Élj a mában!

“Milyen boldogok is voltunk, Istenem!” Anyu

Most itt ülök a lépcsőn a rádió kertjében, a fenyvesben, egy rózsabokor árnyékában, várom Lacit, és arra gondolok, milyen boldog is voltam, amikor a Hosszú utcában tekertem felfelé, mint ez a fodros szoknyás, szalmakalapos nő, aki szlalomozik önfeledten a kocsik között, átmegy a középső sávra, majd vissza a szélsőre, pont mint én három évvel ezelőtt, és fogalma sincs róla, hogy ő most milyen boldog! Milyen relatív ez az érzés: amikor a birtokában vagyunk, nem tudjuk értékelni, nem is tudunk a létezéséről. Három éve, hazafelé bringázva azon bosszankodtam, hogy estére vissza kell jönnöm a városba egy rendezvényre, és bosszús voltam azért is, mert reggel összeszólalkoztam a főnökkel, felrótta nekem, hogy késtem 15 percet a szerkesztőségi megbeszélésről. Milyen érdekes, hogy mindig csak a múltban vagyunk boldogok, amikor ennek a fennséges érzésnek nem is vagyunk tudatában! Ennyire nehéz lenne a jelenben is boldognak lenni? Mi akadályoz meg benne? Az életünkre mindig csak az idő távlatából tudunk ránézni, bajosan sikerül megragadni a pillanatot, és felfogni valamennyire, hogy a jelenben is boldogok vagyunk, de ezt csak a jövőben fogjuk igazán elismerni. Itt a rádió kertjében, egy elillanó pillanat erejéig rá tudtam tekinteni végre a jelen életemre is. Különös, hogy helyzetek kell kialakuljanak ahhoz, hogy tisztán lássunk dolgokat. El kell utaznunk Brüsszelbe, Amerikába, Indiába, hogy belássuk, mennyire szép az életünk, és hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy most itt Erdélyben, Székelyföldön, Szilágyságban, akárhol, létezünk, munkába járunk, vagy otthonról dolgozunk, látunk, hallunk, elevenek vagyunk, vannak érzékszerveink, és ezeket többé-kevésbé használni is tudjuk. Van amikor telepatikus módon jövünk rá a lényegre, valakivel beszélgetve jut eszünkbe egy rég elfeledettnek hitt szó, egy megnevezés. Sosem jártatok így? Mondom: olyan lapszuszom van!, erre ránézek Lacire, és el is múlt az emlékezetkiesés, bevillant a kép, a keresett tárgy neve, a színész vagy író művészneve, ami ott volt mindvégig a nyelvem hegyén, csak éppen nem tudtam kimondani.

Milyen boldogok is voltunk! – ledöbbentett ez az anyám kijelentése, feltörő sóhaja inkább, amikor nosztalgikus hangulatban arról mesélt, hogy nyugdíjazás után a visszakapott szőlőt kezdték el gondozni, mentek a Külsőhegyre metszeni, kapálni, vittek magukkal elemózsiát, szalonnát sütöttek, kígyót láttak (és anyám halálra rémült, mert jókora méretes, vastag kígyó volt ám), ott tekergőzött egy szőlőtő körül, majdnem ráléptek, de milyen boldogok is voltak! Semmi extra, semmi üdülés, utazás, csak egy kis friss levegő, kapálgatás, gyaloglás, mégis mennyire igazi tiszta örömérzés!

Óh, azok a régi kasztenek, nagymamámnak is ilyesmi volt, csak virágos. Abban jobban elfértek a ruhák, mint a mai szekrényekben, és átláthatóbb volt az egész.

De hogyan lehetne a jelenben ugyanezt az érzést átélni? Ezt tanítani kellene, rávezetni az embert, hogy a jelenben éljen! Carpe diem! Élj a mában! Élvezd az időt! És ez nem azt akarja suggalni, hogy dorbézolj reggeltől estig és estétől reggelig, hanem hogy tanulj meg örülni apróságoknak. Én így értelmezem. A héten Hitchcock napokat tartottam. Minden este megnéztem egy filmjét, beleéltem magam abba a régi világba, negyvenes, ötvenes, hatvanas évek. A gyanu árnyékában, amit a különc rendező legjobb filmjének tartott (élveztem ahogy (szinte) minden alkotásában feltűnik, becsempészi magát két-három képkocka erejéig), mégis nekünk róla mindig csak a Madarak jutnak az eszünkbe. Marnie, Idegenek a vonaton, Szakadt függyöny, Családi összeesküvés, Szédülés, Hátsó ablak, mind megvannak a videán, csak rájuk kell keresni. Utóbbi kettőt régebben láttam, a Madarakat viszont újranéztem. Megfigyeltem milyen volt akkor a telefon, a nők megítélése, a színesbőrűeké, mi volt az elfogadott társadalmi norma, milyen volt az iváskultúra (ittak egyfolytában, mint a kefekötők), a dohányzási szokások (aki belépett az ajtón, egyből cigarettával kínálták, aztán pedig bourbonnal, skót whisky-vel, olyan ez mintha manapság mindenki pálinkázna, napszaktól függetlenül), milyen volt a női divat, az öltözködés úgy általában. A hatéves kisfiúk is kalapot hordtak, viszont az akkori magassarkú cipőkben most is feltűnés nélkül végig lehetne menni Vásárhely főterén. Akkor még Amerikában sem volt jellemző az elidegenedés, a szomszéd csak úgy bekukkintott épp vacsoratájban, asztalhoz akarták ültetni, ő szabadkozott, és nem vétett túlságosan az etikett ellen. Jegyzeteltem, jóérzés volt abba a világba visszarepülni, igazi asztrálutazásélmény, csak nehogy valakinek eszébe jusson ezeket a filmeket is letiltatni a nők tárgyiasítása miatt 😀. A 43-as évjáratú filmben megjegyzi a kislány: “A mamának nincs érzéke a tudományhoz, azt hiszi, a távolságot kiabálással kell áthidalni!” (Akkor még a kagyló két részből állt, a mikrofon be volt építve a falra rögzített telefonkészülékbe, és a hallókészüléket tartotta csak az ember a füléhez). A mama pedig a film végén felsóhajt: “Mi asszonyok, milyen láthatatlanokká válunk, csak a férjünk révén létezünk!” Szabóné, György Andrásné (ide én is becsempésztem egy elődömet 😀) , Mrs. Smith (ebben az esetben Mrs. Newton), társaságban akkoriban sokan nem is ismerték a hölgyek keresztnevét, az illető hölgy csak annak árulta el, akinek jónak látta.

Kiderült, hogy Amerikában léteznek jobbkezesek is! Ahány embert írni látsz amerikai filmekben, azok mind balkezesek! Érzékenyítés, a balkezesek kiközösítése ellen. 43-ban ez még nem volt téma…

Szóval így szórakoztam én egész héten, és ráeszméltem, hogy most is jó nekem, nemcsak akkor volt jó, amikor naponta egy órát tekertem, a rádióig meg vissza. Most is jó, amikor telefoninterjút készítek, közben fésülködöm, teszem a fülbevalót a fülembe, húzom a gyűrűt az ujjamra, mert már késésben vagyok, jön utánam az autó, sajtótájékoztatóra kell sietnem. Leteszem a mobilt kihangosítva az asztalra, és közben öltözködöm. Olyan mókás helyzet, figyelnem kell, koncentrálnom, hogy érdemben reagálni tudjak az alany mondandójára.

Mindenkinek azt tudom ajánlani itt most végezetül, hogy legyünk gondfeledtek, ágyazódjunk be teljes mivoltunkkal a jelenbe, élvezzük, amit éppen csinálunk, legyen az filmnézés, olvasás, zenehallgatás, kapálás vagy éppenséggel főzés (“az asszony csak kavarja a rántást!!” – amikor ráébredsz, hogy a sütés-főzés mekkora alkímia, akkor élvezed csak igazán az életet!!! 😉 ), és ne csak pár év múlva döbbenjünk rá, hogy milyen boldogok is voltunk 2022 június 25-dikén! 😊

Milyen lezserül lehetett vezetni akkoriban, alig találkozott két autó a széles utcán! Mulatságos volt hallani a férj szájából, hogy a feleség nem karambolozott-e véletlenül, hisz nemrég kapta meg a jogosítványát!? És milyen érdekes, hogy abban a korban is nosztalgiáztak: Milyen szép is volt 1888-ban, amikor a nagyszülők fényképe készült, és milyen rossz ez a mai újvilág, 1943-ban!! 😀 A személygépkocsi egy későbbi korból való (egy másik Hitchcock filmből), amikor még nem tudták, hogy ez az autó is egy értékes old timer lesz valamikor! 😂

A szegénylegénytől a pisztolytöltényig

A szegény vándorlegény elindult szerencsét próbálni, ment, mendegélt az erdőben, egyszercsak elfáradt, leült egy fa alá megenni hamubasült pogácsáját, és azonnyomban beleragadt a nyakába egy kullancs – a modern mesék biztos így kezdődnek mostanság! Töpreng a szegénylegény, hogy most mitévő legyen, mert kiszedni a kullancsot fej nélkül biztos nem sikerül neki, így tanította az öregapja meg az összes egészségügyi káder, és ha az a piszok állat 5 órán át benne marad a bőrében, akkor tutti, hogy borreliában fog elhalálozni! Elbúsulta magát erősen a szegény vándorlegény, és ahogy ott búslakodik magába a fa alatt, egyszercsak ott terem előtte a semmiből egy kis rőtszakállú törpe, a szakálla hét rőfnyi, a földet veri, jobb kezében pedig egy kullancskiszedő csipesz. Hej megörül a legény, már nyúlna is a csipesz után nagy boldogan, de Pancimanci, mert így hívták a csúf törpét, elkapja a saját kezét, és csipeszestől a szakálla alá dugja. “Csak akkor kapod meg, amit kívánsz, ha elhozod nekem a világszép királylányt! Különben végzetedet el nem kerülheted!” Na erre megint elszomorodik a szegénylegény, hogyan tudná ő most a világszépét megtalálni, idehozni, amikor azt sem tudja, hogy juthat ki ebből a rengetegből? És addig szépen ketyeg az óra, telik az idő, és a fránya élősködő a gyilkos vírust beléereszti a nyakába? És ha nem is fertőzött a ronda parazitája, akkor amíg az erdőben kóvályog, még beleragad a bőrébe vagy hét darab! 😃 Aki nem hiszi, próbálja ki!

Semmi jobb 5letem nem volt, hogyan folytathatnám ezt a mesét. Abbahagytam hát a blogírást az este, és megnéztem az HBO Max-on a Legendás Állatok harmadik részét, a Dumbledore titkait. Teljesen bele tudom élni magam az ilyen mesefilmekbe, minden este ilyet néznék (az első két részét is újra előkeresem hamarosan), mert én egy örök gyerek vagyok, és csak a mesevilágban szeretnék létezni! Habár az utóbbi időben A kék könyv projekt sorozatot is végignéztem, aminek az eredménye az lett, hogy egyrészt nagyon elszomorodtam (én is, akár a szegénylegény), hogy két évad készült csupán el, másrészt meg amikor befejeztem, azon az éjszakán két UFO szállt el a házunk fölött, csodálatos látványt nyújtva, de sajna/ csak álmomban történt ez a csoda. 🤣

Egyszerre egy dologgal foglalkozz! – ajánlotta hajdanán egy nagy erdélyi író a kezdő versfaragónak, Sz.J. kiadott levelezéséből szereztem erről tudomást. Jó volna blogra is alkalmazni, de én nem tudom most ezt betartani, egy csomó apró dolgot el kell mondanom! Le vagyok maradva…

A kék könyv sorozat J. Allen Hynek amerikai tudós ufókutatásai alapján készült. Milyen jó, amikor a családban van egy antikvárius, és hála a filmnek, olvastam a könyvet is párhuzamosan. A film tanulságos, még akkor is, ha nem hiszünk az idegenekben, jól szemlélteti, hogyan tussol el a kormány számára kényes dolgokat.

Mostanában annyira bele tudom élni magam helyzetekbe. Olyan átéléssel hallgattam a Kultfesztiválon a Kossuth díjas erdélyi költő történetét, hogyan látta előre a jövőjét, a karrierjét, szinte hallottam a hangját, amint megjósolja 66-ban egyik kolleganőjének: “Zsíros kalappal fogsz járni, és úgy mesélsz majd rólam!” Magam előtt láttam őt az egyetemen ifjú titánként, amint meg van győződve arról, hogy egykoron a legnagyobbak között lesz számontartva. Egyszer mellette ültem, egy árkosi találkozón, amikor a prózakategóriában dobogós helyet nyertem, és még azt hitték, hogy lesz belőlem valami, és ő megjegyezte, hogy ne írjak álnéven, használjam csak nyugodtan a saját nevemet! Az egész találkozóról ez maradt meg, ez hagyta a legnagyobb nyomott bennem. Akkor ő 50 éves volt, és még mindig jóképű. Az előbbi jelenet ebben a könyvben olvasható és ugyanitt rendelhető meg. (Ez itt a reklám helye, meg is kell élni valamiből 😀!)

De én nem bánom, hogy nem váltottam be a hozzám fűzött reményeket. A legfontosabb egy ember szempontjából, hogy elégedett legyen az életével, nem számít, hogy utcaseprő, újságíró, rádiós, autószerelő, vállalkozó vagy netán könyvelő. Erre én is jó későre jöttem rá, de még mindig “élhetek” a lehetőséggel! És élek is, intenzíven és tudatosan… Az elégedettségemet és boldogságomat azért néha mégiscsak megtöri egy kis bosszúság. Most pl. valami apró rágcsáló megint garázdálkodik a kiskertemben, minden éjjel leeszik egy-egy zsenge palántát, kezdte a zöldhagymákkal, folytatta a petrezselyemzölddel, aztán áttért a három szál padlizsánpalántámra. Beosztja magának, csak keveset fogyaszt egy éjszaka, hogy sokáig kitartson neki a kert. Ügyesen tartalékol. Laci hetek óta ígéri a csapdát (amivel befoghatjuk és kitelepíthetjük), de még nem jutott oda, hogy megcsinálja. Megvárja, hogy kiürüljön a veteményesem! Ami nem fog megtörténni, hálistennek, mert a kishamis az erős illatú növényeket nem kedveli, tehát ezekre kell hangsúlyt fektetnem a közeljövőben, ha azt akarom, hogy szép legyen a kertem, és ne érjen több bosszúság. 😀

Ez a legújabb medálom, felér egy kristálykoponyával! 😁 Később elmesélem, hogyan jöttem rá, hogy lehet megkülönböztetni a kristályt, a féldrága követ az üvegtől és a műanyagtól.

A káromat ellensúlyozandó, szülinapomra kaptam egy szép ajándékot kedves váradi barátnőmtől és keresztlányomtól, aki remélte, hogy én is jelen leszek a Csíki Majálison, de nem mehettem el, mert Murphy sosem alszik, és a csíkszeredai rendezvény egybeesett a Maros-parti takarításunkkal. Utóbbi is érdekes volt, Remeteszegen volt ezúttal egy munkapont, és én először odamentem, ott a temető fölött az erdőben készült a FB profilfotóm. Felkerestem a régi temetőben a Laci nagyszüleinek sírját, és kigyomláltam. Hát nem valami gondozott az a temető, akkora volt a fű, alig bírtam lépni, és eltévedtem a sűrű bozótban. A házunk régi lakóinak nyughelyét se találtam meg, pedig pár évvel ezelőtt felfedeztem az öregapát és az egyik fiát is. Összezavart a nagy gaz, nem ismertem már ki magam a temetőkertben, pedig nem is olyan hatalmas. És arra gondoltam, bezzeg az újlaki temető milyen gondozott! Én is majd ott akarok nyugodni! Erre kérdené meg Laci gyorsan: már nem kell szétszórjam a hamvaidat a tenger-, a Szamos-, a Maros- és a Kraszna-parton? Nem, mert attól félek – egy kedvenc filmemen okulva -, hogy kávésdobozban viszel, és a tengerpart felé utazva, megfőztök kávénak a haverokkal! Az lenne nekem az igazi feketeleves, és épp annyira nem szeretem már a kávét! Főleg most, hogy le is szoktam(forma) róla! 😀🤣

Ezt a képet nyugodtan kirakhatom, mert nem ír ott már senkit, vagy üresen hagyták a név helyét is, nemcsak a halál dátumát… Majd eldönti, aki ott akar nyugodni! A Laci nagyszüleinek sírját is lefényképeztem, de az olyan ijesztő, amikor a saját vagy a férjed nevét látod egy sírkövön, mert a nagyapját pont úgy hívják, mint a kedves páromat, s nem szeretem viszontlátni a nevét egy sírfeliraton. Úgyhogy azt most nem osztom itt meg 😉

Nemrég volt a méhek világnapja, a biológusok azt javasolják, ha azt akarjuk, hogy legyenek a közelünkben beporzók, akkor – a mi érdekünkben is! – kaszáláskor hagyjuk meg nekik a virágos részeket, hogy legyen mivel táplálkozzanak, mert másképp lassan odajutunk, hogy mi magunk kell beporozzuk kézzel a fákon és a növényeken a virágokat, ha azt akarjuk, legyen mit együnk! Hálistennek ebben Laci partner volt (a képen a kamilla “teaültetvényem” és a legkisebb macskám). 👆

Visszatérve még két mondat erejéig, szülinapomra Lacitól idén kaptam a legszebb ajándékot: 150 lejt turizásra. El is költöttem mind egy baniig, és nagyon jó dolgokat vásároltam. A bútorturiról beszélek. 😀 Vettem négy régi nagyláncot, az egyiken egy féldrágakőből kifaragott arc (fentről a második képen, egyértelmű), még nem tudtam azonosítani a követ, de biztos vagyok benne, hogy valami kristály. Nem malachit, az biztos, és egyelőre nem találtam egyezést egyetlen zöld színű kristállyal sem. Ennek a medálnak tényleg nagyon de nagyon örülök! Az üvegtől pedig úgy kell megkülönböztetni, (elárulom, de nekem 5 lejembe került!! 😀), hogy tűz fölé kell tartani, ha üveg vagy műanyag, elkezd olvadozni, de ha nem, akkor csak kormosodik, és olyan csípős szagot áraszt, mint amikor az ember két követ összeverve, tüzet akar csiholni. És azért került 5 lejembe ez az információ, mert megvettem, ugyancsak a turiból egy kék üveggyömbökből álló nyakéket, jobbat remélve, de csak itthon fedeztem fel, hogy az egyik gömb meg van perzselődve. És akkor természetesen megvilágosodtam! 😁

És aztán ma reggel jött a meglepetés! Ha hiszel a pozitív dolgokban, akkor azok meg is valósulnak! Említettem egy régebbi blogbejegyzésben, hogy elveszítettem a töltényhüvelyt, amit Laci talált a virágoskert felásása közben, és hogy mindig reménykedtem, hogy találunk még valami figyelemreméltót, legfeljebb majd a szárnyasok felszínre kapirgálnak valami relikviát a régi időkből. Eddig csak a kicsi Margit néni kabátja övének gombját sikerült kikaparniuk, azt is eltettem, habár Laci haragszik emiatt a fura gyűjtögető szokásom miatt, mert azt tartja, hogy azért történik annyi potter-jelenség (értsd Poltergeist) a házunkban, mert én minden régiséget megőrzök, félreteszek, ezzel életben tartom és bátorítom a hazajáró szellemeket. 🤣

A töltényhüvelyre visszatérve, nem a kertben találtam meg a párját, hanem a mezőn, egy gödrös helyen, de nem ahol a front és a lövészárkok vonultak, hanem jóval lejjebb. Habár ki tudja, lehet az is egy mesterséges árok volt valamikor… Most a változatosság kedvéért, nem puskatöltény került az utamba, hanem a kisebb fajtája, olyan, ami pisztolyba jár, és az érdekessége az, hogy nem volt kilőve! 😁 Legalább nem ölt meg senkit. Előbb azt hittem, hogy egy vastagabb szeg, jó rozsdás változatban. Lenyúltam érte, és akkor látom a fejét, hogy pont olyan, mint a régi töltényemé. Nagyon jó érzés, amikor a világ megadja neked azt, amire vágysz. A rádió sofőrje, aki néha ide-oda furikázik velem, felvilágosított, hogy ha ráütök egy kalapáccsal a fejre, felrobban. Vagy talán magától is megteszi, ha eljött az ideje… Kicsit félek tőle, mert az íróasztalom fölött, a polcon, egy dobozban talált végső menedéket😀, de ha eddig, annyi éven át, a mezőn nem robbant fel a nyári hőségben, akkor remélem ezután se fog, mert én biztos nem akarok kalapáccsal ráverni. Na ennyit mára. Legyünk pozitívak, bármennyire is arról prédikál a fáma, hogy ez nem vezet sehova! Igenis jóra vezet!! Csak bízni kell benne, és bevonzhatjuk a szépet! Az idézett költő is azért lett nagy, mert meggyőződéssel tudott hinni a Sorsában.😇

Kaland, egybeesés, (nem)véletlen

Azt ajánlja az unió, hogy ruhamosás helyett szellőztessünk, nem a szobát, hanem a mocskos ruhát! És hogy ne tusoljunk többet, mint 5 percet. Én ezt továbbvinném: a hosszú hajú nők nyiratkozzanak rövidre, mert a hosszú hajat több ideig kell mosni, és azok akiknek nagyon dús is ráadásul a hajkoronájuk, azok nyirassanak kefefrizurát, azt aztán porsamponnal is tisztán lehet tartani. Végül – kis késéssel – de csak bejön a 70-es évekbeli jövőkutatók prognózisa, hogy a 2000-es években a nők és a férfiak egyaránt kopaszon járnak majd. Ez lesz a divat. Nem értem, miért így képzelték a futurológusok, de tudtak ők már akkor valamit! – bújik elő megint belőlem a kisördög. 😀

A fűtéssel kapcsolatban azt kérik az uniós politikusok, hogy 19 fokon tartsuk a szobahőmérsékletet. Óh, mi már évek óta így telelünk ki, mert rájöttem, hogy ha csak 1 celsius fokkal is többre állítom a hőszabályzót, akkor pár száz lejjel többet kell fizetnünk. A kutyasétáltatós ruháimat tényleg csak szellőztetem, mert minden reggel beleizzadok trikóba, pulóverbe, és mindennap ki kéne mossam őket, de így megszáradnak, és másnap úgyis ugyanaz lesz a sorsuk, aztán hétvégén kimosom, nem nagy ügy! De ezt persze csak a dombon s az erdőben lehet művelni, nem lehetne megtenni, ha az embernek a városba van dolga. Mondjuk a zoknival más a helyzet, az bevizesedik a reggeli harmattól, azt muszáj a szennyesbe tenni, márcsak azért is, mert nem szeretnék körömgombát kapni. A mocskos cipő, zokni, mosatlan láb a lábgomba melegágya. És azt nem vállalnám be még az Unió kedvéért sem, de még JFK külön kérésére sem!! 😅 Egyszer a kisujjam meggombásodott, és higyjétek el, egyik csodakrém sem segített, csak a kemény, alkoholnál is májgyilkosabb gyógyszer. Egy hónapig szedtem, de az utolsó másfél hétben egyfolytában hányinger gyötört, előbb nem is jöttem rá, mitől van. Na ilyen heteket-perceket többet nem akarok szerezni magamnak!

Itt szoktunk hazafelé jövet megpihenni, innen nézünk szerteszét, hogyan épülnek a tömbházak a domb aljában. Először azt hittem, emeletes házak lesznek, de nem, ezek szépen magasodnak, tonyosodnak felfelé. Kell ide ám komoly parkoló is!

Most tárgyalnak a gázembargóról, és arról, hogy mi lesz ennek a következménye. Egy biztos, hogy drágul az üzemanyag, aztán hogy ősztől mennyit fizetünk majd a fűtésért, csak a Jóisten a megmondhatója. Én nem aggódom, csak itt elmélkedem, meg próbálok poénkodni, hogy arra ösztökéljem a kedves blogolvasót, hogy ne hagyjon cserben félúton. 😁 Mert manapság nincs türelmünk semmihez. Én is inkább hangoskönyvet, hangosverset hallgatok, beismerem töredelmesen. Nem azért, mintha nem lenne időm este olvasni, de így kényelmesebb. Csak azt a könyvet olvasom el, amelyiket nem találom meg a youtube-on hangoskönyv formájában. S hogy miért nem aggódom? Nem azért, mert olyan sok pénzem lennevolna, mindig csak éppenhogyelég, hanem mert nem izgat! Rámfér amúgy egy kis koplalás, és inkább vállalom a gazdasági válságot, mint a megszorításokat. Lehet azért tartják Shanghai-ban melegen a vírustémát, hogy majd itt is ősztől újból elkezdjék a bolondját járatni velünk. Több milliós lakosú város, de találnak 10 beteget, és máris karantént rendelnek el. De jobb, ha befogom a számat, mert ki tudja, még letiltanak innen is! 😀 Egy ismerősöm írt egy lélekhez szóló “istenes” szöveget, és a közösségi oldal leszedte a posztját, mert nem egyezik a közösségi elvekkel!! Hallatlan! És nem akárki ő, hanem egy elit értelmiségi, és most először tett közzé ilyen jellegű bejegyzést. Hova jutottunk? Szerintem a cenzúra mindig is létezett, nemcsak a szocializmusban, és ahogy egy kollegám fogalmazott, az emberi természet a piramisok óta nem változott semmit. Jött az új faraó, a réginek az arcmását azonnal lekaparták az oszlopokról. Mindent el kell távolítani a falról, ami szembemegy az éppen aktuális felfogással, az úgynevezett fősodrással. Így megy ez 3000 éve… Nincs új a nap alatt! Akkor hát most én is jobban teszem ha eldugulok! 🤐

Gondoltam, ez a szépiás kép szemlélteti a régmúlt időket. És az, ami ott a polcról lóg lefelé, egy farmerkalap (a félreértés elkerülése végett mondom), abba gyűjtöm és szárítom a mezőn talált gyógynövényeket.

Most pedig meséljek egy tipikus Laciféle sztorit! Jövünk hazafelé Kibédről, és Kelementelkén (Vásárhelytől 23 kilométerre), megállít a rendőr. Akkor hagytuk volna épp el a települést, és egy kicsit fel voltunk gyorsulva. A rendőrkocsi pedig szemből jött, egy nagy konvoj követte, fel voltak gyűlve a háta mögött a lelassult autók. Jelzett, bekapcsolta a szirénát, Laci vette a lapot, gyorsan lehúzott jobbra. Állunk és várunk, a megengedett sebességet léptük át, evidens, leparkol előttünk a rend őre is, kiszáll egy nagydarab egyenruhás ember, Laci előkészíti a papírjait. Ugye tudja miért állítottuk meg? – szögezi a kérdést kedves páromnak. Laci, bűnbűnóan: Meghaladtam a sebességet településen. Igen, és a biztonsági öve se volt feltéve! Laci, már kevésbé bűnbánóan, de annál mérgesebben: Az fel volt téve, uram! Ami igaz is, a rendőr valószínű azt hitte, amikor Laci a papírokat szedegette a kesztyűtartóból, hogy az övet is akkor csatolta fel. A rendőr ezt nem kommentálta, elengedte a füle mellett az ingerült választ, de feltett egy jól irányzott pszichológiai kérdést (megtanítják őket, biztos komoly felkészítésen vesznek részt): Mikor fogyasztott utoljára alkoholt? Na ettől Lacinak még továbbgurult félméterrel a gyyógyszere: Most nem ittam! – válaszolta ugyanolyan mérgesen, a most szóra helyezve a hangsúlyt. Engem meg a röhögés utolért, alig tudtam visszafojtani. Ha az embernek semmi baja-kapcsolata az itallal, akkor valahogy így próbál meg válaszolni, és nem veszi személyeskedésnek a kérdést (ahogy La/uciférj tette): “Lássuk csak, azt hiszem, majáliskor ittam meg egy sört a haverokkal, de Húsvétkor, akkor megittam egy pohárka töményt is apósommal!” De nem, Lacinak felment a cukra, hogy merészelnek ilyet kérdezni tőle? Az az ő privát ügye, hogy mikor iszik!! Persze igaz, csak szépen besétált közben a csapdába! Le a kalappal a rendőrség előtt! Nagyot nőttek a szememben, így kell az alkoholistákat kipécézni! 😀 Aztán a termetes tiszt ugyanolyan lelki nyugalommal elvette a papírjainkat, és visszaült a rendőrkocsiba. Kiszállt mellőle egy fiatal rendőrlány, és előbb a hátunk mögötti autóshoz ment, alkoholszondával. Egy fiatal srácot is megállítottak velünk együtt. Amikor vele befejezte, mellettünk állapodott meg. Elmagyarázta Lacinak, hogyan kell helyesen belefújni a készülékbe. Természetesen rendben volt, mert Laci utoljára azelőtt este ivott, de nem értem, miért esett olyan nehezére ezt bevallani? Dolgavégeztével a rendőrlány is visszament a járőrautóhoz. Hosszú várakozás következett. Mondom: Ami pénzt most kaptál, azt szépen odaadod az államnak! És máskor ne légy ingerült a hivatalos szervekkel! Laci szánta-bánta már a dolgot, de elkönyvelte, hogy úgyis mindegy. 😏 Végre valahára kiszállt a rendőrlány, és hozta a kiállított jegyzőkönyvet. Azzal kezdte, hogy “Önnek 79 km/órás sebessége volt településen” Laci még akkor is pimaszkodott: Van erre bizonyítékuk? – én közben pukkadtam meg ott mellette az anyósülésen! Nem tudtam eldönteni, nevessek vagy sírjak inkább! Igen, a radar készít fotót minden alkalommal, ha bírósági ügyre kerülne az eset! Rövid szünetet tartott, majd befejezte mondanivalóját: Figyelmeztetést adtunk! Laci elszégyellte magát: Köszönöm szépen! – hebegte. Még én is rámosolyogtam a szép csinos hivatalosságra, én is megköszöntem a megértését. Azokután, hogy kedves párom hogy viselkedett, hihetetlen! Utána nem emlékeztem, kinek az ápolt kezét láttam közelről a napokban, annyira össze voltam zavarodva, de másnapig kísértett az a tökéletes francia manikűr. Magyar volt, a dokumentummásolaton, amit megkaptunk, ott állt a neve és az aláírása, de végig románul beszélt velünk. Pont úgy hívták, mint egy volt kolleganőmet, akinek kalandos életéről azelőtt való nap meséltem Lacinak. Mennyi véletlen, és milyen isteni gondviselés! Az utunk arról szólt, hogy egy régi álmomat, vágyamat váltottuk valóra. Sosem késő elkezdeni hinni a Fennvalóban! ☺

A bőségszaru

A kisujjamban van, csak nem tudom kirázni – mindig ez jár a fejemben, valahányszor az életem ponyvaregényére gondolok. Már el is kezdtem, csak abbahagytam, nem annyira fontos, hogy felrugjam jó kapcsolatomat néhány ismerőssel. Úgy hogy jegeltem a témát egyelőre. Olvasom a Szavak titka című Murádin László kötetben, hogy eredetileg az ujj valami ruhaféle ujját jelenthette. “Ha tartottak benne valamit, főleg nagyvásárkor, bekötötték.” És lehet, hogy ez a szokás az ősmagyarokhoz vezethető vissza, keletről hoztuk magunkkal, mert egy kínai könyvben, ami az 1100-as évekről szól, ugyanezt találtam, a Szép asszonyok egy gazdag házban c. kötetben (amit már egyszer idéztem egy korábbi bejegyzésemben), az úr mindig a kabátja ujjában hordta az ezüsttel teli zacskót. Nem volt még pénztárca, nem találták fel a bugyellárist, férfi válltáskát, női retikürt, meg hasonlókat. 😀 Na de van amit még a ruhám ujjából se tudnék kirázni…

Virágvasárnap … annyira szeretem a virágokat, azt hiszem a legfőbb boldogság tavasszal, amikor nyílni látod a nárciszt, a jácintot, a tulipánt. Képes voltam az esőben ott gyönyörködni bennük, gyomlálgatni a füvet mellőlük. Leírhatatlan érzés. Ez az útja az elmélyülésnek, mert amikor ott vagy a kertben, megszűnik a külvilág minden borzalmával együtt, és csak a szépség létezik, az ölel körül. Miért rágódjunk azon, amin nem tudunk változtatni? Ez mazokizmus! A kert pedig olyan, mint egy szentély, egy Alice csodaországa, ahol csak tüneményes dolgok vesznek körül. És minden lehetséges. Volt egy dáliám tavaly, amit a látogatóba jött gyerekek kitapostak, és most látom, hogy megint kibújt, és kitartóan növekszik. A jácintok szaporodtak, ahol egy tő volt, most három van, a ligetszépe terjeszkedik…és a három foltos testvér is átvészelte a tavaly őszi tyúkkapirgálta megpróbáltatásokat. Olyan virágom is akad, amelyiknek még a nevét nem sikerült kiderítenem, de azért ő jól elvan magának, név nélkül is bokrosodik. Biztos ismeritek, az a lila apróvirágú, amelyik olyan nagy bokorban szokott előfordulni, és most nagyon divatos.

Nyolc esztendő kellett, amig ezeket a tavaszi hagymásvirágokat sikerült meghonosítanom, minden év márciusában nagy naívul elindultam virághagymát vásárolni, és mindig értésemre adták a magos boltban, hogy azokat ősszel kell beszerezni és kiültetni a kertbe. 😀

Ha már az ujjakról van szó, akkor itt a helye a fonott kosárnak is. Nagyanyai újlaki dédapámról mesélték, hogy kosarat font, és a Pokoltóra járt szaladingért. Az valami hajlékony vessző lehet, gondolom, amely alkalmas a kosárfonásra. Az ő emlékére, vagy mert csak megsajnáltam a fiút, vásároltam ma két ilyen szép szál kosarat. Kérdeztem, honnan jött és mivel, azt válaszolta Sárpatakról, vonattal. Itt cipelte a terét és kiabált az utcában, kiszaladtam, mert minden utcai árustól szoktam vásárolni, vesszőseprűt is vettem, ami szétesett az első sepregetés után, de sebaj. Legyen meg az örömük! A fiúnak háromféle kosara volt, egy nagy, egy közepes és egy kicsi, utóbbiból rengeteg felfűzve egy madzagra. 50 lejért vettem egy kicsikét és egy közepest. Aztán nagy nehezen összefűzte a portékáját, és indult tovább, a kutyák nagy ugatása közepette. Igen ám, de amikor a kerítésünk végébe ért, szétesett az egész, elgurult a sok kosár. Ott szedegette, kapott ide-kapott oda, hogy nehogy a kanyarban feltűnő autók eltapossák. Mégjobban megsajnáltam, gyorsan visszasiettem a házba, és kihoztam még egy 50-est, mondom, adjon még egy közepest! Adott is, de nem tudott visszaadni, nem baj, húsvéti ajándék! Boldog volt, most már még jobb kedvvel szedegette és fűzte össze a vásárfiát. Milyen nehezen keresik egyesek a betevőt, mi meg pazarolunk, elpazaroljuk az ételt, megromlik rajtunk, hétvégén szedegetem ki a hűtőből zacskószámra a romlott kaját. Túl nagy kérés lenne most az ünnepek előtt, hogy együnk kevesebbet? A kétjegyű infláció amúgy is hamarosan rákényszerít. 🙄

Mestermunka!

A héten Marosfőn kilőttek egy anyamedvét, amely a településen bocsozott le. Tavaly volt még hasonló eset, de akkor sikerült elaltatni a medvemamát, és elszállítani a családot egy lakatlan területre. Most viszont a vadász szerint agresszívvé vált, támadott, és muszáj volt lelőni. Szomorú, de az ember juttatta ide a vadállatot is, hogy az élelmiszerszerzés terén a könnyebb módot válassza, mert felkínálkozik neki a kidobott kajával teli kuka. Az első kukázó medve története is így kezdődhetett: kidobtak egy csomó ételmaradékot, és a medve megtalálta. Persze, ennél sokkal komplikáltabb a dolog. Régebben vadásztak a medvére, és a medve tudta, hogy az embertől félnie kell, és a vadászat által a populációt is kontrol alatt tartották. Ez valami olyasmi, mint a kisegér sztorija: egy emeletes faházban megjelent egy egérke, az egyedül élő, jószívű néni kitett neki vizet és ételt, hamarosan lett neki kis tálkája is a konyha egyik sarkában. És neve is: attól a perctől kezdve a Rudi névre hallgatott. Aztán egy Rudiból lett kettő, kettőből négy lett, aztán nyolc, tizennyolc, és exponenciálisan szaporodott az állomány. A jószívű néni kétségbeesett, és nem volt mit tennie, kihívta a rovar- és rágcsálóírtókat. Így hát egy rudi elpusztítása helyett, egy egész boldog, gondtalan kolóniát kellett kiírtani! Ezt értettem én a vadász mondanivalójából, akit ma meginterjúvoltam. Abbahagyták a medvék vadászatát, túlszaporodás van, és megváltozott a medvék viselkedése is, az ember közelségét kereső vadállatokat pedig kíméletlenül ki kell nyírni. Röviden összefoglalva. Amiután letettem a kagylót, másra se tudtam gondolni, csak arra, hogy minden betevő falatért adjunk hálát a Fennvalónak, mert van akinek az életébe kerül az élelemszerzés. A terülj-terülj asztalkámért van aki kemény árat fizet. Számunkra meg olyan egyértelmű, hogy megtöltjük a kosarat, a szekeret a szupermarketben, mert az kijár nekünk! Legalább egy kicsikét legyünk hálásak azért, hogy embernek születtünk, és nem báránynak, se nem farkasnak vagy medvének! Egy icipicikét …

Kolompos Kató legújabb kalandja

Eljött a nagy felszabadulás napja, Kolompos Kató hát elindult szétnézni a városba. A mall ajtaja csalogatóan hívogatta, de ha szabad bemenni, akkor már nem érdekes. Szétnézett a szemközti ruhaturiban, kapott is egy jó strapacipőt, már rég nem hisz a lábgombában sem, amióta a kovidot nyomatták, nagyon megrendült a hite az egészségügyben. Amikor onnan kilépett, mégiscsak lement az aluljáróba és onnan be a mall alatti outtletbe, ahova már egy éve nem tehette be a lábát, pedig még kutyabarát üzletként is számontartotta. Most egy új csaj ült a pultnál, nagyon kedvesen felajánlotta, hogy segít blúzt választani. De Kató nem talált semmi kedvérevalót. Vett végül egy hosszú bő nadrágot, ami túl hosszúnak bizonyult (talán magassarkúval megfelel, de mikor hord ő magassarkút?), s mikor kiért az utcára ismét, el is döntötte: inkább odaajándékozza a lányának! Már két csomagja volt, a cipő meg a nadrág, s a főtéren végigmenve, gondolt egyet, s befordult a régi fodrászüzletébe, ahol több mint két éve nem járt. Mindenki maszk nélkül, a főnöknőt kivéve, egy Zeta-Jones tipusú erélyes nő, éppen nyírta magát az egyik székben. Kató megfigyelte milyen szakszerűen vágja a saját haját hátul is. Egy rózsaszínű orvosi maszkot viselt. Hősünk kérését figyelembe se vette, a másik fodrászszéknél dolgozó fiatal hölgyike viszont igen, átfutotta az időpontokat, és pont volt egy üres órája. Kató előbb megmosatta a haját, közben folyt a duma, hogy az euró már meghaladta az 5 lejt, hogy a benzin 10 lej lesz hamarosan, hogy az iskolában már nem tesztelik a gyerekeket, és nem lesz karantén. Ki fizesse azt a sok betegszabadságot? Nincs is ki dolgozzon már, volt olyan munkahely, hogy a fele karanténban volt! A kovid mától egyszerű influenza járvány! Aztán gyorsan napirendre tértek a rémhírek és újdonságok fölött, és elkezdtek tervezni egy vasárnapi céges bulit. Kató félénken megkérdezte: Itt is kérték a zöld igazolványt? Nem, az csak a nagy bevásárló központokban volt, az ottani fodrászszalonokban! Óh basszus! És nekem ezt csak most kellett megtudnom? Tényleg balga vagyok! – bosszankodott magában Kató, ezért hanyagoltam úgy el magam két éven keresztül?!

Ide most már nyugodtan bemehet a mosdóba, nem kell többé hazáig szorongatnia …

Micsoda boldogság, micsoda szabadságérzet! A frissen nyírt frizurájával Kató felsétált a vársétányra, hogy ott is szívjon egy kis friss levegőt, a szél a lábához sodort egy velencei képeslapot, egy Dalma nevű kislány küldte a nagymamájának kedves szöveggel, a postai bélyegző 2005-ös. A szeretett nagymama valószínűleg nemrég elhunyt, és a házból minden papírfélét kidobtak, a kuka tetejéről repíthette a szél a fák közé. Nagyon szép üdvözlőlap volt, hősünk úgy döntött, megtartja. Ez azt jelenti, ideje elindulni valamerre, ha egyáltalán lesz még pénze rá. Ha az üzemanyag ára így halad felfelé, akkor hamarosan a szüleihez menni is nagy kihívás lesz, árban felér majd egy római kirándulással! 😀De Kató nem fél a szegénységtől, ezt már volt alkalma megtapasztalni egyetemista korában, amikor egy negyed kenyér volt a napi adagja. Semmi több, csak a kenyér, megvették Mimivel 7 lejért, 28 lej volt egy egész kenyér (de annyi pénzük nem volt), elosztották ott a Marasti téri úton, és hazafelé menet ott helyben, a járdán, meg is ették. Akkoriban rengeteget koplalt, volt úgy hogy egy fej hagymát koldultak a kollégáktól egy kölcsönadott tananyagért. Olajban kenyeret pirítottak, és az volt az ebéd hagymával. Most is látja maga előtt, ahogy az olaj csepegett le a “rántott” kenyérszeletről. Micsoda idők, “eram cel mai bogat cand n-aveam nici un ban” – akkor volt ő a leggazdagabb, amikor egy leje se volt! Ha visszagondol, egy mesevilágban élt ott a Marasti téri bentlakásban. Minden koplalás és nélkülözés ellenére. Annyira fellelkesült az emlékektől, hogy a Vársétány közepén feltárcsázta Mimit, nem volt már meg a telefonja névjegyzékében a szám, de valahogy eszébejutott. 5 telefonszám van, amit egy életre megjegyzett, az édesanyjáé, a volt férjéé, a jelenlegi párjáé, egy munkahelyi szám, és a Mimié. Ez utóbbiról azt hitte, rég elfelejtette, de láss csodát, mégse! Volt szobatársnője egyből felvette, tíz perc alatt mindent megbeszéltek, az oltást, a háborút, a benzinárát, és azt, hogy van, amiről nem jó beszélni. 😀

Katónak valahogy úgy alakult az élete, hogy soha nem örülhetett felhőtlenül semminek. Amikor az egyetemre bejutott, már a terhesség árnyéka borította be a kilátásokat, az exférje válása pedig a kettőjük boldogságát, mindig volt valami gebasz a boldogság körül. De most ez az apró tény is fel tudta lelkesíteni, hogy egy ilyen mélyen szunnyadó emléket, mint ez a régi szám, elő tudott kaparni elgyötört memóriájából. Elindult lefelé a Rákóczi lépcsőn, az aljban benézett a Petry Bisztróba, most már ide is beülhetnék, gondolta, de nem tette meg, mert miért? Nem éhes, nem szomjas, az az elégtétel, hogy most már megteheti, tökéletesen kielégítette. Kanyarodott balra a főtér felé, benézett a párja üzletébe, de nem mutatta meg neki a vásárfiát, csak egy teát ivott meg vele. Miminek is elújságolta (mert szeret vele dicsekedni!), hogy már nem kávézik, nem cigizik, nem fogyaszt alkoholt, egyszerűen nem kívánja, és nincsenek elvonási tűnetei, nem is álmos reggelente. Ki hitte volna, hogy kávé nélkül is lehet élni? Mimi erre csak nevetett: Mondjad, csak mondjad végig most már! Még mit nem csinálsz, valld be szépen!? Nem mondta végig, most már nevetett ő is! Elindult gyalog hazafelé, de a Kossuth utca elején mégis leintett egy taxit, még maradt 15 leje. Az pont elég a remeteszegi üzletig, úgy tervezte, ott kiszáll. Előtte azonban sor került egy tanulságos párbeszédre, amit a taxisofőrrel folytatott.

Saját magát látta ebben a néniben, úgy kb húsz év múlva… de lehet még annyi idő sem kell 😀

Az autórádióban egy összeállítás kezdődött a covid járvány tanulságairól. Mit tanult az emberiség a világjárvány kapcsán? Jobbak lettünk, empatikusabbak? Szívesen segítünk a bajbajutottakon? Frászt! Az egyik fele ugyanolyan agymosott maradt, mint eddig volt, vagy még jobban hisz a tévének, a másik fele meg ébredezik, rájött, mi a gyógyszermaffia, és hogy az egészségügy inkább az ellenségünk, mint a barátunk! Azok, akik az oltatlanokat ócsárolták, most fordultak 360 fokot, és a békéért harcolnak! 180 fokot akart mondani – javította volna ki Kató a taxist, de inkább elharapta a kiigazítást. Maga beoltatta magát? – kérdezte hirtelen felbátorodva. Én igen! – jött a határozott válasz, ami Kolompos Katót ezek után igencsak meglepte. Hogy mért? Hát azért, mert a főnök szerint veszélyeztetem a kliensek életét! De sose hordtam a maszkot, mindenkinek, aki hozzám bészállt, megmondtam, bé vagyok oltva, s aki akarja, tegye fel! Én nem teszem! A taxióra vészesen közelített a 15 lejhez. Kató a tekintetével kereste a kisüzletet, ahol a kiszállást tervezte, de nem látta sehol a cégért. Itt volt egy kis élelmiszerbolt. – magyarázta – Még macskakaját is árultak, itt szoktam vásárolni, ha valamiből kifogyok! Hova tünt?

Biztos megszünt. A taxi is megszűnik lassan, ezek mellett a benzinárak mellett, ha nem engedik, hogy drágítsunk!

Kató egyetértett a különc taxissal, megállíttatta a kocsit, odaadta a 15 lejt, kiszállt, és egy ideig még kereste a kis boltot, aminek híre hamva sem volt. Végül egy udvaron, egy nagy fehér bejárati ajtón felfedezte a letűnt kor tanuságát, egy nyomtatott plakátot: A maszkot viselni kötelező, benn csak két vásárló tartózkodhat egyszerre! Vállat vont, s elindult gyalog hazafelé, már nem volt messze a lakásától. Elképzelte magát, amint botorkál a hosszú bő nadrágban, magassarkú cipőben… és elfogta a röhögés!

Kolompos Kató első kalandja itt olvasható!

Kapható a hazugságárusoknál!

Létre akartam hozni magamnak egy Ludasmanyi FB oldalt! És amikor már minden lépést megtettem egy régi profilom átkeresztelése érdekében, és megnyomtam a módosítás gombot, és már úgy tűnt, hogy minden rendben lesz, akkor megjelent nagy betűkkel a képernyőmön, hogy A Fiókod zárolva lett! Feloldottam nehézségek árán a zárolást, újból próbálkoztam, de újból csak kudarcot vallottam. Közben ment a youtube-on egy műsor hirdetése, amely úgy végződött:”a lap kapható az újságárusoknál!”, de én – a közben elborult agyammal – úgy hallottam, a hazugságárusoknál, amint azt a címben is feltűntettem. Mondhatnánk, freud-i elhallás…

Segíteni szeretnék egy beteg kisfiún, aki számára gyűjtési kampány indult, s amikor panaszkodom, hogy nem boldogulok a megsegítésére felajánlott tombolavásárlással, akkor azt a választ kapom: “Óh ezt biztos csak egy hülyegyermek működteti, ezt az oldalt, hogy bezsebeljen egy csomó pénzt a naív emberektől!” Ez persze nem igaz, tudom jól, de annyira szkeptikus lett már a világ, hogy mindenütt a csalókat véljük felfedezni. Március nyolcadikára az oltatlan nők is kapnak ajándékot: feloldanak minden korlátozást, és eltörlik a zöldkártyát. Hát ezért kár volt az a sok agitáció és hisztéria! Most már többen is megírták, hogy be kell ismerni, az oltás nem fékezte meg a pandémiát, és nagyon sok oltott embert nem kímélt a vírus. Facebook ismerőseim posztolták, hogy milyen nehéz napokat éltek meg, egy barátom a harmadik után kitartóan és huzamosan köhög. Rafila kijelentette, hogy hatodik hullám már nem várható, egy újságíró adatokat gyűjt az oltáskárosultakról. De kit érdekel ez már? Pont február 23-dikán, a háború kitörése előtti napon posztolta a felhívást, hogy lehet nála emailben jelentkezni. Most már a gazdasági válság fenyeget, a háborús hírek is ellentmodásosak, egyesek szerint itt is folyik a félretájékozatás…

Két éves kép, a maszkos világ előtti világ, holnaputántól már megint ugyanez lesz… Nem hittem volna, hogy ilyen hamar visszatérünk ide, Streinu úr, amikor megkapta az első oltását, és ott tolongtak az újságírók, lesték minden szavát, azt nyilatkozta, a maszkot bizony 2023-ig még viselnünk kell! Vagy ijesztgetni akart – ami bevett szokássá kezd válni – vagy nem is sejtette, nem volt elég beavatott, hogy tudja, 2022 februárjában kirobban az ukrán-orosz háború.

Most már mindent felülírt az a veszedelem, amit a háborús konfliktus hozott a nyakunkra. Én is szerettem volna írni egy blogot arról, hogy egy szakember-kutató szerint a magasfeszültségű tápkábelekkel mi a gond, és a mobiltelefon gyakori használata agydaganatot okozhat, de érdekel ez most már valakit? Hogy 50 Hertz-ben állapodtak meg Európában annak idején, amikor a magasfeszültségű kábelek frekvenciáját meghatározták, ami olyan biokémiai reakciókat vált ki a szervezetben, hogy fehérvérűséget okozhat, főleg gyerekeknél, ha a közelében élnek. Míg Amerikában 60-ra “kalibrálták”, ami pedig, noha nagyobb érték, nem ártalmas. Itt is át kéne tegyék az ipari hálózatot mondjuk 47,5-re vagy 53,5-re, ezekkel a sávokkal nem lenne semmi baj, de senki nem foglalkozik ezzel. Az építkezések pedig egyre csak terjednek, kijjebb és feljebb, fel a mezőkig, az erdők aljáig, ahol a magasfeszültséget vezetik…

A mobiltelefonok ártalmasságával kapcsolatban is hiába figyelmeztetnek a tudósok, mert már mindannyian függők vagyunk. Dr. Lingvay József, a bukaresti székhelyű Villamosmérnöki Tudományok Nemzeti Kutatóintézetének tudományos főtitkára hiába ajánlja egy interjúban, hogy rövidre fogjuk a beszélgetéseinket, használat után minél messzebbre helyezzük a mobilt a házban, vagy kapcsoljuk is ki, mert ez már számunkra lehetetlen. Amikor mozgásban vagyunk, a zsebünkben van vagy a táskánkban, amikor alszunk, a párnánk alatt. Arra nem kaptunk választ, hogy ha repülő üzemmódra állítjuk, akkor érhetnek-e elektromágneses hatások. Az elektromágneses szennyezés nem látszik, mégis állandóan jelen van az életterünkben. A szemetet el tudjuk távolítani, a hanghatások ellen is védekezhetünk többé-kevésbé, de ezt a láthatatlan gyilkost nem tudjuk kikerülni. Csak ha felmegyünk a hegy tetejére, ott meg ott vár sunyi módon az 5G erősítő. Basszus!

Ezt a képkockát egy filmből vágtam, amit nemrég láttam, Monica Vitti főszereplésével, aki nemrég halt meg. Képtelen vagyok visszaemlékezni a címére, mert három díjnyertes filmet néztem meg vele, azóta a gépem megtelt, és fél napot töltöttem a törölgetéssel. Mert ez is arra jó, hogy az embert lekössék mindenféle pitiáner apró cselekvéssel. A telefon memóriáját úgy méretezik, hogy nehogy elég legyen pár száz képre, vásárolnod kelljen egy SD kártyát, aztán meg ne tudd beállítani a fotózás műveletét úgy, hogy a kártyára mentse az új képeket… És még ha sikerül is utóbbira menteni, még akkor is kétnaponként jelzi a hülye kütyü, hogy a tárhelyed megtelt!

Gondolom kiérződik a szavaimból, hogy elgurult a gyógyszerem. 😀 Azt mondtam Lacinak, kijelentkezem a FB-ról, mindenről, és egy ideig rá se nézek semmilyen eszközre. Pénteken szépen megvágtam egy rádiós interjút, az is elúszott, tárhely hiányában. Nem elég, hogy a média stresszel, még a gépek se hagynak nyugton. Mondom én, aki kvázi újságíró volnék. Dédanyámnak tegnap volt halálának kerek 165-dik évfordulója, ennek tiszteletére egy folyami lapos kőre (amit Kőrispatakról szereztem) felvéstem az adatait. A fejfája nagyon rég elkorhadt, kidőlt, de a helyére nőtt egy diófa és egy szilvafa békés ölelkezésben, pont a gomfa helyére, ezt nagyanyám megjegyezte, megmutatta nekem, tudom, hova kell tennem a követ. Nem ismertem, de ismeretlenül is szeretem. Mert ebben a bizonytalan világban csak a múltunk és a Jóisten az egyetlen bizonyosság – nem én mondtam, de tökéletesen egyetértek. Nagyon jó kis délutáni foglalkozás volt megírni. Végre valami nyugis tevékenység! Laci mind ígérgette nekem, hogy vesz gravírozó gépet, aztán rendelt valami szahart a netről, ami félórán belül leégett. Olcsó húsnak híg a leve című visszatérő történet. Már apám is megtanulta, hogy a világhálóról rendelni rizikós! A csalók nagyrésze digitalizálódott és szofisztikálódott.

Szóval, ha majd Fb őméltósága megengedi, akkor lesz egy Ludasmanyi oldalam, de egyhamar nem ígérem, hogy próbálkodom ezzel a rizikós vállalkozással, és aztán csak ott osztom meg a bejegyzéseimet. Legyen rend az életemben 😀 Addig is idecsatolom az egyik békeidőbeli vlogomat (ezt a fiókomat még nem sikerült zárolnom 🤣):

Hogy mégse zárjam ilyen negatív hangnemben ezt az írást, elmesélem, hogy minden reggel találkozom az őzekkel. Ugyanazon a helyen szoktak megjelenni, mint a Maszkurásmadarak, csak türelemmel kell várakoznom. Pénteken reggel is ott álltunk lesben a kutyukkal, már-már elvesztettem a reményt, és mindenféle szomorú dologra gondoltam, az atomháborútól kezdve a menekültekig, amikor hirtelen lepillantottam a völgybe, és ott állt egy fiatal őzike, és engem figyelt! Olyan tüneményes volt, olyan légies, mintha önmagának lenne a kivetített hologramja. Az volt az érzésem, hogy áttetsző, csak a kontúrjait látom, és a testén át kivehetőek az erdő fái. Ahogy gyanutlanul szemlélődött-szimatolt, mintha egy másik, párhuzamos térből érkezett volna. Aztán kirajzolódtak a háttérben a társai is … A világ megmutatta rejtett szépségeit!

Csirketoll, immunitás, őzek

Tudtam, hogy valaki a családban február 17-dikén született. Már akkor biztos voltam benne, amikor első éves egyetemista koromban az egyik szobatársnőm, Eliza ezen a napon ünnepelte a szülinapját. Akkor még nem létezett a Facebukk, hogy bejelöljük egymást megismerkedésünk első órájában, és a névjegyzékből minden adatot kiolvassunk a másik személyről. Biztos a kezembe kerültek gyerekkoromban ezek a keresztlevél kivonatok, és megjegyeztem néhány adatot. Sokszor megtörténik velem, hogy valamit bizonyossággal tudni vélek, csak éppen nem tudom, honnan származik az infóm. Mindig nagy fontosságot tulajdonítottam a dátumoknak, jelzésnek vettem, ha valaki szintén a szülinapomon született, vagy jeles napon halt meg. Még azt is, ha egy könyvben egy számomra fontos dátumot emlegettek. A tegnap például újranéztem Lacival a Taxisofőrt, és Robert de Niro alias Travis, május 10-dikén kezdi el írni a naplóját, vagy inkább mi, nézők, ezen a napon csatlakozhatunk a történetéhez. Szinte ujjongtam! A szülinapomon!! De szuper!! Egyik kedvenc filmem, csak hát Lacival ezt nem lehet élvezni, mert látom rajta, hogy unja, hogy túl lassúnak tartja a ritmusát, és ez az érzés rám is rámragad, és nyugtalanságot kezdek érezni. 😏

Kerek évforduló, 165 éve született az ükapám, de még ennek kiszámolásához is meg kellett nyissak a laptopon egy számológép programot, és oda is véletlenül 2202-őt írtam be, aztán csodálkoztam, hogy 345 év lett az eredmény! Mindegy, mert úgyse tudjuk igazából hányat is írunk, ha Heribert Illig könyvét elolvassuk a kitalált középkorról… Nagyanyám fejből hamarabb kiszámolta volna…

Azért jó tudni, hogy hogy is hívták a szépapádat és neki az édesapját, aki ha már ifj. Nagy Ferenc, akkor az apja is Ferenc, kétségtelenül. 😀 És jó tudni, ki volt a bábaasszony abban a korszakban és ki a tiszteletes. Előbbi lehet nem is újlaki volt, mert olyan szokatlan nevet viselt: Parajkó Juli. Mintha művésznév lenne, vándorszínész neve. Lehet a szomszéd faluból hívták septiben világra segíteni az újszülöttet. Sok mindenről tanuskodik egy ilyen “ősrégi” nyomtatvány, pl. arról, hogy abban az időben négynaposan megkeresztelték a csecsemőket, hogy ha Istenments, nem marad meg, keresztyénként távozzon e világból. A keresztszülők neve alapján is talán valaki a falumbeliek közül az őseire ismer itt most.

Szabadságon vagyok és járom az erdőt, reggel másfél órát csellengek a kutyákkal. Tegnap őzeket is láttunk. Előbb elfutottak, aztán amikor már biztonságban érezték magukat, és látták, hogy mi sem mozdulunk, ők is megálltak, szimatoltak, nézelődtek felénk, kíváncsian fürkésztek.

Ott baloldalt egy ékben látszik valami, homályosan, már vásárolhatnék egy rendes fényképezőgépet. De most is Lacinak fogom adni a megtakarított pénzemet, hogy vegyen fotópapírt, mert egy öreg néninek megígérte, kinyomtatja a fotóit a telefonjáról.

Tudnak ezek az idős hölgyek valamit, nekünk minden családi fotónk a Facebook-ra van mentve, ha most Európában megszüntetik, akkor nézhetjük magunkat! Nem is a kommunikáció a fontosabb, hanem az emlékek megörökítése, ami egyre nehezebb, mert a számítástechnika fejlődésével a régi hordozók sorra avulnak el, floppy, CD, stick (pendrive), leéghet a gépünk, stb. Nem mondom, hogy a kommunikáció nem lényeges, hiszen a messengeren szoktunk a családdal videókonferenciát indítani. Majd visszatérünk megint a jó öreg Skype-hoz. 😁 De ez a veszély is, úgy tűnik, elvonult lassan a fejünk felől. Mindig valamivel riogatnak, esetszámok, korlátozások, maszkkötelezettség, csillagászati számlák, orosz-ukrán háború, most meg hallom, hogy Orbán kijelenti a magyar iparkamara gazdasági évnyitóján, hogy 2030-ra nagy átrendeződések lesznek a világon, sok minden fog történni Amerikában és az Eu-ban egyaránt, ennél a mostani pandémiánál sokkal nagyobb megpróbáltatások jönnek. Ott van fenn a youtube-on, meg lehet nézni.

De én inkább ma megint úgy döntöttem, hogy stressz helyett, ismét belevetem magam a sűrűjébe! Az az igazi kikapcsolódás, az a csend, az semmihez nem fogható. Nemcsak a friss levegő, meg a fák, az illatok, hanem a természet csendje, ami bónuszba jön.

Érdekes dologra lettem figyelmes a reggel (ez már a második nap, tegnap kezdtem el írni), eddig is láttam, de csak most jöttem rá, hogy mit jelenthetnek azok a zacskóban kidobott csirketollak az út szélén. Pontosan azt jelentheti az én olvasatomban, hogy valaki tyúkot lopott, megkopasztotta, de nem akarta kidobni a szemétbe a tollakat, hogy ne maradjanak árulkodó jelek, így hát begyömöszölte egy zacskóba, és az út mellett heverő többi szemét közé dobta. Nem is csodálom, mert amit az üzletben lehet vásárolni az hormonos, és mindenféle rendellenességet okoz. Egy ismerősöm bánatosan mesélte, hogy a 8 éves kislányának megjött a menzesze, a gyermek szinte sokkot kapott, a családorvos szerint a növekedési hormontól van, amit a csirkéknek adnak, azért hogy pár hónaposan már le lehessen vágni őket. Ez ellen vajon miért nem hoz semmiféle szabályozást az Unió? Hogy tiltsák be az ilyen szereket a baromfitenyésztésben! Azt olvastam, hogy már nemcsak a húsban van antibiotikum, hanem a tejben is. Elmentem hát a napi piacra házitejet vásárolni, és amikor itthon megkóstoltam, annak is olyan ipari íze volt, mintha felhígították volna valamilyen ronda csapvízzel. Úgy hogy most kissé tanácstalan vagyok, de más megoldás is létezik, vannak helyi termelők, akik kosárban házhoz is szállítják a javakat, csak meg kell rendelni.

Nem valami szép látvány ez a csirke-földimaradvány (egy ragadozó biztos nem csomagolta volna be a tollakat), ahogy az sem, ami a kedvenc tisztásomon fogadott. Előbb csak a szederbokromon vettem észre egy fennakadt nylonzsákot, aztán látom, hogy a távolabbi bokrokon is egy-egy ruhadarab hever. Miféle ember az ilyen, aki ezt teszi? Vagy vihar lehetett, és felkapta a szél a földről az eldobált cuccokat, és azok fennakadtak az ágak hegyén? Ki tudja, egy fát útközben, az erdőben találtam, amelyet a szél gyökerestől kidöntött.

Zombi apokalipszis. Vártam, hogy a ruhák mikor elevenednek meg, és indulnak el fenyegetően, bokrostól felém. 🤣

Szép dolgok is akadtak azért ezen a mai hosszabb sétámon, például a domb tetejéről elémtáruló völgy látványa. Imádom ezt a helyet, mesebeli! 🥰

C vitamin, védőoltás, még a szuri is garantált! 😀

Kissé félhomályban filmeztem, borús volt az ég, felvettem egy videót is, lennebb csatolom, az is elég homályos. Találkoztunk ismét őzekkel, csak sikerült elrejtőzniük előlünk, a felvételen sem látszanak, sajnos. Viszont a juhászkutyák elkísértek egy darabon, most már a haverjeim. 🤣

Jó kis túra volt, kiszellőztettem a fejem, holnap reggelig remélem, kitart. 😀

52-es körzet? hm… Innen nyílik a kapu egy másik dimenzióba 😀
Másfél óra után visszakerültem a város fölé, és megint megcsodálhattam az egykori mesebeli fotógyárat. Ebből a szögből nekem legalábbis olyan, mintha misztérium lengené körül. Biztos van a megszűnése körül is némi titokzatosság. Mindig lefényképezem, de sose vagyok elégedett az eredménnyel, mert a szem mindent másképp lát élőben, mint a gép.

A magasfeszültségű tápkábelekről és azok “ártalmatlanságáról” a következő blogbejegyzésben mesélek egy-két érdekes dolgot. Addig is álljon itt a legfrissebb videóm:

Világom a 15 lejes szemüvegen keresztül

Vasárnap, Maros-parti kutyasétáltatás, előtte ócskapiacolás. Vettünk egy szánkót, lealkudtam sikeresen 150 lejről 130-ra, és ahogy ott húztuk magunk után körbe-körbe a piacon, ahol a használt ruhákon, elnyűtt bakancsokon és autóalkatrészeken kívül szinte semmi nem volt már, legalább tízen megkérdezték, hogy eladó-e? Laci mindannyiszor nemet mondott, de hozzátette nagy fontoskodva, hogy 200 lejért vette, ami engem módfelett idegesített. Ha mégegyszer hazudik, itthagyom! – jelentettem ki, de őt ez cseppet sem érdekelte. 🤣 Inkább élvezte a helyzetet, és azért is elmondta még vagy háromszor, hogy igenis 200 lejbe került! Nagy keresete van a szánkóknak, ez volt az utolsó az egész ócskán, igaz fél 1-re értünk oda megint, és az eladó azzal dicsekedett, hogy reggeltől legalább egy tucatot eladott. Laci meg azon morfondírozott, mi lenne, ha továbbadná kétszázért, és akkor nyernénk rajta 70 lejt. Persze, csak azért mind hajtogatta ezt az aberációt, hogy engem bosszantson. 😃

Megálltunk egy erdőszentgyörgyi standnál, és vettem egy olvasószemüveget 15 lejért, a patikában ugyanaz 28. Szóval csak nyertünk valamit, ha már nyereségről beszélünk! Jó vásár, így is mindig keresem a szemüvegeimet a házban, és van amikor egyet sem találok, pedig legalább négyet felgyűjtöttem már minden eshetőségre: egyet a táskámban hordozok, egy van kéznél a nappaliban, egy a hálószobában az éjjeliszekrényemen, és egy a konyhaszekrényben, a kagyló fölött. Nagyon “hendinek” érzem magam, amiért szemüveggel kell olvasnom, és a tehetetlenség dühe fog el, amikor gyorsan meg kell nézni valamit, és nincs amivel. Úgy hogy a négy mellé, most – a változatosság kedvéért – még vásároltam egyet az ócskáról. Laci jókedvében (a jófogás örömére!) megkért, hogy üljek fel a szánkóra, és úgy vonultunk ki szánkózva, a kezemben (a szemüveget és egy pár kínai zoknit tartalmazó) egylejes “pungával”. A Laci nagy lendületétől és egyre gyorsuló sebességétől az első kanyarban természetesen a zacskót leejtettem, kicsúszott a kezemből a szánkó alá. Kiáltottam rögtön neki, hogy hó!, őkelme meg is állt, felkaptam gyorsan a vásárfiás zacsit, lecsekkoltam, hogy benne van-e minden, úgy láttam, igen, és utaztunk nagy vígan tovább: ő mint igásállat, én pedig mint utasa.

A hídra felérve azonban rájöttem, hogy a szemüveg mégiscsak kiesett a zacskóból, visszamentem letörve, el egészen a néniig, akitől a cirokseprűt vettem. Mert a szánkózás előtt megejtettünk még egy seprűvásárlást is (a sok hósepréstől a régi elkopott), és egy kisebb szóváltás is kerekedett köztünk, hogy gyalogoljunk-e át a Maroson, beszakad-e a jég alattunk vagy sem? , vagy ha beszakad, nekem ott a szánkó, neki meg a seprű (vagy inkább fordítva🤣😂🤣) , nem süllyedünk el semmiképp! De Laci nem ment bele a kalandba. Így hát frusztráltan és bosszúsan visszakullogtam megkeresni a frissen vásárolt szemüveget, és visszafelé jövet meg is találtam! Győzelem! Csakhogy valaki időközben véletlenül rátaposott (ezen nem is csodálkozom, hiszen ott volt az út közepén), szétment teljesen a tokja, de a törlőkendőcskéje megvolt, és az aktív része is sértetlen maradt (mármint a lencsék), csak a két szára tört le, sebaj! Örömujjongással felkaptam, hogy mégse veszett kárba a 15 lejem, majd két dróttal fogom rögzíteni a fülemhez, mint egykor petrinagyapám tette volt, szükség esetén persze. Úgyis csak 5 esetből egyszer kerül rá a sor! Boldoggá tett, hogy megkerült, szinte csodával határos módon.

Ennek ellenére mégiscsak a hídon mentünk át, nem kockáztattunk, habár láttunk egy pozitív (vagy elrettentő?) példát: egy középkorú embert szépen átgyalogolni a jégen. Hazafelé az egész utca tele volt varjúval, olyan Hitchcock hangulat uralta a negyedet, amit én rendkívüli módon izgalmasnak találtam. Készítettem is pár fotót. Lásd fennebb!És este végre megtaláltam, egy román site-on a Bármi megteszi című filmet, Woody Allen alkotását, ami eddig kimaradt a “filmográfiámból”.

A varjak mellett a kakasok is elég izgisek, vagy inkább komikusak. Így adják tudtomra, hogy ők nem félnek tőlem, épp lefoglalják magukat azzal, hogy magvakat keresnek a földön. Csakhogy elfelejtik, hogy nem a talajon, hanem a terasz korlátján vannak éppenséggel.

Olyan felemás volt ez a vasárnap is, sok minden egyebet szerettünk volna még tenni, amit nem tettünk, a kaja is megfeküdte a gyomrunkat, a szárnyasok jól összepiszkították a teraszt, és a tyúkok mégcsak nem is tojtak. Észrevettem, hogy csak akkor tojnak, ha süt a nap, bármennyire is hideg az idő, mindig találok a fészkükben egy-két tojást. Ha pedig megenyhül, de nem süt ki a nap, akkor hiába is keresgélek, nincs egy fia tojás sem az úgynevezett nyárikonyhában. A napsütés termeli hát a hormonokat (is). 😉 Szóval akkor eldőlt a ki-volt-előbb-vita a hormonok javára: nem győzött sem a tyúk, sem a tojás!

Attól tartok, hogy idén már nem lesz több szánkózás, kitavaszodunk végre valahára (mondom én, aki imádom a telet!), és ezzel az emberi butaság kultúrtörténetének újabb figyelemreméltó fejezetét is lezárhatjuk – Lacipárom szavaival élve – szép lassan …

Télidő

Végre igazi tél! Nem indul az autó, de annyi baj legyen! Kárpótol érte a frissss levegő és a patyolattiszta világ! Lehet mire befejezem ezt a blogot, már el is olvad a hó. Mert kisütött a nap, és csepeg az eresz (január 23. vagy 24. lehetett?, már nem is emlékszem pontosan, mikor kezdtem el írni ezt a bejegyzést…). Gyűjtöttem esővizet a szobanövényeknek. Lehet, hogy most hibernálniuk kellene, de ők ezt nem tudják.😃 Télen is nehezen viselik, ha nem öntözöm őket, lekókadnak, egy csomó levelük leszárad. Biztos nagyon száraz a levegő a házban, és nemigazán tolerálják a gázfűtést sem. Csodás a Maros, be van fagyva, mint a Temze a XVII-dik században. Különleges élmény volt ma járkálni a jégen, felért egy holdbéli sétával! A kutyák már nem élvezték annyira, csúszkáltak, és mindegyre ellógtak a mezőre.

Milo sehogyse akar beállni a családi fotóhoz! 😀

Eddig mindig csak a túloldalról fényképeztem a nádast, most volt alkalmam az innenső oldalról szemlélni. Csak egy órát töltöttünk el a Maroson, de az is elég volt arra, hogy átvegyük a jégvilág hangulatát. Eszembejutott a gyerekkorom. Igaz, a Kraszna sose volt befagyva, vagy nem is tudom, nem emlékszem. Mi télen csak szánkózni jártunk, előbb a szilvásunkba, aztán ahogy nőttünk, a templom melletti kis-sikátorba. Hókirálynő birodalma mindenütt lenyűgöző: az erdőben is, a vízparton, a jégen méginkább. 😊

Ezt a házikót is csak ma figyeltem meg ebből a szögből. Narx, hm… Neo-marxizmus rövidítése? 😅 A neten fellelhető egy ilyen, hogy Narx Network. Az ördög tudja, mifán terem az, világosítsatok fel, még odáig nem fejlődtem. Ingyenreklámot csinálok itt valaminek, amiről nem is tudom, hogy micsoda 😁😀

Lehet jobb volna otthagyni csapot-papot, és élni a kis minivilágom nyújtotta boldog, nyugodt, stresszmentes életét. Azt mondja Valaki, hogy az nem lenne jó (mert talán egy idő után üresnek érezném)! Dehogynem, nagyon is jó lenne, elfordulnék a materiális valóságtól, csak olvasnék, rendezgetném a könyveket, írnék, és rengeteg nekemvaló filmet megnéznék. Sose unatkoznék, annyi megismernivaló arca van a Nagyvilágnak! Nem kommunikálnék senkivel, aki engem kizökkenthet ebből a zen állapotból. Mert nem lennék rákényszerülve! 😉

A madaraim (értsd a majorság), nappal a teraszon melegednek, oda vittem a vizes edényüket is, ott kapnak enni, este pedig megindulnak, migrálnak a tyúkudvar felé, mert csak a házuk tetején tudnak aludni! Ott a hálószobájuk. Akármilyen fagyos az éjszaka, nem tágítanak. A három tyúkanyó pedig felváltva tojik egy-egy tojást. Azért szép teljesítmény tőlük ebben a farkasordító hidegben! Nagyon hálás vagyok nekik, megérdemlik a gondoskodást! Nem hagynak élelem nélkül. Számomra most már a házitojás lételemmé vált. Minden harmadik nap főzök magamnak egy zöldséglevest, és házitojásos galuskát szaggatok belé, de jó sokat. Az konszisztenssé teszi, jóllakom vele, annyira megszoktam, hogy nincs is szükségem más kajára. Most mindjárt kimegyek, rendezzem el őket éjszakára, és majd készítek egy fotót is róluk. Fehérke nem csatlakozik a többiekhez, mert tojótársai bántják (érdekes ellenben, hogy a kakasok egészen jól megférnek egymással!). Inkább az udvar fedett tetején alszik a kis különc, ezért megemeltem a polipropilén fedőt, hogy bújjon be alája, és én, a balga mérnök, csak most a tél közepén jöttem rá, hogyan szigeteljem le a lakosztályát, hogy ne fújjon rajta keresztül a szél! Megmutatom nemsokára. Leírhatatlanul relaxál, amikor etetem őket, s amikor látom, hogy a vizüket is megtalálják, és jóizűen kortyolgatják. Nem tudom megmagyarázni, mi olyan csodás benne, de ha a felnőtteket is képes volt elszórakoztatni egy Tamagotchi kütyü, egy virtuális lény, “akit” gondozni kellett, akkor ha mindez élőben történik, a hatás, higyjétek el, százszoros! Megnéztem, hogyan írják helyesen a japán játék nevét, s kiderült, hogy reneszánszát éli éppen, már van smart verziója is. Köszönöm, nem kérem, maradok a live változatnál!

Itt Fehérke épp elmenekül az ellenséges táborból, kimegy a tyúkudvarból (mindig hagyok neki egy kis rést, amin csak ő fér ki és a Fürj (bal oldalon a képen)), és aztán felrepül az udvar tetejére, ahol bebujik a nylonfedél alá. Egy nylonzsákot összegyűrtem, és azzal szigeteltem le az egyik bejáratát, hogy ne aludjon alagútban, ahol szabadon sűvíthet a szél a nemlétező füle mellett.
És csak hogy lássátok milyen jól egyezik a Mágikus és a Vitéz! Még Fehérke is csodálkozva nézi, ahogy összedugják a csőrüket 😀

Jelentés a Fehérke-alagútból: két napja éjszakára minus 18 fokra hűlt a levegő, ezért sötétedés után, amikor összetömörülnek a házuk tetején, szépen, rendre bepakolom őket a lakásukba, és rájukreteszelem az ajtót. Beleértve Fehérkét is! Mégse hagyhatok mindent a kopasz tarajuk után! Hova vezetne ez? 😀

S akkor álljon itt a legújabb (co-)produkció! Bevontam Lacit is! Kicsit tiltakozott, de aztán megeredt a nyelve…

Boldog újélet

Valami egészen más témával szerettem volna foglalkozni, amit a cím is sejtet, de úgy döntöttem, mégiscsak pozitív dolgokról írok, mert ha az ember +, akkor csakis jó dolgok történhetnek vele. 😎

“Ez a tartalom egyesek számára kifogásolható lehet! Folytatja?” És ott állnak alatta az opciók: Vissza vagy Tovább. Ezzel kezdődött csodálatos kalandom Shirley Maclaine-nel. Számomra ő egy Jótündér, egy igazi vérbeli hercegnő, mert van, aki hercegnőnek születik, még akkor is, ha nincs pedigréje. Csodálatos utazások léteznek még úgyis, hogy ki se mozdul az ember a lakásból. Vesz pl. egy virtuális szemüveget, csak ne olyat, amit a netről rendel bagóért – mint amilyeneket Laci szokott. Szeretek egy-egy színész pályafutásának nyomvonalán elindulni, hogy a jó filmeket megtaláljam. Így indultam Shelley Duval életrajza kapcsán is, és megnéztem az első Ragyogást, Kubrick filmjét, amelyet egy amerikai vagy angol pasi istenien kielemez, és olyan dolgokra hívja fel a figyelmet, amelyekre a gyanútlan néző soha nem figyelne fel*. És így vettem rá magam, hogy befejezzem az Időbanditákat, ahol a gonoszt a telefonok és a számítástehnika eszközei érdeklik, és lenézi a Jóistent, aki haszontalanságokkal bíbelődik, például azzal, hogy negyvenfajta lepkét teremtsen. A jóságos Öregisten pedig visszatér a teremtéshez, csiszolgatni még pár dolgon, nehogy a végén a hibáit ráfogják az evolúcióra! 🙄 Terry Gilliam az egyik kedvenc rendezőm, mert ő is a képzelet világában kalandozik a legtöbbször, és nem értem magam sem, miért hagytam abba ennek a remek időutazásos filmnek a nézését Napoleon után 😀. Habár azokat a napóleonos jeleneteket valóban nehéz überelni! És Shirley-jel sem foglalkoztam sokat, noha gyerekkorom óta kedveltem, mert olyan kedves, barátságos arca van, (kicsit hasonlít a fiatalkorú petrimamámhoz a mandula szemeivel, és Mihi barátnémhoz a jellemével és kedvességével), de most nemrég megtaláltam a weboldalát, és még a hírlevelére is feliratkoztam. Annyira fontos lett nekem! 🙃

Végül mégis a Videán néztem meg, mert itt valamivel jobb a minősége. Malibu Beach naplementekor – a filmekben varázslatos órának nevezik e napszakot, vallja Shirley. Ebben a fény és sötétség közötti átmenetben töpreng el azon, hogy ki ő, és hová tartozik.

Egy szkeptikus, materialista műsorát néztem a youtube-on, és nem értettem, miért, milyen kontextusban, de megemlítette ezt a filmet, Ég és Föld között a címe, Shirley Találd meg önmagad kötete alapján készült, és az ő spirituális útkereséséről szól. Kétrészes. Ezért jó néha az ellenség boszorlánykonyhájába is bekukkintani, mármint számomra a sivár, materialista világba. Telefonról kezdtem el nézni a filmet, és felidéztem magamban azt a korszakot, amikor Laci Kolozsvárra ingázott hozzám, és a Napsütötte Toszkánát néztük ketten telóról, miközben én teljes szívemből arra vágytam, hogy mindennap mellette lehessek, ne csak hétvégeken. Vasárnap este, miután hazautazott, engem menetrendszerűen elfogott a szorongás, és mindegyre feltört a gyerekkoromból ismert népdal: ” Ej, haj, gyöngyvirág, teljes szekfű, szarkaláb, bimbós majorána! Ha kertedbe mehetnék, és ott kertész lehetnék, mindjárt meggyógyulnék!” A régiek asszem, bizonyos értelemben sokkal többet tudtak az orvoslásról, mint a mai modern orvostudomány. Egy barátnőm reggelenként szédült, elment a szívorvoshoz, aki elküldte az endokrinológushoz, aki szintén a fejét csóválta, és továbbküldte az ideggyógyászhoz, de mindhárman felírtak neki egy-egy receptet, úgyhogy most per pillanat háromféle gyógyszert szed szegény feje. Mindhárom specialista a tüneteket kezeli, egyikük sem a betegség okát vizsgálta, habár magukban, remélem!, el-el tűnődnek rajta. Én pedig akkor hálistennek! a régi nótában bízva, a szívemre hallgatva, fogtam magam és elköltöztem Vásárhelyre, mert itt éppen volt olyan legény, sej, aki nekem kellett! És láss csodát, megszűnt a beteges szorongás! Tíz évet pazaroltam el az életemből, de megérte, mert győztesen kerültem ki ebből a személyes háborúból. És némi plusz adottságokkal, ami szórakoztató is, meg egyben ijesztő is, beszélek erről az első videóban, amit a blog végén csatolok.

Shirley Maclaine negyven évesen jött rá, hogy bár a világ a lábai előtt hever (szerinte olyan kicsi, akár egy golflabda), mégis hiányzik valami az életéből, és keresni kezdi az igaz utat. Errefel a youtube figyelmeztet, hogy vigyázat!, kétes tartalom, lehet félrevezetnek, ha ezt a filmet megnézem! Hova jutottunk! Ez még a kommunizmus cenzurájánál is cudarabb! Egy ilyen szép, nemes küldetésű művészfilmre ráhúzni a vizeslepedőt! De ne törődjünk vele, legyünk pozitívak, mert akkor a világ (bármennyire is újnak mondható), kénytelen lesz a jó oldalát fordítani felénk. 😁 Mint a mesékben. Sokszor, kényes helyzetekben ismételgetem magamban azt a meserészletet, hogy “te csak menj előre, a faluban sok lesz a kutya, mind ugatni fognak, tépnének le, de ne törődj velük, menj a templom felé, a templomban sok lesz a nép, a pap misézik, nem akarnak beengedni, de te csak haladj előre, vágd át magad a tömegen, és a kötőféket vágd a pap fejéhez! Ekkor eltűnik a templom, el a nép, el a falu, és ott áll a három elveszettnek hitt csikó előtted!” Ez nem szó szerint van így, emlékezetből idéztem, a példa pedig nem a legszerencsésebb, csak ez a részlet jut most eszembe a kedvenc magyar népmesémből (három próbátétel van, mint minden mesében, ez az utolsó, és ez a csodás történet egész életemen át elkísért). Amelyet egy orosz mesekönyvben is megtaláltam, kicsit másabb formában**. Érdekes ez is, hogy akkor honnan ered ez a mese, amelyben szintén benne foglaltatik, hogy a világ tetszés szerint megváltoztatható! A képzelet teremti a valóságot, tartják az ezoterikusok, és én hiszek ebben. Ha meggondolom, csak ebben hiszek valójában… 😀 Karácsonykor találtam rá egy régi, 1947-es filmre***, Natalie Wood a gyerekszereplő benne, és bár hihetetlen, de már akkor is az ünnepek tulajdonképpen (csak) a profitról szóltak! És ebben a materialista világban megjelenik az igazi Mikulás, akit elmegyógyintézetbe akarnak csukni (és oda is kerül egy kisidőre), mert ugyebár ő, hivatalosan és a tudomány akkori állása szerint, nem létezik/létezhet. Eszméletlenül jó ifjúsági film a “korához” képest, habár a filmeket inkább Laci ítéli meg az évjáratuk alapján, de ezt még az is meg tudja nézni, aki a mai fantasy movie-k nyújtotta adrenalinhoz szokott.

Ez már a második része a filmemnek, ez itt szintén Shirley a Csendes Óceán-parti jelenetben

Igen, nagyutazásokat lehet tenni a négyfal között is, de azért szerencsénkre akadt a hétvégén valódi is. Felruccantunk a hugomékhoz Kolozsvárra, kipróbáltuk az új autópálya szakaszt, amely most már Vásárhelytől Ludasig vezet. Visszafelé láttunk egy nagy balesetet: két autó, valószínű szabálytalan előzés miatt összement, mindkettő a sáncban landolt, az egyikben a légzsák is kinyílt, a másiknak biztos nem volt ilyen, egy régebbi tipusú sportkocsi lévén, a sérülteket már elszállították, mire odaértünk, a rendőrök helyszíneltek. Éppen Aranyosgerend után történt, ahol mindig azzal hergelem Lacit (sose hagyom ki!), hogy innen már csak 500 lejbe kerül az út, ha trailerrel kell hazaszállítsanak. Ha emlékeztek, kedves blogolvasóim, beszámoltam róla ebben a bejegyzésben. Azért most se volt minden rendben a Fordunkkal, mert indulás előtt kénytelenek voltunk a szervízben felfújatni a két első kerekét. Ott ahol a téli gumicserét is megejtettük korábban. Arrafelé menet kicsit havazott, és kinn voltak a rendőrök pár település határában, Laci meg is jegyezte: Basszus, ezek a téli gumit ellenőrzik! Hm, gyanús megjegyzés, de azért nem kommentáltam (mert annak veszekedés lett volna a következménye, ugyanis az “új gumik” elég elhasználtnak bizonyultak)! Hazaérve, fellélegeztem, hogy semmi gond nem történt az úton: nem mentünk össze, nem ütköztünk senkivel, nem állított meg a rendőr, és nem volt szükség a vontatóra. Minden rendben, vagyis Sz.M. – ezt a kódolt üzenetet szoktuk küldeni egymásnak a lányommal, azt jelenti: Szerencsésen megérkeztünk!

Aztán amint kiszálltam a kocsiból, a kabátom zsebéből véletlenül kiesett a telefon a terasz kövezetére, és mert Murphy is rég megmondta, hogy a vajaskenyér mindig a vajas felére esik (az ő idejében még nem voltak mobilok), a telóm tokja kinyílt, a jó öreg bunkófon pedig értelemszerűen a képernyőjével lefelé fordulva ért földet, és jókora nagy léket kapott! De nem számít, a lényeg, hogy Sz.M., és hogy fordítsuk arcunkat a fény felé…

Itt még tavasz van a télben, és még Kubricknál tartok meg a Ragyogásnál…

Ezzel itt véget kellene, hogy érjen a bejegyzés, de ma reggel is felvettem, ezúttal egy havas videót, amely során “élőben” elveszett a Maci! Elengedtem a póráza végét, nyomot fogott, és elkószált pórázostól mindenestől. Nagyon berezeltem, féltem, hogy beakad egy málnabokorba, vagy a sűrű bozótba, már-már kétségbeestem, Milo pedig inkább szaglászott vígan, mintsem, hogy a tesókája keresésére indult volna. De akkor eszembejutott Shirley, amikor a perui szerpentinen a barátjával együtt száguldoznak lefelé az “önvezető” autóban … és megnyugodtam!

A Macival kezdődik, és a Maci nélkül ér véget. Itt egyszer Shirley Temple-t mondok, véletlenül. Elnézést, sokszor a rádióban sem azt mondom, amit szeretnék… és észre sem veszem!

*The Invisible Horror of The Shining – ez a youtube videó, ahol a srác részletekbemenően kielemzi a Ragyogást

**Az orosz mese címe egészen eltér a magyar népmese címétől. A magyar változat a Vitéz János és Hollófernyiges nevet viseli, az orosz pedig sehogyse jut eszembe, de amint megtalálom a könyvet, ide beírom, ígérem!

***Csoda a 34. utcában, ez tette híressé Natalie Woodot, aki kislányként önmaga miniatűr változata, jól felismerhető, alig változott valamit felnőtt korára 🙂

(Bosszant ez a mese dolog, de csak előkerül az a könyv, remélhetőleg!)