Már nem is emlékszem mióta bánt a lelkiismeret, mindenért. De lehet én ilyennek születtem, ilyen lelkifurdis tipusnak. Bánt azért is, ha odamondtam, azért is ha nem, amiatt, hogy nem sétáltattam meg a kutyákat, hogy anyámhoz nem voltam elég türelmes, amiatt, hogy vacsoráztam, hogy sokat ettem aznap, hogy későn feküdtem le, hogy nem járok elég gyakran színházba, ha meg járok, akkor azért, hogy miért nem töltöm inkább itthon a délutánt a kedvenceimmel. aztán meg azért, hogy miért nem takarítok gyakrabban, ha meg a házzal foglalkozom akkor azért, hogy miért nem művelődöm, s miért nem írok. Ha kiposztolok valamit a fb-ra, akkor azért, ha félreértik akkor meg pláne azért. Néha azért is, hogy miért nem harcolom ki, hogy itthonról dolgozhassak, utána meg már tudom, hogy ha kiharcolnám, akkor meg azért, hogy miért nem járok be a stúdióba. Szóval, én bármit is teszek, utóbb mindenért lelkifurdim van. Még a szépszavakat is utóbb megbánom, hogy azért nem kellett volna épp ennyire! Reggel ezzel ébredem, nappal kicsit elfelejtem, aztán este meg ezzel fekszem le.

Nemrég a fejemhez vágták, hogy én olyan újságíró vagyok, aki nem harcol semmiért, legfeljebb a kutyákért, de azokért is csak néha-néha. Most hát akkor megpróbálok kicsit harcolni a csalók ellen. Mert azokkal lépten nyomon szembetalálkozunk. Először is vannak a való világ csalói, és vannak a világhálón garázdálkodók. Előbbiek példéul újból felbukkantak itt Vásárhelyen a varrógép trükkel. Megint tele a város plakátokkal, hogy jó drágán, 50-60 ezer euróért vásárolnak régi varrógépet, pedig már évek óta figyelmeztet a rendőrség, hogy nem szabad nekik bedőlni. A jóhiszemű tulajdonos, általában idős emberek, hisz ők örökölhettek és őriztek meg régi varrógépet (a gyűjtők nem hiszem, hogy beugranak ennek a trükknek), felhívja a hirdetőt a megadott számon, és felajánlja a múzeális darabot, erre az állítólagos vásárló tudtára adja, hogy mielőtt az üzletet nyélbeütnék, szükség van egy szakember felmérésére, ami kb 3000 vagy 4000 euróba kerül, egy csekélység, a varrógép ára mellett, csak a tíz százaléka ugyebár. A naiv eladó belemegy, kiszáll a szakértő, elveszi a pénzt, és aztán a csaló el is tűnik a “felértékelési összeggel”, és a szegény becsapott polgár marad a kárral. Csak azt nem értem, hogy ha már évek óta folyik ez, és ki van ragasztva a csalóknak a száma, miért nem füleli le őket a rendőrség, és miért garázdálkodhatnak szabadon?

Párhuzamosan közben virágzik az internetes csalás. Promóciós áron, sőt az áru valós értékének a negyedét kitevő áron kínálnak fúrót meg mindenféle szerszámot, gravírozógépet, pl, kifizetsz 500 lejt, aztán küldenek két hónap múlva Kínából egy ötlejes napszemüveget. Ismerősöm járt így tavaly. Van amikor még a site is eltűnik, amin lerendelted, és nem reklamálhatsz, hogy nem kaptál csomagot. Csak éppen nem az volt benne, amit rendeltél. És ennél sokkal cifrábbak is vannak, lerendel valaki egy szerszámgépet jutányos áron, kifizeti, aztán jön a válasz, hogy véletlenül egy helyett tízre vették fel a rendelést, most már nincs mit tenni, megéri az, fizesse csak ki a többi kilencet is, kifizeti, belemegy, aztán újabb üzenet érkezik a messze keletről, hogy Konstancán a kikötőben vár az áruja, és raktározási díjat kell fizetni, sajnos, azt is lepengeti, utána meg, hogy még kéne fizetni a gyorsabb kézbesítésért, és amiútán annak az árát is leperkálja, akkor a poruljárt vevő végre ráeszmél, hogy rászedték, de szégyell a rendőrségre menni, vagy hova is fordulhat a panaszával? A fogyasztóvédelemhez? A párom járt úgy, hogy külső IP kamerát rendelt (ne kérdezzétek mi az, mert nem került rá sor, hogy élőben megszemlélhessem!), és csak a memóriakártyát küldték el, ami belejár. És persze a posta nem felelős az ilyen küldeményekért, ő azt kézbesíti, amit küldenek. Utóbb oktattak ki minket is, hogy csak olyan oldalról rendeljünk, csak az a megbízható, amelyiknek címe mellett ott a lakat. A többieknél írja is, hogy nem biztonságos. Az én ludasmanyi oldalam példának okáért az! 🙂 Ott van a wordpress név előtt a kis bizalomgerjesztő lakat! Tehát én mindent, amit írok, hiteles! :)) De gondolom, ezt már megtapasztaltátok.

És megvan az új gépem is. A lányomtól örököltem. Nem győzök hálálkodni neki is, meg a sorsnak is! Ahogy Sári nénénk mondta annak idején: “De jó, ha van egy lányod ebbe a cudar világba!”

Második napja, hogy egy vörösbegy megjelenik az ablakában. Előbb a stúdió produkciós kabinjának ablakából látta meg, amint a kerti öreg diófa egyik ágára szállt, de túl messze volt ahhoz, hogy lefényképezhesse, majd másnap, szombaton a nappalija széles ablakán keresztül pillantotta meg, jött az etetőre, amit a cinegéknek helyezett ki idén télen, de inkább csak a verebek használták, de ahogy az ablakban a mozgást észrevette, félénken el is röppent. LM soha életében nem látta még ezt a vöröses rozsdáshasú kicsiny madárkát, pedig még írt is róla!

A vörösbegy a mitológiában önfeláldozó, hősmadár, lemegy vizet vinni a pokol lakóinak, és amikor jön felfelé, a tollazata elől, a mellén megpergelődik, így lesz vörös. De mitikus madár Ludasmanyi életében is, Vörösbegynek hívták, vagyis angolul Robinnak az első könyvecskéje főhősét, kötet, amely soha nem került ki a piacra, vagy csak pár példányszámban. Legtöbb példányát LM elajándékozta közeli barátainak. Szégyellte, ahogy azt is, hogy annyira begerjedt tőle, módosult tudatállapotba került, ezért a következő könyveinél már tudta, hogy védekeznie kell, nem szabad többé extázisba esnie, mert főleg csak neki számít, csak neki jelent valamit, ha egy könyvet sikerül megírnia. Másoknak nem nagy vaszisztdasz. Hogy eddig erre miért nem jött rá, nem tudja. Talán azért, mert lélekben mindig is egy félénk kislány volt, aki abban a tudatban élt, hogy az élet körülötte forog, és mindenkinek fontos az, ami neki az.

A Vörösbegy a szerelméről szólt, aki egyáltalán nem volt egy szokványos figura, se magatartását, se természetét illetően. Egy kicsit másképpen csavarozták az agyát, amit LM nemigen tudott megérteni, de mivel elég empátiával rendelkezett, néha megpróbált a Robin bőrebe bújni, és onnan kikandikálva szemlélni a környező világot. Ami a Robin értelmezésében egy fordított univerzumot jelentett. Tele volt szörnyű, szívtelen hetérákkal és más borzasztó lényekkel, akik között Robinnak nagyon nehezére estek a mindennapok, de mindegy.

2012 telén történt, LM kivette pihenőszabadságának háromnegyedét, és nekifogott írni, naphosszat csak maguk voltak: ő, a laptopja meg az állatai. És mintha a laptop is megelevenedett volna, szuggerálta neki a mondatokat, fordulatokat, és szépen, lépésről-lépésre kialakult a miniregény. Vagy szerelemvallomás, ahogy az egyik kedves kritikusa nevezte. Vagy inkább vallomásriport? Nem is emlékszik pontosan a kifejezésre, csak azt tudja biztosan, hogy egy olyan, meg kell adni!, eléggé szimpatikus, összetett szó, amit életében akkor hallott először. Mert kritikusa óvakodott attól, hogy prózának nevezze az írását, érthető, hiszen az irodalmi kaszt is védi a maga közösségét, védi a külsősöktől, nehogy egy avatatlan személy beférkőzhessen! Pedig LM nem is akart sehovase beférkőzni, ő csak a maga gyönyörűségére írt, mert az írás tinikora óta nagy élvezetet nyújtott neki. Hogy aztán – valami csoda folytán – sikerült rátalálnia a maga különbejáratú kis könyvkiadójára, az már más lapra tartozik.

Szerelme akkor egy távoli városban élt, tőle több száz kilóméterre, és ő arra vágyott, hogy együtt lehessenek, ne csak a röpke hétvégeken, hanem hétközben is, mindennap. És akkor, ebben a nagy vágyakozásában, álmot látott: álmában Robin madárként jelent meg, és a technikusok meg a rendezők meg az igazgatók, és mindenki azt állította, és kitartott amellett, hogy Robin nem költözhet hozzá, mert nem hagyhatja el a fészkét. Azonban végül, nagy vesződségek árán, a technikusok, az igazgatók meg a rendezők összefogtak, közösen munkálkodtak azon, hogy felvillanthassanak némi reménysugarat. Ezt másnap elmesélte Szándu barátjának, aki ornitológus (is), egy bárban ültek a félhományban, de még így is kivehető volt a Szándu arcát elborító pír, amint csak annyit tudott LM fura álmát végighallgatva kinyögni: Te tényleg transzban írtad ezt a könyvet! Nem hiszem el, hogy nem tudtad: a robin az angolul vörösbegy!? Ludasmanyi értetlenül nézett rá: Honnan tudhattam volna, én nem vagyok ornitológus!

Közben a bárban a füstölgő pálcika leégett, már a Buddha-szobrocska ágyéka tájékáról szálldogált felfelé a keleti moszk vagy jázminillat, amely Ludasmanyit mindig kimenekítette a valóságból, és felrepítette az ő különbejáratú minimenyországába. Mert ő mindigis egy párhuzamos világba vágyakozott, ahol minden lehetséges. Még Robin madár hozzáköltözése is!

Szándu karácsonyra elhozta neki a megfestett madarat, amit LM a hálószobájába akasztott az ágyával szembelevő falra, hogy mindig láthassa! Hogy ha mégis találkozna a ritka madárral (talán nem is ritka faj, de neki még soha nem volt alkalma élőben megcsodálni), akkor egyből felismerhesse rozsdavörös begyéről.

Aztán utolsó nap, amikor már a kéziratot véglegesítették a kiadójával, aki most már egyben a szerelme is volt, a Vörösbegy cím hirtelen átalakult valami baljóslatú hosszú mondattá, amiből hősünknek csak annyit sikerült megjegyeznie: “a híres bábteathrum tragédiája”. Te jó ég! Milyen hideglelős! Mit akar ez jelenteni? És Ludasmanyinak megtépázott idegei felmondták a szolgálatot…

Ludasmanyi tudta, hogy ha a főzés után még a közösségi oldalra is bekukkant, akkor végképp elúszott a Bulgakov regény hatása. Női sors: ott van háromnapja a hűtőben a brokkolli, valamit kéne már kezdeni vele, ott a konyhaszekrényben a csomagolt aszaltszilva, ami arra vár, hogy újlakimama-féle rakottszilvává lényegüljön. Laciférje, akit már nem nevezhet Luciférjnek, mert kiverte a hisztit e poénos név hallatára (hiába na, katolikus!), vasárnapi habitusa ellenére, bement az üzletbe, hogy végre összeeszkabálja azokat a fránya könyvespolcokat, amelyekhez már egy hónapja megvette a hozzávaló deszkát, addig neki pedig ki kéne préselnie magából valami minőségit A Mester és Margarita hatására. Kétszer olvasta a könyvet, először az unokanővére unszolására, aki egy kispetrii nyaralása alkalmával hozta át neki a szomszédból, azzal az ellentmondást nem tűrő felszólítással, hogy ezt muszáj kiolvasnod még idén nyáron! Mindig ellenszenves volt neki ez az egyetlen elsőunokatestvére, az apai nagynénje egyetlen gyermeke, mert mindig oktatni/nevelni akarta őt, lévén hogy ő már 27 éves elmúlt akkor, amikor Ludasmanyi még csak nemrég lépett a tinikorba. Magávalcipelte a szomszédos Almásra, ahol könyvelőként dolgozott, és még arra is rá próbálta venni, hogy a kajákat illetően ne legyen válogatós. A csirkebőrt szinte kihányta ott a vasárnapi díszebédnél, Mihókéknál, ahol Annabell unokanővére albérletben lakott, de igazából családtagnak számított. A cipelést pedig akár szószerint is érthetjük, mert az almási erdőn keresztül biza voltak olyan pillanatok, amikor az életerős unokanővér kénytelen volt a hátára venni csámpás kis rokonát, ha azt akarta, hogy időben megérkezzenek szállásadóikhoz. Aztán volt ott egy fiatal családorvosbarátnő, akit akkoriban körorvosnak hívtak, akinek a nevére LM már nem emlékszik pontosan, vagy Anita vagy Aletta, de a lényeg, hogy unokanővére legjobb barátnője volt, és aki alátámasztotta Annabell gyanúját, hogy a 11 éves Ludasmanyika eléggé vérszegény. Ezek után szabad volt neki is vörösbort innia, de csak a reggeli teával vegyítve. Volt még egy Mihók-kislánybarinő, akinek a nevére hősünk egyáltalán nem emlékszik már, talán azért mert egyáltalán nem volt szinpatikus neki, inkább olyan kényszerbarátkozás volt ez, hogy nehogy a háziak megsértődjenek, így hát LM kénytelen volt együttjátszani egy olyan játszótárssal, akihez az égvilágon semmi köze nem volt. Egyszóval egy borzalmas hetet töltött ott abban a vadidegen környezetben, amely egyáltalán nem hasonlított a mesebeli Kispetri világához, és még egy könyvet is kapott ajándékba (Caragiale Goe urát magyar fordításban), pedig inkább egy hajasbabára szavazott volna, ha már a Mitvegyekneked fejezetnél tartottak.

Másodjára az exférje késztetésére olvasta újra a regényt, mert az dicshimnuszokat zengett róla, de ezúttal a Jézusos és Pilátusos részeket átugorta, nem volt hozzájuk türelme, és annak ellenére, hogy ekkor már kedvenc könyvei közé sorolta, még mindig nem maradt gyakorlatilag semmivel, csak valamilyen jóleső érzéssel, a filmsorozatból pedig, – amit a 2000-es években az oroszok gyártottak, mivel csak román fordítással nézte, egy kukkot sem értett. Kizáródott tehát a megfilmesített változat élményéből, és exférje is, aki hétvégeken izgalommal várt minden részt, végül csalódottan jegyezte meg, hogy a sorozat nem emelkedik a könyv szintjére.

Most pedig, harmadjára, amikor egészen véletlenül rátalált a youtube-on a hangoskönyv változatra, lázasan kezdte el hallgatni, egész hétvégéjét erre szánta, hallgatta takarítás közben, este fülhallgatóval, gyógytornagyakorlatok végzése közben, és minél tovább hallgatta, annál inkább kezdett meggyőződni afelől, hogy első két alkalommal semmit nem értett meg, semmi nem jutott el a tudatáig, a lényege ennek a könyvnek rejtve maradt előtte. Persze, akkor még nem történt meg vele az a dimenzióáttörés (vagy a dimenziók közötti átjárás hihetetlen élménye), amit egyesek, a családja és az orvosai betegségnek neveztek. Előbb ő is annak vélte, lábadozása során, habár akkor biztosan tudta és érezte, hogy nem az! Mivel nincs jobb szava erre, dimenzióáttörésnek nevezi, és ez alatt azt érti, hogy lehetőséget kapott egy másik, párhuzamos világba való betekintésre. Istenem, hiszen a regénybeli költő, Iván és a Mester is ugyanarra a sorsra jutottak, ugyanazzal a dilemmával küszködtek, ami őt is egy jóideig meggáncsolta abban (legalább kemény tíz esztendeig), hogy magárataláljon és megértse az összefüggéseket! Micsoda felismerés! És most ez a remek regény hozzásegíti ahhoz, hogy felfogja: minden igaz volt, és az a fantasztikus dolog, amiben része volt, nem mindenkinek adatik meg! Ahogy igaz volt minden, amiről Iván szegény kétségbeesetten próbálta meggyőzni az elmegyógyintézet vezetőjét.

Ludasmanyinál a jelek már diákkorában megmutatkoztak, képességeinek a csirája már gyerekkorában megvolt benne, szülőfalujából hozta magával, ősi hajlam, táltosörökség. És mivel veleszületett képességek voltak, teljesen természetesnek tartotta őket, azt hitte, minden ember ilyen, hogy lát dolgokat, megérez dolgokat, tudja/érzi a jövőt. Igazából azonban a második nagy szerelembeesése során bontakozott ki mindez, a Pisti korszak idején, de neki akkor sem tűnt fel, hogy ez nem mindennapi dolog.

Pistit ő nevezte el Pistinek, senki nem szólította így! Ő volt az évfolyam osztályelsője, és LM csak akkor figyelt fel rá, amiútán negyedév végén Néró férjét otthagyta, és hároméves kislányával együtt hazaköltözött szüleihez. Akkor a nyári vizsgaidőszak idején történt, amikor fennlakott az építészeti kar Csillagvizsgáló utcai bentlakásában (most tudatosul benne, hogy tényleg, még ott is lakott a számtalan hely közül, ahol egyetemista éveiben, mint lakó megfordult), csípős bogárírtószag terjengett a folyósón, – és ez számára ma is egy kedves emlékeket idéző, kellemes illat -, és ott az udvaron futott össze Pistivel, aki nem is érti, mit kereshetett ott, hiszen ő éltanuló volt, nem maradtak el vizsgái őszire, de akkor per pillanat LM ezzel egyáltalán nem foglalkozott, hanem kapott az alkalmon, és megkérte, hogy segítsen neki, magyarázzon el egy tételt, amit nem ért. Pisti ott a bentlakás belső udvarán egyből készségesen nekifogott magyarázni, nagyon értett ahhoz, hogy közérthető nyelvre lefordítsa a bonyolult feladványokat, hősünk csodálattal nézett fel rá, és arra gondolt, csak úgy átvillant az agyán, hogy pont egy ilyen srácra lenne neki most szüksége, aki ilyen zseni, és jólnevelt, és segítőkész, biztos kihúzná őt ebből a mocsárból, amibe első Néró férje taszította. Pont egy ilyen szerelemre szomjazik ő most, pont egy ilyen fiúról akar álmodozni.

És a kívánsága pont ebben a formában valósult meg! Mindig akkor találkozott vele, amikor csak óhajtotta, de bármilyen furán is hangzik, nem megbeszélt találkák voltak ezek, hanem áhítozott, óhajtott találkozások. Amikor mozibament egy szobatársnőjével, titkon azt kívánta, bárcsak Pisti is itt lehetne! És ki jött be a moziterembe közvetlenül azután, hogy a villanyokat lekapcsolták, és a filmet elindították, ki más, mint az ő imádott Pistije! És hova ült le? Na mit gondoltok hova? Hát pont ő elébe az előtte levő sorba! LM tudja, hogy ez olyan hihetetlen, de akkor neki ezek a történések még mindig olyan természeteseknek tűntek. Volt úgy, hogy ment az utcán, és jött szembe vele egy magas, szemüveges, könyvmoly tipusú srác, és LM tudta/tisztában volt vele, hogy a következő szemüveges, aki szembejön, az csak Ő lehet. Akkor már az egyetemet elvégezték, és LM egyedülmaradt a városban, az orvosis barátnője bentlakását bitorolta, úgy kellett esténként belopakodnia barátnője kulcsával, hogy a kapus ne vegyen semmit észre. Oda vitte Pistit, akiről megintcsak nem lehetett tudni, mi a csudát keres a kincses városban, hiszen nemrég államvizsgázott le sikeresen tízesre, és terve szerint szülővárosában kívánt elhelyezkedni. No meg azelőtt, év közben is sok ilyen lehetetlen helyzet adódott, LM egyszer mérgében berugott, és eldöntötte, hogy megkeresi szerelmét a 400 ezer lakosú városban. Pisti albérletben lakott akkoriban valahol a Pata utcában, felült a trolira a Marasti téren, leszállt a központban, és a megállóban ki várakozott, na ki? Természetesen nem más, mint az ő Pistije, aki aztán elkísérte őt a barátnője orvosis bentlakásába, a Petőfi utcába. Barátnője még rajta is kapta őket, és utólag megjegyezte, ez a srác nem hozzá való, ennek nagy tervei vannak az életben, biztos nem fog elvenni egy gyerekes anyát. Értsd ezalatt pont azt, amit jelent: LM nemcsak anya volt, hanem anyaként is nagyon gyerekes! Inkább az a gitáros, szintén szemüveges, kisegérforma fiú volna jó neki a mechanikáról, aki olyan szerénynek és rendesnek látszik! Ludasmanyinak orvosis barátnője sokat rimánkodott, ne mind álmodozzon ilyen nagymenő sztárokról. Pedig Pisti nem is volt nagymenő, csak Carmina az ő biológus analitikus agyával kívülállóként elemezte a helyzetet, és jobban ráérzett arra, hogy barátnője esélyei nem túl jók a komoly karrier elé néző kollegái körében. Mert a fiúk, oktatta ki Ludasmanyit, nagyon materialisták, realisták, nem akarnak kölöncöt venni a nyakukban, annyi fiatal, szabad, szép lány veszi körül őket, akik közül válogathatnak! Boszorkánynak kellene lenned, hogy megkaparintsd magadnak! És LM nem tudta magáról akkor még, hogy ő igenis boszorkány, csak nem tudja megfogalmazni magában a vágyait!

Hosszú ez a Pisti sztori, nem szeretném untatni a kedves olvasót, csupán azt szeretném kidomborítani/ecsetelni, hogy ekkor kezdődött el LM képességeinek a megnyilvánulása, a vágyainak a materializálódása, mert ő még a kívánságaival sem volt tisztában, mert nem azt kívánta ott a Csillagvizsgáló utcai bentlakás belső udvarán, hogy bárcsak az enyém lenne ez a Pistifiú, hanem csak azt, hogy egy ilyen srácról akar álmodozni, hogy egy ilyen srác jelenlétére van szüksége, hogy az életét megszépítse, feldobja az egyetem utolsó évében, abban az összevisszaságban, ami a válással járt, és ez a vágya tökéletesen teljesült. Még rá egy évre is, amikor már igazi barátja volt, akivel együttlakott pont a Pata utcában, és akivel végül csúfosan összevesztek a Babes-Bolyai épületének olvasótermében, még akkor is megjelent az ő Álompistije, hogy rendbetegye a lelkivilágát, megvigasztalja bánatában. Jött ki az egyetemről, zokogva, és kétségbeesve, és Pistifiú ott állt a bejáratnál, LM könnyei fátyolán át alig ismerte meg, Pisti pedig a világ legtermészetesebb módján csak annyit mondott, hogy nyelvvizsgát jött tenni. Csak pár szót váltottak, de hősnőnk megkönnyebülve és már-már boldogan ment tovább új élete felé, mert most már tényleg megbizonyosodott afelől, hogy egy ajtót éppen most csukott be, most zárt le egy fejezetet, és az Isten azt üzeni neki: ez a fiatal, szárnyait bontogató ifjú titán, akivel a Pata utcában pár hónapot együttélt, nem neki termett, neki a saját útját kell járnia, és be kellett látnia azt is, hogy Pistihez képest ez a jelenlegi, épp végetérő szerelem egy szalmalánggal sem ért fel!

De mindezt, és a többi szokatlan dolgot nem mesélheti el, nem bizonygathatja, mert akkor úgy járna megint, mint a könyvbeli Iván, aki találkozott a Sátánnal és annak kísérőivel, és ahogy pontosan ő maga is járt, amikor keservesen bizonygatta, hogy narancssárga volt a vére, és hogy a régi Kispetri-riportja, amely még a szalagos korszakban készült, nem tudja hogyan, mi módon, de felkerült a számítógépbe, minden interjú külön-külön sorbarendeződött, és amikor ő egy bizonyos zeneszámot keresett, akkor ez a különös Kispetri-playlist jelent meg előtte a képernyőn, és elindult a nyugdíjas tiszteletes úrral készült beszélgetése, ahol azt kéri tőle: Lányom, gyertek haza! Ettől kilelte a hideg, elkezdett zokogni, és Ex-íróerr férje (ő bezzeg nem neheztel az átkeresztelése miatt, persze, mert nem is tud erről az új nevéről, nyilván) ott termett az irodában, mintha csak jelszóra teleportálódott volna oda, és felvitte őt a klinikára. Aztán elszabadult a pokol, amely, mint már említettem, több mint keserves tíz évig tartott…

Ezek után Lm jobbnak látta, ha csak regény formájában meséli az ő különbejáratú, saját, sátános vagy istenes történeteit…

Egyszerű szóváltás a 21-dik században egy alagsori könyvesboltban:

Fiatal lány, vásárló, kis nézelődés után: Ezt a könyvet szeretném!

Én (Lacitól koppintott standard szöveggel): Sikerült választani? 🙂

Ránézek a címlapra, a borítóra: Óh, pszichotriller! Próbálom észben tartani a címét, milyen kár, hogy hamarabb nem találtam rá erre a kötetre, beleolvastam volna. Scaunul gol/Üres szék, a szerző nevét nem tudtam megjegyezni, de lehet, hogy csak ponyva. Mind1.

A lány: Igen, érdekesnek tűnik, ami azt illeti, kíváncsi vagyok! Látom rajta, hogy fel van villanyozva, és annak is örül, hogy olcsón hozzájuthat egy ilyen viszonylag új és jó állapotban levő kötethez. És én, bármilyen antipatikus tudok lenni néha, őszintén örülök a mások boldogságának. Állítólag erre nem mindenki képes, és nyugaton még tanítják is!

Ugye megbocsátja, hogy ülve maradok, nehéz hetem volt! – szabadkozom az udvariatlanságom miatt.

Lány: Semmi gond, maradjon csak nyugodtan ülve! Kiveszi a pénzt a pénztárcájából: Tessék!

Elveszem a tíz lejest. Kettő jár vissza! – mondom hangosan, hogy nehogy tévedjek ezután a fáradtságos hét után. Tényleg teljesen kimerültem, pedig nem is dolgoztam sokat. De valahogy kiszívták az összes energiámat, és sokat beszéltem, fecsegtem, többet mondtam, mint kellett volna. Olyasmit, amit nem kellett volna! És olyasmit is, amit igazából nem is úgy gondoltam!

Óh, köszönöm szépen! – így a léány, s elmenőben kedvesen hozzáteszi: Pihentető hétvégét! Érzem, hogy ez a részéről nem csak üres protokollszöveg. Mindketten őszinték voltunk, és azt mondtuk, ami épp a szánkra jött. Kevés szóval sokat!!

Mint az a légikísérő ott Amerikában, amikor majdnem lekéstem Miami-ban hazafelé a gépem, mert az American Airline repterére mentem, és nem olvastam el a jegyemen a figyelmeztetést, hogy operated by Iberia. Aztán amíg az Iberia kapuját megtaláltam, rengeteg időt elvesztegettem, annyira késésben voltam már, hogy a csomagomat se mérték le, nem számított már, ha esetleg meghaladja a húsz kilót, csak az volt a fontos nekik is, hogy érjek oda a kapu bezárása előtt. Sietve átvették a nagy bőröndöt, felcimkézték, megmutatták az irányt, s én szaladtam, mint egy megkergült jószág, néztem a feliratokat, már nem engedhettem meg magamnak, hogy irányt tévesszek, csak rohantam, rohantam abban a falu nagyságú légikikötőben, egyszer egy reptéri alkalmazottat is megkérdeztem, úgy futás közben, errefele van-e a barcelonai járat, igen, igen, biztatott, szaladtam tovább, ijedtenegyedül, párszor voltam már ilyen helyzetben, hogy csak magamra számíthattam, de azért az ilyesmit az ember sose tudja megszokni, és akkor végre ott volt előttem a kapu, a Gate nemtudomhányas, már mindenki betódult rajta, egy negyvenes hispán tipusú egyenruhás légikísérő nyájasan rámmosolygott, mintha csak engem várt volna, és üdvözölt: Hello Sweety! Mintha a menyország kapuja elé értem volna. Azt hiszem, elkéstem! – mondtam én zihálva. Erre ő még megnyugtatóbban mosolygott: No, sweety, in then minutes! És betessékelt a repülőhöz vezető zárt folyósóra.

Még ma is fülembecseng a hellosweety-je…

Valahányszor értelmes beszélgetést szeretnék folytatni, vagy beleszólok a Nagyok intellektuális eszmefuttatásába, visszakérdeznek, hogy a kutyáim jól vannak-e?! Ebből megértem, hogy az értelmes társalgásokban nekem nincs mit keresnem, ki vagyok zárva! Azt is megértem, hogy a spirituális érzelműeket a szkeptikus materialisták nem fogadják be, ez teljesen érthető, hiszen két ellentétes táborról van szó, és még van az is, hogy a humán végzettségű ismerőseim (tisztelet a kivételnek) azt feltételezik rólam bunkó mérnök vagyok. Erről mindig az jut eszembe, hogy az orvosis barátnőm, akivel sporadikusan néha-néha együtt laktunk (Kolozsváron) az ő Petőfi utcai diákbentlakásában, kiröhögött, amikor azt a szót használtam, hogy depresszió (PRESIUNE -DEPRESIUNE, nem a betegségre értettem, habár elgondolkodtató, hogy vajon miért vonatkozik pont ez a fizikai jelenséget fedő fogalom a súlyos pszichés zavarra is?), mert ez ugyebár egy orvosi szakszó, és nekem azt nincs honnan tudnom, hogy az mit is jelent! Hát ne is tudjam! Persze, akkor még a 90-es évek elején ezt a szót leginkább egy fizikai jelenségre értették (nem volt úgy elterjedve a búskomorság megannyi műfaja) , amikor egy szervben a nyomás alacsony, csak ő, a barátnőm, azt nem tudhatta, hogy a nyomás ugyanolyan alacsony lehet egy műszerben is. Elsőéves volt még, én meg már harmad, és akkorára a műszaki egyetem “anatómiájába” már eléggé beleástam magam. Kénytelen voltam, ha el akartam végezni a gépész szakot.
Mindenki annyira védi a saját szakterületét, nehogy oda kívülálló beférkőzhessen! De hiszen ez így volt évszázadokkal ezelőtt is, a céhek képviselői legtöbbször csak a saját gyerekeiknek adták tovább a szakmai titkokat, vagy az nagy dolog volt, ha egy nem közülük származó, alacsonyabb rendű fiatal elkezdett inaskodni náluk.
És az embert nemcsak akkor röhögik ki vagy mosolyogják meg, ha belekontárkodik a mások szakterületébe, hanem ha próbálja megosztani alternatív élményeit, hogy hogyan sikerült például mélyrelaxációval egy bizonyos testi fájdalmat megszüntetnie. Ez mondjuk akkor lenne szavahihető, ha bizonyítottan súlyos beteg lennék, és minden orvosi kezelés nélkül, a relaxáció, a lazítógyakorlatok hatására eltünne a jóldiagnosztizált betegségem. Persze a materialisták akkor is ráfognák, hogy véletlen, és semmi köze a “hókusz-pókuszhoz”. Mert most divat ateistának lenni, ha nem vagy az, akkor kizárnak a csúcsértelmiségiek köreiből.
Azt se tudom bebizonyítani, hogy önhipnózist alkalmaztam saját magamon az álmatlanságomra és szorongásomra, hogy kineveztem az almalevet altatónak, és akárhova megyek, egy ideje muszáj magammal vinnem egy nagy termoszban otthon facsart goldenalma-altatómat. Mert más, pl. a bolti lé nem hat, és az a vicc, hogy ez a szer (most már szernek kell neveznem!), úgy működik, mint egy rendes, komoly drog: ha keveset iszom belőle, korán felébredek, ha sokat, egész nap kába vagyok, és emiatt híztam el megint, mert a későeste elfogyasztott gyümölcslé hízlal, pechemre, és a rossz hírem saját magam számára az, hogy többé már nem tudom feloldani a hipnózist! Mint a Woody Allen filmben, nincs erre egy jólbevált kulcsszavam! Nem hat se a Konstantinápoly se a … mi volt a másik? 😜 Hiába próbálok arra összpontosítani, hogy mától az almalé nem altató többé, hanem teszem azt, ezentúl a mentatea veszi át ezt a szerepet, mert nem jön be! De még mindig jobb, mint antidepresszánst szedni!
Így hát eldöntöttem, hogy még jobban beleásom magam az alternatív tudományokba, mert bőven van még mit tanulnom 🙂

Maci a testünkben zajló kémiai reakciókból, folyamatokból olvassa ki az érzéseinket és szándékainkat. De a betegségeinket is mindig kiszagolja, ahogy a társai sérüléseit is, egészségügyi problémáit is. Ezért neki a kutyák és a házikedvencek között is a látó és talán a gyógyító szerepe jutott. Mert a ház személyei közül a táltosi rangot magamnak tartom meg. 🤣😜 Leszámítva az öreg Dani bácsit, aki egykor ennek a kis laknak az ura volt. De ő most a falakbazárva él, és a gerendák repedéseiből üzen nekem álmatlan éjszakáimon, amikor a szút hívja segítségül, hogy hangot adjon jelenlétének. A betűző szú, ahogy Krúdy nevezi, a tudományos megnevezésre hivatkozva, perceg, pattog, korcog szigorú ritmikussággal, és sajátos matematikai séma szerint, és nekem sajnos minden kivételes tulajdonságom ellenére, még nem sikerült megfejtenem kódjeles üzenetét. Ha a Morse ábécét megtanulnám, az talán hasznomra válna. De én bármit is lusta vagyok elsajátítani, ami nem tartozik a mágia és ezotéria témakörbe. Vicceltem.

Ma például különleges nap volt, 2020.02.02. És én erről csak most este értesültem, egy messenger üzenetből. Mert elég sok üzenetet kapok nap mint nap, és őszintén be kell vallanom, hogy csak a fontosabbakat nyitom ki, sajnos mindenkinek nem válaszolhatok, mert akkor egész nap mással sem foglalkoznék, csak a válaszadással. Találtam egy oldalt, ahol kielemzik ezt a mai különleges dátumot, de nem elégít ki. Gyertyaszentelő Boldogasszony, a medve kijön a barlangjából, hát ez is kicsit necces volt ma, mert ha délelőtt jött ki, akkor esett az eső, ha meg délután, akkor sütött a nap, szóval, akkor melyik medvének a jóslatát fogadhatjuk el? A délelőtt ébredő medve tavaszt jósol, a délutáni pedig hosszú telet!

Ami viszont az én szempontomból volt érdekes, az a ma hajnali álmom, mert volt benne egy olyasmi, amivel még álmomban soha nem találkoztam, éspedig az idő relativitása: azt álmodtam, hogy közeledtek a karácsonyi ünnepek, és magam is rácsodálkoztam, hogy milyen szokatlan és különös, hiszen csak most múltak el?! És régi kalotaszegi ruhát készültem vásárolni, egy idős nénitől, aki tudtommal már rég halott. Volt egy nagyobb összeg is nálam, és mivel tudatában voltam annak, hogy a teljes viselet nagyon drága, ezért ezt az összeget odaadtam előlegnek, látatlanban, mert a ruhát, a cifragúnyát (oh de kedves ez a szó nekem!) még nem láttam. Még valaki ott volt az álmomban, akiről egyszer már írtam, hogy ott volt, és könyvet írt, és nekem nem szólt róla.

És már megint vasárnap este van, és holnap már megint hétfő, de furcsa módon nem érzem azt a szokásos vasárnap esti szorongást, teljesen a hétvégén megnézett filmek határa alá kerültem, Simon Mágus, most hogy Andorai Péter elhunyt. Mi volt még? Ja, Hotel Grand Budapest, és két Harry Potter ismétlés az HBO-n. Már említettem, hogy anno, amikor írni kezdtem, a Susan Potter álnevet használtam, az 1995-ben kiadott Előszoba antológiában így szerepelek. Erre mit ad Isten? Most, amikor rákerestem a névre (a nevemre 😊), kiderült, hogy létezik egy névrokonom, aki ráktúlélő, civil aktivista, és még sok minden más, és 2015. február 16-dikán hunyt el, 87 éves korában. 95-ben talán még nem sokan tudtak róla, utána kezdett el vele foglalkozni a média. És mivel én mindig a számmisztikába bonyolodom, e harcos nő körül is találtam egy egybeesést, mert a február 16-dika az a dátum, amikor én 2001-ben Didilánykutyámra rátaláltam egy pad alatt, a Dónát negyedi végállomáson. És mivel senki se tudta pontosan mikor született, az állatorvos még abban sem volt biztos, hogy két és fél vagy csak kéthónapos kölyökkutya, ezért a rátalálásának napját ünnepeltük Íróerr exférjemmel. Megnéztem Enyedi Ildikó rendező wikipédia oldalát is, és ott is találtam egyezést, ugyanis ő meg 1955 november 15-dikén született. És ez a dátum, istenem, erről most nem beszélhetek. Dávid Ferenc püspöknek a születési és elhalálozási napja, de ami engem illet, 2003-ban ezen a napon egy olyan kálvária indult el az életemben, aminek a lefutási ideje kisebb-nagyobb szünetekkel nem kevesebb, mint 13 évet tartott. És ha kerekíteni akarnék, akkor ráfoghatom, hogy pontosan 2016 november 15-dikén ért véget. Na mára elég a rejtélyekből! Most a Királyné nyakláncát olvasom úgy kb fél 12-ig, mert legalább a 7 órát ki szeretném aludni, és mert Szerb Antal halálának is 75-dik évfordulója volt. Ha szerencsém van, itt is találok majd “véletlen” egybeeséseket. És mivel ez csak egyfajta jegyzet, ezt a blogbejegyzést nem fogom megosztani. Jó éjt mindenkinek!