Dédmamám halálára/rendhagyó önéletrajz,

amely az üknagyszüleimig nyúlik vissza…

(azt a hárászkendőt azért megtartottam volna… biztos jó egyenesen tarthatta a hátgerincet!)

Ezelőtt pontosan 63 éve, ezen a napon hunyt el a képen látható dédnagymamám. De ez rajtam kívül olyan sok embert nem hiszem, hogy érdekelhet, az viszont talán érdekes lehet, hogy én milyen gyökeres fordulatok árán juthattam ide, ahol most vagyok! Nem nagy kunszt, de a származásomat illetően, s az én szempontomból, mégis megér egy bejegyzést. 😀 Húshagyó kedden történt. Hozta ki reggel a guzsalyt a konyhaszobából, hogy tegye félre, mert azon a napon tilos volt fonni, és az ajtóban összeesett. Anyám és nagynéném nagyon szerették, és meglepő módon az édesnagymamám is, aki neki a menye volt. Pedig ez a Zsuzsi mama – mindketten Zsuzsik voltak, lehet azért is értették egymást – nagyon szabadszájú volt. És hamar felpaprikázódott, akárcsak én. Egyszer meg is mondta neki a szomszédasszonya, Nímeti Érzsi: Jaj, mi lesz magával Zsuzsi néném, amikor maga olyan szókimondó! Ki gondozza el magát?! Van nekem egy jó menyem! – ez volt a dédmamám frappáns válasza, dehát, mint látjuk, nem is kellett őt elgondozni, mert húshagyó kedden, ami március 5-dikére esett akkor éppen, reggel megütötte a szél, estére meghördült (kómába esett valószínűleg), és mire 9-et ütött az óra, már meg is volt halva. Hamar ment, szép halál, nem kínoznak hónapokig a korházban idegenek, akiktől viszolyogsz, nem vagy terhére a hozzátartozóidnak. Én is ilyen halált szeretnék! Nem tudom, hogy ilyen lesz-e nekem kimérve vagy sem, de amikor hetedikes koromban a Fekete tengeren táboroztunk (akkor még csak tengernek hívtuk, mert más nagyvizet nem ismertünk), egy cigányasszony jósolt nekem Konstancán, a kaszinó előtt, azóta se felejtettem el annak az épületnek a grandiózus formáját, meg azt a tengerparti sétálót. Azt jósolta: jó ember vagyok, de néha nem tudom türtőztetni magam, és 72 évesen fog érni a halál. Zsuzsi öregmamám pedig pont 72 évesen szenderült jobblétre. Már akkor kicsit elgondolkoztatott ez a dolog, ezt a március 5-dikét pedig most tudtam meg, amikor nemrég otthon jártam. Anyám csak úgy kérdezetlenül elmesélte. Hogy feltette a mosklékot melegedni a kályhára, és ahogy megszédült magára húzta azt is. Csak akkor nem értem pontosan hogy jön ide a guzsaly is? Ott feküdt az ajtó előtt, Bözsi tehetetlen nagynéném meg kiáltozott, ahogy csak bírt, hogy nagyapám jöjjön be. Még annyit tudott mondani erre Zsuzsidédi, hogy Jönne az, ha tudna! Merthogy nagyapám miatta nehezen tudta kinyitni a konyhaajtót.

Nekem egyetemista korom óta gondom volt ezzel a március 5-dikével, mert egyik legjobb barátnőm, Mimi ezen a napon született, de mégsem, mert 6-dikán, csak én jegyeztem meg úgy, hogy ötödikén, meg aztán volt egy barátom, aki meg pont 5-dikén. Van egy erdélyi kortárs író is, aki ezen a napon látta meg a napvilágot, úgy hogy boldog szülinapot neki :).

Zsuzsi dédim fiatal házasként (a hárászkendő itt is rajta van!), dédnagyapám pedig Nagy Bálint volt. 50 évesen önként vált meg az életétől, maga után hagyja 15000 lejes tartozást. Nagy pénz volt akkor 33-ban. Ami azt illeti, most se kevés a magunkfajtának.

A rendhagyó önéletrajz pedig abból állna, hogy vajon a sors milyen fordulatai járulnak hozzá, hogy egy olyan ember vagy inkább asszony, akinek valószínű jobbágyok lehettek a felmenői, egy kicsi faluból elindul, egyetemre megy, majd rádiós lesz, most meg itt ül egy osztrák gép előtt Vásárhelyen, és blogot ír. Ez a rövid változat kicsit bővebben meg így hangzana:

Volt egy György Pista nevű vidéki, egyszerű ember, akiről azt tartották, hogy csepükötővel kereste a vagyonát, aki 1849-ben született, december 16-dikán, pont azon a napon, amelyiken kereken 165 évvel később, 2014-ben, Didilány kutyám meghalt (valószínűleg szívinfarktusban). 1874 május 12-dikén (majdnem a szülinapomon 😉) feleségül vett egy Sólyom Erzsébet nevű szintén újlaki parasztlányt, aki 8 évvel volt nála fiatalabb, 1857 november 19-dikén született, ezért Erzsébetnek keresztelték, hogy egyszerre letudják a neve- és születésnapját.😁 Vicceltem, akkoriban nem is tartották a születésnapokat, inkábbcsak a nevezetesebb névnapok ünneplésének volt hagyománya. Ez a Sólyom Erzsi pedig születésével kiérdemelte, hogy őt is nevezetes napon köszöntsék. Aztán ők ketten megemberelték magukat, és felvették a csepükötőt, aminek segítségével kicsit megtollasodtak. Született egy lányuk 1885-ben (kerek évfordulója lesz idén),- nem tudom hányadik gyermekként, mert összesen hat volt nekik – György Zsuzsánna, a szóbanforgó dédmamám. Akiről annyit meséltek nekem, és akinek ma van a halálának az évfordulója. Boldog évfordulót! Miért ne lehetne ünnepelni, hiszen a vallásos kifejezés szerint is megboldogult! Azt tartja a régi hagyomány, hogy aki nevezetes napon hal meg, az egyenesen az Atyához megy. Zsuzsimama meg is érdemelte ezt, mert nem volt könnyű élete. 1902-ben ment hozzá terhesen (na tessék! még egy hasonlóság!) ifjabb Nagy Bálinthoz, akivel nemzett két gyermeket, nagyapámat és Borica mamát, utóbbi a megtévesztésig hasonlított az anyjára, főleg idős korában, ezért engem egész életemen át végigkísért egy érzés, hogy mintha személyesen ismertem volna a dédmamámat. (Az a csecsemő, akivel terhes volt, sajnálatos módon pici korában meghalt.) Gazdálkodtak ügyesen, mert a Nagy család is falusi viszonylatban módos családnak számított, azt írták be a nagyapám keresztlevelébe, hogy az apja kisbirtokos. De ez persze lehetett csak amolyan kedveskedés a hivatalnok részéről. Ezt a kijelentést azért merem megkockáztatni, mert különös, hogy se Nagy Bálint dédapám, se a nagyapám nem voltak besorozva a háborúba. Az édesmamám mindig azt emlegette, hogy elfizették, hogy ne kelljen menjenek. Ki tudja, mi az igazság…

Az öreg György Pista aztán 84 éves korában elhunyt, 1934-ben, pont azelőtt pár hónappal, hogy az anyai nagynéném, az ő nagyobbik unokája megszületett volna. Zsuzsi mamám (a György Zsuzsi menye) állapotos volt éppen Bözsivel (aki később lebénült), amikor üzenték, hogy rosszul van, és septiben szaladtak le az alsó utcára, hogy búcsúzhassanak el tőle, mert régen így mentek a dolgok. Nem az ápolónő telefonál az otthonból, és közli tárgyilagosan, hogy sajnos hozzátartozójuk elment, nincs többé (mert kíméletesen fogalmaz! benne van a protokollban!), megkezdhetik az előkészületeket a temetésre. Ükapám a családi legenda szerint száz hold földet hagyott a hat gyermekére, amelyek közül Zsuzsi dédim volt valamelyik középső, mint már említettem. Azért tudom, hogy nem a legkisebb volt, mert a legkisebbet én is ismertem, 77-ben halt meg, és az alsó utcán lakott, valószínűleg abban a házban, ahol az apja, György Pista meghalt. Kati nénémnek hívták, és mindig be volt kötve a homloka a fekete kendő alatt egy fehér kendővel. Ennek még nem érdeklődtem utána, hogy ez mit is jelentett vagy miféle hagyomány része volt, de mintha láttam volna a szomszédban, az idős H. Marinál is. Nagyapám és nagymamám is csak négy osztályt jártak ott helyben, és utána befogták őket a mezei munkára.

A György Zsuzsanna dédmamám keresztlevél másolata, az augusztus 7-dike is mindig olyan jelentős dátum volt számomra, pedig csak most tanulmányoztam át tüzetesebben ezeket a kivonatokat, megvan az összes az ükszülőkig visszamenőleg. 1943-ban állították ki, az akkori lelkész, Szabó Pál írja alá, akinek a sírja az újlaki templom előtt áll. Ebből a másolatból az is kiderül, hogy akkor éppen Molnár Gyula volt a faluban a lelkész, Kelemen Erzsébet meg a szülésznő! A keresztszülők nevei: Ungur János és Schill Viktória. Sose hallottam ilyen nevekről Újlakon.

Ami a nagymamám szüleit illeti, az ő anyját Nagy Ilonának hívták (ő is Nagy volt, gyakori vezetéknév ez, tehát a véletlen egybeesés nem annyira említésreméltó), olyan tiszta volt mindig a köténye, mint a harmat, és kémeri volt. Oda ment érte a dédapám Kelemen B. Ferenc, aki írástudatlan volt, és a falut se nagyon szerette elhagyni, ezért nagy erőfeszítés lehetett számára ez a leánykérés!. Csak a Pokoltóra járt, a Magura tetejére, fűzfavesszőt hozni, abból fonta a szakajtókosarakat. Mert mindennel fogózott, ahogy a lánya, édesmamám mesélte volt, hogy ő se legyen utolsó a faluban. Ezért a lányát, mamámat, szépen férjhez is tudta adni egy “jómódos gazda” fiához, a nagyapámhoz, Nagy Jánoshoz. (Aki a szóbanforgó dédmamám fia volt, de feltételezem, hogy ez a kontextusból már kiderült) A dédapám pedig 62 évesen kijelentette, hogy ő többet a faluból ki nem megy, csak a Fogadósi kútig meg vissza. Hát ahhoz képest én elég messzire eljutottam 50 éves koromig, Amerikába, Indiába, onnan meg vissza. A véletlen fordulatoknak köszönhetően, amelyek, jóltudjuk, nem is léteznek.

Most pedig, mivel ez egy generációkra visszanyúló önéletrajz lenne, feltevődik a kérdés, hogy mi volt az, ami kimozdította a világot az egyesúlyából/nyugalmi állapotából, és hogy történhetett meg, hogy az én anyám, Nagy Irma, a nagyszüleim második, egészséges gyermeke, egyetemre mehetett, és kvázi értelmiségivé válhatott. Hát mi más, mint a szocializmus és a kollektivizálás! Azt is elkezdték és menetrendszerűen végbevitték kicsiny falunkban, és hogy, hogy nem, nagyapámat ez a történet pont a negyvenes éveiben találta, azelőtt bíró volt pár évig a faluban, rábeszélték, ráerőltették, hogy kollektív elnöknek lenni menő, erre a posztra ő lesz a legalkalmasabb! Nem akarta, de elvállalta, pedig tudta, hogy a rokonság mind meg fog rá haragudni, amikor rá kell vennie őket, hogy a sok jószágjukat meg a földjüket kötelező módon, márpedig maradéktalanul szolgáltassák be a közösbe! Így is volt, és ez nagyapót nagyon megviselte, 47 éves kora után mind csak betegeskedett, a szívével, a tüdejével, az idegeivel, 61 évesen nyugdíjazták, mert súlyos szívbetegséget állapítottak meg nála. S azután már csak 9 évecskét élt, és idegei felmondták a szolgálatot! Értitek ugye?

Nem kell ehhez gravírozó gép, egy erős szeg is megteszi…

És akkor, az ötvenes években, jött az a hullám, hogy a falusi gyerekeket egyetemre küldték, anyám, Irma is egy nyáron át tanult/magolt szorgalmasan egy kárásztelki barátnőjével közösen (ami azt illeti szintén Irma nevezetű), akinek az apja szintén kollektíva elnök volt ott náluk a községben, de fogadjunk, hogy ő nem roppant bele! Mert csak a mi fajtánk ilyen beleroppanós! És ősszel mind a ketten bejutottak Bukarestbe a fináncra. Ez kb 59-ben történt, akkor szűnt meg a Bolyai Egyetem Kolozsváron. 64-ben, talán, kedves anyám/anyukám sikeresen elvégezte az egyetemet, később leállamvizsgázott, és Váradra helyezték. 66-ban megismerkedett apámmal, aki a haverje/jóbarátja/cimborája esküvőjére utazott Újlakra, szinte le is maradt róla (mert a lakodalmasokat szállító buszt utolsó percben érte el), s akkor én meg sem születek! 67 nyarán összeházasodtak, és Kolozsváron telepedtek le. 68 májusában én mégis megszülettem (hála a dekrétnek!), nem kaptak lakást, anyu mind sírt, sírdogált, biztos szülés utáni depressziója lehetett (mondanánk most), apámnak felment a cukra, na akkor jó, jelentette ki, költözzünk Újlakra! És lőn.

Így tehát én mint falusi kislány nevelkedtem, mikor kérdezték hol születtem, az a Kolozsvár olyan távoli nagyvárosnak tűnt nekem, mint mondjuk ma Párizs lenne (de még távolabbi, hiszen ma már oda is olyan könnyű eljutni!). És mivel egy jó osztályba kerültem Somlyón, ahol mindenki egyetemre készült, hát én is készültem, mire másra készülhettem volna, mint a mérnökire. 😀 Mert a fél osztály odament. Nem nagyon voltak opciók, orvosi, kémia szak, ilyesmi (a kémiát meg sajnos nem értettem épp annyira😜, de úgy általában véve nem is voltam a liciben jótanuló, csak amolyan közepes). 1987-ben sikerült mégis bejutnom Kolozsvárra, második próbálkozásra, 6,67-es átlaggal, és amikor boldogan elújságoltam a kedves nővérnek, akihez zongoraórára jártam, eléggé hüledezett, hogy ilyen alacsony jeggyel is be lehet jutni egy kolozsvári felsőfokú tanügyi intézménybe?! Az apácák más világban éltek akkor (is). Elvégeztem az egyetemet, 92-ben, és mivel Kolozsváron feltétlenül akartam maradni, az első utamba kerülő álláshirdetésre jelentkeztem. Az meg (pech-hemre vagy szerencsémre) épp az újságírás területén volt. Nekem is kedvezett a fordulat, mert ha nem lett volna rendszerváltás, akkor most tervezőmérnök lennék. Szóval két fordulatra volt szükség, nem is, mert háromra: először az ükapám kellett feltornássza magát a jobbágysorból, aztán a nagyapám kellett egyetemre küldje a lányát a(z ebből a szempontból) számukra kedvező körülményeknek köszönhetően, utána pedig a 89-es változások révén, magamnak kellett kihasználnom azt az opportunitást, hogy a friss demokráciában (rengeteg) újságíróra volt szükség. Hát így alakul egy “alsórendű” család tagjainak élete pályája a történelmi változások sodrásában. Végülis sokkal korábban kezdődött mindez, azzal, hogy az 1400-as években Gutemberg feltalálta a nyomdát, így az írástudás és az olvasás széles körben elterjedhetett, a tudás megszerzése nem volt már csak a felsőbb rétegek kiváltsága. Így aztán fokozatosan eljutott hozzám is az iskolázottság lehetősége. Talán a negyedik áttörést pedig az internet jelentette, mert ezáltal boldog, boldogtalan (meg az olyan, mint én) blogot írhat! 🤣 Blogotlan nem marad senki. Hát nem csodálatos ez a viszontagságos nagybetűs SORS (Isten kifürkészhetetlen útja), amelyet csak ma tudatosítottam magamban, a dédmamám halálának évfordulóján?

Ja és még volt egy dolog, ami elég fura! Még Kolozsváron éltem, a 2000-es években talán, egy éjszaka megjelent nekem álmomban, és így szólt: Tudod, hogy te vagy az én reinkarnációm!? Majdnem fordítva írtam, hogy ő az enyém, ami nem mást, mint az idő visszafelé való csörgedezését jelentené! De ha azt vesszük, hogy a keleti bölcsek szerint nincs is idő, akkor talán ez is lehetséges! A kedvenc dédim képe (olyan idegen nekem ez a szó, hogy dédi) akkor is ott függött a nappalink falán, ahogy most is a konyhában, kicsit felnagyítva, így hát talán érthető, hogy miért álmodtam vele! Ahogy nézem a megsárgult fotót (valószínűleg “buletinkép”), nincs kizárva, hogy bennem él tovább, akár a reinkarnációja is lehetek. Főleg, hogy ezzel a meg nem szűnő hátfájással már én is dédmamának érzem magam. 😊😜

Ha most így sulykolnám én is a ruhát, talán jobban fájna a hátam. A magyar etnográfiai múzeum képe, de írja rajta is, úgy hogy használhatom gond nélkül. Remélem.

1 thought on “Dédmamám halálára/rendhagyó önéletrajz,

  1. Pingback: Kapható a hazugságárusoknál! | ludasmanyi

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s