Ez a kép ez nem hamis, nem az internetről másoltam, bármilyen hihetetlen, ezt most “frissen” fényképeztem a remeteszegi temetőben, nagyonis hiteles. A sírkő is megvan, épségben, ott fölötte, csak nem akarom kitenni, mert ez olyan mintha valakit meztelenül mutatnál meg. Tisztán olvasható az elhúnyt családtagok mindkét neve, ott fent persze, és lent pedig… Szóval, aki kíváncsi, még a koporsóba is vethet egy pillantást, ha nem elégszik meg a mellette szétszóródó csontokkal. Tudom, kissé morbid a téma, de engem is megrendített ez a látvány, muszáj megírnom. Bíró Lajos ősmagyar kutató azt tartja, a régiek nem féltek a halottaiktól, tisztelték őket, és a temetőbe járni se féltek, sem nappal, sem este, sem éjjel. A halotti kultusznak minden kultúrában megvolt a maga helye, elég csak az egyiptomi múmiákra gondolni. A napokban néztem meg egy egészen friss dokumentumfilmet Tutanhamon sírhelyével kapcsolatban, hogy lehet, feltételezett édesanyja, Nefertiti ott fekszik a fia sírkamrájának falán túl, de ki merné azt a gyönyörűen festett falat áttörni, az olyan lenne, mintha lyukat fúrnánk Mona Liza festményébe. Ezt hogy a temetők félelmetesek csak a mai korban kódolták belénk, főleg a horrorfilmek, mert ez olyan kézenfekvő téma, zombik, földből kinyúló karok, stb.

Egy olyan temetésről jövök éppen, ahol összesen tizenhárman vettünk részt az adventista pappal együtt. Szokatlan volt számomra, mert én eddig csak olyan temetéseken jártam, fordultam meg, amelyeken a fél falu ott volt, vagy városon egy tele kápolnányi ember, plusz még akik kinn álltak az épület előtt. Az adventista pap elmondta, hogy az életet Istentől kapjuk ajándékba, meg kell ám becsülni, nem szabad csúfot űznünk Isten ajándékából (az elhunyt májcirózisban szenvedett, elég fiatalon távozott). Közben a ravatalozó mellett ott sétált le s fel egy hajléktalannak tűnő egyén, vézna testét pálcika lábai alig bírták egyensúlyban tartani. Mocskos hanorák volt rajta, elég vékony ebben a télies időben, és én arra gondoltam, hogy most hangzik el a példabeszéd, ami érdekelhetné, de ő süketen elmegy az intő szavak mellett. Aztán meg a régi facebook vicc is eszembejutott, hogy 500 ismerőse van a közösségi oldalon, és mégis alig jött el tíz ember a temetésére. Nem tudom az éppen eltávozott testvérünknek hány ismerőse volt a facebookon, vagy egyáltalán volt-e neki profilja, de olyan elszomorítónak találtam (persze az egészen megszokott dolog, hogy egy temetésen elszomorodj, és elgondolkozz a saját egzisztenciákon, és azon, hogy téged vajon mikor eresztenek le egy ilyen gödörbe), szóval elgondolkodtatott, hogy miért van az, hogy egyeseket teljesen elfelejtenek, míg másokat nimbusz övez hosszú éveken át. Vajon ez a földi létbeli státusnak a folytatása, hogy akik kivívják maguknak a tiszteletet életükben, azok életük után is részesülnek a dicsőségben? Akkor nekem is kábé ilyen kilátásaim lesznek, mint az alábbi kép mutatja 🙂 – ez mondjuk nem is a legrosszabb változata az enyészetnek…egy-két virágbokor, és más semmi…

Az ominózus sír oldalának repedésén át kilátszó korhadó koporsón lévő nevet csak itthon tudtam kiolvasni, amikor a fotót letöltöttem, és megdöbbentett, hogy ez a név pont a János. Mert épp a napokban meséltem Lacinak, a páromnak, hogy a mi családunkban ez egy nagyon peches, rossz ómenű név, főleg, ami a kalotaszegi vonalat illeti: a dédnagyapám, a petrimamám apja, 36 évesen meghalt vérmérgezésben, belelépett egy rozsdás szegbe, a petrimamám öccse, János, ottmaradt a háborúba, ott van a neve a kispetri házunk előtt álló hősök kövébe vésve, aztán petrimamámnak volt egy kisfia, még apám előtt, aki másfél évesen meghalt, szintén János, és a mama unokaöccse, a bátyjának a fia, Sinkó János, 22 évesen motorbalesetben húnyt el. A szilágysági, az újlaki nagyapám szintén János volt, és elég drámai életet élt ő is. Ennyit a Jánosokról, és az enyészetről. Az adventista pap a sírnál is mondott egy prédikációt, János Jelenések könyvéből idézett, miközben károgtak a varjak. Többször elhangzott az új föld és az új ég. És hogy ami most körülvesz bennünket, az a régi mindkettőből. Egy rokon megjegyezte, innen olyan szép a kilátás a városra, szegény megboldogult innen belátja majd az egész Vásárhelyet.

A négy sírásó elkezdte lapátolni a sírhantra a földet, az egyiknek váratlanul megszólalt a telefonja, nem zavartatta magát, letette a lapátot, alrébb ment kicsit, és felvette. Elég hosszasan beszélt, egy ilyen pillanatban nekem borzasztóan hosszasnak tűnt, mert a pap közben énekelt, és odaszólt a rokonokhoz, kereszt van, nincs, jó, lapátoltak tovább. A kereszt az most készül, nem volt rá idő, hirtelen ment el a halott – magyarázkodott a rokon. Nem lesz szokatlan a név nélküli sír, találtam még párat a remeteszegi temetőben. Családja nem volt, gyerekeket nem hagyott hátra, senki nem fogja keresni.

Február végén otthon voltam Somlyóújlakon az anyám szülinapján, és azon kezdtünk el vitatkozni, miután megittuk a szülinapi bort, természetesen, hogy ki az a Sinkó János, akinek neve a hősök kövén áll bevésve. Apám váltig állította, hogy petrimamának, az anyjának, csak egy fiútestvére volt, és az Sinkó Pista, a fiatalon balesetben elhúnyt János apja. Én pedig egészen jól emlékszem már zsenge gyerekkoromból, hogy petrimama mesélte, az ilyeneket nem szoktam elfelejteni, hogy két bátyja volt, és az egyik hősi halált halt a második világháborúban. Apám meg úgy tudja, hogy a nagyapja halt meg a háborúban, és az a Sinkó János, akiről én beszélek, nem létezett! Erről meg van győződve, és ebből nem enged, hogy a nagyapja neve szerepel a hősök kövén. Majdnem összevesztünk ezen, és engem mélységesen felháborított, felháborodtam a nemlétező János nevében is, hogy egy emberből, egy ember emlékéből még annyi sem maradjon meg, hogy valaha élt ezen a földön!

Az út a remeteszegi temetőből lefelé

És itt a tátongó sír, oldalnézetből. Imádok a régi temetőkben kószálni, de ilyet soha életemben még nem láttam: