Amikor e sorokat írom, egyértemű, hogy már túl vagyok rajta, hiszen ha van blog, van net is! Pedig néha olyan jó elvonulni a világtól! Most nem vonultam el (habár jólfogna, legalább egy hónapra!), hanem egyszerűen levágták az internetünket, a rosszul fizető klienssel általában ez szokott történni. Délután volt, aztán meg este lett, én egyedül itthon, Laci a kocsival a szervízbe. Előbb még élveztem is, csend van, nem ír rád senki (hogy ilyen meg ilyen esemény van, rohanj!-esküszöm bizonyos extrém helyzetekben ez is jólesik!), minden fontos hívás várhat, mert, ahogy az lenni szokott, minden összejött: a telefonkártyám is lejárt, nem voltak perceim se már. Csak engem hívhattak, de én nem senkit, se messenger, se sms, semmi! Igaz milyen elképzelhetetlen?

Elővettem egy régi könyvet, mindig ilyeneket cipelek haza, aztán nincs időm, hogy legalább fellapozzam őket. De most volt! Gulácsy Irén, Történelmi miniatűrök, Szép könyvek sorozat, Singer és Wolfner kiadó, nem tudom hányból, mert dátum nincs a könyvön, de a kifejezéseket meg a kiadót tekintve, elég régi lehet, gondoltam. Most utólag, netközelben utánaolvasva, kiderült, hogy 1937-es kiadás, nem is olyan régi, megvan a Magyar Elektronikus Könyvtárban is, el lehet olvasni online, és a magyarországi antikváriumok 1020 forintért vesztegetik, ami átszámolva 14 lej lenne, Laci meg, az olcsójancsi, 4 lej 50 banira becsülte! De ha azt vesszük, hogy én meg elcsórtam, akkor csak 5 lej alatti veszteséggel számol 🙂 És azt is tudom, hogy ő most erre durcásan azt felelné, hogy kérni lehet bármennyit, az nem azt jelenti, hogy meg is kapod azt az árat, lám a budapesti antikvárium is 1450 forintról árazta le!

Lacinak, ha meggondolom, végülis fizethetek természetben is, na nem úgy, hanem értem ez alatt a bartert, ugyanis a Garabontzia kiadó nagy örömömre rendelt tőlem a könyvüzlet minden lépcsőfokára egy-egy kövirózsás kőedényt! Először megörültem, amikor férjemuram ünnepélyesen bejelentette, hogy van rendelésem (mert ő mindig megadja a módját a nagy pillanatoknak!), aztán mikor pontosított, hogy “csak” ő a megrendelő, kicsit kiábrándultam, észre is vette rajtam, de végülis a biznisz az biznisz, így legalább nem fogom azt érezni, hogy ingyen nyúlom le a könyveit.

http://mek.oszk.hu/15200/15252/#

Visszatérve a Gulácsy Irén kötetre, Nagy Lajosról szól, akiről én olyan keveset tudok, és mivel nincs világhálóm, hol nézzek utána? Nincs, de van lexikonom, három kilós kislexikon, budapesti 68-as kiadás, velem egyidős. Én még ilyen teljes művel nem találkoztam, szinte ujjongtam: amit kerestem, mindent megtaláltam benne. Hogy eddig én ezt miért nem fedeztem fel? Mire nekem az internet? :))

Volt egy évfolyamtársnőm az egyetemen, akinek Funárné asszony volt a nagynénje, persze akkor még nem sejtette ő maga sem, mármint Szabina, hogy pár év múlva ő lesz a város teljhatalmú úrnője. Akkor az Alimentara szocialista élelmiszeripari vállalat Kolozs megyei fiókjánál volt vezetői pozícióban, és ő szerezte be nekünk a nesszkávét (akkor ittam először életemben, nagy élvezettel kavartuk ki, nem lehetett kapni, de divat volt kikavarni, amig világosbarna színűvé nem vált a massza). A monostori lakásukra mentünk fel a becses hiánycikk után, emlékszem nyári szűnidő előtt, és Gyuri bácsi éppen a kovászos uborkát rakta be, a neje pedig a haját festette vörösesbarnára. Négyszobás lakásuk volt a Paring utcában, egészen hétköznapi emberekként éltek. A férj úgy tűnt, papucs alatt, kissé visszahúzódó, nem nagyon mutatkozott az egyetemista unokahúga előtt, csak beköszöntünk neki a konyhába. Szabina vele ellentétben, nyitott, extrovertált, kioktató, nagyhangon osztogatta nekünk a tanácsokat. Megjósolta, hogy el fogok válni az akkori férjemtől, mert nem tartozunk ugyanabba a társadalmi kategóriába, és ez lényegesen fontos volt szerinte, meghatározó egy házasságban, első férjem egyszerű bányász lévén, én meg most már hamarosan értelmiségi – világosított fel! Milyen értelmiségi, frászt, akinek utasításokat adnak, az rabszolga, vagy az én esetemben inkább jobbágy, mert van saját telkem és földem! És még mondott valamit Szabina, amit én egy életre megjegyeztem, és ami engem most kiszedett a slamasztikából: azt hogy a házban legyen mindenféle szótár, útikönyv, Nóbel díjasok kézikönyve, fizikai, földrajzi, de ha lehet, még mitológiai kislexikon is, mert sose tudod, mire lesz szükséged egy bizonyos helyzetben! Akkor még az informatika itt nálunk gyerekcipőben járt, nem is tudtunk a világháló létezéséről, akkoriban cserélték le a lyukkártyarendszeres szobanagyságú gépeket a személyi számítógépre, és arra is emlékszem, hogy első évben, amikor először beültünk a laborba Mirella kolleganőmmel, 8 órán keresztül ott ámuldoztunk a gép előtt, és ismerkedtünk a csodával, amit operációs rendszernek hívtak (bepötyögtük, hogy C:// és utána be kellett írni, hogy hova menjen, milyen útvonalon, és minden utasításnak volt algoritmusa, amit ma már csak a szakemberek használnak), és amikor este kilenckor kiraktak, egyetemzáráskor, éreztem, hogy nagyon sürgősen kell mennem a mosdóban. Annyira lekötött a gép, hogy teljesen megfeledkeztem a szükségleteimről, és akkor este semmi más nem akartam lenni, csak informatikus. Hát ennyit Szabináról, azóta eltávozott az élők sorából, hagyjuk őt nyugodni! De a tanulság számomra az, hogy egy rossz ember is adhat olykor egy életreszóló jótanácsot! A jövendőbeli polgármesterrel párszor még összefutottunk a városban, volt egy asszem sárga vagy drappszínű 1300-as Daciája, mindig lehúzott mellénk a járdászélre, csak a felesége jelenlétében volt annyira félénk, és én akkor, ne hüledezzetek! jóképű barna pasinak találtam. Utána lett olyan bibircsókos a képe, amiután a polgármesteri székbe beült, és kezdte megvalósítani sátáni terveit.

Ezek a fotók egy kiránduláson készültek, talán harmadéven, Mihivel és Szatmári Erzsikével. Rejtély ma számomra, hogy ki vett le, amikor mindhárman a képen vagyunk, és oda se nézzünk, mert csak hárman voltunk azon a kiránduláson!

Nagy Lajosról először ötödikben hallottam Joikits Attila törcitanárunktól, amikor nem is volt szabad a magyar történelmet tanítani, vagy egyáltalán meg is említeni, és ő is csak azért nem tudta megállni, hogy ne beszéljen az Anjou királyról, mert volt egy osztalytársam, akit pont így hívtak, és ezért is, vagy lehet nemcsak ezért, ő volt a legjobb törciből. Ő mindig tudta azt a tankönyvben nem létező részletkérdést, amit senki más, és mindig öntelt mosoly bújkált az arcán, ha a tanár elismerően nézett rá, mert hát a név az kötelez!

Elégedetten állapítottam meg, hogy a saját könyvtárában is böngészhet az ember, nem kell ahhoz internet! De jó! Lapozgattam kielégülten a lexikonomat, oda voltam magamtól, hogy mennyire kicseleztem a világhálót! Felfedeztem, hogy van történelemkönyvem is, na nem pont az, ez a dualizmus kora, de még beszerezhetem az Anjoukat is, és találtam egy régi könyvet, Az emberiség történetét (Tápay-Szabó László, Pesti Napló könyvek, szerkesztette dr. Laczkó Géza), ami a biblia szerinti időkre, 6000 évvel ezelőttre teszi a világ születését (nem baj, ki volt ott, hogy lássa?), de azért tartalmaz hiteles adatokat is, például a rómaiakról. Nagyon elégedett voltam a helyzetemmel, igaz, hogy félóránként csak úgy átfutott az agyamon: jó lenne Lacival legalább két szót váltani, és még anyut se hívtam fel ma, most lehet idegeskedik, de elhessegettem magamtól a gondolatot, nem lesz abból baj,  ha a kommunikációnkból egy nap kiesik, volt már erre máskor is példa!

Lassan besötétedett, Laci még sehol! A lelkesedésem lassan kezdett átváltani türelmetlenségbe! Kezdtem idegeskedni: ez most kihasználja, hogy nincs netem, nem tudom hívni se, most kiélvezi a szabadságát! Beült a haverekkel egy bárba, iszik! Eljött a tíz óra, enniadtam az állatoknak, felkuporodtam az ágyra, kitámasztottam a hátam párnákkal, a cicák odabújtak mellém, és egy ideig megint jól elvoltunk. Tévé sem lévén, az is a szolgáltatás része, olvastam, jobbanesett a csend, mintha egy fémes műhang beszélt volna hozzám. De ahogy teltek a percek, egyre nyugtalanabbá váltam. És mi van, ha történt vele valami? Tudom, az 112-t lehet kártyanélküli telefonról is hívni, de mit mondjak? Nem jött haza a férjem, s idegeskedek, nyugtassanak meg?! Nyilvánítsam eltűntnek? Azt csak 24 óra után lehet Romániában is, feltételezem. Lassan éjfél felé járt az idő, és nekem se olvasni, se lexikont böngészni nem volt már kedvem. Tíz után hazajött a szomszéd fiatalember is, jó haver, őt megkérhettem volna, hogy csengesse meg Lacit, de ezt is elmulasztottam. Elkezdtem a ruhákat rendezgetni (egyszer egy barátnőm mesélte, hogy ő, ha ideges, kiszedi az összes holmiját a szekrényből, és szépen, rendben visszapakolja), de ahhoz se volt már türelmem. Időnként vetettem egy-egy kétségbeesett pillantást a telefonomra, hátha történik valami csoda, hátha sikerül erősen koncentrálnom, és telepatikusan üzennem ennek a szédült embernek.  De nem sikerült a kísérlet, az én szórakozott (vagy ki tudja bajbakerült) Lacim még egy árva sms-t sem küldött.

Aztán éjjel fél egy óra felé hallottam a kocsi ismerős, dízel zúgását, és ahelyett, hogy örüljek, inkább mérges lettem, mert a nők már csak ilyenek. Laci betoppant nagy vidáman, mint aki jól végezte dolgát, s amikor számonkértem, meglepődött, nem érti a felháborodásom, lezserül odavetette: Mondtam, hogy későn jövök! Csak éppen elfelejtettünk egyeztetni, mucikám, hogy kinél  hány órát jelent a késő!  Amikor aztán megosztotta velem a telefonja internetjét, a hotspot-ot, kiderült, hogy senki nem keresett időközben, nem történt semmi érdemleges a világban aznap, nem tört ki a harmadik világháború, nem maradtam le semmiről, a főnök se hívott, és másnap, amikor anyámnak próbáltam magyarázkodni, miért nem telefonáltam azelőttvaló nap, azt kérdezte némi szórakozottsággal a hangjában: Tényleg, nem beszéltünk tegnap? Fel se tűnt!

Még a minisziklakertemet is kigyomláltam aznap 🙂