Annyit gondolkoztam, azt a sok szépséget, amit ott láttam, hogyan vessem papírra!? Fél napokat jegyzeteltem, menyasszony-lányommal megmásztuk a Gaisberget, felmentünk a várba, végigjártuk a Mirabell parkot, a templomokat, a Domquartier múzeumot, végigsétáltunk a híres Getreide sétálóutcán, bementünk a Mozart szülőházába, a lakóházába, bemerészkedtünk a Szent Péter templom katakombáiba. Még a Szent Sebastian sírkertjébe is betévedtem egy este hazafelé menet, és nagy meglepetésemre felfedeztem a Mozart özvegyének, Constanze-nak a sírját, meg a Dopplerét (az orvosét, akiről elnevezték a Doppler effektust), meg a Paracelsus  síremlékét, mind ott van, és én csak úgy magamtól odataláltam! És voltunk Zell am See-ben, a síparadicsomban, sétáltam a csodás tó partján, legalább ötszáz képet készítettem, a kislányom lagzijáról nem is beszélve, és most mégis csak azt a szegény korházi asszisztensnőt látom magam előtt, a kétségbeesett arcát, és hallom siránkozó  hangját, amint panaszolja, hogy ő volt valaki valamikor, és most, hat hónapja csak a ganélé fröcsköl naponta az arcába!

A Gaisberg-en

Arrafelé elvittek a lányomék, visszafelé meg, gondoltam, igénybeveszem a Romfour szállító társaságot. Akkor még semmit nem tudtam róluk, a nevüket sem ismertem, csak annyit hallottam, hogy létezik egy járat Salzburgból Szebenbe, felhívtam a neten talált számot, és beprogramáltattam magam október 16-dikára. Oroszos kiejtéssel beszélt a diszpécsernő, feltételeztem, hogy Moldova Köztársaság-beli, és a bizalmam kicsit azonnal megingott irányukba, mit jelent az előítélet. Tizenhatodikán aztán majdnem percnyi pontossággal értem jöttek a lakás elé (mert ezek házhoz jönnek). Egy kisbusz volt, két sofőrrel, viszonylag könnyen megtalálták az új lakónegyedet, amit Blanka lányom szerint még a taxisok is nehezen találnak meg, mert nincs rajta még a google térképen. Hiába na, a keleti ember feltalálja magát, és az ösztönei is működnek, nem kényelmesedett úgy el, mint a nyugati! Néztem, hogy elől van három hely, hátul négy, ők ketten vannak, megéri ezeknek csupán 5 embert szállítani? Megnyugtattak, hogy csak három utasuk van, velem együtt, szóval a kényelem garantált! Blanka is elcsodálkozott, mert meglepetésünkre a csomagtartó tele volt csomaggal. Azt mondták 40 kilónyi súlyt hozhatok magammal. Kérdi anyám telefonon: És lesz annyid? Hát, mondom, valahogy összeszedjük, hogy legyen, még beteszek két téglát is, ha szükséges! Engem felpakolt a lányom ruhával meg finom pihepaplanokkal, úgy néztem ki tényleg, mintha új életet kezdeni indulnék Romániába! Vagy az összes vagyonom menekiteném haza. A csomagtartóban meg azért volt annyi utazótáska és bőrönd meg doboz, mint később kiderült, mert a cég utasnélküli csomagszállítással is foglalkozik.

Ahogy felültem, a nemvezető sofőr rögtön beindított egy jó kis mánélé CD-t, és rámkacsintott. Nu-mi pasa de banii care cheltuiesc, am placerea sa chefuiesc! Ráébredtem, hogy ezek itt azt hiszik, én Blankánál dolgozom, a házvezetőnője vagyok, vagy a bébiszittere, vagy ki tudja micsodája, főleg, hogy első látásra nem hasonlítunk egymásra egy szikrányit sem! Nem viszonoztam a mosolyát, a vezető sofőr háta mögött még jobban összehúztam magam, odalapultam az ablakhoz, és elszörnyedve láttam, hogy az meg vezetés közben macifüles, maciorros szelfit készít magáról a messenger alkalmazással. Atyaisten! Gyorsan bekötöttem magam! Annyi kisbuszbalesetről hallani!

Igy jutottunk el Kopfenbergbe, ahol egy lilásan kivilágított szűrreális madárszerű szobor körül forgolódtunk a bekötőúton, amit nagyon szerettem volna közelebbről látni és lefotózni, de nem sikerült. Ahol megálltunk, egy várkastély felé vezetett felfelé az út, onnan a közelből vettünk fel egy szászrégeni férfit. Nagyon beképzeltnek tűnt, modern, márkás cuccokat viselt, három sörrel volt felszerelkezve, csak egy kis kézipoggyásza volt, és amint felszállt, bejelentette, hogy ő cigizik. Fel is bontotta rögtön az egyik dobozos sört, és nagyon gyorsan fel is hajtotta. Na, gondoltam, csak ez hiányzott, semmi más, egy alkoholista dohányos! Mi jön még?! Félóránként megállunk, hogy ő elszívhassa az adagját? De nem történt semmi ilyesmi, mert hamarosan hátrahanyatlott a feje, és spontánul elaludt, jó hosszú időre. Mehettünk a harmadik személyért. Az Graz előtt lakott valahol, egy csendes kis városban, luxuslakásban. Később jöttem rá, hogy idősek rezidenciája. Nagyon beszédes oltyán nő volt, nekem startból antipatikus. Már megint az előítéletek! Átmentünk Magyarországra, és Budapest után megálltunk egy kamionos parkolóban. Nem vagyok finnyás, de annyira bűzös volt az a hely kint is, hogy a mosdó meglátogatása után, azonnal visszamenekültem a kisbuszba. Minden sarkon sötét alakok beszélgettek. Benn, az üdítőkön kívül egyetlen fajta szendvicset árultak, mindenki azt ette az asztaloknál. És mintha kint sokkal büdösebb lett volna, mint bent a vendéglőben. Ezt a fonákságot soha nem fogom megérteni!

A cég régen tombolát is árult, most inkább ebédet ad. Egy egész ipar épült a vendégmunkás vándorlás köré.

Akkor kezdtem összebarátkozni a campulung-i csajjal. Mondta, hogy egy öreget gondoz, de a felesége is él még, velük lakik. Az öreg csak vegetál, hát mondom akkor nem húzza sokáig! Így van ez már négy éve, javított ki, ő csak kesztyűvel dolgozik, és minden kolleganőjének tanácsolja, hogy használjanak kesztyűt, nehogy elkapjanak valami bőrbetegséget. Az öreglány szeszélyeit már megszokta, fel se veszi, de sok kolleganője már az első hónap után feladja. Három éve dolgozik kinn, ez a harmadik munkahelye, és mindenhol végigvitte, értsem ezalatt azt, hogy a beteg elhalálozásáig. Látszott rajta, hogy egy belevaló nő, nem lehet megtörni, se kétségbeejteni. Mindent úgy fogad el, ahogy van. Azt hittem, nincs férjnél, meg is kérdeztem tőle, hogy van-e szünete napközben, ki tud-e menni a városba, van-e alkalma ismerkedni? Reméltem, hogy egy ilyen talpraesett nő csak talál egy rendes férfit, aki elvegye, és kimenekítse ebből a rabszolgaságból. Van mindennap két óra szünete, mondta, de otthon várja a férje és a négy éves kislánya. Ezt tisztáztuk, és azt is, hogy egyelőre annyit tud németül, hogy megértesse magát, és ő is megértse, amit mondanak neki. A családjával minden este skype-on beszélget. Említettem neki a borzalmas zenét, amivel itt az úton kínoznak, azt válaszolta, ő erre is felkészült, mindig van nála füles, és hallgatja telefonról a saját zenéjét. Az arca erősen vörhenyes volt, de ez őt láthatóan nem zavarta, és ettől még a vonásai szépek maradtak. Nagyon megkedveltem, összepuszilóztunk, úgy váltunk el a határon, mint jóbarátok. Bár én is ilyen lehetnék! – gondoltam magamban. Ettől a fiatal oltyán nőtől van mit tanulni! Életbölcsességet, főleg.

A Pietricica pihenőhely: reggel 7-kor, a parkolóban egy roma gyerek olcsó, de márkás parfümöt akart ránktukmálni, a végén már potom 8 euróért is!

A román határ és Várad után aztán egy másik szörnyűséges pihenőhely következett, a Pietricica vendéglő, ahol ebédet is adtak. Én parasztcsorbát rendeltem, nem volt nagy a választék, de annak is csak a levét szürcsölgettem. A kenyér “vattakenyér” volt, annak ellenére, hogy a héja alapján házikenyérnek tűnt. Az asztalra tejfölt tettek ki a többieknek, a pacalleves mellé, végül kentem egy tejfölös kenyeret, habár Blanka három napra való kajával csomagolt fel. Nem tudtam mire megy ki a dolog ezzel az ebédeltetéssel, hát arra ment ki, hogy ott aztán négy órás kényszervárakozás következett. Ez nálam nem volt belekalkulálva a pakliba, de valahogy eltelt, kibírtam. Rengeteg kisbusz várakozott a tágas parkolóban, amikor a fenti képet fotóztam, még csak pár futott be. Elosztottak bennünket, mint a táborozni induló gyerekeket, úticél szerint. Ott váltam el a campulung-i csajtól, a buszunk Suceava felé vette útját, nekem pedig át kellett ülnöm a vásárhelyi buszra, amelyen már 12 hely volt, és be kellett várjuk az összes járatot, amíg megteltek a helyeink. Akkor hallottam, hogy volt az úton egy szokásos baleset is, az egyik autóvezető elaludt, nem volt vészes, “csak” nekiment egy másik autónak, nem sérült meg senki, de időbe telt, amíg az utasait átvette egy kollegája.

Ez már a vásárhelyi kisbuszról készült, a Pierticica parkolóban megnőtt a forgalom. Csak lesifotózni mertem, nehogy megverjenek!

Itt a Pietricica-nál ismerkedtem meg az asszisztensnővel, akit életemben nem fogok elfelejteni. Már úgy ült fel, hogy bemutatkozás után a facebookon megmutatta a profilképét, hogy ő az onkológián dolgozott egy pár hónappal ezelőtt, és négyezer lejes fizetése volt. És közben reszketett a hangja, majdnem elsírta magát. És én is majdnem, vele együtt. Volt ott még egy németországi gyári munkás, olyan negyvenes pasas, szintén vásárhelyi, az próbálta vígasztalni, és a lehetőségeket ecsetelte, hogy hogyan kereshet elviselhetőbb munkahelyet. Adela ugyanis egy tehénfarmon dolgozott, több tíz tehenet fejt és gondozott naponta, és nem is a magasszárú gumicsizma zavarta, ami tönkretette a lábát, hanem a farm tulajdonosának stílusa, aki egyfolytában ordít rá. Döbbenten hallgattam, ahogy teljes meggyőződéssel kívánta, hogy bárcsak megbolondulna az az ember a sok ordítástól! A negyvenes pasi halkan megkockáztatott egy kérdést: nem maradhatna itthon egy pár hónapra, amíg nem talál valami jobbat? Nem, szó se lehet róla, jön a tél, van egy iskolás lánya! Kérdem, és nem dolgozhatna ugyanúgy az egészségügyben ott is, mint itthon? Óh nem, hát nem ismeri a nyelvet! Mondom az isten szerelmére, asszonyom, tanulja meg már azt a németet!! Jaj nem lehet, nehéz, és ő már nincs abban a korban, hogy idegen nyelveket tanuljon!

Bánffyhunyad határában is megálltunk, ahonnan a romapaloták jól látszanak.

Mellettem egy maroshévízi  fiatal barna menyecske ült (a busz addig ment az útvonalon, amíg mindenkit haza nem szállított), a Trónok harcát nézte telefonról. Kérdem, ő hol dolgozik? Egy béna fiúra ügyel. Most harmincéves, 18 évesen autóbalesete volt, még a hajtásija se volt meg, akkor tanult vezetni, és nyaktól lefele teljesen lebénult. De beszél és nagyon okos. Kérdem: maga megtanult németül? Óh, legyintett, rendesen megtanulni sose lehet azt a nyelvet! Ott még az orvosok is dialektusban beszélnek, ő hiába próbált itthon leckéket venni! Ő annyit hajlandó megtanulni most, amennyire éppen szüksége van, hogy elboldoguljon. Kérdem: az a sérült fiú ragaszkodik magához? Hát persze, hogy ragaszkodik, hisz csak vele van éjjel-nappal. Saarland-ban élnek, a francia határ mellett, a fiút ezért Marcel-nek hivják. A család egy héten egyszer benéz, hogy megvan-e mindenük, nincs-e szükségük valamire, de különösebben nem törődnek vele. Van egy huga is férjnél, az egyszer egy héten telefonál. Ő pedig 24 órából 24 órát vele van, éjjel is, hol a párnáját kell megmelegíteni, mert fázik a feje, hol pedig vizet kér. Ő két hétig alig alszik valamit, csak elbóbiskolni tud éjjelente a kanapén, a fiú szobájában, aztán hazajön Hévízre, pihen, miközben dolgozik helyette a váltása. Kérdem: nem kimerítő ez magának? Óh, neki a kávé lett a legjobb barátja! Szegény újlaki nagymamámra gondoltam, aki ezt 61 évig csinálta egyfolytában a mozgássérült nagynénémmel, nem váltotta fel senki, nem fizettek érte, nem panaszkodott, és mégcsak nem is kávézott!

Marcel sokszor megoldja a kisfia matekháziját, az elküldi neki messengeren a képet, és Marcel-nek van egy írószer a szájában, aminek a segítségével a számítógépet használja, úgy ír (mert csak a fejét tudja mozgatni), és tartja a kapcsolatot a világgal. Időnként a városba is szoktak ketten menni, a motoros kerekesszékét is ő maga irányítja az állával. Mikor a toplica-i hölgy leszállt cigizni a következő parkolóban, Adela a negyvenes pasinak odasúgta: Prost sa fii, noroc sa ai! A hülyének szerencséje van! Nem jobban el tudnám én látni az a béna fiút, mint ez az együgyű nőszemély?! De amikor az “együgyű nőszemély” visszaszállt az autóba, kedvesen érdeklődött tőle, hogy milyen ügynökséggel jött ki Németországba, és vajon nem tudna neki segíteni, hogy ő is találjon magának egy hasonló beteggondozói állást. Aztán megint csak siránkozott, hogy a románoknak ugyanazért a munkáért 10 eurós órabért fizetnek, miközben az osztrákoknak 40 -et. Cigányoknak tartanak bennünket – fakadt ki! Rumänien zigeuner! – igy hívnak! – sipítozott! Istenem, ennek nem lesz jó vége! – gondoltam magamban. Annyira átéreztem a lelkiállapotát, aggódtam érte, meg voltam győződve, hogy az idegösszeomlás határát súrolja. Már attól tartottam hazáig se bírja ki ép ésszel! Meg akartam jegyezni, hogy én a helyében előbb hat hónapos fizetésnélküli szabadsággal próbálkoztam volna, mert akkor most visszamehetne a korházba folytatni a szakmáját, és ezek után biztos beérné 4000 lejjel is, de jobbnak láttam, ha hallgatok. Miért növeljem a kétségbeesését szegény asszonynak?  Hátha ez az ignoráns toplica-i menyecske mégiscsak segít neki majd jobb állást találni! Azért nevezem ignoránsnak, mert tett egy olyan kijelentést, hogy ha neki sokat pofáznak, ő úgy otthagyja őket, mint a pinty! Keres magának jobb helyet! Meg akartam jegyezni, nem sajnálja azt a szegény fiút, aki úgy ragaszkodik hozzá?! Nincs egy csepp részvéttel se iránta? De úgyse lett volna értelme…

Ne feledkezzünk meg a régeni dohányosról sem, ő is ott ült a közelünkben parfümfelhőbe burkolózva (ezzel, tudjuk, el lehet viszonylag jól rejteni az árulkodó alkoholszagot). Hallgatott, várta járjon le az út, tudjon cigizni, nem árult el magáról, a munkájáról abszolut semmit, és mintha kicsit remegett volna a keze, meg az arca is időnként fájdalmas kifejezésbe torzult, de végig hallgatag maradt. Nem tudtam eldönteni, hogy ennek is az idegét tette tönkre az osztrák főnöke, vagy az alkoholizmusa miatt remeg, vagy az alkoholizmusa a munkakörülményeinek a következménye? Magambaszálltam kicsit, volt időm 24 óra alatt bőven elgondolkozni a román “migránsok” sorsán, meg a sajátomén. Ez egy dráma, ami 27 éve folyik, persze nem mindenki éli meg drámaként (lásd a campulung-i és toplica-i eseteket), de a legtöbb családtag szenved: aki otthonmaradt, az hiányolja a távollévő családtagot, aki meg gürcöl külföldön azért a pár száz euróért, az meg a honvágy és a kiszolgáltatottság érzése miatt. Van, aki feltalálja magát, lásd a toplica-i és a campulung-i nőket, meg a negyvenes gyári munkást, és van, aki összeomlik, mint a korházi asszisztensnő. Mert ő ahhoz volt szokva, hogy fölényeskedjen a betegeivel, most meg ő került kiszolgáltatott helyzetbe. Ezért olyan megalázó neki ez a szituáció, és elviselhetetlenebb, mint annak, aki sose volt hatalmi helyzetben. Amióta a rabszolgaságot az emberiség feltalálta, azóta ez a kényszer, hogy uralkodjunk, hogy megalázzuk társainkat, hogy éreztessük a hatalmunkat, visszaéljünk a helyzetünkkel, semmit nem változott. Ráadásul, Adela szerint a farmtulajdonost még polgármesternek is megválasztották. Egy ilyen kényurat! Mert velük, a falubeliekkel, és mindenkivel a községben, kedves és szolgálatkész, csak rajta és a munkásain éli ki zsarnoki hajlamait.

Egy kolduló romániai nő üzenete a Mirabell park közelében: Van két gyerekem, a férjem elhagyott, a lakásom elvesztettem Romániában, kérem segitsenek! Semmi extra, csak a szokásos! Itthon legfeljebb csak a gyerekek száma lenne nagyobb a papíron!

Alig aludtam valamit a 24 óra alatt a két buszon, de valahogy mégis feltöltődve értem haza, cseppet sem éreztem magam fáradtnak, és hálás voltam, hogy itthon lehetek, hogy beülhetek egy taxiba a Voiajor-nál, ami csekély 12 lejért elvisz a könyvesüzletig, ahol Laci-párom várt rám, és megörült nekem, meg a vásárfiának. Boldog voltam, hogy viszontláttam a Forradalom utcabeli üzlettársakat, meg az itthoni Csangó utcai jószomszédokat, meg az összetajkolt kis mézeskalácsházunkat (ami inkább sóskifli, mint mézeskalács). Mind az öt állatom kitörő örömmel fogadott, és hordta be lelkesen a talpán a házba a sok port meg bacilust. De legalább ez az én házam, az én bacilusom, az én poros-mocskos kis vittyillóm, amit az én szerény kis fizetésemmel hála istennek fenn tudok tartani! És nem is vágyom többre, csak jó szóra, kedvességre, és néha talán elismerésre. Nagyon szánakoztam Adelán, de én, a helyében, a tehéngané-lapátolás közben is azt a kurvára nehéz nyelvet tanulnám!  (Amit különben a tíz nap alatt nagyon de nagyon megszerettem!)

Blanka bevallotta, hogy már nem is meri mondani az osztrák ismerőseinek, hogy Romániából származik, mert egyből elkezdik mesélni neki, hogy “Egyszer kibéreltem egy lakást egy román vendégmunkásnak, s képzeld, a szemtelenek, tizen laktak benne!” Meg  országunk hallatán számonkérik, hogy “Blanka, te tudsz arról, te tisztában vagy vele, hogy Romániában kinozzák az állatokat, és az emberek a kutyájukat kidobják az utcára?!” És megnyugodhattam, hogy tényleg valós az örökbefogadás, nem a bőrükért viszik ki az elárvult négylábuakat, ahogyan a rémhirekben terjesztik. Ausztriában sokan három kutyát is örökbefogadtak már innen, Blanka legalábbis sok ilyen esetet ismer.

Blanka, az én kis tündérkém, akinek nem tetszett a slájere, csak egyszer viselte, a lagzi előtt, itt a konyhában, amikor felpróbálta! 🙂

Sose induljatok el ezzel a nővel lovastúrára! Ez egy komoly figyelmeztetés! Én is nagyon megszívtam most a hétvégén! Csakhogy tudjátok: ez Bea barátnőm, Bethlendi Istvánnak, a Nagykalotai Lovarda tulajdonosának hitves felesége, akikhez olyan nagy izgalommal megyek mindig túrázni, de most – mivel nem az ismerős terepen voltunk – Beának sikerült engem öt perc alatt elbátortalanítania. Idegen hely, Magyarország! Eger melletti lovastanya, Nagy Norbert ügyvéd rezidenciája, hozzák a lovakat a legelőről, kikötik, tanakodunk ott mi nők, hogy melyiket válasszuk, erre Bea, hogy ő nem is tud jól lovagolni, és hogy ezek vajon szelídek-e, és millió kétely és kérdés, és nekem már a gatyám reszketett, és ráadásul ott volt még a múltheti hír, hogy egy ismerős hölgy leesett a lóról, ki akarta védeni az esést a kezével, és eltört a csuklója! Meg hogy mekkora mázlim volt nekem, hogy a múltkor megúsztam medencetörés nélkül azon a kemény, köves úton a Radnai havasokban! Na jó, na, ezt nem Bea mondta, de most mindent a nyakába varrok! De inkább, mielőtt felhívna, és kérdőre vonna a durva kijelentéseimért, kezdem az elején!

Meghívtak múlt hétén a Heves megyei barátaink, Tóni, Sanyi, Balázs, Adorján, Sipi, István, Bendzsi, Norbi, Attila, Gábor és biztos kihagyok valakit (a cowboykalapos sármos urakat, de ők majd ott lesznek a képen!), egy hosszú hétvégére, hogy ismerjük meg az ő vidéküket, és az ő lovaikat, ne csak mindig itthon, a mi térfelünkön találkozzunk!

Csak Bánffyhunyadra kellett eljutnom, onnan már vittek (Beáék), szállítottak, fogadtak, leszerveztek mindent (Tóniék). Első megállónk a Tiszatónál volt, Poroszlón, ahol meglátogattuk az Ökocentrumot, nem tudom a Duna Deltában van-e most már ilyen (96-ban jártam ott utoljára), de itt nagyon de nagyon olyan (A fenti kép a kilátótoronyból készült)! Most először láttam Vizát, a magyar őshalat, Bea már ott elkezdett stresszelni: Ditke, az akváriumban nem szabad fotózni! Jó, Rómába is ez áll mindenütt, de az olaszok már lemondtak arról, hogy a turistákat lépten-nyomon figyelmeztessék, és különben is az én telefonomnak nincs villanófénye, úgyhogy szerintem nem zavarta meg túlságosan a halak nyugalmát.

A család: István, Bea, Emma, a tízéves lovas és a kicsi Gábor. Bezzeg most jól fog, hogy mégis fotóztam!

Kicsónakáztunk a tóra is, most tudtam meg mi a káka, pedig a Marosparton is van belőle elég. Van ott mindenféle vizimadár, olyan is, amelyik szalad a vizen, szárcsa vagy mi, az ökocentrumban még pelikán is. Aztán találkoztunk Tónival, a főlómesterrel (állatorvos doktor), aki az egész túrát leszervezte (órányi pontossággal!), és elmentünk egy halászcsárdába vacsorázni. Azt hiszem most ettem először igazi halászlevet, harcsával, korhelymódra. Isteni volt, valahogy a kispetri nagymamám paprikás tokányára emlékeztetett, a paprikás ízesítés miatt persze. Hiába na, a paprika az általánosan magyar íz itt is ott is! Onnan Tóni vezetésével eljutottunk egy poroszlói tanyára, Aranyosi Dombi Lovastanya, 78 hektáron fekszik, hiába a síkság, be se látni az egészet. Van ott minden, szürkemarha, állatsimogató kisnyuszikkal, kíváncsi kecskékkel, és persze gyönyörű fajlovakkal. István, a kisebbik testvér (a gazdaságot a család egymagában látja el, mindent megtermelnek, amire szükségük van, István foglalkozik a lovakkal, a lovastáborok szervezésével, és a vendéglátással, apa-anya és nagytestvér a mezőgazdasági részével) kikocsikázott velünk a tanyára, még vaddisznót is láttunk, és a Tisza-tó partján, a töltésen is végigmentünk. Azt mondják az első benyomás mindig meghatározó, sose jártam még az Alföldön, csak átutazóban. Hát nagyon beleszerelmesedtem ebbe a végtelen tájba: balra nézel, 10 km, jobbra nézel, 20!

Reggel Beával felkeltünk még napfelkelte előtt, ott 6 óra volt, de nálunk már 7. Kimentünk mozogni egy kicsit, amig a gyerekek fel nem ébrednek. Ő tanított engem karatézni, én meg őt jógázni. És közelről lefényképeztük a szürkemarhákat, olyan tiszteletet parancsolónak és kicsit olyan félelmetesnek tűntek, akár a kalotaszegi bivalyok. Ahogy szúrós tekintetüket rámszegezték, az volt az érzésem, hogy a velőmig látnak!

 

Volt egy ló is egy külön karámban, akivel barátkoztunk, úgy akarta érvényesíteni akaratát, hogy kaparta a földet. Úgy értelmeztem én, hogy közölni akar valami fontosat velünk, csak mi nem értjük a pataszavát! Amikor aztán a többieknek is megvirradt, várrt a forró kávé és a finom reggeli. Ebben a lovastársaságban, majdnem István-társaságot mondtam, egyre szaporodnak az Istvánok – amikor a vendéglátónk édesapja kijött, kezet nyújtott, Bánrévi István – mondta, szinte én is Bódizs Istvánként mutatkoztam be!

Lili, kanca létére, egy szupererős ló, és szereti repíteni a kocsit. Ott aztán a bakon Istvánnal mindent megbeszéltünk a másfél órás utazás alatt, a tisza-tavi horgászástól kezdve a lovastáborokig. Vannak emberek, akik beköltöznek a saját kis lakócsónakjukba, és ott élnek hónapokig, nyáron, azt esznek, amit fognak. De jó élet lehet, ha fürödni akarnak, az ablakból egyenesen fejest ugorhatnak a vízbe! Hazaérve pedig Emmát felültették egy szép magas lóra, és István tartott neki egy kis kiképzést a karámban. Aztán pedig Ilike, a barátnője – akiről utóbb derítettem ki a neten, hogy profi sportoló – bemutatott pár akadályugrást.

Én ilyet csak filmekben láttam, de ott az Alföldön, ez olyan természetes, mint nálunk a feketepályás sízés!

 

Beszélgettünk még kicsit a hazai lovazásról is vendéglátónkkal, s indultunk tovább, Tóni már körözött minket, hogy fél háromra Szilvásváradon kell lennünk! Szivünk szerint még maradtunk volna, de elbúcsúztunk azzal, hogy hamarosan Erdélyben találkozunk, és elindultunk a lipicai lovak fellegvára felé.

De előbb útbaejtettük a Stühmer mintaboltot és csokigyárat. Eszembejutott a Charlie és a csokigyár, tudjátok, amelyikben Johnny Depp játszik, és könnyű volt a mesevilágba beleképzelnem magam. Azoknak az édességeknek nem lehet ellenállni, meg is lett az azonnali kevésbé kellemes hatása, de az utóhatása is, itthon a mérleg világosan megmutatta, és a hasamon a háj mennyisége!

Gábor csak fagyizni akart, és ez a gyermeki falánksága az egész turnét végigkísérte, azt hiszem négy napig szinte csak fagyin élt, de kutya baja se lett. Nem mint az én kis hároméves unokaöcsémnek, akit még a széltől is óvnak, és mégis mindig valami baj éri.

Szilvásváradon úgy megbámultam a kocsiból a lovasstadiont, majd kiestem a Tóni autójából, mintha még a ménesnél magánál is érdekesebb lenne! Mert sose láttam olyat, azt hittem a lovasbemutatók és a lovassportok általában mindig a nyílt téren zajlanak! Most röhöghetnek rajtam az egri cowboy-ok! Egyenesen az Állami Ménesgazdasághoz mentünk, ahol szintén túrakocsiba ültettek, és elkocsikáztunk a főbb attrakciók megtekintésére. A dombon volt a kancaménes, a Bükk fehér sziklái (így nevezik őket). A lipicai lovak általában szürkék (mint tudjuk, fehérló nincs, az a szakszótárban szürke, a szürkés-pettyes, az almásderes, és van vércse almásderes is). 104 lovat kezdett hajtani felénk a csikós lefele a dombon, és Tóni odaszólt: Figyeled, hogy egyből vágtába ugrasztja a lovát! Az egyik csikó feje beszorult a deszkakerítésbe, szerencsére volt állatorvos a közelben (Tóni személyében ugyebár), és a mi Istvánunk is értette a a módját, hogy kell ilyen esetben eljárni.

Innen ellátogattunk a csődörökhöz, akiknek semmi dolguk nincs ezen a világon a fedezésen kívül, és ott volt a lovasmúzeum is. Most tanultam meg, hogy mi a sallang. Ezek a régi szavak úgy bennünk élnek, de a jelentésüket már nem is ismerjük, csak regényekben olvastuk valamikor. Hát az valami ilyesmi, díszítés a ló fején vagy szügyén (és persze átvitt értelemben is használják, lehet csak utóbbi szövegkörnyezetben találkoztam a kifejezéssel, ki tudja). Itt Bea már nem mondta, hogy nem szabad fotózni! Ez a nő most kinyír, ha legközelebb találkozunk (ami persze elkerülhetetlen, és biztos a közeljövőben bekövetkezik!!).

Volt kocsimúzeum is, egy hatalmas útépítésre használt kocsival a múlt század elejéről. Azt biztos négylovas fogat húzta. De nemcsak az volt, sokféle hintó meg fogat mindenféle korból, majd ha arra jártok, megnézitek!

Szilvásváradról – ahol akkor szombaton éppen lóversenyt rendeztek, minden irányból jöttek a sok lószállítóval a település felé – átmentünk a Mátyus lovasudvarba. Itt van szállodai és vendéglő rész, és van lovardarész. Még lófuttató is van, Bea szerint baromság, ő ha itt dolgozna, azzal kezdené a napot, hogy minden lovat kora reggel meglovagolna. Ha éppen nem lenne nő a közelben, akit lefrusztráljon! (Jó na Bea, levághatod a fejem legközelebb!! Most énrajtam a sor, hogy megszivassalak, pedig most magamból kellene inkább hülyét csinálnom, megérdemelném!) Onnan átmentünk a Nagy Norbi ügyvéd tanyájára, itt olyan gyakori, hogy valakinek tanyája legyen, mint nálunk a hétvégi ház a hegyekben. Az kisebb, mint az Aranyos Dombi, “csak” 8 hektáron fekszik, és egyetlen ember, szintén István, látja el az összes feladatot, a baromfiudvart, a lovakat, a júhokat, a szamarakat, cicát, kutyát, és főz a vendégeknek a saját maga tervezte grillezőn. Még borpincét is ő maga épített sajátkezüleg. Hozták nekünk készségesen a lovakat a legelőről, s itt kezdődött az én kálváriám! Amiután Bea barátnőm belémrakta a frászt, végül nem nyergeltem fel, hagytam, menjenek ők vágtázni, én inkább szelfiztem a szamarakkal. Most életemben először kerültem szamárközelbe (magamat leszámítva), valahogy ez eddig kimaradt, és elbűvöltek  ezek a kedves, barátságos, simulós állatkák. A magas lovak után most már nevezhetem őket nyugodt lélekkel állatkáknak, gondolom. El is határoztam, hogy inkább szamarat veszek, mint lovat, Jézus is azon vonult be Názáretbe, akkor nekem miért lenne kevés egy nagyfülű barátsága?

Szamarak és lovasok

Ezután az én nemlovaglásom után jött csak az igazi buli! Ismét megerősödött bennem a tudat, hogy százszor jobb valamit rosszul csinálni, mint bele se fogni! Akkora nagy űr tátongott bennem ezután a kudarcélmény után, és amikor a gazdaságot vezető nemtudomhányadik István még meg is jegyezte, amikor facebook ismerősök lettünk, hogy : Te nem lovagolsz, de a profilképeden lóval vagy!!?  azt hittem ott menten elsüllyedek szégyenemben! Adorján kínált itallal, odasúgtam neki, inkább ötször estem volna le arról a magas lóról, mintsem, hogy ezt a megsemmisülést elviseljem! Nem is viseltem el, jól berugtam, azóta se hevertem ki rendesen! Bendzsi remek paprikást főzött az üstben, azt álltuk körbe, miközben benn a konferenciateremben levetítették a vendégeknek a mi Radnai lovastúránkat. Persze én is ott voltam a képkockákon, de már annyira valótlannak tűnt az egész, mintha meg sem történt volna. Gondolkoztam is azon, hogy én most már feladom ezt a meddő próbálkozást. Vagy nem adom fel, de akkor miért voltam olyan nagyszamár, hogy nem pattantam fel abba a fránya western nyeregbe, hiszen a kápába fogózhattam volna, ha nem érzem magam biztonságban. Itt is van ilyen Vásárhelyen a remeteszegi ismerősömnél, Ritz Zolinál, ültem már ilyenben, neki is van western nyerge, elől azzal a kényelmes fogódzóval.

Sany, Tóni, Adorján, Balázs, és a meglepetés vendég, Móni! Háttérben István, egyik a sok közül!

Az evészet után beruccantunk Egerbe, az esti kivilágítás tökéletes fényben tüntette fel az egri várat, a lovasszobrot Dobó Istvánnal nemrég áthelyezték, de megtaláltuk, Bea felpattant ott is a lóra, Balázs gyorsan követte példáját. Hogy alul hol írta apró betükkel, hogy a szoborra felmászni tilos, azt a félhomályban nem lehetett látni! Sétálgattunk a belvárosban, meglátogattunk egy romkocsmát is, ahol nagy élvezettel olvastam, hogy Fontos! Ittas személyeket kiszolgálunk! Na ez pont én vagyok, gondoltam, s rendeltem egy bubisvizet!

Mi jut eszembe arról, hogy Eger? Gárdonyin és az Egri csillagokon kívül? Hát az egri bikavér! Rengeteg szőlős mellett haladtunk el a tanyai látogatások során, a Norbi nyolc hektáros lovastanyája is szőlősök közé van beékelve, és itt a szőlőutakon kocsikáztattak a Mátyus lovasudvar túrakocsiján is. A távolban a város terült el, meg a 900 méter magas  “csúcs”, ami nekik hegynek számít, de nekünk csak afféle magasabb domb, a mi erdélyi Istvánunk élcelődött is, hogy na ott fenn már leesett a hó biztosan!

Itt egy kis magánrepülőtér a Mátyus közelében, erre kocsikáztattak

Vasárnap délben aztán elbúcsúztunk a Mátyustól, hazafelé menet Egerben még egyszer megálltunk, sétálgattunk világosban is. Engem a legjobban a Gárdonyi ülőszobra és a Tinodi Lantos Sebestyén szobor hatott meg, mintha ott lapult volna a szellemük is a bronzalkotásokba zárva. Hiába mind halogattuk, csak eljött a búcsú ideje is, Tóninak mindent megköszöntünk, a szervezést, a profi túravezetést, a sok türelmet, és persze az ő és a fiúk kedves vendéglátását, elbúcsúztunk Mónitól is, aki menet közben csatlakozott hozzánk, ő már járt Beáéknál Nagykalotán lovagolni, és most csak azért utazott le Miskolcról, hogy velünk találkozhasson.

Tele élményekkel, leamortizálva elindultunk a Hortobágy felé, ami engem megint teljesen lenyűgözött, mert hegyi embernek az az igazi élmény, ha síkságot lát, és vadludakat V alakban repülni. Még egy őzike is próbált átkelni az úton, de szerencsére meggondolta magát, és visszafordult a mező felé. Nem is tudtam eddig, hogy van Hortobágy település, ott megálltunk babgulyást enni, ez volt készen, s nekünk nem volt túl sok időnk várakozni. Lefényképeztem az amerikai sivatagokra emlékeztető kaktuszt, Aranyosi Dombi István mondta, hogy nyáron még 43 fok is van, egyszer egy szürkemarhájának felforrt a feje a napon. Végülis ez a klíma az én gyerekkori, párciumi-szilágysági klímámtól nem áll annyira távol, talán azért olyan kedves nekem a vidék.

Nem volt nagy távolság, ha úgy vesszük, Nagyváradtól számítva Eger csak 150 km, el se hiszem, mert nekem elég hosszúnak tűnt az út hazafelé (biztos Bea miatt :)). Váradtól Bánffyhunyadig még 87 km a távolság. Igaz, hogy én még Bánffyhunyadtól kb 3 órácskát autókáztam, de megérte a fáradtságot is, a Bea okozta stresszt is, a másnaposságot is, és a tanulság pedig az, hogy ha Heves megyébe szeretnék még valamikor életemben lovagolni, pár vágta-leckét nem árt venni, mert ott a lovak is hevesebb vérűek, s az Alföldön vágta nélkül nincs lovaglás!

Végezetül köszönet még egyszer fiúk a remek élményért! Ez itt az Emma lovasrajza, amit csak úgy pikk-pakk két tollvonással megrajzolt útban hazafelé, és titeket ábrázol mindegyikőtöket külön-külön! Ismerjétek el, hogy ez a kislány minden szempontból tehetséges! És Bea remélem megbocsát, amiért végig kíméletlen voltam vele 🙂

Itt pedig egy igazi alföldi western lovas: