Monthly Archives: November 2018

Rekviem egy kiskutyáért

akiből nem lesz családi kutya…

Nemrég egy barátom elújságolta, hogy kutyát fog venni. Ilyenkor mindig mindenkinek próbálok a lelkére beszélni, hogy de az családi kutya legyen, aki a házban lakik, része az életednek, mert ezzel te kapsz többet! Természetesen most se jártam sikerrel. Ez olyan, mondtam volna neki (de nem adott rá lehetőséget), mintha valakit, akinek víziszonya van, próbálnál meggyőzni, hogy milyen csodás úszkálni mélyen benn a tengerben. Ha egyszer nincs meg a hajlam – pedig nem ugyanaz az eset, hiszen az állat nem követeli meg, hogy az életed kockáztatásával megtanulj úszni, vagy bármit is tégy, ami veszélyes lehet rád nézve – akkor ezt nem lehet erőltetni. Ja persze, dehogynem, hogyne lenne veszélyes, mondanátok, hiszen ott a szőrallergia, és a sok más allergén elem, mondom én is, miközben a Milo a lábamnál alszik, emiatt kellett megtanulnom összegömbölyödve elaludni, mint a macskák, már nem is tudnék másképp, csak magzatpózban, és most is, amikor gépelek, a Cica a lábamon pihenteti a fejét, és olyan tekintettel néz rám, mintha azt mondaná, hogy a világ legtermészetesebb dolga a hálószobában együtt lenni! Ő el se tudná képzelni másként, mert ebben nőtt fel.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Ez Didi és Első Pici, aki sajnos csak 4 és fél évet élt, nem volt annyira ragaszkodó, mint Második Pici, és nem volt olyan figura macsek, mint a Cica, de azért nagyon szerettem, és az ölemben halt meg. Ő volt az első lény, akit láttam meghalni, és azóta tudom, hogy az állatoknak is van lelkük, és ugyanúgy távozik egy sóhajtással, mint az emberi lélek…

Ez az állapot még onnan ered, amikor az ősember és az állat együtt vadászott, együtt melegedett a tűznél, a kutya várta az ételmaradékot, és a macska a simogatást az elfogott egerekért hálából. Ebben az egyben meg tudtunk egyezni jövendőbeli kutyásgazdi barátommal, hogy az embernek is a természetben a helye, nem pedig egész nap a házban a számítógép előtt (de most akkor hogy üzennék neki, és nektek, ha nem itt ücsörögnék!?) – és ha már muszáj benn, fedél alatt élni, akkor én inkább behozom a természetet magammal, nem akarom kirekeszteni az ajtón túlra az állataimat. Szerettem volna neki elmesélni, hogy mennyi mindent kapsz egy kutyától, ha vele “szimbiózisban” élsz, ahogy én tettem/szem, és most nem a közhelyes dolgokról akarok itt papolni, hogy mennyi szeretetet és feltétel nélküli ragaszkodást ad, meg hogy a kutya szeret akkor is, ha rossz vagy, ha csúnya vagy, ha túlsúlyos vagy, ha ideges vagy, legfeljebb átveszi a stresszt tőled. Az a természetközeli élmény, amit a házba bevarázsol, azt nem lehet leírni, ahogy néz le rám most is a Pici-cica a szekrény tetejéről, mint egy fülesbagoly a fáról, és eltölti az egész hálószobát zennel. Senki nem hiszi el nekem, hogy magunkat fosztjuk meg valamitől, nem az állatot, ha kinn tartjuk az udvaron, esetleg ketrecben, kennelben, na erről nem is akarok hallani! Mert az a szegény pára soha nem fogja megtudni, milyen a gazdival együttaludni, számára ez nem létező lételem. De mi, emberek, hallhatjuk mástól, olvashatjuk könyvekből, hogy mennyire jó (ajánlom Csányi Vilmost). Persze, ez azzal jár, hogy vagy takarítasz elég gyakran, szinte egyfolytában, vagy a kutya lábát mosod meg minden alkalommal, mikor a házba bejön (így volt ez Didivel a hetediken), vagy elfogadod, hogy poros, szőrös lakásban élsz, szőrös ruhákban jársz, legfeljebb leszoksz arról, hogy feketét viselj, inkább szürkét hordasz, amin nem látszik annyira. (Így van most Macival, Miloval, Neroval, Picivel és Cicával!) Jó kis reklám családi kutyatartásra :))

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

2012-ben Barcarozsnyón Didivel, egy rockzene fesztiválon, nem nagyon szerette a zenét, kicsit meg is süketült tőle. Kétszemélyes sátorban aludtunk hárman Lacival, de valahogy elfértünk, ugyanis Didi, ha kinnmaradt a sátor előtt, egész éjjel ugatott, ilyenkor átment házörző üzemmódba!

Öt éve Vásárhely külvárosában, házban lakom három családikutyával, kutyagyermekkel (!), mégis hiányérzetem van, mert ez a három kutya legtöbbet egymással kommunikál, nincs időm velük eleget foglalkozni. Amikor Koloszváron éltem, 7 órás műsorunk volt a rádióban, kb háromszor jártam be hetente a studióba, Didi-kislánykutya pedig teljes mértékben része volt az életemben: elvittem a rádióhoz, együtt mentünk szabadtéri koncertekre, bevásárolni, várt engem a nagyáruház előtt, még kérdezték is az ismerőseim: Tegnap a Kauflandba voltál, ugye? Láttam Didi milyen hűségesen várt a bejáratnál! Volt olyan is, hogy az üzlet előtt nem volt hova kikötnöm, és megkértem – nem parancsoltam rá, csak megkértem .- hogy itt szépen várjon meg! És ő el nem mozdult onnan, amig ki nem jöttem a boltból. Ha meséltem róla nemkutyásoknak, láttam az értetlenséget az arcukon, vagy azt, hogy Ez állatbolond! El kell hagyni, mondja... Nem értették, és nem értheti csak az, aki együtt él a kedvencével, hogy Didi több volt nekem egy kutyánál, és minden családikutya több egy egyszerű állatnál. Ha sétálni mentünk, vele soha nem féltem éjjel se, a Monostoron se, ahol annyi mindent történhet, vagy történhetett volna, de nem történt. Csak jó! Egyszer egy bulizó férfitársasággal is találkoztunk az éjjeli sétánk során, és az egyik pasi kivált a csoportból, és adott nekem egy szál rózsát, azért, mondta, mert szeretem az állatokat! De Didivel ugyanúgy lehetett az erdőben is sétálni, sötétben is szaladni, éjjel kettőkor is, vele mindenütt a természetben otthon voltam, mert azt éreztem, hogy biztonságban vagyok, nem egyedül vagyok, az erdő a miénk, az enyém és a Didié, nincs ott semmi félelmetes, hiszen minden zegét-zúgát alaposan ismerjük. Didi persze sokkal jobban, mint én: ha elásott egy csontot, másnap pontosan tudta, hol keresse, ha elhagyta a labdáját, mert megunt vele játszani, másnap emlékezett rá, hogy melyik fának a tövében hagyta. Ha mentünk az erdei ösvényen, és jött egy útelágazás, ő ment elől általában, visszanézett, hogy most akkor merre, és én csak mutattam neki, most jobbra térünk, és ő jobbra tért. Sokszor megmosolygom az olyan dolgokat, amikor tudósok felfedik, mire jutottak a kutyák tanulmányozása során, ezeket a gazdik, a családikutyás-gazdik rég mind tudják: hogy egy kétéves gyermek szintjén vannak, érzelmileg is, és értelem szempotjából, de lehet néha bölcsebbek egy aggastyánnál, és hogy mosolyognak, amit pár évvel ezelőtt fedeztek fel az “elméleti” kutatások során. Én nevezem elméleti kutatásoknak, mert szerintem nem kell ahhoz 25 év elteljen, hogy erre valaki rájöjjön, elég ha vesz egy kutyát, vagy örökbefogad, és együttél vele. Csányi Vilmos állatmagatartáskutatót ezért tisztelem és szeretem annyira, mert minden kutyát közelről tanulmányoz, úgy értem kedvencei vele élnek a lakásában, és a diákjai még farkaskölyköket is neveltek, hogy megértsék jobban a farkasokat, és ezzel együtt az ember legjobb barátjának eredetét. De már kezdek csalódni benne is, mert látom ő is visszakozik, fél, hogy kiközösítik: ilyen kijelentéseket tesz a Nők lapjában, hogy a kedvenc állata az ember, vagy ilyesmi, nem tudom pontosan felidézni. Mert sietek, mert kedves barátom közben lehet már beszerezte azt a kicsi kutyakölyköt, amely vagy aki (számomra aki), egész éjjel nyivogott, mert kinn a lábtörlőn alszik, vagy egy kosárban, de mindenképpen magányosan, érthető, hogy sír, hiszen most választották el az anyjától, és neki, a barátomnak, máris telelett a hócipője a négylábuakkal, és az álmatlan éjszakával, amit a kis fránya jövevény okozott! Ahogy a víz is csak akkor a te elemed és a társad, ha áldozatokat hozol érte, ha legyőzöd a halálfélelmed, ha hajlandó vagy az ő törvényeinek megfelelően viszonyulni hozzá, ha megadod kicsit magad neki, a kutya is akkor tökéletes társ, ha kilépsz valamennyire a  komfortzónádból, átvészeled azt a hat hónapot, amig megtanul szobatiszta lenni, elkezded sétáltatni, és sétáltatod még akkor is, ha történetesen nincs hozzá kedved, ha esik az eső, hull a hó, hidegen fújnak a szelek, és ez a séta napi rutinná válik.

521989_3733615589354_1774037522_n

Voltam vele egy keverék-kutyakiállításon is, megnyerte a legidősebb örökbefogadott kutyusnak kijáró díjat (11 éves volt), kapott ajándékba egy télikabátot, kár hogy abban nem fotóztam le. Amikor először ráadtam a minusz 10 fokban, úgy vonult az utcán, mintha díszmagyarban lett volna, lépkedett nagy komolyan és ünnepélyesen, és persze nem végezte el a dolgát, nem szaladgált, úgy hogy muszáj volt levessem róla 🙂

Most Karácsony előtt a szerkesztőségben beszéltünk arról, hogy kéne megint jótékonykodni, és egy kedves kutyás kolleganőm megemlítette, csak úgy félénken, hogy mi lenne, ha az állatmenhelyeknek gyűjtenénk!  Nem járt sikerrel. Én már meg se merek szólalni, rögtön jön a reakció, hogy amig a gyerekotthonok nélkülöznek, addig nem gondolhatunk az állatokra. Pedig minden állatban ott szunnyad egy potenciális hűséges, megértő, együttérző néma társ, aki meghallgat, ha bánatos vagy, és elkísér mindenhova, és partnered lehet bármiben, mert a kutya akkor boldog, ha a gazdijával töltheti az időt. És annyi ember szenved a magánytól, de nem tudja magát rávenni, és nem is kompatibilis a kutyatartással. Égnek áll a hajam, amikor hallom, hogy a tömbházban tartott kutyák depressziósak, igen, ha nem viszed sétálni, de nem szomorúbb, mint egy udvaron tartott kutya, aki csak akkor látja a gazdáját, amikor az hazajön, és neki enni ad! Aztán meg bemegy egy ajtón, amit ő nem léphet át soha, bezárkódik egy nagy óriási emberólba, ami számára  szigorúan tiltott hely. Az én három kutyám se olyan boldog, mint amilyen Didi volt, aki teljesen része volt az életemnek.

Ne azért fogadjunk örökbe kutyát, ne azért mentsünk meg egy kóbor állatot, mert megsajnáljuk, és jót akarunk cselekedni ezzel! Azért vegyük magunkhoz, mert önzők vagyunk, és igazi társat akarunk magunknak nevelni belőle, aki mindig ráér, aki sose un ránk, akinek mindent elmondhatunk, és akivel szaladni lehet, úszni, sízni, kirándulni, hegyet mászni, biciklizni, még motorozni is. (Sokan mondják, hogy állatkínzás ejtőernyőzni a kutyával, nézzék csak meg annak az állatnak az arckifejezését, mennyire örül, hogy együtt repülhet a gazdival, akiben tökéletesen megbízik (ezért nem fél a magasban)! Ugyanaz az adrenalinéhség van benne is – de persze ezt is csak a családikutyás gazdik képesek felfedezni. Minden állatnak van arcmimikája, csak meg kell ismeri azt az állatot, a macskának is, annyira látom a Picin és a Cicán, amikor boldogok, elégedettek, vagy lehangoltak, mindent tisztán látok már. Egyszer elmentem szaladni egyedül, és a Maci – a kislánykutyám, látva, hogy öltözködöm, először azt hitte, őket viszem sétáltatni. Ezért becsaltam őket, mind a hármukat, a házba jutalomfalattal, hogy ne lássam a szomorúságot és a csalódást a pofijukon, és alattomos módon megszöktem tőlük. Mikor félóra múlva hazaértem, azt a leírhatatlan megbántódást, ami a Maci arcára kiült viszontlátva engem, azt nem tudom felejteni, bocsánatot kértem tőle, és megígértem, többet soha nem szaladok nélkülük … Állítsatok már le!

scan0054 másolata

Didi át tudta venni a szomorúságot is, nagyon empatikus volt, ha feküdt mellettem, és felsóhajtottam, ő is azonnal sóhajtott egy nagyot, mintha azt mondta volna: Hiába na, ez az élet! Nincs mit tenni!

Nagyapám háborús naplója

Ezt a blogbejegyzést a kalotaszegi nagyapám írta, akit elég későn, 1944 őszén hívtak be, és azért indítom ezzel a képpel, mert ez kicsit vidámabb, mint a katonás képei, itt egy pirospettyes kisasszonnyal pózol, aki valamilyen honleány-program keretében került Kispetribe, ott töltötte 42-ben a vakációt, “magyarvilág” alatt, és nagymamám beöltöztette népviseletbe. Akkor is szokás volt a vendégeket beöltöztetni. A fotó a kispetri házunk udvarán készült, a hátuk mögött a tyúkól 🙂

Szóval a naplója mindig megvolt, egy kis barna fedetű jegyzetfüzet, őrizgette, de engem tinikoromban különösebben nem érdekelt, és párszor próbált mesélni is nekem, de én nem nagyon figyeltem rá. Ő ezt érezte, és egy idő után már nem hozta szóba élete egyetlen nagyutazását. A naplójegyzet 1945 áprilisában megszakad, nem írja le a háború után hogy került haza. A naplót magamhoz vettem, a sok költözködés során elveszett, de én a 2000-es években legépeltem a szövegét – legalább akkor volt annyi eszem, aztán beszkenneltem, most meg az Abbyy programmal wordosítottam. Egyszer elküldtem a Magyar Szónak, 2000 valahányban, de nem közölték le, pedig szerintem érdekes, vagy mondjátok meg ti, ha nem az… (Azért jó, ha az ember blogot ír, itt csak az öncenzúra működik :))

A csur elott

Nagyapó a farakás előtt, Petrimama és anyám beszélget, mi pedig a hugommal beálltunk a képhez. Talán nyolcvanas évek eleje

Ez tehát a napló szövege, semmit nem módosítottam rajta, nem fűztem hozzá, és nem vágtam ki belőle:

1944. szeptember 3.-án jött a behívó. 4.-én berukkoltam Kolozsvárra, a Mikes utca 16 szám alá. Ott egész nap az udvaron vártunk. Délután kiválogattak bennünket, estefelé kilöktek egy halom zubbonyt és kenyérzsákot, mindenki válasszon magának. Adtak puskát és szuronyt, 75 élest, két napra való élelmet. Akkor mondták meg, hogy miről van szó. Mikor esteledett elvittek a honvédkaszárnyába, ott vártak a csendőrök, és egy csendőr és két honvéd megkérdezték, ki kivel akar menni. Én Kőpál komámmal mentem. Kimentünk a határra, a Felekre, ott bementünk egy tengeri közé, mik ott maradtunk négyen. Tasnádi Kőpál komámmal egy idegen ember volt, egyszer csak jött két csendőr. Ketten mentünk az egyikkel, és ketten a másikkal. Egy lyuk volt odaásva, egy árok, belebuttunk hárman. Szép holdvilág volt. Reggel öt órakor csak megszólaltak a szirénák Kolozsvárt, és akkor megkezdődött a lövés. Ők ketten egyfelé voltak fordulva, hogy lőjjenek, én nem fértem oda, én a láboknál feküdtem, és néztem, hova esik le az akna, és jelentettem nekik. Egy esett százötven méterre, a másik vagy száz méterre, én mind mondtam nekik. A harmadik mellém esett, a vállam kiért az árokbul, és két szilánk befuródott a vállamba.

46879930_10218039163241032_2465081567412748288_n

Ez az egyetlen hivatalos papír, ami nekünk megmaradt a háborúból, elküldtem egy hadtörténésznek, de nem találta meg nagyapómat a hivatalos aktákban. Kicsit homályos a kép, mert ezt nem szkenneltem be, de bal felől angolul írja, érdekes, nem? Azt írja, hogy:   Mr. Bodis Istvan works at Mr. am kaserne (vagyis gondolom a kaszárnyában) for permanent time. The man/lady dwells at the camp Horazdovice. The papers were controlled and found allright. Jobb oldalt feltételezem csehül írja, mert PRUKAZ csehül azt jelenti, személyi igazolvány.

Egy kisség nem mondtam semmit. Egyszer mondom: Engem meglőttek! Odafordultam hozzájok, lehúzták rólam a ruhát, és bekötöttek, de nagyon folyt a vérem. A csendőr az ujját rátette a két lyukra. Egyszercsak kiáltják: Csendőrség előre! A csendőr elfutott, és mik a komámmal elindultunk az út felé a tengeri közt. Elég messze volt az út. Mikor kiértünk az útba, voltak ott tisztek is, leültünk a sánc szélére, nagyon folyt a vérem, azt mondta egy százados az orvosnak, kötözzön be, de az azt felelte, hogy ugyis jön az aótó, és bévisznek a kórházba. Az aknák csak úgy fütyültek az útba, lehúzta a fejét mindenki a sáncba, de én csak ültem ott, nekem már mindegy volt. Egyszer aztán jött az aótó, felültettek, bevittek a kórházba, ott bekötöztek. Öt napig kötözték a sebemet, akkor megóperáltak egy szombat este. Még két napig voltam ott, 11.- én este elvittek Debrecenbe, 12.-én éjjel a vonatban nagyon rosszul lettem, már a kilencedik napja volt, hogy nem ment a gyomrom, azt hittem mingyár kimúlok, nagyon sűrűn futtám, hitták az orvost, az adott egy injekciót, és kaptam egy beöntést, de nem ért semmit. Másnap kaptam egy borospohár keserűsót, az se ért semmit. Akkor mondtam a nővérnek, adjon egy nagy pohárral. Az ért valamit! A vonatról levettek, bevittek egy nagy iskolába, ott leraktak sorba bennünket hordágyra. Ki tudja hányán lehettünk? El volt zsibbadva a testem, annyit feküdtem a hordágyon. Jöttek ott el a tisztek mellettem, mondtam egy őrnagynak, hogy mindjárt idemegy a gyomrom, már kilenc napja, hogy nem ment. Az osztán intézkedett, hogy ezt az embert vigyék ki. Úgy vittek el osztán a fürdőbe, ott volt a vécé is, és megmostak, adtak egy inget és egy gatyát. Az inget nem vehettem fel a sebem miatt. Kaptunk jó teát és kekszet, úgy rakták a számba a kekszet, a jó kezemben volt a csésze tea, de a másik kezemet nem tudtam használni. Onnét karonfogva vittek a kötözőbe. Mikor bekötöztek, akkor elkezdték fújni a riadót. Én ültem egy széken, és már nem bírtam ülni. Lefeküdtem a hordágyra, de azon megint kezdett el zsibbadni a testem, nagyon fájt a hátam. Kértem, hogy vigyenek egy ágyba. Levitt egy nővér a folyosóra egy jó ágyba, azt mondta, lehozza a pakkomat is. Egész éjjel vártam, de nem hozta le. Reggel felmentem utána, akkor még tudtam járni. Nem volt sehol a pakkom. Mondtam a nővérnek. Kiment, visszajött, nem találta meg. Odamentem a főorvoshoz, és mondtam neki is. Azt mondta, nyugodjak meg, mert megkerül, nem szabad, hogy elvesszen! De nem került meg…

46863370_10218039162721019_8711424884497973248_n

Ez a kép is rámában volt a többi közt a falon, de sose kérdeztem meg, kik vannak rajta. Nagyapámat felismerném.

Akkor reggel elvittek egy másik nagy iskolába, ott voltam nyolc napig, azalatt ötször bombáztak meg. Akkor aztán elvittek a klinikába, egy kis erdős helyre, de ott csak két napig voltam, onnét elvittek Érsekújvárra. Azt mondták először Kanizsára visznek, de én a vonatba rosszul lettem, 40 fokos lázam lett, és Érsekújvárt letettek tizenhatunkat, akik mind rosszul voltunk. Mikor levettek a vonatról rátettek egy stráfszekérre. Fútt a szél, nem volt rajtam csak egy gatya, 40 fokos lázam volt, és majd kirázott a hideg. Egy szakaszvezető bétakart a köpenyivel. Messze volt a korház, nagyon rázott a kocsi, és én erősen fáztam. Ordítottam az úton. Mikor a korházba értünk, künn volt az orvos, azt mondta, engem vigyenek be a kötözőbe. Feltettek az asztalra, adtak egy injekciót, elaltattak, megoperáltak, utána bevittek a tornaterembe, ott ébredtem fel. A kezem sínbe volt három napig. Akkor kiódták, és láttam, hogy olyan lyuk volt az operáció helyén, hogy belefért volna egy libatojás. A két lyukat, ahun a szilánkok bémentek, egybe vágták bé a vállcsontom alatt. Csontszilánkokat szedtek ki. Olyan gyenge voltam, hogy hordágyon hordoztak egy hónapig. Azután kezdtem tanolgatni járni, fogózva egyik ágytól a másikig. Elmentem három ágyig, ott összeestem, úgy vittek vissza.

Petrimama a kapuban

1942: A Pirospettyes kisasszony jobb oldalt, baloldalt nagymamám, Petrimama, elől nagynéném kislányként, és a háta mögött az ő nagymamája, vagyis nagyapám anyja, azt hiszem. Petrimama sokáig azt hitte, a férje elesett a háborúban. Amikor hazaért, ő épp a szomszédasszonynál volt, aki horgolni tanította vagy kötni, mert nagymamám élelmes volt, gondolta, ha már megözvegyült, muszáj mindent megtanuljon, hogy eltarthassa a gyerekeit, apámat és nagynénémet. Nénika (így mondtuk Petribe a nagynéninek) átszaladt utána, hogy Anyó, apó hazajött! Erre Petrimama lekent neki egy büdös pofont, hogy ezzel ne viccelődjön!

Sok bajom volt a gyomrommal, hogy kezdtem járni, nagyon ment a gyomrom, ötször-hatszor ki kellett menjek éjjel, akkor meghűltem, kaptam valami kiütéseket a hűlésből. Meghűlt a két lábom, nem tudtam nyugodni. A farom kisebzett a fekvéstől, mer három hónapig csak háton feküdtem. December 5.-én kivették az aknaszilánkokat. Két darab szilánk volt. Gennybe feküdtem, nagyon sok baj ért, több bombázás is. 8.-án feltettek a vonatra, kivittek Németországba, odaértünk 12-en Memingenbe, onnét elvittek 12 km-re egy kolostorba Kostervarra, ott voltam 27.-ig. Jó kosztunk volt, de én mindig csak hazagondoltam, az ágyba mindig csak befelé fordultam, nagyon bús voltam. Mindig csak addig keltem fel, míg ettem, vagy a vécére mentem. Azt mondta egy miskolci fiú, Pap Sándor vót a neve, hogy kacagjak egyet, ad két pengőt, és én elkacagtam magam. Odalökte a két pengőt, nem akartam elvenni, azt mondta, üljek mellé kártyázni. Ültünk ketten egylapra, nyertem 7 pengőt, másnap is odaültem, nyertem tíz pengőt. Így kelegettem fel, kezdtem járni, lementem a konyhára, levittem egy-egy kannát, hogy erősödjön a lábom. Vagy negyven grádicson kellett lemenni. Karácsony szombatján hoztak szép nagy karácsonyfát, feldíszítettük, kaptunk csomagot. Nagyon rosszul esett, mikor láttam a karácsonyfát, eleredt a könnyem.

Nagyapám imádta a cigánymuzsikát, az a tipus volt, aki elmulatta volna az ingét is! Mesélt még nekem egy zongoristáról, aki Pilsenben vagy hol mulattatta őket, és  ő mindig vissza tudta fütyülni a cifrázásokat. Jobb oldalt a kispetri ház, amely most nagyon jó kezekbe került, nagyapám nagyon örülne, ha tudná, hogy a felújított csűrben most csűrszínház működik! Ott fenn a pajtahíján van egy gerenda, a házból vették ki, amikor renoválták a házat, és beépítették a csűrbe, azt írja rajta, hogy: “Ezt a házat építette Debreczeni Márton 1759-ben, felújította unokája Szalai István 1859-ben”. Azt biztosan tudom, hogy a nagyapám nagyapja Szalai István volt, örököltünk tőle egy 200 éves karosszéket, és arra is emlékszem, hogy (nagyapó mesélte) vállig érő haja volt, mint a régi parasztfelkelések képein a lázadóknak. És a történet folytatódik, hála Istennek! (A ház előtt a hősök köve)

Hogy kezdtem künn járni, meghűlt a sebem, megveresedett, megdagadt. 27.-én beküldtek Memingenbe operálni, de ott reggel kifakadt, és nem kellett már műteni. Mikor az orvos meglátott, azt mondta, egyek sokat, mert nagyon sovány vagyok, 58 kiló voltam akkor, de voltam még 55 kiló is egy hónappal azelőtt. Ott osztán megjavultam, hideget nem éreztem, még a vécét is fűtötték. Január 27.-én visszaküldtek a kolostorba, éppen abba a szobába, amelyikbe voltam. Ott nagyon jól ment dolgom, ismertek a nővérek, tizenhárom fekvőnek én hordtam enni. Annyit ettem, amennyi kellett, minden jót. Ott meghíztam, a lábomat megvillonyozták* vagy négyszer. Február 8.-án elküldtek Grafenvörbe, egy nagy táborba. Ott volt vagy négyezer magyar, ott megvizsgáltak magyar orvosok is. Aki jól volt, azt küldték vissza a frontra, aki még nem volt teljesen meggyógyulva, annak adtak két-három vagy négy hetet, ott letölthette, akinek nagyobb baja volt, mind nekem, azt elküldték munkára. Engem elküldtek valami lovak mellé, tizünket Hosztóba vittek, egy kis faluba. 16-án odaértünk, 19.-én lementünk a parancsnoksághoz, és ott elosztottak. Ötön ottmaradtak, mik meg ötön elmentünk egy másik faluba, egy kilométerre. Ott csak egy pár ház volt, nagy istállók voltak ott, volt vagy százötven darab ló, ellős kancák.

47089541_10218039160640967_5520548098088108032_n

Ez a kép valószínű a fronton készült, bevetés előtt, az első napon, mivelhogy itt még nagyapám épségben van, és utána már az első órában meg is sebesült. Bódizs István az utolsó sorban, balról a második.

Más reggel beosztottak bennünket, nekem kilenc kanca jutott, azokat pucoltuk ketten egy olasszal, ott is elég jól voltam két hétig, akkor megfájult a kezem, bementem az orvoshoz Hosztóba, felírt egy pár nap pihenést, nem dolgoztam vagy három napig, akkor megint kifakadt a sebem, és beküldtek a korházba Marienbádba. Március 13.-án este odaértem egy korházba. Ott hét magyar nővér volt, még megörültem, de nem sokáig, mert reggel megvizsgáltak, és elküldték egy másik korházba. Ott felvettek, ott nagyon jól ment dolgom, minden reggel zsírt kaptunk**, ott megerősödtem. 120 szám alatt volt a korház, mint a mi házunk, még jólesett mikor láttam, mintha hazamentem volna. Csak égy magyar fiú volt ott, de az mindig tekergett. Egy kicsit unalmas volt. Csak szombaton tudtam meg, hogy másnap Húsvét lesz. Húsvétba egy hordó sört az ágyam mellé gurítottak, még éjjel is ittam, nagyon jól voltam, csak mindig haza gondoltam. Szép kis város volt, mind kórházakból állott, volt ott vagy hatvan korház. Mindennap sétáltam egy-két órát a városban. Onnét osztán elküldtek egy táborba Karlsbad mellé, április 9.-én. 19.-én nagyon összebombázták a várost. Már közeledtek az amerikaiak…

(Ezt a naplót 1945.november hó 27.-én írtam Németországban egy cseh városban, Pilsenben. B.I. Kispetri, 1945.XII. 18-a, vasárnap)

Ez a két sor a napló végén állt, kicsit lejjebb a szöveg alatt, mintha utóbb írta volna oda nagyapó. Mintha az is bennelett volna a naplóban, hogy Debrecenbe, amikor bombázták az épületet, ahol sebesülten feküdt, a párnát az arcára húzta, mert a plafonról elkezdett hullani nagy darabokban a vakolat. Úgy rémlik, hogy ez is benne volt, de azt jelenti, hogy ezt csak mesélte, és mégiscsak figyeltem valamennyire, én a szórakozott, álmodozó tinilány.

*Ezt valószínű a röntgensugárra érti, mert azt már a XIX-dik század végén felfedezték, és a vállát villanyozhatták meg, ez elírás lehet.

**Régen Kispetriben azt tartották, hogy csak a szegények főznek olajjal, módos ember zsírral főz! :))

46799524_10218039160880973_7108182235068497920_n

Itt már a háboró után, a falubeli férfiakkal, utána már sosem volt sovány, sőt inkább nagyevő lett. Jobbról az első

A Teslás fiú (Életkép a boltból II)





-Jó napot!

-Jó napot!

-A fiatalember, az eladó hol van?

-Kilépett! Segíthetek?

-Megvárom!

-Foglaljon helyet! Kicsit hull fentről a vakolat, elnézést a fotel miatt!

– Nem gond! Leporolom! (Leporolja, leül, látva, hogy én a táblagépem fölé hajolok, ő is előveszi a nagydarab okostelefonját.)

Megkockáztatom kitalálni a jövetele célját:

-Gondolom nem a játszma.ro-tól jött! Mert Laci épp velük ment el találkozni! Nehogy elkerülték volna egymást!

Felnéz a telefonjáról, halálkomolyan:

-Lehetek onnan is!

-Tényleg? (Hüledezek) De akkor felhívom, hogy azonnal jöjjön vissza!

-Nem, ne hívja! Megvárom!

Inszisztálok:

-De ha a Játszmától van, akkor tényleg fel kell hívnom!

Komolyan végigmér:

-Nem a Játszmától vagyok!

Üldögélünk még egy sort.

-Nem tudnék mégis segíteni?

Tétovázik. Bizalmatlanul válaszol, kiböki végül:

-A Tesláért jöttem!

Megörülök:

-Óh, a Tesláért! Hát az itt van félreléve! Itt a nyomtató tetején! Ezek a pöttyök itt a borítón nem a vakolat! Ez a könyv mintája!

Szigorúan, mint egy tudós:

-Látom! Észrevettem én is, hogy nem a vakolat!

Én félénken, de lelkesedve:

-Én is tudok egyet-mást Tesláról, a rejtélyes nagy felfedezőről! Láttam pár dokumentumfilmet!

-Aham! Ebben a könyvben minden bennevan, részletesen, nem mint a dokumentumfilmben!

-Persze, a könyv az más! És bármikor fel lehet lapozni egy adatért! – próbálok szabadkozni…

Barátunk úgy dönt, nem folytatja a tudományos párbeszédet egy elárusítónővel. Mi köze lehet ennek Teslához? – gondolhatja. Megint szigorúan végigmér:

-Maga kicsoda itt?

-Én vagyok a feleség!

-És akkor megbízhatok magában?

-Hát hogyne!

-Akkor kifizetem, itthagyom a pénzt! Jó?

-Nyugodtan! Átadom! (Vagy elkobozom, de ezt már csak utánagondolom, nem merem hangosan kimondani a világért sem, még viccből sem! A Tesla-precizitással gondolkodó fiatalúr végképp elveszítené amúgyis törékeny bizalmát bennem!)

Aztán még kicsit aggódik is értem, hogy százasból kellett visszaadnom neki, vajon elboldogulok ötlejesek és tízlejesek nélkül a távozása után? Hátizsákjába pakolja a Tesla-kötetet, immár jogos tulajdonát, és végül elégedetten távozik. Mert most már a Nicola Teslával kapcsolatos összes adatnak a birtokába került!

……………………………….

Laci utóbb mesélte, mennyi gondot okozott neki az a vaskos Tesla, előbb, amíg beszerezte, aztán meg naponta leporolta, megtörölgette, mert közben mindig elfelejtette, hogy a borítón a fehér pöttyök nem a lehulló vakolat részecskéi…

Salzburg – a biciklibarát város!

Olyannyira, hogy még szobrot is állítottak a bringásoknak. Láttam fiatalokat, időseket, lányokat, bravúros bicajos csajokat, hátratett kézzel húztak el melletem a folyóparton, és láttam rengeteg bicikliutat, és furcsálltam, hogy az átjáron is szabad felülve átmenni, sőt még fogózó is van, hogy nyugodtan várakozhassanak a biciklizek, amíg zöldre vált a lámpa. És biciklis utánfutókat is láttam, van aki a gyerekét szállítja benne, van, aki a házi kedvencét.

IMG_20181016_145308

De a kuszukat babakocsiban vagy kutyakocsiban is tolták, és nem örültek, amikor lefotóztam a számomra furcsa menetet. Ilyet 2011-ben Floridában is láttam az egyik Mall-ban. De akkor nem is volt még okostelefonom.

IMG_20181015_150154

Mondjuk ennek a kedvencnek mentségéül szolgáljon, hogy gipszben volt az egyik lába. Rendes a gazdija, hogy ilyen állapotban is kiviszi. Üzenem ezt anyuméknak, akik még a kert tetejéig se hajlandóak elsétálni a Bodrival! Ez asszem a híres Getreide Strasse-n volt, amely a top 10 Salzburg látnivalók között szerepel.

IMG_20181011_160641

Aztán a bicajt ötletesen fel lehet használni reklámra és szállítóeszköznek. Ez a háromkerekű járgány például úgy van kialakítva, hogy elől van a két kereke, és arra van felszerelve a mindenféle, itt például egy neves vendéglőnek a kifutófiúja, talán, viszi ki a rendelést. De ki lehet állítani a bejárat elé is egy reklámkerékpárt, ezt már nálunk is csinálják, de ott mozgatható is az erre a célra használt bringa. Annyit mondom a kedves páromnak, hogy ezt mi is megcsinálhatnánk, de süket fülekre találok!

IMG_20181011_190011

A turisták nagy élménye a fiáker. Lépten-nyomon találkozik az ember velük, a baj csak az, hogy szegény lovakat a forgalomba is behajtják, és már tüntettek az állatvédők, hogy tiltsák be, mert a nyári forrósságba pár ló belepusztult ebbe a hajszába. De nem hiszem, hogy betiltanák, túl nagy rá az igény.

IMG_20181011_183519

Bírtam a női kocsisokat. Gondolom a japán turisták is nagyon élveztek velük utazni. Különben az egész várost ellepték a japánok, Salzburgban valóságos japáninvázió van, mindenütt ott vannak a keleti turisták, főleg a Mozart szülőháza előtt, ahol szinte csak én voltam fehér ember. Ott állnak, miután kijöttek az épületből, és őrülten fotóznak. Pedig kívülről nem lenne semmi érdekes azon a sárga házon, ha a táblát levennénk róla, persze.

IMG_20181015_150523

A fiákereket lefényképeztem felülről is, a múzeum felső teraszáról, ott is eltöltöttem volna legalább egy fél napot, mármint a múzeumban, de sajnos 3-kor értem oda, és négykor már zárt, és hiába tettem magam, hogy nem veszem észre, hogy záróra, kíméletlenül terelgettek kifelé.

Ott se szabad fényképezni, és ezt komolyan is veszik, de azért én lopkodtam pár képet, bocsánatos bűn, kellett a bloghoz 🙂

IMG_20181015_173039

Ne kérdezzétek, hogy ez ki vagy kinek az alkotása. A katalógust is 16 euróért árulják a neten. Majd ha megveszem, megmondom.  Mária szobor valamilyen századból, gondolom egyértelmű. Sajnos nem volt időm jegyzetelni, mondom, hogy kutyafuttába jártam végig az egész múzeumot. De a nevét azért megjegyeztem: Salzburg Domquartier, ez is bennevan a top 10-ben. És van ott egy Picasso szobor is:

IMG_20181015_170924

Valamilyen magányos nő, vagy valami hasonló a címe. Majd utánanézek. Jó kis beszámoló 🙂

És a múzeum összes alkalmazottja kerékpárral jár munkába! Amikor sikerült kizavarniuk az utolsó turistát is, és tőlem is megszabadultak, sorban ültek fel a bringájukra, hogy végre hazamehessenek.

IMG_20181015_175355

Én is elkullogtam, és a Mirabell parkban egy utcazenésszel találkoztam, aki arra bíztatta a járókelőket, hogy spóroljanak a vízzel! Save water, dink wine!

IMG_20181015_112403

Ez a felhívás, és itt van ő maga:

IMG_20181015_182710

A kutyás néniken kívül (akik nem tudhatták, hogy én is az ő oldalukon állok, mint állatbolond) mindenki mosolyog, tényleg igaz, hogy​ nyugaton mindenki olyan lezser, ott lehet igazán kandi kamerával megviccelni az embereket! Lefotóztam a Jehova tanuit is, mert mulatságosnak találtam, hogy a japánokat akarják megtéríteni (nem látszik a képen, de ott felül japánul ír valamiket, valószínű azt, hogy hamarosan eljön a világvége). És a hölgyek még kedvesen pózoltak is nekem:

IMG_20181015_182421

Említettem a múltkor, hogy Blanka lányommal megmásztuk a Gaisberget, és irigykedve néztem, hogy suhannak lefele a bringások a tökéletes aszfalton, és annyira de annyira kipróbáltam volna én is! Kérdi a lányom: Nem félnél? Mondom, dehogyis, imádok lefele száguldozni! Erre, hogy ő biza fél! Mondom, ezt nem hiszem el! Nem vall rád! S kiderül, hogy a párja megy elől 120-assal, ő meg utána “csak” 80-assal, mert gyorsabban nem mer! Na, gondoltam, én meg itt dicsekszem a kis 50 km-es sebességemmel!

A Gaisberg-en ilyen “játszótér” van felnőtteknek. A hintát lefotóztam minden szögből, hogy Lacimnak kiadjam feladatba jövőre az elkészítését.

IMG_20181015_132210

Magányos sétám során találtam egy turkálót is, de hétfőn zárva volt, mint ahogy a múzeumok szoktak :)) És oda egy alagúton keresztül jutottam, amely szintén elbűvölt, mint maga a város minden zege-zuga. Ez csak a gyalogosok és a kerékpárosok alagútja. S mindez kb egy csekély töredéke annak, amiről mesélni szeretnék.

IMG_20181015_132628