Category Archives: Uncategorized

Ludasmanyi és a könyvesbolt 2

Lm megelégedéssel nyugtázta, hogy ez a nap is lejárt. Habár összeveszett főnökével egy rendezvény kapcsán, amire nem akart elmenni, ennek ellenére ő sem érti, hogy tudott a heves szóváltás után olyan hamar megnyugodni. Elment férje kicsi üzletébe, és elkezdte rendszerezni a múltkorában egy kupacba felgyűjtött könyveket. Volt ott minden, külföldi, belföldi, erdélyi, magyarországi, fordítások, elbeszélések, verseskötetek. Tavaly szentelt egy műsort Lendvay Évának, a költőt akkor interjúvolta meg a Megy a magnó sorozat riportere, amikor még az csak lapszerkesztő volt, és még első kötete sem jelent meg. De már voltak fordításai, és versei is a lapokban. A hallgató megtudhatta, hogy ő Szemlér Ferencnek a lánya, és hogy édesapja nyomdokaiba akar lépni, de nem tolong, szerény, és keményen dolgozik célja érdekében. Lm már akkor félretette ebbe a saját kis gyűjteménybe a Lendvay-kötetet, de nem lapozta fel. Most ismét kézbevette, és nem kicsi volt a meglepetése, amikor a dedikációt meglátta. Lendvay Éva kézjegye volt a címlapon, és a szerző nem is akárkinek, hanem Huszár Sándornak és nejének, Irmának dedikált. Jó volna kideríteni, milyen kapcsolatban voltak, aztán meg honnan került be az antikváriumba a dedikált példány. Lm megnyitotta Huszár Sándor wikipédia oldalát, és már semmin sem csodálkozott: az erdélyi író, aki  inkább a perifériára szorult, szervezetlen munkásrétegek, a legszegényebbek írójaként indult, és akit a kritika származása és élményvilága alapján munkásíróként üdvözölt, és Nagy Istvánnal rokon vonásait kutatta, 2005 december 13-dikán hunyt el Békéscsabán! Ma pedig december 9-dike, szóval érthető, ugye, hogy miért került Ludasmanyi kezébe a Lendvay kötet. Nem ismerte különösebben a verseit, de most egyből megragadták a tengerről és főleg a tengerparton talált lyukas kőről szóló verssorai. 

Eldöntötte, hogy kutakodik kicsit a két alkotó életét illetően. Megkeresi, van-e Huszár interjú a rádiónál, és utalást talál-e valahol arra vonatkozóan, hogy a két művész milyen kapcsolatban állt egymással. Huszár műveinek javarésze már megjelent, amikor Lendvaynak ezt a második verseskötetét kiadták. Talán jó volna a mindentudó K. M.-t kikérdezni, előbb fellelkesült az ötlettől, de aztán mégis elvetette a gondolatot, annyi ideje nincs, hogy magánjellegű nyomozást folytasson. Főleg, hogy a rádiónál kevés időt engedélyeznek neki a szalagtár és a régi írók életének tanulmányozására. De szerencsére itt vannak vele a könyvesboltban, lépten-nyomon a műveikbe botlik. Jó ez a párosítás: régi hangok, régi könyvek. Csak egyeztetnie kell a műveket az alkotóikkal.

Természetesen, amikor felkészült a biciklis hazaútra, a hátizsákjába a Lendvay-kötetet is bepakolta. Itthon aztán mégegyszer megkönnyebülve nyugtázta, hogy a nap hálistennek letelt, már csak pontban 6 év, 4 hónap és egyetlen nap marad a várva várt előrehozott nyugdjazásáig, addig valahogy talán csak kibírja, ha pedig nem, akkor még mindig ott van pár mentő opció, végkielégítést kérhet, felajánlhatja a szüleinek, hogy odaköltözik, és gondozza őket, vagy pedig meggyőzi a férjét, hogy pályázzanak nyomdagépekre, kifizeti ő a pályázatírás díját, csak éppen induljon már el valamilyen fejlesztési irányba, aztán megtanulja ő a nyomdai munkát, és korrektúrát is vállalhat. Eddig is vállalhatott volna, de a rádió egészen felemésztette a hét aktív napjain az energiáit, ezért a hétvégéket saját idejének akarta betudni. Azért is boldog, mert decemberben lejár a bankrészlete, ezáltal fellazul kicsit pénzügyi téren, és máris szóbajöhet az áhított pályázat megrendelése.  

Lm mindig a jeleket kereste mindenben, múlt hétvégén a fodrásztól jövet, a járdán ott kuporgott előtte egy fekete-csíkos galambfióka, gondolkodás nélkül felkapta, itthon Maci-párjával lehozták a padlásról a megüresedett kanárikalitkát, megtisztították, és berendezték a galambfióka lakhelyéül. Az ijedt madárka pár napig gubbasztott, de azután elkezdett vizet inni, majd félénken csipegetni kezdte a kölesmagokat is. Lm mindennap egyszer megröptette a szobában, és hétfőre már látszott, hogy a madár igényli ezt a csekélyke szabadságilluziót. Hősünk nem tudta, nem értette, milyen jel bujik meg a galamb megjelenésében, mi a párhuzam Galambka és az ő sorsa között, lehet pont az, hogy ő is egy ilyen rabmadár, aki vágyik a teljes szabadságra, de addig nem kaphatja meg, amíg fel nem nő teljesen. Galambka esetében ez szó szerint értendő, míg hősünk ez alatt talán blogírói mivoltának magasabb régióinak elérését érti. Egyszóval csak azt, hogy teljes munkaidőben művelhesse ezt a műfajt. 

Ez most egy kis kitérő volt, de muszáj volt említést tegyen Galambkáról, mert most már ő is az élete része, és minden vele kapcsolatos újdonság ezután is itt lesz a blogon, de nem a madár aktív és egészségre utaló viselkedése volt az, ami igazán meglepte, másodjára a mai napon, hanem egy egészen szokatlan dolog, éspedig az, hogy amikor öntözte a virágait, a kisasztal alatt lapuló digitális mérleg egyszercsak megszólalt, és azt mondta félig-meddig érthető módon, hogy Noua (vagy talán doua?) kilograme! Ludasmanyiban megfagyott a vér, habár szereti a paranormális dolgokat. Az este is azt a videót nézte Paul Street-től, akinek a követője is lett, mindjárt az első youtube megosztásának megtekintése után, hogy Kutyák, akik szellemeket láttak, vagy van egy másik 3 megmagyarázhatatlan videó, az első egy Elisa Lam nevű kanadai diáklány rejtélyes halálával kapcsolatos, egyik kedves kolleganőjével is volt egy ilyen eszmecseréje a múlt hétvégén, hogy vajon miért vonzódunk a rejtélyek irányt, és miért fontos nekünk a költők titkos életének megismerése, nem szeretnék úgy fogalmazni, hogy sötét múltja. És itt kolleganője felhozta példaként, hogy a József Attila össze műve oldalon van egy Szabad ötletek jegyzéke című fejezet, és ott milyen furaságok és ocsmány szavak is előfordulnak! Még figyelmeztetés is van, amikor rákattintasz, hogy felnőtt tartalom vagy ilyesmi. Lm-nak tehát minden paranormális vonzódása ellenére kicsit inába szállt a bátorsága, eddigis tartott attól a beképzelt mérlegtől, amely mindig többet mutat, mint amennyit ő szeretne, hogy mutasson, de most aztán végképp megváltoznak az erőviszonyok közte és a félelmetes készülék között! És nem az ő javára! Gyorsan meggyújtott egy füstölőt, és három gyertyát az Angyalka-faragvány előtt, hogy elűzze a rossz szellemeket. A biztonság kedvéért felhívta Maciférjét is, aki próbálta megnyugtatni, hogy ez csak azért van, mert merülőben az elem, de Lm ettől cseppet sem nyugodott meg. Megröptette Galambkát, közben Milo kutyáját kétpercenként figyelmeztette, hogy Madárkát megfogni nem szabad, ezekután leült, hogy elektronikus papírra vesse mai izgalmas élményeit. 

Félszabadság és félszerelem

Exférjem, aki alapfoglalkozását tekintve zenész volt, mindig úgy viccelődött a cintányéros kollegáival, hogy egy koncert alatt egyszer kell csak összeüssék a két réztányért, és akkor is elhibázzák. Na kb a hókotrókat üzemeltető cégekről is ugyanezt mondanám, egy évben egyszer vagy legfeljebb kétszer lenne rájuk igazán nagy szükség, és akkor sincsenek sehol!

Már augusztus vége óta esedékes volt az újlaki útunk, amit a Bodrikutya műtéte követelt meg, végig drukkoltam, hogy csak éppen ne essen le a hó, hát pont leesett! Ritkán szoktam apámmal csettelni, de most, ahogy hétfőn beértünk a kutyával a rendelőbe Kolozsváron, máris rámírt, hogy vigyázzatok, itt elkezdett esni a hó, és nem mindenütt takartják az utat. Válaszolom, hogy a Meszesen biztos fogják! Takarították is, csak nem a mi sávunkon, három hókotróval is találkoztunk, de mindegyik szembejött velünk, egy jött csak a hátunk mögött, az is visszafordult valami miatt, pedig már reménykedtünk, hogy véget vet a szenvedéseinknek. Csak kettes sebességben haladhattunk felfelé is lefelé is, és én akkor tudtam meg, hogy használt téligumink van, olyan értelemben használt, hogy már előttünk valaki elhasználta. A second hand téligumi pedig ősziguminak számít. Lehet hamarosan azt is piacradobják, mert hát a gumiipar is meg kell éljen valamiből. Cammogtunk felfelé a hegyen, én közben szidtam a hatóságokat, hogy képesek kitenni halálos veszélynek az állampolgárokat! Akkor már tudtam, hogy még ha haza is érünk Újlakra, és Bodrit lábadozó épségében hazaszállítjuk, visszatérni már nem tudunk, ott kell aludnunk, és a másnapi napunk is az úton telik majd el.

“Fogalmad van neked arról milyen érzés, amikor a kormányt teljesen eltekered jobbra, és a kocsi mégis egyenesen megy előre!!?” Nincs fogalmam, mert észre se vettem!

Ezt már lecsetteltem apuval útközben, és kedves szüleim ismét bekapcsolták a villanymelegítőt a szobánkban. Vacsoráztunk, a Bodrinak is készítettünk egy vackot az ágyunk mellett, és mindenki nézte a kedvenc műsorát. Én a youtube-on rátaláltam erre:

Ja, bocsi, nem erre, ez a Freud Álmoskönyve, ezt Lacinak küldtem át az imént, hogy rendelje meg nekem, sokat álmodom, és nagyon sok szimbólum jelenik meg az álmaimban. Gondoltam, itt az ideje, hogy értelmezzem kicsit tudományosan is…

Erre akartam rá: Írómozi Závada Péterrel, mert felfedeztem, hogy feltöltötte valaki a Burzsoázia diszkrét báját, a film után elkezdtem nézni a beszélgetést, és érdekes módon, én is ugyanazt nem értettem, hogy mi a jelentősége annak, hogy mennek az úton a főszereplők, háromszor is megismétlődik ez a jelenet. És ez a film is tele van álmokkal, mindent imádok, amiben álom van, a saját álmaimat is beleértve. Majdnem minden reggel álmodom valami izgalmasat, és ha nem, akkor kissé nyugtalan leszek, hogy elveszítettem az üzenethordozó álmodás képességét.🤣

Závada Péter említi Bertolucci Utolsó tangóját is, és a beszélgetés után azt is végignéztem, a Keserű mézhez hasonlította, ez utóbbi nekem valahogy jobban tetszett, de ez a Bertolucci film is nagyon, és meglepetéssel fedeztem fel, hogy Marlon Brandonak is van egy fake sebhelye az orra alatt, pont mint Lacinak, Ez szinte sokkolt, hogy eddig hogy nem láttam, nem vettem észre, és milyen fura, hogy Laci-páromat ez mennyire zavarta egy időben, még plasztikai műtétet is fontolgatott, valószínűleg azért, mert nem tudta, hogy Marlon Brando-nak is van ilyen, és hogy ez mekkora erős sex appeal! Azért nem hinném, hogy ez segítette a sztárt a sztársághoz, habár sose lehet tudni!

Azt hiszem itt a Závada Péterrel folytatott beszélgetésben merül fel, hogy össze lehet-e rakni a szerelmet apró kis részletekből, összeáll-e belőle a teljes kép. Ez inkább egy pusztító tűz, mint teljességre törekvő érzelem, de én a magam kis szerelmére próbálom alkalmazni a dilemmát: mozaikkockákból, puzzle darabkákból össze lehet-e rakni egy kapcsolatot, egy olyan viszonyt, amely húzóerővel bírjon, bátorságot adjon, hogy bicajjal nekivágj a csúcsforgalomnak, és belevesd magad a háromsávos körforgalomba, hogy minusz fokban kesztyű nélkül ragadd meg a kormányt, aztán itthon húsz percen keresztül próbálj meg felmelegedni?

Szerelem-e a félszerelem, igazság-e a féligazság és szabadság-e a félszabadság? Amikor egész nap gürcölsz, eladod a fizikai erődet vagy az agykapacitásodat, és este kárpótlásul kapsz egy kis félszabadságot, hogy megidd a sörödet, kávélikőrödet, és bambulhass a tévé képernyője előtt, vagy az Utolsó tangót nézd, és művelődj! A filmben van egy rész, amikor Paul a felravatalozott öngyilkos feleségét kéri számon a végzetes tette miatt. Egy az egyben a Kései sirató, esküszöm! Mintha a forgatókönyvíró ismerte volna József Attila művét. Ez volt a másik döbbenet, amit felfedeztem a filmben, a M.B. kezdetleges nyúlszájra emlékeztető hamis sebhelyén kívül.

Ha már említettem az álmokat a Bunuel film kapcsán ( imádom, ha egy rendező fontosnak ítéli az álmokat, mint ahogy a Burzsoázia diszkrét bájából is kiderül), elmesélem a legutóbbi üzenethordozó reggeli álmom: Álltunk egy zavarosvizű tó előtt a Félszerelmemmel, akire csak félszemmel mertem felnézni, ő belegázolt a zöldes-algás vízbe, én utánamentem, sekélyvizű tó volt, csak lábszárközépig ért, és ahogy haladtunk, mindenfelé krokodilokat láttam kiemelkedni a vízből, de amikor figyelmesebben megszemléltem őket, rájöttem, hogy valamennyi kőből van, nem azért szürkék, mert a krokodil színe a szürke, hanem mert valójában kőállatok. Krúdy Álmoskönyve szerint a zavaros vízbe való gázolás, így szó szerint (!), nagy fáradtságot jelent, persze krokodilos téma nincs egy magyar álmoskönyvben sem, lehet az egyiptomiaknál kéne ezt keresgélni, de én magamtól is rájöttem a jelentésére, hogy a veszély az nem is veszély igazából! Amitől én félek, az csak vélt veszély, és legfeljebb bosszúságot okoz, mert belebotlunk, és esünk egyet, de a kőkrokodilok nem fognak felfalni!

Négy napot voltunk távol, de a kedvenc csészémbe máris beköltözött egy pók, hagyta magát lefényképezni, nem zavarta, hogy a poharat mozgatom, viszem a fényre, ki se akart onnan bújni többet. Amikor jobban szemügyre vettem, azt kellett látnom, hogy ő is mumifikálódott már.

Azt hiszem, ugyanannyira szerelem a félszerelem, mint amennyire szabadság a félszabadság…

Az én Ady kedvencem

“Mindenét beleadta, a vérét, az életét, mindenét feltette a költészetre. Mert van, akinek az élete az irodalom, nem egy kitűző a hajtókáján!” – mondta D. P. a mai Ady-esten, és ez a kijelentés bennem akkora krátert ütött, hogy utána már képtelen voltam bármire is koncentrálni. Ugyan jegyzeteltem végig ezen az értékes-ingyenes irodalomórán, de végig ez dolgozott bennem, hogy akinek az élete a költészet, azt nem érdekli, hogy a régi ismerőse nem köszön neki vissza, nem érdekli, hogy a férje átment tévét szerelni a szomszédba, és most jaj istenem, piával kínálják, pedig az egyezség arról szólt, hogy nem iszunk/isszuk le magunkat, csak hétvégén! Azt nem érdekli, hogy politikai témából kell készülnie (Ady kiváló publicista (is) volt!), nem érdekli, hogy mit gondolnak a külsejéről, a megjelenéséről, a félszegségéről, az esetlenségéről, a párkapcsolatáról, az érzelmeiről, stb. Most magamról beszélek! Az én blogírói mivoltomról. Mert aki a blogírásnak szenteli az életét, az úgy átadja magát a szenvedélyének, ahogy Ady átadta magát a lírának. Akkor is a témájára koncentrál, amikor a szőnyeget rázza, sepreget, kavarja a rántást, szedi ki a mosott ruhát a gépből, és aztán csak megy és tereget némán. Semmise zökkenti ki a blogírásból, semmi az égvilágon!

Milyen jó, hogy az ember útját néha keresztezi egy ilyen nagytudású ember, aki mélyen be van ékelődve az irodalomba, annak folytatója, mesélője, kapocs Ady és a ma élők között, elsőkézből hozza az oly áhított információt, a lényegre hívja fel a figyelmet, ami elsiklana, elillanna előlünk, ha ő nem mondaná ki. Vajon hogyan lehetne így adysan élni, hogy az ember csak a számára leglényegesebb dologra összpontosítson, mintha minden este tartana neki D.P. egy motivációs előadást, mintha minden este arra buzdítaná, hogy semmi mással ne törődjön, csak a Múzsájára fókuszáljon!

Van egy kedvenc magyar népmesém, az egyetlen amelyet madjnem szóról-szóra tudok, Vitéz János és Hollófernyiges meséje, ott a harmadik próbatételnél, amikor a három rábízott és elvesztett csikót kell megtalálnia hősünknek, kérdi tőle sárkány-sógora: ” – Mi a baj, sógor? – Nincsen csikóm, sógor! Azt mondja neki erre a tizenkétfejű sárkány: – Látod azt a községet? – Látom. – Az az egyik csikó. Látod benne azt a templomot? – Látom. – Az a másik csikód. Eredj be a templomba: ott bent van a harmadik csikód, a pap. Itt van ez a kötőfék. Nehezen fognak hozzá engedni, mert tele lesz a templom néppel. De csak told őket két oldalra, s törekedj a paphoz. Indul Vitéz János, megy végig a falun, annyi volt a kutya, majd megették; sehogy sem akarták a templom közelébe engedni. Amikor a templomhoz ért, a pap éppen misézett. Ment csak egyenesen a paphoz. Valaki megkapta a göncét: – Hova mész, te? Nem látod, hogy misézik a pap?! Mások is megkapják a ruháját, nem akarják engedni a pap közelébe. De ő utat nyit magának, a paphoz lépett. Szó nélkül fejéhez vágta a kötőféket. Egyszeriben nem volt ott se község, se templom, se pap: hanem három csikó.” Mindig erre az egy mesére gondolok, amikor elveszni látom magam a részletekben, hogy nincsen se napi hajsza, se háztartás, se más kötelességek, minden eltűnik egy kötőféksuhintásra, és ott lesz előttem a keresett három csikóm, az életem lényege, csak el kell hinnem/hitetnem magammal!

Sok kedvenc Ady verset hallhattunk ma este, akkor hát elmondom én is a magamét, az egyiket, s mivel civilben antikváriusné (is) volnék, hát hadd dicsekedjem el azzal, hogy nekem régi Ady kötetem is van (még akkor is, ha kilencedik kiadás):

Autókád úr

Ludasmanyi rájött: ahhoz, hogy pénteken éjjel nyugisan aludhasson, előre le kell gyártania a műsorait. Mert Ludasmanyi a rádiónál dolgozott. Sose hitte volna, műszaki egyetemi hallgatóként, hogy idejut. Nem mintha ez egy rossz hely lenne, hanem mert huszasévei elején ez a szakma még annyira távol állt tőle, mint mondjuk az orvosi vagy az ügyvédi hivatás. Habár, ha meggondoljuk, elsőévesként, amikor terhesen sietett át a gyaloghídon a Politechnika egyetem impozáns épülete felé, és azt a dalt dúdolta magában, amit azóta se talál sehol, és soha többé nem hallott, hogy “Látom, tétován mész a híd felé  ködben/ És a villamos visz a hídon át/ Látom nem jössz többé, és látom közben/ Azt  sohase múló éjszakát!”, a dalszöveg mellett, mindig azt ismételgette magába: “Nem baj, Feketefiú nem szeret, de én mégcsakazértis író leszek!”

Persze nem lett író, de nagyon hamar közeli kapcsolatba került az újságírással és a művészvilággal. Már az egyetem elvégzése után! Ott ücsörgött a kolozsvári nagypostán, várta a pénzt a szüleitől, – miközben már két hete “klandesztin” lakóként, jogtalanul bitorolta orvosis barátnője diákszállását, hisz az egyetemi év végetért, minden társa hazautazott (csak ő maradt ott magnak), és úgy képzelte, a város olyan kihalt nélkülük, mintha háború söpört volna végig rajta -, egyszercsak a hallban, fenn az elektronikus kijelzőn megjelent, hogy Hírszerkesztőt alkalmaz az Eastern Press Service magánhírügynökség. Ahogy kézhezkapta a pénzt, egyenesen odasietett, és nagy meglepetésére egy volt osztálytársnője nyitott ajtót. Fel lett véve! A szorongás és sötétbentapogatózás csak ezután következett, mert Ludasmanyinak fogalma se volt, semmit nem tudott a hírszerkesztésről. Két értelmes mondatot összerakni is kínkeserves munka volt számára, sose szerette a nyakkendős szövegeket, most aztán mégjobban megutálja őket, és meg is akart futamodni! Stoppolni is kiállt a nagyváradi útra,  eltökélt szándéka volt, hogy előbb a barátnőjéhez megy, kiönti a lelkét, aztán meg irány haza falura, de mint mindig, Ludasmanyira akkor is vigyáztak az angyalok, mert egyszercsak, mintha a semmiből öltött volna testet, Autocad-ot oktató volt tanára jelent meg előtte, és számon is kérte volt diákját, hogy mi ez a megfutamodás, ingyenélő akar lenni a szülei nyakán? Szedje össze magát, de gyorsan, és irány vissza abba a hírszerkesztő irodába vagy micsodába! Mert Autókád úrnak se volt fogalma, hogy a hírszerkesztést eszik vagy isszák, de annyit biztosan tudott, hogy munkahely, és első lépés, ugródeszka a további karrierhez. Így hát Ludasmanyi megmenekült a munkanélküliségtől, és attól, hogy a szülei kénytelenek legyenek őt eltartani, még ha cseppet sem tetszett neki ez a visszatáncolás, visszacurikkolás. Két óra késéssel érkezett meg a tágas irodába, mert a magánhírügynökség a főtéren volt, pont a házasságkötő iroda szomszédságában, megvolt a patinája az épületnek is meg a belső helyiségeknek is, hatalmas ajtók, régi bútorok, bordó bársonnyal bevont, kényelmes fotelek, de ő mégis feszélyezve érezte itt magát, úgy általában mindig, nemcsak ezen az ominózus napon, amikor mindenki – számára érthetetlen, megmagyarázhatatlan módon – úgy tett, mintha pontos időben kezdte volna meg a műszakot! Egyik kolleganője filozófiát végzett, a másik kollegája bölcsészetet, a harmadik kémiát, nagy általános műveltséggel rendelkeztek mindhárman, és tájékozottságban se maradtak alul, neki pedig egyelőre nem volt erőssége sem a politika, sem a világtörténelem. Fél évnek is el kellett telnie, amíg végre biztonságban érezte magát a bőrében, ami annyit jelent magyarán, hogy némileg kezdett elégedett lenni  az általa megfogalmazott mondatokkal.

Amikor később barátnőinek mesélte, hogyan materializálódott ott az út szélén, a stopposoknál, hogyan látta előbb hományban az arcát kedvenc tanárának, majd egyre élesebb lett a kép, egyre jobban kirajzolódott a kontűrje, míg végül teljes mivoltában odateleportálódott elé Autókád úr, senki nem hitte el neki. Ahogy nem hitték el a fura szerzeteket sem, akik az erdőben szaladgáltak, ugráltak előtte, mint a kenguruk vagy mint nemlétező fekete-fehércsíkos, embernagyságú futómadarak, és azt sem hitte senki, hogy Slenderman-nel is találkozott egyszer, ugyancsak a sötét rengetegben…

Akkor kezdődött életreszóló barátsága jelenlegi párjával (legalábbis reméli, hogy életreszóló!), naponta több órát beszélgettek telefonon, és legtöbbször akkor, amikor Ludasmanyi Didilány nevű idős kutyatársát sétáltatta. Amikor elindult felfelé a monostori, árokmenti járdán, még nem sötétedett, de aztán felhívta Lacit, dumáltak-dumáltak, és ő észre se vette, hogy beszélgetés közben szépen lement a nap. Tavasz volt, olyan május közepe lehetett, ő csak ment, mendegélt a hűséges, drága kis Didkóval, aki póráz nélkül sem távolodott el tőle, soha nem kóborolt el mellőle, közben a napi eseményeket tárgyalták, kommentálták újdonsült barátjával. Az ösvény, amin sétáltak, párhuzamosan haladt az erdő szélén, így hát nem volt túl sötét körülöttük, a városi fény beszűrődött a fák lombjai alatt, és ahogy ott masíroztak ketten, ő meg az öreg kutyusa, és a telefonvonalban ott volt velük Laci is, egyszercsak egy óriási, vékony ember körvonalait pillantotta meg az ösvény baloldalán, az egyik fa törzsének közvetlen közelében. Nem volt biztos benne, hogy jól látta-e, amit látott, az is megfordult a fejében, hogy talán felakasztotta magát az illető, azért van olyan magasan a feje, a lombkorona magasságában, de azt már nem volt ideje megfigyelni, hogy leér-e a lába a földig. A látvány módfelett ijesztő volt, szinte gondolkodás nélkül elkezdett rohanni, ahogy csak bírt, vissza se mert nézni, közben a telefonkapcsolatot se szakította meg barátjával, zihálva ecsetelte neki futás közben, hogy mit látott, és azt is, hogy sejtése szerint öngyilkosságról lehet szó. De másnap sem az újságokban, sem a rádióban, sehol nem jelent meg, hogy a monostori erdőben valakit felakasztva találtak volna. Most hogy így visszaemlékszik, csodálkozik is azon, hogy akkor egyáltalán nem gondolta tovább ezt az ügyet, és hogy fel sem tűnt, hogy nem hozta le a sajtó az öngyilkossági esetet. Csak most, hét év után, amikor ezt a Slenderman dolgot megtalálta a youtube-on, akkor eszmélt rá, hogy ő is azok közé a kevesek közé tartozik, akik láttak ilyen misztikus, fura szerzetet.

Azonban Ludasmanyinak bele kellett nyugodnia, hogy ő az az ember, aki semmit nem tud kézzelfogható tényekkel bizonyítani, még azt sem, hogy ma hazafelé jövet, a bicaján majdnem megsúrolta egy kamion, aztán meg a kanyarban majdnem szembement egy másik bringással, aki előtte levágta a kanyart. Pedig fejkamerája is volt, ami vételezett, csak véletlenül azt is leállította útközben egy lehajló ág, amibe beleütközött!. Arról nem is beszélve, hogy amikor végre egy nagy csillagász jött el a NASA-tól Kolozsvárra, akivel akkora megtiszteltetés volt interjúzni, hogy ilyen megtiszteltetés hősünket még soha nem érte karriere során, hazaérve, kiderült, hogy a magnó semmit nem rögzített. Lehetséges lenne, hogy nem is volt ott azon a rendezvényen az a magyar csillagász, és Autókád úr sem materializálódott neki oda a semmiből az úttest szélére, és a kenguruként ugrándozó, csíkos futómadarakat sem látta, de még Slenderman-nel sem találkozott a monostori erdőben? Csak álmodta, képzelte volna ezeket a dolgokat?

Évekkel később, amikor már a rádiónál dolgozott, egyszer még összefutott Autókád tanárúrral, akinek lelkesen elújságolta, neki köszönheti, hogy Kolozsváron maradt, és most már munkakönyves alkalmazott a közszolgálati rádiónál. És hálából szeretne vele egy portréinterjút készíteni! Autókád úr csak bölcsen bólogatott, nem is gratulált, nem szabadkozott túlságosan, végül beleegyezett az interjúba. Megbeszélték a találkozót másnap délután 5 órára, egy Hajnal negyedi kávézóban, az időpont neki megfelel, mivel 4-ig van órája az egyetemen, mondta, és a kávézó is útbaesik hazafele jövet.

És Autókád úr másnap nem jött el a megbeszélt találkára…

Jó Csönd-herceg előtt

Holdfény alatt járom az erdőt.
Vacog a fogam s fütyörészek.
Hátam mögött jön tíz-öles
,Jó Csönd-herceg
És jaj nekem, ha visszanézek.

Oh, jaj nekem, ha elnémúlnék,
Vagy fölbámúlnék, föl a Holdra:
Egy jajgatás, egy roppanás.
Jó Csönd-herceg
Nagyot lépne és eltiporna.

Ady Endre

Zarándoklat Mdinába

Aki Trónok harca rajongó, annak egyszer az életbe el kell zarándokolnia Mdinába – jelentette ki Laci szombat reggel, és elvitt a legközelebbi buszmegállóhoz. Máltán.

Nem engedtem, hogy autót béreljen, mert Málta kicsike sziget, akkora területen fekszik, mint Vásárhely, mondták, ergo nincsenek távolságok, minden ott van egy köpésre. Hát elindultunk, én a nagy indiai tarisznyámmal, törölközőkkel, vizibugyikkal megpakolva, mert a terv szerint, estefelé majd úszúnk egyet a tengerben, valahol.

Hamar kiderült, hogy szombaton nem jár a busz, egy taxi intett, vegyen-e fel, de mi dacosan továbbmentünk, a következő megállóig, ahol már járt egy, ami Mostába ment. Nem indítottam el a sportórát, de volt vagy két kilóméter összesen a két megállóig. Ilyenkor Máltán kb 25 fok van, de ha süt a nap a fejedre, sokkal többnek tűnik.

Felültünk jobb híján a mosta-i járatra, és egy nagy dóm előtt leszálltunk, legalább azt nézzük meg, ha már útbaesik. Volt második világháborús óvóhelye is, és egy régi ágyu ki volt állítva az épület bal oldalára. Újságírós igazolvánnyal nem tudták, hogy beengedhetnek-e, félreállítottak, hogy várakozzunk, amíg jön az illetékes, aki tudja. Eluntuk a várakozást, szép ez kívülről is, mondtuk, és továbbindultunk.

Ja, elébb 5 euróért olyan pazar ebédet vettünk magunknak, hogy estig kitartott. Laci valami rizses-húsos-szószos lasagne csomagolásos melegételt, én egy valamilyen ugyancsak meleg lepényt, amibe spenót volt és még nemtommi, a vízzel és a narancslével együtt volt 5 euró s pár cent. A telefonja GPS-szét Laci beállította gyaloglásra, 3 km Mdiná-ig, itt van egy köpésre! A városszélén megebédeltünk, közben a kert mögött a tulaj szüretelte az olivabogyót. Sok bogyó még a járdára is hullt, fel is szedtem párat, mutassam meg itthon. Benn még volt egy gránátalmafája is. Micsoda kincs!!

Ott egyenesen felfele vezet az út. Laci ment elől, van annak egy húzóereje, ha előtted halad valaki, stimulál, nem fáradsz annyira el, és ha nem beszélgettek, van időd elmélkedni is. Ahogy mentünk, mendegéltünk, ő mindig kb 5 méteren előttem, rájöttem, miért mennek a keleti férfiak elől, és az asszonyok a gyerekekkel meg a csomagokkal hátul. Egyszerű: a férfi a felderítő, bármi, bárki is jönne szembe, ő van elől, ő szembesül a veszéllyel is, így védi a családját, a nő pedig azért cipeli a csomagokat, hogy a férfi keze szabadon legyen, tudjon védekezni, ha baj van.

“Gyere már, ne mind magyarázz!!”

Máltát azért nem éppen a gyaloglásra rendezték be, sok helyen elfogyott a járdánk, az úton kellett továbbmennünk. Életemben először mentem át körforgalomnál … gyalog.

A távolban már látható Mdina, mindig is ott volt előttünk, mint egy délibáb, de sehogy se akart közelebb kerülni..

Aztán végre ki is volt már írva, hogy ez az út vezet Mdinára, nem nagyon vannak útjelző táblák, csak amikor már ott vagy a közelben. Útközben láttunk állatklinikát, állatmentőautót, repülőgépmúzeumot, röptettek is egy embernélküli minirepülőt a fejünk fölött, és tök, krumpli, paradicsom, valamint szőlőültetvények mellett haladtunk el. És még néma rucákat is láttunk.

Ahol kaktuszból a kerítés…

Aztán nagy nehezen elértük a kaptatót fel az erődítmény felé, ahol a Trónok harcát filmezték, és amelyet a csendes város néven találunk a világhálón. Az én fejemben az kavargott, hogy az arabok alapították, mert a neve arabos, és most végre Laci is megismerkedhet az arab kultúrával. Különben minden település neve arabos, leszámítva Vallettát, amely De la Valette nagymestertől kapta a nevét, aki 1565-ben visszaverte a török osztromot Máltán. Meg mindenféle deja vu érzésem volt, hogy mint R2D2 és az emberi nyelveken társalgó robotbarátja vándorolunk a sivatagban, amíg szemünk elé nem tárul a hatalmas vár kapuja. Meg az Ezeregy éjszaka meg a Weydoni asszonyvásárban is volt valami hasonló gyaloglásos sztori. Mindezeket egyben éltem át, miközben cipeltem a tarisznyám, izzadtam, és csak kevés vizet mertem inni, nehogy elfogyjon, és nehogy keljen pisilnem, mert nincs hol.

Ez már a város kapuja előtt, az egész városban egy mecsetet nem találtunk
Itt már közel a cél! Nem tudom miért vette a vállára a tréningfelsőt, talán azért mert nagyon megizzadt a háta

Laci már extázisban volt amikor a turistaparkolóhoz értünk, de kikötötte, ő azon a kapun akar bemenni, ahol a Trónok harcában bevonultak! Hiába volt fáradt, csökönyösen keresgélte a főbejáratot, pedig ott is felmehettünk volna egy lépcsőn.

Ott fenn van a főbejárat! Hogy a túróna jutunk oda fel?
Na végre! Kik is vonultak itt be, úgyértem a filmben? Nem kaptam rá választ!

Ez tényleg életem legkülönösebb városa, ha jött egy lovaskocsi, félre kellett húzódni!

Üzletek, szuvenírboltok, magánlakások, minden utcasarkon felhívás: Tiszteljük a lakókat, ne zajongjunk! Ezért lenne vajon a csend városa? És végre a Trónok harca!

Lacinak nagy kiábrándulás, semmi extra szuvenír, csak egy kulcstartót vásárolt, amelyiken írja a Trónok harca nem tudom milyen listáját. Nem dokumentálódtam e téren, beismerem.

Aztán egy katonás néni beterelt minket egy vetítésre, meg se mertük kérdezni tőle, hogy újságíróknak van-e árleszállítás, rakták is fel a fülünkre a fülhallgatót, és adták a szemünkre a három D szemüveget, Málta történetéről volt szó, Dragutról, a török vezérről, akinek nem sikerült bevennie a szigetet, s a máltai lovagrend történetének alakulásáról. Utána Please step to the next exhibition! Tereltek be egy földalatti kiállításra, ahol ugyanezek a mozzanatok viaszfigurákkal szemléltetve.

Utána még bementünk a bűntények és kínzások múzeumába is, de ezt nem akarom megmutatni, emiatt nem aludtam egész éjjel. Megelégedtem volna azzal is, ha csak a kínzóeszközöket látom, vagy csak ha ezt a kalodát kipróbálom.

Egy útikönyvben azt olvastam, hogy ne csak az épületeket nézzük, vegyük szemügyre a kopogtatókat is!

Jártam Amerikában, Egyiptomban, Tunéziában, Törökországban, Görögországban, Indiában, Nyugateurópában pár helyen, de ilyen különleges városban még soha nem fordultam meg. Ahol alkalmad van egyes-egyedül egy egész utcát birtokolni percekig. Milyen szenzációs érzés lehet ittlakni…

Délutánfelé mégiscsak megittunk itt is egy helyi sört, CISK a neve, és pont most 90 éves!

Előbb innen kizavartak, mert nem szabad volt cigizni, belső terasz lévén
Ez már nekünk való hely volt, kívül a várfalon 🙂 habár az előző kliens ottfelejtett üres fagyisdobozába hamuztunk.

Hat óra fele járt, amikor megkerestük a buszmegállót, és már tájékozódtunk, tudtuk, hogy Buggiba közel van a mi szállásunkhoz, ott strand is van, mehetünk fürödni.

Laci nem jött be a vízbe, mert azelőtt nap tenyérnyi vagy inkább kenyérnyi nagy barna meduzákat láttunk a Gozó szigetére induló komp kikötőjében.

Én is csak tíz percet uszkáltam, ha már egész nap cipeltem a fránya törölközőket, mégiscsak bemerészkedtem!

Itt most vége kéne legyen, de nem volt, mert a GPS szerint két kilóméterre voltunk a szállásunktól, ami különben egy szuper patinás hely, úszómedence, jó kis szobák, reggeli (még ha két nap után látni se bírod a vattakenyeret meg a csomagolt, szeletelt sajtot), de a lényege, hogy nagyon olcsó, csak tudni kell onnan bejárni a szigetet. A legközelebbi strandot is utolsó nap fedeztük fel, láttuk ugyan már másnap reggel, de ki gondolta volna, hogy ha egy ilyen korlát vezet le a vízbe, és egy ember van a parton, azt kinevezhetjük strandnak!? 🙂 Ott találtam utolsó nap, hazaindulás előtt az őscsigát, ami elmászott! Ugyanis egy rák lakott benne, s én nem szivesen lakoltattam volna ki, inkább lemondtam róla …

Ez már én vagyok, amint megyek elől, a 4 sávos út biciklisávján, ugyanis ezt az utat jelölte be hazafelé Buggibából a GPS, ez volt a négy napos kirándulásunk egyik legizgalmasabb része. Esküszöm féltem, főleg a kanyarokban!

Huta Slavia

Nem is tudom, ajánljam, ne ajánljam, mert ha itt most megosztom veletek ezt a csodálatos helyet, akkor már nem lesz ilyen kis gyöngyszem, elözönlik majd a turisták 😄😄

Úgy történt, hogy voltunk az unokatesóm lagzijában Váradon.

Megint kapkodás, rohanás, késveindulás, csak a szokásos, fontos dolgok otthonfelejtése, többek között a fekete gálaszoknyámé, ami azt eredményezte, hogy a gálablúzzal a farmerszoknyát voltam kénytelen felvenni, és “szolidaritásból” Laci is farmernadrágot kapott a zakóhoz, úgy hogy mi voltunk a farmeres pár. Mindegy, kibírtuk, és a társaság is kibírta. Attól még jóléreztük magunkat.

Kedves újlaki pár volt az asztaltársaságunk, velük beszélgettünk végig, amennyire a hangos zene engedte, és a rokonság tagjaival is váltottunk néhány szót, megismerkedtünk a közben felnőtt gyerekekkel. Hajnali 4-re értünk szállodai szobánkba, ahol épp éjszakai buli volt, de olyan fáradtak voltunk, hogy annyira nem zavart, egyből elaludtunk. Reggel pár fotó a szálloda teraszán, és indultunk is hazafelé. Jutkáék, a fenti képről, elmesélték, hogy ők Élesd felől jöttek, és hogy milyen jó az út, jó szerpentines. Hát gondoltuk, kipróbáljuk mi is visszafelé. Mert Szilágysomlyó és Várad között borzalmas útviszonyok vannak, ha Margitta felé indul az ember.

El is indultunk Kolozsvár felé, ott kell letérni Élesdnél, csak addig volt dugó, amíg a körforgalomnál kijutottunk a kolozsvári útra, utána már mehettünk normális tempóban. Sárga táblák jelezték, hogy a feketetói vásár miatt kerülőt ajánlanak a sofőröknek. És akkor az élesdi letérő után, és amiútán egy Pestis nevű településen áthaladtunk, egy csodálatos kanyargós út várt ránk. Nem győztük dícsérni, és milyen jól lehetne itt is bringázni, és lám, a motorosok sem vetették meg! Találkoztunk párral.

És aztán jöttek a kétnyelvű feliratok, románul és szlovákul. De érdekes, nem is tudtam, hogy itt szlovákok élnek! Apám mesélte régebb, hogy annak idején szlovák főnöke volt Sarmaságon, a bányánál (biztos innen származott a környékről), és amikor járt vele otthon, a falujában, a nővére nem tudott románul, csak szlovákul beszélt, Spurigán pedig háromnyelven is képes volt társalogni, a román és szlovák mellett, a magyart is megtanulta. Azért lett főnök 🙂

Laci csak ámuldozott, milyen szép kabanák vannak itt, milyen szép a táj, és miért ír mindent szlovákul is, még azt is, hogy polgármesteri hivatal, primarie, Obedky Urad. Látom, a google translate nem érti, pedig úgy írta valahogy, lehet elírtam egy betüt. Aztán egy kanyar után, felfelé, jobb oldalt, egy magaslaton, egy vendéglő, terasz, motorostalálkozó, fafaragások, viseletbe öltözött pincérek, még a teraszt is fűtötték. Habár nem volt rá szükség, mert szép napsütéses idő volt. Hol a fenébe vagyunk? Átkerültünk egy másik dimenzióba? Mi a csuda van itt? Egy kis oázis a sivár, hétköznapi Romániában? Gyorsan leparkoltunk, és kértünk egy-egy kávét!

Tiszta Ausztria van itt, kell szóljak a lányomnak, hogy amikor hazalátogatnak, ide feltétlenül ruccanjanak ki. Főleg mert nagyon közel van, Újlaktól csak 45 km, kb. Biztos az osztrák vejem is meg lesz elégedve. Az egész környék nagyon rendezett, az úttal együtt. Nemhiába fedezték fel a motorosok is.

Néztem, hogy az a fa-szobor kit is ábrázol? Egy szlovák “hortobágyi” csikóst? Vagy ki akar az lenni? Egy favágó, mert balta van a kezében, de a viselete annyira ismerős. Azzal a süveggel. Még hajfonata is van. Voltam benn a mosdóban, a vendéglő is tiszta faburkolat, minden asztal rönkfából, és a szlovák népviseletű csajok elárulták, hogy a komplexum egész évben üzemel, télen is. Na gondoltam, majd idehozzuk aput, szülinapjára.

Lefotóztuk az információs táblát is, hogy majd otthon kistudírozzuk, mert soha semmire nincs idő. Anyám közben háromszor hívott, hol vagyunk már!!? Azt is elfelejtettem neki megmondani, hogy nem maradunk éjszakára. Amikor meghallotta, akkora sokkot kapott, hogy berohant a házba, hogyne, mikor ő egy hétig készül a jöttünkre! Úgyhogy nem volt alkalmam mesélni nekik erről a csodálatos helyről, se a lagziról, semmiről, ezért most itt osztom meg az élményt.

Laci még most se tért magához, még most is azt mondogatja, hogy egy dimenziókapun áthaladva jutottunk valahova nyugat Szlovákiába, ahol ittunk egy finom, forró kávét egy fűtött teraszon, amiútán kis szerpentínes kanyargózás után visszazökkentünk a szilágysági szürke hétköznapokba, ahol átok ül rajtunk, mert mindenki feszült és ideges, és mi nem tudtuk elmesélni, hogy valójában miért is késlekedtünk.

A hétvégén

nem tudtam sem olvasni, se írni, utóbbival most próbálkozom, újra megnéztem az Angol beteget, újra sírtam, mint régen a moziban, és retrózenét hallgattam. Jólesett a lelkemnek ez a kis időutazás vissza a tinikorba. Én tinilelkű vagyok retrózenehallgatás nélkül is, de most hétvégén még a megszokottnál is tinibbnek éreztem magam. Így telt el a szombat, aztán jött az október hatodika. Mivel most kerek évforduló volt, nagyon sok cikk jelent meg a tragikus eseménnyel kapcsolatban a világhálón. Most is csak eldöntöttem, hogy elolvasom az összeset, de most sem jutottam még oda. Reggel esett, délben esett, és csodák csodája 2-re kiderült. Hát bicajhoz öltöztem, Lacipárom felajánlotta ugyan, hogy elvisz, de visszautasítottam, aztán ő se bánta túlságosan, mert lefoglalta magát a laptopjával, csak utánamszólt, hogy cigit ne felejtsek el venni! A rendezvény három órára volt meghírdetve, én előtte egy félórával már ott voltam, 21 perc alatt értem oda, és pont 5 és fél kilométer oda az út, akárcsak a rádióig. Aztán még a konferáló kolleganőmmel is váltottam két szót, írtam egy rövid tudósítást 3-ra, és akkor szépen eleredt az eső. Három előtt felhívtak, nem hallottak semmit, én mindent hallottam, ha fordítva lett volna, akkor még el tudtam volna mondani a mondókám, de így lehetetlen volt. Nem értettem, mi történhetett, zavarták volna a vonalat, vagy elázott a telefonom, próbáltam eltávolodni a helyszíntől, közben még párszor próbálkoztunk a kapcsolással, de mindig ugyanaz volt az eredmény.

Elindultam felfelé a Postarét fölötti úton, a tetőn is állomásozott egy csendőrautó, nézték, hogy mit csinálok ott a papírjaimmal, a sisak is a kezembe volt, használhatom akár fehérfegyvernek is, gondolhatták. A tömegben is párszor megnéztek a sisakkal. Először nem akartam magammal vinni, de azzal volt szerencsém, mert nem vágott éppen annyira a szemembe az eső útközben hazafelé. Végül csak tudtam értekezni a hírszerkesztő kollegámmal, és megegyeztünk abban, hogy majd 5 előtt, a következő bejelentkezés előtt, egyeztetünk, hogy hogy legyen. És kitaláljuk közösen, hogy milyen telefonról jelentkezzek be. Gondoltam, megkérek egy sajtós kollegát, adja kölcsön a telefonját, de ahogy teltek a percek, és zajlott a program, az újságíró kollegák is lassan elszállingóztak, csak én maradtam ott az esőben, és nem is értem, miért mentem felfelé az úton, ahol nem volt menedék, miért nem húzódtam egyből a közelben lévő tömbház eresze alá. Néha én se értem magam, hogy miért hozok ilyen buta döntéseket.

Szóval lement a 3 órási híradó az én “tudim” nélkül, és úgy éreztem, fel kell hívnom a főszerkesztőt, hogy magyarázatot adjak a dologra. Elmeséltem, hogy szét vagyok ázva, a bicajom ülése is szétázott, és Laci sincs az üzletében, hogy oda menekülhessek. Azt tanácsolta: a legjobb, ha most hazamegyek, és otthonról tudósítok, arról, amit eddig láttam. Hát azt láttam, hogy kevés ember jött el, nem is csoda ebben az ítéletidőben. Inkább idős személyek, és hivatalosságok, akiknek muszáj ott lenni. Kérdezte, szerintem, hányan vannak, éppen akkor jött felém egy sportosabb úriember, továbbítottam neki a kérdést, azt felelte: szerinte még százan se vagyunk, kb. nyolcvanan lehetünk, de mivel ő most elmegy, csak 79-en maradunk. Szegény vértanuk, gondoltam, ők az életüket áldozták, mi még a szabadidőnket is csak nagy nehezen!

Felhívhattam volna Lacit, jöjjön utánam, de tudtam, hogy az időbe telik, és arra gondoltam, hogy egy ilyen zuhogó esős bicajozással leróvom én is kegyeletemet a Tizenhármak előtt. Mert megérdemlik. A Novi hétben az átjáró gombnyomásra vált zöldre, de én ott álltam hosszú percekig, hogy átmehessek a másik oldalra, amíg erre végre rájöttem. Addig is szépen ázott az ülésem. Aztán az autók felcsapták rám a vizet, az út szélén már tavacskák voltak minden enyhe lejtésnél, a Szinaja utca csúcs volt ilyen szempontból, már nem is lassítottam, minek? Mikor úgyis felcsapom az ülésig a vizet. A híd jobb oldali szélén is állt a tócsa, nem tudom hogyan, de ott is, lefelé főleg vízbe tekertem, és azon töprengtem, hogy ennyi ember hova megy kocsival ilyenkor vasárnap délután? Nem a vasárnapi ebéd lenne most a fontos, a szent, amikor végre együtt ebédelhet a család? Hát úgy tűnik, lejártak már ezek az idők. A Pallasnál csak úgy otthagytam a biciklit a tartóba állítva, le se kötöttem, hiszen csak a pénztárhoz mentem cigit venni. Mondom a nőnek, hogy itt árvizet csinálok maguknak, erre kacagott, hogy nekem már le se kell tusolnom, mert megmosdatott az eső. Csepegett a víz belőlem, a karomról, lábamról, fejemről. Volt egy kis válltáskám, a lányomtól kaptam, Louis Vuiton utánzat, hát az is úgy elázott, az alja még nedvesebb volt, mint a teteje. Pedig egész jó vinilintáskának tűnt. A kabátom az félig vízálló, de az se bírta már egy idő után, kezdett beázni.

Hazaérve aztán egyenesen a fürdőbe mentem, de a vizet mindenütt fel kellett törölni utánam, gyorsan letusoltam, a nadrág rám volt ragadva, le kellett fejtsem magamról, a cipő locsogott, még a nyakamban a kendő is teljesen vizes volt, a zoknit rendesen ki kellett csavarjam, mintha kimostam volna. Áztam még meg bicajon, a Vibe-ról hazafelé jövet például, ezelőtt két évvel, de az más volt, mert akkor nyár volt, a nyári zápor még jól is esik az embernek, de ilyenkor, amikor kb 10 fokos a hőmérséklet, sokkal jobban igénybeveszi az embert egy ilyen “elázás”. Laci csak annyit kérdett: Cigit hoztál? A telefonom is száraz helyre tettem, az akkut nem tudtuk belőle kiszedni, hogy külön száradjon, de kipróbáltam, és tökéletesen működik. Tényleg, zavarhatták volna a vételt? Eddig még sose fordult elő… A tudósítást aztán biztos ami biztos alapon, a vezetékes telefonról adtam le.