(aki érez magában egy kis elhivatottságot, no meg időt is szán rá!) Még én is!! Most nem is ezt akartam bizonygatni, de erről jutott eszembe, mert olvastam, hogy január 27-dikén a magyar irodalom egy másik nagy alakja is elhunyt, nemcsak Ady, Szerb Antal is, és engem őhozzá is erős érzelmi szálak kötnek!

95-ben, amikor már másfél éve a rádiónál dolgoztam, akkor költöztem a Kolozsváron Gruia negyedbe, már nem tudom, hogy kerültem oda, de egy földszinti lakást béreltem ki egy olyan nőtől, aki már rég halott volt. A lakását a felső szomszéd rendezte, aki történetesen egy román kortárs költő élettársa volt. Már ettől is ki voltam ájulva, hogy jaj Istenem, egy élő költővel beszélhetek! Én, a kis senki! A hölgyet, akitől a lakást kivettem, Rosemarie-nak hívták. Nem nagyon csípte az akkori aktuális barátomat, ez nem lenne lényeges itt most, de azt hiszem erre vezethető vissza, hogy én is elkezdtem nehezteltelni rá, főleg mert mindig ott töltötte délutánjait a földszinti lakásban, amely elvileg az enyém lett volna, hisz én fizettem a lakbért! De én akkor még nagyon fiatal voltam, hogy erre fel merjem hívni a figyelmét, és az a tény, hogy akkor, amikor nálam ült a nappaliban, a kortárs román költő is ott tartózkodott vele, az némileg kárpótolt az intimitás hiánya miatt.

És itt jön most be a képbe Szerb Antal! Ez a kedves román nő, aki tökéletesen beszélt magyarul (most már kedves nekem is, mert közben felnőttemforma), fejébe vette, hogy ő lefordítja a Pendragon legendát. És engem kezdett el unszolni, hogy segítsek neki, fordítsam nyersbe, amit ő nem ért (de nagyon keveset nem értett, hát nem lett volna éppen olyan sok dolgom!), és ő majd finomítja, átülteti irodalmi nyelvezetbe. Lehet azért is akadt be neki ez a Pendragon, mert hogy Rózsa volt a neve, és a rózsakeresztesek miatt, úgy érezte kötelessége ezzel a könyvvel foglalkoznia. Én már akkor olvastam a könyvet, nekem is nagyon tetszett, és pont ezért lehetetlennek tartottam egy ilyen remekművet átültetni a miénkkel teljesen inkompatibilis nyelvbe, és Rosemarie-t is le akartam erről beszélni. Hagyja ezt meg a profi fordítóknak, az irodalmároknak! De őt nem lehetett eltántorítani a tervétől! Ő makacsul kitartott az elhatározása mellett! Ezért mondom, hogy mindenki képes rá, csak időt kell szakítani a szenvedélyekre, hogy profizmussá nőhessék ki magukat. Így vagyok én a kőedényekkel, először kezdtem az agyaggal, nem jutottam semmire, mert nem tudtam, hogyan égessem ki, hogy ne repedjen szét, még egy kisméretű sütőt is vettem a bútorturiból erre a célra. De minden alkalommal, égetés után, egy kis idő elteltével, az agyagedényem kísérteties módon szétesett! Félelmetes volt, ahogy minden alkalommal már-már azt hittem, ezúttal szerencsém van, de rá pár napra a “művem”ismét széthullott darabjaira. Hát feladtam, és akkor elkezdtem játszadozni a kövekkel, amíg megtaláltam a módját, és a megfelelő cementet, amivel összeragaszthattam a lapos köveket, egy idő után már a széleket is lecsiszoltam, és takaros kis virágedényt tudtam összeeszkabálni belőlük. Így lassan ez a hobbim lett! Az egyik. 🙂

Rosemarie is ilyen kitartónak bizonyult, mert évekkel később, amikor már rég nem laktam nála a Gruián, láttam, hogy megjelent a Pendragon legenda román fordítása, azt nem tudom, milyen sikernek örvendett a román olvasóközönség körében, de ott feszített a könyvesboltok polcain, a kirakatban! Minden elismerésem, Rose!! Mondom most, de én akkor őt egy szigorú, idősödő nőnek láttam, aki megzavarta a magányomat, és a barátomat se tudtam felhozni miatta! Földszint lévén, annyira fel nem kellett volna hozni 😁

Volt egy rozoga írógépem, mérgemben leírtam az egész sztorit vagy hatvan oldalban, és beküldtem egy neves irodalmi laphoz. Persze válaszra se méltattak, csak az előre megfogalmazott szöveget küldték el postafordultával, hogy sajnálják, de nem üti meg a szintet. Annyit legalább közölhettek volna velem, hogy a történet érdekes, misztikus, csak a stílussal van egy kis baj, azon kellene még csiszolni imitt-amott! Mondom én most utólag! Mert nekem akkor még annyi eszem se volt, hogy felfogjam: képes vagyok legalább a sztorit meglátni valamiben, még ha nem is tudom a valóságot feltunningolni, izgalmassá tenni. Egy kis bátorítás akkor jóljött volna, de úgy látszik, mindennek eljön az ideje.

Azóta szerencsére feltalálták a közösségi oldalt és a blogot, és én egészen jól érzem magam a blogoszférában (a szót a Reblog-ról kölcsönöztem). Igen, mindennek eljön, ahogy az Utas és holdvilágnak is eljött, mert ezt a Szerb Antal könyvet csak most tavaly olvastam, illetve nem is olvastam, hanem hangoskönyv formájában meghallgattam, miközben a kutyák összenérózták a hálószobában a franciaágyat (ez meg a Laci-párom kifejezése, a copy-right az övé!), mert ők is élvezték a szunyókálást a művész kellemes hangjának közelségében! Most is fel tudom idézni azt a sevastagsevékony, éppen megfelelő, kellemes férfihangot, ilyennek képzelem a színészt is (se nagydarabnak se kicsinek), aki elmulasztotta rámondani a szalagra a saját nevét. Vagy szerénységből nem tette, vagy kivágták a hangfelvételről, amikor feltették a youtube-ra. Három nap alatt végighallgattam, egyéb teendőim mellett.

És aztán nemsokára Szerb Antal és Rosemarie – tiszta véletlenül! – megint belépett az életembe…

Stoppoltam, és felvett egy fiatal férfi, hozzám képest fiatal, akivel útközben Kolozsvár felé nagyon jól elbeszélgettünk, mindenről, párkapcsolatokról (házasságon belüliekről és házasságon kívüliekről), bicajozásról, kocogásról, (kacagásról is!), szabadidőről, munkáról és munkakerülésről, nagyon talált a szó, és a végén eljutottunk az irodalomhoz. De ide már akkor, amikor javában ereszkedtünk lefelé a Hajnal negyedből, és amikor közölte velem, hogy ő a Gruiába megy, és kérdezte, hol akarok kiszállni. Mivel román volt, megemlítettem neki, hogy van ez a fordítás, mondta sajnos nem ismeri, ajánlottam neki, hogy jó könyv, tegye félre a magyarokkal szembeni előítéletét, ha van ilyen, mert Szerb Antal egy rendkívüli író, és kár lenne kihagyni! Megígérte, hogy majd keresni fogja! Ezzel el is váltunk, és én rádöbbentem – amellett, hogy sajnálkoztam, milyen kevés idő jutott a bensőséges beszélgetésre – hogy semmire nem emlékszem ebből a kötetből, túl zöldfülű voltam én akkor még, hogy ezt a könyvet megértsem, és most, amikor mindenféle titkos társaságokról szóló dokumentumfilmet előszeretettel megnézek, pont ideje lenne elővenni ismét ezt a remek kötetet!

Ti sose jártatok még úgy, hogy azt érzitek, egy író vagy egy költő ott van veletek, miközben olvastok, és mintha éppen hozzátok szólna, és csak nektek és csakis nektek mesélne? Mert én már rég azt érzem, hogy minden szerző, akit kedvelek, a személyes jóbarátom! Ilyen jóbarátom lett nekem az idők múltával Rosemarie is, mert az idő, tudjuk, mindent megszépít, és még ez a román pasi is az lett, aki eszembejuttatta őt azon a kolozsvári esti utazáson. Rose remélem nem neheztelsz rám, hogy most itt kiteregettem mindenki előtt a mi kettőnk kis történetét? 🙂 Csakis Szerb Antal miatt és a fordításodért tettem!

Nem Párizsban, habár oda is el szeretnék jutni, hanem az érmintszenti kúrián és az Ady emlékházban Zilahon, ahol diákéveiben albérletben lakott.

Most meg úgy vagyok, mint India után, még semmit nem dolgoztam fel, csak úgy nyersen beszámolok a látottakról.

Ott éltem a szülőház közelében, ha negyven kilóméternyi távolság közelnek számít, mégse vittek el soha oda, se az iskola, se a szüleim, és azt se tudtam, hogy Pásztor Mária, Ady édesanyja, az Ides, kalotaszegről származott. Azt hittem azt a versét, amit valamikor kívülről tudtam, csak a cifragúnyák ihlették meg. A göröngyös úton hazafelé (Szatmár megyében elég rosszak az utak, az adyfalvi bekötőutat leszámítva!) felhívtam kispetrii apámat: Apu, te tudtad, hogy Ady félig kalotaszegi volt? Tudtam! – vágja rá megjátszott felvágósan! És nekem miért nem mondtad soha? De ezt már nem hallotta, mert elment a digi telefonomon a jel.

A templomban Ady verseit Marosán Csaba színművész mondta el, aki szintén félig szilágysági, félig kalotaszegi. A szülőház udvarán gratuláltam neki, hogy minden tökéletes volt, még egy baki se csúszott be! Erre ő azt hitte, hogy így akarom mondani: Jaj, azt hittem, minden tökéletes volt, mégis volt egy baki! Aztán ő ámult el azon, hogy a csűrszínházat Petriben az én nagymamám egykori csűrjében rendezték be! Milyen kicsi már megint a világ…

Olyan az a szatmári táj, mintha már a magyar alföldön járna az ember, mintha már a határon is átment volna, még tanyát is látni! Átmentünk Tasnádon, jártam ott régebben a fürdőn, de semmire nem emlékszem, Károlyban is jártam, elvittek a kastélyhoz ötödikbe, arra sem emlékszem, és Szatmáron többször is, arra már emlékszem, de Adyfalvára, még a táblára sem! Hogy láttam volna valaha…

Gál Sándor tiszteletes elmondása szerint már csak 20 református család van a faluban (Ady idejében még 800 körüli lakosa volt Érmindszentnek, kevéssel több román, mint magyar), már megszokták, hogy a turisták bejönnek istentisztelet alatt is, fényképeznek, s vagy megvárják a végét vagy nem, de ha megvárják, amig lejár a prédikáció, akkor megtudhatják, hogy Ady édesanyja 1924-ben egy kelyhet adományozott a templomnak, amit meg is nézhetnek. Én sajnos nem néztem meg, mert amikor odajutottunk, hogy beszélgessünk, már a szeretetvendégség folyt javában. A tiszteletes sajnálkozott, hogy egy csomó emléklap megmaradt, pedig most tényleg tele volt az 1800-as évek végefelé épült kisméretű templom. Kb akkora, nem nagyobb, mint a miénk, az újlaki. Ady-t itt keresztelték, mondja büszkén, és én utóbb bánkódtam, hogy nem kértem egy pár emléklapot még: egyet anyuméknak, egyet a szomszédoknak, egyet a rádiónak… Mindegy most már, fénymásoltatni is lehet…

A nagy meglepetés akkor ért, amikor az Ady szülőházánál a gondnoknőt megkérdeztem, csak úgy rutinból: Ön mióta vette át e ház gondnokságát? És ő erre előbb felnevezett, aztán azt válaszolta, hogy ő tulajdonképpen már harmadik generációsként “szolgálja” az Ady családot, mert a nagymamája, a Katica néni 17-ben szegődött a családhoz cselédnek. Megszerették, főleg az Ides, ő volt vele szinte végig (mert Pásztor Mária Budapesten halt meg 1937-ben), és még a kisebbik házat is ráiratták. Azt a házat, ahol Ady született, a család aztán átköltözött a kúriára (ami a fenti képen látható). Szilágyi Enikő édesapja tehát az Ady szülőházában látta meg a napvilágot, ahova én remegve, félve tettem be a lábam. Ott voltak kétoldalt a keskeny ágyak meg a nagy emberek, és arról beszéltek, hogy el tudjuk-e képzelni, hogy régen egy ekkora ágyban ketten is elfértek…

Tavaly jártam Farkaslakán, de valahogy nem ihletődtem meg ennyire… Nem tudom, itt valahogy él Ady szelleme, és lehet azért is, amiért olyan sokat betegeskedett, és fiatalon hunyt el, és ott volt a megrendítő gyászjelentés a falon, hogy a család a rossz időre való tekintettel nem lehet ott a temetésen Budapesten, de holttestét hamarosan haza fogják szállíttatni! És ez a kedves hozzátartozó – mert akit ilyen régi szálak fűzik a költőhöz, az már hozzátartozó! – elmondta, hogy a nagymamájának még fogalma se volt, hogy kicsoda Ady, egyszer találkozott csak vele, tizennyolc évesen, aztán a költő halála után egyre többet hallott róla, Idest (ő is így hívta!) meghívták különböző irodalmi estekre, ahonnan hazatérve sokat mesélt neki, amit ő átadott unokájának, aki ebben a szellemiségben nevelkedett. De az unoka soha nem hozakodik elő a turistáknak ezzel, én most csak úgy véletlenül hibáztam rá a lényegre!

Arra a kérdésemre is, hogy az irodalomtörténészek gyakran felkeresik-e, szerényen válaszolt, hogy már mindent tudnak az irodalomtörténészek, nem tud ő már újat mondani, Vezér Erzsébet járt nála utoljára, amikor a könyvét írta Adyról, és az írónővel végig tartották a kapcsolatot, annak 2003-ban bekövetkezett haláláig.

Szóval ilyen közel jártam Adyhoz tegnap este, halálának századik évfordulóján, ma pedig útban hazafelé, mármint Vásárhely felé, beugrottam a zilahi, Kraszna utcai (ma strada 22 Decembrie) Ady emlékházba is. Ott hideg volt, mert oda is csak előzetes bejelentkezéssel lehet menni, az anyagokat a Petőfi Irodalmi Múzeumtól kapták, az ingatlant megvásárolták, a költő egykori albérletében semmit nem találtak már, előtte jóval kicsempésztek mindent, amit csak lehetett, de most folyik a tárgyalás egy magyarországi gyűjtővel, aki jó pénzért hajlandó az Ady relikviáktól megválni.

A ház homlokzatát szépen felújították, és az utcafrontra eső két szobát is, de nekünk nem volt időnk már elolvasni semmit, mindent lefotóztunk, mert megengedték, Lakatos Sándor gondnok megengedte, ő nem harmadik generációs ugyan, de ő is a közelben dolgozik, egy telefonhívás, és már jön is!

Kolozsváron is megállhattunk volna, de már nagyon sürgetett az idő, mert ilyen ez a 21 -dik század, ott a Kolozs Megyei Könyvtárban dolgozik Liana barátnőm, aki berendezte 2000 után az Emil Isac múzeumot a negyediken, és ahol a két költő barátságát őrző Ady emléktárgyak is helyet kaptak. Ott is megvan a halotti maszk, és több levél és fotó, ami akkor került elő, amikor Emil Isac örökösei a Dacia utcai ingatlant visszaigényelték. Akkor kerültek át a muzeális tárgyak a könyvtárba.

Most már indulhatok Párizsba…

Kisállatkereskedésben, egy héttel ezelőtt:

Én: Jó napot! Macskakajáért jöttem!

 Eladó: Melyikből kér?

Én: A szokásos: Nutriline, sterilized!

Eladó, mérgesen: Nincsen csak pulykás!

Én: Jó lesz!

Ugyanabban a kisállatkereskedésben, ma délután:

Én, egyszusszra: Jó napot! Macskakajáért jöttem! A szokásos, Nutriline sterilized! Jó lesz a pulykás!

Az eladó, ugyanolyan mérgesen: Nincsen csak halas!!

Eldöntöttem az éjjel (mert az éj jó tanácsadó), hogy kiadatom Ludasmanyi blogbejegyzéseit, a saját költségemen! Ettől annyira lázbajöttem, hogy hajnali 5-kor kipattantam az ágyból, és első dolgom volt, hogy megírtam a szöveget a hátlapra! Mert botcsinálta könyvárusként azt vettem észre, hogy a kedves vásárló, aki a kezébe vesz egy új kötetet, előbb megnézi a címét, aztán megfordítja a könyvet, megnézi a hátlapját, elolvassa a szerzőről és a kiadványról a legfontosabb tudnivalókat. Persze, csakis azt olvashatja el, amit a kiadó és a szerző fontosnak tart ott a hátlapon közölni vele! És utána a kedves vásárló a legtöbbször, sajna, leteszi a könyvet, és távozik! 😒🤔 Ebből arra a logikus következtetésre jutottam, hogy oda valami nagyon piacos szöveg kell, valami nagyon izgis, ami egyből megkapja a vásárlót, felkelti a jövendőbeli nyájas olvasó érdeklődését, olyannyira, hogy a kötetet már ne tudja letenni, ellenállhatatlan késztetést érezzen a könyv birtoklására, és azonnal meg is vásárolja!

Ennek tudatában írtam egy meredek szöveget, ami tulajdonképpen a puszta és nyers valóság, de akkor is kicsit merésznek találtam még én magam is! És utána nagy izgalommal és kíváncsian vártam, hogy Laci felébredjen, lássam mit szól hozzá, mint kiadó! Erre nem is kellett sokat várakoznom, csupáncsak öt órácskát, és amikor végre-valahára felkelt, és én türelmetlenül megvártam azt is, hogy megigya az első kávéját, és elszívja az első öt cigijét, felolvastam neki várakozássalteli a frissiben megkutyult hátlapszövegem, és nagyon féltem attól, hogy most mit mond!

És tudjátok mit mondott? Na mit? Soha nem találnátok ki! Azt mondta nemes egyszerűséggel, hogy: Ez a hátlapra nem fog kiférni!

És hát akkor a végére idekopizom a szövegem is:

Egy nyomorult kis féreg vagyok, egy mezei riporter, egy futóbolond, akit azzal büntetett a nagybetűs Sors, hogy mások után futkorászva, nyilatkozat-alamizsnát kolduljon. Igy telt el immár 25 év a pályafutásomból, beléptem karrierem második negyedszázadába, és semmi érdemleges eddig még nem történt velem! Nem léptettek elő szerkesztőnek, nem lettem híres, még egy icipici botrányos riportot sem sikerült összehoznom! Nem születtem világszépségnek, soha nem voltam csinos, megnyerő, elbűvölő, tüneményes! Sajnos nagyonis önbizalomhiányosnak teremtett a Fennvaló, és csakis azért, hogy ilyen földönfutó kisnyusziként éljem le az életem.

Hát gondoltam ebből most csakazértis tőkét kovácsolok! Ezek az írások mind egytől-egyig megtörtént események, amelyeknek jómagam vagyok a boldogtalan főszereplője, no meg az én sorsütött férjecském. Mert hát, aki elszegődik mellém társnak, az mi más is lehetne?!

“Az iroda néha igazi dzsungel, de az Ezredes a fedélzeten segít!” (idézet A hasonmás című filmből)

Megjön a kezdő kisnyuszi riporterfiú a lapszerkesztőségbe, mindenki lecsap rá, főleg a Felelősszerk: Uau, itt van az új áldozat, lehet naponta stresszelni, lehet uralkodni rajta, fölényeskedni vele, küldözgetni jobbra-balra, nem hagyni fellélegezni egy percre se! Vasárnap délután, ebédidő körül felhívni, és elküldeni egy egészen jelentéktelen kis eseményre, éreztetni vele, hogy a hajsza nem áll le a hétvégén sem! Nem ám! Ez az ősember stratégiája, aki a patás vadat addig üldözi, amig az teljesen kimerül, nem hagyja felszusszani, mert tudja, hogy a zsákmányállat nem képes izzadni, tehát a teste hamarosan felforrósodik, nem bírja tovább az iramot az emberüldözőivel szemben, akik napi edzéssel és izzadással végül legyőzik őt a versenyfutásban, elejtik, és kíméletlenül felzabálják!

Pont ez történik a kis újonccal is, aki ugyan korábban már dolgozott egy másik lapnál, tehát nem is annyira novícius, de számukra mindenképpen taknyos kezdő, a pattanásos arcával és görnyedt tartásával, és az is kell, hogy maradjon! Érzékeltetni kell vele minden lehetséges módon, hogy csak a legalantosabb munka elvégzésére képes, lejegyezni, amit mások mondanak, ha lehet szóról szóra, semmit sem hozzátenni, nehogy még a fejébe szálljon a dicsőség, és azt képzelje magáról, nehogy már arról álmodozzon, hogy egy napon majd az egész újságot képes lesz megszerkeszteni! Hiszen ennél a lapnál ő, a Felelősszerk és szűk köre keményen megharcolt a poziciójáért, foggal és körömmel (ne fokozzuk tovább!) fogadtatta el magát a többiekkel! Az évek során jól megerősítette a tyukudvarát, vannak neki szövetségesei, cinkostársai, akikkel egyfolytában a stratégiákon törik a fejüket: na most akkor mint kéne, hogy kéne, milyen újabb trükköket és fogásokat vessünk be a riporterfiú, az egyetlen alattvalónk ellen?! Óh, a lap, maga a lap, és hogy mi kerül bele, az annyira, de annnyira mellékes! Az uralkodáson, a kakaskodáson a lényeg, és azon hogy jólkiszórakozzuk magunkat a félénk, félnótás riporterfiú számlájára!

A helyzet maga komikus, olyanannyira nevetséges, mint a Kishercegben a király, akinek nincs egy alattvalója sem, és nagyon kapóra jön neki a bolygójára tévedt Kisherceg, aki tökéletesen megfelel, mint potenciális alattvaló, de ezt a riporterfiú – onnan lentről, a mélyből – nem látja át, nincsen, ahogy átlássa, mert szorongatottságában és szűk kicsi agyával nem képes a helyzet fölé emelkedni, és mindennek a dolognak mulatságos, tragikomikus voltát átlátni. A rettegett Felelősszerk néha próbálkozik azért mások fölött is uralkodni, csakhogy mások nem veszik számba az ő buzgólkodását, iparkodását, a többieknek már megvan a saját kidolgozott stratégiájuk erre, ami abból áll, hogy mindent szépen eleresztenek a balfülük mellett. Ezáltal pedig a dolgok haladnak (ahogy a csillag megy az égen), a maguk megszokott, jólkitaposott medrében, ahogy azt a Nagykönyv valamikor pontosan megírta.

Ezért hát bele kell kapaszkodni ebbe az egyetlen sovány lehetőségbe: dominálni, megalázni az újonc riporterfiút, bármilyen áron! Ha látják, hogy meghátrál, és megadja magát, akkor még jobban rászállnak. Bele kell döngölni a földbe keményen! Hogy mukkanni se tudjon! El kell venni a kedvét az élettől is! Felhívni telefonon, amiután már hazaért, hogy az anyag hiányos, nem jó, jöjjön vissza, írja át, de gyorsan! És az egész nem arra megy ki, hogy a lap jobb legyen, érdekesebb legyen, olvastassa magát, hogy nőjjön az eladott példányok száma, hanem csak simán arra, hogy uralkodhassunk, telhetetlen hatalmi vágyunknak az eszköze kéznél legyen, hogy naponta belerughassunk!

A mindig kezdő riporterfiú meg összeomlik, a hangja egyre inkább elerőtlenedik, már alig bír kérdezni, a riportalanyai is észreveszik ezt, és egyre gyakrabban visszautasítják. Szorongásos lesz, depressziós, de a Felelősszerknek ez sem elég, pénteken gyötri a legjobban, mert tisztában van vele – hiszen, mint minden vezető, ő is agyafurt pszichológus -, hogy pénteken déltől jobbhelyeken már a fű sem nő vagy a nő sem fű (ahogy tetszik), és akkor délben megbízza egy nagy horderejű riport elkészítésével, amit lehetetlenség lapzártáig leadni, és délutánra pedig még elküldi egy hosszú rendezvényre is, de kajánul mosolyogva hozzáteszi, hogy ezt csak hétfő reggelre kell megírnia! De reggel, a korai órákban az asztalán legyen ám az a cikk! A szegény alattvaló meg robotol, a sziszifuszi feladattal próbál megbírkózni, siet, kapkod, hogy meglegyen a megrendelt összeállítás délutánra, mire neki már az egészen szűkkörű kis rendezvényen kell lennie, amely különösebben nem érdekli csak a főszervezőt, annak segédeit, és esetleg azt a pár résztvevőket, meg az ő hozzátartozóikat, talán. De szegény pára nem tud már józanul gondolkozni sem, nem képes felmérni a helyzetet, még akkor sem, ha amúgy elég jól tud disztingválni, fel tudja mérni, hogy mi a prioritás az újságírásban és mi nem, dehát kit érdekel az ő véleménye? Azt csak tartsa meg szépen magának!! Kapkodja a levegőt, hol melege van, hol fázik, miközben a fülledt irodai szobában próbálja finalizálni az egyre terebélyesedő cikkét, ami már lassan monstrummá növi ki magát, hiszen egy bizonyos kérdésben minden hasonszőrű intézményvezetőnek és aligazgatónak és érintett félnek külön-külön a véleményét le kell jegyeznie. Már kezdi összekeverni az alanyokat, amikor a Felelősszerk odajön, a hátamögé áll, a riporterfiú érzi görnyedt vállán főnöke szúrós tekintetét, a Felelősszerk meg csak hallgat, szótlanul és szigorúan nézi, figyeli, felügyeli, hogy mit gépel ő remegő kezeivel, aztán meg váratlanul az orra előtt meglobogtat egy A4-es nyomtatványt, hogy nézd csak meg! Okulj ebből! A központi lapnál a kollegák milyen szuperül megcsinálták előtted! Már meg is jelent, a lapjuk már lehozta, te meg itt lazsálsz, lopod a napot, és még nem jutottál semmire!

Akkor a szerencsétlen kis riporterfiúnak egyből megfájdul a feje, hányingere támad, a szó szoros értelmében (átvitt értelemben csak később!), leadja – úgy amilyen – a gyatra kis anyagát, összeállítását, kitámolyog az intézményből, és elrohan arra a bizonyos gittegyletrendezvényre. Ott azon gondolkodik, ráébred, miközben megy a műsor, hogy ennél az intézménynél, amelyiknél most éppen gürizik, az egyetlen szent grál a betegség! Hétfőn előhozakodhat azzal, hogy mondjuk influenzája van, hogy a barátnője anyja haldoklik, hogy a párja magas lázzal fekszik otthon, ápolnia kell, vagy éppenséggel összekoccant a városban egy másik autóval, és most az idegösszeomlás környékezi, babusgatni kell a lelkét, mert a nők már csak ilyenek, vagy talán azzal, hogy neki most per pillanat akut hasmenése van, és nem tudja emiatt elhagyni a házat. Sok variáns létezik, de egyik sem az igazi, egyik sem túl hiteles, és pár közülük nevetségesen groteszk.

Ahogy ott ezeket a lehetőségeket mérlegeli kattogó agyában, – miközben a szűkkörű rendezvényen, a pódiumon csak beszélnek és beszélnek, és ő nem érti, hogy miről, mert képtelen koncentrálni – hirtelen megfájdul a foga, és akkor mintha egy piros lámpa gyúlt volna ki az elméjében, beugrik a mentő ötlet: Ki fogom huzatni basszus! Még csak azért is, mégha elől van is, le se sz@rom, nem érdekel, megér nekem egy metszőfog három szabadnapot! Rémlik neki, hogy csekély szabadidejében olvasott valami olyasmit, hogy régen, a rabszolgatartó rendszerben úgy tartották: ha a rabszolgának egy fogát kiütöd, bárhol is legyen az a fog, látható helyen vagy mélyebben a szájüregben, az akkora vétségnek számít, hogy a törvény kötelez rá, hogy azt a rabszolgát felszabadítsd! Annyira becsben tartották a fogakat! Ma már a fogak árfolyama is leszállóban van, sajnálkozik magában a riporterfiú, idáig züllött le az évezredek során: csupáncsak három nap jár még egy metszőfogért is! :))

Hétfőn, a hajnali órákban a riporterfiú felsietett a sürgősségre, és elviselhetetlen fájdalomra panaszkodva, kihúzatta a bal metszőfogát. A sürgősségi fogorvos, noha látszott az arcán, nem tudja mire vélni ezt a drasztikus döntést, egy megjegyzés nélkül végrehajtotta a fura kérést, egy szóval sem mondta, hogy a fog egészségesnek látszik, még ha fáj is, biztos megmenthető! Hamar túlestek a műtéten (mi az a riporterfiúnak egy teljes napi üldöztetéshez képest!), az orvos már a vért is lemosta a kezéről, és az alapos munka öröme türköződött a tekintetében, amint elégedetten dörzsölgette a kezefejét a fehér törölközőbe, amikor a riporterfiú váratlanul megszólalt: Doktor úr, mi lenne, ha a másikat is kihúzná?! Szeretem a szimetriát!

Mert a riporterfiú nagyonis jól tudta, és a Felelősszerk is tisztában volt vele, hogy az Ezredes nem segít!

Egyetemista koromban semmi más nem akartam lenni, csak anya és feleség. Utána meg minden, csak ne háziasszony! Most meg, vénségemre, amikor annyi dolgom lenne – a munkahelyen, a városban, esti programok, rendezvények – a ház fogságába kerültem. Bármilyen furcsán is hangzik. Valaki, aki ugyanebben szenved (gondolom, ha van ilyen, csak nőnemű lehet, mert a férfiak imádnak este elmenni otthonról!), akkor jelentkezzen, sorstársként!

Először az itthontöltött szabadságok ideje alatt vettem észre, hogy engem teljesen leköt a Ház, nagy há-val. Nekem nem hiányzik semmi, ha itthon vagyok, nem unatkozom, jólesik sepregetni, főzicskélni, vagy egyáltalán csak tenni-venni a házban, kirázni a szőnyegeket, elrakni az edényeket, odébbtenni egy kávéscsészét, csecsebecsét, a könyveket olvasgatni, rendezgetni. Egy ilyen szabim alatt meglátogatott Szándu barátom, és feltűnt neki, hogy én nem unatkozom itthon. Nem akarnék a városban lógni inkább, ahelyett, hogy itt benn ücsörögjek? – kérdezte. Nem, mondtam határozottan, én ilyenkor eggyé olvadok a házammal. Engem a házam beszippant, alig akar elengedni, amikor újra munkába kell mennem! Nem igazán fogta fel, de elfogadta, mint tényt. Viccesen megjegyezte: Tu te integrezi in absolut! – ahogy a jógában szokott lenni.

Amikor ideköltöztünk a Csángó utcába, a szomszédoktól próbáltam megérdeklődni, kik is éltek itt azelőtt. Ideköltözésünk után nemsokára kaptam egy levelet a gázosoktól, hogy még tartoznak 21 lejjel, vagy valami hasonló, de az értesítést nem nekünk, hanem Nagy Margarétának címezték. Ő volt hát az előző lakó. Aztán az itthagyott ócska padládából előkerültek a régi képek is, megsárgult fotók, egyiken egy kísérteties menyasszony, nem mintha nem lett volna szép a maga korában, de a fotó majdnem teljesen elmosódott, a penész kikezdte minden oldalról, csak ő maradt meg középen, tisztán(-hófehéren) láthatóan. Vajon mit akar üzenni ez a kép nekem, a következő generációnak? Mert most már mi képviseljük a Házban az éppen élő generációt. Mindig ilyen buta, logikátlan, divatjamúlt kérdéseket teszek fel magamban. A menyasszony nem Margit néni volt, ő fogyatékkal élő személy lévén, sohasem ment férjhez. Gyerekkorában a testvéreivel (négyen voltak) egy bombát találtak a kiskertben (kiásták a földből), és valamilyen malefikus erőtől vezérelve, feltették melegedni a kályha tetejére. Elrobbant, Margit állt a legközelebb a veszta kályhához (amit mi aztán Klárinak, a hatodik szomszédban lakó cigányasszonynak ajándékoztunk, most bánhatjuk!), és a szétpattanó lövedék leszelt a koponyájából egy darabot. Nem történt különösebb baja, nem vált nyomorékká, de örök gyerek maradt lélekben, úgy látszik ez volt a sorsa. Nekem ehhez nem is kellett semmiféle bomba, én amúgyis gyereklelkű maradtam, lehet azért is költöztem ide, Margitka méltó utódjaként.

2013-ban döntöttük el Lacival, hogy összeköltözünk, és nagy vívódások árán, végül én adtam meg magam, adtam fel az elveim, én jöttem ide lakni Kolozsvárról Vásárhelyre. Egyből megtaláltuk ezt a házat, vagyis pont azt, amelyik rendszeresen szerepelt az álmaimban. Ugyanis volt egy nagyon régi visszatérő álmom, még rádiósfiatalkoromból, egy falusi házzal, amely az enyém volt, és onnan jártam munkába, mert a stúdió is ott volt valahol a közelben. Sose hittem volna, hogy ez megvalósul! Mert itt, a város peremén, olyan mintha tényleg falun laknék, és a rádió sincs túlságosan messze, csak 25 percnyire biciklivel. (Hazafelé 20, ha nincs csúcsforgalom!)

Az első képeken, amiket átküldött Laci annak idején, rémes állapotban volt a Ház, ő nem is számított rá, hogy én egyből beleszerelmesedem. Véletlenül talált rá a kis, jelentéktelen, romos ingatlanra, nem is hirdették a neten, csak egy megfakult tábla volt kitéve a telefonszámmal az utcafelőli ablakba, öt éve árulták már egyre csökkenő “árfolyamon”. Pontosan amióta Dani bácsi meghalt. Amikor ezt a szomszédok elmesélték, akkor kezdtem sejteni, hogy ez a ház énrám várt! Most már biztos vagyok benne! És új otthonommal kapcsolatos visszatérő álmom is talán ekkor, 2008-ban jelentkezett először. Dani bácsi, a legkisebb testvér, volt a ház utolsó lakója, mert Margit hamarabb távozott az ő igazi mesevilágába. És azt is hallottam, hogy a nagypapa, az első Dani táltosember volt, értett a gyógyításhoz. Cáfoljatok meg, ha nem jól értesültem! Még a sírját is megtaláltam a remeteszegi temetőben, tiszta véletlenül. És a fényképét is, itthon a ládában. Ifjabb Daninak volt egy nagytestű, fehér kutyája, amelyet halála után jóideig a jószomszédok etettek. Valamennyivel azelőtt tűnt el, hogy Laci felfedezte volna számunkra a házat. Pedig mi igazán befogadtuk volna, mellettünk jó öregkora lett volna, ha lett volna türelme várni még egy kicsit!

Azt hiszem, ők vannak itt velem ebben a hálószobában, ahol most írok, mert ez egyben a dolgozószobám is egy ideje. Pontosabban azóta, amióta az újlaki nagymamám oral history könyvét írtam. Akkor történt, hogy valamit meséltem messengeren egy barátnőmnek, nyár volt, kinn ültem a teraszon, és nézem, hogy mi a csudát gépeltem én oda neki!!? Azt fogja hinni, hogy bezsongtam! Az jelent meg ugyanis a csettablakban, hogy Írj a szobában!, de úgy, mintha én üzentem volna ezt a beszélgetőtársamnak. Lacim rá a tanum. Én közben valami egész normális, mindennapi dolgot próbáltam vele közölni, és azt a “normális” dolgot kapta ő meg, ez a különös “utasítás” hozzá nem jutott el. Erről megbizonyosodtam, mert amikor megnyitottam a beszélgetést messenger módban (egész oldalban), akkor ott az az üzenet látszott, ami valójában átment neki, lenn meg, a kis ablakban a vészjósló, hideglelős Írj a szobában! parancs. Most tudom, hogy legyintetek, Laci biztos azt állít és azt erősít meg, amire én megkérem, de ti egyáltalán nem ismeritek őt! Soha nem szoktam megkérni semmire, se arra, hogy like-oljon egy oldalt vagy egy posztomat a facebook-on, se arra, hogy valami számomra kedvezőt szóljon hozzá. Őt nem lehet megkérni, sem befolyásolni, ő nem vállalna cinkosságot, ő mindig csak azt tesz, amihez éppen kedve van, a való életben is, és a virtuális világban is. Boldog ember (volt eddig)!! Róla nem lehet olyat írni, ami nem igaz, mert azonnal megcáfolná “élőben” a közösségi oldalon, és megszégyenítene vagy leleplezne, és nekem különben sincs olyan blogírói fantáziám, hogy dolgokat kitaláljak, én csak a puszta valóságot tudom lejegyezni, azt, amit megéltem. Mintha csak riportot írnék! Elvégre mezei riporter lennék, vagy nem?

Na szóval, azóta a szobában írok, és a régi lakók “fogságában” és bűvöletében élek. Nagyon várnak haza, sugallják (az állataimmal összefogva, akik között biztos ott van kutyaszellem formájában Fehér is), hogy siessek már, igyekezzek hazafelé, és reggel pedig nem akarnak elengedni munkába. És én nem tudom, hogy magyarázzam el nektek, de szeretem ezt az állapotot! Ezért sietek én mindig, ezért nincs időm délután kávézni a barátnőimmel, ezért szeretnék itthonról dolgozni, ezért vannak konfliktusaim a munkahelyemen, amikor este el kéne menni valamilyen rendezvényre, ezért nehéz velem esti programot szervezni (haragusznak is rám váltig a barátnéim!), ezért esik nehezemre még jógára is járni, amire pedig kivételesen nagyon vágyom! És ezért várom annyira a nyugdíjkorhatárt, nem azért mert kiégtem volna, ahogy a múltkorában feltételezték rólam (tettem egy ilyen kijelentést a FB-on tavaly a hőn áhított nyugdíjra vonatkozóan). Istenem, remélem megérem! Hogy kertészkedhessek, takaríthassak, olvashassak, foglalkozhassam minél többet az állataimmal, és a Házzal!

Akkor még nem voltam tudatában, hogy mennyire létszükségletem nekem a házammal való törődés, hogy én szimbiózisban élek ezzel a roskatag kis ingatlannal.

Itthon pedig, amikor jólesően feltörlöm a padlót, elrakom az edényeket, kirázom a szőnyegeket, és Hollé anyóként a párnákat (közben pedig a városban hull a hó, de nem emiatt!) végre megnyugszom, integrálódom abba a bizonyos abszolútumba (Szándu barátom nem is sejtette, milyen igaza volt), és annyira de annyira jólesik a Ház bűvkörében leledzeni. A világ pont akkora, amekkorára méretezzük! 😍

Tavalyelőtt vásároltuk az ócskán a síléceket, balancsot, kötést, mindent. Akkor egyszer lehullott a hó, napokig hideg volt, még a Maroson is voltunk korcsolyázni, és eldöntöttük, hogy megtanulunk sízni. Laci-párom amúgy elég sportos tipus, görizik, úszik, korcsolyázik, de a sízés nála is valahogy kimaradt. Felcihelődtünk egy vasárnap délután, kutyák nélkül, felmentünk a domb tetejére, itt mellettünk van a Hermán (én mindig Herbáknak mondom), ahol a gyerekek szánkózni szoktak. Elég sok bajlódással, vesződséggel járt, amíg a bakancsot sikerült felhúznunk, kerestünk egy enyhébb lejtőt, és nekilendültünk. Nem is estünk el, és az aljban meg is tudtunk állni! Ezen eléggé csodálkoztunk mind a ketten. Aztán elolvadt a hó, tavaly meg nem is volt olyan, ami megmaradt volna a dombon, így kimaradt, és szinte elfelejtődött a nagy sí-projekt.

A tegnap, szintén vasárnap délelőtt Laci elment vásárolni, és azzal a nagyszerű ötlettel jött haza, de nagyon elszántan, hogy mi lenne, ha felmennénk megint a dombra sízni? Nem tudtam, mit válaszoljak, engem már nem lelkesít annyira, mert tudom, hogy ha valamit meg akarsz tanulni, ahhoz idő kell, feltételek, rendszeres gyakorlás. A városi biciklizésbe is úgy jöttem bele, hogy rá voltam kényszerülve a napi szintű gyakorlásra. Emlékszem, mennyire izgultam az elején, minden útkereszteződés meg körforgalom egy óriási kihívás volt nekem, imádkoztam előtte is, utána is.

De láttam Lacin a nagy lelkesedést, gondoltam, azzal is kevesebbet cigizik, kevesebb füst a nappaliban, a tüdőben, a nappaliban heverésző kutyáink tüdejében, semmiképp sem szabad a kedvét letörnöm! Menjünk fel a dombra! Viszont a kutyáktól nem lehet megszökni, ha látják, hogy öltözködünk, és nem reggel van (azzal persze nagyon is tisztában vannak, érzékelik, jobb az időérzékük nálunknál, azt is tudják kb mikor kell hazaérkeznünk délután), akkor nagyon tudnak követelőzni, sírni, kuncogni, hogy a szivem szakad meg. Egyszer mentem el nélkülük este szaladni, és azt a megbántódást a Maci arcán soha nem fogom elfelejteni! Akkor most hogy legyen – kérdem életem párjától, és úgy döntök, hogy csak ő fog sízni, nekem már nincs akkora motivációm, mint neki. És nem is értettem, nem firtattam, de most se értem, mitől ez a hirtelen elhatározás!😃

Hát felmentünk a három kutyával, engem a kutyák húzgáltak felfelé meg jobbra s balra, amíg haladtunk a dombtető felé. Nem engedhettem el őket, mert a domb másik oldalán, a tulajdonképpeni Hermánon, ott szánkóztak a gyerekek. Még ha nem is bántanák őket testes kedvenceink, de megijedhetnek, és nem tudnám megakadályozni, hogy oda ne szaladjanak a másik oldalra. Így hát én maradtam a három “fenevad” fogságában, amíg Lackó-Mackó rögzítette fel a lábára a bakancsot. Majdnem az erdő aljában voltunk, egész fenn, kérdeztem merre akar menni? Hát ahol jöttük, mondta, az úton lefelé! Te jó ég! Hát az göröngyös, meg kanyargós meg elég meredek is! Láttam, hogy ezt akarja, hát nem ellenkeztem, csak imádkoztam, nehogy eltörjön valamije, aztán nézhetjük magunkat! És hogy is vinném le innen a három kutyával együtt?! De nem szabad negativistának lenni, ezt tudjuk, szóval reméltem, hogy minden rendben lesz. 😊

El is indult lefelé a göröngyös úton, vészesen kezdett felgyorsulni, csak néztem, ez nem lehet igaz, a sílécek alatt szikrázott egy-egy kő, amint súrolta őket. Mi történt ezzel az emberrel? Nem volt ilyen! Talán szerelmes? Én csak amikor szerelmes vagyok, akkor vagyok képes önmagamat túlszárnyalni! Rohantam utána a három kutyával, nem nagyon volt idő sokat elmélkedni, mert nekem is vigyáznom kellett, hogy hova lépek, nehogy elcsússzak! Láttam, hogy félrehúzott a sáncba, amikor már túl gyors volt számára az iram, aztán megint nekiindult, megint felgyorsult, és elesett.

Nincs semmi bajod? Nincs! volt a rövid válasz, és felállt, indult megint, de akkora elszántsággal, hogy még megijesztett, és így ment ez az aljig. Én is közben odavágtam egyszer magam, szerencsére nem lett nagyobb baj, azonkívül, hogy jól bevertem a fenekem. De hát vastag kabát volt rajtam, felfogta az ütést. Lenn Laci szó nélkül lecsatolta a bakancsot, mindent berakott szépen a kocsiba, beültettük a kutyákat, és hazamentünk. Gondoltam, kérdezzem meg, sízel még holnap is? De inkább nyitva hagytam ezt a kérdést. Nekem úgyis csak a kutyapecérkedés marad, ha a tél kitart, és ez a síprojekt folytatódik.

Ma az üzletben Lackó azzal fogadott, hogy eldöntötte, csak hétvégén sörözik ezután! Ennyire működne a pozitív gondolatátvitel? Vagy mi történik itt, nem tudjátok? Mert nekem fogalmam sincs róla!!