Huta Slavia

Nem is tudom, ajánljam, ne ajánljam, mert ha itt most megosztom veletek ezt a csodálatos helyet, akkor már nem lesz ilyen kis gyöngyszem, elözönlik majd a turisták 😄😄

Úgy történt, hogy voltunk az unokatesóm lagzijában Váradon.

Megint kapkodás, rohanás, késveindulás, csak a szokásos, fontos dolgok otthonfelejtése, többek között a fekete gálaszoknyámé, ami azt eredményezte, hogy a gálablúzzal a farmerszoknyát voltam kénytelen felvenni, és “szolidaritásból” Laci is farmernadrágot kapott a zakóhoz, úgy hogy mi voltunk a farmeres pár. Mindegy, kibírtuk, és a társaság is kibírta. Attól még jóléreztük magunkat.

Kedves újlaki pár volt az asztaltársaságunk, velük beszélgettünk végig, amennyire a hangos zene engedte, és a rokonság tagjaival is váltottunk néhány szót, megismerkedtünk a közben felnőtt gyerekekkel. Hajnali 4-re értünk szállodai szobánkba, ahol épp éjszakai buli volt, de olyan fáradtak voltunk, hogy annyira nem zavart, egyből elaludtunk. Reggel pár fotó a szálloda teraszán, és indultunk is hazafelé. Jutkáék, a fenti képről, elmesélték, hogy ők Élesd felől jöttek, és hogy milyen jó az út, jó szerpentines. Hát gondoltuk, kipróbáljuk mi is visszafelé. Mert Szilágysomlyó és Várad között borzalmas útviszonyok vannak, ha Margitta felé indul az ember.

El is indultunk Kolozsvár felé, ott kell letérni Élesdnél, csak addig volt dugó, amíg a körforgalomnál kijutottunk a kolozsvári útra, utána már mehettünk normális tempóban. Sárga táblák jelezték, hogy a feketetói vásár miatt kerülőt ajánlanak a sofőröknek. És akkor az élesdi letérő után, és amiútán egy Pestis nevű településen áthaladtunk, egy csodálatos kanyargós út várt ránk. Nem győztük dícsérni, és milyen jól lehetne itt is bringázni, és lám, a motorosok sem vetették meg! Találkoztunk párral.

És aztán jöttek a kétnyelvű feliratok, románul és szlovákul. De érdekes, nem is tudtam, hogy itt szlovákok élnek! Apám mesélte régebb, hogy annak idején szlovák főnöke volt Sarmaságon, a bányánál (biztos innen származott a környékről), és amikor járt vele otthon, a falujában, a nővére nem tudott románul, csak szlovákul beszélt, Spurigán pedig háromnyelven is képes volt társalogni, a román és szlovák mellett, a magyart is megtanulta. Azért lett főnök 🙂

Laci csak ámuldozott, milyen szép kabanák vannak itt, milyen szép a táj, és miért ír mindent szlovákul is, még azt is, hogy polgármesteri hivatal, primarie, Obedky Urad. Látom, a google translate nem érti, pedig úgy írta valahogy, lehet elírtam egy betüt. Aztán egy kanyar után, felfelé, jobb oldalt, egy magaslaton, egy vendéglő, terasz, motorostalálkozó, fafaragások, viseletbe öltözött pincérek, még a teraszt is fűtötték. Habár nem volt rá szükség, mert szép napsütéses idő volt. Hol a fenébe vagyunk? Átkerültünk egy másik dimenzióba? Mi a csuda van itt? Egy kis oázis a sivár, hétköznapi Romániában? Gyorsan leparkoltunk, és kértünk egy-egy kávét!

Tiszta Ausztria van itt, kell szóljak a lányomnak, hogy amikor hazalátogatnak, ide feltétlenül ruccanjanak ki. Főleg mert nagyon közel van, Újlaktól csak 45 km, kb. Biztos az osztrák vejem is meg lesz elégedve. Az egész környék nagyon rendezett, az úttal együtt. Nemhiába fedezték fel a motorosok is.

Néztem, hogy az a fa-szobor kit is ábrázol? Egy szlovák “hortobágyi” csikóst? Vagy ki akar az lenni? Egy favágó, mert balta van a kezében, de a viselete annyira ismerős. Azzal a süveggel. Még hajfonata is van. Voltam benn a mosdóban, a vendéglő is tiszta faburkolat, minden asztal rönkfából, és a szlovák népviseletű csajok elárulták, hogy a komplexum egész évben üzemel, télen is. Na gondoltam, majd idehozzuk aput, szülinapjára.

Lefotóztuk az információs táblát is, hogy majd otthon kistudírozzuk, mert soha semmire nincs idő. Anyám közben háromszor hívott, hol vagyunk már!!? Azt is elfelejtettem neki megmondani, hogy nem maradunk éjszakára. Amikor meghallotta, akkora sokkot kapott, hogy berohant a házba, hogyne, mikor ő egy hétig készül a jöttünkre! Úgyhogy nem volt alkalmam mesélni nekik erről a csodálatos helyről, se a lagziról, semmiről, ezért most itt osztom meg az élményt.

Laci még most se tért magához, még most is azt mondogatja, hogy egy dimenziókapun áthaladva jutottunk valahova nyugat Szlovákiába, ahol ittunk egy finom, forró kávét egy fűtött teraszon, amiútán kis szerpentínes kanyargózás után visszazökkentünk a szilágysági szürke hétköznapokba, ahol átok ül rajtunk, mert mindenki feszült és ideges, és mi nem tudtuk elmesélni, hogy valójában miért is késlekedtünk.

A hétvégén

nem tudtam sem olvasni, se írni, utóbbival most próbálkozom, újra megnéztem az Angol beteget, újra sírtam, mint régen a moziban, és retrózenét hallgattam. Jólesett a lelkemnek ez a kis időutazás vissza a tinikorba. Én tinilelkű vagyok retrózenehallgatás nélkül is, de most hétvégén még a megszokottnál is tinibbnek éreztem magam. Így telt el a szombat, aztán jött az október hatodika. Mivel most kerek évforduló volt, nagyon sok cikk jelent meg a tragikus eseménnyel kapcsolatban a világhálón. Most is csak eldöntöttem, hogy elolvasom az összeset, de most sem jutottam még oda. Reggel esett, délben esett, és csodák csodája 2-re kiderült. Hát bicajhoz öltöztem, Lacipárom felajánlotta ugyan, hogy elvisz, de visszautasítottam, aztán ő se bánta túlságosan, mert lefoglalta magát a laptopjával, csak utánamszólt, hogy cigit ne felejtsek el venni! A rendezvény három órára volt meghírdetve, én előtte egy félórával már ott voltam, 21 perc alatt értem oda, és pont 5 és fél kilométer oda az út, akárcsak a rádióig. Aztán még a konferáló kolleganőmmel is váltottam két szót, írtam egy rövid tudósítást 3-ra, és akkor szépen eleredt az eső. Három előtt felhívtak, nem hallottak semmit, én mindent hallottam, ha fordítva lett volna, akkor még el tudtam volna mondani a mondókám, de így lehetetlen volt. Nem értettem, mi történhetett, zavarták volna a vonalat, vagy elázott a telefonom, próbáltam eltávolodni a helyszíntől, közben még párszor próbálkoztunk a kapcsolással, de mindig ugyanaz volt az eredmény.

Elindultam felfelé a Postarét fölötti úton, a tetőn is állomásozott egy csendőrautó, nézték, hogy mit csinálok ott a papírjaimmal, a sisak is a kezembe volt, használhatom akár fehérfegyvernek is, gondolhatták. A tömegben is párszor megnéztek a sisakkal. Először nem akartam magammal vinni, de azzal volt szerencsém, mert nem vágott éppen annyira a szemembe az eső útközben hazafelé. Végül csak tudtam értekezni a hírszerkesztő kollegámmal, és megegyeztünk abban, hogy majd 5 előtt, a következő bejelentkezés előtt, egyeztetünk, hogy hogy legyen. És kitaláljuk közösen, hogy milyen telefonról jelentkezzek be. Gondoltam, megkérek egy sajtós kollegát, adja kölcsön a telefonját, de ahogy teltek a percek, és zajlott a program, az újságíró kollegák is lassan elszállingóztak, csak én maradtam ott az esőben, és nem is értem, miért mentem felfelé az úton, ahol nem volt menedék, miért nem húzódtam egyből a közelben lévő tömbház eresze alá. Néha én se értem magam, hogy miért hozok ilyen buta döntéseket.

Szóval lement a 3 órási híradó az én “tudim” nélkül, és úgy éreztem, fel kell hívnom a főszerkesztőt, hogy magyarázatot adjak a dologra. Elmeséltem, hogy szét vagyok ázva, a bicajom ülése is szétázott, és Laci sincs az üzletében, hogy oda menekülhessek. Azt tanácsolta: a legjobb, ha most hazamegyek, és otthonról tudósítok, arról, amit eddig láttam. Hát azt láttam, hogy kevés ember jött el, nem is csoda ebben az ítéletidőben. Inkább idős személyek, és hivatalosságok, akiknek muszáj ott lenni. Kérdezte, szerintem, hányan vannak, éppen akkor jött felém egy sportosabb úriember, továbbítottam neki a kérdést, azt felelte: szerinte még százan se vagyunk, kb. nyolcvanan lehetünk, de mivel ő most elmegy, csak 79-en maradunk. Szegény vértanuk, gondoltam, ők az életüket áldozták, mi még a szabadidőnket is csak nagy nehezen!

Felhívhattam volna Lacit, jöjjön utánam, de tudtam, hogy az időbe telik, és arra gondoltam, hogy egy ilyen zuhogó esős bicajozással leróvom én is kegyeletemet a Tizenhármak előtt. Mert megérdemlik. A Novi hétben az átjáró gombnyomásra vált zöldre, de én ott álltam hosszú percekig, hogy átmehessek a másik oldalra, amíg erre végre rájöttem. Addig is szépen ázott az ülésem. Aztán az autók felcsapták rám a vizet, az út szélén már tavacskák voltak minden enyhe lejtésnél, a Szinaja utca csúcs volt ilyen szempontból, már nem is lassítottam, minek? Mikor úgyis felcsapom az ülésig a vizet. A híd jobb oldali szélén is állt a tócsa, nem tudom hogyan, de ott is, lefelé főleg vízbe tekertem, és azon töprengtem, hogy ennyi ember hova megy kocsival ilyenkor vasárnap délután? Nem a vasárnapi ebéd lenne most a fontos, a szent, amikor végre együtt ebédelhet a család? Hát úgy tűnik, lejártak már ezek az idők. A Pallasnál csak úgy otthagytam a biciklit a tartóba állítva, le se kötöttem, hiszen csak a pénztárhoz mentem cigit venni. Mondom a nőnek, hogy itt árvizet csinálok maguknak, erre kacagott, hogy nekem már le se kell tusolnom, mert megmosdatott az eső. Csepegett a víz belőlem, a karomról, lábamról, fejemről. Volt egy kis válltáskám, a lányomtól kaptam, Louis Vuiton utánzat, hát az is úgy elázott, az alja még nedvesebb volt, mint a teteje. Pedig egész jó vinilintáskának tűnt. A kabátom az félig vízálló, de az se bírta már egy idő után, kezdett beázni.

Hazaérve aztán egyenesen a fürdőbe mentem, de a vizet mindenütt fel kellett törölni utánam, gyorsan letusoltam, a nadrág rám volt ragadva, le kellett fejtsem magamról, a cipő locsogott, még a nyakamban a kendő is teljesen vizes volt, a zoknit rendesen ki kellett csavarjam, mintha kimostam volna. Áztam még meg bicajon, a Vibe-ról hazafelé jövet például, ezelőtt két évvel, de az más volt, mert akkor nyár volt, a nyári zápor még jól is esik az embernek, de ilyenkor, amikor kb 10 fokos a hőmérséklet, sokkal jobban igénybeveszi az embert egy ilyen “elázás”. Laci csak annyit kérdett: Cigit hoztál? A telefonom is száraz helyre tettem, az akkut nem tudtuk belőle kiszedni, hogy külön száradjon, de kipróbáltam, és tökéletesen működik. Tényleg, zavarhatták volna a vételt? Eddig még sose fordult elő… A tudósítást aztán biztos ami biztos alapon, a vezetékes telefonról adtam le.

Zorán szerelem

Hogy van az a keleti mondás, hogy amikor elfáradsz, ülj le és várd meg, hogy a lelked utolérjen? Én a blogírással vagyok így, hogy le kéne írjam a kőhalmi kirándulást, a bográcsfőző versenyt, a költségvetéskiegészítés megszavazását (vagy inkább azt, hogy miért tesznek engem oda ilyen dilletáns-inkompetens interjút készíteni, amikor én sokkal jobban értek a társadalmi kérdésekhez, mondom én), szóval egy csomó mindennel adós maradtam önmagamnak, és akkor én most Zoránról akarok írni, mert még lélekben a Kolozsvári Magyar Napok zárókoncertjén vagyok!

Ott álltam a tömegben egymagam, mert Laci-párom (sokak szerint a csávókám) ugyebár a standot szedte össze közben, neki nincs ideje velem tartani (vagy törődni), még a jóban sem, amikor meg annyira szükségem lenne rá. Arra értem oda, hogy Ne várd a májust! Nem tartozott a kedvenceim közé, de ott élőben eszméletlenül jól hangzott, és az akusztikával se volt semmi baj! És ott helyben teljesen szívenütött a múltam, meg jelenem, és minden nyomoruságom!

Tizennégyévesen, emlékszem, már a naplómban beírtam, hogy szerelmes vagyok Zoránba, Harrison Ford mellett, belé meg a Csillagok háborúja szerelmesített, hasonlított egy létező falumbeli fiúhoz, és ő, a filmsztár, az oka annak, hogy azóta is bírom a flegma alakokat. Tehát 11 éves lehettem talán (a szerelem dolgában mindig koraérett voltam), amikor Bandi unokabátyám, aki olyan húsz körül lehetett, kölcsönadta nekem a Zorán nagylemezét, előbb a gitoros, farmermellényes borítójút (tudom, Zorán volt farmermellényben, csak most sietek, mert iskolakezdési voxot kell csinálnom, stresszelnek, és sok munkát adnak, hogy könnyebben manipulálhassanak – megírta nemrég Vekerdy Tamás a kisdiákokkal kapcsolatban, de ez rám is vonatkozik, mert én infantilis maradtam), aztán meg ezt, ami a youtube videot illusztrálja, és én reggeltől estig ezt a két lemezt hallgattam, vakációban Petribe is magammalvittem őket, ahol meg az unokanővéremtől a Zorán kislemezeket kaptam kölcsön (Mária volt és Fehér sziklák).

93-ban, az utolsó Homoródi diáktáborban, ahova már végzősként mentem el a hugommal (egyetlenegy közös táborozásunk volt ez), Zorán koncertet adott, extázisban voltam, egy kultúrteremben énekelt, a hugomat felültettük a csempekályha tetejére, hogy legalább ő lásson, mert kicsik mindig előnyben!, és az én nagy szerelmem nem akarta sehogyse a kedvenc dalomat elénekelni, csak amikor kórusban követeltük, állt rá nagy nehezen, nem értettem, miért. Utána sorbaálltam autógrammért, egy papírdarabkára kértem az aláírását, mert nem volt lemezem, se cd-m tőle, nem is tudom, volt-e már cd akkoriban, és olyan szigorú tanárbácsisnak láttam, szinte kiábrándultam belőle.

Utána valahogy úgy alakult, hogy majdnem minden kolozsvári koncertjén ott voltam, kétszer vagy háromszor, talán, és most teljesen véletlenül csöppentem a magyar napokra, egy Amerikában élő barátnőm, Mil látogatott haza, és pénteken délután írta meg messengeren, hogy itt lesz, amikor látta hogy wats-up-on napok óta nem válaszolok. Gyorsan elrendeztem a kutyákat, vagyis megkértem a kedves szomszédasszonyomat, etesse őket, és felszálltam a szombat reggeli, kolozsvári buszra. Laci már ott árulta a könyveit csütörtöktől a Farkas utcában. Aztán meg bújkáltam a kolozsvári ismerőseimtől, mert tudtam, hogy nem lesz mindenkire időm, vagyis senkire nem lesz Mil-en kívül. Utólag elnézést mindenkitől! A rádiós kollegáim azért fülöncsíptek, és kifaggattak, kivallattak, hogyan élek mostanában, mert az újságíróktól lehetetlen elbújni 🙂 Persze, nagyon örültem neki, hogy kíváncsiak még rám 🙂

A koncert csodás volt/lett volna, ha Laci nem telefonál 5-ször, hogy bepakolta az autót, késő van, kéne már induljunk hazafelé. Úgy tűnik Zorán és az én útjaim mindig keresztezik egymást, ha akarom ha nem, és Mil barátnőm csak azért utazott haza most, az volt a küldetése, hogy elcsaljon engem Kolozsvárra, és én Zoránt ismét láthassam, és beleborzonghassak az elfeledettnek hitt szerelembe. A hatalmas kivetítőn (a két jobboldalin is és a színpad mögöttin is) most egészen fiatalosnak tűnt, nem is volt már egyáltalán tanárbácsis. Egészen olyan volt, mint az én régi, kölcsönkapott nagylemezemen! A hangja is és a kiállása is! Megint elkezdtem imádni!

Ennyi, most rohanok a Papiruszba voxolni, ha nem dobnak ki! Szoktam így járni!

Hét tél és hét nyár

választ – tartotta nagyanyám, vagyis hét év dönti el, hogy egy kapcsolat tartós marad-e vagy kiég, s tovább kell lépni. A hetes mágikus szám, főleg a magyaroknak, de nemcsak: hét csapás, hét sovány meg hét kövér esztendő, hét vezér, hetedhét ország, hétmérföldes csizma, hetedik menyország, A hetedik te magad légy, a hét napjai, a hét törpe, stb. Először nagyanyámtól még gyerekkoromban hallottam ezt a hétéves dolgot, annyira mélyen gyökerezik a köztudatban, hogy már iskolázatlan, falusi emberek is tudtak róla, és az évszázadok során, egyik generáció adta tovább a következőnek. Akkor jutott eszembe ismét ez a hétpróbás időszak, amikor úgy hozta a sors, hogy a Voiajor-nál kellett Laci páromra várnom ismét, pont 7 év és kb 11 hét után. Mert életemben először ott találkoztam vele 2012 májusában, Kolozsvárról jövet, és életem egyik nagy és meghatározó élménye volt, ahogy elbizonytalanodva, félénken, az ő tétova stílusában jött felém a Dózsa György úti bejárat felől. Én meg csak ott álltam a peronon, a pillanat súlya alatt, egy lépést se tudtam tenni felé, de egyből felismertem, hogy ő az, pedig azelőtt csak skype-on láttuk egymást.

Most pedig ott ültem az állomás vendéglőjének teraszán, a kedvenc kiwiprigátomat iszogattam, és csak úgy eljátszadoztam a gondolattal, hogy lássuk 7 év után mennyit változott a viszonyulása. Hát pont annyit!! Ahogy én ott elrévedeztem az idő megszépítette emlékeimmel, egyszer csak arra kapom fel a fejem, hogy valaki egy fekete autóból, a peronok felől idegesen hadonászik, hogy gyere már, nem látsz, vak vagy, mennyit kell még integessek, hogy észrevegyél végre!? Annyira elszomorodtam: a hét évszak, jobbanmondva a hétszer négy évszak nagyonis megtette a magáét!

Kanadai barátnőm felhív sírva a minap, hogy végre, amikor azt hitte, hogy annyi év magány után megtalálta az ideális pasit, és minden annyira stimmelt, még mesterség szempontjából is, mert minden álma egy tervezőmérnök volt, erre mi történik? A faszinger nem elég, hogy pár nap alatt meghülyítette a sok széptevéssel, s közben az ígéretek felét sem tartotta be, miután meg levette a lábáról, utána egyszerűen lelécelt! És nem egy kalandvágyó huszonévesről beszélünk, hanem egy negyvenötéves felnőtt emberről! Ki hallott még ilyet? Ki nézte volna ki belőle, hogy még ebben a korban is képes ilyen tinimódra, komolytalanul, nőcsábászként viselkedni! Próbáltam barátnőmnek elmagyarázni, hogy ez az ember legalább szabad, és őszinte! Mert a legtöbb kapcsolatban folyik a nagy képmutatás, főleg a hét tél és hét nyár elmúlta után! Én odamondanék, de visszafogom magam, mert inkább a csendet választom, ő is tenne egy csípős megjegyzést, de ő is visszafogja magát, mert jó ez a kis kompromisszum, jól elvagyunk itt a langyosban, a zavarosban, a kényelmes kis életünkkel. Ő az én tőkém, és én az ő tőkéje vagyok, nem akarom elveszíteni a biztonságom, hát inkább nyelek és hallgatok!

46 új ruha elég volt ahhoz, hogy a házibéke megmaradjon! Szép asszonyok egy gazdag házban. 1100-as évek. Aranylótusz az ötödik feleség

Sokszor irigykedve nézzük az idős házaspárokat, amint kéz a kézben sétálnak az utcán, mintha úgyanúgy szeretnék egymást, mint a legelején. Volt egy régi, öreg barátnőm, sajnos már nem él, és ő szokta volt mondani, hogy kétfajta házasság létezik: elviselhető és elviselhetetlen! Mondta ezt, miközben ő is látszólag teljes egyetértésben, kézenfogva sétált a városban görnyedt férjével. Azt tartják, hogy a szerelem 5 év alatt kiég, ha távkapcsolatról van szó, akkor lehet kitart még pár évet. S akkor most mi legyen? Lehet választani: hazudunk egymásnak szépen, mert ez így kényelmes, vagy továbbállunk, mint a kanadai tervezőmérnök, a trófeavadász.

Most kérdem én is, mint Carry Bradshow tenné, tényleg nem változott semmit az emberi természet az évszázadok során? Ugyanolyan ösztönlények vagyunk? Ugyanazt a post coitus trist-et éljük át, vagy élik át a férfiak a legtöbb kapcsolatban, és új nőre vágynak? Ugyanúgy el kell játszani a szemérmest velük, a szendét (vagy a macska-egér játékot űző kacért), hogy még csak azért sem adom oda magam, mert ha odaadom kész, a varázs megszűnik, elillan, s elveszítem őt, nem tudom megfogni, megtartani magamnak? És tényleg egy nagy színjáték ez az egész világ, és a legtöbb boldog házasság csak színlelés?

Én bevallom őszintén, megtanultam örülni az apró kis dolgoknak: a pillanatnyi sikernek, az ajándékba kapott, most először virágzó vitorlavirágomnak (igen, ezúton üzenem kedves Réka kolleganőmnek, hogy 2 év után végre nyílik!), boldoggá tesznek a macskáim, akik esténként dorombolva hozzámbújnak (az egyik kis szeleburdi, a másik egy élemedett, tiszteletetparancsoló 12 éves cicahölgy), boldoggá tesz, ha felmegyünk a kutyákkal a dombra, ha látom, hogy megfogant s terjeszkedik a levendulatövem, és már idén le is arathatom az első termését. Örülök, mint egy gyermek, ha rekordidő alatt hazatekerek (magamhoz képest rekordidő!), ha jól alszom éjjel, boldogsággal és örömmel tölt el a tücsökzene, amit a két meggyfa közé felhúzott függőágyból hallgatok sötétedés után. Ja és a kőedényeim, most már tengerparti fehér kövekből is elkezdtem gyártani őket, és annyira de annyira kedvesek nekem, a lelkemnek, hogy valahogy egyiktől se tudok egyelőre megválni. Ma este például azért vagyok boldog, mert találtam a kerítés tövében, amint öntöztem a kiskertemet, egy régi festett cserépdarabot, megvágta ugyan az éle kicsit az ujjam, de azt is majd felhasználom egy ilyen fehérszikla-kőedény diszítéséhez. És sorolhatnám, végtelen a boldogságforrások lehetősége…

Nem mondom, hogy nem fáj az ingerült, türelmetlen integetés a Voyajor peronján, de ha már együtt kell végigutazzuk ezt az életet, azzal büntetett Fennvaló, hogy ezt a nagyutazást együtt kell megtegyük (végig kell játszuk a szerepeinket, s szinlelnünk kell a boldog szeretőt), akkor legalább próbáljuk meg elviselhetővé tenni, és néha talán jó lenne levetkőzni a képmutatás maszkját, és őszintén elbeszélgetni az emberi természet fonákságáról és a sors kegyetlenségéről… Lehet, hogy az őszinteség kicsit közelebbhozna egymáshoz…

Nincs is kanadai barátnőm :)) Vagyis van egy, de az boldog házasságban él!

Megkaptam

a Communitas támogatást a Ludasmanyi blogbejegyzéseinek kiadására, pár napja tudom, és próbálok úgy élni, mintha nem történt volna az égvilágon semmi, Pedig ez egy akkora áttörés az én kis középszerű, átlagos életemben, hogy el se tudjátok képzelni! De attól még továbbra is igyekszem kialudni magam, mert hiszen bicajjal kell hazajönnöm délután a városból, nem engedhetem meg magamnak, hogy kialvatlan legyek. Ugyanúgy próbálok a csúcsforgalom előtt hazaérni, ami azt jelenti, hogy a könyvesboltunkban már nem időzök annyit, mint régebben, amikor még a bringám rendesen működött, és nem kellett tartanom attól, hogy az út közepén ledobja a láncot, Hazaérve összeszedem a kutyakakit az udvarról, és megöntözöm a virágaimat, a kiskerteket későbbre hagyom. Aztán fehívom anyámat, aki mintha el lenne már tompulva kicsit, mindig ugyanazt kérdi: És Laci még nem jött haza? pedig megszokhatta már, hogy mindig azt válaszolom, Nem, anyu, csak 7 felé ér haza! Mikor végre valahára hazaér, és eszünk vagy nem eszünk (mert sajnos nekem fogyóznom kellene!), utána együtt megnézzük a Szex és New York két egymást követő részét, talán láttam már mindet, még ha nem is emlékszem, de olyan jó kis lájtos ellazulás számomra ez a sorozat. Minden este elábrándozom azon, hogy én is egy ilyen Carrie Bradshow vagyok, aki csak beleveti magát a város forgatagába, aztán meg hazamegy, leül a gép elé, és megírja. Nem feltétlenül férfiakról szeretnék írni, hanem úgy általában az életről, de végülis, a szerelem és a párkapcsolat témája az, ami mindenkit érdekel(het). A film után, ha van energiánk, és kellene, hogy legyen, felmegyünk a dombra a kutyákkal. Akkor biztosak lehetünk benne, és a szomszédok is megnyugodhatnak, hogy nem ugatnak majd egész éjjel. Én kilenc után olvasok, vagy dokumentum filmet nézek, a ma estével ellentétben, amikor e sorokat írom. Ilyenkor általában körém gyűlnek szeliden az állatgyermekeim.

Ő már nem sajnos, mert a KIcsikutyafoghagymákat, ahogy a pinduri testvérpárt elneveztem, fájó szívvel, de örökbeadtuk egy nyárádmenti faluba. Attól, hogy Ludasmanyit most beemelték a támogatott kötetek közé, attól még a világ ugyanolyan szívtelen marad, ugyanúgy fel kell kelnem reggel, és ugyanolyan álmos leszek, ugyanúgy fogunk vitázni a számlákon, és Laci ugyanannyi cigit fog szívni, mint eddig, és anyám ugyanúgy csak az időjárásról meg a detralexről (vérhigító) fog velem beszélgetni, amit meg kell neki vásárolnom hónap elején. És a kapus is ugyanúgy rámszól majd reggelente, hogy nyitva felejtettem a bejárati ajtót (pedig tiszta “kötényt” viselek általában), és valószínű újabb nemkívánatos kiskutyákat is ledobnak majd a kerítésünk tövébe.

Semmi se változik majd, csak én leszek még szétszórtabb munka közben. és úgy áltaában, még gyakrabban elhagyom a telefonom, az esőköpenyem, és a kulcstartóm, és Maros helyett gyakrabban mondok majd Szamost, Kerekdomb helyett pedig Monostort…

A szél levitt egy cserepet, ezt is egy hete fújom már, hogy vissza kéne tenni.

A totális bizalom

Meg akartam ma írni a fogam történetét, amely kb olyan, mint a Gogol Orra, amely önálló életre kelt, de nem találtam egy jó képet se hozzá, így jutottam megint vissza Indiába. Na nem a valóságban, csak képzeletben! Habár azt mondják, hogy a képzelet olyan erős lehet, hogy néha egyenértékű a valósággal, és az agy úgy is éli meg, nem tud különbséget tenni a valóság és a képzelet között. Na de ne menjünk most ebbe bele, a lényeg, hogy végignéztem a tavalyi decemberi képeimet, és eszembejutott, hogy mennyire megfogott engem az indiai, a kocsíni forgalom, főleg a motorosok, akik között volt fiatal lány, idősebb nő, idős házaspárok, és fiatalok, akikről nem lehetett tudni, hogy testvérek-e vagy házastársak. Mert csak ez a két variáns létezhet, ugyanis ott a fiatal pár nem furikázhat csak úgy magában. Még moziba se mehet, csak kísérettel, kb mint a Jó reggelt, Vietnám c. filmben: nagynénivel, nagybácsival, kishuggal, szomszédasszonnyal, nehogy a fiatalok magukra maradjanak egy percre is!

Ez a nő szerintem elég modernnek számít, hiszen egyedül motorozik, de ő már férjes asszony lehet, vagy özvegy, a korából ítélve.

Akár a bátyjával utazott, akár a férjével, a legtöbb nő teljesen rábízta magát a vezetőre. Volt olyan nő is, hogy messengerezett menet közben, vagy a facebookján a hírfolyamát nézte, miközben féloldalason ült a motron, mint régen a nemes hölgyek a lovon, az oldalnyeregben. Olyan lezserül elvoltak ott hátul, miközben a férjük előzött, bravúrosan cikázott a forgalomban.

Azért voltak modernebb nők is, farmerben, akik már keresztül merték tenni a lábukat az ülésen. Ott délkelet Indiában, Keralában, ahol jártam, sokféle vallású ember él, hinduk, muszlimok, keresztyének. Láttam sok mecsetet, és sok katolikus templomot is, ahol éppen miséztek. Elbűvölt a sokszínűség! Én bámultam őket, ők meg minket, fehéreket.

Ezek modern(ebb) fiatalok, egy középiskolát reklámozó óriás plakát előtt hajtanak el éppen. Sok iskoláztatásra buzdító plakátot láttam, Indiában harcolnak azért, hogy a lányokat is járassák iskolába!
Szintén egy bátor nő, addig néztem utána, amig el nem tűnt a szemem elől, annyira elbűvölt az az ellentmondásosság, hogy Ázsiában vagyok, ahol a nők jogai korlátozottak, és mégis mennyi asszony és lány motorozik, mintha az is valami keleti női jellegzetesség lenne! A hosszú ing és nadrág kombinációt a muzulmánok hozták be divatba – most olvasom egy másik blogon 🙂

És itt egy kép egy hagyományos indiai családról: a nő száriban, a férfi is hagyományos viseletben, bár felül ing van rajta, alul nadrág helyett a derekára csavart vászonvalamit visel, megjegyeztem a szót, de most az Istennek se jut eszembe, és a neten se találom.

Itt pedig egy még idősebb pár, éppen a piac előtt hajtanak el:

Nézegetve ezeket a fotókat, ráeszméltem: még a felét se dolgoztam fel agyilag az indiai utamnak! Nem tudom miért vonz annyira ez a világ, talán ezt a teljes odaadást irigylem az ottani nőktől?

Egy ember az űrből

Vasárnap reggel, kilenc óra. A kutyák rettenetesen ugatnak, tépik le a kaput. Hét előtt felébredtem, voltam a mosdóban, és visszaaludtam. Laci közben kiengedte a kutyákat a nappaliból, utána ő is visszaaludt. Az ugatás csak nem akar abbamaradni, alábbhagyni, valami fontos lehet, mondom kedves hálótársamnak, nézd már meg, mi történik! Mint nagyon sok polgártársam esetében, aki a szocializmusban szocializálódott, ilyenkor rajtam is egyfajta szorongás uralkodik el: vajon nem egy hivatalos szerv, aki azért jött, hogy átadjon egy felszólítást, megbüntessen a kutyák miatt, hogy miért hárman, és miért nem csak ketten vannak, egy végrehajtó, aki most a kocsirészlet befizetésének elmulasztása miatt jött elvinni pár anyagi javunkat! Ilyen paranójás gondolatok keringőztek az agyamban, míg Lacit költögettem és kapacitáltam, hogy lóduljon már!!

Laci, mint egy lassított felvételen, nyugisan felkel, félrehúzza a sötétítőt, kinéz az ablakon, s nemes egyszerűséggel kijelenti, hogy a kapuban áll egy ember! Erre én, kicsit még idegesebben megjegyzem, hogy nem megmondtam, hogy ez valami fontos lehet, ha a kutyák nem ijesztették el! Biztos nem egy utazó ügynök! Laci nem válaszol, egykedvűen kimegy, pár szót vált az emberrel, amiből én egy mukkot sem értek, a nem szűnő kutyacsaholás miatt, visszajön, és beindítja a kávégépet. Már annyira türelmetlen voltam, de mivel a kávégép is zajos, nem akartam kiabálni vasárnap hajnali 9-kor! Megadóan vagy inkább türelmetlenül, de megvártam, hogy a gép lefőzze a kávém, szerencsére mindig az enyémmel kezdi (mert ő ilyen rendes), aztán végre valahára, nagy komótosan, az ő kizökkenthetetlen nyugalmával vissza méltóztatott jönni a hálóba.

Na végre! Ki volt az? – teszem fel a kérdést gyorsan a fentebb említett félelmeim és szorongásaim fényében és függvényében. Egy ember – hangzik megint az egyszerű választ! Na és mit akart? – még mindig ideges vagyok! Koldult! Ettől megnyugodtam, hogy nem a rettegett hivatalos szerv, de ő folytatta: Azt állította, meghalt a fia! Meg is mondtam neki, hogy ilyesmivel nem szabad tréfálkozni, mert az Isten megbűntet! Főleg vasárnap reggel, templomozás előtt! Támadt egy rossz sejtésem, ezért tovább kérdezősköztem: Na és adtál neki? Mire Laci: Igen, 10 lejt!! Én teljesen elhűlve: Tíz lejt??? Még a hangom is majdnem elakadt! Hogy lehet 10 lejt adni egy koldusnak??? Laci értetlenül nézi kérdő és számonkérő tekintetem, és ugyanolyan nyugisan, mindegy magyarázatként, csak úgy odaveti: Hát, ha annyit kért! De tudattam vele világosan, hogy kihívja a sorsot maga ellen! Nem vagyok biztos benne, hogy megértette…

Sejtettem én mindig, hogy Laci nem erről a Föld nevű bolygóról származik, hogy a Zeta Retikuli 11-esről csöppent ide valamikor a 80-as évek elején, de azóta eltelt majdnem 40 év, csak kitanulhatta volna a Földön uralkodó dzsungeltörvények buktatóit! Azzal akartam érvelni, hogy 14 lej a mosószerünk (ha nem drágult meg közben), és pont most fogyott el! De tudtam, hogy erre meg azt válaszolná: Mire nekünk az a tíz lej, abból úgyse telik ki egy zacskó mosószerre!!

Hát mit tehettem, magamban puffogtam csak, aztán kijöttem ide a teraszra a laptopommal, hogy megírjam a történetet! Ha úgy vesszük, végülis csak jóljártunk ezzel az idegennel! Felébresztett 9-kor, amikor már épp ideje volt kikecmeregni az ágyból! Boldoggá tettünk szent vasárnap reggelén egy embert, mert portyázását siker koronázta, Böjte Csaba is megmondta: Jót tenni jó! Szolgáltatott nekem egy témát a blogomhoz, és végül, igazán hálás lehetek neki, hogy éppenséggel nem száz lejt kért, mert Laci képes lett volna kölcsönért szaladni a szomszédba, csakhogy kívánságát teljesítse! Ja, és ami még fontos: én, személy szerint, ismét nyertem egy megbizonyosodást azzal kapcsolatban, hogy egy űrbeli lénnyel élek egy fedél alatt! Ami amúgy egy fantasztikus dolog! Csak éppen a jó oldalát kell nézni!!🤣