Interjú a nagymamámmal az erdőben, I. rész

Máris itt egy UFO, mióta várunk rá 😀

Rádiós évfordulóra rendeztek egy koncertet a Kultúrpalotában. Ott ültünk Lacival a harmadik sorban, és én sóvárogva néztem a zenészeket, Bing Band Radio Romania, egyenesen Bukarestből jöttek, először játszottak maarosvásárhelyi közönségnek. Broadway hangulat, 60-as évek zenéje, Frank Sinatra dalok. Mondom: Milyen jó lett volna zenésznek lenni, semmi stressz, nyugisan játszanék a hangszeremen ott valahol hátul, másodhegedűsként, vagy oldalt a zongoránál 😁 Mire Laci: Azt csak te hiszed, hogy nyugis! Ne félj, ezek is megkapják a magukét a karmestertől, ha félrehegedálnak vagy -kalimpálnak! Biztos, hogy igen, minden munkának megvan a maga öröme, és (az örömben) az üröme is. A rádiósról is sokan azt feltételezik, hogy csak annyit dolgozik, épp amennyi ideig hallják a hangját a rádióban. Dolgozik pár órát, azután meg töpreng és rágódik, hogy mit hogyan csinált, vagy nem csinált, és miért ő, és miért nem más, vagy miért nem ő, és miért más, és mivel is foglalkozzon másnap vagy jövő héten, és mikor lesz már végre stresszmentes az élete? Magamról beszélek, senki másnak nem tudok a bőrébe bújni. 😀

Laci “védőburokban”. Nem rossz, ugye? 😀 Nemrég a hegyekben jártunk, ezer méter magasan, ott úgy tűnik, ilyen fények vannak, és ilyen “védelem”!

Ahogy öregszem, egyre jobban belelátok az emberek fejébe. 😀 Meséltem már itt a blogon, hogy a filmeket nézve egy-egy színészről mindig valaki eszembejut, olyan személy, akit a való világból jól ismerek, és biztosan tudom, érzem, hogy annak a színésznek pont olyan a karaktere, mint az én ismerősömnek. Már mindent tudok Tom Cruise lelki világáról, Audrey Hepburn természetéről, Leonardo di Caprio szeszélyeiről (dehogyis, csak a capricciosa szóra asszociálok, most néztem meg A Partot, 2-szer🤣) , és még sorolhatnám. De mit érek vele? Semmit, azonkívül, hogy jó kis mulatság, vagy inkább jóérzés ismerni egészen közelről egy híres embert, és biztos lenni abban, hogy ő is ugyanolyan esendő, mint amilyenek mi vagyunk. (Ezt most nem kárörvendően mondom, csak azért, mert a biztos tudat mindig jobb mindenben, mint a bizonytalanság!) Ugyanúgy mérgelődik, szomorkodik, szorong, idegeskedik, vagy ugyanolyan gyermekien tud örülni apró dolgoknak. Mert a boldogság nem a vagyontól függ, se nem a yachtok és villák számától, nagyon boldognak lenni az erdő alatti viskóban élő szegényember is tud, és boldogtalan lehet (de még mennyire!) a legfoglalkoztatottabb és legnagyobb éves jövedelemmel rendelkező filmcsillag. Mennyi sajnálatos eset támasztja ezt az állítást alá! Túladagolás, depresszió, öngyilkosság, gyógyíthatatlan betegségek, nagyon ismerős mindez a hollywoody berkekben is, sajnos.

Ilyen csudadolog, fénynyaláb, kürtő jelent meg a hegyen, de a napokban másoknál is láttam hasonlót, más helyszíneken, úgy hogy valami csak van a levegőben 😀

Nem néztem meg az Oszkár díj átadást, csak olvastam róla, hogy milyen megható pillanat volt, amikor Harrison Ford egykori Indiana Jones-os gyerekszínész társának, Jonathan Wangnak nyújtotta át az aranyszobrocskát. Harrison Ford, akit elkerültek a kitüntetések. Ő volt az én nagy ideálom, mert hasonlított egy valóvilágbeli szerelmemhez, akkor amikor még fogalmam se volt, hogy kell kezelni a romantikus helyzeteket (Nem mintha most tudnám 😀🤣😂)

Az a masni sincs ott jobb oldalt a valóságban, csak a fény játéka, ő is játszik, akárcsak mi 😀! Eljátszadozik a velünk, kicselez, ámít, szédít… s sokszor teljesen elbűvöl!

Így elnézve a sztárokat és beleélve magamat a filmekbe, sokszor elgondolkodtam azon, hogy milyen jó lenne, ha ez az egész élet csak egy abszurd dráma lenne, amit közösen játszunk, családtagok, rokonok, barátok, ismerősök, FB ismerősök, szomszédok, falusfelek, orvosok, páciensek, főnökök, beosztottak, és minden este, amiután lejár a sok feszkó, idegesség, ármány, fondorlat, képmutatás és színjátszás, összeborulnánk, és együtt ünnepelnénk meg, hogy megint milyen jól sikerült a darab! Mint egy jól összekovácsolódott színtársulatban szokott történni, gondolom 😊 És mindenki kedves lenne és jószívű és odaadó és önzetlen, és csak a szerep kedvéért válna másnap megint hárpiává, fenevaddá, dühössé és ingerültté és feszültté és kiállhatatlanná és önzővé, vagy súlyos (olykor színlelt) beteggé és árványkodóvá és csökönyössé és zsarnokká és kapzsivá, és nem akarom tovább sorolni a sok negatív tulajdonságot. A világ szép lenne és bohókás és szórakoztató és felüdítő, harmonikus, mert minden rossz csak a darab kedvéért történne… Bár azt mondja a Nagymester, William Shakespeare, már-már közhelyszerűen, hogy: “Színház az egész világ, És színész benne minden férfi és nő: Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében…”

Akkor hát ezek szerint mégiscsak az én feltételezésem az igaz? Hogy mindenki jótétlélek, csak muszáj játszania a ráosztott, legtöbbször hálátlan szerepet… Ezt nekem miért nem mondtátok eddig? Hogy ne stresszeljem magam! 🤣😂😅

Hirtelen támadt ötletem, hogy beolvasom az erdőben a Nagymama-interjút, mert Újlakimama mindig fel tud engem vidítani 🥰!

Felébredsz reggel és belédcsap az élet! Napok óta ez történik velem. Pihentető álmom után, alfáról átváltok beta agyhullámokra, és az élet pillanatok alatt visszaránt a valóságba, és minden bajom fenyegetően mered rám, mint egy damoklészi kard. Úristen, nincs pénzünk, nem megy a cég, Laci nem mond le a dohányzásról, és vissza akarnak hívni bentről dolgozni! Csak azt ne!! Hagyjanak engem békén, futtassák, sztárolják a fiatalokat, én öreg vagyok, és csak öreges üzemmódban vagyok képes dolgozni. Ezt az 5 évet bírják még ki!

• Tavaszodik a kiskertemben is

Soha nem volt még ilyen nagyszerű nőnapi ajándékom: szabad voltam, olyan értelemben, hogy nyugodtan gyárthattom a műsoraimat (itthon!), egy egész napom volt erre. És senki nem kérte számon, hogy mit csinálok, mint amikor az aktualitásnak kell dolgoznom. Annyira jó volt ez, hogy inkább blogot írtam, mintsem a rádiós teendőimmel foglalkoztam volna. A Facebookon köszöntések özöne, akárcsak a nagy keresztény ünnepek alkalmával. Ez is lendít az ünnepi hangulaton. Mert én szeretem ezt az emelkedett állapotot, bármilyen ünnepről is legyen szó, Karácsony, Bálint nap, Függetlenség napja, Szent András, akármi, én szeretek ünnepelni és átérezni ezt a magasztos érzést. 🤩

Gyerekkoromban csak képen láttam hóvirágot, most meg itt a kertemben, olyan hihetetlen!

Páromnak megjött egy bookline rendelése, elkértem tőle, és belenéztem Müller Péter Szeretetkönyvébe. Már az első oldalon írtakkal sem értettem egyet, miért baj az, ha az ember nagyapja a magányt kedvelte jobban, mint az emberi társaságot? Én is így vagyok ezzel. Lehet, egyeseknek büntetés az egyedüllét, de nekem öröm! Csendben lenni, az állatok társaságában, akik nem vetnek fel problémákat, nem beszélnek pénzről, jövöről, rossz kilátásokról, egyszerűen csak élvezik a jelent, a jelenben élnek, a jelen történéseit élik meg. Én is ilyen “állatiassá” váltam, csak ülök a nappaliban, és gyönyörködöm a virágokban, meg abban, ahogy Kicsicica anyukájának tekinti Nagycicát, és összebújva önfeledten alszanak a tévé mellett egy cicapárnán. Ennél csodásabb látványt el se tudok képzelni! Tévedés ne essék, a spiritista írókat nagyon kedvelem, de inkább a spiritista regényeket, vagy novellákat, nem a kimondottan tanító jellegű könyveket. Mindenki másképp tanul, hagyják meg nekem a lehetőséget, hogy a magam módján tanuljak!

Lacinál az üzletben! Erre mondta Blankuci lányom 10 évesen, hogy kommunista!🤣

És apropó nőnap! Nőnép. Sose voltam valami jó női munkák terén. Mindamellett most már nagyon szeretek főzni, nagyon ki tud kapcsolni. Csak ne siettesenek, és ne teszteljenek! Egyszer egy rokonomnál odatettek kávét főzni, a kávém kifutott, és még a törlőruhát is sikerült elégetnem. A majonézem mindig elvágódott, de csak akkor, ha vendégeket vártam. Ebből már kinőttem, de azért most is sokszor megjárom a konyhában. Mint például ma, pedig nincs is itthon senki, hogy tesztelje a rátermettségem. Odatettem a babot/a paszulyt főzni, és mellette meg a zuzzát rizzsel a kutyáknak, errefel a zuzza kifutott, rápriccolt a paszulyomra, na nem baj, úgyse tudja az a fuszulyka, mert nem intelligens (egyelőre), hogy a másik étel a kutyáknak készült. Mielőtt még a kosztosom elrettene, elárulom, hogy csak a poén kedvéért írtam, hogy összevegyült a zuzzaleve a paszulyommal, mert természetesen a törtpaszulynak valón ott volt a fazék fedele (félre volt húzva, és pár csepp csak bejutott!).😀 De az tény és való, hogy az én babom órákig fő, pedig mindig azelőtt való nap beáztatom, asszem ez is csak velem történik meg! Nem számít, honnan vásárolom, üzletből, piacról, ugyanolyan lassan puhul meg…

Ezt én szoktam enni, mielőtt kitöröm 🙂

Na, ha ezt tisztáztuk, akkor foghatok neki teázni, azt legalább nem rontom el, habár az első exférjem mindig azon lovagolt, hogy én még egy teát se tudok megfőzni! Ja és a kutyakaját előrevettem a gázkályhán, hogy ne ott hátul, a hátsó tűzhelyen kavargassam, és előrevétel közben sikeresen kilöttyintettem egy jó adagot belőle a kávéfőzőre, azt is törölgethettem azután… Az idétlenkedésben jeleskedem, de a dolgok “jó helyre való eltevésében” is! Ma például előkerült egy szárított medvehagymás üveg, amit tavaly vásároltam a Forgatagon, egy kedves sarmasági árustól, nagyon megörültem neki, mármint annak, hogy előkerült (természetesen annak is, amikor megvettem), mert amikor eltűnt, hetekig nem nyugodtam bele, hogy hova is rakhattam. Még ma reggel is, kutyasétáltatás közben arra tippeltem, hogy leverték a macskák az asztalról, és begurulhatott a szekrény alá, ott kellene megnéznem! Errefel főzés közben felpillantok a polcra, ahol a poharakat szoktam tartani, hát nem ott volt, jól benyomva hátra?! Most azért vált láthatóvá, mert a poharakat használtam, és még nem tettem a helyükre. Ez volt a kellemes meglepi nőnapi ajándék! Mert sajnos bármennyire hihetetlen, én még életemben nem találtam medvehagymát az erdőben, biztos rossz helyen kerestem, de itt sem a dombon túl, a remeteszegi temető felett sem (pedig az a megérzésem, hogy ott rengeteg van!), és a kolozsvári Bükkben sem, de még az újlaki erdőkben sem. Pedig az átlaghoz képest, elég gyakran fordulok meg erdős helyeken. Na de legalább előkerült a szárított! Kedves párom is fog neki örülni, ha ezt elolvassa. Nem nagyon szokta már olvasni, amiket irogatok, az az érzésem, hogy rámunt. 🤣 De nem is kap medvehagymát a törtpaszulyra, csak ha innen tudomást szerez a nagy felfedezésről. Ennyi elégtétel nekem is jár, így nőnapi utórezgésként!

Cirmosvilág, ők tudják igazán mi a boldogság, én is tőlük tanulom…

És hogy mindennek legyen teteje, amig én itt irkafirkáltam, a paszulom szép  lassan odaégett, csak a felét tudom már megtörni, van hozzá illusztráció is, de nem teszem ki, mert ronda.🤣

Az üzlet bjárata előtt két gyógynövény is kisarjadt: tyúkhúr és gyermekláncfű… Olyan rossz nem lehet a jövő!

Már vagy ötödjére ülök le a gép elé, nyitom meg a wordpress oldalt, és nyomom meg az írj!/ write! gombot. Aztán valamiket írogatok, van amikor elég sokat, és utána – nem tudom miért – elvetem az egészet. Ha ezt a bejegyzést se fejezem be, akkor pont feleannyi befejezetlen írásom lesz, mint amennyit publikáltam (214/107 – ha matematikailag is pontos akarok lenni). Egyszer egy fesztiválon a rádiós szövegeket fogalmaztam, illetve posztoltam ki az oldalra, és egy kolléganőm megjegyezte: csodálja, hogy milyen könnyedén írok! Igen, amikor sürget az idő és muszáj csinálni, de amikor úgymond “csak” magamnak, a saját szórakozásomra vetem virtuális papírra gondolataimat, akkor nem mindig megy, és még öncenzúrát is alkalmaznom kell, bármilyen hihetetlen! Mert sokszor felötlik bennem, rágódom dolgokon, és rájövök, hogy ez nem érdekli a kedves olvasóközönséget. Pedig mindig is írni szerettem volna, még akkor is, amikor nem tudtam. Ennyire sem, mint amennyire most tudok😀! Mert nyilván egy műszaki egyetem nem feltétlenül jó felkészítő az újságírói tevékenységre. 87-ben, amikor a kolozsvári politechnikára készültem, magánórákat vettem matekből. És pár hónap után azon ámuldoztam, hogy milyen mélységei vannak ennek a tudománynak! A magántanárom, aki időnként atyai gesztusból a combomon pihentette a jobbkezét, amire persze én, mint kiszolgáltatott diáklány, nem mondhattam semmit (és ez most nem metoo akart lenni, csak úgy eszembe jutott!), kezembe nyomott egy különlegesen nehéz példatárat. És ezt nem kilóra értem. 😀 Amikor azoknak a feladatait már egészen jól oldogattam, akkor döbbentem rá, hogy a függvénytanban milyen hosszú út vezet befelé, az “áritmetika” szövevényes labiritusai kifürkészhetetlenek, akárcsak Isten útjai! És úgy éreztem, szárnyalok! 😇 Mindennel így van ez, ha egyre több tapasztalatot szerez az ember. A főzéssel, a biciklizéssel, úszással, még az esti tornával vagy jógával is. Ha egyre jobban mennek azok a gyakorlatok, egyre szuperebbül (és egyre szabadabbnak) érzed magad…

Aztán még két évet tanultam matematikát, és többet soha. Elfelejtettem, esküszöm, még a szorzótáblát is! Minek az, amikor ott a telefon, és van benne számológép? Újlaki nagymamám élete végéig jó fejben-számoló volt, összeadott, összeszorzott kétjegyű számokat is. Mert ő csak azt tanulta, és az az agytekervénye aktív maradt végig. De nekem még sok mindent el kellett raktároznom a szürkeállományomba negyedikes korom óta! És a stressz meg mindenféle negatív hatás egy csomó – sajnos szükséges -dolgot is dilítelt. Az érdeklődési köröm is megváltozott, persze. Ezért most már közel az 55-höz, el kellett fogadnom, hogy nagyon rigurózus életet kell élnem ahhoz, hogy a testi-lelki egészségemet fenntarthassam.

Először hajnali 6-kor csörög az órám a karomon, de újabban azt is az ágyam melletti éjjeliszekrényen tartom, ne tapogassa nekem a pulzusomat egész éjjel! 🤣 Egy órahosszát próbálok meditálni, ha sikerül, de legtöbbször visszaalszom. Azután 7-kor csörög a telefonom, amelyik kizárólag csak repülő üzemmódban tartózkodhat mellettem, hogy ne sugározzon be… de ez még nem akadályozza meg abban, hogy idegesítően ébresztgessen. Ekkor felkelek, elrendezem az állatokat, lefőzöm a kávét, a feketeteámat, kicserélem a macskahomokot. Ez utóbbi is életbevágóan fontos, mert ha nem teszem, a 15 éves Pici mérgében és bosszúból a kanapéra pisukál. 🤣🤔

Nyolckor hívom telefonon anyukámat, akivel a kovid korszak beköszönte óta naponta háromszor beszélek, hogy lássam, minden rendben van-e velük. Keltem Lacit, neki is főzök egy gyógyteát, és indulok a kutyákkal a dombra. Mert 9-re otthon kellene lennem. Ez nem mindig sikerül, bevallom töredelmesen. Ekkor jönnek meg a témák a wats up csoportban, és próbálok dokumentálódni, aztán meg interjúkat készíteni. Közben ott a két hétvégi műsorom, ezeket is kellene lassanként gyártani, de sajnos az egyetemen felvett rossz szokásomtól nem tudok szabadulni, így legtöbbször csak péntek délre áll össze a kép, amikor a rádióhoz bemegyek finalizálni és leadni (a turisztikai magazint meg az Aranyszalagtárat). Utóbbit szeretem a legjobban, mert olyan, mint a régészet vagy búvárkodás, van amikor nagyon értékes archív hanganyagok kerülnek elő. Nem akarok untatni senkit, bocsánat, csak arra szeretnék rávilágítani, hogy mennyire fontos a pontos program az ember egészsége szempontjából. Akárcsak az állatvilágban, mi is szeretjük a rutint, bármennyire is tiltakozunk néha ellene. És az állatoknak sosincs hétvégéjük, úgyhogy Ludasmanyi szombaton is hétkor kel 😂🤣😂

A munkaadóm, a Rádió a legjobb óráimat “rabolja el”, mert délután már nem vagyok annyira jó formában, mint reggel. Ma kivételesen este kell eseményre mennem, rádiósként dolgoznom, most hát próbálom ezt a pár órát kihasználni. De nemcsak azért ejtek témákat itt a blogon, mert nem tetszik, hogy mit és hogyan írok meg, hanem azért is, mert mire kiposztolnám, elavulnak… Nemrég a téli kertészkedésről és az enyhe időjárásról meséltem, de másnapra lehullott a hó, így aztán értelemszerűen érvényét vesztette a dolog… De folytatva, délben-délután kicsit takarítok, főzök, eszem, próbálom tartani az intermitent fasting-et vagy németesen fastung-ot, ami azt jelenti, hogy egy nap leforgása alatt csak 8 órás intervallum keretén belül szabad étkezni, mondjuk délelőtt 11 és este 7 között, én legalábbis így szoktam meg. De lehet tetszés szerint reggel 8 és délután 4 között is, például, csak ezzel az a gond, hogy az ember nehezebben bírja ki, hogy ne vacsorázzon. 🤔S négytől lefekvésig azért elég sok idő telik el…

Este megint kinn ülök a kutyákkal vagy egy félórát, és tornászom, amit talán nem lehet ennek nevezni, mert csak ugrálok és táncikálok. Ha valaki látna, azt hinné, elment az eszem! De nekem nagyon jólesik, és nagyon szükséges is, mert ha kihagyom, másnap már fáj a nyakam és a hátam. Pontosan a pandémia beállta után, vagyis amióta itthonról dolgozom, kezdtem ilyen hátfájós lenni, és ez az esti mozgás nekem komoly fizioterápiával ér fel. Néha tévézek kicsit Lacival a nappaliban, de nem sokáig bírom, mert felmegy a cukrom attól, hogy a filmipar teljesen kiszolgálja a háttérhatalmat, minden olyan polkorrekt, hogy az már idegesítő!😤 És annyira kommersz! Úgy hogy inkább a laptopon nézek régi filmeket, amelyek akkor készültek, amikor a forgatókönyveket igazi művészek írták, és nem szabták meg nekik, hogy mi a trend, és mit kell követni, és hányféle kisebbség képviselője kell szerepeljen a szereposztásban. És ezek a vintage filmek sokkal jobban tükrözik a valóságot, mint a mostani csapnivaló sorozatok, még akkor is, ha történetesen az abszurd kategóriába sorolhatóak. Mivelhogy az élet olykor nagyonis abszurd szokott lenni! Az Édentől keletre nevet viselő filmklub ajánlatait érdemes követni! Ha nem is tudok elmenni szerdánként a vetítésekre, legalább felfigyelek a filmre, feljegyzem, annak reményében, hogy utóbb megtalálom a videán. Most nem mondom, hogy nagyon sokat megtaláltam, mert akkor rossz szolgálatot teszek a szervezőknek. 😀 De nyilván moziban sokkal jobb egy művészi alkotást megnézni, mint itthon gépről!

Sose használom a laptopot este 10 után, mert felturbózza az agyamat, és utána nem tudok elaludni. Így hát, aki tíz után ír messenger üzenetet, nézze el nekem, hogy csak reggel fogok rá válaszolni. Ilyenkor már olvasni szoktam és “cicázni”. A Pici és a Cica versengeni szoktak a puha meleg helyért az ölemben, de van amikor kiegyeznek úgy, hogy a kis soványság Pici bebújik a paplan alá, és a dundi Cica marad a fenszínen, mert nem nagyon bírják egymás közelségét. Kicsicica közben meg szaladgál, cikázik ide-oda, mert ő még fiatal, ha igaz az állatorvosi korfelmérés, akkor kb idén májusban lesz 3 éves.

11 után térek nyugovóra, de sose később mint fél 12. Mert ha többet ülök fenn, képtelen vagyok elaludni, és csak forgolódom hajnalig. De ez is ilyen hülye berögződés: Jaj istenem, elmúlt fél 12! Most biztos nem fogok tudni elaludni! És az agyam addig mantrázza ezt, hogy meg is valósítja. És mindehhez még hozzá kell tennem, hogy 6 éve elmúlt már, hogy almalevet használok altatóként. És nem tudok tőle szabadulni, mert ez is egyfajta agyprogramozás része, önhipnózis, ami alól nem tudom magam feloldani. De csak ennyi bajom legyen, sose több! Alma tán csak kerül még az új világrend bevezetése után is…

Pár éve, talán inkább 2020 tavasza óta, nagyon foglalkoztatnak a konteók, rejtélyek, misztikum, ezotéria, utóbbi korábban is érdekelt már, amióta elkezdtem jógázni, és amióta rájöttem, hogy a világunknak sokkal nagyobb mélységei vannak, mint ahogy azt elképzeltem. Kb mint a matematikának… És hogy a semmi sem az, aminek látszik szlogen értendő minden területre. Hogy igenis vannak láthatatlan dimenziók, és Isaac Newton sem csak a gravitációval és a földre hulló alma esetével bajlódott. (Apropó almalé!) Na szóval amikor idáig eljutottam, eldöntöttem, hogy csak ebben a témában kutakodom és olvasok, és mindent beszerzek, amiről tudomást szerzek. 😀 Főleg régebbi könyveket, mert amit egyszer kinyomtattak, azt már nem lehet visszaszívni, eltüntetni, az valahol megvan, csak meg kell keresni! Nem lehet törölni, mint a kényelmetlen videókat a youtube-ról…

Tegnap az állatkertben jártam, szuper volt (február másodika, kijött a mackó a barlangjából), de ott is a táltos nótákról folytattam egy számomra nagyon hasznos kis eszmecserét. Ha Rousseau kijelentette: Vissza a természethez!, én most kikiáltom a magam számára, hogy Vissza a gyökerekhez! Van a páromnak egy szerény kis lapja, amivel kapcsolatban most győzködöm, hogy alakítsuk át ezoterikus magazinná, legyen benne néprajz is, szimbólumok magyarázata, régizenével foglalkozó együttesek bemutatása, virágénekek értelmezése, misztikus írások, stb. Persze, ez nagy munka, nagy fába való vágása a fejszének, de megéri, ha pontoson azt csinálsz, amit nagyon is szeretsz! Ha ismertek ilyen szerzőket, vagy ti magatok is ezoterikus témákkal foglalkoztok, akkor jelentkezzetek bátran! Na, tessék, kezdtem a napi programommal, és eljutottam a Garabontziás laphoz! Ahogy a matektanárom diadalmasan szokta volt mondani (a táblánál egy-egy komplikált bizonyítás után): “De unde am pornit, si unde am ajuns!” Ha már Garabontziás, akkor legyen méltő a nevéhez!😀

Rég nem jelentkeztem. Őszi betakarítás időszaka van/volt, és nekem nagyon sok betakarítanivalóm van/volt, nem annyira a kertemből, mint inkább a mezőről s az erdőből: gomba, kökény, galagonya, csipkebogyó, gyógynövények, amelyeket még mindig találok, főleg friss cickafark hajtásokat, de van tejoltó galaj is, aminek a teája az egyik legfinomabb. Kellemes halványsárga színűre festi a vizet, s van egy különleges illata, aromája. Nemhiába adták a románok neki azt a szép nevet, hogy “sanziene galbene” (a szó tündért is jelent!). Oda még nem jutottam, hogy fejből fújjam, mi mire való, de mindent leszedek, begyűjtök, amit ismerek, aztán majd utánaolvasok adott esetben.

Itt a környezetünkben ismét elszabadult a potterség, aki követ tudja, hogy mit értünk mi ez alatt… Csak a legutóbbi esetet vázolnám röviden, ha megengeditek. A fenti fotóra mindjárt kitérek, türelem ☺ Pont halottak napján történt, meggyújtottunk mi is az udvaron pár gyertyát az elhunyt kedvenceink emlékére, (persze voltunk világítani is a temetőkben, és itthon is állítottam emléket az őseinknek, öregkövek formájában, ahogy a lányom szokta mondani. A fiatal diófánk alatt, hátul az udvaron, kialakítottunk egy emlékhelyet, körbe raktam a Maros-parton talált mohás és vízmosta köveket, és minden kőnek megfeleltettem egy nagymamát, nagyapát, nagynénit, dédapát, ükapát, ükanyát. Vannak vagy 12-en. Ott a kör közepén is meggyújtottunk egy mécsest, elrebegtünk egy imát, aztán bejöttünk a házba. Feltettem a tejet forrni, hétfőn jár a házitej, egy napos volt már, épp ideje volt felforralni. Van egy régi aluminium forralóm, még Kolozsvári időszakomból örököltem, olyan, amelyik két rekeszből áll, az alsóba vizet kell tölteni, egy ujjbegynyi lyukon keresztül, ennek van egy dugója, ami révén sípol, amikor forr a tej (és gondolom a víz is). A dugó rég elveszett, de az edény anélkül is működik, amúgyis süvít egy kicsit, nem kell figyelni a tejet, mert úgysem fut ki. Nem túl gyakran használom ezt az ócska “bádogot”, de néha mégis. Mint ez alkalommal is. Valahogy ez került a kezembe. Kitöröltem, beleöntöttem a tejet, s tettem-vettem a konyhában. Pár perc múlva, elkezdett forrni, de a szokásos sűvítés helyett, mit látnak szemeim!! Hogy zubog a fehér nedü kifelé azon a dugótlan lyukon, de olyan intenzitással, hogy pillanatok alatt megtöltötte az egész kályha tetejét. Kiáltok Lacinak, aki kinn a nappaliban tévézett: Gyere gyorsan, nézd milyen fura dolog történik itt! Szalad be ő is, első reakciója: Ez kilyukadt!! S gyorsan lezárta a gázt, mire a tej “csapja” is elzáródott, megszűnt a zubogás, egyik percről a másikra. Átöntöttem az egészet egy másik edénybe, és hihetetlen, nem hiányzott a tejből egy féldeci se! egy gyűszűnyi se, semmi! És persze az edény se volt kilyukadva, a két rekesz továbbra sem kommunikált egymással. És tudom jól, hogy alulra vizet öntöttem, még ki is mostam rendesen mielőtt eltettem volna a legutóbbi használat után. Tehát józan ésszel nem lehet megmagyarázni, hogyan került alulra a tej, és persze azt sem, hogy folyhatott ki annyi, amikor nem fogyott semmi tej az edény felső részéből. Csak ha nem azzal magyarázom, hogy halottak napja volt, és egy jóismerősöm is azelőtt való nap hunyt el, még halva feküdt, másnap volt a temetése, és így akart üzenni nekem. Jobb módot nem találva a kommunikációra. 😉 Újabb példa arra, hogy a két világ néha interszektálódik egymással… Mondom én …

S hogy miért illustrálom e bejegyzést ezekkel a szép, csodás kerti fotókkal? Azért mert van egy kedves barátom, aki az óperenciás tengeren túl él, ő ennek a gyönyörű kertnek a boldog tulajdonosa. S nemcsak azért küldte nekem ezeket a szemet gyönyörködtető fényképeket, hogy a blogom esztétikai értékét emelje, hanem mert olvasta a történeteimet, és késztetést érzett, hogy mesélje el ő is a párhuzamos dimenzióval való érintkezését. A legérdekesebb és legkülönlegesebb, ami vele történt, az a tündérekkel való találkozása. Lehet mosolyogni, de én hiszek neki, és úgy érzem, most találtunk csak igazán egymásra! Több mint harminc éve él az Államokban, és párjával sikerült egy kertvárosi lakást vásárolnia, ezzel a gyönyörű kerttel, ahol idővel berendezett egy kis szökőkutat. Ahogy a kút elkezdett működni úgymond, a 30 gallon víz (ami nem kevés! kb 113 és fél liter átszámolva!) egyre csak fogyott, fogyatkozott belőle. A végén már odajutottak, hogy óránként kellett a vizet újratölteni, miközben nem volt szivárgás, a szökőkút szigetelését tökéletesen megoldották. Márvány és műanyag kombinációjával. Senki nem értette a rejtélyt, kerti partikat rendezett, és a vendégei rajta mulattak, hogy a pár órás buli alatt a házigazdának többször fel kellett töltenie a kutat, hogy megmaradjon a csobogás élménye. Mert mindegyre csak apadt és apadt el a víz…

Történt, hogy barátunk, nevezzük Janónak, (csak azért fedezem, mert ő is ismeri a mainstream világ hozzáállását az ilyen esetekhez, és nem akar nevetség tárgyává válni, engem viszont már nem érdekel, én most már felvállalom a közvetítő szerepet a két világ között 😀, ráfoghatjuk, hogy ez fikció, fantáziajegyzet, ahogy tetszik, ha valaki mindenáron be akarja sorolni valahova ezt az írást, engem pedig nevezzen fantázia-blogírónak 🤣), szóval barátunk találkozott egy jóismerősével, egy Andrea nevű hölggyel, akiről köztudott volt, hogy jártas a spirituális világban, és elmesélte neki a szökőkút fura történetét. Andrea csak mosolygott, és azt felelte: jól tudja, hova tűnik el a víz a kútból!

Janó hitetlenkedve nézte ismerősét, aki – egy kis hatásszünet után – kijelentette: a tündérek fürdik ki a vizet! Mi az, hogy a tündérek kifürdik? – Janó ezt a kijelentést, enyhén szólva, kissé szkeptikusan fogadta, de Andrea komolyan bólogatott, és azzal biztatta, hogy majd a saját szemével fog erről meggyőződni! És mit ad Isten? Nem is telik el sok idő ezen emlékezetes találkozás után, és Janó egy szép tavaszi reggelen, amikor ébredés után lefőzte az első kávéját, és kiült a fent látható szép fehér kerti székekre, hogy nyugodtan iszogatva, átgondolja a világ dolgait, a kút felé nézve szinte földbe gyökerezett a lába: a szökőkút vizében két áttetsző, apró lény fürdött. Anya és lánya – így nevezte el őket, mert egyik olyan fél méter magas lehetett, a másik meg 30 centiméter körüli. Szitakötő szárnyaik voltak, olyan igazi mesebeli tündérkinézettel (valószínű a klasszikus rajzfilmkészítőknek is megmutatkoztak valamikor 😊) . Amikor Janót észrevették, gyorsan a szemközti tetőre repültek. Janó pedig sebtében felszaladt a lépcsőn, hogy láthassa őket még pár másodpercig, siettében a kávéját is magára öntötte, de a tünemények pillanatok alatt elillantak. Annyira a hatása alatt volt ennek a jelenetnek/jelenésnek, hogy azonnal felhívta Andrea barátnőjét, kérte, hogy találkozzanak, és magánkívül újságolta neki: igaza volt, boldog, mert megadatott neki a csoda, meggyőződött a tündérek létezéséről! Andrea megint csak bölcsen mosolygott, és mesélt neki egy párhuzamos világról, amely csak akkor tárul a szemünk elé, ha az agyunk nyitott egy másik dimenzió befogadására. Mint ahogy a tévé- vagy rádióadók is sugároznak, ott van a levegőben a műsor, de csak akkor látjuk, halljuk, ha rendelkezünk egy megfelelő készülékkel. Janó tehát receptívnek bizonyult akkor reggel, félálomban, hajnali révületében vette az adást. Barátunk szinte szárnyalt boldogságában, a találkozó után egyenesen hazament, és eldöntötte: átrendezi a kutat, még vonzóbbá teszi, azt se bánja, ha óránként kell a vizet újratölteni, kit érdekel a vízszámla, amikor tündérek laknak a kertjében? 😁 Ne kérdezzétek hogyan rendezte át, mert ezekre a részletekre nem tért ki, de ahogy ezt a dolgot megejtette, soha többet nem fogyott ki a 30 gallon víz a kútból, még egy deci se hiányzott, csak szökött szabályosan felfelé, ahogy azt a tervezője megálmodta, és szófogadóan visszacsörgedezett a rendszerbe. Andrea, Andrea – eltüntek a tündéreim! – panaszkodott tanácsadójának hősünk. Andrea pedig csak a szemöldökét vonogatta felfelé: Úgy tetszett nekik, ahogy volt, úgy kellett volna hagynod! – feddte meg barátját. Janó ismét gyorsan hazament, és azonnal visszarendezte a kutat eredeti állapotába, és azóta szüntelenül várja vissza szitakötőszárnyú, imádatos kis kedvenceit. Anyját és lányát…

Tudom milyen frusztráló ez, olyan mint amikor egyszer alkalmad van ufót látni, aztán többet soha. Egész életedben reménykedsz, mint petrinagyapám, aki nyert a lottón 500 lejt (amikor még az sok pénz volt), – hogy ilyen földhözragadt példával éljek – utána, ha tehette, mindig játszott, de soha többé nem történt meg a csoda…

Néha tényleg az az érzésem, hogy valakik azon dolgoznak, hogy barátságok szakadjanak szét, családtagok váljanak egymás iránt bizalmatlanokká, gyanus legyen számunkra minden jóismerősünk. Ez volt a mozgatórugója a kovid köré épített “felhajtásnak” is, amikor oltatlanok s oltottak ugrottak egymásnak a neten, vágtak egymás fejéhez laposföldes jelzőket. És most mi történik? Azok, akik ezt az egész széthúzást gerjesztették, az egészségünk érdekében kezet mosni tanítottak, most arra biztatnak, hogy ne mosakodjunk és a ruhánkat csupán szellőztessük, mert jó az úgyis! Akkor most a mosdatlanság és a piszkos ruha már nem károsítja az egészséget? Nemsokára arra buzdítanak majd, hogy a tetü és a bolha is jó valamire, be kell szépen, türelmesen gyűjtögetni a korpás fejünkről és a koszos ágyneműből, meg a macska bundájából, és olajba kisütni, mert az apró parazitákban nagyon sok protein lakozik ám! 😀

Nemrég csomagot tett fel nekem a lányom Ausztriából egy Hermész nevű futárszolgálattal. Micsoda hangzatos név, az istenek hírnöke, már-már Triszmegisztosz! Baromi olcsó, és bármilyen nagy volumenű küldeményt átvesznek, csak el kell nekik vinni a székhelyükre. Telefonszám sem kell, mert házhoz szállítják a csomagot, és ha nem vagy történetesen itthon, akkor cetlit hagynak a postaládában, és majd utánamész, amikor ráérsz. Hát elég nagy, súlyos csomag volt, de csak 20 euróba került. De szuper! Kicsit gyanus volt nekem ez a telefonszám nemigénylés, de hát ha ez az ő eljárásuk, akkor ők jobban tudják, mi kell nekik s mi nem a feladat elvégzéséhez. Várunk, várunk eltelik két hét, eltelik három, és a csomag nem érkezik meg. Ahhoz, hogy kiderüljön, hogy visszaküldték az osztrák címre, a feladónak. Azzal motiválták, hogy én nem vettem át, s a lányomnak még fizetnie is kellett 25 eurót, hogy visszavehesse. Ez aztán a lebőgés, Blankuci a végén még tényleg elhiszi, hogy nekik van igazuk. Meséli anyámnak, s anyám meg engem próbál védeni, hogy “hát nincsenek mindig otthon, érthető, hogy nem vették át, biztos akkor vitték ki, amikor nem volt otthon senki”. Én, aki itthonról dolgozom, és alig hagyom el a házat hetente egyszer, elég nehéz engem nem itthon találni! 😀 Sikerült a gyanut belopni a családtagok közé? Sikerült – cél elérve!! Jelentheti a Hermész, (elmész te a jó büdös francba!!): küldetés teljesítve! Komolyan, tényleg kezdem hinni, hogy az ilyen olcsó futárszolgáltatóknak ki van adva parancsba, tegyenek arról, hogy időnként ne jussanak el bizonyos küldemények a címzetthez. És most már nem érdekel, ha laposföldesnek tituláltok sem! Összeesküvéselmélet hívő lettem, konteós, betelt a pohár!!!🙄😕😜 -azt se tudom milyen emotikon talál ide – bunkó vagyok, na!

Nézzük Lacival a track-et, a küldemény útvonalát a neten – szerencsére, azt kötelesek feltenni – hát Váradon akadt el, ahol átadták a Fun Curiernek, de annak nem volt mit kezdenie vele, mert a cím hiányos volt (enyhén szólva!), se utca, se házszám, csak ország és város. Pedig Blanka rendesen kitöltötte a nyomtatványt, ebben biztos vagyok. Biztos nem küldte úgy, hogy “Anyunak, Vásárhelyre, Romániaba”.😅 Mert kb ez állt benne, kis túlzással. Ott volt a cégnél egy unott alkalmazott, aki átvette, akinek feltételezem az a küldetése, hogy a “harmadik országbeli” címeket hibásan másolja be. Vagy csak egyszerűen egy ignoráns, felelőtlen, figyelmetlen, kialvatlan, vitaminhiányos link alak. Bár utóbbi lenne, akkor megnyugodnék! De mivel a gyanu nem hagy nyugodni, muszáj megírjam ezt a blogot, és felhívjam a figyelmeteket, kedves blogolvasó társaim, hogy mindent mondjunk ki magunkból, nemcsak azért, hogy kieresszük a gőzt, hanem azért is, hogy a hatalmasok ne tudjanak győzedelmeskedni felettünk, mert ez az egyetlen fegyverünk ellenük, a kimondott szó! Ezt most egy banális, sikertelen csomagküldés kapcsán írom, de írhatnám az energiaszámlafenyegetettség kapcsán is, Billy-Boy újabb emberiségellenes manőverei kapcsán, vagy bármilyen minket érintő, fenyegető jövőbeli vagy jelenlegi veszély vonatkozásában. Most nem az a lényeg, hogy okosaknak, szuperintelligenseknek tűnjünk, hanem hogy túléljünk! Lehet ez félig vicc, de lehet halálkomoly felhívás is! Ugyanígy jártam egy angliai csomaggal, amit a kovid karantén alatt vártam, és sose kaptam meg, és emiatt férkőzött be a bizalmatlanság egy ígéretesnek induló barátságba. Legyünk óvatosak! 😎😀

U.I.: itt az az ominózus track vagy link (elég link ez a track is!!):

https://www.myhermes.at/sendungsverfolgung/trackingnummer/79276260100617/?fbclid=IwAR0zPLKYpxW90AB28UrfMqi_Ri7rAL3FjKFJzPn45qH3kfTJVVlzDdXHuo0

Vasárnap reggel korán keltünk, megsétáltattuk a kutyákat a Maros-parton, kilencre haza is értünk, mert tízkor kezdődött a Bookfest. Szeretem, mert nincs az a tömeg, és csak mi árulunk magyar könyveket, tehát monopolhelyzetben vagyunk. De jó! Laci elhúzott háromnegyed 10-kor a színházba, ott volt a könyvvásár, én meg itthon maradtam. Egyszercsak jön egy kedves ismerős a negyedik vagy ötödik szomszédból, hogy a házukkal szemben a reggel valakik egy autóból kiraktak egy hátizsák kiskutyát. Nincs valami ötletem, melyik állatvédő szervezethez vihetnék be? De még a szemük sincs kinyílva. Óh, egek! Akkor azokat cumiztatni kell! Megadtam neki két számot és két címet. Egyiket felhívta, azt tanácsolták, vigye a néptanácshoz, gondolom a városi menhelyet értették ezalatt. Szomorú, vagy inkább égbekiáltó, hogy egy állatvédő szervezet ilyen tanácsot ad! Bevallom, nem akartam én kézbevenni az ügyet, mert nagyonis tudom, mivel jár ez. Álmatlan éjszakák, amikor hat kiskutyát végigetetsz, szinte már kezdheted is elölről. S itt felbolydulna a házirend, a cicák – főleg a rangidős Pici -nagyon nem örülnek a jövevényeknek. De volt máskor is ilyen eset, ezelőtt négy évvel, és átvészeltük, gazdit is találtunk a két kis kutyakölyöknek. Az más kérdés, hogy mennyire jó gazdit. Nem követtük az utóéletüket, ez is hozzátartozik a történethez, el kell ismernem.

A bácsi, egy áldott jó lélek, még csak nem is feltételezné valakiről, hogy megalázza, megszégyeníti, fölényeskedik vele, amiért nem hagyta az eperfa tövében a kiskutyákat, és próbálja a maga eszközeivel megoldani a sorsukat. Ellentétben velem, aki egypár pofont kaptam életem során az állatszeretetem miatt, úgyhogy erről szinte már írni is alig merek… Igazi istenfélő ember az idős bácsi, megingathatatlan a hitében. Az volt az érzésem, ahogy beszélgettem vele a kapun keresztül, hogy tényleg igazi, meggyőződésesen hívő ember. Nem fél attól, hogy kinevetik, visszautasítják, lebecsülik, megvetik, mint ahogy a többi ember szokott ilyenkor félni. Sugárzik egy zavartalan belső béke a személyéből. A macskája az út közepén jár, kísérgeti sétája során, de ő nem fél attól, hogy elüti az autó. Nem azért, mert nem érdekli, hanem azért, amit a fenti zsoltár mond. Elvitte a kutyakölyköket a szentkirályi menhelyre, ahonnan mi annak idején a Macit kivettük. Természetesen nem fogadták be a “rakományt”, mert nincs rá kapacitás, aztán továbbfuvarozta a kéretlen csomagot a városi menhelyre, ott meg, vasárnap lévén, nem talált senkit. Mit tehetett volna, otthagyta a bejáratnál, bár a szentkirályi hölgy figyelmeztette, ezek nem érik meg a reggelt. Mert véleményezni azt lehet minden helyzetben, az nem kerül erőfeszítésbe! 🙄

És akkor mit ad Isten, ma reggel megjelenik egy juhászkutyafajta, középtermetű, lomha, drappszínű szuka, nagy emlőkkel, és ott szaglászik az eperfa tövében, keresi a kölykeit. Sajnos elkésett. Ki tudja mennyit bolyongott a boldogtalan, amig a szag elvezette idáig… Két napjába került. Az állatok másképpen intelligensek, mint mi. Ezt csak az látja, aki mindig köztük él, vagy nyitott szemmel jár a világban. Megfigyeli, hogy a cicák mindent megéreznek, értenek a viselkedésünkből, a kutyák mindent észrevesznek, átveszik a hangulatunkat, mostanra meggyőződtem afelől, hogy telepatikusan kommunikálnak. Receptoraikkal letapogatják az agyhullámainkat. És ugyanolyan érző lények, mint mi. Ugyanúgy szenvednek a bezártságtól, a lánctól, a ketrectől, a magánytól, ahogy mi szenvedtünk a covid alatt! De a legtöbb embert nem érdekli, csak a saját kényelme. Mint ahogy minket is ebben a konkrét esetben… 😥 Csak akkor támaszkodunk az állatokra, mint társakra, ha az emberekben csalódtunk. A magányos nő a kutyáját becézgeti, beszélget vele, sétáltatja, de ahogy kerül egy társ, rögtön elhanyagolja, semmibe veszi, a kutya mintha már nem is létezne, nyűggé válik számára. A macska is lehet gyerekpótló, de ahogy megszületik a családban az első kisbaba, rögtön túladnak rajta, rögtön eszükbe jut, hogy piszkol, hull a szőre, karmolja a bútorzatot… stb…

Pedzettem Lacinak vasárnap délelőtt, hogy legalább hármat mentsünk meg, s valami csak lesz, de nem akart beleegyezni. Most megszégyenülten hallgatunk mindketten… Megmenthettük volna őket, csak két napig kellett volna cumiztatni, mert az anyjuk értük jött! Ha hinni tudtunk volna a jóban, az isteni gondviselésben, a csodában …

Ez már a kegyetlenség, az érdektelenség, az érzéketlenség, az empátiátlanság kezdete. Ezt nevezik felnőtté válásnak. Nagyon szégyellem magam, az állatvédők nevében, de főképpen a magaméban! Hagytam hat kiskutyát elpusztulni! 😥

Van a felső utcában egy nő, hangosan szokott telefonon beszélni, amolyan nagyszájú, odamondó asszonyság, egy idő óta annyira tisztelem, mert éjnek idején befogadott három, szintén kidobott kiskuszut, és azelőtt még kettőt, amelyik odaszületett a telke mellé, és nem érdekli, mások mit szólnak ehhez. Izzonyatos sírásra ébredtem egy éjszaka, kiszaladtam, de nem láttam semmit, csak azt, hogy fentről jön a zaj. Akkor sem mentem fel, pizsamában voltam, persze, mindig van egy ürügy. Másnap reggel hallom, hogy a nagyszájú asszony meséli telefonon a barátnőjének: “Amikor a férjem kiment, már csak hárman voltak életben.” Aznap kutyasétából hazafelé jövet, láttam is a három kis vidám lurkót az udvarán. És azt mondtam magamban: ilyen magabiztos, öntörvényű, a világ szájával mit sem törődő emberekre, asszonyokra van szükség, hogy valamellyest jóvátegyük a mások okozta rossz cselekedeteket. Amire én szégyenszemre most nem voltam képes…

amely egy pillanat alatt megöregített…

A forgatagon sok jó könyvet vásároltam, illetve elkoboztam a Laci standjáról😁 . Vettem egy számomra nagyon fontos kötetet a sepsiszentgyörgyi antikváriustól: Jill Morris, Álomfejtés a címe. Hallottam róla, és rég kerestem, tehát nagy meglepetés volt, nagy kincsre bukkantam. Vasárnap este neki is fogtam, és a hatás sem maradt el. 😎 Reggelfelé volt egy üzenethordozó álmom (én nevezem így, tévedés ne essék, ez egy tudományos kötet, Jungot, Freudot idézi): Petrimamával ültünk ketten egymás mellett vagy szemben egymással, nem is tudom, vagy egyszerre mindkettő 🙄, mert álomban minden lehetséges!, vonaton vagy buszon vagy a templomban, ez sem világos, és én elárultam neki hő vágyamat, hogy szeretnék lefeküdni, mély álomba szenderülni, mint Csipkerózsika, és idősen felébredni, hogy ne legyen már semmire se gondom, és senki ne rendelkezzen az én időmmel, szabadon eldönthessem, hogy mivel foglalkozom aznap, mit olvasok, milyen filmet nézek, ha akarom, egész nap mozizhassak, vagy misztikus könyveket olvashassak. Mert ez a legjobb az idős korban, hogy korlátlan szabadságod van, ha élni tudsz vele, nem a pénz az, ami nekem fontos, hanem a szabadidő, és az, hogy senki ne mondja meg nekem, hogy éppen mit csináljak! Ne függjek senkitől, mint most, mert a jelenben annyi bajom van, ellopják a virtuális identitásom az instán 😏, kapkodok össze-vissza, tévelygek, lemaradok egy csomó fontos eseményről, gyakorlatilag mindenről, időhiányában hanyagolom a barátaimat, annyit beszélek telefonon idegenekkel, hogy a hozzám közeliekre már egyáltalán nem jut se időm, se energiám!

Ahogy ezt az eszmefuttatásomat befejeztem, ránéztem Petrimamámra, aki nagy darab asszony/amazon volt, nem mint életében, sokkal nagyobb, termetesebb, jóval magasabb nálam, és nem is volt olyan öreg. Szóval fiatalos volt, sima volt az arca, nagy széles kezefeje az ölében pihent, fekete ruhát viselt, mert ő már negyven éves kora óta folyton csak gyászolt, és hiába neheztelnek rá halála után, akik neheztelnek, mert ő soha pajzán történeteket nem mesélt a falubeliekről, csak egy régi, laza erkölcsű fehérnépről regélt, aki mindenkinek tetszett, mindenkivel kifogott, mindenkit az ujja köré csavart, egy cigányprimás szőrszoknyát vett neki, közben lett volna mire költse a pénzét, mert otthon hét éhes gyermek várt rá, és ez a kikapós menyecske egyszer az erdőbe indult sétálni egy fiatal legénnyel, látták őket ketten eltűnni a sűrűben, de a nő soha többet nem tért haza. Amikor megtalálták, már a kukacok lakmároztak a testéből, és az anyja úgy siratta a temetésen, hogy “Drága kedves pompám!” Ezt az egy szomorú kimenetelű történetet mesélte el a kicsapongó cifragúnyás asszonyról, aztán ez lett felfújva egy egész regénnyé, kibővítve az író fantáziája, képzelőereje által, és ez okozta a galibát. De szegény Mama nem tehet róla, ez egy megtörtént eset volt valakiről, aki nagyon régen élt, és kétes körülmények között hunyt el…

Ahogy ránéztem erre a néma, megfontolt tekintetű, bölcs arcra, ledöbbentem, mert egyszeriben felismertem, hogy ha ez bekövetkezik, ez a nagy kívánságom teljesül, akkor mi többet mamával nem találkozunk, mert ha én idős vagyok, akkor az azt jelenti, hogy ő már nem él… E gondolat olyan fájdalmasan és mélyen érintett, hogy egyből felébredtem. Ránéztem a kezeimre, amelyeken ugyanazokat a májfoltokat véltem felfedezni, mint amilyenek az ő kezefejét tarkították nagymama korában, és rájöttem, vágyam teljesült: idős vagyok!

Az egész jelenet egy másodperc alatt lezajlott… Időtorzulás, időutazás a múltba, aztán meg vissza a jövőbe, vagy inkább a jelenbe, a gondolat sebességével.😀 Az álomban sokszor annyi minden történik, és amikor csörög az óra, kiderül, hogy az összes történés az alatt a másodperc alatt, vagy annak töredéke alatt játszódik le, amíg az óracsörgés eljut a tudatunkig.

Ami pedig az elhunytakat illeti, szintén Lacitól koboztam el a Bevezetés a kísértettanba című könyvet, ahol Magyar László András írja, hogy a régi népek, az egyiptomiak, de az ősmagyarok is, a halottakat és az időseket nagyoknak tekintették. Aki elhunyt, az naggyá lett! Ezért van az a kifejezés, hogy a “régi nagy öregek”, meg a nagymama, nagyapa is erre utal. Ki hitte volna? És emlékezzünk a gyerekkorunkban tanult József Attila versünkre, amit csak úgy mantráztunk, de nem értettük a lényegét. “… most látom, milyen óriás ő – szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében” – döbbenetes, nem igaz?

Szóval fennebb írja, hogy a lelkek a másvilágon megfiatalodnak, ezért találkozunk álmunkban fiatal önmagukkal, és ezért meglepően energikusak, mosolygósak, de bölcsek is. Mert ők már mindent tudnak, birtokában vannak a nagy titkoknak. Ami pedig a nagyságot illeti, ide is beszkenneltem egy részletet a Magyar László András ritka kis kötetéből, ami különben egy tanulmánykötet, tényeken alapul, úgyértve, hogy összegyűjtötte a régi írásokat, népi hiedelmeket, és azokból idéz. Nem állítások vannak benne, hanem egy összefoglaló arról, hogy kísértet témában mi mindent “debitált” az emberi agy (ha szkeptikus módon fogalmazok). Hihetünk bennük, vagy kinevethetjük ezen állításokat, a mi döntésünk. Én inkább hajlok arra, hogy elhigyjem, és nem zavar, ha kinevetnek emiatt. 😀 “Mert mi van akkor, ha kiderül, hogy minden, amit eddig tudtál/igaznak hittél, szemenszedett hazugság!” 😂

Elnézem a párom Facebook profilját, a profilképén a bucsecsi Sfinx előtt pózol, a borítóképén pedig Máltán, egy ingyenesen látogatható, különleges múzeum vagy nem tudni mi célt szolgáló szupermodern épület bejáratánál feszít. És ezekről a fotókról mindig eszembe jut, hogy a Bucsecs tetején, a Babele lábainál találtam egy keresztet – jobbanmondva, amikor a hegyről hazatértünk, este kipakoltam a zsákomat, s ott volt a házizsákom alján, sose láttam addig, fogalmam sincs, hogy kerülhetett oda -, amit természetesen azután mindig a pénztárcámban hordtam, de sajnálatos módon Máltán elvesztettem. Utolsó reggelen, amikor már eléggé le voltunk égve (minden szempontból 😀), és én az eurócentjeimet számolgattam, vérré fagyva állapítottam meg, hogy nincs már meg a kis ezüst kereszt, hűlt helye van csak a bukszám zsebében. Köddé vált, felszívódott, nyoma veszett, ahogy jött, úgy el is tűnt. Nagyon sajnáltam, de Laci azzal vigasztalt, hogy biztos valaki másnak nagyobb szüksége lett rá, a Fennvaló úgy gondolta, hogy engem már eleget védelmezett, elég szerencsét hozott, hiszen íme, Máltára is eljutottunk, amiről pár héttel korábban álmodni se mertünk.

Azelőtt vagy azután, már nem emlékszem pontosan, találkoztam az erdőben a maszkurás madarakkal, egészen fura megjelenésű és mozgású lényekkel, amelyeket ma sem tudok hova tenni. Szomorú voltam akkor és kétségbeesett, és akaratlanul is az fordult meg a fejemben, hogy a dédapám pont az én koromban vetett véget az életének. Lehet az én éveim is a végefelé járnak, s amikor ez a sötét gondolat cikázott át az agyamon, akkor a semmiből feltűntek ezek a mókás kis lények. Már azt se tudom, hogy ketten voltak-e vagy hárman, de úgy ugrabugráltak, mint a verebek, vékony gólyalábakon, fehérgólya színezetük volt, mintha kórustagok lettek volna, vagy frakkot viseltek volna, szóval fehér-fekete öltözékben voltak és törpeember nagyságúak. Az volt az érzésem, hogy nagyon vidámak és jókedvűek, és hamar, egy-két percen belül, ki is kerültek a látókörömből. Hogy aztán évekig töprenghessek azon, hogy mi a csuda is történt velem? Interszektálódtam egy másik dimenzióval? Káprázott a szemem? Vizuális halucinációm támadt? Ki tudná ezt megmondani, amikor én is, aki egyetlen tanúja vagyok a történteknek, ilyen tanácstalanul állok a látottak/a jelenség előtt. Sehova se tudtam besorolni ezeket a kis ugribugri figurákat, első pillanatban megelevenedett rajzfilmhősöknek néztem őket, olyan valótlanok voltak, aztán meg az volt az érzésem, hogy beöltözött gyerekek gólyalábakon. Csakhogy a lábak nem magasították őket egy centivel sem. Ugyanolyan kicsik maradtak ebben a “jelmezben”, mintha az a két pálcika az igazi lábuk lett volna. Na mindegy, nincs ezen már mit rágódni/filozófálni, meséljem el a legfrissebbet!

Nemrég történt, másfél hónapja, hogy az anyámék Bodri kutyája hirtelen meghalt. Este még jól evett, utána boldogan körbeszaladgálta az udvart, ez nem volt újdonság nála, csinált máskor is ilyet, például legutóbb, amikor otthon voltunk, körbetáncolta a kocsinkat. Most kamerán néztük vissza a jelenetet, mindezt már a halála után. Három-négy kört tett, aztán elkapta egy köhögésféle, pont mint Didilány kutyámat, aki minden valószínűlég szerint szívinfarktusban hunyt el. Halála előtt egy hónappal, egy szombati napon jött rá először ez a köhögésszerű roham, de mire lebeszéltem a sürgősségi állatorvossal, hogy egy óra múlva fogadni tud, elmúlt a krízise, teljesen helyrejött, így hát a vizit elmaradt. Aztán nemsokára hozattuk a fát, leborították a kapu elé a nagy halmot, tele volt a bejárat a kamion-nyi farakással, Laci kinn állt az utcán, fizette ki a fuvart, Didi közben türelmetlenkedett, mert nem tudott hozzáférkőzni, kimenni szeretett gazdijához, nyűszített tehetetlenségében (imádta Lacit), és abban a percben megint elkapta a roham. Ami aztán el is vitte egy félórán belül. Persze, felhívtuk az állatorvost akkor is, de ő epilepsziára gyanakodott, tanácsolta, hogy sötétítsük le az ablakokat, legyen csend és nyugalom. Hát az lett! Eltemettük a diófa alá, másnap teleraktam a sírját száraz virágokkal, fenyőágakkal (tél volt, csak ennyi állt rendelkezésre), gyújtottam egy gyertyát a sírkövénél, és a nappaliból néztem, szemeztem a gyertyapislákolással. Teljesen megnyugtatott a tény, hogy pont odalátok. Három napig égettem a gyertyát a sírján, úgy éreztem, ezáltal kontaktusban vagyok vele, és az elég volt ahhoz, hogy megvigasztalódjak. Harmadnapon elmentünk a szomszédba, a szentkirályi menhelyre, és kivettük Macit, aki két hónapos volt, nem hasonlított Didire, mert világosbarna szőrű, de ahogy nőtt, idővel Didi-arca lett. 😊 És ez megint azt szuggerálta “az én olvasatomban”, hogy drága kutyusom gondoskodott arról, hogy megfelelő utódja, helyettese legyen, akire én teljesen átruházhatom a neki fenntartott kutyaszeretetemet.

Na ezt láttam pontosan Bodrinál is. Köhögött, köhögött, egyre erősebben, köhögve kicsúszott a képből, aztán megjelent lenn a kapunál hasoncsúszva, és lefeküdt szorosan a nagykapu mellé. Anyám azt hitte, melege van, legalabbis nekem ezt mondta akkor este. A jelenetet, mondom, csak utólag láttuk, amikor visszanéztük a kamera felvételét. Nekem csak az tűnt fel, hogy fekszik ott lenn a kapualjban, rossz sejtésem támadt, mert nagyon emlékeztetett – utolsó napjaiban – Nero viselkedésére. Ő is kinn feküdt az esőben, és nem akart bejönni, nem érdekelte, hogy mennyire megázik. Éjjel fél 12-kor még megnéztem a kamerát, konstatáltam letörve, hogy semmi változás, ugyanabban a testhelyzetben van. Reggel hatkor ismét leellenőriztem a kameraképet, de akkor már anyám is kijött a házból, lement hozzá, rátette a kezét a fejére, s gondterhelt arccal tipegett a járdán felfelé, a terasz irányába, ahol a térkamera áll. Amikor felért, megszólítottam a készülék mikrofonján keresztül: Meghalt? Nem, de már alig szuszog! – kaptam a pesszimista választ, s kiderült, ő is tudta, mi a helyzet, amikor este a kapualjban látta feküdni, csak nekem nem akarta elárulni. Én is tudtam, csak arra gondoltam, nem szólok semmit, úgyse tehetünk érte már sokat. Nincs ott a környéken egy állatorvos, aki kiszálljon szombat este, és ha ki is jönne valaki, mit segíthet már egy idős kutyán, aki nagy valószínűséggel szívrohamot kapott!? Jobb volt ez így neki, legalább nem bénult le, s nem szenvedett hetekig vagy hónapokig magatehetetlenül. Reggel fél kilencre megszűnt lélegezni, kilehelte a lelkét, és akkor nap olvastam, hogy a mi éjjeli vajúdásunkkal egyidőben egy régi iskolatársam öngyilkos lett…

Este a halál gondolatával foglalkoztam, elgondoltam, hogy anyámnak az utóbbi tízenöt évben minden állata vasárnap halálozott el, a fehér Kiscica, a Háromlábú kutyalány és most az öreg Bodri. És hogy van-e élet a kutyahalál után? Lefeküdtem a hálóba naplót írni, hogy megnyugtassam magam, és feldolgozzam a történteket. Leárazott, régi, lejárt határidőnaplókat szoktam vásárolni, mert szeretek keménykötésű füzetbe jegyzetelni, most is van egy 2020-as naplóm, 7 lejért vettem a Nyomda utcában, már félig betelt. És ahogy ott felpolcolt fejjel töprengek azon, hogy mit vessek papírra, közben a szívem ólomnehéz, egyszercsak az ölemben a füzet madzagja – tudjátok, ami a könyvjelző (füzetjelző) szerepét tölti be -, elkezd táncolni, tekeredik jobbra-balra, mintha egy kutya csóválná a farkát. Teljesen elhűltem, elképedtem, nem tudtam, mit tegyek: vegyem elő a telefont, filmezzem le, vagy csak egyszerűen csodáljam a parajelenséget? Talán a hasam emelkedése, a légzésem miatt mozog, létezne, hogy ez váltott ki ekkora hatást?! Vagy energizálódott, mint a haj, amikor a fésű feltölti elektromossággal?

Szinte visszatartottam a lélegzetemet, az egész játék fél percig ha tarthatott, utána a zsinór elernyelt, újból mozdulatlanságba révült, mintha semmi sem történt volna… Próbáltam nagyokat lélegezni, hátha mégis az váltotta ki a mozgását, és megint elkezd táncolni, de semmi… Laci szerint valami huzat érte. Dehát milyen huzat, ha nem az ablak mellett fekszem, és még csak nem is az ajtó és az ablak között? Teljesen huzatmentes helyen van a párnám, amire a fejem hajtom, nemcsak éjjelente, amikor alszom, hanem naplóírás közben is. Azóta is ezen agyalok, hogy mi történhetett, mi volt ez a fizikát meghazudtoló fenomén? Olyan hihetetlen, talán még a maszkurásmadaraknál is elképesztőbb, mert ez itt zajlott az ölemben, a saját jegyzetfüzetem madzagja elevenedett meg!! És várom, hogy megismétlődjön, de semmi, a madzag azóta teljesen élettelen, hiába szuggerálom esténként, nem akar többé életre kelni. Pedig nem kéne emésztenem magam, el kéne fogadnom magyarázatnak, hogy más nem történt, csak Bodrikutya akarta nekem bebizonyítani odaátról, hogy van kutyaélet a kutyahalál után is, és talán még az öngyilkos iskolatársam is besegített neki ebbe a paravállalkozásba. Ketten kerestek meg a másvilágról, ahogy a közel egy évszázada halott dédapám is elküldte hozzám a maszkurásmadarakat, hogy jobb kedvre derítsen, és megértesse velem: az élet bármilyen nehéz, keserves, mókás is tud lenni, és mindig van vigasz, sose szabad a halálra gondolni. Sose, amíg el nem jön az ideje…. Egy öngyilkosnak ezt igazán elhihetjük!

Ha egészség van, még a betegséget is jobban viseli az ember!

Nem tudom mire értette ezt a megjegyzését az idős néni, aki az antikváriumunkba betévedt, de abban a pillanatban tökéletesen egyetértettem vele! 😀 Lacival ellentétben, aki elfordította a tekintetét, mert hirtelen nevetnie kellett. Őt is megértem, nyakatekert logika, valóban, de a töpörödött nénike lehet a lelki egészségre vonatkoztatta kijelentését, mert ha a lelkünk rendben van, tényleg egészen jól elviselhető egy kis derékfájás, térdfájás, szpondilózis, bőrbetegség, viszketegség, ingerültség, álmatlanság, és még miben is szenvedek én per pillanat? Túlsúly! 😂😅 Utóbbi miatt mindjárt felvesznek a krónikus betegek listájára, aztán járhatok havonta analizisre! Még van egy szűk hónap a tengerig, úgy hogy muszáj gyorsan leadnom legalább 5 kilót, még mielőtt a túlsúlyosokat érintő törvény érvénybe lép. 😉 Ezelőtt vagy 15 évvel Kolozsváron egy utcai orvosi sátorban megmérték a testsúly index-emet, és nagy kajánul kijelentették, hogy “szupraponderábilis” vagyok! Aztán épp csak hogy meghaladtam azt a bizonyos határértéket. Tönkre voltam menve, bezzeg milyen jó lenne most ott tartani! 🤣

A Vibe fesztivál nagyon hangulatos volt, amint azt a spéci sminkem is mutatja, de amíg én vájboltam, házunk körül elszabadult a pokol, a kiskert tele lett gyommal, a sánc gazos, a kolozsvári jövevény galagonyabokrom felfelé nyúló ágai szinte már a villanykábeleket érték. Így hát most hétvégén minden hát-, derék-, térd- és nyakfájás mellett kénytelen voltam gyomlálni, bokrot nyírni és sáncot takarítani. Tudom, ez a Laci dolga lenne, de ő szombaton is dolgozik, no meg füvet nyír, amire én egyelőre nem vagyok képes. Még a számlákat se tudnám kifizetni, ha őt valami baj érné, mert csak neki van kontja az Electricánál, az Eonnál, az RDS-nél, az Aquaserv-nél, állhatnék szépen sorba órákig, ha ő nem lenne…

Így hát mindennél fontosabb nekem az ő egészsége (is)! Lehet az öreghölgy is erre gondolt tudat alatt, hogy jobban elviseli a saját nyavalyáit, csak a férje legyen mozgásképes, és szolgálja ki őt. Ki is vezetné az autót, ha kedves párom nem lenne épségben? Persze Laci is csak annyira ép és egészséges, amennyire a néni érti, mert krónikus dohányos, este szeret sörözni, néha szédül, és mindemellett tiktok-, valamint telefonfüggő is. Jaj dehogyis, miket beszélek, csak érszűkülete van meg kezdődő májzsugorodása… 🤣 Viccelek, különben utálja, ha leleplezem, de ez most nagyon idevág, úgy hogy minden jóindulat mellett, ezt nem tudtam kihagyni. 😀 Még akkor sem, ha magamraharagítom. De az nem olyan nagy baj, csak egészség legyen!!

Hétvégén tehát egy csomót dolgoztam, és még szappant is kotyvasztottam. Nem főztem, mert csak megmelegítettem a zsírt hozzá. Tudom, vega létemre nem kellene disznózsírt használnom a szappankészítéshez, de mit tegyek, ha a disznózsír áll legközelebb a bőrünkhöz, tartják az okosak, nem a kókusz és nem az oliva, és ha meg szeretnénk szabadulni a bőrirritációktól, akkor ilyen háziszappant kell használnunk. És én nagyon meg szeretnék már szabadulni, habár lehet a bútorturis mágikus medálomnak az ócska, kifakult zsinórja miatt ég a nyakamon a bőr, és nem a bolti szappan vagy a kereskedelemben forgalmazott tusfürdők miatt, de minden eshetőséget ki kell zárnom. Ahogy beírom a keresőbe a tusfürdő szót, az első találat, amit kidob a tusfürdő allergia, milyen intelligens ez a gugli, a rejtett gondolataimat is kitalálja! 😅 Már exoderilt és fluoncinolont is használok váltakozva, de egyelőre nulla eredménnyel. Az állatgyógyászatban használt mibazont még nem próbáltam ki, de most az következik (az állítólag 4 antibiotikumot tartalmaz, valamelyik csak kell, hogy hasson!). Második apósom (aki belgyógyász volt), mondogatta gyakran, milyen jódolguk van a bőrgyógyászoknak, mert egy páciensük se hal meg, és soha ki nem gyógyul. Úgy hogy a dermatológusnak egész praxisa idejére biztosított a klientúrája. Persze, tudjuk, apósom aktív évei alatt még nem volt elterjedve a bőrrák.

Meg kell nézzem, mit ajánl Maria Treben. Most nem viccelek, áttértem lassan a gyógynövényekre, minden reggel egy csokor mezei virággal térek haza a kutyasétáltatásból, és jó sok horzsolással. Annyit egy télen sem estem, mint az idén nyáron! Miközben én figyelem a tájat, a kis szeleburdik húzgálnak jobbra-balra, a lábam előtt meg a “láthatatlan” vakondtúrások, amikbe rendszeresen belebotlok, és jól odavágom magam. 😀Van már egy pár sebhely rajtam, de fő az egészség! Mezei zsurló, mezei katáng, mezei zsálya, orbáncfű, cickafark, tejoltó galaj, ökörfarkkóró, van itt minden! Csak győzzem szedni a sok csetlés-botlás közben, s legyen egészségem begyűjteni, hogy aztán a sokfélefajta betegségeimet itthon házilag kényelmesen kezelhessem. 😃

“Ej, haj, gyöngyvirág, teljes szekfű, szarkaláb,
Bimbós majorána!
Ha kertedbe mehetnék, piros rózsát szedhetnék,
Szivem megújulna,
Szivem megújulna.

Ej, haj, gyöngyvirág, teljes szekfű, szarkaláb,
Levendula virág!
Ha kertedbe mehetnék, ha ott kertész lehetnék,
Mindjárt meggyógyulnék,
Mindjárt meggyógyulnék.”

Hát igen, mondom én, ha egészség van, a betegséget is jobban viseli az ember!

U.I.: Végül csak ellátogattam egy kedves doktornénihez, Lacinak az unszolására, hiszen közeleg a szabadság és a tengerparti üdülés, és kiderült, hogy kontakt dermatitiszem van. Mondtam én, csak én még mindig a poratkás ócska zsinórra tippelek, hogy az volt a lúdas, és nem a százlábú, amit a dokinő emlegetett. Nem is láttam százlábút száz éve 🤣, csak fülbemászót szoktam magamon s a ruhámon a házba behozni, és persze tele vagyunk pókokkal. De hogy valljam be neki, hogy nálunk bizony jócskán laknak állatfajok? Igaz, hogy kicsit megcsappant az állomány, mert a molylepke eltűnt, amióta intenzíven szedegetem a gyógynövényeket, és kis csokrokat a szekrénybe is be-berakok. Amit most tanultam, az a gilisztaűző varádics, állítólag mérgező, de a hangyák ellen kiváló. Megtalálható a Maros-parton. 😁

Elmentem körömvirág kenőcsöt főzni 🙂