Category Archives: Uncategorized

Autókád úr

Ludasmanyi rájött: ahhoz, hogy pénteken éjjel nyugisan aludhasson, előre le kell gyártania a műsorait. Mert Ludasmanyi a rádiónál dolgozott. Sose hitte volna, műszaki egyetemi hallgatóként, hogy idejut. Nem mintha ez egy rossz hely lenne, hanem mert huszasévei elején ez a szakma még annyira távol állt tőle, mint mondjuk az orvosi vagy az ügyvédi hivatás. Habár, ha meggondoljuk, elsőévesként, amikor terhesen sietett át a gyaloghídon a Politechnika egyetem impozáns épülete felé, és azt a dalt dúdolta magában, amit azóta se talál sehol, és soha többé nem hallott, hogy “Látom, tétován mész a híd felé  ködben/ És a villamos visz a hídon át/ Látom nem jössz többé, és látom közben/ Azt  sohase múló éjszakát!”, a dalszöveg mellett, mindig azt ismételgette magába: “Nem baj, Feketefiú nem szeret, de én mégcsakazértis író leszek!”

Persze nem lett író, de nagyon hamar közeli kapcsolatba került az újságírással és a művészvilággal. Már az egyetem elvégzése után! Ott ücsörgött a kolozsvári nagypostán, várta a pénzt a szüleitől, – miközben már két hete “klandesztin” lakóként, jogtalanul bitorolta orvosis barátnője diákszállását, hisz az egyetemi év végetért, minden társa hazautazott (csak ő maradt ott magnak), és úgy képzelte, a város olyan kihalt nélkülük, mintha háború söpört volna végig rajta -, egyszercsak a hallban, fenn az elektronikus kijelzőn megjelent, hogy Hírszerkesztőt alkalmaz az Eastern Press Service magánhírügynökség. Ahogy kézhezkapta a pénzt, egyenesen odasietett, és nagy meglepetésére egy volt osztálytársnője nyitott ajtót. Fel lett véve! A szorongás és sötétbentapogatózás csak ezután következett, mert Ludasmanyinak fogalma se volt, semmit nem tudott a hírszerkesztésről. Két értelmes mondatot összerakni is kínkeserves munka volt számára, sose szerette a nyakkendős szövegeket, most aztán mégjobban megutálja őket, és meg is akart futamodni! Stoppolni is kiállt a nagyváradi útra,  eltökélt szándéka volt, hogy előbb a barátnőjéhez megy, kiönti a lelkét, aztán meg irány haza falura, de mint mindig, Ludasmanyira akkor is vigyáztak az angyalok, mert egyszercsak, mintha a semmiből öltött volna testet, Autocad-ot oktató volt tanára jelent meg előtte, és számon is kérte volt diákját, hogy mi ez a megfutamodás, ingyenélő akar lenni a szülei nyakán? Szedje össze magát, de gyorsan, és irány vissza abba a hírszerkesztő irodába vagy micsodába! Mert Autókád úrnak se volt fogalma, hogy a hírszerkesztést eszik vagy isszák, de annyit biztosan tudott, hogy munkahely, és első lépés, ugródeszka a további karrierhez. Így hát Ludasmanyi megmenekült a munkanélküliségtől, és attól, hogy a szülei kénytelenek legyenek őt eltartani, még ha cseppet sem tetszett neki ez a visszatáncolás, visszacurikkolás. Két óra késéssel érkezett meg a tágas irodába, mert a magánhírügynökség a főtéren volt, pont a házasságkötő iroda szomszédságában, megvolt a patinája az épületnek is meg a belső helyiségeknek is, hatalmas ajtók, régi bútorok, bordó bársonnyal bevont, kényelmes fotelek, de ő mégis feszélyezve érezte itt magát, úgy általában mindig, nemcsak ezen az ominózus napon, amikor mindenki – számára érthetetlen, megmagyarázhatatlan módon – úgy tett, mintha pontos időben kezdte volna meg a műszakot! Egyik kolleganője filozófiát végzett, a másik kollegája bölcsészetet, a harmadik kémiát, nagy általános műveltséggel rendelkeztek mindhárman, és tájékozottságban se maradtak alul, neki pedig egyelőre nem volt erőssége sem a politika, sem a világtörténelem. Fél évnek is el kellett telnie, amíg végre biztonságban érezte magát a bőrében, ami annyit jelent magyarán, hogy némileg kezdett elégedett lenni  az általa megfogalmazott mondatokkal.

Amikor később barátnőinek mesélte, hogyan materializálódott ott az út szélén, a stopposoknál, hogyan látta előbb hományban az arcát kedvenc tanárának, majd egyre élesebb lett a kép, egyre jobban kirajzolódott a kontűrje, míg végül teljes mivoltában odateleportálódott elé Autókád úr, senki nem hitte el neki. Ahogy nem hitték el a fura szerzeteket sem, akik az erdőben szaladgáltak, ugráltak előtte, mint a kenguruk vagy mint nemlétező fekete-fehércsíkos, embernagyságú futómadarak, és azt sem hitte senki, hogy Slenderman-nel is találkozott egyszer, ugyancsak a sötét rengetegben…

Akkor kezdődött életreszóló barátsága jelenlegi párjával (legalábbis reméli, hogy életreszóló!), naponta több órát beszélgettek telefonon, és legtöbbször akkor, amikor Ludasmanyi Didilány nevű idős kutyatársát sétáltatta. Amikor elindult felfelé a monostori, árokmenti járdán, még nem sötétedett, de aztán felhívta Lacit, dumáltak-dumáltak, és ő észre se vette, hogy beszélgetés közben szépen lement a nap. Tavasz volt, olyan május közepe lehetett, ő csak ment, mendegélt a hűséges, drága kis Didkóval, aki póráz nélkül sem távolodott el tőle, soha nem kóborolt el mellőle, közben a napi eseményeket tárgyalták, kommentálták újdonsült barátjával. Az ösvény, amin sétáltak, párhuzamosan haladt az erdő szélén, így hát nem volt túl sötét körülöttük, a városi fény beszűrődött a fák lombjai alatt, és ahogy ott masíroztak ketten, ő meg az öreg kutyusa, és a telefonvonalban ott volt velük Laci is, egyszercsak egy óriási, vékony ember körvonalait pillantotta meg az ösvény baloldalán, az egyik fa törzsének közvetlen közelében. Nem volt biztos benne, hogy jól látta-e, amit látott, az is megfordult a fejében, hogy talán felakasztotta magát az illető, azért van olyan magasan a feje, a lombkorona magasságában, de azt már nem volt ideje megfigyelni, hogy leér-e a lába a földig. A látvány módfelett ijesztő volt, szinte gondolkodás nélkül elkezdett rohanni, ahogy csak bírt, vissza se mert nézni, közben a telefonkapcsolatot se szakította meg barátjával, zihálva ecsetelte neki futás közben, hogy mit látott, és azt is, hogy sejtése szerint öngyilkosságról lehet szó. De másnap sem az újságokban, sem a rádióban, sehol nem jelent meg, hogy a monostori erdőben valakit felakasztva találtak volna. Most hogy így visszaemlékszik, csodálkozik is azon, hogy akkor egyáltalán nem gondolta tovább ezt az ügyet, és hogy fel sem tűnt, hogy nem hozta le a sajtó az öngyilkossági esetet. Csak most, hét év után, amikor ezt a Slenderman dolgot megtalálta a youtube-on, akkor eszmélt rá, hogy ő is azok közé a kevesek közé tartozik, akik láttak ilyen misztikus, fura szerzetet.

Azonban Ludasmanyinak bele kellett nyugodnia, hogy ő az az ember, aki semmit nem tud kézzelfogható tényekkel bizonyítani, még azt sem, hogy ma hazafelé jövet, a bicaján majdnem megsúrolta egy kamion, aztán meg a kanyarban majdnem szembement egy másik bringással, aki előtte levágta a kanyart. Pedig fejkamerája is volt, ami vételezett, csak véletlenül azt is leállította útközben egy lehajló ág, amibe beleütközött!. Arról nem is beszélve, hogy amikor végre egy nagy csillagász jött el a NASA-tól Kolozsvárra, akivel akkora megtiszteltetés volt interjúzni, hogy ilyen megtiszteltetés hősünket még soha nem érte karriere során, hazaérve, kiderült, hogy a magnó semmit nem rögzített. Lehetséges lenne, hogy nem is volt ott azon a rendezvényen az a magyar csillagász, és Autókád úr sem materializálódott neki oda a semmiből az úttest szélére, és a kenguruként ugrándozó, csíkos futómadarakat sem látta, de még Slenderman-nel sem találkozott a monostori erdőben? Csak álmodta, képzelte volna ezeket a dolgokat?

Évekkel később, amikor már a rádiónál dolgozott, egyszer még összefutott Autókád tanárúrral, akinek lelkesen elújságolta, neki köszönheti, hogy Kolozsváron maradt, és most már munkakönyves alkalmazott a közszolgálati rádiónál. És hálából szeretne vele egy portréinterjút készíteni! Autókád úr csak bölcsen bólogatott, nem is gratulált, nem szabadkozott túlságosan, végül beleegyezett az interjúba. Megbeszélték a találkozót másnap délután 5 órára, egy Hajnal negyedi kávézóban, az időpont neki megfelel, mivel 4-ig van órája az egyetemen, mondta, és a kávézó is útbaesik hazafele jövet.

És Autókád úr másnap nem jött el a megbeszélt találkára…

Zarándoklat Mdinába

Aki Trónok harca rajongó, annak egyszer az életbe el kell zarándokolnia Mdinába – jelentette ki Laci szombat reggel, és elvitt a legközelebbi buszmegállóhoz. Máltán.

Nem engedtem, hogy autót béreljen, mert Málta kicsike sziget, akkora területen fekszik, mint Vásárhely, mondták, ergo nincsenek távolságok, minden ott van egy köpésre. Hát elindultunk, én a nagy indiai tarisznyámmal, törölközőkkel, vizibugyikkal megpakolva, mert a terv szerint, estefelé majd úszúnk egyet a tengerben, valahol.

Hamar kiderült, hogy szombaton nem jár a busz, egy taxi intett, vegyen-e fel, de mi dacosan továbbmentünk, a következő megállóig, ahol már járt egy, ami Mostába ment. Nem indítottam el a sportórát, de volt vagy két kilóméter összesen a két megállóig. Ilyenkor Máltán kb 25 fok van, de ha süt a nap a fejedre, sokkal többnek tűnik.

Felültünk jobb híján a mosta-i járatra, és egy nagy dóm előtt leszálltunk, legalább azt nézzük meg, ha már útbaesik. Volt második világháborús óvóhelye is, és egy régi ágyu ki volt állítva az épület bal oldalára. Újságírós igazolvánnyal nem tudták, hogy beengedhetnek-e, félreállítottak, hogy várakozzunk, amíg jön az illetékes, aki tudja. Eluntuk a várakozást, szép ez kívülről is, mondtuk, és továbbindultunk.

Ja, elébb 5 euróért olyan pazar ebédet vettünk magunknak, hogy estig kitartott. Laci valami rizses-húsos-szószos lasagne csomagolásos melegételt, én egy valamilyen ugyancsak meleg lepényt, amibe spenót volt és még nemtommi, a vízzel és a narancslével együtt volt 5 euró s pár cent. A telefonja GPS-szét Laci beállította gyaloglásra, 3 km Mdiná-ig, itt van egy köpésre! A városszélén megebédeltünk, közben a kert mögött a tulaj szüretelte az olivabogyót. Sok bogyó még a járdára is hullt, fel is szedtem párat, mutassam meg itthon. Benn még volt egy gránátalmafája is. Micsoda kincs!!

Ott egyenesen felfele vezet az út. Laci ment elől, van annak egy húzóereje, ha előtted halad valaki, stimulál, nem fáradsz annyira el, és ha nem beszélgettek, van időd elmélkedni is. Ahogy mentünk, mendegéltünk, ő mindig kb 5 méteren előttem, rájöttem, miért mennek a keleti férfiak elől, és az asszonyok a gyerekekkel meg a csomagokkal hátul. Egyszerű: a férfi a felderítő, bármi, bárki is jönne szembe, ő van elől, ő szembesül a veszéllyel is, így védi a családját, a nő pedig azért cipeli a csomagokat, hogy a férfi keze szabadon legyen, tudjon védekezni, ha baj van.

“Gyere már, ne mind magyarázz!!”

Máltát azért nem éppen a gyaloglásra rendezték be, sok helyen elfogyott a járdánk, az úton kellett továbbmennünk. Életemben először mentem át körforgalomnál … gyalog.

A távolban már látható Mdina, mindig is ott volt előttünk, mint egy délibáb, de sehogy se akart közelebb kerülni..

Aztán végre ki is volt már írva, hogy ez az út vezet Mdinára, nem nagyon vannak útjelző táblák, csak amikor már ott vagy a közelben. Útközben láttunk állatklinikát, állatmentőautót, repülőgépmúzeumot, röptettek is egy embernélküli minirepülőt a fejünk fölött, és tök, krumpli, paradicsom, valamint szőlőültetvények mellett haladtunk el. És még néma rucákat is láttunk.

Ahol kaktuszból a kerítés…

Aztán nagy nehezen elértük a kaptatót fel az erődítmény felé, ahol a Trónok harcát filmezték, és amelyet a csendes város néven találunk a világhálón. Az én fejemben az kavargott, hogy az arabok alapították, mert a neve arabos, és most végre Laci is megismerkedhet az arab kultúrával. Különben minden település neve arabos, leszámítva Vallettát, amely De la Valette nagymestertől kapta a nevét, aki 1565-ben visszaverte a török osztromot Máltán. Meg mindenféle deja vu érzésem volt, hogy mint R2D2 és az emberi nyelveken társalgó robotbarátja vándorolunk a sivatagban, amíg szemünk elé nem tárul a hatalmas vár kapuja. Meg az Ezeregy éjszaka meg a Weydoni asszonyvásárban is volt valami hasonló gyaloglásos sztori. Mindezeket egyben éltem át, miközben cipeltem a tarisznyám, izzadtam, és csak kevés vizet mertem inni, nehogy elfogyjon, és nehogy keljen pisilnem, mert nincs hol.

Ez már a város kapuja előtt, az egész városban egy mecsetet nem találtunk
Itt már közel a cél! Nem tudom miért vette a vállára a tréningfelsőt, talán azért mert nagyon megizzadt a háta

Laci már extázisban volt amikor a turistaparkolóhoz értünk, de kikötötte, ő azon a kapun akar bemenni, ahol a Trónok harcában bevonultak! Hiába volt fáradt, csökönyösen keresgélte a főbejáratot, pedig ott is felmehettünk volna egy lépcsőn.

Ott fenn van a főbejárat! Hogy a túróna jutunk oda fel?
Na végre! Kik is vonultak itt be, úgyértem a filmben? Nem kaptam rá választ!

Ez tényleg életem legkülönösebb városa, ha jött egy lovaskocsi, félre kellett húzódni!

Üzletek, szuvenírboltok, magánlakások, minden utcasarkon felhívás: Tiszteljük a lakókat, ne zajongjunk! Ezért lenne vajon a csend városa? És végre a Trónok harca!

Lacinak nagy kiábrándulás, semmi extra szuvenír, csak egy kulcstartót vásárolt, amelyiken írja a Trónok harca nem tudom milyen listáját. Nem dokumentálódtam e téren, beismerem.

Aztán egy katonás néni beterelt minket egy vetítésre, meg se mertük kérdezni tőle, hogy újságíróknak van-e árleszállítás, rakták is fel a fülünkre a fülhallgatót, és adták a szemünkre a három D szemüveget, Málta történetéről volt szó, Dragutról, a török vezérről, akinek nem sikerült bevennie a szigetet, s a máltai lovagrend történetének alakulásáról. Utána Please step to the next exhibition! Tereltek be egy földalatti kiállításra, ahol ugyanezek a mozzanatok viaszfigurákkal szemléltetve.

Utána még bementünk a bűntények és kínzások múzeumába is, de ezt nem akarom megmutatni, emiatt nem aludtam egész éjjel. Megelégedtem volna azzal is, ha csak a kínzóeszközöket látom, vagy csak ha ezt a kalodát kipróbálom.

Egy útikönyvben azt olvastam, hogy ne csak az épületeket nézzük, vegyük szemügyre a kopogtatókat is!

Jártam Amerikában, Egyiptomban, Tunéziában, Törökországban, Görögországban, Indiában, Nyugateurópában pár helyen, de ilyen különleges városban még soha nem fordultam meg. Ahol alkalmad van egyes-egyedül egy egész utcát birtokolni percekig. Milyen szenzációs érzés lehet ittlakni…

Délutánfelé mégiscsak megittunk itt is egy helyi sört, CISK a neve, és pont most 90 éves!

Előbb innen kizavartak, mert nem szabad volt cigizni, belső terasz lévén
Ez már nekünk való hely volt, kívül a várfalon 🙂 habár az előző kliens ottfelejtett üres fagyisdobozába hamuztunk.

Hat óra fele járt, amikor megkerestük a buszmegállót, és már tájékozódtunk, tudtuk, hogy Buggiba közel van a mi szállásunkhoz, ott strand is van, mehetünk fürödni.

Laci nem jött be a vízbe, mert azelőtt nap tenyérnyi vagy inkább kenyérnyi nagy barna meduzákat láttunk a Gozó szigetére induló komp kikötőjében.

Én is csak tíz percet uszkáltam, ha már egész nap cipeltem a fránya törölközőket, mégiscsak bemerészkedtem!

Itt most vége kéne legyen, de nem volt, mert a GPS szerint két kilóméterre voltunk a szállásunktól, ami különben egy szuper patinás hely, úszómedence, jó kis szobák, reggeli (még ha két nap után látni se bírod a vattakenyeret meg a csomagolt, szeletelt sajtot), de a lényege, hogy nagyon olcsó, csak tudni kell onnan bejárni a szigetet. A legközelebbi strandot is utolsó nap fedeztük fel, láttuk ugyan már másnap reggel, de ki gondolta volna, hogy ha egy ilyen korlát vezet le a vízbe, és egy ember van a parton, azt kinevezhetjük strandnak!? 🙂 Ott találtam utolsó nap, hazaindulás előtt az őscsigát, ami elmászott! Ugyanis egy rák lakott benne, s én nem szivesen lakoltattam volna ki, inkább lemondtam róla …

Ez már én vagyok, amint megyek elől, a 4 sávos út biciklisávján, ugyanis ezt az utat jelölte be hazafelé Buggibából a GPS, ez volt a négy napos kirándulásunk egyik legizgalmasabb része. Esküszöm féltem, főleg a kanyarokban!

Huta Slavia

Nem is tudom, ajánljam, ne ajánljam, mert ha itt most megosztom veletek ezt a csodálatos helyet, akkor már nem lesz ilyen kis gyöngyszem, elözönlik majd a turisták 😄😄

Úgy történt, hogy voltunk az unokatesóm lagzijában Váradon.

Megint kapkodás, rohanás, késveindulás, csak a szokásos, fontos dolgok otthonfelejtése, többek között a fekete gálaszoknyámé, ami azt eredményezte, hogy a gálablúzzal a farmerszoknyát voltam kénytelen felvenni, és “szolidaritásból” Laci is farmernadrágot kapott a zakóhoz, úgy hogy mi voltunk a farmeres pár. Mindegy, kibírtuk, és a társaság is kibírta. Attól még jóléreztük magunkat.

Kedves újlaki pár volt az asztaltársaságunk, velük beszélgettünk végig, amennyire a hangos zene engedte, és a rokonság tagjaival is váltottunk néhány szót, megismerkedtünk a közben felnőtt gyerekekkel. Hajnali 4-re értünk szállodai szobánkba, ahol épp éjszakai buli volt, de olyan fáradtak voltunk, hogy annyira nem zavart, egyből elaludtunk. Reggel pár fotó a szálloda teraszán, és indultunk is hazafelé. Jutkáék, a fenti képről, elmesélték, hogy ők Élesd felől jöttek, és hogy milyen jó az út, jó szerpentines. Hát gondoltuk, kipróbáljuk mi is visszafelé. Mert Szilágysomlyó és Várad között borzalmas útviszonyok vannak, ha Margitta felé indul az ember.

El is indultunk Kolozsvár felé, ott kell letérni Élesdnél, csak addig volt dugó, amíg a körforgalomnál kijutottunk a kolozsvári útra, utána már mehettünk normális tempóban. Sárga táblák jelezték, hogy a feketetói vásár miatt kerülőt ajánlanak a sofőröknek. És akkor az élesdi letérő után, és amiútán egy Pestis nevű településen áthaladtunk, egy csodálatos kanyargós út várt ránk. Nem győztük dícsérni, és milyen jól lehetne itt is bringázni, és lám, a motorosok sem vetették meg! Találkoztunk párral.

És aztán jöttek a kétnyelvű feliratok, románul és szlovákul. De érdekes, nem is tudtam, hogy itt szlovákok élnek! Apám mesélte régebb, hogy annak idején szlovák főnöke volt Sarmaságon, a bányánál (biztos innen származott a környékről), és amikor járt vele otthon, a falujában, a nővére nem tudott románul, csak szlovákul beszélt, Spurigán pedig háromnyelven is képes volt társalogni, a román és szlovák mellett, a magyart is megtanulta. Azért lett főnök 🙂

Laci csak ámuldozott, milyen szép kabanák vannak itt, milyen szép a táj, és miért ír mindent szlovákul is, még azt is, hogy polgármesteri hivatal, primarie, Obedky Urad. Látom, a google translate nem érti, pedig úgy írta valahogy, lehet elírtam egy betüt. Aztán egy kanyar után, felfelé, jobb oldalt, egy magaslaton, egy vendéglő, terasz, motorostalálkozó, fafaragások, viseletbe öltözött pincérek, még a teraszt is fűtötték. Habár nem volt rá szükség, mert szép napsütéses idő volt. Hol a fenébe vagyunk? Átkerültünk egy másik dimenzióba? Mi a csuda van itt? Egy kis oázis a sivár, hétköznapi Romániában? Gyorsan leparkoltunk, és kértünk egy-egy kávét!

Tiszta Ausztria van itt, kell szóljak a lányomnak, hogy amikor hazalátogatnak, ide feltétlenül ruccanjanak ki. Főleg mert nagyon közel van, Újlaktól csak 45 km, kb. Biztos az osztrák vejem is meg lesz elégedve. Az egész környék nagyon rendezett, az úttal együtt. Nemhiába fedezték fel a motorosok is.

Néztem, hogy az a fa-szobor kit is ábrázol? Egy szlovák “hortobágyi” csikóst? Vagy ki akar az lenni? Egy favágó, mert balta van a kezében, de a viselete annyira ismerős. Azzal a süveggel. Még hajfonata is van. Voltam benn a mosdóban, a vendéglő is tiszta faburkolat, minden asztal rönkfából, és a szlovák népviseletű csajok elárulták, hogy a komplexum egész évben üzemel, télen is. Na gondoltam, majd idehozzuk aput, szülinapjára.

Lefotóztuk az információs táblát is, hogy majd otthon kistudírozzuk, mert soha semmire nincs idő. Anyám közben háromszor hívott, hol vagyunk már!!? Azt is elfelejtettem neki megmondani, hogy nem maradunk éjszakára. Amikor meghallotta, akkora sokkot kapott, hogy berohant a házba, hogyne, mikor ő egy hétig készül a jöttünkre! Úgyhogy nem volt alkalmam mesélni nekik erről a csodálatos helyről, se a lagziról, semmiről, ezért most itt osztom meg az élményt.

Laci még most se tért magához, még most is azt mondogatja, hogy egy dimenziókapun áthaladva jutottunk valahova nyugat Szlovákiába, ahol ittunk egy finom, forró kávét egy fűtött teraszon, amiútán kis szerpentínes kanyargózás után visszazökkentünk a szilágysági szürke hétköznapokba, ahol átok ül rajtunk, mert mindenki feszült és ideges, és mi nem tudtuk elmesélni, hogy valójában miért is késlekedtünk.

A hétvégén

nem tudtam sem olvasni, se írni, utóbbival most próbálkozom, újra megnéztem az Angol beteget, újra sírtam, mint régen a moziban, és retrózenét hallgattam. Jólesett a lelkemnek ez a kis időutazás vissza a tinikorba. Én tinilelkű vagyok retrózenehallgatás nélkül is, de most hétvégén még a megszokottnál is tinibbnek éreztem magam. Így telt el a szombat, aztán jött az október hatodika. Mivel most kerek évforduló volt, nagyon sok cikk jelent meg a tragikus eseménnyel kapcsolatban a világhálón. Most is csak eldöntöttem, hogy elolvasom az összeset, de most sem jutottam még oda. Reggel esett, délben esett, és csodák csodája 2-re kiderült. Hát bicajhoz öltöztem, Lacipárom felajánlotta ugyan, hogy elvisz, de visszautasítottam, aztán ő se bánta túlságosan, mert lefoglalta magát a laptopjával, csak utánamszólt, hogy cigit ne felejtsek el venni! A rendezvény három órára volt meghírdetve, én előtte egy félórával már ott voltam, 21 perc alatt értem oda, és pont 5 és fél kilométer oda az út, akárcsak a rádióig. Aztán még a konferáló kolleganőmmel is váltottam két szót, írtam egy rövid tudósítást 3-ra, és akkor szépen eleredt az eső. Három előtt felhívtak, nem hallottak semmit, én mindent hallottam, ha fordítva lett volna, akkor még el tudtam volna mondani a mondókám, de így lehetetlen volt. Nem értettem, mi történhetett, zavarták volna a vonalat, vagy elázott a telefonom, próbáltam eltávolodni a helyszíntől, közben még párszor próbálkoztunk a kapcsolással, de mindig ugyanaz volt az eredmény.

Elindultam felfelé a Postarét fölötti úton, a tetőn is állomásozott egy csendőrautó, nézték, hogy mit csinálok ott a papírjaimmal, a sisak is a kezembe volt, használhatom akár fehérfegyvernek is, gondolhatták. A tömegben is párszor megnéztek a sisakkal. Először nem akartam magammal vinni, de azzal volt szerencsém, mert nem vágott éppen annyira a szemembe az eső útközben hazafelé. Végül csak tudtam értekezni a hírszerkesztő kollegámmal, és megegyeztünk abban, hogy majd 5 előtt, a következő bejelentkezés előtt, egyeztetünk, hogy hogy legyen. És kitaláljuk közösen, hogy milyen telefonról jelentkezzek be. Gondoltam, megkérek egy sajtós kollegát, adja kölcsön a telefonját, de ahogy teltek a percek, és zajlott a program, az újságíró kollegák is lassan elszállingóztak, csak én maradtam ott az esőben, és nem is értem, miért mentem felfelé az úton, ahol nem volt menedék, miért nem húzódtam egyből a közelben lévő tömbház eresze alá. Néha én se értem magam, hogy miért hozok ilyen buta döntéseket.

Szóval lement a 3 órási híradó az én “tudim” nélkül, és úgy éreztem, fel kell hívnom a főszerkesztőt, hogy magyarázatot adjak a dologra. Elmeséltem, hogy szét vagyok ázva, a bicajom ülése is szétázott, és Laci sincs az üzletében, hogy oda menekülhessek. Azt tanácsolta: a legjobb, ha most hazamegyek, és otthonról tudósítok, arról, amit eddig láttam. Hát azt láttam, hogy kevés ember jött el, nem is csoda ebben az ítéletidőben. Inkább idős személyek, és hivatalosságok, akiknek muszáj ott lenni. Kérdezte, szerintem, hányan vannak, éppen akkor jött felém egy sportosabb úriember, továbbítottam neki a kérdést, azt felelte: szerinte még százan se vagyunk, kb. nyolcvanan lehetünk, de mivel ő most elmegy, csak 79-en maradunk. Szegény vértanuk, gondoltam, ők az életüket áldozták, mi még a szabadidőnket is csak nagy nehezen!

Felhívhattam volna Lacit, jöjjön utánam, de tudtam, hogy az időbe telik, és arra gondoltam, hogy egy ilyen zuhogó esős bicajozással leróvom én is kegyeletemet a Tizenhármak előtt. Mert megérdemlik. A Novi hétben az átjáró gombnyomásra vált zöldre, de én ott álltam hosszú percekig, hogy átmehessek a másik oldalra, amíg erre végre rájöttem. Addig is szépen ázott az ülésem. Aztán az autók felcsapták rám a vizet, az út szélén már tavacskák voltak minden enyhe lejtésnél, a Szinaja utca csúcs volt ilyen szempontból, már nem is lassítottam, minek? Mikor úgyis felcsapom az ülésig a vizet. A híd jobb oldali szélén is állt a tócsa, nem tudom hogyan, de ott is, lefelé főleg vízbe tekertem, és azon töprengtem, hogy ennyi ember hova megy kocsival ilyenkor vasárnap délután? Nem a vasárnapi ebéd lenne most a fontos, a szent, amikor végre együtt ebédelhet a család? Hát úgy tűnik, lejártak már ezek az idők. A Pallasnál csak úgy otthagytam a biciklit a tartóba állítva, le se kötöttem, hiszen csak a pénztárhoz mentem cigit venni. Mondom a nőnek, hogy itt árvizet csinálok maguknak, erre kacagott, hogy nekem már le se kell tusolnom, mert megmosdatott az eső. Csepegett a víz belőlem, a karomról, lábamról, fejemről. Volt egy kis válltáskám, a lányomtól kaptam, Louis Vuiton utánzat, hát az is úgy elázott, az alja még nedvesebb volt, mint a teteje. Pedig egész jó vinilintáskának tűnt. A kabátom az félig vízálló, de az se bírta már egy idő után, kezdett beázni.

Hazaérve aztán egyenesen a fürdőbe mentem, de a vizet mindenütt fel kellett törölni utánam, gyorsan letusoltam, a nadrág rám volt ragadva, le kellett fejtsem magamról, a cipő locsogott, még a nyakamban a kendő is teljesen vizes volt, a zoknit rendesen ki kellett csavarjam, mintha kimostam volna. Áztam még meg bicajon, a Vibe-ról hazafelé jövet például, ezelőtt két évvel, de az más volt, mert akkor nyár volt, a nyári zápor még jól is esik az embernek, de ilyenkor, amikor kb 10 fokos a hőmérséklet, sokkal jobban igénybeveszi az embert egy ilyen “elázás”. Laci csak annyit kérdett: Cigit hoztál? A telefonom is száraz helyre tettem, az akkut nem tudtuk belőle kiszedni, hogy külön száradjon, de kipróbáltam, és tökéletesen működik. Tényleg, zavarhatták volna a vételt? Eddig még sose fordult elő… A tudósítást aztán biztos ami biztos alapon, a vezetékes telefonról adtam le.

Zorán-szerelem

Hogy van az a keleti mondás, hogy amikor elfáradsz, ülj le és várd meg, hogy a lelked utolérjen? Én a blogírással vagyok így, hogy le kéne írjam a kőhalmi kirándulást, a bográcsfőző versenyt, a költségvetéskiegészítés megszavazását (vagy inkább azt, hogy miért tesznek engem oda ilyen dilletáns-inkompetens interjút készíteni, amikor én sokkal jobban értek a társadalmi kérdésekhez, mondom én), szóval egy csomó mindennel adós maradtam önmagamnak, és akkor én most Zoránról akarok írni, mert még lélekben a Kolozsvári Magyar Napok zárókoncertjén vagyok!

Ott álltam a tömegben egymagam, mert Laci-párom (egyesek szerint a csávókám) éppen a könyves standot pakolta össze, utolsó nap lévén. Neki nincs ideje velem tartani (vagy törődni), még a jóban sem, amikor meg annyira szükségem lenne rá! Arra értem oda, hogy Ne várd a májust! Nem tartozott a kedvenceim közé, de ott élőben eszméletlenül jól hangzott, és az akusztikával se volt semmi gond, mint más koncerteken általában! És ott helyben teljesen szívenütött a múltam, meg jelenem, és minden nyomoruságom!

Tizennégyévesen, emlékszem, már a naplómban beírtam, hogy szerelmes vagyok Zoránba, Harrison Ford mellett, belé meg a Csillagok háborúja szerelmesített, hasonlított egy létező falumbeli fiúra, és ő, a filmsztár, az oka annak, hogy azóta is bírom a flegma alakokat. Tehát 11 éves lehettem talán (a szerelem dolgában mindig koraérett voltam), amikor Bandi unokabátyám, aki meg olyan húszkörüli volt, kölcsönadta nekem a Zorán nagylemezét, előbb a gitoros, farmermellényes borítójút (tudom, Zorán volt farmermellényben, csak most sietek, mert iskolakezdési voxot kell csinálnom, stresszelnek, és sok munkát adnak, hogy könnyebben manipulálhassanak – megírta nemrég, a most már sajnos néhai, Vekerdy Tamás pszichológus a kisdiákokkal kapcsolatban, de ez rám is vonatkozik, mert én infantilis maradtam), aztán meg ezt, ami az idelinkelt youtube videot illusztrálja (Amikor elmentél tőlem), és én reggeltől estig ezt a két lemezt hallgattam, vakációban Kispetribe is magammalvittem őket, ahol meg az unokanővéremtől a Zorán kislemezeket kaptam kölcsön (Mária volt és Fehér sziklák).

93-ban, az utolsó Homoródi diáktáborban, ahova már végzősként mentem el a hugommal (egyetlenegy közös táborozásunk volt ez), Zorán koncertet adott, extázisban voltam, egy kultúrteremben énekelt, a hugomat felültettük a csempekályha tetejére, hogy legalább ő lásson, mert kicsik mindig előnyben!, és az én nagy szerelmem nem akarta sehogyse a kedvenc dalomat elénekelni (szintén Amikor elmentél tőlem), csak amikor kórusban követeltük, állt rá nagy nehezen, nem értettem, miért. Utána sorbaálltam autógrammért, egy papírdarabkára kértem az aláírását, mert nem volt lemezem, se cd-m tőle, nem is tudom, létezett-e már cd akkoriban, és olyan szigorú tanárbácsisnak láttam, szinte kiábrándultam belőle.

Utána valahogy úgy alakult, hogy majdnem minden kolozsvári koncertjén ott voltam, kétszer vagy háromszor, talán, és most teljesen véletlenül csöppentem a Magyar Napokra, egy Amerikában élő barátnőm, Mil látogatott haza, és pénteken délután írta meg messengeren, hogy itt lesz, amikor látta hogy wats-up-on napok óta nem válaszolok. Gyorsan elrendeztem a kutyákat, vagyis megkértem a kedves szomszédasszonyomat, etesse őket, és felszálltam a szombat reggeli, kolozsvári buszra. Laci már ott árulta a könyveit csütörtöktől a Farkas utcában. Aztán meg bújkáltam a kolozsvári ismerőseimtől, mert tudtam, hogy nem lesz mindenkire időm, vagyis senkire nem lesz, Mil-en kívül. Utólag elnézést mindenkitől! A rádiós kollegáim azért fülöncsíptek, és kifaggattak, kivallattak, hogyan élek mostanában, mert az újságíróktól lehetetlen elbújni 🙂 Persze, nagyon örültem neki, hogy kíváncsiak még rám 🙂

A koncert csodás volt/lett volna, ha Laci nem telefonál 5-ször, hogy bepakolta az autót, késő van, kéne már induljunk hazafelé. Úgy tűnik Zorán és az én útjaim mindig keresztezik egymást, ha akarom, ha nem, és Mil barátnőm csak azért utazott haza most a tengerentúlról, az volt a küldetése, hogy elcsaljon engem Kolozsvárra, és én Zoránt ismét láthassam, és beleborzonghassak az elfeledettnek hitt szerelembe. A hatalmas kivetítőn (a két jobboldalin is és a színpad hátterében lévőn is) most egészen fiatalosnak tűnt, nem is volt már egyáltalán tanárbácsis. Egészen olyan volt, mint az én régi, kölcsönkapott nagylemezemen! A hangja is és a megjelenése is! Az Élettanárúr megedzette, de kiállta a megpróbáltatásokat. Akárcsak én – mondom most bőszen (amíg meg nem rugom a bokám megint)! Megint elkezdtem imádni!

Ennyi, most rohanok a Papiruszba voxolni, ha nem dobnak ki! Szoktam így is járni!

Hét tél és hét nyár

választ – tartotta nagyanyám, vagyis hét év dönti el, hogy egy kapcsolat tartós marad-e vagy kiég, s tovább kell(ene) lépni. A hetes mágikus szám, főleg a magyaroknak, de nemcsak: hét csapás, hét sovány meg hét kövér esztendő, hét vezér, hetedhét ország, hétmérföldes csizma, hetedik menyország, A hetedik te magad légy, a teremtés hét napja, a hét napjai, a hét törpe, stb. Először nagyanyámtól még gyerekkoromban hallottam ezt a hétéves dolgot, annyira mélyen gyökerezik a köztudatban, hogy már iskolázatlan, falusi emberek is tudtak róla, és ezt az életbölcsességet az évszázadok során, egyik generáció adta tovább a következőnek. Akkor jutott eszembe ismét ez a hétpróbás időszak, amikor úgy hozta a sors, hogy a Voiajor-nál kellett Laci páromra várnom ismét, pont 7 év és kb 11 hét után. Mert életemben először ott találkoztam vele 2012 májusában, Kolozsvárról jövet, és életem egyik nagy és meghatározó élménye volt, ahogy elbizonytalanodva, félénken, az ő tétova stílusában jött felém a buszállomás Dózsa György úti bejárata felől. Én meg csak ott álltam a peronon, a pillanat súlya alatt, egy lépést se tudtam tenni felé, de egyből felismertem, hogy ő az, pedig azelőtt csak skype-on láttuk egymást.

Most pedig ott ültem a régi állomás ósdi vendéglőjének teraszán, ahol megállni látszott az idő, hiszen semmit nem modernizáltak rajta, a kedvenc kiwiprigátomat iszogattam, és csak úgy eljátszadoztam a gondolattal, hogy lássuk 7 év után mennyit változott a viszonyulása. Hát pont annyit!! Ahogy én ott elrévedeztem a megszépült emlékeimmel, egyszer csak arra kapom fel a fejem, hogy valaki egy fekete autóból, a peronok felől idegesen hadonászik, hogy gyere már, nem látsz, vak vagy, mennyit kell még integessek, hogy észrevegyél végre!? Annyira elszomorodtam: a hét évszak, jobbanmondva a hétszer négy évszak nagyonis megtette a hatását!

Kanadai barátnőm felhív sírva a minap, hogy végre, amikor azt hitte, hogy annyi év magány után megtalálta az ideális pasit, és minden annyira stimmelt, még mesterség szempontjából is, mert minden álma egy tervezőmérnök volt, erre mi történik? A faszinger nem elég, hogy pár nap alatt meghülyítette a sok széptevéssel, s közben az ígéretek felét sem tartotta be, miután meg levette a lábáról, egyszerűen lelécelt! És nem egy kalandvágyó huszonévesről beszélünk, hanem egy negyvenötéves felnőtt emberről! Ki hallott még ilyet? Ki nézte volna ki belőle, hogy még ebben a korban is képes ilyen tinimódra, komolytalanul, nőcsábászként viselkedni! Próbáltam barátnőmnek elmagyarázni, hogy ez az ember legalább szabad, és őszinte! Mert a legtöbb kapcsolatban folyik a nagy képmutatás, főleg a hét tél és hét nyár elmúlta után! Én odamondanék, de visszafogom magam, mert inkább a csendet választom, ő is tenne egy csípős megjegyzést, de ő is visszafogja magát, mert jó ez a kis kompromisszum, jól elvagyunk itt a langyosban, a zavarosban, a kényelmes kis életünkkel. Ő az én tőkém, és én az ő tőkéje vagyok, nem akarom elveszíteni a biztonságom, hát inkább nyelek és hallgatok!

46 új ruha elég volt ahhoz, hogy a házibéke megmaradjon! Szép asszonyok egy gazdag házban. 1100-as évek. Aranylótusz az ötödik feleség

Sokszor irigykedve nézzük az idős házaspárokat, amint kéz a kézben sétálnak az utcán, mintha úgyanúgy szeretnék egymást, mint a legelején. Volt egy régi, öreg barátnőm, sajnos már nem él, és ő szokta volt mondani, hogy kétfajta házasság létezik: elviselhető és elviselhetetlen! Mondta ezt, miközben ő is látszólag teljes egyetértésben, kézenfogva sétált a városban görnyedt férjével. Azt tartják, hogy a szerelem 5 év alatt kiég, ha távkapcsolatról van szó, akkor lehet kitart még pár esztendőt. S akkor most mi legyen? Lehet választani: hazudunk egymásnak szépen, mert ez így kényelmes, vagy továbbállunk, mint a kanadai tervezőmérnök, a trófeavadász.

Most kérdem én is, mint ahogy Carry Bradshow tenné (milyen ideális újságírói lét, csak megfigyelni a környezetet, és írni időnként egy-egy életfilozófáló cikket, és ebből meg is élni! – sokszor eljátszadozom a gondolattal, hogy én is ilyen Carry vagyok, miközben aktualitás műsornál dolgozom, riporterként, az újságírói szakma ranglétrájának a legalja ez, olyan mintha szőlőben nova lennél, ezt a műfajt senki nem űzi harminc év fölött, innen is látszik mennyire fiatal vagyok még :)), de azért jólesne időnként, egy hétköznapon, mondjuk kedden, délig aludni): tényleg nem változott semmit az emberi természet az évszázadok során? Ugyanolyan ösztönlények vagyunk? Ugyanazt a post coitus trist-et éljük át, vagy élik át a férfiak a legtöbb kapcsolatban, és mindig új nőre vágynak? Ugyanúgy el kell játszani a szemérmest velük, a szendét (vagy a macska-egér játékot űző kacért), hogy még csak azért sem adom oda magam, mert ha odaadom kész, a varázs megszűnik, elillan, s elveszítem őt, nincs amivel már megfogjam, nem tudom megtartani magamnak? És tényleg egy nagy színjáték ez az egész világ, és a legtöbb boldog házasság csak színlelés?

Én bevallom őszintén, megtanultam örülni az apró kis dolgoknak: a pillanatnyi sikernek, az ajándékba kapott, most először virágzó vitorlavirágomnak (igen, ezúton üzenem kedves Réka kolleganőmnek, hogy 2 év után végre nyílik!), boldoggá tesznek a macskáim, akik esténként dorombolva hozzámbújnak (az egyik kis szeleburdi, a másik egy élemedett, tiszteletetparancsoló 12 éves cicahölgy, de nem szabad idősnek nevezni!), boldoggá tesz, ha felmegyünk a kutyákkal a dombra, ha látom, hogy megfogant s terjeszkedik a levendulatövem, és már idén le is arathatom az első termését. Örülök, mint egy gyermek, ha rekordidő alatt hazatekerek (magamhoz képest rekordidő!), ha jól alszom éjjel, boldogsággal és örömmel tölt el a tücsökzene, amit a két meggyfa közé felhúzott függőágyból hallgatok sötétedés után. Ja és a kőedényeim, most már tengerparti fehér kövekből is elkezdtem gyártani őket, és annyira de annyira kedvesek nekem, a lelkemnek, hogy annak ellenére, hogy jó kis kézműves üzletet indíthatnék be, valahogy egyiktől se tudok egyelőre megválni. Ma este például azért vagyok boldog, mert találtam a kerítés tövében, amint öntöztem a kiskertemet, egy régi festett cserépdarabot, megvágta ugyan az éle kicsit az ujjam, de azt is majd felhasználom egy ilyen fehérszikla-kőedény diszítéséhez. És sorolhatnám, végtelen a boldogságforrások lehetősége…

Nem mondom, hogy nem fáj az ingerült, türelmetlen integetés a Voyajor peronján, de ha már együtt, egy vonatfülkében kell végigutazzuk ezt az életet, azzal büntetett a Fennvaló, hogy ezt a nagyutazást együtt kell megtegyük (végig kell játszuk a szerepeinket, s színlelnünk kell a boldog szeretőt), akkor legalább próbáljuk meg elviselhetővé tenni, és néha talán jó lenne levetkőzni a képmutatás maszkját, és őszintén elbeszélgetni az emberi természet fonákságáról és a sors kegyetlenségéről… Lehet, hogy az őszinteség kicsit közelebbhozna egymáshoz…

Nincs is kanadai barátnőm :)) Vagyis van egy, de az boldog házasságban él!

Megkaptam

a Communitas támogatást a Ludasmanyi blogbejegyzéseinek kiadására, pár napja tudom, és próbálok úgy élni, mintha nem történt volna az égvilágon semmi, Pedig ez egy akkora áttörés az én kis középszerű, átlagos életemben, hogy el se tudjátok képzelni! De attól még továbbra is igyekszem kialudni magam, mert hiszen bicajjal kell hazajönnöm délután a városból, nem engedhetem meg magamnak, hogy kialvatlan legyek. Ugyanúgy próbálok a csúcsforgalom előtt hazaérni, ami azt jelenti, hogy a könyvesboltunkban már nem időzök annyit, mint régebben, amikor még a bringám rendesen működött, és nem kellett tartanom attól, hogy az út közepén ledobja a láncot, Hazaérve összeszedem a kutyakakit az udvarról, és megöntözöm a virágaimat, a kiskerteket későbbre hagyom. Aztán fehívom anyámat, aki mintha el lenne már tompulva kicsit, mindig ugyanazt kérdi: És Laci még nem jött haza? pedig megszokhatta már, hogy mindig azt válaszolom, Nem, anyu, csak 7 felé ér haza! Mikor végre valahára hazaér, és eszünk vagy nem eszünk (mert sajnos nekem fogyóznom kellene!), utána együtt megnézzük a Szex és New York két egymást követő részét, talán láttam már mindet, még ha nem is emlékszem, de olyan jó kis lájtos ellazulás számomra ez a sorozat. Minden este elábrándozom azon, hogy én is egy ilyen Carrie Bradshow vagyok, aki csak beleveti magát a város forgatagába, aztán meg hazamegy, leül a gép elé, és megírja. Nem feltétlenül férfiakról szeretnék írni, hanem úgy általában az életről, de végülis, a szerelem és a párkapcsolat témája az, ami mindenkit érdekel(het). A film után, ha van energiánk, és kellene, hogy legyen, felmegyünk a dombra a kutyákkal. Akkor biztosak lehetünk benne, és a szomszédok is megnyugodhatnak, hogy nem ugatnak majd egész éjjel. Én kilenc után olvasok, vagy dokumentum filmet nézek, a ma estével ellentétben, amikor e sorokat írom. Ilyenkor általában körém gyűlnek szeliden az állatgyermekeim.

Ő már nem sajnos, mert a KIcsikutyafoghagymákat, ahogy a pinduri testvérpárt elneveztem, fájó szívvel, de örökbeadtuk egy nyárádmenti faluba. Attól, hogy Ludasmanyit most beemelték a támogatott kötetek közé, attól még a világ ugyanolyan szívtelen marad, ugyanúgy fel kell kelnem reggel, és ugyanolyan álmos leszek, ugyanúgy fogunk vitázni a számlákon, és Laci ugyanannyi cigit fog szívni, mint eddig, és anyám ugyanúgy csak az időjárásról meg a detralexről (vérhigító) fog velem beszélgetni, amit meg kell neki vásárolnom hónap elején. És a kapus is ugyanúgy rámszól majd reggelente, hogy nyitva felejtettem a bejárati ajtót (pedig tiszta “kötényt” viselek általában), és valószínű újabb nemkívánatos kiskutyákat is ledobnak majd a kerítésünk tövébe.

Semmi se változik majd, csak én leszek még szétszórtabb munka közben. és úgy áltaában, még gyakrabban elhagyom a telefonom, az esőköpenyem, és a kulcstartóm, és Maros helyett gyakrabban mondok majd Szamost, Kerekdomb helyett pedig Monostort…

A szél levitt egy cserepet, ezt is egy hete fújom már, hogy vissza kéne tenni.