Megkaptam

a Communitas támogatást a Ludasmanyi blogbejegyzéseinek kiadására, pár napja tudom, és próbálok úgy élni, mintha nem történt volna az égvilágon semmi, Pedig ez egy akkora áttörés az én kis középszerű, átlagos életemben, hogy el se tudjátok képzelni! De attól még továbbra is igyekszem kialudni magam, mert hiszen bicajjal kell hazajönnöm délután a városból, nem engedhetem meg magamnak, hogy kialvatlan legyek. Ugyanúgy próbálok a csúcsforgalom előtt hazaérni, ami azt jelenti, hogy a könyvesboltunkban már nem időzök annyit, mint régebben, amikor még a bringám rendesen működött, és nem kellett tartanom attól, hogy az út közepén ledobja a láncot, Hazaérve összeszedem a kutyakakit az udvarról, és megöntözöm a virágaimat, a kiskerteket későbbre hagyom. Aztán fehívom anyámat, aki mintha el lenne már tompulva kicsit, mindig ugyanazt kérdi: És Laci még nem jött haza? pedig megszokhatta már, hogy mindig azt válaszolom, Nem, anyu, csak 7 felé ér haza! Mikor végre valahára hazaér, és eszünk vagy nem eszünk (mert sajnos nekem fogyóznom kellene!), utána együtt megnézzük a Szex és New York két egymást követő részét, talán láttam már mindet, még ha nem is emlékszem, de olyan jó kis lájtos ellazulás számomra ez a sorozat. Minden este elábrándozom azon, hogy én is egy ilyen Carrie Bradshow vagyok, aki csak beleveti magát a város forgatagába, aztán meg hazamegy, leül a gép elé, és megírja. Nem feltétlenül férfiakról szeretnék írni, hanem úgy általában az életről, de végülis, a szerelem és a párkapcsolat témája az, ami mindenkit érdekel(het). A film után, ha van energiánk, és kellene, hogy legyen, felmegyünk a dombra a kutyákkal. Akkor biztosak lehetünk benne, és a szomszédok is megnyugodhatnak, hogy nem ugatnak majd egész éjjel. Én kilenc után olvasok, vagy dokumentum filmet nézek, a ma estével ellentétben, amikor e sorokat írom. Ilyenkor általában körém gyűlnek szeliden az állatgyermekeim.

Ő már nem sajnos, mert a KIcsikutyafoghagymákat, ahogy a pinduri testvérpárt elneveztem, fájó szívvel, de örökbeadtuk egy nyárádmenti faluba. Attól, hogy Ludasmanyit most beemelték a támogatott kötetek közé, attól még a világ ugyanolyan szívtelen marad, ugyanúgy fel kell kelnem reggel, és ugyanolyan álmos leszek, ugyanúgy fogunk vitázni a számlákon, és Laci ugyanannyi cigit fog szívni, mint eddig, és anyám ugyanúgy csak az időjárásról meg a detralexről (vérhigító) fog velem beszélgetni, amit meg kell neki vásárolnom hónap elején. És a kapus is ugyanúgy rámszól majd reggelente, hogy nyitva felejtettem a bejárati ajtót (pedig tiszta “kötényt” viselek általában), és valószínű újabb nemkívánatos kiskutyákat is ledobnak majd a kerítésünk tövébe.

Semmi se változik majd, csak én leszek még szétszórtabb munka közben. és úgy áltaában, még gyakrabban elhagyom a telefonom, az esőköpenyem, és a kulcstartóm, és Maros helyett gyakrabban mondok majd Szamost, Kerekdomb helyett pedig Monostort…

A szél levitt egy cserepet, ezt is egy hete fújom már, hogy vissza kéne tenni.

A totális bizalom

Meg akartam ma írni a fogam történetét, amely kb olyan, mint a Gogol Orra, amely önálló életre kelt, de nem találtam egy jó képet se hozzá, így jutottam megint vissza Indiába. Na nem a valóságban, csak képzeletben! Habár azt mondják, hogy a képzelet olyan erős lehet, hogy néha egyenértékű a valósággal, és az agy úgy is éli meg, nem tud különbséget tenni a valóság és a képzelet között. Na de ne menjünk most ebbe bele, a lényeg, hogy végignéztem a tavalyi decemberi képeimet, és eszembejutott, hogy mennyire megfogott engem az indiai, a kocsíni forgalom, főleg a motorosok, akik között volt fiatal lány, idősebb nő, idős házaspárok, és fiatalok, akikről nem lehetett tudni, hogy testvérek-e vagy házastársak. Mert csak ez a két variáns létezhet, ugyanis ott a fiatal pár nem furikázhat csak úgy magában. Még moziba se mehet, csak kísérettel, kb mint a Jó reggelt, Vietnám c. filmben: nagynénivel, nagybácsival, kishuggal, szomszédasszonnyal, nehogy a fiatalok magukra maradjanak egy percre is!

Ez a nő szerintem elég modernnek számít, hiszen egyedül motorozik, de ő már férjes asszony lehet, vagy özvegy, a korából ítélve.

Akár a bátyjával utazott, akár a férjével, a legtöbb nő teljesen rábízta magát a vezetőre. Volt olyan nő is, hogy messengerezett menet közben, vagy a facebookján a hírfolyamát nézte, miközben féloldalason ült a motron, mint régen a nemes hölgyek a lovon, az oldalnyeregben. Olyan lezserül elvoltak ott hátul, miközben a férjük előzött, bravúrosan cikázott a forgalomban.

Azért voltak modernebb nők is, farmerben, akik már keresztül merték tenni a lábukat az ülésen. Ott délkelet Indiában, Keralában, ahol jártam, sokféle vallású ember él, hinduk, muszlimok, keresztyének. Láttam sok mecsetet, és sok katolikus templomot is, ahol éppen miséztek. Elbűvölt a sokszínűség! Én bámultam őket, ők meg minket, fehéreket.

Ezek modern(ebb) fiatalok, egy középiskolát reklámozó óriás plakát előtt hajtanak el éppen. Sok iskoláztatásra buzdító plakátot láttam, Indiában harcolnak azért, hogy a lányokat is járassák iskolába!
Szintén egy bátor nő, addig néztem utána, amig el nem tűnt a szemem elől, annyira elbűvölt az az ellentmondásosság, hogy Ázsiában vagyok, ahol a nők jogai korlátozottak, és mégis mennyi asszony és lány motorozik, mintha az is valami keleti női jellegzetesség lenne! A hosszú ing és nadrág kombinációt a muzulmánok hozták be divatba – most olvasom egy másik blogon 🙂

És itt egy kép egy hagyományos indiai családról: a nő száriban, a férfi is hagyományos viseletben, bár felül ing van rajta, alul nadrág helyett a derekára csavart vászonvalamit visel, megjegyeztem a szót, de most az Istennek se jut eszembe, és a neten se találom.

Itt pedig egy még idősebb pár, éppen a piac előtt hajtanak el:

Nézegetve ezeket a fotókat, ráeszméltem: még a felét se dolgoztam fel agyilag az indiai utamnak! Nem tudom miért vonz annyira ez a világ, talán ezt a teljes odaadást irigylem az ottani nőktől?

Egy ember az űrből

Vasárnap reggel, 9 óra! A kutyák rettenetesen ugatnak, tépik le a kaput. Hét előtt felébredtem, voltam a mosdóban, és visszaaludtam. Laci közben kiengedte a kutyákat a nappaliból, utána ő is visszaaludt. Az ugatás csak nem akar abbamaradni, alábbhagyni, valami fontos lehet, mondom kedves hálótársamnak, nézd már meg, mi történik! Mint a legtöbb polgártársam, aki a szocializmusban szocializálódott, ilyenkor rajtam is egyfajta szorongás uralkodik el: vajon nem egy hivatalos szerv, aki jött, hogy átadjon egy felszólítást, megbüntessen a kutyák miatt, hogy miért nem csak ketten vannak, egy végrehajtó, aki most a kocsirészlet befizetésének elmulasztása miatt jött elvinni pár anyagi javunkat! Ilyen paranójás gondolatok keringőztek az agyamban, míg Lacit költögettem és kapacitáltam, hogy lóduljon már!!

Laci felkel, félrehúzza a sötétítőt, kinéz az ablakon, s kijelenti, hogy a kapuban áll egy ember! Erre majdnem megjegyeztem, hogy nem megmondtam, hogy ez valami fontos lehet, ha a kutyák nem ijesztették el! Biztos nem egy utazó ügynök! Laci kimegy, pár szót vált az emberrel, amiből én egy mukkot sem értek a nem szűnő kutyacsaholás miatt, visszajön, és beindítja a kávégépet. Már annyira türelmetlen voltam, de mivel a kávégép is zajos, nem akartam kiabálni vasárnap hajnali 9-kor! 😂 Türelmesen megvártam, hogy a gép lefőzze a kávém, szerencsére mindig az enyémmel kezdi (mert ő ilyen rendes), aztán végre valahára, nagy komótosan, az ő kizökkenthetetlen nyugalmával vissza méltóztatott jönni a hálóba.

Na végre! Ki volt az? _ teszem fel a kérdést gyorsan a fentebb említett félelmeim és szorongásaim fényében és függvényében. Egy ember – hangzik az egyszerű választ! Na és mit akart? – még mindig ideges vagyok! Koldult! Ettől megnyugodtam, hogy nem a rettegett hivatalosság, de ő folytatta: Azt állította, meghalt a fia! Meg is mondtam neki, hogy ilyesmivel nem szabad tréfálkozni, mert az Isten megbűntet! Főleg vasárnap reggel, templomozás előtt! Támadt egy rossz sejtésem, ezért tovább kérdezősköztem: Na és adtál neki? Mire Laci: Igen, 10 lejt!! Én teljesen elhűlve: Tíz lejt??? Még a hangom is majdnem elakadt! Hogy lehet 10 lejt adni egy koldusnak??? Laci értetlenül nézi kérdő és számonkérő tekintetem, és ugyanolyan nyugisan, mindegy magyarázatként csak úgy odaveti: Hát, ha annyit kért! De tudattam vele világosan, hogy kihívja a sorsot maga ellen! Nem vagyok biztos benne, hogy megértette…

Sejtettem én mindig, hogy Laci nem erről a Föld nevű bolygóról származik, hogy a Zeta Retikuli 11-esről csöppent ide valamikor a 80-as évek elején, de azóta eltelt majdnem 40 év, csak kitanulhatta volna a Földön uralkodó dzsungeltörvények buktatóit! Azzal akartam érvelni, hogy 14 lej a mosószerünk (ha nem drágult meg közben), és pont most fogyott el! De tudtam, hogy erre meg azt válaszolná: Mire nekünk az a tíz lej, abból úgyse telik ki egy zacskó mosószerre!!

Hát mit tehettem, magamban puffogtam csak, aztán kijöttem ide a teraszra a laptopommal, hogy megírjam a történetet! Ha úgy vesszük, végülis csak jóljártunk ezzel az idegennel! Felkeltett 9-kor, amikor már épp ideje volt kikelni az ágyból! Boldoggá tettünk szent vasárnap reggelén egy embert, mert portyázását siker koronázta, Böjte Csaba is rég megmondta: Jót tenni jó!, szolgáltatott nekem egy témát a blogomhoz, hálás lehetek neki, hogy éppenséggel nem száz lejt kért, és én, személy szerint, ismét nyertem egy megbizonyosodást azzal kapcsolatban, hogy egy űrbeli lénnyel élek! Ami amúgy fantasztikus dolog! Csak éppen a jó oldalát kell tekinteni!!🤣

Szülinapi misztikum

Vagy szülinap és telepátia! – ahogy jobban tetszik 🙂

Amióta Vásárhelyre költöztem, csak úgy özönlenek felém az elhunyt emberek, közismert személyiségek, nagyemberek, de régi személyes ismerősök, rokonok is.

De kezdjem az elején! Tegnap ugyebár szülinapom volt, és nekem ez a nap mindig olyan ünnepélyes, nem mintha szeretném ünnepeltetni magam, hanem mert érzem, hogy vibrál valami a levegőben, több az energiám, az életerőm, vagy másképpen több, mint más napokon. Gondolom a velem egykorúak még emlékeznek, hogy az első (munkahelyi) számítógépeken bioritmus grafikákat készítettünk, megadtuk a születési dátumunkat a gépnek, és az kidobott egy szinuszgörbeféleséget, amin világosan látszott, mikor vagyunk magunk alatt és mikor vagyunk a csúcson, hullámhegyek és hullámvölgyek váltakoztak rajta, és én úgy emlékszem, hogy az altalános jellemző az volt, hogy a szülinapján mindenki csúcsformában van!

Most pedig be kell ismernem ország-világ előtt, és főleg a kedves páromnak, a nagynyilvánosság szeme láttára, mielőtt még a lényegre térnék, hogy tegnap kifosztottam a könyvesboltunkat, egy nagy raffianecc (anyám szokta így mondani) könyvet cipeltem haza, és köztük van egy régi könyv, ami a mesterséges intelligenciával foglalkozik. Néha jó régi könyveket is olvasni, hogy összevesse az ember, hogyan látták a jövőkutatók a kétezres éveket ezelőtt 40-50 évvel, amikor 2000 még olyan távolinak és sci-fi kategóriának tűnt. 2001 Űrodüsszeia rá a példa. Egy román szerző azt írta 1972-ben, hogy 2000-ben már csak 20 percbe fog telni, amig egy utasszállító repülőgép New-York-ból Párizsba repül. Hát nem igazán valósult meg, és kíváncsi lennék, hogy miért. Ha valaki tudja, mondja meg nekem is, én inkább az anyagi vonatkozásokra tippelnék, nem pedig a technikai korlátokra.

A polcok rendezgetése közben, a kezembe került a Bréda Forrás kötete is 1980-ból. Egyetlen könyve volt meg nekem otthon annak idején, amiből egy mukkot nem értettem, sok volt benne a filozófiai eszmeffuttatás. De Brédát ismertem, kedveltem, hát nagyon megörültem ennek a kis kötetnek, és biztos voltam benne, hogy most rá akar venni odaátról, onnan messziről, ahol most tartózkodik, (vagy lehet, hogy az a másik dimenzió nincs is olyan messzire?), hogy olvassak már valamit tőle, hátha az értelmi képességeim közben fejlődtek kicsit, a korral hátha bővült az érdeklődési köröm is, és mostmár felnőttem az ő posztmodern esszéihez!

Mert valahol mindig öt óra van! Például nálunk 🙂

Miközben búvárkodtam, hogy miket tudnék még lenyúlni (amig egyedül birtokolom ezt a “szentélyt”), egy könyvkupacban, ami még nem volt felleltározva, megtaláltam egy rég keresett Méhes kötetet. Mintha szarvasgombát találtam volna, úgy megörültem, rögtön sms-eztem a megrendelőnek, hogy megvan az oly régóta vadászott Leleplezem a családomat, jöhet a könyve után! Ez a “kutatómunka” annyira felvillanyozott, hogy szinte észre se vettem: egy jóbarátom írt csetten, hogy hiába bujdostam el, nem menekülhetek a köszöntés elől! Azt válaszoltam neki: igen, nagyon messzire menekültem, a könyveim közé (mert az enyimek mind, még ha nem is véglegesen), és itt olyan csend és nyugalom van, mint a temetőben! Csak a sírkertekkel ellentétben, itt egy kicsit áporodott, nyirkos a levegő! (Nem tesz jót a könyveknek, tudom, habár egy ideje beüzemeltünk egy rendes nyirkosságelszívót is, sajnos olyan sokat nem segít!) És ahogy ezt megírtam, már éreztem is az orromban a halottszagot: pont olyan volt, mint amikor 95-ben Bözsi nagynéném halva feküdt a kisszobámban (ahol tinikorom keserves, szorongássalteli napjait tengettem), még az akkori liliomillatot is érezni véltem, ahogy keveredik az édeskés infuzió cukros, émelygős szagával, amit halmozottan sérült nagynéném szervezete az utolsó héten már nem tudott befogadni. A liliomot én vittem a temetésére, mert úgy éreztem olyan tiszta a lelke, akár egy hófehér virágnak. Kicsit ijesztő volt ez a szaglás útján keletkezett halucináció vagy mi, de megnyugtattam magamat azzal, hogy a halottaim életükben se bántottak soha, akkor most miért tennék?!

Aztán történt még egy különös dolog: egy román szerző magyarra fordított könyve egyszerüen csak ott termett előttem, ahogy rakosgattam a többit, pedig biztosan emlékszem, hogy azt a tisztakék borítójú kötetet sose láttam azelőtt. Sokkolt is kicsit, ezért beleolvastam: annyira nem fogott meg, de a hátlapján kiderült, hogy misztikus író, szereti a misztériumot beemelni az írásaiba, hát majdnem a homlokomra csaptam: na ezért, így már teljesen érthető! Utána pedig még találtam egy kötetet tőle, ezt amit itt lefotóztam, be is pakoltam a raffia táskámba. Hogy majd itthon a hétvégén kitanulmányozom. Már a címadó írása is az álmok jelentését taglalja, szóval nem fogok unatkozni a hétvégén! De nemcsak velem történnek ilyen furaságok az üzletben. Laci is beszámolt már arról, hogy egyszerre égett ki mind a három körte, vagy csak úgy kikapcsolódnak a gépek, miközben a villanyt nem veszik el!

Ja és a telepátia! Annyi mindenről szeretnék írni, de tudom, hogy online mindenki inkább a rövid szövegeket részesíti előnyben, ezért Diderot-t most kihagyom, majd egy másik alkalommal, az még hideglelősebb történet! Olyannyira, hogy azt mondtam: ezt ép ésszel nem lehet kibírni, és nem is nagyon birtam ki! 😜 De utólag most örülök, és hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen különös, nem mindennapi dolgok is megestek és megesnek velem. A párhuzamos világ néha megtisztel azzal, hogy keresztezi az utamat! És most már én ezt felettébb izgalmasnak találom 😉

Virágot is kaptam szülinapomra! Anyósomtól!

Most már azt is megértettem, hogy az Aranyszalagtár azért (is) testálódott rám, hogy a holt lelkekkel foglalkozhassak (és nem úgy, ahogy Gogol Csicsikov nevű hivatalnoka tette), Engedjétek hozzám jönni a holt szerzőket! jeligével. Az egy szombat délutáni műsor a rádióban, ahol archív hanganyagokat játszunk be. Ma délután Kányádi Valaki jár a fák hegyén c. versét mondja el egy 96-os felvételről. Imádtam, többször is végighallgattam, nem tudtam betelni vele! Számomra minden jó versben bennevan az isteni szikra és egy másik dimenzió. Vagy nekem csak az mond valamit, amelyikben bennevan. Ne kérdezzétek, pontosan hogy értem ezt!

A telepátiát most röviden írom csak le, és azzal vége! Edward Casey, az alvó próféta szerint mindenki képes rá! Két ember kipróbálhatja magát úgy, hogy két hétig minden áldott reggel leírja, szerinte a másik, a társa most éppen mit csinál, és utána már a találgatásokban a hibalehetőség egyre kisebb lesz, és egyre nagyobb lesz a bizonyosság, hogy amit az egyik gondol a másikról, az pontosan úgy van. Én is ma reggel 7-kor ébredtem, óra nélkül, és mivel a párom Kolozsváron van a könyvhéten, 8-kor rákérdeztem: reggel hétkor ma mit csináltál? És meglepetésemre azt válaszolta, hogy ő is pont 7 óra 7 perckor ébredt! Felébresztettem őt és ő is engem az egymás felé küldött agyi energiahullámokkal! Állítom én 😂

És E. Casey-vel ellentétben, én úgy látom, hogy a telepátia a hibalehetőségekbe kapaszkodik bele, ott bujik meg, vagyis ez az, amivel bizonyítani lehet némiképp az egybeeséseket. Ezt azzal tudnám illusztrálni, hogy van egy jóbarátom, aki, amikor új telefonszámot kapott, elküldte sms-ben, hogy mentsem le az új számát, amit én elmulasztottam akkor, és úgy jegyeztem meg fejben, hogy 0736-al kezdődik. De hibásan rögzült az agyamban, mert hibásan vizualizáltam az üzenetet! Aztán, amikor először hívott, és a szám továbbra se volt lementve a telefonomba, akkor is úgy láttam (a világ dolgaira homályosan reagáló lelki-szemeimmel), hogy 0736-ról hív. Mondtam is neki, hogy rögtön tudtam, hogy te vagy, mert megjegyeztem az első 4 számot! Közben az általam látott szám negyedik számjegye eltért, mégcsak nem is 9-es volt, hanem 2-es! Nem tudom, érthető-e az én alternatív logikám, de én ezt úgy vettem, hogy ez egy konkrét, kézzelfogható bizonyíték a telepátia létezésére, amiben az én jóbarátom igencsak kételkedik :)) Mert másképp miért láttam én volna kétszer is 0736-ot, ha nem azért, hogy őt azonosítsam, amikor hív, ezzel az agyamba kivetülő téves számmal?!

Summa summárum, szerintem az ember minél jobban közeledik ahhoz a bizonyos másik életformához – a fent vagy lent vagy mellettünk létező párhuzamos világhoz – annál jobban kezd hinni a misztikumban! Jöhet a V. Voiculescu kötete! És a Hihetetlen magazin, amit – bármilyen hihetetlen – egy néni hozott be tegnap az üzletbe, azzal a spéci kéréssel, hogy rendeljük meg neki az össze többi számot 🙂

A lényeg, hogy a Facebook csodálatos évet jelez nekem előre :))

“Nem mondhatom el senkinek,

elmondom hát mindenkinek…”

Felvállaltam a rádió honlapján egy “hivatalos” blogot, de nagyon megbántam utólag, mert én nem tudok öncenzúrát alkalmazni, nem tudom visszafogni magam, csak a tiszta igazságot tudom leíni, ahogyan én látom a dolgokat, saját megvilágításban, és lehet, hogy ott inkább nyakkendős szövegekre lenne szükség, nem szabad lenne kitárulkoznom, megmutatnom magam minden fogyatékosságommal együtt! Ahogy ezen a képen is teszem 😃 A lyukak a térdemen, gondolom nem kerülik el a figyelmeteket! 🙂

A Facebook világ elterjedése óta mindenki kényszert érez, vagy nagyon sokan közülünk, hogy mielőtt egy csodálatos pillanatot átélnénk, azt gyorsan lefotózzuk, és fellőjjük a virtuális térbe. És így mindannyian kicsit sztárok lehetünk, megmutathatjuk, hogy milyen különleges élményben volt nekünk részünk! Ennél én valamivel továbbmentem, és hogy tiszta legyen a kép, el is mesélem a viselt dolgaimat, a személyes benyomásaimat! Ma is felkeltem reggel hétkor, nem magamtól, hanem mert elkezdtek a kutyáim a nappaliban ugatni, és ki kellett engedjem őket. Igen, a nappalim már-már kutyaólnak minősíthető, mert csak hétvégén van időm rendesen takartani, de most tudtam, hogy ha nekifogok a házat rendbetenni, akkor elúszik a blogírás! Tudtam, hogy most szombaton reggel is be kell kapcsolnom a gépet, és valamit írnom kell! Belső kényszert érzek, hogy foglalkozzam ezzel az oldallal! Már-már beteges a dolog :)) Ezen a nem hivatalos blogomon nagyobb szabadságnak örvendek, itt mindenről beszámolhatok. Kikotyoghatom például, amit pár napja egy orvosbarátomtól hallottam, hogy mese, hogy az antibiotikum alkohollal együtt nem hat! Ugyanúgy kifejti hatását, mintha absztinens életet élnénk közben, csak ez így terjedt el, szakmai titokként! Először a vérbajosokat kezelték antibiotikummal sikeresen, és ugyebár a szifilist az ifjú dandy-k kapták meg, akikre muszáj volt ráparancsolni, hogy nem szabad inni a kezelés alatt! Mert ha nem parancsolnak rájuk, akkor a kávéházból, ahol az abszintjüket vagy milyüket itták, egyenesen a rossz lányokhoz mentek volna vissza, akik aztán szépen felülfertőzték volna őket! Ott helyben meg is ígértem az orvos barátomnak, hogy ezt nem árulom el senkinek, főleg a páromnak nem, mert így legalább időnként szünetet tart a sörözésben, amikor nagy ritkán gyulladásban van a foga! És tessék! Két napig tudtam titkot tartani!

Mint ahogy azt is megígértem egy másik, orvostudományokhoz közel álló barátomnak, hogy nem árulom el senkinek, hogy van egy szer, ami kigyógyít az AIDS-ből, de ez csak a járványkorházbeli orvosoknak van fenntartva, ha netán valami sajnálatos baleset folytán, elkapnák a virust a páciensektől. Persze, csak akkor hat, ha 72 órán belül beveszi az ember. Két példa arra, hogy az orvostudomány jót is meg rosszat is akar nekünk! Végülis, utóbbi esetben, ki sejti magáról egyből, hogy megfertőződött? De lehet csak legenda mindkettő! Az antibiotikumos sztorihoz még hozzátartozik, hogy a gyógyszer keményen ostromolja a májat, ezért, ha még iszik is mellette az ember, akkor a mája eléggé megszenvedi a kezelést! Mondta ugyancsak a doki barátom, akit itt most galád módon lelepleztem.

Mert ilyen esendő az újságíró, mindenkit – barátot és ellenséget – képes elárulni egy jó sztoriért! Hogy magamra és a magánéletemre visszatérjek, azt hiszem mire megöregszem, ha egyáltálán meg tud öregedni egy újságró, úgy értem megéri azt, hogy nyugdíjba vonulhasson, és időmilliomos lehessen, egyetlen barátom se marad már: vagy azért, mert a bizalmas információikat, közléseiket kiteregettem, megosztottam a nagyvilággal, vagy mert elhanyagoltam őket: nem hívtam fel soha, nem mentem el velük kávézni, találkozni, nem írtam nekik, nem csetteltem velük, mert mindvégig a jó sztorik után futkorásztam!

És hogy a szavahihetőségemet kicsit aláássam, elmesélem azt is, hogy szabadidőmben, amit nem neveznék szabadidőnek – mert csak a kertészkedés és a “kézműveskedés” számomra a kimondott szabadidő – alternatív kutatók előadásait nézem a világhálón, és tőlük hallottam azt, hogy Nimród valahogy “odakeveredett” a Bábel tornya építéséhez (vagy inkább ő maga építtette azt a tornyot), és az emberek azért értették a nyelvét (és egymás nyelvét is), mert szavak nélkül, telepatikusan, mentálisan kommunikált velük. És az, hogy az Isten összezavarta a nyelveket, végülis magyarán azt jelentette, hogy az ókori emberek elvesztették ezt a különleges kommunikációs képességüket, amit én most úgy érzem, hogy kezdek visszaszerezni! 🙂

És hogy még nevetségesebbé tegyem magam, azt is elmesélem (ki tudja hányadjára?), hogy van három kutyám, és az utolsó, a legnagyobb, a legfélelmetesebb, két éve van velünk, a szomszéd elhagyatott udvaráról költözött hozzánk. Ezt már többször is leírtam: a baloldali tőszomszéd eladta a házat, és az új lakó majdnem egy éven keresztül felé se nézett a megvásárolt ingatlanjának, Néró kutya pedig (akit egy másik szomszéd etetett közben) egy idő után fogta magát, átugorta a kerítésünket, és hozzánk szegődött. Mert nálunk olyan jó kutyavilágot sejtett, és sejtése be is igazolódott: a két másik, kisebb termetű – szintén korcs – kutyának aztán ő lett a vezére. Egy baj volt csak, hogy nem tudott pórázon járni! Mert közben a régi gazdája túl akart adni rajta, a ház után őt is eladta volna jópénzért, hisz végig jó házőrzőnek bizonyult. Csakhogy Néró nem adta olyan könnyen a bundáját, megmakacsolta magát, amiután a láncot nagy nehezen felcsatolták rá, és próbálták a kocsiba betuszkolni, félelmében megharapta az új gazdiramenendőjét, így annak elment a kedve a hatalmas házőrző birtoklásától. Én is csak félév után mertem nyakörvet tenni rá!

És most nemrég, egy este, amikor sétálni indultam az enyéimmel, gondoltam, lesz ami lesz, pórázt teszek a nyakára, mégha megharap engem is, mert ez már tarthatatlan, hogy őt vagy itthon kell hagyni (ami azzal jár, hogy végig kell hallgassam kétségbeesett és csalódott vonítását), vagy póráz nélkül velünk jön, de ezt a kockázatos sétát csakis sötétedés után ejthetjük meg a közeli dombon! Ami a tavasz beálltával eléggé veszélyes vállalkozás, mert a juhász sötétben, éjjel is legelteti a nyáját, és ilyenkor elkerülhetetlen az összetűzés! Szóval, ránéztem a Néróra, mélyen a szemébe, és fogtam egy harmadik, tartalék láncot, és határozott mozdulattal felcsatoltam rá! Ahogy próbáltam bűvölni a tekintetemmel, az ő tekintetéből azt olvastam ki, hogy: Megbízhatok benned? Nem viszel a menhelyre? Nem fogsz eladni egy idegennek? Annyira biztos voltam benne, és most is olyan meggyőződéssel hiszem, hogy ez a három kérdés világosan megfogalmazódott ebben a mentális kommunikációban, hogy azóta se térek magamhoz! És azóta is azon álmélkodom, hogy ő az én tekintetemből megértette a választ is, ugyancsak gondolatátvitellel, ami az volt, hogy teljesen megbízhat bennem! Ez abból a tényből következik, hogy Néró életében először hagyta magát pórázon sétáltatni!

A mentális kommunikáció séta közben is folytatódott!

Találkozásom Sylvia Plath-tal

Még a polc is leborult, amikor Sylvia Plath kötete megérkezett!

Több mint 15 éven keresztül szoros kapcsolatban álltam egy kortárs román íróval, aki megpróbálta az ízlésemet csiszolgatni és a műveltségemet fejleszteni, bővíteni. Sokat köszönhetek neki, sok jelentős világirodalmi művet elolvastam az ő ajánlására, de Sylvia Plath csak most került a kezembe! Ő valahogy nem csípte a női írókat, talán irigységből, talán mert egy női író érzékenyebb szálakat tud rezegtetni, amire egy férfiíró nem mindig képes. Emlékszem, amikor Elfriede Jelinek 2004-ben megkapta az irodalmi Nobel díjat, akkor megvette ő is gyorsan a Zongoratanárnő című kötetét, amit sebtibe lefordítottak románra, egy éjszaka alatt elolvasta, és másnap reggel megjegyezte, hogy szar! És hogy a Nobel díjat is trendek szerint osztogatják. Rég nem volt nő? Na akkor most legyen egy! Délafrikai se volt soha? Na akkor jövőre egy afrikai fekete író lesz a nyertes! Politika az egész, hangoztatta, s mivel nem kedvelte a női szerzőket, hát Sylvia Plath is kimaradt az életemből. Nem is hallottam róla… mostanáig!

Most viszont, mivel az íróval való párkapcsolatom pár éve megszűnt, mondhatni csúfos véget ért (de azóta már feldolgoztuk mindketten ezt a traumát, és egész jó szakmai meg “családi” kapcsolatot ápolunk), más úton próbálom fejleszteni magam. Amikor már egészen világossá vált, hogy hamarosan el fogunk válni, egy este keserűen kifakadt: Meg kellett volna tanítsalak hegedűlni! Akkor nem értettem meg ezt a különös megjegyzést, mert mi köze a hangszernek a mi viszonyunkhoz! De most már tudom: minél műveltebb valaki, annál árnyaltabban fogja fel a körülötte lévő világot, és talán a széles látókör bölcsebb döntések meghozatalára is ösztönöz! És utólag azt is megértettem, hogy ő is képes egészen érzékeny húrok pengetésére és nemcsak a hegedűjén. De valahogy mi nem tudtunk összehangolódni! A karma az oka!

😃

Na szóval elváltunk, és nekem más információforrás után kellett néznem! Összejöttem egy ifjú könyvkereskedővel és egyben kiadóval, aki halhatatlanságra vágyó királyfiaknak (és királylányoknak) a köteteit jelenteti meg, saját költségükön. Már ettől felcsillant a szemem, hiszen 19 éves korom óta, amióta Luska visszautasította a szerelmem, titokban arra vágytam, hogy író legyek! Akkor még a blog szót nem ismertem, mert ha ismertem volna, akkor blogírónak készültem volna!  Ahogy ezzel a fiatalemberrel összebarátkoztunk (úgy értem a könyvessel), máris megszállt az ihlet, és mindenféle jó vagy kevésbé jó blog- és könyvírási ötleteim támadtak. De nagyon kezdek elkanyarodni Sylvia Plath-tól…

Visszatérve, a könyvesbolt és antikvárium is nagyon alkalmas hely arra, hogy az ember némi műveltségre tegyen szert, de azért nem árt, ha van valaki, aki kalauzolja az olvasnivalók terén! Könyvmilliomos lettem, mondhatni, naponta – számomra új – régi könyvek között böngészhetek, már bejött hozzánk Szerb Antal Magyar irodalomtörténeti kötete, amelyből a klasszikusok egészen más arcát ismerhettem meg, pl. azt hogy Jókai mennyire gyerekes volt, és talán ezért tudott úgy lelkesedni mindenért, és egyszusszra 60 oldalnyi szöveget papírra vetni csak magáról a Vaskapuról. Megtudtam, hogy pályázat útján született a könyv, az Erdélyi Helikonnál pályázott az én kedvenc Szerb Antalom (csakúgy mint akármelyik mostani ifjú titán), amikor még senki nem sejtette, hogy ő lesz a Pendragon legenda nagy írója (Közben utánanéztem, hogy a regény ugyanabban az évben, 1934-ben jelent meg! Ennek az irodalomtörténeti adatnak, adaléknak még aprólékosabban utána kell járnom!) Aztán bejött Beöthy Zsolt kétkötetes Képes magyar irodalomtörténete, két vaskos kötet, még régebbi irodalomtörténeti kiadvány, igazi nagy kincs! Ha ezeket mind elolvasom, vehetem úgy, hogy negyedrészben kijártam a bölcsészkart. (A kortársakhoz nem jutottam még el, lehet majd 80 éves koromra utolérem magam!)

De hiába állt rendelkezésemre a szakirodalom, mégis úgy éreztem, nagyon elkelne egy kis szakszerű irányítás. Mert egy előadás alatt többet kaphat az ember, mint évek során szerzett összes olvásmányélménye által! Ez akkor tudatosult bennem, amikor a tavalyi Forgatagon a színház sátrába egy évadnyitó rendezvényre beültem. És akkor ott rögtön eldöntöttem: megkérem A. Máriát, engedje meg, hogy járjak az óráira. És itt jön a találkozásom Sylvia Plath-tal!

Az órák egyikén a fiatalon elhunyt írónőnek Gipszben című versét elemeztük, beszéltük meg, és kiderült, hogy Mari diákjai mind olvasták Az üvegburát, csak én nem.  Egy ideje azt is tudom, hogy ha valamire nagyon vágysz, valami után nagyon áhitozol, akkor a körülmények azt a kezedre játszák! Ez történt Sylvia Plath és az én esetemben is: a héten bejött egy kiselejtezett családi könyvtár, és ott lapult a könyvek között Sylvia üvegburája! A könyv egészen jó állapotban volt, meg voltam győződve, hogy az illető családból senkisem lapozta fel. Csak egy nagy H betű éktelenkedett a címoldalán, golyóstollal firkantották oda, nem tudtam kitörölni, hát belenyugodtam, elfogadtam, hogy ez az idő szimbóluma, és megerősítette bennem, hogy minden nagytalálkozás csak idő kérdése! Úgyhogy most Sylviát olvasom, ezt az önéletrajzi regényt, aminek megjelenése után az alkotó nem látta érdemesnek az életét továbbélni, úgy érezte: kiadta magából, amit kiadhatott, megengedte a gázt, és elszántan a sütőbe dugta a fejét! Bár inkább a homokba dugta volna! Keresztnevén említem, mert olyan kedves lett nekem, mintha régi, közeli ismerősöm lenne, és úgy érzem, mintha csak nekem mesélné a saját élettörténeteit. Még a fiatalos hangját is vélni hallom!

Ha már egyetlen órájára se járhatok A. Máriának (lehet csakis azért kellett nekem a színire járnom pár előadás erejéig, mert Sylvia akarta magára felhívni a figyelmemet!), akkor is sokat nyertem azzal, hogy Sylvia Plath-ot megismerhettem!

Úgy tűnik, meg kell halni,

hogy felfigyeljenek rád! Hogy legalább egy napig te is a figyelem központjában lehess! Tudta ezt jól Isti is, a Posta utcai kis csavargó, aki az éjjel felkötötte magát! Megrendültem természetesen, mert tegnap láttam utoljára az eltévelyedett lelket, jött az üzletünkbe, mint rendesen, cigit koldulni. De amikor én ott vagyok, voltam, akkor sose a cigit kérte, mindig valami lehetetlen könyv iránt érdeklődött, amiről tudta, hogy úgysincs meg. Rejtő köteteinek első kiadását kérdezte, meg, hogy nem került-e be véletlenül az antikváriumi kötetek közé a Trónok harca sorozat könyv változata?! Tegnap pl afelől érdeklődött, hogy nincs-e véletlenül régi képkeretünk? Persze ő is tudta, én is, hogy másról van szó, de azért mindig eljátszotta ezt az ártalmatlan szerepet, és előtte meg utána illedelmesen köszönt, viszláttal búcsúzott.

Hallottam róla, lehozták a román helyi lapok, hogy valami “irredenta” szöveget festett fel egy marovásárhelyi főtéri épület falára, amiért letartóztatták. Akkor is sikerült magáravonnia a figyelmet egy kis időre, de úgy tűnik, nagyon hamar elfelejtették, szabadlábra helyezték, nem kapott elég sajtóvisszhangot az eset, és ez őt nem elégítette ki, talán még fel is bosszantotta! Többre vágyott! Igazi diadalra! A nagymamájával élt, tengődtek ketten a kevés nyugdíjból, nem jutott pénz cigire is! Azt már kunyerálni kellett! Aztán a nagymama váratlanul tavaly meghalt, természetes úton, persze (habár azon se csodálkoztam volna, ha erőszakos cselekmény áldozata) és Istike elesett attól a csekély jövedelmi forrástól is, amit a nagyanyja biztosított. Próbált munkát keresni, de az ezer lejes fizetés nem volt elég vonzó számára. Ő biza ennyi pénzért még a házból se jön ki! – ezzel hencegett legutóbb Lacinak. És továbbra is az utcán tengett-lengett. Sokszor olyan fontoskodva sietett valahova, mintha tényleg halaszthatatlan dolga lenne.

Azt mondták az utóbbi időben lecsendesedett, nem randalírozott, a boltunk cégérét se verte le csak egyszer, még a rebellis időszakában, amikor Laci férjem megtagadta tőle a szál cigit. A kicsi vézna fiúból időközben köpcös fiatalember vált, gondolom a rendszeres étkezésnek meg sörözésnek köszönhetően, hiszen egy ideje volt barátnője, egy szerény, komoly kislány, akit mindig sajnáltam, hogy egy ilyen alakkal hozta össze az élet. De azért az üzletünket továbbra se kerülte el, márcsak azért sem, mert útbaesett neki a főtér felé, hisz a szomszédjában voltunk! Tegnap is öt óra felé érkezett, a szokásos időben, amikor már úgy számította, hogy engem nem talál ott. Megint illedelmesen köszönt, a képkereteket kérdezte, hogy nem kerültek-e be véletlenül régi fényképkeretek. Laci meg se várta, hogy befejezze dadogva mondókáját (mindig dadogott az én jelenlétemben), rávágta sietősen: Nem Isti, mondtam, hogy nem! Isti illedelmesen elköszönt, kicsit bele is pirult, de nem nézett ki ittasnak és különösebben letörtnek sem látszott. Én is szokásommal ellentétben ezuttal normálisan fogadtam a köszönését, máskor mindig ingerülten tettem. Három órával később a barátnője, munkából vagy inkább suliból hazaérve, holtan találta.

A hátborzongató az ebben az egész történetben, hogy aznap olvastam Tóth Krisztina Árnyék a falon c. novelláját, nyugtalan lettem tőle, tudtam, hogy előrevetít valamit, valami nagyon nem jót.