogy hova tűnhettem, nem lényeges. Pistivel utána még összefutottunk mozi előtt, mozi után, tiszta véletlenül, de tudjuk, hogy véletlenek nincsenek, és minden ezen a világon egy pontos forgatókönyv alapján íródik.

És e forgatókönyv jegyében én ugyanolyan sután álltam hozzá a szerelemhez utána is, mint 16 évesen, amikor egy házibulin fel akartam csípni egy srácot, és mire kigondoltam, mit akarok, az orrom elől már el is hódította egy nagyvárosi lány, aki a hódítás nagymestere volt. Akkor haragudtam rá, és gyűlöltem, de már sajnos még csak nem is sajnálhatom, mert fizikailag ő már nem létezik, rövid életet szánt neki a Fentvaló. Egyszer, felnőtt korunkban, még találkoztam vele, és újdonsült férjével, a rokonságot kísérte ki az állomásra, akik boldogságot, egyetértést kívántak az ifjú párnak. Összeszorul a torkom, és elkezd fájni a méhem valahányszor ez a jelenet eszembejut, mert a nagyvárosi lány utána asszem csak öt évet élt még, a méhnyakrák elvitte.

scan0059

A bentlakás 325-ös szobája, házibuli éppen, nincs rajta se Simone, se Pisti! Középen Mihi, szintén jó barátnőm, én baloldalt mellette.

Visszatérve Pistire, és a Technofrigre, ahogy ott várakoztunk a folyósón, izgultunk, hogy mikor kerülünk már be, ránéztem, és a látnoki szememmel láttam őt, a huszonévest, kopaszodó negyvenéves fejjel, ebből rögtön megértettem, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője, útjaink hamarosan elválnak, és amikor újra viszontlátom, ilyen gyér hajazattal látom viszont, és ez majdnem így is történt. Előtte egyszer még találkoztunk, csak úgy futólag, bejött egy angol nyelvvizsgát letenni a Babes-Bolyaira, aztán visszament a városába, ahol jó állása volt, onnan meg rövid idő alatt kitelepedett Budapestre. Azután a találkozás után jól emlékszem, hazamentem, sírtam, mert csak ő ért fel a Feketefiúval, lefeküdtem a kis keskeny ágyamra, a harmadosztályú garzonlakásomban (ahol a patkányok szaladgáltak a közös mosdóban, és ott lakott Vasile, az őrült szónok, a főtéren tartotta mindig a szónoklatait, és benne volt minden második mondatában az URSS, tudjátok az a kócoshajú, a hóna alatt szorongatott egy kis férfitáskát vagy könyvet, biztos emlékeztek rá),  és eldöntöttem, hogy holnaptól tiszta életet fogok élni, és várok Pistire mindenáron. Akkor éreztem először, de remélem nem utoljára (mert azóta se), hogy az Isten markába gömbölyödtem össze, és milyen kényelmes és jó ott lenni a hatalmas tenyerében. Mert az élet sokszor ilyen közhelyes tud lenni! De másnap ugyanúgy éltem, mint azelőtt, semmit se változtattam az életmódomon, és nem is jött többet Pisti. Akkor nem tudtam, hogy én vagyok a szerelem koldusa, azt sem, hogy az ilyeneknek, mint én, nincs túl sok reményük. Azt se tudtam, hogy a ki nem mondott szónak mekkora ereje tud lenni. A keleti bölcsek a csend hatalmának nevezik.  “Csak ment, és teregetett némán”… nem lenne ilyen megrázó, ha közben a Mama szidja gyermekét, vagy jól ismerjük: “fecseg a felszín, hallgat a mély”! Most akadt a kezembe teljesen véletlenül, mert egy antikváriumban ugyebár csakis a puszta véletlen folytán akad az ember kezébe egy jó könyv, Heltai Jenő: A 111-es (A néma levente szerzője!), majdnem odaírtam, hogy A 111-es szoba, de végülis egy szobáról van szó, csak akkor a Csehov A 6-os számú kórtermére emlékeztetne. (És még van egy horrorfilm is, Az ezernemtomhányas szoba, Stephen King regénye nyomán. Vajon a nagy scifi-horror író Heltai Jenőből inspirálódott volna? Sose lehet tudni…). Okkultizmus, Zoroaszter, Hermes Trismegistos, keleti filozófia, minden van benne, és egy régi mágus jelmondata: Tudj, merj, akarj, hallgass! Hogy ez milyen igaz!

Azt mondják a magyar olyan szorongó, elfojtós nép, mert ilyen tanácsokat ad a gyermekének, hogy Hallgatni arany! (Hallgatni Aranyt is jó, tudom), Ne szólj szám, nem fáj fejem! És most meg ezt próbálják ellensúlyozni azzal, hogy mindent ki kell beszélni. Főleg a fizetett barátnőknek, barátoknak. Hogy azok kik? Hát a pszichológusok! Persze, elismerem, ki kell öntsük a lelkünk valahogy, én is azt teszem most éppen, de szerintem csak van valami igazság a régi ősi tanításokban. Mert ha valamit kimondasz, azzal nagyobb súlyt adsz neki. Elárulod, leleplezed azt a valamit, és saját magad! Hát nem jobb a hallgatás rejtelmes köpenyegébe burkolózni?

IMG00224-20120721-0054

Még abból az időből, amikor klubba jártunk…

 

Másodvonalbeli mérnök-újságírók

(A fenti képen három mérnök, aki jól lebarnulva épp egyiptomi nyaralásból tér haza…) Aki esetleg sértődöttséget és/vagy frusztráltságot vél felfedezni e sorok mögött, annak igaza van. Mentségemül szolgáljon, hogy rossz a kedvem, mert a hétvégén eltört a látószemüvegem, jobbanmondva kiesett a jobb lencséje, és nem találom sehol. Így hát kénytelen vagyok egy Carrefour-os, 29 lejes tucatáruval helyettesíteni, azt mondják ez sem éppen egészséges dolog.

Igen, sértődött vagyok, mert…..

De előbb beszámolnék arról, hogy ma részt vettem a marosszentgyörgyi roma-nyelv-napi ünnepségen, és hálás vagyok a produceremnek, hogy oda kiküldött, annak ellenére, hogy hétfőn mindig durcásabb vagyok a kelleténél, és az energiaszintem minimálisan alacsony, mert a vasárnapesti depresszió mindig utolér, ami miatt sose tudok elaludni. Megszokom a hétvégi “hájlájf” életet, a kertemet, az állataimat, ők is újra megélik azt a paradicsomi állapotot, hogy mindenpercbenegyütt, és már csak a puszta gondolatától, hogy reggel csörög az óra, stresszes és szorongásos leszek, mintha nem minden hétfőn ez következne! Szóval vasárnap éjjel keveset alszom, így kevésbé tudok védekezni a “támadások” ellen, hamarabb felmegy a cukrom, és hajlamos vagyok összekülönbözni emberekkel. Persze, utólag mindig megbánom, az viszont tudományos tény, hogy ha az ember nem alussza ki magát, akkor irritábilis. Hát még az, aki alapjáraton is irritábilisabb  másoknál!

Tehát vasárnap este nem jön álom a szememre, csak forgolódok órákig az ágyban, mindenféle rosszra gondolok, még az is megfordul a fejemben, hogy bicajjal közlekedni a forgalomban mennyire veszélyes, és ha erre a pontra eljutok, akkor megijedek a saját gondolatomtól, mert ha ez egyszer bekövetkezik, hogy nem merek bicajra ülni Vásárhelyen, és a rádióhoz kerékpáron menni, akkor tutti, hogy be fogom adni a lemondásom, mert akkor az életem egy kalap sz@rt se fog érni…

A lényeg, hogy kialvatlanságom ellenére, felpattantam a bringára – mint amikor az ember leesik a lóról, és gyorsan visszamászik a nyeregbe, még mielőtt a halálfélelem eluralkodna rajta – és felkarikáztam az én kis rozoga drótszamarammal a szentgyörgyi gimnáziumhoz. Ott éppen Moca Rudi színész, oktató, rádiónk munkatársa arról beszélt a közönségnek, hogy milyen hátránnyal indul egy roma személy a társadalomban, meg úgy általában az életben, és neki is személyesen mennyit kellett küzdenie, amíg elismerésben részesült, de még ha a beled kilóg, annyit dolgozol, és annyit bizonyítasz, romaként bármit is teszel le az asztalra, semmi nem elég ahhoz, hogy a megbélyegzést elkerüld. Kinéznek maguk közül az emberek, kiutálnak, mert sötét a bőröd, és te “csak” egy cigány vagy! És én, a gádzsó (a nem közülük való – habár azt hiszem, ezt a kifejezést csak a férfiakra értik) magamra, a saját pályámra gondoltam, hogy valami hasonló érzések motoszkáltak bennem is mindig mérnökként az újságírói társadalomban.  De lehetett volna kisebbségi érzésem nőként is, sokszor egy nő kevésbé szavahihető, ha valamit tud is, azt biztos bemagolta, mert a nők olyan magolósak,  nem jó a térlátásuk sem, nem tudnak jól (autót) vezetni, ráadásul hisztisek is, mert vagy klimaxosok vagy premenstruációs szindrómában szenvednek! Én akkor halmozottan hátrányos helyzetű vagyok: nő, aki mérnök létemre belekontárkodtam az újságírásba!

311677_4346037099509_845412524_n

Ez a kép Barcarozsnyón készült 2012-ben, az idős cigányzenész épp panaszkodik, hogy a turisták már nem igénylik annyira a zenéjét, mint a régi szép időkben!

Egyszer egy kolozsvári kolleganőm (azóta hozzáment egy hajóskapitányhoz, és rég a tengereket járja – milyen jó neki!!) Csép Sándor egykori főnökünk, legendás tévés személyiség előtt így mentegetőzött: “Sándor, mi nem tehetünk róla, hogy mérnökök vagyunk!” Mondta ő, aki francia-román szakot végzett! De olyan jólesett ezt az ő szájából hallani, hogy közösséget vállal a szegény, szerencsétlen, a szakmában bukdácsoló mérnök kollegáival. A minap végignéztem egy műsort, ahol elhangzott az a kijelentés, hogy “Szerencsére nem mentem mérnökire!”  Hát tényleg szerencséd van kedves, kiváltságos honfitársam! De hidd el nekem, megszenvedtem azért a nyomorult mérnöki diplomáért is, nem volt az éppen gyerekjáték! A sok labor, meg projekt…nekem nőként megérteni a sok ábrát és grafikont :)) A felső évfolyamokban a nagyobbak azt tartották, hogy ha eljutsz harmadévig, akkor jó esélyed van, hogy el is végezd a szakot. Közben népfőiskolára jártam, Murádin Jenő oktatott művészettörténetet, ott ismerkedtem meg Gaugain-nel, és nagy késztetést éreztem akkor is, most is, hogy elzarándokoljak valamerre a világvégére, Monet, Toulouse-Lautrec, annyira becsületesen jegyzeteltem, aztán az összes jegyzetem egy barátnőmnek ajándékoztam, mert csak úgy elkérte. De jártam zenetörténetre is néhai Benkő András professzor óráira, és vallástörténetre, egy csomó mindenre. Aztán, amikor egyetem után a magánhírügynökségnél kötöttem ki, más állás nem lévén per pillanat, elvégeztem a másféléves újságírói képzést. Utána való évben alakult meg a szak Babes Bolyai-n. De most már tényleg úgy látom, hogy ha nem akar az ember támadási felületet szolgáltatni a kritikusainak, akkor kell a komoly szakképesítés. Mert mihez is kezdhetne egy újságíró egy mérnöki tervezői irodában? Fordítsuk meg a kérdést! Kb semmit. De ha megfigyeltétek, nagyon sok mérnök egészen jól eligazodik más szakterületen is, vannak zenész mérnökök, sőt író mérnökök is. Akárcsak az orvosok esetében, közülük is néhányan remekelnek a művészet területén. Csehov, a kedvencem, például! Én nem mondom, hogy remekelek, de rosszul esik, amikor igazán keményen megdolgozom azért, hogy valami érdekeset és értelmeset és izgalmasat produkáljak, és akkor odavetik, hogy a riporter semmi mást nem csinál a rádiónál, csak felveszi a telefont! Elmondják, mert rólam elmondhatják, hiszen én csak egy pancser mérnök vagyok! De arról, akinek két egyeteme van, arról nem, mert olyan nimbuszt képes felépíteni maga köré, hogy szétverhetetlen, kikezdhetetlen, és nem is merik támadni. Ezt öntúlbecslésnek nevezném. Vagy inkább önfelbecsülés? – akár  egy műtárgyat, felbecsülöd saját magad! Sajnos nem működik!

Nem szép rosszmájúnak lenni, és nem is akarok az lenni, de nagyon demoralizál és elszomorít ez a telefonos dolog! Lehet ősztől majd beiratkozom én is valamilyen egyetemre, ha csak azon a papíron múlik, vagy kivonulok a zsurnalisztikából, csak legyen egy kis türelmetek, legalább a bankrészletemet törlesszem, aztán nem érdekel! Amennyit megeszek, annyit megtermelek a kiskertemben is. Már nagyon szép uborka mutatkozik, meg paradicsom, a zöldhagymáról nem is beszélve. A tengerre meg majd bevállalom a kerékpártúrát! Hosszú ú-val!

2000-ben volt az az év, amikor én, aki csak Budapesten jártam korábban, több országba, köztük két afrikai országba is eljutottam (study tour, akkor még engem is elvittek ilyesmire). Egyiptomban az ottani idegenvezető hüledezett, amikor szégyenkezve, mert én mindig szégyenkezem, bevallottam neki, hogy gépészmérnök vagyok. Ugyanis náluk a leggazdagabb emberek az orvosok, az ügyvédek és a mérnökök!

Nem is tudom miért nem maradtam ott…..Most nem lennék a béka s..e alatt :))

OLYMPUS DIGITAL CAMERA