Monthly Archives: September 2017

Egészségfelmérés stand up comedy módra

Ha B betűvel kezdődik a neved, annak nemcsak az a hátránya, hogy az iskolában mindig az elsők között felelsz, hanem az is, hogy a telefonkönyvben mindig kiszúrnak a termékbemutatók szervezői. A kilencvenes években résztvettem merino-takarót reklámozó vacsorán (miútán elfogyasztottad azt a szerény, de mégiscsak tisztességes és ingyenes krumplibürét-hússal, uborkasaláta nélkül, már szégyellted nem megvenni a számodra fenntartott méregdrága magyarországi takarót), aztán volt multilevel marketing képzés, ahol nagyon határozott, rikácsoló hangú hölgyek kinyilatkoztatták, hogy ez gyökeresen megváltoztatja majd az életemet, és pár hónapon belül, ha feltornászom magam, csak lógatom a lábam, miközben dől a pénz. Aztán még volt valami termékcsalád, aminek ismertetőjére exférjemmel ketten mentünk el, és külön asztalokhoz ültettek, szintén egy szállodai konferenciateremben, és értetlenkedtek, hogy miért nem akarjuk a terméküket megrendelni, és ezáltal elnyerni a szintén ingyenes, fennséges ökörsütésen való részvételt. Nem bírok egész állatot látni perzselődni, mondtam, és otthagytuk őket. Kifelé menet még láttam fél szemmel, ahogy a mi ügynökünket lepontozta a főnöke, amiért kliensei ilyen gyorsan elvesztették az érdeklődésüket. Azóta is sokszor csörgött a telefonom, de többet semmi ilyesmire nem voltam kapható. Most meg egyszerűen, alantos módon (beismerem) csak azért mondtam igent, hogy megírhassam.

Központi szállodában szervezték ezt is, kedves, divatosan öltözött, elegáns hölgyek, termográfia (hőkamerás vizsgálat), ingyenes egészségfelmérés. Előrebocsájtom, hogy én mindig pozitívan viszonyultam az alternatív vagy kiegészítő gyógymódokhoz, hiszek a keleti filozófiákban, az ezotériában, elhiszem, hogy a tibeti szerzetesek képesek magukon a vizeslepedőt megszárítani rideg szobájukban, hiszek a jógában, mindenben hiszek, ami szép és nemes. De, és most jön a de, azért a színjátszást és képmutatást könnyen felismerem. Gondolom, pont azért, mert hiszek az előbbiekben, lehet hogy van nekem is egy hatodik vagy hetedik érzékem, női intuició ez vagy megérzés, nevezzük bárminek.

Szóval belépek a hallba, már mások is megérkeztek, elindulok utánuk fel a lépcsőn, aztán sorbanállunk, bemutatjuk meghívónkat (amit postán kaptunk a telefonos meghívás után), és személyigazolványunkat. A kivasalt hajú, tűsarkú cipős, csinos hölgy beinvitál a terembe, ahol a szintén csinos, kellemes megjelenésű hölgymunkatársa vár. A konferenciateremben a asztalon egy aranysárkánykenyőcsös doboz, természetgyógyászati szakkönyvek, mágnesterápia és többréteges fémedények. Egy idős úr meg is jegyzi a hátam mögött: Na megint ezeket a méregdrága lábosokat akarják ránksózni! 

Kb 25-en gyűltünk össze, ott volt egy pasas is, akivel mindenütt találkozom, fesztiválokon, városnapokon, Szebenben, Segesváron, Verespatakon, mindenütt ott van, ahol valami történik, elneveztem időutazónak. Elég szkeptikusnak tűnik, ahhoz, hogy az alternatív gyógymódokban higyjen, de ha már időutazó, gondolom, ki kell próbálnia minden idők kezelési módszerét is. Előbb a vérsűrűség szintünket mérték meg, kiderült, hogy majdnem mindenki rosszul áll ilyen szempontból, ugyanis az oxigén 98-99 százalékban kellene, hogy megkössze a vért, vagyis a vörösvérsejteket, de mivel nem mozgunk eleget, mondták (! bringával érkeztem, 4 kilométeres utat tettem meg, amiben volt egy emelkedő is, a Maros-híd, nem nagy cucc, de talán elég ahhoz, hogy megmozgassa a vérkeringést), nem iszunk elég vizet, nálam is, akár a legtöbbünknél, csak 94 százalékot ért el ez a mutató. Ajaj, nincs oxidáció, meg a kezem, lábom is hideg (3 Celziusz fok volt akkor reggel Vásárhelyen, de lehet ez mellékes)  Aztán eszembe jút, csak úgy, hogy kétszer is mondták, hogy reggel nyugodtan ihatok kávét, a kávéról pedig köztudott, hogy vízhajtó, kiviszi a vizet a szervezetből, akkor ne csodálkozzunk, hogy sűrű a vérünk. Vonom le a következtetést, utólag, kontár módra. Itt jegyzem meg, hogy az előadás során a sportról is azt mondták, rendkívül veszélyes, nem old meg semmit, hiszen rengeteg példa van rá, hogy 35 éves élsportolók összeesnek a pályán, és már nem lehet őket megmenteni. Azt elfelejtették hozzátenni, hogy a napi félóra mozgás nem ebbe a kategóriába tartozik.

De haladjunk kronológiai sorrendben. Véroxidációmérés után jön a termográfia, beállok egy filmezőgépféleség elé, levetem a szvetterem és felhúzom a nadrágomszárát térdig. A kisportolt külsejű, de kissé pocakos fiatalembernek első kérdése az, hogy spondilózisom van-e? Mit tudom én, de rávágom, hogy szokott fájni a vállam és a nyakcsigolyám. De egy jó masszírozás mindig helyrehozza! Van, akinek a keze aranyból van! 🙂 – próbálok poénkodni. Aha, az oxigénszint elég alacsony – válaszolja, és már szkennel is le a gépével. Érszűkület ez biza a javából, és a koponyáján is nagy a nyomás! Fűlzúgása van? Az nincs, mondom elképedve, tudom, hogy baj van az agyammal, ez nem újság, de érszűkűlet mitől? Nem dohányzom! Annyi év alatt elhasználódik a szervezet. Foglaljon helyet a teremben! – szólít fel. És nemsokára kezdődik is az előadása.

20170928_192246

A hőkép engem leginkább a fotónegatívra emlékeztet, csak ebben az esetben a kékes színek a hideg testrészeket jelzik, a piros és a sárga a testnek azon részeit, ahol a vérkeringés jó, tehát a testhőmérséklet is magasabb. De ezen a képen is látszik, hogy sok minden fő a fejemen! :))

 

Nagyon megkoncipiáltak minden mozzanatot, huszonöt év alatt sokat fejlődött ez a bemutató ágazat is, interdiszciplinárissá vált, és a humort, az interaktivitást is lépten-nyomon bevetik. A fiatalember, nevezzük Gábrielnek, nem ingyen dolgozik, és ez sem ingyenes egészségfelmérés, dehogyis, az orvosi fémből (lásd sebész-szike) készült edényeket forgalmazó cég fizeti a termet is és a szakemberünket is, ezért hálából ők viszont kötelesek pár szót ejteni az egészséges ételek előállítását szolgáló többrétegű lábosokról. Gábriel elárulja, hogy diabéteszben szenved, de szinten tartja, gyógyszer nélkül (a szegény idős cukorbeteg nénik csak bámulnak, és ámuldoznak), túlsúlyos is volt, 120 kilót nyomott, de lefogyott az utóbbi három hónap alatt. Szép teljesítmény?-kérdi a termet, és kórusban válaszolunk, hogy Igen! Az édesanyjánál évekkel ezelőtt rákot állapítottak meg, hónapokig kemózták. Tudják mi a kemó, szétroncsolja az egész szervezetet! Ekkor elérzékenyül, már azt hisszük, hogy el is veszítette édesanyját, de ekkor fordulat következik be az elbeszélésében, édesanyja felépült a kemoterápia után, évek óta tünetmentes, és tudják miért? Mert ő elkezdte ezzel az alternatív módszerrel kezelni. A pulzáló mágneses terápiáról van szó, de ez még nem egyértelmű. Előadónk csak folyamatosan fedi fel, adagolja az életmentő információkat, ahogyan az árakat is a végére hagyja.

Aztán diavetítésre kerül sor, látunk egy amputálás előtt álló fékélyes lábat, félelmetes, ahogy kinagyították, aztán egy agyvérzés utáni tolókocsiba kényszerülő személyt (A kilencvenes évek jútnak eszembe, amikor az amatőr életbiztosítási ügynökök hajmeresztő kilátásainkat ecsetelték, mi lesz ha egyik lábunkat elveszítjük, aztán ha egyik szemünkre megvakulunk, és így tovább). Előadónk rajzol is egy táblára, vázolja a szív és érrendszeri megbetegedéseket, hajszálerek eldugulását, és elnézést kér, amiért nem egy Picasso. Ezután elmeséli, hogy az anyósa perifériás vérkeringése mennyire rossz volt, és íme a kép, a kedves anyós termokamerás felvétele, ahol láthatjuk, hogy a végtagjai egészen hideg színekben kéklenek. És a mama végül megértette, hogy használnia kell a veje által felajánlott kezelést, és utána, tadam! a hőkép megváltozott, teljesen normális, meleg színeket mutat. Aztán jött az édesapja sztorija, akinek történetesen agyvérzése volt, de már ő is jól érzi magát, hála a pulzáló mágneses terápiának. Amely beindítja a vérkeringést, és ezáltal megelőzzük a szélütést, a lábfekély, a vérrögök képződését, és nem szorulunk rá, hogy életünk végéig gyógyszert szedjünk, ami a biztos és közeli halál. A sármos fiatalember (aki mindennek kinéz, építőtelepi mérnöknek, fitness-edzőnek, üzletembernek, golfpályatulajdonosnak, csak éppen orvosprofesszornak nem) időnként megzörget egy színes tablettákat tartalmazó üvegcsét, a gyógyszerek mellékhatásaira emlékeztetve, és  néha oda-odaszól a terem végében várakozó két kolleganőjének, valamit kérdez vagy megerősítést vár egy kijelentésére, amire a kedves, bűbájos hölgyek (egyiküket Barbinak becézi) készségesen válaszolnak, és mindig utána teszik a megszólítást, hogy: Tanár úr! Istenem, és a naiv emberek elhiszik ezt a színjátékot!

20170928_114125

Jaj, mit is akartam még írni!  Erről jút eszembe, beszél a memóriazavarról is, ami szintén az agy elégtelen vérellátásának tudható be. És még sok-sok lehetséges betegségről beszél, a lényeg elhinteni a jelenlevőkben a kételyeket, a szorongást, hogy te jó ég, érszűkűletem van, fekélyem lesz, altzheimerem, agyvérzésem! Ideje megvásárolnom az egészségem!

Aztán a fiatalember (40-45 év körüli lehet, de nekem fiatalembernek számít, hadd nevezzem így), a feleségét is beleszövi az előadásba, aki nemrég hazaállított az asztalon látható edénykollekcióval: Szivem 1200 euró volt. Jézusom, kiadtál 1200 eurót? Nem, csak 600-at, a többit, a második részletet majd te fizeted! Mit mondjon erre az ember a kedves feleségének?  Vihorászás, kacarászás, mindenannyian jól szórakozunk, a falusi nénit is beleértve, aki 50 kilométert utazott, hogy ezen a beetetésen részt vehessen. Aztán a költői kérdés ismét: Önök szerint 1200 euró sok az egészségünkért? Meg azért, hogy megelőzzük a rákot meg a demenciát? De egy szóval se marasztalja el a hagyományos gyógyászatot, erre nagyon figyel, amikor egy nénike szidja az orvosokat, ellentmondást nem tűrően leállítja, a hálapénzről pedig azt mondja, hogy ő is adott, beismeri, és erre mi szoktattuk rá a doktorokat. Ők nem kérték, anélkül is kezelnének.

Szó volt még arról, hogy mivel legtöbben tömbházban kényszerülünk élni, nem részesülünk már a föld mágneses terének jótékony hatásában, ezért is fontosak ezek a pulzáló mágneses párnák, matracok.

A mi szimpatikus előadónknak volt még egy beszólása az elején (amitől le is döbbentem, és kicsit inamba is szállt a bátorság): az elsősorban ülő fiatalember (azért voltak fiatalok is a teremben), jegyzetelt, akárcsak én, amikor észrevette, megkérte, hogy majd a végén mutassa meg neki a jegyzeteit. Mert ők szeretik tudni, hogy az emberek mit tartanak fontosnak megjegyezni. Na még csak ez hiányzik nekem, gondoltam, s abbahagytam a jegyzetelést, próbáltam a továbbiakban csak a hiányos memóriámra és az érelmeszesedett agyamra hagyatkozni. Laci szerint a jegyzeteimet csak én tudom kiolvasni, úgy hogy nem kellett volna bepánikoljak!

És végül jött a terápia, miközben egy videót is bejátszodtak, én is sorra kerültem, 5-6 percig pihenhettem azon a bizonyos mágneses párnán. Nem éreztem különösebben semmit, jólesett, mert kifárasztott a hosszúranyúlt előadás, és az összpontosítás, közben próbáltam tovább koncentrálni, és megjegyezni mit mondanak a videófelvételen. Azt mondták, hogy Budapesten a Honvéd korházban kiegészítő kezelésként alkalmazzák már a pulzáló mágneses terápiát, és Gábriel még példálózott közben az anyósával, akit véletlenül ezúttal édesanyjának nevezett, majd gyorsan kijavította magát. Mégsem tanulta volna meg olyan tökéletesen a szöveget? Kissé fáradt lehet már ő is, kb már három és fél órája szövegel. Miútán letelt a 6 percem, ismét megmérték azzal a kis ujjbegyre szoruló kütyüvel a vérsűrűségszintemet, vagy bocsánat, a vérem oxidációs szintjét, és 6 perc alatt feljavult az eredményem 98-ra. Mint mondtam, 99 a maximum, mert semmi sem lehet száz százalékos, ezt tudom mérnöki képzettségem folytán, ideális nincs, csak optimális.

Ezután mertem elbúcsúzni, kimentettem magam, hogy csak délután egy óráig kéreztem el a munkából. Közben már arra is fel voltam készülve, hogy ha kérdik hol dolgozom, azt mondom, hogy tervezőirodában. Ígértem, majd estefelé visszajövök a hőkamerás eredményemért (Mert a kezelés után leszkenneltek ismét). Nem mentem vissza, egyrészt mert nem volt időm, elhúzódott a városi tanácsülés, de lehet ha nem húzódik el, akkor sem megyek vissza. Miért mentem volna? Hogy elmondják, hogy a guttaütés kerülget, és komoly érszűkűletben szenvedek, és ha nem veszem meg a pulzáló mágneses készüléket akkor hamarosan lebénulok? Vagy legalább a 70 lejes aranysárkány kenőcsöt vegyem meg, amelynek a hatóanyaga a szegfűszegben található lidokain (tanultam valami újat!), és azért drágább és jobb a gyógyszertárakban található kenőcsöknél, mert sokkal nagyobb mennyiségben tartalmazza a hatóanyagot, ezért félévig is kitart. S kiderüljön szégyenszemre, hogy én még 70 lejt se vagyok képes költeni az egészségem érdekében?

Ismétlem: hiszem a gyógyszermaffia-összeesküvéselméletet, a hagyományos orvoslás káros mellékhatásait, hiszek a természetgyógyászatban, a homeopátiában, az akkupunktúrában, a bioenergiában, Isten látja a lelkem, mindenben hiszek, nagyon nyitott vagyok az újra, de akkor próbálják hitelesebben eladni nekem az alternatív módszereket és a kiegészítő terápiákat! Ne ilyen stand up comedy-sokat tegyenek oda előadást tartani!

Rossz szájízzel távoztam, pedig be se vettem semmit (lehet, hogy kellett volna), és azóta is zúg a fejem!

Könyvfeszt,

ahol feszt csak ül az ember…

Ez már a könyvkiállítás harmadik napja volt. Szombat reggelre arra ébredtem, hogy egy árpa kezd növekedni a bal felső szemhéjamon. Már el is felejtettem, hogy ilyesmi is létezik, azt mondják stressz is kiválthatja. Elég kellemetlen, szőke létemre semmi vakolat nélkül, így sápadtarcú testvérként színházba menni. Mert mint minden nemzetközi könyvkiállítás, ez is ott zajlik a színház csarnokában, a földszinten, az emeleten, mindenütt, belakják a könyvkiadók a teret. Örültem annak, hogy a kis kellemetlenségem ellensúlyozásaképpen legalább az eső elállt, úgy hogy bringával vághattam neki a négy kilométeres útnak. Amúgyis bicajjal mentem volna, innen a városvégéről mivel is mehet az ember hétvégén? A taxi árán veszek egy könyvet, leszállított áron. Az útburkolat azért még nedves volt (hisz egész éjjel esett), a biciklim meg úgy nyikorog mostanában, mint egy rossz szekér. Minap kérdezte egy jóbarátom, hogy miért szenvedek úgy a kerékpáron? Hát azért, mert ezt nehéz hajtani 🙂

Már rég nem estem, épp ideje volt. A Maros-híd utáni körforgalomnál, ahogy jeleztem balra, csúszott a bicaj, kibillentem az egyensúlyból, és szépen nekidőltem a két sávot elválasztó betonkorlátnak. Ilyenkor mindig szégyellem magam, visszaegyenesedtem valahogy, visszaültem a “nyeregbe”, néztem közben, hogy a többi közúti szereplő milyen arcot vág. Egy hülye tyúk, aki nem tud bringázni, mit keres ez a forgalomban – gondolhatták, és a kis szimpatikus apáca jutott eszembe a Louis de Funes filmből, a bogarával és a fehér apácasisakjával, ahogy vezet, cikázik jobbra-balra, időnként felhajt egy kerékkel a járdaszegélyre, aztán majdnem frontálisan ütközik egy másik autóval, de vele van a Jóisten, és vigyáz minden hajszálára. Na hát így vagyok én is ezzel, egy éve vetettem bele magam a forgalomba, de egy csomó mindennel, részletkérdéssel nem voltam tisztában, aztán lassan kezdem megtapasztalni a saját bőrömön, hogy mi a pálya. De én imádom a körforgalmakat, szeretek kanyarogni erre-arra, és szeretem, ha nem kell megállni, mert az indulással is némi gondom szokott támadni. Helyből indulni se könnyű, főleg ha a bal és a jobb oldaladon is van egy-egy autó a stoplámpánál, ilyenkor általában attól tartok, hogy vagy az egyiknek dőlök vagy a másiknak, amíg megkapom az egyesúlyom. Pályázhatnék a komikus apáca, kerékpáron szerepére :))

Megúsztam ezúttal is, most is eldöntöm, mint mindig, hogy jobban koncentrálok, és elmondom az anyumtól tanult rövid imát, hogy Isten nevében kezdem el, és folytatom az utam, már ott is vagyok a színháztéren, ahol szerencsére van “bicikliparkoló” két-három bringa számára, és a tető még fedezéket is nyújt az eső ellen. Oda kikötöm, Laci férjem fenn az emeleten már toporog, hogy menne az üzletbe, alig várta, jöjjek, váltsam fel. Már a Cartarescu találkozó is elkezdődött, rengeteg ember volt rá kíváncsi, a lépcsőkön is ültek-álltak, fenn az emeleten is, a korlátnak dőlve. A népszerű román író arről beszélt éppen, hogy manapság mindenki megírhatja az igazságot, ma már ez nemcsak az írók kiváltsága. Igen, nyugtázom elégedetten (és egy Mr Bean-szerű mosoly bújkál az ajkamon), én is ezt próbálom tenni kisebb-nagyobb rendszerességgel itt a blogon 🙂 Még bele se tudom élni magam, mert hirtelen véget is ér az író-olvasó találkozó. Nagyon ki volt centizve, nehogy egy óránál tovább tartson, és következett a szokásos dedikálás, de én a kedvenc Cartarescu könyvemet otthon felejtettem, mindig ezt csinálom, de az vígasztal, hogy amúgy se tudtam volna magárahagyni a standot. Úgyhogy dedikálatlanul maradtam.

Amit árultam az alatt az óra alatt, el is költöttem gyorsan a szomszédos standnál. De ezeket muszáj volt megvennem, még ha román nyelven is. Henry Millert eddig is románul olvastam, most miért szegném meg a szabályt?

20170923_194841

És még elköltöttem 50 lejecskét, úgy hogy el sem mozdultam a könyveim mellől. Elég zsenáns helyzet volt. Nem is tudom érdemes-e beszélni róla. Odajött egy jó ismerősöm, hogy munkahelyet vált, kiköltözik Pestre, de le kell fordíttatnia az aktáit, és nem segítem ki 50 lejjel, ne kelljen most elmennie a bankig, és nincs nála per pillanat készpénz. Hát hogyne, mondom, szivesen, miért ne. Még ha aprópénz nélkül is maradok (ugyebár kell a visszajáró a vevőknek), nem számít, összekotortam a pénztárcámból azt a félszáz lejt ötlejesekből és tzlejesekből. Megjegyeztem, hogy megnőtt a szakálla amióta nem láttam, de mintha nem is hallotta volna, hadart valamiket még nekem, teljesen mellékes dolgokról. Meg is állapítottam magamban, hogy nem volt tudomásom eddig róla, hogy időnként dadog. Később visszajön, meghozza, mondta, aztán elviharzott. És én olyan fúrcsa érzéssel maradtam ott a könyvek között, az volt a benyomásom, hogy mintha ez nem ő lenne, neki nem ilyen a természete, mintha nem mondott volna igazat, és lehet, hogy ezt a pénzt nem is látom többé. Az volt a sejtésem, hogy bajban lehet. Milyen különössé teszik az embert az anyagi gondok. Igen, engem is különössé tesznek, kénytelen vagyok beszélni róluk nyilvánosan :)) Hát nem bizarr?

Próbáltam napirendre térni a dolog felett, és hogy váltsak témát, gondoltam felhívom a vármezői hőlégballonfesztivál szervezőjét, hogy másnap mennék riportot készíteni. Eléggé visszafogott embernek tűnt a telefonban, nem ismertem eddig, ő sem engem. Megkérdeztem, hogy felszállhatok-e a légballonnal. Mire nagy szigorúan és határozottan rávágta, hogy nem! Azok már le vannak foglalva. Én azt gondoltam róla, milyen pökhendi ember, ő meg azt, hogy: csóró újságíró, mit akarhat ez is? Ha nincs pénze megfizetni, üljön otthon. Ezek a sajtósok mindent ingyen akarnak, ingyen svédasztalt, ingyen dedikált kötetet, ingyen kocsikázást, most meg még a levegőbe is ingyen akarnak repülni? Mit képzelnek ezek? Hol élnek?

De rájöttem, hogy ő valószínűleg nem hallott rólam, lehet nem is hiszi, hogy a rádiónál dolgozom, pár éve élek csak itt, sose voltam Vármezőn kiszálláson, nincs honnan ismerjen, teljesen normális dolog, hogy bizalmatlan irántam. Régen a volt férjem sokszor mondogatta: ne higyjem, hogy csak Romániában van ez a protekcionizmus. Franciaországba is bárhova mész, amikor belépsz az előszobába, a titkárnő első kérdése az, hogy „A part de qui?” Vagyis, hogy kinek a részéről jöttél? Ki küldött? Ott is valaki be kell ajánljon, hogy bizalommal fogadjanak. Én meg csak úgy felhívom a főszervezőt, és tudtára adom, hogy márpedig engem röpítsen a magasba!?

Két frusztráció egyszerre kicsit sok volt. De nem baj, azt mondják, azok a boldogok, akik élményekre költenek, és nem javakra, hát mégcsak azért is kifizetem azt a hőlégballon utazást! Van olyan is, hogy csak felemelnek pár tíz méterre. Főleg, hogy megígértem a hallgatóknak, a turisztikai magazinban, hogy jövő szombaton “fentről” tudósítok :).

 

Laci ma is hozta a formáját…

 

Elment a közeli Taccoba kaját venni (olyan önkiszolgálóféleség, csak nem kell a tálcát tolni, ott adják a pénztárnál a kajával együtt), kértem, hozzon nekem egy zöldséglevest, erre visszatér egy salátalevessel. Ha ismerne, tudhatná, hogy ki nem állhatom a salátalevest, mert sunyi módon mindig belefőznek pár szelet szalonnát, én meg a szalonnát csak parázson sülve szeretem. Ezek a szalonnadarabkák engem az átkosbeli töltöttkáposztára emlékeztetnek, amikor szegény nagymamám kínjában, hogy pótolja a szerény húsadagot, szalonnát is szeletelt a töltelékbe, és mi a hugommal, mindig kiköpködtük, de az olyan hányingerkeltő érzés volt, amikor már a fogad között érezted azt a puha, jellegzetes masszát. Bármennyire is szerettem a nagymamámat, ezt az idegesítő szokását nem tudtam értékelni. És gyerekkoromban azt hittem a töltöttkáposzta csak ilyen rossz lehet. Apropó közben zajlik a parajdi töltöttkáposzta fesztivál, lehet hazafele oda is beugrunk? Vagy az nem arrafelé van? Még tanulnom kell itt a környék földrajzát.

Ami pedig a salátalevest illeti, végül csak megettem, és nem volt benne egy szem szalonna sem, csak tojásrántottaszeletek, amiket már szivesebben fogyasztottam, de Lacinak megmondtam, hogy ha beneveznénk egy Mennyire ismered a párod vetélkedőre, már az előválogatásnál kiesnénk. És nem miattam!

20170921_185822

A Bookfest kellemes hely (még koncert is volt, Sarmalele Reci, nagyon megkedveltem a fiúkat!), nincs tömeg, aki román könyveket keres, annak számára igazán bő a választék, és tényleg kedvezményes áron júthat hozzá kedvenc köteteihez (A fenti két kötetet potom 40 lejért vettem! Nem darabját, a kettőt!). A mi standunk volt az egyedüli magyarkönyves stand, sok látogató szóvá is tette. Egyedüli dolog, ami engem zavart, azon kívül, hogy félnapot egyhelyben voltam kénytelen ülni (nem könnyű, nem irigylem azokat se, akik ülő munkát végeznek, nem mintha én nem azt végeznék, de ha közben nem csinálsz semmit, sokkal jobban megfájdul a hátad egy idő után, és sokkal hamarabb elzsibbadnak a tagjaid, mint akkor, amikor közben mondjuk gépelsz), szóval az volt a legzavaróbb az egészben, hogy a szervezők is tettek zenét, és egy kiadó is járatta a maga muzsikáját. Mindkét zene nagyon kellemes volt külön-külön, de így összeeresztve a kettő valóságos hang-szmogot idézett elő. Egy idő után úgy éreztem magam, mintha hajnali négykor egy hangos, zajos, unalmas, fárasztó lagziban lennék. Elfáradt a fülem és az agyam is attól a hangzavartól. Lehet, hogy csak mi voltunk a két zeneforrástól egyenlő távolságra, mert senkit nem láttam, hogy panaszkodott volna. Én sem panaszkodtam (elszenvedtem szépen), és a jóismerősöm sem, aki sem később, sem záráskor nem jött vissza megadni az 50 lejemet. Nem sajnálom tőle, de lehetett volna őszintébb is.

Nem tehet arról, hogy most bajban van, ahogy én sem tehetek arról, hogy Cartarescu külön biztatására, kényszert éreztem arra, hogy megírjam róla is meg magamról is, és a hőlégballonfesztivál szervezőjéről is az általam hitt igazságot.

Hosszúhajú Sancika és a portugál vizikutya

  1. A világi út

 

Bevállaltam, hogy közreműködök egy rangos nemzetközi kutyakiállításon. Lehet jobb, ha nem teszem – mondom így utólag. Na de legalább megszépűltem, voltam fodrásznál, manikűrösnél, kozmetikusnál, és még egy jó kis turis gálaruhát is megvettem. Aztán persze próbáltam felkészülni, utánaolvasni a dolgoknak, de nem tudtam eldönteni: tulajdonképpen a többszáz kutyafajtát magoljam be, vagy a kiállítások, szépségversenyek menetére keressek rá a neten, a szabályzatnak nézzek utána. Mert abban biztos voltam, hogy az állatszeretetem és az, hogy ismerem a kutyatermészetet, vajmi keveset nyom a latban. És vajmi kevésnek is bizonyult!

Szombaton kimentem a ligetbe, kóvályogtam ott a ringek között, próbáltam kérdezgetni a tenyésztőket a kutyáikról, ismerkedtem a fajokkal, és rengeteg olyan ebbel találkoztam, amelyről életemben nem hallottam. Van nekem egy régi kutyáskönyvem, Háromszázharminc fajta a címe, románul, de hát a könyvben lévőkhöz még hozzá kéne csapni legalább négyszázat, hogy teljes legyen a kép.

Este azért nagy lámpalázasan mégis kiálltam a műsorvezető-társammal a „rivaldafénybe”. A várnál rendezett, sok műsorszámból álló programra rengetegen eljöttek. Láttam a hozzám közel lévő kíváncsi arcokat, és méginkább bepánikoltam. A partnerem viszont szuperül állta a sarat, vitte a műsort, jópofa volt, elegáns, sármos, szmokingot viselt, mosolygott, feltalálta magát, igazi showman-nek bizonyult. Két szövegelés közt nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg, mi az alapfoglalkozása. Meglepetésemre azt válaszolta, hogy mérnök. Áh, kolléga! Milyen mérnök? Villamosmérnök. Na akkor fölöttem állsz rangban, jegyeztem meg, mert a mérnöki szakmában, legalábbis, amikor én egyetemre jártam, a legelőkelőbb helyen az informatikusok álltak, utánuk jöttek a villamosmérnökök, és a harmadik helyet mi, a gépészek „bitoroltuk”. Nekem ez az egész valahogy úgy tűnt akkor, mintha a hadsereghez tartoznék, főleg, hogy férfias a szakma, mindig katonának éreztem kicsit magam. És a nevünk elé is odakerült az a bizonyos „ing” előtag, mintha katonai rangot jelölne. Majdnem szalutáltam a kedves partneremnek, és megnőtt egyből a bizalmam is iránta. Szerettem mérnöknek lenni, még akkor is, ha egy napot se volt alkalmam gyárban dolgozni. Még akkor is, ha újságíróként „csak” mérnöknek lenni olyan ciki 🙂

Na, de hagyjuk ezt a mérnökösdit! A társam mintha csak a színpadra született volna, annyira fess volt, és mindig a helyzet magaslatán, miközben én ott toporogtam jobbra-balra, mint a kennelben az őrző-védő kutya, és csonkig lekoptattam az egyetlen, soseviselt, tízéves gálacipőm tűsarkát. El se hinné senki, hogy összesen, ha a távolságot vesszük, húsz métert, ha megtettem abban a lábbeliben, a taxitól a ringig meg vissza.

Lezajlott a három és fél órás showműsor, volt benne minden, látvány, színpadi játék, és sok minőségi kutya, hogy használjam én is a szakkifejezést. Bevallom, eddig én csak az állatvédők szemszögéből közelítettem meg ezt a világot, kritikus szemmel néztem, de ott a helyszínen el kellett ismernem, hogy a törzskönyvezett kutyák tulajdonosai is szeretik az állataikat.  Bizony! Amikor a tüzes lányok (a szó szoros értelmében, tűzzel zsonglőrködtek) számja ment, és a tulajdonképpeni Dracula-Show, odajött közel a ringhez egy versenyző, azt hiszem orosz vagy lengyel nő volt, nagy kerek konttyal a feje tetején, a hóna alatt fogta a díjnyertes Shiba Inu-ját (nem esett nehezére, ez is japán fajta, de jóval kisebb az Akitánál), és másik kezében a telefonjával filmezte a műsort. A kutyus meg elégedett, boldog arccal, kíváncsian nézte, amit a gazdija (mert a kutyák egyből átveszik az érzelmeket, az emberi agy minden rezdülését), a hölgy pedig időnként nyomott a pofijára egy-egy cuppanós puszit, hogy nyomatékosítsa: minden rendben, ügyes kutyus,  jól szerepeltél! És a show is remek!

A végén félve kérdeztem meg a műsorvezető társam, hogy ugye gáz volt nagyon a ma esti szereplésem? De ő próbált megnyugtatni, hogy dehogyis, kezdetnek megjár, ő tudott velem dolgozni. Most menjek szépen haza, igyak meg egy féldeci votkát, és lazuljak el. Kb úgy is tettem, előbb a szervezőktől fogadtam el a pezsgőt (sose esett még pezsgő ilyen jól!), aztán hazaérve még boroztunk egy másfél órát Lacival. Mert a legszigorúbb kritikus mindig a saját lelkiismeretünk. Ez egy különleges utazás volt számomra egy új, ismeretlen világban, ahogy a meseimádó énem mondaná: ezzel a szerepléssel nyertem egy világi utat! (Úgy hogy közben ki se mozdultam a városból. Hálás köszönet Ebtenyésztő Egyesület!)

A kép ilusztráció csupán…20170910_125026

 

2. Sancika

Másnap felpattantam a bicajomra, és visszakarikáztam a ligetbe, a seregszemle harmadik napjára. Körülnéztem a kiállítás vásár- részlegén, mondván, hogy azt sem szabad kihagyni. Újból elámultam, mi mindent kitaláltak már, azért hogy kényelmessé tegyék az ember-kutya együttélést: létezik bolha és kullancsírtó párna (ezt a hadiipar fejlesztette ki a fronton harcoló katonák számára), kutyaszőnyeg, ami magábaszívja a nedvességet a kintről sárosan bekerülő kedvencünk lábáról (nem volt vészesen drága, egy kisméretűt meg is engedtem magamnak, de még legalább kettő kellene :)). Aztán láttam profi autóülésvédő huzatot, az már viszont drága volt, pedig nagy szükségünk lenne rá!

Köröztem én is, akár a kiállítási kutyák, aztán végül megállapodtam egy ring előtt, ahol a közép-ázsiai juhászkutyákat bírálták. Ahogy ott állok, odajön hozzám egy tisztes úriember, kissé kopaszodó, olyan énkorombeli, és azt kérdi: Edit, nem ismersz meg? Mondom: De, tegnap is mintha már találkoztunk volna!  Nem, nem, igazít ki: Kolozsvárról ismerlek! Csak így kiszaladt a számon, mintha  a tudatalattimból tört volna elő, pedig viccnek szántam: Együtt kocsmáztunk talán? Mire ő: Is! Emlékszel, jártam a hugoddal!?

Atyaég, te a hosszúhajú Sancika vagy! Mi van veled? Tervezőmérnök vagyok, van családom, és kutyázom, amint látod! Többet nem is tudtunk beszélni, szólították a ringbe. Bevitte, felvezette nagytestű fehér juhászkutyáját, hogy bírálják el. Az ilyesmi sokszor elhúzódhat, nem volt értelme várnom. Csak néztem utána, és nagy kő esett le a szivemről…

Mióta Vásárhelyen élek, sokszor gondoltam a vásárhelyi származású Sancikára, diákként együtt buliztunk az utolsó homoródi táborban. Végig esett az eső, a sátrunk elázott, egész nap a kocsmában ültünk a hugommal, nedves ruháinkban, és sörben számoltuk a “vagyonunkat”. És mivel éheztünk, Sancika a Homoród patakból rákot fogott nekünk. Tőle tanultuk meg, hogyan kell kifejteni az ehető részét. Sótlanul ettük, mert még sónk se volt, mert honnan lett volna?

Sancikának vállig érő szőke haja volt, olyan igazi szeretnivaló, bűbájos hippi srác volt, rengeteget ivott, inkább ittas volt, mint józan. Félő volt, hogy az egyetemet se tudja befejezni. Aztán lejárt az egyetem, lejártak a kocsmázások, Sancika eltűnt a társaságból, nyoma veszett,  felszívódott, akárcsak mi a hugommal. Sokszor elképzeltem, hogy lehet az alkohol áldozata lett, most valószínű homeless, tengődik valamerre. Ilyen szomorú sors vár a hippikre, könyveltem el magamban… És ő erre most megjelenik diadalmasan, mint a társadalom rangos képviselője. Mintha még magasabb is lenne, mint ahogy az én emlékezetemben élt. Hajrá Sancika! Legszivesebben utánakiálltottam volna a ringbe: Mi, mérnökök sose adjuk fel!

Az exférjem, aki zenész és író, mindig azzal bosszantott, ha megjelent egy új közszereplő a színen, hogy biztos ez is valami mérnök. Oarece injinier – szokta volt mondani, és ez mindig lebecsmérlést jelentett. Ő könnyen beszélt, művésznek született!

Hazafelé, a Maros-hídon felfelé tekerve a sárga pomerániai törpe-spitz, a fekete portugál vizikutya meg a szürkés-feketés kínai kopaszkutya képei kavarogtak a szemem előtt, és valahogy a semmiből Szeder Reggeli dala (benne József Attila verssoraival) kezdett beszivárogni túlhajszolt, elgyötört elmémbe:

Itt van az egész nap előttem,

bármi lehet ma még belőlem,

kertész leszek, fát nevelek,

 vagy vadakat terelő juhász leszek!  

 

Két kiszállás és egy gyomorrontás

 

Hogy van az, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve? Hát én is a legjobb szándékkal kezdtem el hobbikertészkedni, de most már egész komolyan! Két kiskertet is elkerítettem magamnak a hátsó udvaron (arra vigyázva, hogy a kutyáknak is maradjon hely), és négyfajta paradicsomom termett: “rendes”, amilyet a nagyáruházakban találunk, rózsaszín-duci (én így hívom), no meg sárga és fekete (ez utóbbi valami új, divatos hibrid). Nagyon jó kertiparadicsom-ízű valahány, hála a szomszédasszonyomnak, akitől a palántákat kaptam! Elkezdtem hát a magam kis paradicsomkúráját, minden nap vittem magammal a rádióhoz egy dobozban paradicsomsalátát, még meg is dícsértek a kollegák, hogy milyen ügyes vagyok, egészségesen táplálkozom, és ennek az egészség-kúrának az lett a vége, hogy két hét után úgy megcsömöröltem, hogy most látni se bírom még a kiskertemet se. Úgy jártam, mint a Techila sunrise című kisregényben azok a vidéki gyerekek, akiket változatos étrendre akartak fogni, és elkezdett menni a hasuk az egészséges ételektől, és kis időn belül kénytelenek voltak visszatérni a hagyományos paszulyfőzelékhez.

Fájt a fejem, szédültem, hányingerem volt, és minden izmom sajgott. Sose értettem, hogy régen, akinek epegörcse volt, miért a nyakát kenték meg, hát most már világos, mert a nyakcsigolyám, tarkóm, még a kisagyam is görcsölt. Csak vonszoltam magam, és erre jött az első kiszállás. De azt mondják kell a levegőváltozás (nem a padlás), minden betegségnek jót tesz, hát belevágtam, amúgyse én kell vezessek. Lacival reggel elindultunk hát Gyergyóba, a lovasünnepre, én a hányingeremmel, ő a reggeli kávéjával és cigijével. És sose állja meg, hogy ne kritizálja vezetés közben a sofőr-hölgyeket, (finoman fogalmazok, inkább szidja őket), ha valamit tévednek, és mindig azzal érvel, hogy nincs térérzékelésük és tájékozódóképességük. Bevallom, nekem sincs, minden alkalommal meg kell kérdezzem, mielőtt indulnék bicajjal a városba, hogy akkor a Cuza-Voda utcából az Iskola utca felé melyiken kell betérni balra? És nem érti, hogy sose jegyzem meg. Igen, mert a férfiak az ősidőkben vadásztak, a nők meg “csak” gyűjtögettek, ezért nekünk nem lehet eladni a félig poshadt nektarint, amit a Pallasban Lacinak simán az orra előtt bepakolnak az átlátszó zacskóba, és akkor se veszi észre. Vagy olyan is volt, hogy jött haza nagy mosolyogva: hoztam neked szép piros almát, két kilót, csak azt felejtette el, hogy három almafánk van, és idén is roskadoznak a bioalmától. Ő nem ért engem, én nem értem őt. De fő, hogy jó a tájékozódóképessége! 🙂

20170902_123246

Ezért a lovasünnepet hamar meg is találtuk (főleg, hogy a hegyen felfelé sehogyse tudtunk megelőzni egy arrafele tartó lószállító kocsit), csak egy idős bácsitól kellett megérdeklődni Gyergyó központjában, pontosan hol is van a lovaspálya, de sok plakát volt útközben, és jelzés is, és ne feledjük, hogy ezekhez hozzáadódott a Laci tájékozódó – és problémamegoldóképessége! Végignéztünk pár műsorszámot, elkészítettem pár interjút, de nincs miért részleteznem ezeket, ha nincs probléma, nincs sztori. Ja, a sztori csak annyi volt, hogy éppen a lovasfelszereléseket, lószerszámot árusító izmos úr nem akart interjút adni, azt mondta jöjjek vissza később, és én mondtam, hogy sajnálom, pont rá lett volna szükségem. De nem hatottam meg.

Hazafele gondoltuk útbaejtjük Zetelakát, úgyse voltam még a tónál, és benne volt az idei tervben, hogy ott is sátorozunk egyet. A fürdőruhákat amúgyis mindig magunkkal visszük.

20170902_150342

Útban arrafelé a gyergyói medencét és a panorámát csodáltuk meg, ahol az andezit kitermelés folyik, ne kérdezzétek, hogy az mi :)) Aztán Zetelakára érve, kicsit csalódtunk mind a ketten, mert én nagyobbnak képzeltem a tavat, Laci meg azt hitte ott rengetegen nyaralnak még. Hát szinte senki nem nyaralt, három horgászon, két piknikezőn és két csónakázón kívül. A tó persze gyönyörű, mint minden tó, amelyiknek a partján lakni szeretnék, és a víz is csodálatos. Jó hideg, de pont jól jött az én elgyötört tarkómnak, mintha kiszedte volna az a hűvös víz a csömört belőlem. Nem tudtam betelni, Milo – akit most már nem hagyhatunk egyedül otthon a másik két kutyával, mert a Nero (a hatalmas) rákapott, és minden alkalommal kicsit megrágja a lábát – a parton szaladgált le s fel, nem akart beúszni hozzánk, lehet kisebb korában kellett volna elkezdeni szoktatni a mélyvízhez. Vagy talán az iszap nem tetszett neki?  Attól Laci is kicsit viszolygott, és én se voltam elragadtatva cseppett sem, hogy a lábujjkörmeim alá beszivárgott. Jólesett a fürdés, és a napfürdőzés is, habár már nincs a napnak ereje, úgy látszik ő is tudja, hogy már szeptember másodikát írunk. Sajnáltam, hogy a Zetelaki tó partján nincsenek csillogó, fekete kavicsok, még kagylók sem, csak egy ujjbegynyi nagyságú halpikkelyt találtam, és azt hoztam haza emlékbe.

20170902_162954

Aztán a Kalondatetőn még útbaejtettünk egy ünnepséget, de Laci már nem akart megállni, ezt sem értem, miért olyan nagy dolog megnyomni azt a féket, a második exférjemnél is mindig ez volt a probléma. Aztán Korondon csak megálltunk nagy nehezen. Itt már inszisztáltam, mert láttam ott is megnyílt egy tourinfo iroda, gondoltam, ez pont jó lesz nekem a műsoromba. Oda is megyek, mondom interjút szeretnék, ott áll a bejáratnál egy pasi, kekszet majszol. Mondja hát azzal kicsit gond lesz, mert nekik van sajtóreferensük. Na és akkor nem készíthetek interjút, ha létezik ez a sajtóreferens? Hát nem, válaszolja, és továbbra is zavartalanul majszolja a kekszét. Mondom jó, konkrét pech. Elhúzok.

Utána zavaromban (mert senkinek nem esik jól a visszautasítás, nemcsak szerelmi téren, legyen az bármilyen szituban) megnéztem a parkot a polgármesteri hivatal előtt, Kőrösi Csoma Sándor szobrát, most olvastam először ezt a kifejezést, hogy őshazakutató, majd továbbmentünk a kocsival és megálltunk egy népi mester cifra portája előtt, úgy emlékeztem ott már régebben is vásároltam. Egy fiatal lány jött kedvesen elém, mondom nézelődök, mennyi a madáretető, 15 lej, jó, és a fakanál, az 3 lej, megveszek egyet. És ezek a csuprok miért vannak leszállítva? Hát mert rendelésre készültek, és nem jöttek, hogy átvegyék. Jó, akkor kérek kettőt, jó lesz ajándéknak. Milyen volt a szezon? Lejárt lassan, mondja, mert Magyarba megkezdődött a suli. Szóval én a rádiótól vagyok, interjút szeretnék, rukkolok elő a kéréssel. Hát azt meg kell kérdezze a főnöktől. Mondom, nekem ilyen egyszerű beszélgetésre lenne szükségem. Hát a főnök se olyan nyakkendős. Jó, hát akkor a főnök jöjjön. Hátramegy, én is kimegyek az udvarra, inkább ott várakozom, nem akarok egyedül maradni a boltban. Akit már meggyanusítottak egyszer, az elővigyázatos! Egyszercsak jön egy idősebb nő, vagyis nem jön, hanem hátulról az udvar végéből kiállt felém, hogy: Most nem! Olyan kategórikus, mintha én valami utazó ügynök lennék, aki olcsó, bóvli porszívót árul, vagy éppen a nemlétező árvízkárosultaknak gyűjt, legalábbis ilyennek kezdtem érezni magam. És amikor a portáról kimentem, csak akkor esett le, hogy miért nem kérdeztem vissza: Ha most nem, akkor mikor? Még csak azért visszajöttem volna! Laci próbált lelket verni belém, hogy ezek már annyira gazdagok, hogy nem érdekli őket egy kis ingyen népszerűsítés sem a rádióban sem sehol. Nekik csak a magyar turisták számítanak. És az meg főképp nem érdekli őket, hogy én vásárolok-e még valaha tőlük vagy sem. Legalább a nő odajöhetett volna közelebb hozzám, hogy szemtől szemben utasítson vissza, ne az udvar végéből kiabáljon. Csak úgy elzavart, mint egy házalót. De jó riporternek lenni :))

Parajdon megint a szokásos érvelés: most nem parkolok le itt is, nem látod, hogy itt meg se lehet állni!? Pedig vettem volna egy fürdősót. Na mindegy, megveszem Vásárhelyen jóval drágábban. Annak örültem, hogy az Árcsói borvízkútnál mégiscsak tartottunk egy pihenőt, mert eszembejútott, hogy huszonéves koromban a homoródi borvíztől múlt el az epehólyaggyulladásom. Most nem volt nálunk annyi palack, mint akkor Homoródfürdőn, de három 2 literes flakont azért megtöltöttünk, egyikből a kutya vizét öntöttük ki, a másik egy simavizű palack volt, amit indulás előtt vásároltunk, és teljesen véletlenül még volt nálunk egy üveg. A kút bejáratánál, felül a fába bevésték, hogy mi az összetétele a víznek, eléggé nehezen olvasható: nátrium, valamilyen karbonát, magnézium-valami és biztos sok vas, mert a vörös rozsda mindent ellepett a két forrás körül. És annak is örültem, hogy a csapot el lehet már zárni, nem vész kárba az Isten ajándéka. Ahogy az első kortyokat lenyeltem, máris éreztem, hogy megy ki belőlem a csömör, és egészen tűrhetően kezdem érezni magam. Így működik az önszuggesztió. Vagy pedig minden összeadódott: a levegőváltozás, a hűs tó vize, az ásványvíz, a régi borvíz jótékony hatásának emléke, és a figyelemelterelés, még akkor is, ha az hármas visszautasítást jelent.

Következtetés: a riportert se szeretik, ha váratlan vendégként bukkan fel. Jobban teszi, ha odamegy, ahova hívják! Jöhet a besztercei kiszállás vasárnap!

20170902_140947