Egyszer régen, réges régen, amikor még aktív, lelkes állatvédő voltam, készítettek velem egy interjút, és akkor csak úgy lazán kijelentettem, hogy imádom a világvége hangulatot! Nem értettem én sem, hogy mit akarok ezzel mondani, és próbáltam gyorsan visszaszívni, kimagyarázni, persze nem lehetett, és akkor inkább szépen megkértem a riportert, hogy ezt vágja ki a szövegből. Meg is tette, mert a jószándék vezérelte. A világválság most itt van, és kiélvezhetem minden percét! Még szilveszteri buli sem lesz! Hát kell ennél világvégébb fíling?! A hivatalos közleményben felfedezni vélek némi ellentmondást, mert a hatóságok sosem figyelnek egész pontosan a részletekre: ahol nem nagyobb a fertőzöttségi arány 3 ezreléknél, ott bizonyos feltételek mellett nyitva tarthatnak az éttermek, de 11-kor be kell zárniuk. Ha viszont csak 11-kor zárnak, a vendégek, hogy érnek haza 11-re, hogy ne sértsék meg az éjszakai kijárási tilalmat? Mert feltételezem az alkamazottaknak, pincéreknek lesz egy hivatalos papírjuk, amivel igazolják, hogy munkából térnek haza. Csak azt nem értem, miért foglalkoztat engem ez a kérdés, amikor vendéglőbe sem szándékozom menni, és pincér sem vagyok?! 🤣

Szinte már megörültem a kutyáim nevében, hogy nem lesz tűzijáték és petárdázás, de utóbbiban annyira nem bízok, mert házibulikat biztos fognak szervezni, és aki hajnali 3-kor szeretne hazamenni, hát az vár hajnali 5-ig, mi olyan nagy cucc? És petárdázni az ablakból is lehet, nem akarok ötleteket adni, de amikor a zsúfolt monostori negyedben laktam, mindig ezzel hozták rám a frászt a szomszédok. Kitárták a kétszárnyú ablakokat, és lőttek csak úgy vaktába a tömbházak belső udvara felé, Didilány kutyám meg csak úgy reszketett félelmében a nappaliban, az asztal alatt. Ilyen szempontból olyan nagy változás nem hiszem, hogy legyen, a felső utcánkban az újgazdagok biztos nem hagyják ki ezt a remek alkalmat, és jó sok petárdát felvásárolnak, legyen bőven tartalék az ünnepekre! De hát miről beszélek, hiszen már minden nagyáruház előtt ott vannak a petárda árusok, miért hülyítik az újságírókat azzal, hogy csak szilveszter napján árusíthatják a pirotechnikai eszközöket?

Azt álmodtam, leteszteltek covidra, és pozitív lett az eredményem. Semmit nem éreztem, semmiféle félelmet vagy ijedtséget, és a nővér se mondott semmit, közömbös volt. Elmentem, továbbálltam, de kicsivel később visszatértem, hogy megkérdezzem, akkor most szabadnapokat kapok-e? Erre az volt a hanyagul nekem odavetett válasz, hogy másnap ne menjek munkába! És másnap pont péntek volt, és akkor számítgáltam magamban, hogy lesz három nap szabadnapom, de jó! Még valami eszembejutott, valami fontos, azért is visszamentem megkérdezni, de akkor már a nővér nagyon türelmetlen és ingerült volt velem, hogy na mi van már megint? De erre az utóbbi kérdésre képtelen vagyok visszaemlékezni, pedig fontos volt a vírus terjedése szempontjából, amit a nővér, úgy tűnt nekem, csak úgy félvállról kezel! Előttem a sorban egy kis pisze orrú nőt teszteltek, s jól felnyomták neki a fülpálcikát az agyáig, hogy felszisszent szegényke fájdalmában, és én közben arra gondoltam, hogy nekem biztos nem fog fájni, mert nekem jó nagy orrom van! És igazam lett, semmit nem éreztem, amikor a pálcikát elkezdte spirálban forgatni az orrlyukamon keresztül a jobb arcüregem irányába. És ez érthető is, hiszen csak álmodtam!

A vasárnapi Maros-parti kutyasétán találkoztunk egy covidon átesett jóismerőssel, azt mesélte, hogy az orra sem csorgott, a feje sem fájt, láza sem volt, nem is köhögött, csak a szaglása és az ízlése szenvedte meg, gyanus volt neki, hogy semmit nem érez, azért teszteltette magát. A testvére, aki igen túlsúlyos, viszont nagyon rosszul volt végig, ő tartotta benne a lelket, és nem engedte, hogy kórházba vitesse magát (pedig alig kapott levegőt, éjszaka le se feküdt, ülve aludt), mert akit egyszer lélegeztetőre tesznek, az nem biztos, hogy élve megússza! – magyarázta. A családtagjai közül egyik sem kapta el, a férje se, a gyerekei se, viszont vele együtt ki kellett üljék otthon a két hét karantént. Mindenkinél másképp nyilvánul meg a betegség, zárta le a beszámolót kedves ismerősünk, mi pedig ezzel is szereztünk plusz infókat a vírussal kapcsolatban, első kézből. Lényeges! Én a séta alatt szorgalmasan szedegettem a nekem tetsző köveket, fehéreket (ezek a legritkábbak), de feketéket (amelyek a vízben szépen csillognak) és szürkéket egyaránt, hogy majd valamit kezdek velük. Télen nem nagyon köt a cement, ezért csak a tavasz beköszöntével érdemes a kőedénygyártást elkezdeni, így hát más ötletem támadt!

Kétféle gyep nő az udvarunkon, az egyik rendes fűszálakat növeszt, a másik fajta pázsit az meg olyan lucérnaféle, mi göndörszőrűnek nevezzük, és az a hátránya, hogy míg a sima fűcsomók átvészelik a telet, ez az utóbbi ősszel teljesen kiszárad, és csak májusban kezd újra kihajtani, a helyét pedig a kutyák kitapossák, jó sárosra, csúszósra. Na ezzel a csupasz területtel, gondoltam, kezdek valamit. Laci már évek óta ígéri, hogy hozat egy szekér követ Dani bácsival, de eddig még nem hozatott, és én nagyon tehetetlen vagyok ebben a kérdésben. Mert ahányszor rákérdeztem, Felhívtad Danit?, mindig azt a választ kaptam: Még nem! Már a Leroy honlapjáról is kinéztem, mennyibe kerül egy zsák udvarra való kavics, de aztán elvetettem az ötletet, mert az szúrná a kutyák mancsát, nagyon éles, szúrós kavicsok azok, olyat pedig, amit a víz simára csiszolt, lekerekített, olyat nem lehet kapni üzletben, vagy én nem tudok róla. Akkor hát “udvari” kavicsművészetre fel! jeligével elindítottam a nagy projektet. Mindig mindenből ki kell hozni a lehető legjobbat! Ha börtönben vagy, akkor tornázz egész nap és olvass! Valahogy rabnak érzem én is magam, amikor a kívánságom nem teljesül, de aztán mindig sikerül kitalálnom valamit, ami a közérzetem helyrehozza.

Egyszer régen, Sarmaságon, az első anyósommal nagyon összevesztem, sírtam, és tehetetlen dűhömben felszaladtam a tömbházak fölötti kukoricásba, és ott szinte önkívületi állapotban, mert annyira kilátástalannak éreztem a sorsom, elkezdtem az agyagos földben egy faraó képét megformálni. Engem is meglepett milyen jól sikerült az arca, a meztelen felsőteste, a sárga föld még a múmiaszerűségét is kihangsúlyozta, egy gondom volt csak vele, deréktól lefelé nem haladtam, sehogy sem tudtam a lábait befejezni. De nekem ennyi épp elég volt, hogy megnyugodjak. Akkor nem volt még okostelefon, hogy lefotózhassam, de nagyon elgondolkoztatott ez a pillanatnyi kézműves tehetségem. Lehetséges, hogy egy üzenet volt az ókori Napistentől, hogy nem hagyott cserben, velem van? Vagy csak egyszerűen annak a jele, hogy az ember felindultságában csodákra képes! Talán ezért nem is kell félnünk a válságtól, mert az új dolgok születéséhez mindig is krizíshelyzetre volt szükség!

Vasárnap a parlamenti választások napján, jómagam is, mint sok más zsurnaliszta sorstársam, egész nap dolgoztam. Ebédre hazajöttem, a fél hatos busszal meg visszamentem a városba. Nem értem én se, miért buszozok mostanában, pedig nincs is hideg, tavaly ilyen időben vígan bicajoztam. Úgy tűnik, kiöregedtem a kerékpározásból (is). Nem panaszként mondom, csak megállapítom. Egészen beesteledett már, amikor elindultam, a kutyák velem akartak tartani, a Milo kiszökött utánam a kapun, a következő portáig követett, Laci alig bírta visszatuszkolni az udvarra. Az utcai kivilágítás miatti esti-városi hangulat jóérzéssel töltött el, mintha nem is munkába indultam volna. Volt egy olyan előérzetem, hogy valami jó fog történni velem! A hármas vonalán ilyen régi nyolcvanasévekbeli rozoga buszok járnak, de legalább az órarendet pontosan betartják. 17.35-kor pontban érkezett most is a viharvert tömegközlekedési eszköz, felszálltam elől, a pénzt előkészítettem, hogy lássa, jegyet kell vennem. A sofőr elkülönített fülkéjének ablaka kinyílt, benyújtom a két lejt, mint valami kérvényt a hivatalba, kinyúlt egy kéz a bankjegyekért (a buszvezető arca takarásban volt!), elvette a két egylejest, aztán az egyiket hirtelencsak visszaadta. Mindketten jól jártunk, csak a szállítóvállalat jár rosszul, következésképpen mi is, mert ha mindenki blattol, egy ideig még a régi járgányokkal leszünk kénytelenek közlekedni. De jó nekünk az ócska is! 😀

Hallom, hogy a hátam mögött két fiatal beszélget: Te tudod, hogy 500 lej a büntetés, ha nincs maszkod? Igen? S akkor neked miért nincs? Ez már annyira periféria, hogy itt még az álarc sem kötelező! – gondoltam, miközben a magamét gondosan megigazítottam az orromon. Beértünk, leszálltam a főtér közelében, és megint elárasztott a kivilágítás okozta jóérzés. Régen, amikor újlaki kislány voltam, csakis ezért szerettem a nagyvárosokat, de még a kisebbeket is (mint mondjuk Somlyó), kimondottan ezekért az esti fényekért. Karácsonyi hangulatot idéztek bennem, még akkor is, ha nem közelgett az ünnep! Gyönyörködtem a látványban, figyeltem a kutyasétáltató személyeket, s eszembe jutott kolozsvári, monostori korszakom és az, hogy anyámnak Melatonint kéne vegyek. Betértem hát az egyetlen bioboltba, ami vasárnap is nyitva tart, megtaláltam dupla kiszerelésben a “természetbarát” altatót, ennek még jobban megörvendtem, de amikor ki szerettem volna fizetni, akkor jött a pofáraesés: nem volt nálam a bankkártyám, készpénz meg pont annyi, hogy épp ne legyen elég! Közben az eladó már beszkennelte a termék árát. Kínos helyzet volt, de csak egy másodpercig, mert amikor felnézek, látom, hogy ott áll előttem valaki, aki mosolyogva megkérdi, mennyi hiányzik az összegből? Két lej 20 bani! És megtörtént a tranzakció, hálálkodás meg minden! Ilyen percek is vannak az életben! Legyenek is!

Tíz után értem haza taxival, amire a pénzt szintén az ismerősömtől kaptam kölcsön. A taxis egy sovány, megtört, idős ember, elmesélte hogy járt az egyik polgármester jelölttel, aki nekiment egy kanyarban a kocsijának, s amellett, hogy nem ismerte be, hogy hibázott, még a rendőri jelentést se volt hajlandó aláírni, úgyhogy a biztosító sem fizetett, saját pénzén kellett megjavíttassa az autóját, végül még rá is ijesztettek, hogy ki lesz rúgva az állásából, ha nem fogja be! Mondom, még szerencsénk, hogy nem nyerte meg a választást! Nem szeretek taxizni, ha csak lehet, elkerülöm, de most jólesett ezzel a szegény-szerény bácsikával beszélgetni, és megtudni, mi van egyes közéleti személyiségek kisminkelt maszkja mögött.

Hétfőn egész nap másnaposnak éreztem magam, mintha szilveszteri buli után ébredtem volna, pedig nem is ünnepeltem a győzelmet vasárnap este, csak éppen nem tudtam elaludni. Ez már gyerekkorom óta kínoz, ez a furcsa dolog, hogy ha sok emberrel találkozom, akkor mintha megigéznének, olyan kényelmetlenül érzem magam utána, s rossz lesz az éjszakám. Először tíz évesen történt meg velem, amikor egy keresztelőben voltunk a szüleimmel, egy fehér zsörsze (jersey) pántos szoknya volt rajtam (mintha most is látnám, valamelyik régi képemen abban vagyok, úgy hogy nem volt nehéz észben tartanom!), végigtáncoltam a bulit édesapámmal, s sokan néztek, s csodálták, hogy milyen jól tangózom s keringőzöm, zsengekorom ellenére. Akkor éjjel a hideg kirázott, vacogott a fogam, fáztam, s nem tudtam aludni. Annyira elevenen él bennem ez a gyötrelmes éjszaka, hogy ha felidézem, most is érzem a hidegverítéket a hátgerincemen végigfutni (mert még egyszer ugyanez megtörtént velem, már felnőtt nő koromban, de ezt egészen másegyéb váltotta ki, egyszer majd lehet elmesélem, amikor a semmit el nem hallgatok korszakom is beköszönt)! Másnap persze kutyabajom se volt, s akkor nagyanyám arra kezdett gyanakodni, hogy biztos szemmelverés áldozata lettem. S ez az érzékenységem, úgy tűnik, mai napig kitart!

Végre találtam egy sorozatot, amelyet Lacival ketten tudunk nézni, mindkettőnk ízlésének megfelel, Erzsébet királynő életéről szól, A korona a címe, azelőtt pedig megnéztem a Lady Dianáról szóló (Saját szavaimmal című) dokumentumfilmet, és lefekvéskor azt kívántam, bárcsak megjelenne nekem álmomban! Sajnáltam és haragudtam is rá, hogy úgy elpazarolta a gyönyörű életét, persze tudom, nehéz volt ez a csillogó közszereplés, mindig reflektorfényben lenni, és Károly herceg se értette meg igazán, és karkötőt csináltatott Camillának, de akkor is, neki meg lett volna a lehetősége rá, hogy jobbá tegye saját sorsát, és nem kellett volna megvágnia magát, ha bántották, és bulémiához folyamodnia! De mi könnyen beszélünk, ne ítélkezzünk, amíg nem vagyunk a másik ember bőrében! Az tetszett nagyon, hogy tudta előre, hogy nagy ember felesége lesz, és azt is sejtette mindvégig, hogy nem lesz soha királyné! Milyen érdekes! Ezért reméltem, hogy álmodom vele, mert ez a mi kettőnk közös vonása, hogy én is mindig előreláttam/látom az életem fontosabb fordulatait, akaratomon kívül.

Lady Di azonban nem jelent meg, hanem reggel, amikor felébredtem, a homályos hálószobában, a szekrényem falán egy női profil árnyékát véltem felfedezni, nem Diána profilja volt, inkább egy mexikói maszkra hasonlított, még nagy fülönfüggőket is viselt, amit a szekrény oldalán lógó bizsus zsákom körvonala hozott létre számára. Mikor széthúztam a függönyöket, akkor jöttem rá, hogy az azelőtt este hanyagul a szekrényajtóra odadobott törölközőm képezett ilyen döbbenetes figurát. Akkor ez valamiképpen mégiscsak a hercegnő üzenete lenne? De hogyan értelmezzem?

Nem próbáltam értelmezni sehogysem, mindenesetre a hétfői gyötrelmes nap után, keddre mintha újjászülettem volna, és ahogy a kiscica egy leejtett papírzsebkendőnek is örül, és azzal is képes félórát eljátszadozni, úgy most én is boldog voltam, hogy kialudtam végre magam, és megadatott nekem az a lehetőség, hogy szerény képességeim teljes birtokában nekiláthassak dolgozni! Este pedig, ha Laci is úgy akarja, megnézhetjük A korona következő sorozatát. 😀 “Szép az élet és én is szép vagyok, szép vagyok/De jó, hogy élek, és én is jól vagyok, jól vagyok
Na én megyek, szevasztok, van nálatok terasztok!” – nem ezt a Padödö idézetet akartam, de sehogyse jut eszembe a másik dalszöveg-részlet 😁