Hogy van az a keleti mondás, hogy amikor elfáradsz, ülj le és várd meg, hogy a lelked utolérjen? Én a blogírással vagyok így, hogy le kéne írjam a kőhalmi kirándulást, a bográcsfőző versenyt, a költségvetéskiegészítés megszavazását (vagy inkább azt, hogy miért tesznek engem oda ilyen dilletáns-inkompetens interjút készíteni, amikor én sokkal jobban értek a társadalmi kérdésekhez, mondom én), szóval egy csomó mindennel adós maradtam önmagamnak, és akkor én most Zoránról akarok írni, mert még lélekben a Kolozsvári Magyar Napok zárókoncertjén vagyok!

Ott álltam a tömegben egymagam, mert Laci-párom (egyesek szerint a csávókám) éppen a könyves standot pakolta össze, utolsó nap lévén. Neki nincs ideje velem tartani (vagy törődni), még a jóban sem, amikor meg annyira szükségem lenne rá! Arra értem oda, hogy Ne várd a májust! Nem tartozott a kedvenceim közé, de ott élőben eszméletlenül jól hangzott, és az akusztikával se volt semmi gond, mint más koncerteken általában! És ott helyben teljesen szívenütött a múltam, meg jelenem, és minden nyomoruságom!

Tizennégyévesen, emlékszem, már a naplómban beírtam, hogy szerelmes vagyok Zoránba, Harrison Ford mellett, belé meg a Csillagok háborúja szerelmesített, hasonlított egy létező falumbeli fiúra, és ő, a filmsztár, az oka annak, hogy azóta is bírom a flegma alakokat. Tehát 11 éves lehettem talán (a szerelem dolgában mindig koraérett voltam), amikor Bandi unokabátyám, aki meg olyan húszkörüli volt, kölcsönadta nekem a Zorán nagylemezét, előbb a gitoros, farmermellényes borítójút (tudom, Zorán volt farmermellényben, csak most sietek, mert iskolakezdési voxot kell csinálnom, stresszelnek, és sok munkát adnak, hogy könnyebben manipulálhassanak – megírta nemrég, a most már sajnos néhai, Vekerdy Tamás pszichológus a kisdiákokkal kapcsolatban, de ez rám is vonatkozik, mert én infantilis maradtam), aztán meg ezt, ami az idelinkelt youtube videot illusztrálja (Amikor elmentél tőlem), és én reggeltől estig ezt a két lemezt hallgattam, vakációban Kispetribe is magammalvittem őket, ahol meg az unokanővéremtől a Zorán kislemezeket kaptam kölcsön (Mária volt és Fehér sziklák).

93-ban, az utolsó Homoródi diáktáborban, ahova már végzősként mentem el a hugommal (egyetlenegy közös táborozásunk volt ez), Zorán koncertet adott, extázisban voltam, egy kultúrteremben énekelt, a hugomat felültettük a csempekályha tetejére, hogy legalább ő lásson, mert kicsik mindig előnyben!, és az én nagy szerelmem nem akarta sehogyse a kedvenc dalomat elénekelni (szintén Amikor elmentél tőlem), csak amikor kórusban követeltük, állt rá nagy nehezen, nem értettem, miért. Utána sorbaálltam autógrammért, egy papírdarabkára kértem az aláírását, mert nem volt lemezem, se cd-m tőle, nem is tudom, létezett-e már cd akkoriban, és olyan szigorú tanárbácsisnak láttam, szinte kiábrándultam belőle.

Utána valahogy úgy alakult, hogy majdnem minden kolozsvári koncertjén ott voltam, kétszer vagy háromszor, talán, és most teljesen véletlenül csöppentem a Magyar Napokra, egy Amerikában élő barátnőm, Mil látogatott haza, és pénteken délután írta meg messengeren, hogy itt lesz, amikor látta hogy wats-up-on napok óta nem válaszolok. Gyorsan elrendeztem a kutyákat, vagyis megkértem a kedves szomszédasszonyomat, etesse őket, és felszálltam a szombat reggeli, kolozsvári buszra. Laci már ott árulta a könyveit csütörtöktől a Farkas utcában. Aztán meg bújkáltam a kolozsvári ismerőseimtől, mert tudtam, hogy nem lesz mindenkire időm, vagyis senkire nem lesz, Mil-en kívül. Utólag elnézést mindenkitől! A rádiós kollegáim azért fülöncsíptek, és kifaggattak, kivallattak, hogyan élek mostanában, mert az újságíróktól lehetetlen elbújni 🙂 Persze, nagyon örültem neki, hogy kíváncsiak még rám 🙂

A koncert csodás volt/lett volna, ha Laci nem telefonál 5-ször, hogy bepakolta az autót, késő van, kéne már induljunk hazafelé. Úgy tűnik Zorán és az én útjaim mindig keresztezik egymást, ha akarom, ha nem, és Mil barátnőm csak azért utazott haza most a tengerentúlról, az volt a küldetése, hogy elcsaljon engem Kolozsvárra, és én Zoránt ismét láthassam, és beleborzonghassak az elfeledettnek hitt szerelembe. A hatalmas kivetítőn (a két jobboldalin is és a színpad hátterében lévőn is) most egészen fiatalosnak tűnt, nem is volt már egyáltalán tanárbácsis. Egészen olyan volt, mint az én régi, kölcsönkapott nagylemezemen! A hangja is és a megjelenése is! Az Élettanárúr megedzette, de kiállta a megpróbáltatásokat. Akárcsak én – mondom most bőszen (amíg meg nem rugom a bokám megint)! Megint elkezdtem imádni!

Ennyi, most rohanok a Papiruszba voxolni, ha nem dobnak ki! Szoktam így is járni!