Adélt még elsőéves koromból ismertem, tagja volt a nagysikerű Bumm színjátszó csoportnak, ez volt a poli híres társulata, amiről akkoriban mindenki hallott kolozsvári egyetemi körökben és nemcsak. Innen nőtte ki magát aztán a később közismertté vált tévés humorista, Rába is. Azt hiszem, ők működtették az Index nevű egyetemi faliújságot, amelyen én is szerepeltem egyszer, karikatúra formájában, pont az első évem elején, amikor hat hónapos terhesen megjelentem a bentlakásban. Természetesen a mókacsinálók rögtön felfigyeltek rám, és kitettek az Indexre kifestett szájú, sárga kacsa alakjában, ami románul az elsőéves gólyát, a „bobokot” szimbolizálta, alul a felirattal: „Îi cu ou?” (Tojás van benne?). Egyetlen hibája volt csak a rajznak: az, hogy én, mint leányanya, cseppet sem feszítettem úgy a valóságban, ahogy ők engem ábrázoltak, sőt ha tehettem volna, a föld alá is elbújtam volna szégyenemben! De azért imponált nekem ez a “kitüntetett figyelem”, és amikor frissítették a humoros hirtetőtáblát, és a képeket lecserélték más, aktualitásabb témákra, elkértem az alkotást, és a szerzővel még dedikáltattam is a gúnyrajzot.

Persze Adélt csak látásból ismertem, olyan igazi színésztípus volt, feltűnően vörös hajú, kicsit komikus képű, de azért nem éppen annyira, mint Rába a krumpliorrával és a bamba tekintetével. Kleopátrafrizurát viselt, jól improvizált, és mindig nagyon magabiztosnak meg energikusnak tűnt.

Aztán elmúltak a vidám évek, befejeztem az egyetemet, a bentlakásból kiköltöztem albérletbe, és jött a Stoica féle Caritas hőskora. Amelyik gyors meggazdagodást ígért, és  a hiszékeny emberektől beszedte a sok lóvét. Én még mindig diákokkal laktam, a gondtalanság illuziójában ringatva magam. A húgom negyedéves volt, az őszi vizsgaidőszakot éltük éppen, amikor a Caritas híre már eljutott a kisebb városokba is. Így jött el a barátnőm, volt szobatársam Lupényból, a megtakarított pénzével, hogy ő is „betegye”. Ugyanakkor felutazott Kolozsvárra, elmaradt vizsgáit letenni, egy közeli barátnőm öccse, akinek nem volt hol laknia, hát mit volt mit tenni, befogadtuk őt is, a két egyetemista lakótársamnak egy-egy kollégáját úgyszintén. És lassan, a kétszobás lakásban, felgyűltünk vagy tízen. Egy éjszaka kopogtak, és az ajtóban ott állt egy bizonyos Kányádi Laci, de még a bicaját is magával hozta, és már nem is az volt a gond, hogy őt hol helyezzük el, hanem inkább a bringájával gyűlt meg a bajunk, mert még a folyósón se fért el rendesen, és ha a fürdőbe akartunk menni, folyton kerülgetni meg tologatni kellett. Ez a Kányádi Laci végig azt állította, hogy ő a nagy költő unokaöccse, és mi el is hittük neki 😃

Így teltek a szessziós, stresszes napok, én is átvettem az ilyenkor megszokott, mindennapos feszültséget, és beleéltem magam minden lakótársam vizsga-izgalmába. Vizsgák után a városban lógtunk, fagyiztunk vagy söröztünk, legtöbbször lupényi volt szobatársnőm fizetett, aki egyik napról a másikra halogatta a pénz betételét, mondván, hogy mit számít már az a pár nap pluszban. Persze a halogatáshoz az is hozzájárult, hogy a sorok csak úgy kígyóztak a Caritas-pénztárak előtt, és zsil-völgyi barinőm örülhetett, hogy neki nem kell sátorban laknia a Szamosparton, mint a többi meggazdagodni vágyónak.

Szóval így teltek izgalmakkal teli napjaink, amikor egyik főtéri kiruccanásunk során, összefutottunk Adéllal. Megismert, pedig én nem voltam sztár az egyetemen, mint ő, hozzánk szegődött, és hamarosan kiderült, hogy nincs hol laknia. Hát befogadtuk őt is. Eggyel több vagy kevesebb, annyira mindegy volt már! Említett valami céget, amit nemrég jegyeztetett be, de nem itt a városban, hanem Ludason vagy hol, és hogy megromlott a kapcsolata a szüleivel, ezért elköltözött otthonról. Kissé zavartnak látszott, és pénze se igazán volt, de ki törődött akkor az ilyesmivel!? Hamar napirendre tértünk a problémái fölött, és meghívtuk őt is kocsmázni. Este, miután ideiglenesen berendezkedett földszinti lakásunkban, megkértem, meséljen a Bummról. Elmondta, hogy annak idején felléptek még Mircea Baniciuval is, a népszerű román folkénekessel. Ettől a mi kis művésznőnk még nagyobbat nőtt a szememben, mert én tizenévesen, Zorán mellett, Baniciu-ba is halálosan szerelmes voltam. Azt is elmesélte, hogy Mircea (végig keresztnevén emlegette), problémázott a felesleges kilói miatt, és ő próbálta megnyugtatni, hogy jól áll neki a duciság, és a zömök pasik menők. Véget nem ért a Mircea így és Mircea úgy, és én nagyon de nagyon kezdtem  irigyelni emiatt a személyes kapcsolata miatt. Két nap sem telt el, és Adél is csapatunk “rendes” tagjává vált, mindenki elfogadta, és akárcsak jómagam, ő is a vizsgázókkal együtt izgulta végig a sorsdöntő napokat, este pedig közösen ünnepeltük meg az éppen aktuális sikereket.

Már nem tudom pontosan melyik társunknak járt le az aznapi próbatétele, talán éppen a nagyképű Kányádi Laci barátunknak, és eldöntöttük, hogy este moziba megyünk. A Monostoron laktam akkor is, csak nem ahol később, hanem a keleti oldalon, és akkoriban a negyedben még működött a Dacia mozi. Elindultunk hangoskodva és önfeledten kacarászva a panelrengetegben a mozi felé, amikor lupényi barátnőm félrehívott: „Tudod, hogy nem találom a pénztárcám? Pedig jól el volt dugva a matrac alá!” Elkezdtünk számolni: mindenki valakit jól ismer a társaságból, mindenki legalább egy emberért kezeskedik. Csak egyvalakit nem ismert senki közelebbről: Adél művésznőt. Hátramaradoztunk, megbeszéltük sorban mindenkivel a dolgot, kivéve persze vele. Aztán, mivel én voltam a főbérlő, hogy úgy mondjam, odaléptem hozzá, és rám cseppet sem jellemző határozottsággal tudattam vele, hogy ki van dobva! Ennyi tellett tőlem, nem követeltem vissza az ezreseket, lupényi szobatársnőm összekuporgatott pénzét, úgyis tudtam, hogy letagadná, megjátszaná az ártatlant, hisz színész vagy mi a szösz!? Nem szólt semmit, nem tiltakozott, csak megmerevedett a tekintete, megfordult és elindult a főtérre vezető trolimegálló felé. Simán lekopott, még a cuccaiért sem ment vissza a lakásba! Minek? Most már volt miből új ruhákat vásárolnia!

Nekem pedig elment a kedvem a mozitól, otthagytam a többieket, menjenek csak, ha ez megvigasztalja őket! Hazaszaladtam, hogy kisírjam magam, és főképp, hogy Adélt megsírathassam, hisz ő nem az már, akire én felnéztem, nem a régi önmaga, ő csak szánalomraméltó, kísérteties árnyképe egykori énjének, nem az ő hibája, hogy ennyire lecsúszott! Így próbáltam mentegetni magamban, aztán sorban megsírattam az Indexet, a Bummot, Mircea Baniciu-t, meg mindent, ami az én illuziókkal teli egyetemi éveimet jelentette.