Az én boszorkányvilágom

Olvasom Kocsis Nagy Noémi kedves barátnőm blogján, hogy sokan mennyire áhitoznak a múzsa szerepére, szinte már-már felkínálkoznak az írónak, hogy bár egy sort, egyetlen mondatocskát jegyezzen le róluk. Ahogy annak idején a krimi koronázatlan királynője, Agatha Christie is tette, ő is legtöbbször visszautasította finoman, udvariasan, de határozottan az ilyen ihletforrás-önjelölteket. Velem ez blogíróként pont fordítva történik: az én múzsáim egyáltalán nem szeretnek főszerephez jutni a bejegyzéseimben. Itt van például Laci! Nem “gimnazista, szőke, karcsú”, mégis imádok róla írni, és ő ezt rendszerint utálja. Kivéve, ha nagyon jó színben tűntetem fel. Most nem fogom, sorry! 😉 Mert a filmnézési konfliktusainkról fogok mesélni! Ami nekem jó, amitől el vagyok ragadtatva, attól ő a legtöbb esetben húzza az orrát. A régi filmek nekem garanciát jelentenek arra, hogy műalkotások, ő meg startból kijelenti, hogy elavult a technikájuk, és lefogadja, hogy uncsi valamennyi!

Ké hónapja befizettünk a Netflixre. Az elején úgy voltam vele, mint Amerikában a klubokkal: minden általam látogatott klubban (ahova a barátnőm elcipelt) borzalmas zene ment, a reggae valamilyen elfajult, pokoli változata, pedig állítólag a kedvenc Zorán számom, az Amikor elmentél tőlem, majdnem meghaltam, műfaját tekintve szintén reggae. De micsoda különbség volt e régi nóta és az újvilági rádiók és szórakozóhelyek “modern” zenéje között. Aztán persze itthon később rájöttem, hogy léteznek blueskocsmák is az óperenciás tengerentúlon, csak mi azokat szépen elkerültük. Hasonló történt velem a nagy streaming szolgáltató esetében is (ezt a kifejezést is pont most tanultam): egy idő után meg voltam győződve, hogy sz@r a kínálata, mert csak eszement fantasy és idióta horror filmeket ajánl. Na, de ne legyek ilyen korlátolt, és csőlátású. Minden műfajban lehet fantasztikusat alkotni, még a mai reggae műfajában is! 😂

Eldöntöttem, hogy inkább nosztalgiázok, és megkeresem a régi sorozatot, amelyet gyerekkoromban, ott Újlakon néztem (a világvégén, az eldugott kis falumban, ahol Kolozsvárról álmodoztam, mert akkor a kincses város jelentette számomra a világ közepét). Még a címe is eszembejutott, magyarul, Feleségem a boszorkány!, Samantha-nak azzal a tipikus orrcsavargatásával, aminek hatására elmozdultak és táncra perdültek a lakásban a tárgyak. Sajnos csak részleteket találtam a youtube-on belőle, de azokat is boldogan néztem végig. És a wikipédián kiderült (abból a pár sorból), hogy Magyarországon be sem mutatták, akkor honnan veszem én ezt a magyar címet? Milyen fura! Na jó na, lehet az újságban a tv program szerkesztői így fordították le a Bewiched angol változatot, aminek nem is tudom mi volt a román verziója. Nagyon kicsi voltam, és ez az a sorozat, amelyik az emlékeimbe a legmélyebben bevésődött. Meg a Halhatatlan, mert annak a főszereplőjébe szerelmes voltam, 4-5 évesen, de ez is olyan zavaros emlék, mert mintha összekeverném a Highlander-rel, s utóbbi a nyolcvanas években készült. Na mindegy…

Most olvastam utána a színészeknek, akikről akkor semmit sem tudhattam, még az igazi nevüket sem. Annyira jó ez a világháló, hogy mindenre (majdnem mindenre!) rá lehet keresni. Elisabeth Mondgomery, Dick York olyan fiatalon meghaltak, egyik 62, a másik 63 évesen. S a szintén boszorkány anyuka, Endora sem élt már a 70-es évek közepén, amikor én kislányként a sorozatért odavoltam. Miért ne érdemelnék meg, hogy Hollywood-ban emlékezzenek rájuk?

S akkor felfedezem, hogy létezik egy 2005-ös remake, Nicole Kidman-nel, valamint Well Ferrell-el, s olvasok egy kedvezőtlen kritikát is, amely fröcsög a bíráló megjegyzésektől. A “filmszínésszé átképzett komikus” és “az inas, vékony, sóhajtozóshangú kislány”, “aki eldöntötte, hogy örökké huszonéves akar maradni!” Mire kellenek ezek a személyeskedő, epés magánvélemények? Én sem vagyok oda Ferrerért, de ebben a szerepben számomra egész tűrhető. És majd azt is én döntöm el (ahogy a Netflix-en is én választok szabadon filmet, már amennyire kedves párom is egyetért velem), hogy tetszik-e nekem Kidman vagy sem, ahogy a filmkritikusnő a hősnőt következetesen és távolságtartóan a vezetéknevén nevezi. Irigykedik rá talán? Biztos soha nem élt át varázslatos perceket, mert akkor elnézőbb lenne ezzel az alkotással kapcsolatban. És persze a sorozatot sem látta, hogy nosztalgiázzon, ezért nem kell haragudnom rá. Én szeretek mesevilágban élni, még akkor is, ha a végén le akar lombozni, és el akarja venni a kedvem ezekkel a zárómondatokkal: “Aki szereti Kidmant, nézze meg a Földre szállt boszorkányt, gyűrje le csalódását és várjon a következő filmre. A többieknek mindegy.” – még szerencse, hogy nem fogja ezt a blogbejegyzést olvasni, de én se többet az ő kritikáit 😀 Habár ő sokat nem veszít ezzel, mert azt hiszem, odaát egy nagy névnek számít! S hozzá képest én senki sem vagyok, de azért még lehet véleményem 😊

És akkor most mi a különbség a Laci fantasy filmjei és az én boszorkány sztorim között? Ugyancsak barátnőm Noémi írja, hogy a könyvajánlók általában nem mérvadóak (ez megintcsak az én megfogalmazásomban), nem lehet holtbiztos az ember abban, hogy ha kedvező a könyvajánló, akkor azt nem a kötetet forgalmazó cég megbízottja írta, és nem reklámszöveg, és nem ér az a meglepetés, hogy amikor nagy elvárásokkal megvásárolod, elolvasod a kötetet, akkor csalódsz egy nagyot. Ő maga is könyvkiadót képvisel és író, tehát hihetünk neki! Na így vagyok én a filmajánlókkal is, nekem ne mondják meg, hogy mit kell megnéznem! (Mintha csak Lacit hallanám!) Már rég elhatároztam, hogy azt olvasok, azt hallgatok interneten és nézek, ami nekem fekszik, és nem azt, amit muszáj! Még annak a kockázatát is vállalom, hogy műveletlen maradok! A lányommal játszuk azt, hogy youtube csatornákat ajánlunk egymásnak, most nemrég az ő bíztatására néztem meg a Szex, hazugság, video című nagy alkotást, elszégyelltem magam, és beláttam, mennyire szegény voltam, hogy Steven Sodenbergh-nek ezt a klasszikusát eddig nem ismertem, viszont még rákerestem két filmjére, és egyik sem fogott meg, a témájuk miatt. Hát nem néztem végig egyiket sem. Olyan rövid az élet, kár elpazarolni arra, amitől kényelmetlenül érezzük magunkat! Mondom én most, de remélem, este Lacipáromat sikerül rávennem, hogy megnézze velem a Földre szállt boszorkányt! Minden negatív és lebecsmérlő kritikája ellenére 😀

Esküszöm, ez az én első, teknőctarka Picim, aki olyan keveset élhetett ezen a földön! Még a fehér kis csokornyakkendője is ott van! Hát nem varázslatos? 😉

Álarcos előnyök

Hetente egyszer, pénteken délután járok be a stúdióba, akkor állítom össze, és adom le a szombati műsoraimat. A férjem könyvesüzletéig bicajjal megyek, a bringát otthagyom lekötve a bolt előtt, megiszunk együtt egy kávét, és onnan szépen, komótosan felgyalogolok a Bolyai térre, onnan meg le a Hosszú utcába, a rádió impozáns épületéig. A Gecse utca eléggé kihalt, ilyenkor már kezdetét veszi a hétvége, hát lehúzom az állam alá a maszkként szolgáló kerékpáros sálamat, ha szembejön valaki, döntöm el magamban, majd visszahúzom. De elő is vesz azonnal a fantombűntudat, és gyorsan újra eltakarom az arcom. És mielőtt még azt a benyomást kelteném, hogy ennyire okos és tájékozott vagyok a modern pszichológia terén, elárulom, hogy ezt a kifejezést Stephen King egyik regényéből kölcsönöztem. Szoktam a hangoskönyveit és a novelláit hallgatni a fakanál és a seprű napi használata közben (van egy pusztító vírusos regénye is, Végítélet a címe!), és néha Agatha Christie-t is mosogatáskor, segítenek megérteni a körülöttem zajló mikró- és makróvilágot. Mert Poirot nyomozó azt tartja: a kézügyesség, az ujjak precizitásának fejlesztése segít megérteni az összefüggéseket … (nem pontos az idézet, csak parafrazálok)

Ez a maszkhuzigálás tudatosítja bennem az új kovidkorszak kihívását: az emberiségnek egy új tikkel kell megbirkóznia, már nemcsak a szemüveget toljuk fel az orrunk nyergére, nemcsak a hajfürtjeinket babrálgatjuk, nemcsak a szakállunkat simogatjuk, hanem ezután idegességünkben, türelmetlenségünkben, a stressz oldásaként, pótcselekvésként a maszkunkat is gyakran fogjuk igazgatni. És a drótját (már amelyiknek van) mindegyre újra és újra rátapasztjuk az orr, e becses szervünk felső domborulatára. Hogy mennyire becses és nemes a funkciója, ennek is most ébredtünk tudatára!

Aztán jön a lakáskulcs, a kocsikulcs, az irodakulcs, a telefon(ok), a pénztárca mellett, csak a maszkomat itthon ne felejtsem! elsőszámú prioritás! Mert enélkül a trendi ruhakellék nélkül nincs bélépés sehova, és most már kilépés sincs az utcára. Apropó trendi! Van egy új üzlet a főtéren, egy arab pasi a tulaja, aki megérezte az idők szelét, és változatos kínálattal rukkolt elő. Mindenféle mintájú és tematikájú maszkokat kínál, van ott mesefigurás, rocker-es, virágos, csipkés, csillogós (csillagos is), autómárkás, minden, amit csak el tudunk képzelni. Olasz gyártmányú árucikk valahány. A pasas kedves, derűs, szolgálatkész, jóképű (már amennyit a divatos maszkja elárul a vonásaiból!) vérbeli kereskedő, amilyenek csak a keleti emberek tudnak lenni. Felfedezni véltem egy kis kajánságot fekete szeme csillogásában, hogy lám, lám, ti nyugati, felszabadult nők, most már ti is kénytelenek vagytok elrejteni az arcotokat!! Ott vásároltam be az egész családnak Mikulásra. Most olyan egyszerű a választás. Laci páromnak is vettem egy tik-tok-osat (a tikkjét és függőségét felerősítendő), már oda is adtam, nem bírtam vele várni az ünnepig, és el volt ragadtatva. Bevallotta, rég nem örült ennyire egy ajándéknak!

Na és az előnyök, hisz erről akartam himnuszt zengeni! Nincs szükség már rúzsra, ajakírra, sőt még fogorvoshoz se muszáj járni, csak ha nem bírjuk elviselni a fogfájást! Nőként csak a szemekre kell koncentrálni, szemfesték, szemöldökszedés, frizura, ennyi elég is a jó megjelenéshez. És még az immunrendszerünket is természetes úton karbantarthatjuk, én is úgy mentem pénteken délután dolgozni, hogy fokhagymás piritóst reggeliztem. Senki se jött rá, hisz végig maszkban dolgoztam, és a szociális távolságot is tartottam. Ezidáig mikor ehettünk reggel hagymát, fokhagymát és hasonló kellemetlen szaggal járó étkeket? Soha! Legfeljebb vakációban. Hiába volt a sok újságcikk az interneten és fokhagyma-cikk a kamrában, ha csak hétvégén élhettünk ezzel az életmentő, koleszterincsökkentő lehetősséggel! Mindig nézzük a dolgok jó oldalát!

Azért egy kis frászt elültettek bennem, mert vizet is alig merek inni a főtéren, nyilvános helyen, nehogy megbüntessenek, hogy pár másodpercre fedetlenül hagyom az orrom és a szám, amíg a szomjamat enyhítettem. De Laci, a nagy dohányos, megnyugtatott, hogy újabban cigizni is szabad az utcán maszk nélkül, mert hogyan másként élhet az ember a szenvedélyének? Pedig nekem lenne egy javaslatom: egy kis rés a száj vonalában, és fölötte egy kis rágombolható ajtócska, ugyanabból az anyagból. Amikor rágyújtunk, az ajtócskát felhajtjuk, és felgomboljuk a szánk fölé, aztán miután végeztünk az egszségtelen művelettel, megint lehajtjuk, a biztonság érdekében újra lefedjük a rést, és rágomboljuk a maszk anyagára a kisegítő lengőajtót. Remélem, érthető voltam. Ha nem lenne ez az engedmény (mert a dohányosoknak mindig jár privilégium, nehogy csődbe menjenek a dohánygyárak, és kevesebb legyen a rákos beteg!!), az arab boltos már rég megrendelte volna ezt a prototípust, biztos, hogy neki is megszületett a fejében az ötlet!

Sokszor hallom mostanában, hogy lekéstem a buszt vagy majdnem lekéstem, mert vissza kellett szaladjak a maszkomért. Nálam ez pont fordítva működik: a maszk (egyesek szerint még mindig az álarc a helyes magyar kifejezés, de szerintem már rég nem fedi a szó a mostani értelmét) került az első helyre, amikor indulok a városba, és hajlamos vagyok a számomra lényeges dolgokat otthon felejteni, mint például telefont, kismagnót, biciklizárat. Mert annyira kínosan ügyelek arra, hogy az arcvédőm nálam legyen! Mivel maximum három dolgot jegyzek meg, a listámon a legutolsó helyezettet párszor felejtettem már itthon, de mit számít egy bicikli, ha ellopják, mit ér az, az életünkhöz képest?! Az mégiscsak fontosabb!

Egy kedves kolozsvári barátom jegyezte meg, amikor elmeséltem neki, hogyan rohantam a busz után, és közben majdnem elütött egy autó. Azóta is mindig az eszemben van a válasza: Edith, a harmincas félóránként jön, de az élet csak egyszer! Habár, ha a reinkarnációnak hinni tudunk, akkor az élet is szinte a végtelenségig ismétlődik…

S akkor még nem említettem a lebiggyesztett szánk szélét, a gyúnyoros, ironikus mosolyt, a nemtetszést kifejező arcot, ezeket mind-mind álarc mögé rejthetjük, és semmiféle erőfeszítésünkbe sem kerül többé!

NagymenőLaci

Nem akartam erről mesélni, de ha már ez a szó szerepel a facebook-os ajánlásomban, akkor röviden elmesélem, milyen rossz szájízű emlékem kapcsolódik hozzá. Ötödéves egyetemista voltam, amikor felszedtem egy gitáros srácot, mindig buktam a zenészekre, azt se tudom, hogyan szedtem fel, és a nevére sem emlékszem, vagy talán sose is tudtam a nevét. Szemüveges volt, nagydarab srác, és olyan szerénynek, esetlennek tűnt, talán a dioptriái miatt, de valójában nem volt az! Orvosis barátnőm, amikor megismerte, meg is jegyezte: na ez való hozzád! Merthogy én is olyan félszeg és esetlen voltam, azzal a különbséggel, hogy én aztán tényleg az voltam, nem szimuláltam egy szikrát sem! Ez a nagymenő srác, mert tulajdonképpen egy álruhás nagymenő volt, meghívott Vásárhelyre szilveszterezni, amit a lányom miatt visszautasítottam (vásárhelyi volt, ha magára ismer, nem bánom, ha rámír, csakhogy megmondja végre a nevét!), mert a vakációkat otthon töltöttem, és nem láttam a módját, hogyan utazhatnék el pont ünnepek alatt. Januárban, amikor visszamentem az egyetemre, véletlenül találkoztunk, nem volt megbeszélve, és valami párkányon ültünk benn az egyetem óriási halljában. Hogy imádtam azt az épületet, csak azért mesteriztem tíz évvel később, hogy még egy kicsit ottlehessek, és abban az illuzióban ringathassam magam, hogy még mindig odatartozom. Nagyon nehezen nőttem fel, féltem a kegyetlen felnőtt világtól, a végtelenségig egyetemista szerettem volna maradni. Talán lélekben most is az vagyok, ha figyelembe vesszük, hogy a művészeti egyetem teatrológia szakának egyik óráját is látogattam majdnem két évig, gyakorlatilag március közepéig, amikoris beütött a pandémia. Vajon tényleg a teatrológia volt-e? Ebben se vagyok már biztos, olyan rég történt, mintha évek teltek volna el közben, a lényeg, hogy egy ideig képzeletemben újra diák lehettem.

Házibuli a bentlakásban, fantomképem baloldalt

Ott ültünk tehát azzal a Lacival, most ahogy leírtam ezt a nevet, mintha úgy rémlene, hogy ő is Laci volt, egy nagyvagány, nőcsábász Laci, lógott le a lábunk arról a párkányról, és akkor megkérdezte, miközben nem nézett rám, csak előre, maga elé, sunyin, hogy: Máskülönben? Talán meg is ismételte a szót, látva, hogy nem válaszolok. De én már akkor is ilyen frezáta voltam, mint most, csak ennek nem voltam még egészen tudatában! (Ez meg a mostani Lacim mókás kifejezése, így nevezi ő viccesen az ilyen szédült nőket, mint amilyen én vagyok.) Szóval semmit nem válaszoltam, nem reagáltam, mert megértettem, hogy ejtett, ennyi volt, vége, és azt is sejtettem, hogy a téli vakációban összejött valakivel. Egy olyan lánnyal, akinek volt lehetősége vele szilveszterezni, és akit gitárjátékával ezután bűvöl majd el, és akivel énhelyettem a továbbiakban bulizni fog.

Egyik kedves szobatársnőmmel – most papné és tökéletes háziasszony, ő, aki azt fogadta, hogy havonta csak egyszer fog a családjának főzni, egy óriási húszliteres fazékban.

Még két emlékezetes sztorim van vele. Elmentünk ketten buszbérletet váltani nekem, még a kapcsolatunk elején, ha nevezhetem ezt kapcsolatnak. A bérlethez kép is kellett, és a főtér közelében, a Memorandumului utcában (nem tudom, hogy hívták akkor azt az utcát, amely a Monostor felé vezet), betértünk a fényképész stúdióba. Az elülső teremben ott ült egy asztalnál a nő, aki vette fel a rendelést, én bementem hátra a kivilágított szobába, hogy lefényképezzenek, ő meg kinn maradt, hogy fizessen. S hallom a nő kérdi, milyen névre legyen a nyugta? Ő pedig, az a Laci, vagy hogy hívták (biztosan tudom, hogy banális neve volt, ha lehet egy név banális, ezen csak azt értem – amíg valaki meg nem sértődik, az én Lacimat is beleértve -, hogy hétköznapi név, nem Arnold, nem Osszián és hasonlók, ha Szentandrási Zenóbiás lett volna, biztos megjegyzem!), azt felelte kicsit elbizonytalanodva és tétovázva, hogy fogalma sincs, nekem mi a nevem. Ezen a fotós néni jót nevetett, és mindhárman felderültünk. Nagyon nevetséges helyzet volt, és a fényképész asszony valószínűleg utána elmerengett a mai (vagy akkori) fiatalok futó kapcsolatairól. A fénykép mondhatni szuperül sikerült, van az arcomon valamilyen kis huncutság, a mosolyom olyan sejtelmes, minden idők egyik legjobb képe lett, ami rólam valaha készült. Persze, teljesen megtévesztő, mert én, mint már említettem, nem ilyen vagyok, nem jellemző rám sem a huncutság, sem a dörzsöltség. Ahogy neki a külseje és a megjelenése volt az, mármint megtévesztő, azt hiszem, nekem is a legtöbb fotóm félrevezető a jellememet és egyéniségemet illetően. Azt képzelné az ember, hogy egy belevaló csaj vagyok, közben egy beszari, frusztrált kisnyusziként éltem le mindmáig az életemet. Na, de ne becsüljem ennyire alá magam, megárt az önbizalmamnak! És nem szabad lenne ennyire kiadnom sem magam, mert visszaélhetnek vele az ellenségeim, ha vannak ilyenek, remélem nincsenek 😉

A harmadik Nagymenőlacis sztorim pedig egy KMDSz bulival kapcsolatos. Nem volt jegyünk, de mégis elmentünk, annak reményében, hogy valahogy csak sikerült besurrannunk, és az összes szobatársam velünk tartott. A mérnöki bentlakásról tudni kell, hogy két-két szoba kommunikál egymással, takarékossági okokból a mosdó közös, így hát tulajdonképpen 7 szobatársnőm volt, nyolcadmagammal laktunk együtt, rendszeresen átjártunk a másik szobában lakókhoz, magyarán, mindennaposak voltunk egymás szobájában. Szóval a magyar bulira, ami a Béke téri diákházban volt, kilencen indultunk, újdonsült barátommal együtt, a programon Nagy- Bandó András humorista is szerepelt. A többi programpontra egyáltalán nem emlékszem. Csak arra, hogy ott álltunk a bejárat előtt, és nagy gondban voltunk, mi lányok, mert az őr, egy nagydarab ember, szigorúan ellenőrizte a jegyeket. Errefel Nagymenőlaci egyenesen odamegy hozzá, gondolom nem fogta el semmiféle kisebbrendűségi érzés a hivatalos személlyel szemben, ahogy engem még mindig, még a gázszámla leolvasó egyenruhás emberrel szemben is elfog, odament, és lezserül kijelentette: Am vorbit cu domnul Nicu! így románul, egy magyar rendezvény bejáratánál, majd meg se várva a választ, hátraszólt nekünk, és hívóan meglendítette a karját: Gyertek csajok! A kapuőrnek meglepetésében leesett az álla, még mielőtt elgondolkozhatott volna azon, hogy ki az ördög is az a Nicu, Lacibarátom határozott fellépésének hatására, önkéntelenül kitárta szélesre az ajtót, hogy bemehessünk mindannyian, s mi, lányok, megszeppenve, kikerekedett szemekkel be is oldalaztunk, mukkani se mertünk, amíg be nem értünk a nagyterembe, nehogy tétovázó, zavart viselkedésünk elárulja a turpiságot.

Utána már csak az a kép él az emlékemben, hogy a fal mellett, a lépcsőn, ülök az ölében, Nagy-Bandó süti el egymásután a poénjait, és arra gondolok, hogy ilyen hímet választhatott magának hatvanezer évvel ezelőtt a barlanglakó, bőrruhákban gyűjtögető őslány is. Akkor döbbentem rá, hogy ez egy igazi nagymenő, és addigi, vele szemben tanusított magabiztosságom egyszeriből elillant. Ezt ő is megérezhette, így hát lebuktam, és hamarosan megintcsak kiszolgáltatva, magamra maradva, egyesegyedül álltam a Nagyvilágban …

Azt tartják, hogy a felhők fölött mindig süt a nap 🙂

Múltidéző illatok

Elég közhelyes cím, de ígérem, nem lesz unalmas!

Berendezkedtem a romirodámban. Kinn esik, s Kicsicica befészkelte magát a kalapba, amiben körömvirágot szoktam szárítani, a polcra feltettem a béna nagynéném által hímzett kispárnát (bal kezével egész jól tudott kézimunkázni!), ott a Vero modá-s pólóm a szék támláján, ami akkor volt rajtam, amikor Sophia Loren-nel találkoztam, a 2016-os TIFF-en. Akkor 82-dik évében járt. Ő is szeptemberi, mint Bözsi nagynéném, és ugyancsak 34-ben született. Virágot vittem neki a sajtótájékoztatójára, nem készültem kérdéssel, csak látni akartam élőben, és a harmadik sorból súgtam, amikor egy kedves kolleganőm kérdésébe belefoglalta a néhai édesanyja gondolatait, hogy az egyszerre látta őt törékenynek, akit meg kell óvni, és harcias, katonás asszonynak, aki az akaratát bármikor érvényesíteni tudja. És amikor Sophia Loren válaszolt, és válaszát ilyenformán kezdte, hogy Tell your mother… én semmiképpen nem akartam, hogy kényelmetlen helyzetbe kerüljön, kézzel-lábbal integettem, súgtam: She is dead! s a kolleganőm is próbált szabadkozni, értésére adni a nagy színésznőnek, hogy nem lehet már átadni az üzenetet. Mire ő, a filmcsillag, aki egészen természetes dologként fogta fel, hogy egy ilyen szituációben súgjanak neki, és rögtön meg is értette a lényeget, hisz, mint minden előadóművész, szájról is tud olvasni, így fejezte be mondatát: … in your mind, in your mind my dear! Arra már nem emlékszem, kiesett a memóriámból, hogy ezt az ellentmondásos jellemzést hogyan fogadta, igazat adott-e az elhunyt édesanyának, csak azt tudom, hogy a végén sokan akartak vele fotózkodni, én meg csak a virágcsokromat akartam neki mindenáron átadni. Azt is az ő természetességével vette át, és jól magához szorított, olaszparasztosöregasszonyosan magához ölelt, én pedig azt habogtam zavaromban, hogy “la più grande attore del mondo”, persze hibásan, mert csak a színésznek tudtam, hogy hogy mondják olaszul, a színésznőnek egészen másképp kell mondani (attrice), és én ezen a félmondaton is végig gondolkodtam, míg a találkozó zajlott, de ragaszkodtam hozzá, hogy az anyanyelvén fejezzem ki hódolatomat, ő megértette, értékelte a gesztust, és jól megpuszilgatott. Akkor hagytam el az első marosvásárhelyi rádiós kismagnómat, zavarodottságomban ottfelejtettem az asztalon, a Ramada hotel konferenciatermében. De nem bántam, később a kolozsvári kolleganőm átküldte a hanganyagot az ő magnójáról, így azt fel tudtam használni egy beszámoló erejéig. Na, ez a képen látható szürkés-drappos trikó története, és azért értékes a maga kopottságában, mert a nagy díva megérintette kezeivel.

És én már megint szabadságon vagyok, nem mentem tekerni a kollegákkal (most zajlik a Gurul a rádió), mert nem tartom már magam erre képesnek, és berendeztem ezt a kis mini-irodát magamnak itt az előszobában, a ministúdióm a konyhában hagytam, két hétig rá se nézek! Amikor pedig nem itt tartózkodom (egy órája ültem ki 🤣!), főzök, mosok, takarítok (Laci után is, aki a minap hátul összeeszkabált egy fészert, s amikor mindennel elkészült, akkor jutott csak eszébe, hogy le kéne csiszolni a tartógerendákat. Képzelhetitek mi por és fűrésztörmelék keletkezett ott?! Azt is ma sepertem össze magamban puffogva!), és közben hangoskönyveket hallgatok, és minden telefonom le van halkítva, szóval, akit érdekel, csak messengeren vagyok elérhető, mert a facebookról nem jelentkeztem ki. Egyelőre 😊.

Szóval ez a kis tákolmány (ezt is kedves páromnak köszönhetem) itt nekem most a menedékem, a mentsváram, az elefántcsonttornyom, és úgy érzem itt magam, mint a kétezres években a petrimama falusi házának fenti teraszán, ahol az unokanővérem hintaszékében a Szerelem a kolera idején-t olvastam, pont egy ilyen érzelemről álmodoztam, és a szemközti óriásfenyőkben gyönyörködtem. A fenyők biztosította ózondús hegyilevegőt is élveztem volna, ha nem szívtam volna inkább a falusi boltból vásárolt, ismeretlen márkájú cigarettát, amelynek fehér dobozán ott volt a Duty free felirat – ezt a tényt sehogyse tudtam magamnak megmagyarázni, de nagyon izgalmasnak tartottam. Pedig akkor még lehetett utazni … Most is lehet, ismerőseim facebookon megosztott exotikus fotói rá a bizonyíték, de sokkal többe kerül, csak a négy teszt, az már 1200 lej, s a repülőjegyek is drágábbak, hisz a gyér utaslétszám miatt a gépek kénytelenek kitérőket tenni. Szóval, én mint szegényember (szegényasszony 😅) elégedjek meg, ha a képzeletem útján visszautazhatom az időben, és a nagyanyám ósdi, avittszagú teraszán találhatom magam. De ez minden pénzt megér nekem! Nem cserélném el semmilyen körutazással! Még a szag is stimmel, úgy látszik nagyon erős a fantáziám, nem tudom miért, de itt a mini-romirodában is ugyanaz az illat, mert én szeretem illatnak nevezni, jólesik beszippantani.

Közben műszakváltás történt, a burmillapofa Pici vette át Kicsicica helyét, már a kalappal is szemez, de egyelőre megelégszik azzal, hogy a polc széléről tekintsen ki a nagyvilágba, ami számára a szemközti szomszéd fáinak madarait jelenti.

A képzeletemet a körülmények is segítik. Nemrég, még a bezártság idején, amikor attól féltünk, hogy létfenntartási gondjaink lesznek, vásároltunk egy nagyon olcsó szappant, most bontottuk meg a napokban, és csodák-csodája, pont olyan az illata, mint régen a kispetrii nagymamám lavórja mellett állandó jelleggel szolgálatban lévő, szintén olcsó bolticikknek az “aromája”. Amikor erre rájöttem, a csomagolását rég eldobtam, és a kuka is ki volt már téve a kapu elé, szemetesnap lévén. Itt erre mifelénk egyszer egy héten viszik el a háztartási hulladékot. Gondoltam, tán csak nem szégyen a saját szemetemben kukázni? Félretettem minden szégyenkezést, vettem a fáradtságot, kimentem, kipakoltam a fél láda tartalmát a kerítés mellé, s majdnem az alján, de végül csak megtaláltam a keresett papírcsomagolást. Annyira megörültem neki, letettem a kút tetejére, és gyorsan lefényképeztem:

Hogy ezentúl csakis ilyet vásároljak! Hihetetlen, hogy ez lenne az a szappan, amit 20 évvel ezelőtt petrimama is használt? Nem kivehető a képen, de azt írja rajta, hogy mandulakivonattal. Valószínú, hogy egy bóvli, két lejért mi más lehetne, és azért olyan az illata, mint annak idején a nagymamáméjénak volt, mert az is valami olcsó cucc lehetett. Nem számít, engem ezzel most nagyon boldoggá tettek: sokkal többször mosok kezet, mint azelőtt, (azelőtt is sokszor mostam, ugyebár covid és hasonlók), és kézmosás után odatapasztom a tenyerem az arcomra, és szívom, szippantom be a kellemes emlékeket idéző, sajátos falusiszappan kipárolgást. Most már itt van nekem a romirodám, amely az egykori beüvegezett tornác illatát árasztja, és itt a szappan is. Ennyi nekem épp elég, hogy tökéletesnek érezzem az életemet. A nagyáruházban pedig megvehetem a petrii kiskert egy szegletét, ahol nagyanyám ribizlit, málnát és feketeribizlit termesztett, mert most kapható olyan fagyasztott gyümölcskeverék, amely mindhármat tartalmazza. Egészen hozzászoktam a jéghideg koktélhoz, csak az elején reszelt kicsit a torkom evés után, de most már a szervezetem a szívemre hallgat, amely azt súgja neki: itt vagy a csodakertben, és csemegézel! 😋

Erről a kertről Lacinak mindig az a humoros eset jut eszébe, amikor a nagyanyám szomszédja a tűzfala mentén, amely pont ott volt a ribizlis tövében, (vagy jobbanmondva a ribizlis bújt meg a szomszéd házának közvetlen szomszédságában), szőlőlugast akart magának kialakítani, s csak úgy futólag megemlítette mamának, hogy ő az ősszel ledug oda pár szőlőtövet, mire nagyanyám felkapta a fejét, és csak annyit jegyzett meg komoran: Székely úr, az nem marad meg!

Már miért ne maradna meg, Erzsi néni? – kérdezte a szomszéd (akkor még csak hitetlenkedve, a megrökönyödés csak ezután következett!).

Hát azért, mert én azt onnan kiszedem! Mert az én petrimamám sose maradt adós a válasszal! 😀. Amióta elmeséltem, Lacinak ez lett a szavajárása, ( majdnem) mindenre azt mondja, hogy az nem fog megmaradni!

Valamilyen csattanóval kellene most befejeznem, vagy lekerekítenem a történetet? Kanyarodjak vissza Sophia Loren-hez, és mondjam azt, hogy testközelből a nagy sztár is egy nyolcvanéves öregasszony, aki szeretetet, megértést, együttérzést igényel és sugároz? Aki magánemberként ugyanolyan hétköznapi, mint bármelyikünk? Aki ugyanolyan szerető nagymama öregkorára? A fantáziátokra bízom, én most egyelőre folytatom időutazásom itt a romirodámban, frissen mosott kézzel 😉!

Már akkor is erre gondolhattam (József Attila fordítása): Elena Farago
Egy ember…
 

Egy ember ment az úton este,
ment, dalolt csendben az úton.
Dalolt, talán hogy így elvesse
nagy útja gondját – nem tudom.
Dalolt, talán mert szép az este,
vagy mert anélkül rosszul esne,
hogy egymagában van úton.
 
A kapuban, csak álltam ottan,
ő ment, amerre útja tért.
És egyszercsak fölsóhajtottam,
nem tudnám megmondani, mért.
Elment s elfogott engem ottan
– a kaput elhagyni nem tudtam –
a vágy az egész életért.
 
Talán úgy van, hogy minden ember
áll egy este a kapuban
s a vándorról, ki arra ment el,
nem tudja, bús-e csakugyan –
s tán sóhajt egyet minden ember
s míg elborong, azon mereng el,
hogy az ő útja messze van.

A Most-ban lenni

Rég nem írtam, pedig mindig ihletett állapotban vagyok, csak az sajnos nem elég 🤣Neki is kell veselkedni, és (elektronikus) papírra is kell vetni az észleléseket. Nem mondhatom, hogy nem lett volna időm, csak kicsit elbizonytalanodtam, elkényelmesedtem. Elkezdtem írni a szeptemberi summertime élményemet, s mire valamire jutottam volna vele, az őszi kánikula leköszönt. S arra eszméltem, hogy annyira megöregedtem időközben, hogy egy vasárnapi Tekerj akció miatt egész héten stresszelem magam. Szerencsére Kinga kolleganőm is velem tartott, így nem boldogtalankodtam egyedül a városban a check point-tok keresgélése közben. Ami amúgy egy izgalmas dolog volt, olyan tájfutásszerű, azzal a különbséggel, hogy bicajjal kellett a szervezők által megjelölt pontokat megtalálni. Alig várom, legyen még ilyen, jövőre újra benevezek! Mi a Meleg ételt a szegényeknek projektért tekertünk, de utóbb láttam, hogy volt a kóbor cicák ivartalanításáért projekt is, és a sérült vadállatok rehabilitációjáért. Mindhárom célt bevállalnám, szívem szerint 🙂 Röhej, mi? Múlt hét elején még az egyetlen cél miatt is izgultam!

Kinga egy profi városi kerékpáros, ha nem tudtátok volna róla! Bátor, bevállalós, én már teljesen kiestem a gyakorlatból.

Az az igazság, hogy nagyon lelassult a ritmusom, amióta itthonról dolgozom, de az nem is lenne baj, úgy érzem, most jött el az a boldogság, amire évek óta várok. Az más dolog, hogy ehhez kellett egy pandémia. Ami nagyon sajnálatos, de ha megnézitek a Fertőzés, vagy eredeti címmel a Contagion nevű filmet, rájösztök, hogy sokkal rosszabb is lehetett volna! A protokoll ugyanaz, a tábori korházak is ugyanúgy épülnek, a szakemberek is pontosan úgy állnak ki a “popor” elé, ahogy itt mifelénk tették, még a devenér is megjelenik a végén, egy apró eltérés csupán az, hogy a pusztító vírus nem Wuhánból érkezik Európába, hanem Hong Kongból vándorol Amerikába. Mert hát a filmekben minden fontos dolog a tengerentúlon történik. Az UFÓ-k is oda szállnak le általában.

A befejezetlen blogomat, a szeptemberi summertime-ot mégis kicsit előkaparom, lássam, mi érvényes még belőle. Pár napja, amikor még tartott, úgy éreztem, olyan ez, mint októberben Egyiptom, amikor nyári meleg van, de este fél 6-kor már alkonyodik. Szokatlan ez egy négy évszakhoz alkalmazkodott szervezet számára. Szeptemberben általában esni szokott, a tavalyi biciklitúránkon még talajmenti fagy is volt a Székelyföldön, most meg mintha örök nyár szakadt volna ránk, ahogy feljön a nap, és a reggeli harmat felszárad, 30 fokos kánikula áll be. – Írtam egy héttel ezelőtt, de az ősz közben csak kezdi éreztetni hatását. És hiába a trópusi nyár, a vinettáim (padlizsán, ha valaki a szomszédból olvas) csak nem akarnak növekedni, azoknak mégiscsak déli klímára van szükségük.

A dohányvirág legalább szereti nálunk, Laci párom egyfolytában azt kérdi tőlem, hogy nem ennek a leveléből készül a pipadohány? Őszintén, nem tudom, de arra határozottan emlékszem, hogy amikor kicsi voltam, Újlakon a szomszéd néni háza falán körbe, felfűzve száradtak a nagy, hosszúkás, sárga dohánylevelek. Azt hiszem, akkor a magántermelőknek fizettek érte a gyárak, most – ahogy látom az elrettentő filmekben- , inkább tehénvizeletet tartalmaz meg kátrányt a cigi, mire ahhoz még dohánylevél is?

Mivel ez csak egy szelíd napló kíván lenni, akkor elmesélem, mint diákkoromban egy magyarországi levelezőtársamnak, hogy mivel foglalkozom szabadidőmben. Főzök, takarítok is (!), bár nem látszik, ellátom az állatokat, hiszen ez nem egy lakás, ez inkább egy minimenhely!! Még nem említettem, hát akkor most mondom, mert én is most jöttem rá! Ide nem is nagyon lehet jönni vendégségbe, mert a kutyáknak idő kell, amíg az idegent megszokják (aki nem biztos, hogy hajlandó lesz kivárni ezt az időt), a cicák pedig, a Pici kivételével (aki emberbarát), elbújdosnak, és végig, amíg a vendég nálunk van, én rettegésben élek, hogy vajon hol lehetnek, nem szorultak-e be valahova, hiszen csak a házban tudnak elbújni. Nem engedem ki őket az udvarra, csak ha én is kinn tartózkodom.

Általában Pici dönti el, hogy mit hallgassak, rengeteg hangoskönyvet hallgatok mostanában, egy csomó el van indítva, folyamatban van, de főzés közben arra figyelek fel (arra leszek figyelmes 🤣), hogy egy egészen más, idegen könyvet hallok, amit nem ismerek, és amit Pici választott ki nekem.

Aztán meg néha sütök, akkor is a macskák befolyásolnak, amint az mindjárt kiderül a lenti illusztrációból. És olyan szokatlanul hangzik már nekem, amikor egy krimiben hallom, hogy egy idős nő, akit meggyilkoltak, egyedül élt a három macskájával, és nem tartott fenn semmiféle kapcsolatot a szomszédokkal. Érdekes, hogy már én is a másik táborhoz tartozom, és nem azokhoz, akik fura szerzetnek tartják az ilyen különc, idős néniket! A kilencvenes években írtam egy cikket a Magyar Szóban az Északi kisasszonyokról, akik a sztánai állomás mellett laktak egy ódon villában, a két haború között, és lejártak a faluba kéregetni a sok-sok macskájuknak. Úri vénkisasszonyok voltak, petrimamám mesélt róluk, akkor még én is különösnek tartottam, hogy valaki ilyen áldozatot hoz, és több tíz macskával osztozik a lakásán. Milyen idióta is voltam!

Itt a fánkom, amely véletlenül sikeredett cica-fejszerűvé, Kicsicerkófnak egészen elnyerte a tetszését!

Amióta távmunkás vagyok, szeretek elmenni eseményekre, és egészen másképp élem meg a rádióba való heti egyszeri bemenetelt is. Minden olyan más, érdekes, mozgalmas a város, utána kedvem van a Penny-ben a kasszásnővel kicsit elcsevegni, főleg, hogy ő is macskás. Hogy már megint ide keveredjek vissza, a cicatémához. Olyan élmény ez, mint nagymamáimnak a városbamenés volt havonta egyszer. Én is mindent megbámulok, észreveszek minden változást, a friss grafittit a falon, pl.

Hogy ez mekkora nagy igazság! A Hosszú utcán végig azon gondolkodtam, hogy ezt fiú vagy lány írhatta? Agatha Christie biztos szépen kikövetkeztetné … a fal, az ablak, az ablakban lógó függöny színéből, a sarok pozíciójából, az írás dőlésszögéből, és más gyanus, árulkodó jelekből … amire én nem vagyok képes…

Reggel ugyan hidegek vannak már, 6 fokra is lehűl a levegő, de azért délután még lehet napozni, kihozom a minicicát, és szuperül elvagyunk mi ketten, ő a kis pórázán bejárhat nagyobb területet, mert a póráza egy zsinóron mozog a kiskert és a kisdiófa között, én pedig napfürdőzöm, időnként kiakasztom, ha beakasztja magát, és élvezem az idei hosszú forró nyár utolsó napsugarait.

Örülni a mának, vagy inkább a most-nak! Nem olyan nehéz ezt begyakorolni, higyjétek el!

Mert olvasni (és hazudni) jó! …

olvasom az egyik ismerősöm oldalán, hogy milyen borzasztó dolog esett meg vele az egyik nagyáruházban! Hogy kiejtette a kezéből a 200 lejest, amikor éppen fizetni akart, az előtte levő vevő, aki már túlvolt a pénztárnál a kifizetésen, lehajolt a bankjegyért, és felvette. Ismerősöm már éppen elkönyvelte magában, hogy a férfi milyen udvarias, azonban az ahelyett, hogy a pénzt visszaadta volna jogos tulajdonosának, unzsenír zsebrevágta, és kisétált az üzletből. Az én ismerősöm, aki távoli rokonom is egyben, kétségbeesetten szaladt a pasi után (kártya nem lévén nála, és több készpénze sem lévén meg amúgyis, hisz nem egylejesről lévén szó!), a pénzét azonban nem szerezte vissza, de a végén mégis ő járt jól, mert a “tolvaj”, aki szokatlan gesztusát társadalmilag elfogadhatónak találta (ami a földön van, az azé, aki hamarabb utánanyúl!! – alapon), az is elkövetett egy végzetes hibát: letette két szatyornyi vásárfiát a földre, a kocsija mellé, amíg a kocsikulcsát a zsebében keresgélte. Ezt a pillanatot hölgyrokonom kihasználva, felkapta a zsacskókat, és a vetélytárs vagy ellenfél (vagy minek nevezzem, mert bűnözőnek nem lehet, az ő elmélete szerint) által hangoztatott “játékszabály” értelmében, ő is elszaladt a zsákmánnyal.

Ez egy oldal a 2020-as hatáidőnaplómból, amit nyilván 2019 végén vásároltam, ilyen és ehhez hasonló idézetek vannak benne minden hónap lejártakor, van még érdekesebb is, mindjárt következik 😀

A végén azt írja facebook ismerősöm: evidens, hogy ez a sztori nem igaz, de ezzel olvasásra ösztökélt most minden kedves követőjét, mert olvasni ugyebár mennyire jó!

Na ettől felment a cukrom, bosszús lettem, hogy ilyen baromságra pazaroltam a drága időmet, mert én nem akarnék olvasásra ösztönözni senkit ilyen rablómesékkel, viszont engem ez a facebook bejegyzés arra késztet most, hogy én is elmeséljem a magam igaz történetét, levezetve ezáltal a sok frusztrációt, ami felgyűlt bennem az utóbbi időben…

És kezdeném egy tegnapi sztorival: Lacipárom online is árusítja a kiadványait, és mindenféle kifizetési lehetőség szóbajöhet nála, paypal-lal, számlára, kifizetési kérelemmel, és még van egy pár modernkori praktika. Egy londoni tiszteletreméltó hölgy igényelte a legutóbbi kiadványunkat, várunk, várunk, de a pénzátutalás nem történik meg, a kifizetés elmarad, semmilyen pénz nem jön be a cég számlájára. A szerzővel egyeztetve, Laci úgy dönt, hogy mégis elküldi a kötetet a kedves vásárlónak Angliába, az “egyszerű” embertársunk iránti bizalomra hagyatkozva. A könyv meg is érkezik szerencsésen annak rendje és módja szerint, mire a nő nemvárt módon reagál: Megkaptam a könyvet, de már nem tartok rá igényt, mert közben kiolvastam! És egy emotikon mosolyt is odabiggyeszt a kijelentése után, mintha ez olyan jó móka volna 🤣

Találó kis idézet egy 2020-as határidőnaplóban! De ki emlékszik már a wuhan-i denevérre, és arra az időre, amikor a szegény kínaiakat sajnáltuk, hogy rombadől a gazdaságuk, mert a multik visszavonulnak az országukból! Mintha csak évtizedekkel ezelőtt lett volna…

Úgy hogy most Laci fizetsd ki a postaköltséget oda s vissza, és maradj a bosszúsággal, nyeld le a galuskát! Mert igazságot senki nem fog szolgáltatni! Nem nagy összegről van szó, de akkor is bosszúság, és ha azt vesszük, hogy az illető hölgy ott Angliában, ezen az aprópénzen vesz egy kiló almát, mondjuk, vagy mit tudom én mit, valami csekélységet (de egy könyvre semmi esetre sem telik belőle, mert Nyugat Európában drágák ám a könyvek), akkor még felháborítóbb!

Az este mérgemben írni akartam ennek a tiszteletreméltó úrinőnek egy “szép” levelet, amit nem tett volna ki az ablakba (mert megtaláltam, fenn van a közösségi oldalon, ma már nagyon nehéz elbújni, ezzel neki is tisztában kellene lennie), hogy megkérdezzem tőle: Londonban ez a legújabb divat? Ott Nyugaton így szokás eljárni? Ez a legmenőbb átveréses játszma? Vagy hogyan értelmezzük a “bohókás” gesztusát? És valljam be neki, hogy én magam is önérzetemben sérültem, mert az én munkám is bennevan ebben a könyvben, korrektorként egy hetet dolgoztam rajta!? Megfogalmaztam szépen, udvariasan, “illedelmesen”, aztán úgy döntöttem mégsem küldöm el a felhánytorgató levelet, azonban az egerem nem így gondolta, egy véletlen mozdulat kellett csak, és a szöveg sunyi módon átment, átsuhant a túloldalra, mint a gondolat.

Mutatom Lacinak, hogy Na nézd te meg! Átment a levél, pedig nem akartam, akkor most veszekedhetek vele egész este! És ezt szerettem volna elkerülni, ezért mondtam le, mert az esti vitáim (és újabban már a nappaliak is) kíméletlenül álmatlan éjszakát generálnak! Párom gyakorlatias, és azt tanácsolta, ha a címzett még nem látta, töröljem az üzenetet, amit meg is tettem, de a hölgy később észrevette, bár nem vagyunk FB ismerősök, hogy üzenete érkezett egy ismeretlen személytől, azonban érthető módon a szövegét már nem tudta elolvasni, csak azt, hogy utóbb az “üzi” e személy által kitörlésre került. Visszaír egy óra múlva, hogy Igen! Jó estét kívánok! Amire persze én már nem válaszoltam. Mit mondjak, hogy le akartam teremteni magát, meg akartam leckéztetni verbálisan (mert másképpen nem áll módomban!), de meggondoltam magam?! Kicsit el is csodálkoztam, hogy ez a nő nem látja, hogy én kinek a kije vagyok? Hogy a kiadóval ő milyen témában levelezett, és akkor nem találja ki, hogy annak a kiadónak a párja, az élettársa most vajon mit nem akar vele közölni?! Még lezserül párbeszédet kezdeményez velem ezek után?! Én a helyében nem tettem volna, ha “ilyen” vajas a fejem!

Megvádolhatnak azzal, hogy veszekszem, mint egy sátorosné, hogy néha nagyon ingerült tudok lenni, de azzal nem, hogy tisztességtelen vagyok! Vagy valakinek valamikoris hazudtam! Ami ma már, úgy tűnik, annyira természetes dolognak számít! Nemhiába írta meg egy másik ismerősöm, ugyancsak a facebookon, hogy az erkölcstelenség a világban, az utóbbi időben, exponenciálisan növekszik.

Szóval nem írhatom meg, hogy mennyi mindenről nem írhatok most, per pillanat, de legalább ezt a dolgot megírtam! 😋

A kis jövevény,

vagy inkább hívatlan vendég. Hihetetlen dolog történt velünk. Laci hazahozott egy kiscicát. Erre egy barátnőm, amikor kezdtem neki újságolni, szavambavágott, hogy: ilyenbe többet nem szabad belemenni! Nem, nem, persze hogy nem mennék bele! A világért sem! Csakhogy ő nem jószántából hozta haza, mert van nekünk éppen elég állatunk (ezidáig három kutya és két macska), és ha valaki azt hiszi, hogy azért történnek velünk dolgok, hogy én azokat megírhassam (habár a nagy Rendező, a rugók mozgatója mindig tudja, mit miért tesz!), akkor azt a valakit ki kell ábrándítanom, mert ez az utóbbi eset egyáltalán nem volt betervezve!

Ez a hívatlan vendég pedig a kiskertemben nőtt, pontosabban a paradicsomos cserépben, miatta el is maradt nővésben ez a paradicsomtő, és az a gyanum, hogy ez valami indiai növény lehet, onnan keveredhetett a magja a magok közé. Bevallom töredelmesen, hogy a tilalom ellenére, 2018 decemberében hoztam Keletről pár zöld kávémagot, de azok közül egy sem bújt ki, mert a kávécserjének nem ilyen a levele, az hosszúkás és recés és fényes, ez meg annyira selymes, és este leereszti leveleit, mintha mimóza volna. Ha ismeritek, akkor kérlek, világosítsatok fel, hogy mi lesz ebből?! Mert télire az a szándékom, hogy beköltöztetem a nappaliba.

Laci hazaért a szokásos időben, úgy értem a poszt-szükségállatot óta szokásosban, kb hat óra felé, és minden a menetrend szerint alakult: vacsoráztunk, leültünk egyet relaxálni, kávézni, cigizni, narancsleves fagyasztott gyümölcsöt enni (ez is az egyik magyarázata a járványalatti súlygyarapodásomnak, hogy elegánsan fogalmazzak 😅). Megnéztük a kedvenc sorozatát, utána kimentünk az udvarra felkötni az egyik kertihajnalkát, meg az ereszt megreparálni, a vihar által megtépázott csatornákat ismét összeilleszteni. Pontosabban ő tette mindezt, én meg követtem mindenhová, javít ki Lackó – mert “visszapörgettük” a filmet. Aztán sikerült meggyőznöm, hogy röplabdázzunk egy kicsit, már egyszer csináltuk, és nagyon jóléreztük magunkat utána. Az ütőkön azt írja, hogy beach nemtommi, mindegy, a turiból vettük, rövidszárúak, mint a teniszütők, és a röplabdát nem is lehet velük ütni, ezért egy rendes, félig kipukkadt labdát püfölünk, és élvezzük, úgyis olyan keveset mozgunk mostanában. Beach ball – basszus, nehéz volt kitalálni, megnéztem utólag 🤣

A bicajom már ilyen fázisban volt, de múlt hét végén leoperáltam róla a futót, és elkarikáztam Szabadiba 😀. Csak ide, a Szabadi utcába. 😂

Már a csatornajavítás alatt hallottam egy halk nyávogást a kocsi irányából, de azt hittem az enyéim kényeskednek, kérik a figyelmet. Nem törődtem különösebben vele. A sajátságos röplabdázásunk alatt viszont arra lettem figyelmes (ezt a kifejezést mindig elröhögjük mi ketten, mert a Polgárjenős sztorira emlékeztet: “Mire lettek figyelmesek? Hogy repedezik a tető…”), hogy a Maci nagyon szaglászik a kocsi motorháza körül, fut az elejére, próbál bebújni alá, fut a másik oldalára, aztán meg gyorsan vissza. Mondom: Te Laci, itt kell legyen valami! Remélem, nem megint egy kisegér! A kisegér ugyanis kb tíz napig volt a vendégünk, az autó lakója, kajával próbáltuk távozásra bírni, minden este ki volt téve a kocsi ablaka mellé a szék egy kis dióval, aztán meg egy szeletke sajttal. Egy éjjel kamerán is figyeltük, kimerészkedett, gyorsan megfogta a dióbelet, és visszamenekült vele a kocsiba. Egyszer csak, amikor már kezdtük feladni, eltűnt. Azóta is próbálunk vigyázni, hogy ne maradjon morzsa, ételmaradék az utastérben, és bármilyen fülledtség is volna, az ablakot soha nem hagyjuk nyitva.

Laci kihozza a telefonját világítani, felnyitjuk a motorház fedelét, és mit látunk? A csövek közül két nagy szem néz fel ránk! Atyaég! Vedd ki gyorsan, még meleg az egész autó! Azt se tudtam, hogy nyúljak be, hogy férjek hozzá! Egy cirmos kiscica próbált menekülni a kezem elől, a nyakánál akartam a bőrt megfogni, ahogy az anyaállat szokta, de a hátát sikerült csak elkapnom, lett belőle egy éktelen nyávogás, de nem eresztettem el, és nagy nehezen, bajosan ki tudtam húzni, biztos itt-ott még kicsit odavertem. A mellemre szorítottam, hogy nyugtassam meg. Nem is volt annyira kicsi, és bűzlött a motorinagőztől. Te jó Isten! Ez hogy bírta ki itt végig? Az egész utat a központból Remeteszegig, most az legalább félórás út, a híd előtti dugó miatt. Első dolgom volt, hogy megkínáltam vízzel, de az nem kellett neki, hanem amikor odatettem a macskatál elé, nekiesett, mint az öngyilkos, úgy elkezdte enni a nedvestápot! Laci máris Mondikának keresztelte, merthogy a Mondeo-ban utazott.

Ez lett a kedvenc helye, a plüssmaci az új anyukája

Reggel első utunk a rendelőbe vezetett, egy fiatal kedves doki fogadott, hangosan beszélt, és mindent szépen elmagyarázott. Megosztottam vele a félelmemet, hogy a vadsága és a nagy fülei miatt azt hittem, vadmacskakölyök, hisz közel az erdő! Megnyugtatott, hogy ez nem igaz, felsorolta a vadmacska ismérveit (amiket már elfelejtettem 😀), és említette, tud olyan esetről, amikor valaki Ausztriáig utaztatta, tudta nélkül persze, a saját macskáját, ugyancsak a motorházban. Ezek a kis szőrmókok sokmindent kibírnak, és ha a cica rásimul egy csőre, nem történik baja, most már minden alkatrész be van vonva, dobozban van, nem úgy mint régen, amikor lógtak ki a szálak mindehonnan az autóból. Biztos most hagyta el az almot, most merészkedett ki először a nagyvilágba, megijedt a kocsiktól, az utca zajától, és beugrott az első biztonságosnak tűnő búvóhelyre. Hát eléggé biztonságban van itt nálunk, most mit mondjak?! Olyan mindegy már! Ahol elfér öt állat, ott akad hely a hatodiknak is. Arra tippeltem, hogy megvan úgy három hónapos, csak alultáplált, soványkának látszik. Ezt a feltételezésem is megcáfolta a nagyhangú dokibácsi: ilyen csontosnak kell lennie az ő korában, ami a fogaiból ítélve, két teljes hónap. Be is írta a frissen kiállított könyvébe, hogy május 20-dikán született. Még egy bika a családban 🙂 . Bolhája egy se, se semmilyen betegsége, eleven kis macskakölyöklány. Ami ki is derült az elmúlt két napban, mert azóta hajnali fél 6-kor indul az élet, úgyhogy szabadságom henyélős napjainak ezzel végeszakadt. A Pici már elfogadta, a kutyák már nem vadásszák, csak a Cicát kell kiengesztelnem, mert ő sértődött azóta is, és olyan undorodva nézi a kis jövevényt, mintha valami csúszómászó lenne.

Pici (áll) és Cica (ül): így figyelik a hűtő tetejéről minden mozdulatát, de legalább most barátságot kötöttek, szövetségre léptek az ellenség ellen

De nem is untatnám tovább a macskanemkedvelők díszes társaságát a pisiszagú, füstös kis házunktájával, inkább megmutatom, hogy voltam a városban, egy kolozsvári barátnőm meglátogatott, megpusziltuk egymást a viszontlátás örömére (és a kovidhelyzet ellenére 🤔), de mielőtt a busza megérkezett volna, előtte megkértem a kedves párom, hogy készítsen rólam egy városi fotót, ha már kimozdultam, és ez lett belőle:

Olyan, mintha odafotoshoppolta volna azt a madarat fölém, amit elsőre észre se vettem, mert haragudtam, hogy levágta a lábomfejét! Milyen fotós vagy te, hogy lehet így fényképezni?! S most, amikor meg akarom itt osztani, veszem csak észre azt a széttárt szárnyú galambot! A madarakat mindig jól elkapjuk! S úgy tűnik a cicákkal is boldogulunk!

Éld az életed, amíg az izoleta el nem visz! – vallja Laci, merthogy haladni kell korral!

Mamámék szobája

“Arra se tudod rávenni, hogy kiszálljon a kocsiból, nemhogy donor legyen!”

Hétvégén Újlakon jártunk, csak mentünk és jöttünk, mégis 24 óra alatt is képes voltam feltöltődni. Már nagyon rámfért ez a kis kiruccanás: amikor álmatlan éjszakákon attól félsz, hogy a tervezett könyvbemutató miatt úgy megbüntetnek (merthogy véletlenül a 21 -dik személy is betéved a terembe!), hogy a házad is el kell adnod, de még attól is, hogy saját hibádon kívül autóbaleset áldozata leszel, és akkor ki viseli majd gondját a hátrahagyott 5 darab állatodnak, akkor nagyon megérett a helyzet arra, hogy szabadságra menj! Elutazol, ott ülsz a szüleidnél kevesebb mint egy napot, és megkönnyebbülve konstatálod, hogy nem is vagy szorongásos, mert már nem izgat a tervezett könyvbemutató, se pedig a hazai veszélyes útviszonyok, és még amiatt sem izgulsz, hogy anyósodék nem fogják tudni ellátni az állataidat, az eljövendő háromnapos üdülésed alatt.

Egyik kedvenc filmem lett…

Sok megható, régi történetet mesélt anyum (e rövidke idő alatt), amiket még soha de soha nem hallottam. Például azt, hogy amikor a hugom megszületett, eljött hozzánk a nagyvárosból látogatóba egy kedves barátjuk, állt a nagyszoba ajtajában, nézte benn a szoba közepén a mózeskosarat, amelyben a kishugom aludt, és megjegyezte: Mit csináltatok, amióta Újlakra költöztetek?? Majd megvetően hozzátette: Gyereket! Mert neki csak egy volt, és azt is soknak tartotta. Aztán elkezdett inni, és az alkoholizmus hamar elvitte.

Aztán a hugom szájpenészt kapott, és csak sírt, fogyott, és nem akart enni. Miközben anyumnak már lejárt a gyes-időszaka, és már az iskolában tanított, a nagyszüleim bevitték a gyerekorvoshoz Somlyóra, aki rózsamézet rendelt. Nagyanyám ezután nem akarta engedni, hogy cumizzon, merthogy ugyebár fertőzött a szájürege, de anyum jól megmártotta a cumit a rózsamézbe, és a bébihugom szájába dugta, hogy né milyen könnyen megy a kezelés! Mamám és nagyapóm nem szóltak semmit, csak elmentek a Külsőhegyre kapálni, és végig sírtak, hogy Gyöngyi most meghal. Egy egyszerű szájpenész miatt? – kérdem én hüledezve. Hát igen, hangzott a válasz, mert az első gyerekük, a nagyobbik nővérem, akit Borinak hívtak, ebbe halt bele!

Mamának viszonylag fiatalon lekapta a tarló a lábaszárán dudorodó visszerét, és lábfekélyes lett a jobblába. Így élt 45 éves korától, pár hónap híján, kb ugyanennyit. Egy éjszaka, amikor anyám még fele-idős terhes volt a hugommal, megindult a lábából a vér. Anyum a nagy kiáltásra ébredt, hogy Végem van! Kiszaladt hozzájuk a konyha- szobába, ahol aludtak, ekkor már egy nagy vértócsa éktelenkedett a mama ágya előtt. Eszébejutott rögtön, mit tanítottak neki annak idején elsősegélyből, lekapott egy háromszögű pelenkámat a kályha fölötti szárítóról, és azzal septében elkötötte a mama lábát, a seb fölött. A körorvos után már apám ment le, az éjszaka közepén, a diszpenszárba, de az nem jött fel, csak valami fehér port küldött, hogy azzal szórják be a vérző fekélyt. Lavorba mosta fel a vért anyum, és a véres vizet kiöntötte a lefolyóba. Reggel a szomszédok a vért látva, azt hitték, hogy elvetélt azon az éjjelen.

Ez a film barátság-teszt lesz ezután számomra, ha nem hat meg, és nem érted meg, akkor semmi értelme…

A harmadik horror sztorija anyumnak az volt, amikor a sarmasági állomáson, a vonatról leszállva, a fáradtságtól elszédült, és fejjel előre a sínre vágódott, eltörve az orrát. Újév lévén, jöttek-mentek az emberek az állomáson, elsétáltak mellette, senki nem segítette fel, hallotta, ahogy megjegyzik: Na ez aztán jól odaverte magát! Azt gondolták talán, hogy részeg. Ment jegyet váltani a hugomnak a szatmári gyorsra. Nagy nehezen feltápászkodott, és félrehúzódva tanakodott magában, mitévő legyen, közben az orrából ömlött a vér, és még zsebkendője sem volt, amit odafogjon. A semmiből egyszercsak megjelent egy volt tanítványa, aki nem restellt odajönni hozzá, és megkérdezni, hogy segíthet-e valamit. Vigyél el fiam az ártézi kútra, mossam le az arcom! – kérte anyum, a diáklány meg is tette, és még egy zsebkendővel is kisegítette. Aztán együtt bekopogtak az impegát (forgalomirányító) irodájába, ahol ellátták a sebét, be is kötözték. Otthon, amikor megkékült szemmel és ragtapasszal a feldagadt orrán anyum megjelent, a család elképedt. A hugom egész este sírt, hogy ő a hibás, amiért nem ő maga ment a jegyét kiváltani.

Ezek után én is meséltem anyumnak róla, hogy milyen megjegyzést tett nekem egy barátom vele kapcsolatban, amikor említettem, hogy Bukarestbe járt egyetemre. Azt kérdezte, hogy hogy volt képes visszaköltözni a főváros után abba a kis istenhátamögötti faluba? Azért, hogy te is a sárból vakard fel magad, ahogy ő tette? – hangzott a kérdés második fele. Mire anyum: Biztos csak viccelt veled! És felszabadultan nevetett! De aztán szóbahozta, hogy volt egy évfolyamtársa, aki minden udvarlóját képbe tette, hogy neki van egy béna nővére, és milyen szegények, nyomorultak otthon, nehogy komolyan udvaroljon valaki neki! De hogy hagytuk volna őket itt magukra, tengődni 350 lejből? Megszakadt volna a szívem!

Nem, nem is lehetett volna! -hagytam rá. Este, itthon végigbőgtem az egész Marvin filmet, és mindent megértettem…

Nagy nevek szerepelnek benne, és Robert de Niro nemcsak játszik benne, hanem egyik producere is. Eddig olyan mácsónak gondoltam.

Fekete vonat, fehér mágia

Feltünősködő, kényeskedő, ellenszenves teremtéseknek tűntek nekem régebben azok az asszonyok, akik a vonatfülkében megkérik a szomszédjukat, vagy felszólítják, hogy húzza már fel az ablakot, mert bántja őket a huzat. Most én is odajutottam, hogy még az ajtórepedésen beszivárgó szellőt is megérzem. De másfél órát valahogy csak kibír az ember, főleg ha falura utazik, friss levegőt szívni. Elégedetten nyugtázom, hogy legalább a derekamból kiállt a reuma.

Kinézem magamnak a középső szerelvényt, hogy a peronon szállhassak le, felkapaszkodom a lépcsőn, és keresek egy töküres kupét. Most a felesleges ismerkedéseket kihagynám. A csendet részesítem előnyben, nézem a tájat, és örülök a derékfájás szünetelésének. Örömöm nem tart sokáig, a fülkébe félénken belép egy 35 év körüli fiatalember, és elhaló hangon megkérdezi: Foglalt? Intek, hogy nem. Leül velem szemben, elhelyezi maga körül a csomagjait, három megrakott szatyrot, kettőt a lába elé, egyet maga mellé vesz az ülésre, az egyik tasakból előkotor egy újságot, és nézegetni kezdi, láthatóan érdektelenül. Az újság egy bulvárlap, tele van filmsztárfotókkal, a színes fényképek alatt egérfaroknyi szövegek. Én magam is olvasok, közben kezd alkonyodni. Szemközti szomszédom egyszercsak megszólal:

-A vízöntő havában tetszett születni? – Rögtön látja az arcomon, hogy bakot lőtt, de nem jön zavarba, nyugodtan leengedi az ölébe a szétnyitott lapot, próbálok elzárkózni a párbeszédtől, de tisztába vagyok vele, hogy ez most lehetetlen.

-Biztos voltam benne pedig! Én ismerem az embereket a kezefejükről. Maga jószívű nő, de gyakran van gyomoridege. Nézzen csak rám erősebben! Magát csalódás érte! Én foglalkozok fehér mágiával is. Tudja, hogy jó fekete macskát tartani a háznál? Van, aki kikerüli még az úton is! Pedig a fekete macska elűzi a rossz szellemet a házbul! Érzi, amikor jönnek a szellemek, apró kis gömbök formájába, odamegy az ajtóhoz, és sziszeg nekik! Azok meg azt se tudják, merre meneküljenek! Mert hiába állítják a doktorok, hogy az vérrák, ezekbül a kis kerek higanycseppekbül kerül a kórság a vérbe! Sorvad, sorvad az ember, oszt nem tudja senki, hogy miért. Miután meghal, és eltemetik, ha nyolc év múlva kiássák, megkapják a csontjába az ezüstszínű gömböt, csak egyetlen egyet, mert az egy helyre gyűl össze az emberi testbe.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Feszengek, lassan kezdem érezni, hogy visszatér, beáll megint a reuma az oldalamba, kisugárzik a derekamba, onnan le a jobb lábamba, s a fájdalom lehuzódik a sarkamig. Meleg van! – jegyzem meg, erre ő előzékenyen előkap az egyik lenti szatyorból egy rózsaszínű üdítőitalt. Kínál vele, nem fogadom el, a világért se innék belőle, és nemcsak a fura színe miatt. Elhúzza a száját: –Látom, nem bízik bennem! Adja csak ide a bal kezét! Mit tehetnék, odaadom. Merev arccal, figyelmesen, hosszan nézi a tenyeremet. Nyugtalan pillantást vetek a gyűrűmre. Jócskán szürkülődik. Már félhomály van kinn is és a fülkében is. Személyvonatunk megállt egy nagyobb állomáson, és úgy tűnik, egy ideig itt fog vesztegelni.

-Azt hiszem a nagyváradi gyorsot fogjuk itt bevárni! – próbálom elterelni a témát, de útitársam hajthatatlan:

-Hosszú élete lesz, de sok bajjal, szerencsétlenséggel fűszerezve! Vigyázzon, hogyan közlekedik! Nehogy valami baleset érje! Gondolja meg, mit mondtam most, és vigyázzon az utcán magára! – és jóstehetséggel megáldott, újdonsült barátomat ismét megszállja az adakozó szellem. Ezúttal egy tábla csokit szed elő, megbontja, elém tartja. Nem merem visszautasítani. Lecsípek egy kis kockát, a szemem előtt bontotta ki, tán csak nem kábulok el tőle!? A csoki olvad a melegben, tiszta maszatos lesz tőle a tenyerem. Leplezetlenül mulat rajtam. Elkezdi megint:

-Én megismerem az embert az ábrázatjáról. Magának problémája van az apjával! Fogjuk rá, így vagy úgy mindenkinek gondjai vannak a szüleivel! De magának ez rá van írva az arcára! Keressen egy 66-os férfit, meglátja, minden rendbejön! És jó lesz fekete macskát is beszerezni! – aztán témát vált, az arcáról eltűnik a magabiztosság: Ne haragudjon, nem tudom, hol kell leszálljak, még csak fél éve élek a faluban.

Nyugtalanul kipillant az ablakon, kisiet a folyósóra, visszajön a szatyrokért, búcsút int felém, az ő megállója következik. Aztán hamarosan az enyém. Megkönnyebülve hagyom el a sötét fülkét, leszállok a vonatról, és élvezettel szívom be a falu széna- és tehénillatú levegőjét. Az utcákon csak imitt-amott ég egy-egy lámpa. Igyekszem a szülői ház felé.

A jobb oldalamon és a derekamban apró, ezüstös higanycseppek gyülekeznek.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA