Vasárnap reggel korán keltünk, megsétáltattuk a kutyákat a Maros-parton, kilencre haza is értünk, mert tízkor kezdődött a Bookfest. Szeretem, mert nincs az a tömeg, és csak mi árulunk magyar könyveket, tehát monopolhelyzetben vagyunk. De jó! Laci elhúzott háromnegyed 10-kor a színházba, ott volt a könyvvásár, én meg itthon maradtam. Egyszercsak jön egy kedves ismerős a negyedik vagy ötödik szomszédból, hogy a házukkal szemben a reggel valakik egy autóból kiraktak egy hátizsák kiskutyát. Nincs valami ötletem, melyik állatvédő szervezethez vihetnék be? De még a szemük sincs kinyílva. Óh, egek! Akkor azokat cumiztatni kell! Megadtam neki két számot és két címet. Egyiket felhívta, azt tanácsolták, vigye a néptanácshoz, gondolom a városi menhelyet értették ezalatt. Szomorú, vagy inkább égbekiáltó, hogy egy állatvédő szervezet ilyen tanácsot ad! Bevallom, nem akartam én kézbevenni az ügyet, mert nagyonis tudom, mivel jár ez. Álmatlan éjszakák, amikor hat kiskutyát végigetetsz, szinte már kezdheted is elölről. S itt felbolydulna a házirend, a cicák – főleg a rangidős Pici -nagyon nem örülnek a jövevényeknek. De volt máskor is ilyen eset, ezelőtt négy évvel, és átvészeltük, gazdit is találtunk a két kis kutyakölyöknek. Az más kérdés, hogy mennyire jó gazdit. Nem követtük az utóéletüket, ez is hozzátartozik a történethez, el kell ismernem.

A bácsi, egy áldott jó lélek, még csak nem is feltételezné valakiről, hogy megalázza, megszégyeníti, fölényeskedik vele, amiért nem hagyta az eperfa tövében a kiskutyákat, és próbálja a maga eszközeivel megoldani a sorsukat. Ellentétben velem, aki egypár pofont kaptam életem során az állatszeretetem miatt, úgyhogy erről szinte már írni is alig merek… Igazi istenfélő ember az idős bácsi, megingathatatlan a hitében. Az volt az érzésem, ahogy beszélgettem vele a kapun keresztül, hogy tényleg igazi, meggyőződésesen hívő ember. Nem fél attól, hogy kinevetik, visszautasítják, lebecsülik, megvetik, mint ahogy a többi ember szokott ilyenkor félni. Sugárzik egy zavartalan belső béke a személyéből. A macskája az út közepén jár, kísérgeti sétája során, de ő nem fél attól, hogy elüti az autó. Nem azért, mert nem érdekli, hanem azért, amit a fenti zsoltár mond. Elvitte a kutyakölyköket a szentkirályi menhelyre, ahonnan mi annak idején a Macit kivettük. Természetesen nem fogadták be a “rakományt”, mert nincs rá kapacitás, aztán továbbfuvarozta a kéretlen csomagot a városi menhelyre, ott meg, vasárnap lévén, nem talált senkit. Mit tehetett volna, otthagyta a bejáratnál, bár a szentkirályi hölgy figyelmeztette, ezek nem érik meg a reggelt. Mert véleményezni azt lehet minden helyzetben, az nem kerül erőfeszítésbe! 🙄

És akkor mit ad Isten, ma reggel megjelenik egy juhászkutyafajta, középtermetű, lomha, drappszínű szuka, nagy emlőkkel, és ott szaglászik az eperfa tövében, keresi a kölykeit. Sajnos elkésett. Ki tudja mennyit bolyongott a boldogtalan, amig a szag elvezette idáig… Két napjába került. Az állatok másképpen intelligensek, mint mi. Ezt csak az látja, aki mindig köztük él, vagy nyitott szemmel jár a világban. Megfigyeli, hogy a cicák mindent megéreznek, értenek a viselkedésünkből, a kutyák mindent észrevesznek, átveszik a hangulatunkat, mostanra meggyőződtem afelől, hogy telepatikusan kommunikálnak. Receptoraikkal letapogatják az agyhullámainkat. És ugyanolyan érző lények, mint mi. Ugyanúgy szenvednek a bezártságtól, a lánctól, a ketrectől, a magánytól, ahogy mi szenvedtünk a covid alatt! De a legtöbb embert nem érdekli, csak a saját kényelme. Mint ahogy minket is ebben a konkrét esetben… 😥 Csak akkor támaszkodunk az állatokra, mint társakra, ha az emberekben csalódtunk. A magányos nő a kutyáját becézgeti, beszélget vele, sétáltatja, de ahogy kerül egy társ, rögtön elhanyagolja, semmibe veszi, a kutya mintha már nem is létezne, nyűggé válik számára. A macska is lehet gyerekpótló, de ahogy megszületik a családban az első kisbaba, rögtön túladnak rajta, rögtön eszükbe jut, hogy piszkol, hull a szőre, karmolja a bútorzatot… stb…

Pedzettem Lacinak vasárnap délelőtt, hogy legalább hármat mentsünk meg, s valami csak lesz, de nem akart beleegyezni. Most megszégyenülten hallgatunk mindketten… Megmenthettük volna őket, csak két napig kellett volna cumiztatni, mert az anyjuk értük jött! Ha hinni tudtunk volna a jóban, az isteni gondviselésben, a csodában …

Ez már a kegyetlenség, az érdektelenség, az érzéketlenség, az empátiátlanság kezdete. Ezt nevezik felnőtté válásnak. Nagyon szégyellem magam, az állatvédők nevében, de főképpen a magaméban! Hagytam hat kiskutyát elpusztulni! 😥

Van a felső utcában egy nő, hangosan szokott telefonon beszélni, amolyan nagyszájú, odamondó asszonyság, egy idő óta annyira tisztelem, mert éjnek idején befogadott három, szintén kidobott kiskuszut, és azelőtt még kettőt, amelyik odaszületett a telke mellé, és nem érdekli, mások mit szólnak ehhez. Izzonyatos sírásra ébredtem egy éjszaka, kiszaladtam, de nem láttam semmit, csak azt, hogy fentről jön a zaj. Akkor sem mentem fel, pizsamában voltam, persze, mindig van egy ürügy. Másnap reggel hallom, hogy a nagyszájú asszony meséli telefonon a barátnőjének: “Amikor a férjem kiment, már csak hárman voltak életben.” Aznap kutyasétából hazafelé jövet, láttam is a három kis vidám lurkót az udvarán. És azt mondtam magamban: ilyen magabiztos, öntörvényű, a világ szájával mit sem törődő emberekre, asszonyokra van szükség, hogy valamellyest jóvátegyük a mások okozta rossz cselekedeteket. Amire én szégyenszemre most nem voltam képes…

amely egy pillanat alatt megöregített…

A forgatagon sok jó könyvet vásároltam, illetve elkoboztam a Laci standjáról😁 . Vettem egy számomra nagyon fontos kötetet a sepsiszentgyörgyi antikváriustól: Jill Morris, Álomfejtés a címe. Hallottam róla, és rég kerestem, tehát nagy meglepetés volt, nagy kincsre bukkantam. Vasárnap este neki is fogtam, és a hatás sem maradt el. 😎 Reggelfelé volt egy üzenethordozó álmom (én nevezem így, tévedés ne essék, ez egy tudományos kötet, Jungot, Freudot idézi): Petrimamával ültünk ketten egymás mellett vagy szemben egymással, nem is tudom, vagy egyszerre mindkettő 🙄, mert álomban minden lehetséges!, vonaton vagy buszon vagy a templomban, ez sem világos, és én elárultam neki hő vágyamat, hogy szeretnék lefeküdni, mély álomba szenderülni, mint Csipkerózsika, és idősen felébredni, hogy ne legyen már semmire se gondom, és senki ne rendelkezzen az én időmmel, szabadon eldönthessem, hogy mivel foglalkozom aznap, mit olvasok, milyen filmet nézek, ha akarom, egész nap mozizhassak, vagy misztikus könyveket olvashassak. Mert ez a legjobb az idős korban, hogy korlátlan szabadságod van, ha élni tudsz vele, nem a pénz az, ami nekem fontos, hanem a szabadidő, és az, hogy senki ne mondja meg nekem, hogy éppen mit csináljak! Ne függjek senkitől, mint most, mert a jelenben annyi bajom van, ellopják a virtuális identitásom az instán 😏, kapkodok össze-vissza, tévelygek, lemaradok egy csomó fontos eseményről, gyakorlatilag mindenről, időhiányában hanyagolom a barátaimat, annyit beszélek telefonon idegenekkel, hogy a hozzám közeliekre már egyáltalán nem jut se időm, se energiám!

Ahogy ezt az eszmefuttatásomat befejeztem, ránéztem Petrimamámra, aki nagy darab asszony/amazon volt, nem mint életében, sokkal nagyobb, termetesebb, jóval magasabb nálam, és nem is volt olyan öreg. Szóval fiatalos volt, sima volt az arca, nagy széles kezefeje az ölében pihent, fekete ruhát viselt, mert ő már negyven éves kora óta folyton csak gyászolt, és hiába neheztelnek rá halála után, akik neheztelnek, mert ő soha pajzán történeteket nem mesélt a falubeliekről, csak egy régi, laza erkölcsű fehérnépről regélt, aki mindenkinek tetszett, mindenkivel kifogott, mindenkit az ujja köré csavart, egy cigányprimás szőrszoknyát vett neki, közben lett volna mire költse a pénzét, mert otthon hét éhes gyermek várt rá, és ez a kikapós menyecske egyszer az erdőbe indult sétálni egy fiatal legénnyel, látták őket ketten eltűnni a sűrűben, de a nő soha többet nem tért haza. Amikor megtalálták, már a kukacok lakmároztak a testéből, és az anyja úgy siratta a temetésen, hogy “Drága kedves pompám!” Ezt az egy szomorú kimenetelű történetet mesélte el a kicsapongó cifragúnyás asszonyról, aztán ez lett felfújva egy egész regénnyé, kibővítve az író fantáziája, képzelőereje által, és ez okozta a galibát. De szegény Mama nem tehet róla, ez egy megtörtént eset volt valakiről, aki nagyon régen élt, és kétes körülmények között hunyt el…

Ahogy ránéztem erre a néma, megfontolt tekintetű, bölcs arcra, ledöbbentem, mert egyszeriben felismertem, hogy ha ez bekövetkezik, ez a nagy kívánságom teljesül, akkor mi többet mamával nem találkozunk, mert ha én idős vagyok, akkor az azt jelenti, hogy ő már nem él… E gondolat olyan fájdalmasan és mélyen érintett, hogy egyből felébredtem. Ránéztem a kezeimre, amelyeken ugyanazokat a májfoltokat véltem felfedezni, mint amilyenek az ő kezefejét tarkították nagymama korában, és rájöttem, vágyam teljesült: idős vagyok!

Az egész jelenet egy másodperc alatt lezajlott… Időtorzulás, időutazás a múltba, aztán meg vissza a jövőbe, vagy inkább a jelenbe, a gondolat sebességével.😀 Az álomban sokszor annyi minden történik, és amikor csörög az óra, kiderül, hogy az összes történés az alatt a másodperc alatt, vagy annak töredéke alatt játszódik le, amíg az óracsörgés eljut a tudatunkig.

Ami pedig az elhunytakat illeti, szintén Lacitól koboztam el a Bevezetés a kísértettanba című könyvet, ahol Magyar László András írja, hogy a régi népek, az egyiptomiak, de az ősmagyarok is, a halottakat és az időseket nagyoknak tekintették. Aki elhunyt, az naggyá lett! Ezért van az a kifejezés, hogy a “régi nagy öregek”, meg a nagymama, nagyapa is erre utal. Ki hitte volna? És emlékezzünk a gyerekkorunkban tanult József Attila versünkre, amit csak úgy mantráztunk, de nem értettük a lényegét. “… most látom, milyen óriás ő – szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében” – döbbenetes, nem igaz?

Szóval fennebb írja, hogy a lelkek a másvilágon megfiatalodnak, ezért találkozunk álmunkban fiatal önmagukkal, és ezért meglepően energikusak, mosolygósak, de bölcsek is. Mert ők már mindent tudnak, birtokában vannak a nagy titkoknak. Ami pedig a nagyságot illeti, ide is beszkenneltem egy részletet a Magyar László András ritka kis kötetéből, ami különben egy tanulmánykötet, tényeken alapul, úgyértve, hogy összegyűjtötte a régi írásokat, népi hiedelmeket, és azokból idéz. Nem állítások vannak benne, hanem egy összefoglaló arról, hogy kísértet témában mi mindent “debitált” az emberi agy (ha szkeptikus módon fogalmazok). Hihetünk bennük, vagy kinevethetjük ezen állításokat, a mi döntésünk. Én inkább hajlok arra, hogy elhigyjem, és nem zavar, ha kinevetnek emiatt. 😀 “Mert mi van akkor, ha kiderül, hogy minden, amit eddig tudtál/igaznak hittél, szemenszedett hazugság!” 😂