Kafka nyomán szabadon

“Az iroda néha igazi dzsungel, de az ezredes a fedélzeten segít!”

Megjön a kezdő kisnyuszi riporterfiú a lapszerkesztőségbe, mindenki lecsap rá, főleg a Felelősszerk: UAU itt van az új áldozat, lehet naponta stresszelni, lehet uralkodni rajta, fölényeskedni vele, küldözgetni jobbra-balra, nem hagyni felszusszanni egy percre se! Vasárnap délután, ebédidő körül felhívni, és elküldeni egy egészen jelentéktelen kis eseményre, éreztetni vele, hogy a hajsza nem állt le a hétvégén sem! Ez az ősember stratégiája, aki a patás vadat addig üldözi, amig az teljesen kimerül, nem hagyja felszusszani, mert tudja, hogy a zsákmányállat nem képes izzadni, tehát a teste hamarosan felforrósodik, nem bírja tovább az iramot az emberüldözőkkel szemben, akik napi edzéssel és izzadással végül legyőzik őt a versenyfutásban, elejtik, és kíméletlenül felzabálják!

Pont ez történik a kis újonccal is, aki ugyan korábban már dolgozott egy másik lapnál, tehát nem is annyira novícius, de számukra mindenképpen taknyos kezdő, a pattanásos arcával és görnyedt tartásával, és az is kell, hogy maradjon! Érzékeltetni kell vele minden lehetséges módon, hogy csak a legalantosabb munka elvégzésére képes, lejegyezni, amit mások mondanak, ha lehet szóról szóra, semmit sem hozzátenni, nehogy még a fejébe szálljon a dicsőség, és azt képzelje magáról, nehogy már arról álmodozzon, hogy egy napon majd az egész újságot képes lesz megszerkeszteni! Hiszen ennél a lapnál ő, a Felelősszerk és szűk köre keményen megharcolt a poziciójáért, foggal és körömmel (ne fokozzuk tovább!) fogadtatta el magát a többiekkel! Az évek során jól megerősítette a tyukudvarát, vannak neki szövetségesei, cinkostársai, akikkel egyfolytában a stratégiákon törik a fejüket: na most akkor mint kéne, hogy kéne, milyen újabb trükköket és fogásokat vessünk be a riporterfiú, az egyetlen alattvalónk ellen?! Óh, a lap, maga a lap, és hogy mi kerül bele, az annyira, de annnnyira mellékes! Az uralkodáson, a kakaskodáson a lényeg, és azon hogy jólkiszórakozzuk magunkat a félénk, félnótás riporterfiú számlájára!

A helyzet maga komikus, olyanannyira nevetséges, mint a Kishercegben a király, akinek nincs egy alattvalója sem, és nagyon kapóra jön neki a bolygójára tévedt Kisherceg, aki tökéletesen megfelel, mint potenciális alattvaló, de ezt a riporterfiú – onnan lentről, a mélyből – nem látja át, nincs hogy átlássa, mert szorongatottságában és szűk kicsi agyával nem képes a helyzet fölé emelkedni, és mindennek a dolognak mulatságos, tragikomikus voltát átlátni. A rettegett Felelősszerk néha próbálkozik azért mások fölött is uralkodni, csakhogy mások nem veszik számba az ő buzgólkodását, iparkodását, a többieknek már megvan a saját kidolgozott stratégiájuk erre, ami abból áll, hogy mindent szépen eleresztenek a balfülünk mellett. Ezáltal pedig a dolgok haladnak (ahogy a csillag megy az égen), a maguk megszokott, kitaposott medrében, ahogy azt a Nagykönyv valamikor egész pontosan megírta.

Ezért hát bele kell kapaszkodni ebbe az egyetlen sovány lehetőségbe: dominálni, megalázni az újonc riporterfiút, bármilyen áron! Ha látják, hogy meghátrál, és megadja magát, akkor még jobban rászállnak. Bele kell döngölni a földbe keményen! Hogy mukkanni se tudjon! El kell venni a kedvét az élettől is! Felhívni telefonon, amiután már hazaért, hogy az anyag hiányos, nem jó, jöjjön vissza, írja át, de gyorsan! És az egész nem arra megy ki, hogy a lap jobb legyen, érdekesebb legyen, olvastassa magát, hogy nőjjön az eladott példányok száma, hanem csak simán arra, hogy uralkodhassunk, telhetetlen hatalmi vágyunknak az eszköze kéznél legyen, hogy naponta belerughassunk!

A mindig kezdő riporterfiú meg összeomlik, a hangja egyre inkább elerőtlenedik, már alig bír kérdezni, a riportalanyai is észreveszik ezt, és egyre gyakrabban visszautasítják. Szorongásos lesz, depressziós, de a Felelősszerknek ez sem elég, pénteken gyötri a legjobban, mert tisztában van vele – hiszen, mint minden vezető, ő is agyafurt pszichológus -, hogy pénteken déltől jobbhelyeken már a fű sem nő vagy a nő sem fű (ahogy tetszik), és akkor délben megbízza egy nagy horderejű riport elkészítésével, amit lehetetlenség lapzártáig leadni, és délutánra pedig még elküldi egy hosszú rendezvényre is, de kajánul mosolyogva hozzáteszi, hogy ezt csak hétfő reggelre kell megírnia! A szegény alattvaló meg robotol, a sziszifuszi feladattal próbál megbírkózni, siet, kapkod, hogy meglegyen a megrendelt összeállítás délutánra, mire neki már az egészen szűkkörű kis rendezvényen kell lennie, amely különösebben nem érdekli csak a főszervezőt, annak segédeit, és esetleg azt a pár résztvevőket, meg az ő hozzátartozóikat, talán. De szegény pára nem tud már józanul gondolkozni sem, nem képes felmérni a helyzetet, még akkor sem, ha amúgy elég jól tud disztingválni, fel tudja mérni, hogy mi a prioritás az újságírásban és mi nem, dehát kit érdekel az ő véleménye? Azt csak tartsa meg szépen magának!! Kapkodja a levegőt, hol melege van, hol fázik, miközben a fülledt irodai szobában próbálja finalizálni az egyre terebélyesedő cikkét, ami már lassan monstrummá növi ki magát, hiszen egy bizonyos kérdésben minden hasonszőrű intézményvezetőnek és aligazgatónak és érintett félnek külön-külön a véleményét le kell jegyeznie. Már kezdi összekeverni az alanyokat, amikor a Felelősszerk odajön, a hátamögé áll, a riporterfiú érzi görnyedt vállán főnöke szúrós tekintetét, a Felelősszerk meg csak hallgat, szótlanul és szigorúan nézi, figyeli, felügyeli, hogy mit gépel ő remegő kezeivel, aztán meg váratlanul az orra előtt meglobogtat egy A4-es nyomtatványt, hogy nézd csak meg! Okulj ebből! A központi lapnál a kollegák milyen szuperül megcsinálták előtted! Már meg is jelent, a lapjuk már lehozta, te meg itt lazsálsz, lopod a napot, és még nem jutottál semmire!

Akkor a szerencsétlen kis riporterfiúnak egyből megfájdul a feje, hányingere támad, a szó szoros értelmében (átvitt értelemben csak később!), leadja – úgy amilyen – a gyatra kis anyagát, kitámolyog az intézményből, és elrohan arra a bizonyos gittegyletrendezvényre. Ott azon gondolkodik, ráébred, miközben megy a műsor, hogy ennél az intézménynél, amelyiknél most éppen gürizik, az egyetlen szent grál a betegség! Hétfőn előhozakodhat azzal, hogy mondjuk influenzája van, hogy a barátnője anyja haldoklik, hogy a párja magas lázzal fekszik otthon, ápolnia kell, vagy mondjuk összekoccant a városban egy másik autóval és most az idegösszeomlás környékezi, babusgatni kell a lelkét, mert a nők már csak ilyenek, vagy talán azzal, hogy neki most per pillanat akutt hasmenése van, és nem tudja emiatt elhagyni a házat. Sok variáns létezik, de egyik sem az igazi, egyik sem túl hiteles, és pár közülük nevetségesen groteszk.

Ahogy ott ezeket a lehetőségeket mérlegeli kattogó agyában, – miközben a szűkkörű rendezvényen, a pódiumon csak beszélnek és beszélnek, és ő nem érti, hogy miről, mert képtelen koncentrálni – hirtelen megfájdul a foga, és akkor mintha egy piros lámpa gyúlt volna ki az elméjében, beugrik a mentő ötlet: Ki fogom huzatni basszus! Még csak azért is, mégha elől van is, le se sz@rom, nem érdekel, megér nekem egy metszőfog három szabadnapot! Régen, a rabszolgatartó rendszerben úgy tartották, hogy ha a rabszolgának egy fogát kiütöd, bárhol is legyen az a fog, látható helyen vagy mélyebben a szájüregben, az akkora vétségnek számít, hogy a törvény kötelez rá, hogy azt a rabszolgát felszabadítsd! Annyira nagyra tartották a fogakat! Ma már sajnos a fogak árfolyama is leszállóban van, idáig züllött le az évezredek során: csupáncsak három nap jár még egy metszőfogért is! :))

Hétfőn, a hajnali órákban a riporterfiú felsietett a sürgősségre, és elviselhetetlen fájdalomra panaszkodva, kihúzatta a fájós metszőfogát. A sürgősségi fogorvos, noha nem tudta mire vélni ezt a drasztikus döntést, egy szóval sem mondta, hogy esetleg a fog még megmenthető! Hamar túlestek a műtéten (mi az a riporterfiúnak egy teljes napi üldöztetéshez képest!), az orvos már a vért is lemosta a kezéről, és az alapos munka öröme türköződött a tekintetében, amint elégedetten dörzsölgette a kezefejét a fehér törölközőbe, amikor a riporterfiú váratlanul megszólalt: Doktor úr, mi lenne, ha a másikat is kihúzná?! Szeretem a szimetriát!

Mert a riporterfiú nagyonis jól tudta, és a Felelősszerk is tisztában volt vele, hogy az ezredes a fedélzeten nem segít!

Egy idős néni panaszai

Csak rövidnek szánom, mert fáj a szemem, és itt ül a macska az ölemben (alig tudok gépelni!)! Már kezdem én is, mint az öregek! Rádiós műszak után elmegyek a mallba a könyvstandunkhoz, hogy váltsam fel a páromat. Amíg ő odavolt kajáért odahúzódik mellém, de a szó szoros értelmében egy idős néni, nagy bevásárló táskával, és megkérdi, hogy a mellettem levő újságos, ahol mindent, cigit is, és kávét is és üdítőt is lehet kapni, rég bezárt? Hát, mondom, pár perce sincs, hogy a csajok kiléptek. Ő itt megvárná, mert nagyon kedveli a lányokat, és őhozzá olyan kedvesek, és nyájasan kiszolgálják mindig. Mondom, nagyon szép tőlük, de mit szokott ott vásárolni? Előbb azt hittem az újságos mellett lévő biopatikába szeretne menni. Hát, ismeri be szégyenkezve, cigit vesz, de azt a drágábbik fajtát, és újságot, általában. Mert ő már nem tud, nincs türelme könyveket olvasni, pedig van neki otthon egy csomó (milyen jó, hogy mindig ilyen emberek szórakoztatnak el – puffogok magamban – akik feltétlenül tudomásomra kell, hogy hozzák, hogy van elég könyvük otthon, és nem szándékoznak a saját könyvtárukat tovább gyarapítani!), inkább ilyen kis könnyű bulvárlapokat szokott unalmában lapozgatni.

Egyedül él a néni? Sajnos igen, a fia külföldön, ő maga tizenvalahány éve özvegy, és biza eléggé szenved a magánytól. De ki se szeret járni, mert egy-egy ismerős az utcán leszólítja, és nem szeret senkivel sem beszélgetni. Elég ellentmondásos, de elfogadom, hogy őt ez zavarja! Ezért is van nála ez a nagy bevásárló kerekestáska, mert legalább egy hétre most mindent megvesz, ilyenkor, amikor kimerészkedik a városba. És arra is panaszkodik, hogy biza a magány miatt a depresszió is pár éve kiütött rajta, de nem akar gyógyszert szedni, mert amikor egy hétig szedte az antidepresszáns pirulákat, úgy érezte, hogy az elhunyt férje ott van vele a lakásban. És elkezdett félni, rettegni otthon egyedül. Még gondolkozott is rajta, hogy nem logikus ez a dolog, hiszen le van betonozva a férjének a sírja, onnan nem jöhetett ki. Erre nem tudtam mit válaszoljak, szemben velem a Carrefour-ból az egyik pirosruhás alkalmazott a szendvicsét majszolta, láttam ért magyarul, mert sokatmondóan pislogott felém, és cinkosan mosolygott. De a néni zavartalanul folytatta betegsége történetét: visszament az orvoshoz, és bejelentette, hogy abbahagyja a gyógyszerszedést! Mert hát most szerinte a búskomorságot felváltotta a paranoja! Tanult nő volt, művelt, látszott a beszédstilusából is. Nem várt véleménynyilvánítást, csak valakinek ki akarta panaszolni magát, és mivel a lányok a szomszédból ebédszüneten voltak, megragadta az alkalmat, hogy nekem öntse ki a lelkét.

Én mégis megkockáztattam néhány tanácsot: ha magányos, miért nem vesz egy macskát! Az szépen üldögélne, dorombolna ott neki esténként a kanapén, és ettől talán kevésbé érezné magát egyedül! Mégiscsak egy élőlény lenne vele a lakásban! Óh, azt nem bírnám elviselni, ugyanis én rend és tisztaságmániás vagyok! Akkor meg egy rendes albérlőt, egy diáklányt kéne keresni! Vele el is tudna beszélgetni a néni délutánonként! – próbálkoztam az újabb mentő javaslattal. Nem, annyi mindenfélét hallani mostanság, nem bízom meg senkiben, és az én lakásomban értékek vannak! De néha megfordul a fejében, meséli, hogy mi lesz, ha meg talál halni, mert olyan biztonsági zár van a bejárati ajtaján, hogy még betörni se könnyű hozzá, és mire észreveszik a szomszédok a hiányát, ki tudja hány nap eltelik majd?

Na szóval itt, ennél a dilemmánál akadtunk el, amikor jött Rab Zoli, és lefotózott. Közben a lányok is megjelentek, és kezdték felhúzni a rácsot a bolt előtt, ezért sietve feltettem a számomra leglényegesebb kérdést: A néni semmiben nem leli örömét? Semmiben! hangzott a határozott és vérfagyasztó válasz, cigizni is csak azért cigizek, hogy teljen az idő….

A ház rabságában

Egyetemista koromban semmi más nem akartam lenni, csak anya és feleség. Utána meg minden, csak ne háziasszony! Most meg, vénségemre, amikor annyi dolgom lenne – a munkahelyen, a városban, esti programok, rendezvények – a ház rabságába kerültem. Bármilyen furcsán is hangzik. Valaki, aki ugyanebben szenved (gondolom, ha van ilyen, csak nőnemű lehet, mert a férfiak imádnak este elmenni otthonról!), akkor jelentkezzen, sorstársként!

Először az itthontöltött szabadságok ideje alatt vettem észre, hogy engem teljesen leköt a Ház, nagy há-val. Nekem nem hiányzik semmi, ha itthon vagyok, nem unatkozom, jólesik sepregetni, főzicskélni, vagy egyáltalán csak tenni-venni a házban, kirázni a szőnyegeket, elrakni az edényeket, odébbtenni egy kávéscsészét, csecsebecsét, a könyveket olvasgatni, rendezgetni. Egy ilyen szabim alatt meglátogatott Szándu barátom, és feltűnt neki, hogy én nem unatkozom. Nem akarnék a városban lógni inkább, ahelyett, hogy itthon ücsörögjek? – kérdezte. Nem, mondtam határozottan, én eggyé olvadok a házammal. Engem a házam beszippant, alig akar elengedni, amikor újra munkába kell mennem! Nem igazán fogta fel, de elfogadta, mint tényt. Viccesen megjegyezte: Tu te integrezi in absolut! – ahogy a jógában szokott lenni.

Volt egy motoros is a családban a régi lakók között, aki 43 évesen hunyt el, gyárban dolgozott, és a barátnőjét is felültette a motorbiciklire. Ezt a barátnős képet csak most látom, esküszöm, mintha nem lett volna benne a fényképes dobozban, vagy ennyire elkerülte volna a figyelmemet? Laci, te láttad? Kedves párom egyelőre húzza a csendest! Hajnali hat óra van!)

Amikor ideköltöztünk a Csángó utcába, a szomszédoktól próbáltam megérdeklődni, kik is éltek itt azelőtt. Ideköltözésünk után nemsokára kaptam egy levelet a gázosoktól, hogy még tartoznak 21 lejjel, vagy valami hasonló, de nem nekünk, hanem Nagy Margarétának címezve. Ő volt hát az előző lakó. Aztán az itthagyott ócska padládából előkerültek a régi képek is, megsárgult fotók, egyiken egy kísérteties menyasszony, nem mintha nem lett volna szép az ő korában, de a fotó majdnem teljesen elmosódott, a penész kikezdte minden oldalról, csak ő maradt meg középen, tisztán(-hófehéren) láthatóan. Vajon mit akar üzenni ez a kép nekem, a következő generációnak? Mert most már mi képviseljük a Házban az éppen élő generációt. Mindig ilyen buta, logikátlan, divatjsmúlt kérdéseket teszek fel magamban. A menyasszony nem Margit néni volt, ő fogyatékkal élő személy lévén, sohasem ment férjhez. Gyerekkorában a testvéreivel (négyen voltak) egy bombát találtak a kiskertben (kiásták a földből), és valami malefikus erőtől vezérelve, feltették melegedni a kályha tetejére. Elrobbant, Margit állt a legközelebb a veszta kályhához (amit mi aztán Klárinak, a hatodik szomszédban lakó cigányasszonynak ajándékoztunk), és a szétpattanó lövedék leszelt a koponyájából egy darabot. Nem történt különösebb baja, nem vált nyomorékká, de örök gyerek maradt lélekben, úgy látszik ez volt a sorsa. Nekem ehhez nem is kellett semmiféle bomba, én amúgyis gyereklelkű maradtam, lehet azért is költöztem ide, Margit méltó utódjaként.

Annyira zavart az a penészes rész ott a két oldalon, hogy levágtam, de most már bánom, mert még jobban érzékeltette volna, hogy ezen a képen csak a menyasszony látható! És most vettem észre, hogy a jobb vállán még valami farkasemberkéz is ott van :)) Lehet valaki felismeri…a menyasszonyt, nem a farkasembert. 😃

2013-ban döntöttük el Lacival, hogy összeköltözünk, és nagy vívódások árán, végül én adtam meg magam, én jöttem ide lakni Vásárhelyre Kolozsvárról. Egyből megtaláltuk ezt a házat, vagyis pont azt, amelyik rendszeresen szerepelt az álmaimban. Ugyanis volt egy nagyon régi visszatérő álmom, még rádiósfiatalkoromból, egy falusi házzal, amely az enyém volt, és onnan jártam munkába, mert a studió is ott volt valahol a közelben. Sose hittem volna, hogy ez megvalósul! Mert itt, a város peremén, olyan mintha tényleg falun laknék, és a rádió sincs túlságosan messze, csak 25 percnyire biciklivel. (Hazafelé 20, ha nincs csúcsforgalom!)

Az első képeken, amiket átküldött Laci annak idején, rémes állapotban volt a Ház, ő nem is számított rá, hogy én egyből beleszerelmesedem. Véletlenül talált rá a kis, jelentéktelen, romos ingatlanra, nem is hirdették a neten, csak egy megfakult tábla volt kitéve a telefonszámmal az utcafelőli ablakba, öt éve árulták már egyre csökkenő “árfolyamon”. Pontosan amióta Dani bácsi meghalt. Akkor kezdtem sejteni, hogy ez a ház rám várt! Most már biztos vagyok benne! Dani bácsi, az egyik testvér a négy közül, volt ugyanis az utolsó lakója, mert Margit hamarabb távozott az ő igazi mesevilágába. És azt hallottam, hogy a nagypapa, az első Dani táltosember volt, értett a gyógyításhoz. Cáfoljatok meg, ha nem jól értesültem. Még a sírját is megtaláltam a remeteszegi temetőben, tiszta véletlenül. És a fényképét is, itthon a ládában. Ifjabb Daninak volt egy nagytestű, fehér kutyája, amelyet halála után jóideig a szomszédok etettek. Valamennyivel azelőtt tűnt el, hogy Laci felfedezte volna számunkra a házat. Pedig mi igazán befogadtuk volna, mellettünk jó öregkora lett volna, ha vár még egy kicsit!

Azt hiszem, ők vannak itt velem ebben a hálószobában, ahol most írok, mert ez egyben a dolgozószobám is egy ideje. Pontosabban azóta, amióta az újlaki nagymamám könyvét írtam. Akkor történt, hogy valamit meséltem messengeren egy barátnőmnek, nyár volt, kinn ültem a teraszon, és nézem, hogy mi a csudát gépeltem én oda neki!!? Azt fogja hinni, hogy bezsongtam! Az jelent meg ugyanis a csettablakban, hogy Írj a szobában!, de úgy, mintha én üzentem volna ezt a beszélgetőtársamnak. Lacim rá a tanu. Én közben valami egész normális, mindennapi dolgot próbáltam vele közölni, és azt a “normális” dolgot kapta ő meg, ez az “utasítás” hozzá nem jutott el. Erről megbizonyosodtam, mert amikor megnyitottam a beszélgetést messenger módban (egész oldalban), akkor ott az az üzenet látszott, ami valójában átment neki, lenn meg, a kis ablakban a vészjósló Írj a szobában! parancs. Most tudom, hogy legyintetek, Laci biztos azt állít és azt erősít meg, amire én megkérem, de ti egyáltalán nem ismeritek őt! Soha nem szoktam megkérni semmire, se arra, hogy sízzen egy kicsit, mert történetesen meg akarom írni, se arra, hogy valami számomra kedvezőt kommenteljen a posztjaim alatt. Őt nem lehet megkérni, sem befolyásolni, ő nem vállalna cinkosságot, ő mindig csak azt tesz, amihez éppen kedve van, a való életben is, és a virtuális világban is. Boldog ember!! Róla nem lehet olyat írni, ami nem igaz, mert azonnal megcáfolná “élőben” a facebookon, és megszégyenítene vagy leleplezne, és nekem különben sincs olyan “blogírói fantáziám”, hogy dolgokat kitaláljak, én csak a puszta valóságot tudom lejegyezni, azt, amit megéltem. Mintha csak riportot írnék! Elvégre mezei riporter lennék, nem?

Azt hiszem ő lehetett az idősebb Dani bácsi, a kép hátoldalán 1959-es dátum áll, a sírján meg, ha jól emlékszem, 1961. A baloldali képet azért másoltam ide, mert tetszik, hogy szekeres.😜

Na szóval, azóta a szobában írok, és a régi lakók “fogságában” és bűvöletében élek. Nagyon várnak haza, sugallják (az állataimmal összefogva, akik között biztos ott van kutyaszellem formájában Fehér is), hogy siessek már, és nem akarnak reggel elengedni. És én nem tudom, hogy magyarázzam, de szeretem ezt az állapotot! Ezért sietek én mindig, ezért nincs időm délután kávézni a barátnőimmel, ezért szeretnék itthonról dolgozni, ezért vannak konfliktusaim a munkahelyemen, amikor este el kéne menni valamilyen rendezvényre, ezért nehéz velem esti programot szervezni (haragusznak is rám a barátnéim!), ezért esik nehezemre délután jógára menni, amire pedig nagyon vágyom! És ezért várom annyira a nyugdíjkorhatárt, nem azért mert kiégtem volna, ahogy a múltkorában feltételezték rólam (tettem egy ilyen kijelentést a FB-on tavaly a hőn áhított nyugdíjra vonatkozóan). Istenem, remélem megérem! Hogy kertészkedhessek, takaríthassak, olvashassak, foglalkozhassam minél többet az állataimmal, és a Házzal!

Itthon pedig, amikor jólesően feltörlöm a padlót, elrakom az edényeket, kirázom a szőnyegeket, a párnákat (és közben a városban hull a hó, de nem emiatt!) végre megnyugszom, integrálódom abba a bizonyos abszolútumba (Szándu barátom nem is sejtette, milyen igaza volt), és annyira de annyira jólesik a Ház bűvkörében létezni. A világ pont akkora, amekkorára méretezzük! 😍

Talán ő a Margit, a jobboldali, de nem vagyok benne biztos. Csak annyit tudok, hogy kistermetű volt, nagyon hosszú volt a haja, és mindig az udvaron fésülte ki.

Laci sízik

Tavalyelőtt vásároltuk az ócskán a síléceket, balancsot, kötést, mindent. Akkor egyszer lehullott a hó, napokig hideg volt, még a Maroson is voltunk korcsolyázni, és eldöntöttük, hogy megtanulunk sízni. Lacim amúgy elég sportos tipus, görizik, úszik, korcsolyázik, de a sízés nála is valahogy kimaradt. Felcihelődtünk egy vasárnap délután, kutyák nélkül, felmentünk a domb tetejére, itt mellettünk van a Hermán (én mindig Herbáknak mondom), ahol a gyerekek szánkózni szoktak. Elég sok bajlódással, vesződséggel járt, amíg a bakancsot sikerült felhúznunk, kerestünk egy enyhébb lejtőt, és nekilendültünk. Nem is estünk el, és az aljban meg is tudtunk állni! Ezen eléggé csodálkoztunk mind a ketten. Aztán elolvadt a hó, tavaly meg nem is volt olyan, ami megmaradt volna a dombon, így kimaradt, és szinte elfelejtődött a nagy sí-projekt.

Ezek tavalyelőtti képek, most nem volt idő fényképezkedni!

A tegnap, szintén vasárnap délelőtt Laci elment vásárolni, és azzal a nagyszerű ötlettel jött haza, de nagyon elszántan, hogy mi lenne, ha felmennénk megint a dombra sízni? Nem tudtam mit válaszoljak, engem már nem lelkesít annyira, mert tudom, hogy ha valamit meg akarsz tanulni, ahhoz idő kell, feltételek, rendszeres gyakorlás. A városi biciklizésbe is úgy jöttem bele, hogy rá voltam kényszerülve napi szinten gyakorolni. Emlékszem mennyire izgultam az elején, minden útkereszteződés meg körforgalom egy óriási kihívás volt nekem, imádkoztam előtte is, utána is.

De láttam Lacin a nagy lelkesedést, gondoltam azzal is kevesebbet cigizik, kevesebb füst a nappaliban, a tüdőben, a nappaliban heverésző kutyáink tüdejében, semmiképp sem szabad a kedvét letörnöm! Menjünk fel a dombra! Viszont a kutyáktól nem lehet megszökni, ha látják, hogy öltözködünk, és nem reggel van (azzal persze nagyon is tisztában vannak, érzékelik, jobb az időérzékük nálunknál, azt is tudják kb mikor kell hazaérkezzünk délután), akkor nagyon tudnak követelőzni, sírni, kuncogni, hogy a szivem szakad meg. Egyszer mentem el nélkülük este szaladni, és azt a megbántódást a Maci arcán soha nem fogom elfelejteni! Akkor most hogy legyen – kérdem életem párjától, és úgy döntök, hogy csak ő fog sízni, nekem már nincs akkora motivációm, mint neki. És nem is értettem, nem firtattam, de most se értem, mitől ez a hirtelen elhatározás!😃

Hát felmentünk a három kutyával, engem a kutyák húzgáltak felfelé meg jobbra s balra, amíg haladtunk a dombtető felé. Nem engedhettem el őket, mert a domb másik oldalán, a tulajdonképpeni Hermánon, ott szánkóztak a gyerekek. Még ha nem is bántanák őket testes kedvenceink, de megijedhetnek, és nem tudnám megakadályozni, hogy oda ne szaladjanak a másik oldalra. Így hát én maradtam a három “fenevad” fogságában, amíg Lackó-Mackó rögzítette fel a lábára a bakancsot. Majdnem az erdő aljában voltunk, egész fenn, kérdeztem merre akar menni? Hát ahol jöttük, mondta, az úton lefelé! Te jó ég! Hát az göröngyös, meg kanyargós meg elég meredek is! Láttam, hogy ezt akarja, hát nem ellenkeztem, csak imádkoztam, nehogy eltörjön valamije, aztán nézhetjük magunkat! És hogy is vinném le innen a három kutyával együtt?! De nem szabad negativistának lenni, ezt tudjuk, szóval reméltem, hogy minden rendben lesz. 😊

El is indult lefelé a göröngyös úton, vészesen kezdett felgyorsulni, csak néztem, ez nem lehet igaz, a sílécek alatt szikrázott egy-egy kő, amint súrolta őket. Mi történt ezzel az emberrel? Nem volt ilyen! Talán szerelmes? Én csak amikor szerelmes vagyok, akkor vagyok képes önmagamat túlszárnyalni! Rohantam utána a három kutyával, nem nagyon volt idő sokat elmélkedni, mert nekem is vigyáznom kellett, hogy hova lépek, nehogy elcsússzak! Láttam, hogy félrehúzott a sáncba, amikor már túl gyors volt számára az iram, aztán megint nekiindult, megint felgyorsult, és elesett.

Nincs semmi bajod? Nincs! volt a rövid válasz, és felállt, indult megint, de akkora elszántsággal, hogy még megijesztett, és így ment ez az aljig. Én is közben odavágtam egyszer magam, szerencsére nem lett nagyobb baj, azonkívül, hogy jól bevertem a fenekem. De hát vastag kabát volt rajtam, felfogta az ütést. Lenn Laci szó nélkül lecsatolta a bakancsot, mindent berakott szépen a kocsiba, beültettük a kutyákat, és hazamentünk. Gondoltam, kérdezzem meg, sízel még holnap is? De inkább nyitva hagytam ezt a kérdést. Nekem úgyis csak a kutyapecérkedés marad, ha a tél kitart, és ez a síprojekt folytatódik.

Ma az üzletben Lackó azzal fogadott, hogy eldöntötte, csak hétvégén sörözik ezután! Ennyire működne a pozitív gondolatátvitel? Vagy mi történik itt, nem tudjátok? Mert nekem fogalmam sincs róla!!

India II

Indiában végig fáztam, lehet nevetségesen hangzik, de a szobákban csak ventilátor volt, meg légkondi, így nem volt módomban a fűtést felhúzni. 😂 A kocsiban is légkondi volt, mert azt akarták, hogy komfortosan érezzük magunkat, én meg imádtam azt a párás, olykor fülledt levegőt, amit senki nem értett, hogy engem az miért nem zavar? Lehet egy előző életemben meleg égövi ember voltam. Nagy Bendegúz, a kerekesszékes világutazó azt tartja, hogy utazni nemcsak élvezet, hanem szenvedés is egyben, mert hol meleged van, sülsz meg, máskor fázol, dideregsz, de nem tehetsz semmit, vagy éppen szorít a ruhád, mint engem a szári, vagy történetesen wc-re kéne menned, de nincs hogy és nincs hova!

Itt még szenvedek, de már nem tart sokáig! :))

Mindenennek a kombinációja együtt volt rám érvényes ott benn a katolikus templomban, az indiai vonásokkal megfestett Jézuska és Szűz Mária színe előtt. A száriba meg kedves, fiatal rokonhölgy öltöztetett be, aki nagyon visszafogottan viselkedett, majdnem teljesen szótlan volt, előbb azt hittem minden indiai nő ilyen zárkózott, de a lagziban bebizonyosodott, hogy egyáltalán nem így van. Jöttek sorban kislányaikkal együtt, mindenki meg akarta ismerni az európai vendégeket, megérintették a karunkat, magukhoz szorítottak, szelfizni kértek meg. A legtöbb tinilány az álmairól mesélt, ami a továbbtanulásról szólt általában, volt aki Európába szeretett volna jönni üzletasszonynak kitanulni, számukra a fehérember világa a gazdagságról, luxusról szól. Na, csak látnák a mi kis vityillónkat, amikor a három kutya összejárja a nappalit! Ők úgy képzelik, hogy aki ilyen távoli helyekre eljut, annak otthon már mindene megvan, villája, hatalmas luxusautója, nyaralója, talán még jacht-ja is. Mert náluk csak az utazik, aki előbb mindezeket a fényűzést biztosító javakat beszerzi. És a sok aranyékszerről nem is beszélve. Az arany státusszimbólum. Már az egész kicsi leánykák is be vannak aranyozva, mondhatni tetőtől talpig: fülbevaló, nyaklánc, karkötők, több is, még bokaláncot is viselnek.

49656275_1136768376483212_3691196590418034688_n

Ez a kép egy vendéglőben készült, elutazásunk előtt, a közeli rokonság egy része elkísért a reptérre. A hátunk mögött az asztalon forró vízes kanna. Ők azt isznak, így szokták meg, a hőség miatt egészségesebb forró italt inni, mint hideget. Én is kipróbáltam, meg tudtam inni!😜 A repülőn pedig kimondottan jól fogott! Megfájult a fejem, és a légikisasszony ezt ajánlotta fejfájás ellen, és csodák csodája, hatott!! Kávéspohárban hozta ki, lefedve, és azt mondta szürcsölgessem, mert nagyon forró! Úgy tettem, és még a benyomásom is az volt, hogy ez kávé, csak nincs benne koffein, es még koffein mentes kávé sem :)) 

A lagziban odajött hozzám egy nagyon elegáns nő, sok finom ékszert viselt, a ruhájában tán még aranyszál is volt, és azt kérdezte tőlem, hogy Are you educated? Mondtam, igen, újságíró vagyok, akkor a bizalmába fogadott, és kb 15 percet beszélgettünk. Merthogy ő is képzett, árulta el, otthonról dolgozik, orvosi átírásokat készít vendégmunkások számára, nem nagyon értettem, hogy ez miben áll, de azért kellemesen elcsevegtünk. A másik váratlan kérdés, amit nekemszegeztek, az volt, hogy áruljam már el, ez megrendezett házasság vagy szerelemházasság? Angolul: This is an arranged or a love marriage? Ezt nem is értettem jóformán, csak utóbb silabizáltam ki, hogy mit is akarnak ezzel mondani, aztán megtudtam, hogy a legtöbb házasság ott még mindig házasságközvetítő révén jön létre, a szülők férjet keresnek a lányaiknak, közvetítő segítségével igyekeznek olyan társat találni, aki rangban, vagyonban mindenképpen a lányukhoz való. De már van olyan is, hogy munkahelyen ismerkednek meg – ez az oly ritkaságszámba menő szerelemházasság.

Ő az indiai hölgy, aki felöltöztetett, ő például szerelemből ment férjhez a képen látható úrhoz, akire képes volt 7 éven keresztül kitartóan várni (mágikus szám!), amíg a szerelme Európában dolgozott, ő végig megtagadta, hogy máshoz menjen, a szülei hiába kapacitálták. Ezt nem ő mesélte el, említettem, hogy mennyire szótlan volt végig, itt is csodálkozom, hogy ennyire mosolyog. Csak a száriról volt hajlandó társalogni, meg a fülbevalójáról mesélt, hogy az az ő tipikus napernyőjüknek az utánzata, sok nő visel ilyen formájú fülcsit.

Azt ígértem a múltkor, hogy a hasonlóságokról fogok beszámolni, amelyeket az indiai lagzi és a kalotaszegi hagyományok között fedeztem fel. Először is, a száriba öltöztetésnél tűnt fel, hogy ott is a fő segédeszköz a biztostű, az egész ruha erős sicherheits tűkkel lett feltűzdelve, ahogy petrimamám nevezte a biztostűt, amit mindenre használt (a diványpárna varrásnál, meg a nagy terítőknél, amelyeket fel kellett gondosan tekerni, felfogni, hogy hímezni lehessen a bizonyos részeit, sarkait), és a lájbiján is mindig viselt egy-két tűt, mert sose lehet tudni, mikor lesz rá szükség! Aztán a templomban a menyasszonynak egy bizonyos ponton a fejére terítettek egy nagy kendőt, ekkor jutott eszembe a magyar mondás, hogy bekötötték a fejét, utána az a kendő a karjára került, és úgy kellett fognia, mint ahogy a pártás lányok tartják a karjukon a szőrkeszkenőt. Basszus! Mi tényleg Ázsiából jöttünk! – ezt látva, csak erre tudtam gondolni! De többször is gondoltam arra, hogy most azon a kontinensen tartózkodom, ahonnan mi, magyarok valamikor kirajzottunk!

Nem kevesebb, mint 7 pap celebrálta a szertartást, mosolyogva néztem, hogy a kántornak a könyvébe úgy volt beírva, hogy marriage cell-ebration, mintha utána egy szűk kis cellába kerülne a megházasodott ember! 😊

Az eskövő a katolikus szertartás szerint zajlott, ott Kerala államban a lakosság 18 százaléka katolikus, a kis zömök tisztelendő úr nagyon lezser volt, előbb malajálam nyelven kezdte meg a misét, aztán rákérdezett a menyasszonyra, hogy ért-e valamit, ő őszintén bevallotta, hogy semmit az égvilágon!, ezután az atya angolra fordította a szót, utána már végig angolul beszéltek, csak a templomi énekeket fújták saját anyanyelvükön.

A végén áldást osztottak, de nem sajnálták senkitől a pászkát, mint itthon (tudjuk: csak az részesülhet az áldásban, aki katolikus, és aki meggyónt előzőleg!), még engem is odaszólítottak, szerencsére tudtam mit kell mondani. 😉 Lacim katolikus, megtanított, erre olyan büszke vagyok: A pap azt mondja: Krisztus teste!, te pedig csak simán rávágod, hogy Ámen! Egyszerű, és sose lehet tudni, mikor van rá szükséged, mikor kell magadat katolikusnak álcáznod 🙂 Az esketés szövege pedig tisztára a mi “hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek…” csak éppen angolul. Akkor ki is szökött egy könnycsepp a szememből. Nem létezik, hogy ennyire egységes legyen a világ!

És itt a bojt az indiai nő ruháján, emlékszem, amikor engem kalotaszegi viseletbe öltöztettek, akkora nagy bojtok csűngtek a hátamon, hogy enyhén fulladoztam, ahogy húzták hátul lefelé a nyakamat. Na ez nem éppen akkora, de maga a tény, hogy hátul ott vannak a bojtok a ruhán, érdekes egybeesés. Itt vonulunk be az étterembe, tulajdonképpen olyan volt, mint egy kultúrház, csak sokkal nagyobb, mert ott egy lagziba több ezer ember is elmegy.

Aztán ettünk, Indiában kézzel esznek, kipróbáltam, olyan, mint amikor az ember otthon jóízűen kitörölgeti a tányérját. De a lagziba mi azért evőeszközöket használtunk. Ott már jobbanesett kanállal, villával az étel. És főleg, hogy hoztak egy sűrű zöldséglevest, a kínai levesekre emlékeztetett, finom volt, és jólesett, nekem már nagyon hiányzott a léféle. Aztán volt valami kucsmagombaféleség piros mártással, az nagyon ízlett, a lagziban svédasztal volt igazából, mert mindent oda kitettek elénk, és mi, a vendégek szedtünk maguknak, abból, ami szimpatikusabbnak tűnt. Egyfajta marhahúst is hoztak, de reszelve vagy hogyan, úgy volt kisütve apró, szálkás darabokban, nem kóstoltam meg, csak vega kajákat ettem, és ami engem meglepett, hogy ott a vendéglők cégére fölé is úgy van kiírvam, hogy Nonvegetáriánus és vegetáriánus étel 😊. Ebből arra következtettem, hogy ezen a nagyrészt katolikusok és muzulmánok lakta vidéken is azért kevesebb a húsevő, mint a vegetariánus.

A terem nagyon mély befelé, mégse fért el mindenki egyszerre, aki befejezte az étkezést, átadta a helyét a következőnek, így több száz, talán több ezer lakodalmast is megvendégelhettek!

Meglepett, hogy India ezen a délnyugati részén nem szent a tehén, és hogy van egy csomó katolikus templom, a sok mecset mellett, mert az is van egy csomó, és hagyomány ide vagy oda, azért láttam robogón közlekedő nőket is. Van aki egyedül utazik, van aki a férjével, és féloldalasan ül fel a háta mögé, mint ahogy régen a nemes hölgyek ültek a lóra. De akármilyen modern egy nő, az egészen biztos, hogy ha férfival utazik, az vagy a férje, vagy a testvére, semmiesetre sem az udvarlója. Ott nincs ilyen, nem engedik el a lányokat a fiúkkal moziba sem! Pedig a moziipar az virágzik, ismerjük a híres bollywoodi filmipart!

Sajnos az öt nap alatt egyetlen elefánthoz se volt szerencsém, pedig a vőlegény elvitt minket terepjáróval (ott mindenki azzal jár, mert a vidéki és az erdei utak nagyon rosszak) olyan helyekre, ahol valós esély van elefántot látni, de csak elefántürüléket láttunk az útmentén, és egy vízparthoz közeli parkolót, ahol a turisták szokták várni az országot jelképező ázsiai elefántot. Most ott is csend volt, és néma várakozás. Kicsit szürkülődött már, a kép ezért homályos. Hazafelé menet hallottuk, hogy mégiscsak leereszkedtek később a partra a szakrális állatok, ilyenkor a szállodák egymást értesítik, és minden turista rohan a helyszínre. Én sajnos csak a reptéren fotózkodtam… műelefántokkal…😃

Az út, amit akartam

Ez a kép egy vízesés tetején készült, csak most a szárazabb időszakban elapad a vize

Újabban kezdek belelátni az emberek lelkébe, el is “panaszoltam” ezt (mert nem szórakoztató cseppett sem, ez az emberi Dr. Dolittle képesség), felfedtem egy idős barátnőm előtt, aki figyelmeztetett, hogy ez isteni adottság, áldás, és az isteni áldásban nem szabad kételkedni! Ha álmodok valamit, aminek számomra jelentősége van, ha sejtem kicsit erősebben, ki pukkasztotta ki a bicajom kerekét (!), ha belelátok az emberek gondolataiba, azt nagyon komolyan kell venni!

Ott ült mellettem a Kocsinből Dohába tartó repülőn egy nagyon szigorú képű finn hölgy, nem beszélgetett velem, csak egyszer utasított angolul, hogy amíg ő a mosdóba vonul, ha közben netán jönne a légikísérő, a crew, akkor rendeljek neki egy vörös bort! Úgy is tettem, megköszönte egy fejbiccentéssel ugyanolyan komolyan, még egy halvány mosolyt sem küldött felém, visszaült a helyére, és elővette vaskos kötetét. Onnan jöttem rá, hogy finn, hogy finn nyelvű könyvet olvasott. Ő volt az egyetlen “fehérnép” hármunkon kívül a kocsini repülőtéren (Kerala fővárosa), mást nem is láttam rajtunk kívül a fedélzeten sem, még a légikísérők közül sem tartozott senki kaukázusi fajunkhoz. A repülőtársaságot, amivel utaztunk, Qatar működteti.

Ez a kerti hajnalka, ez most virágzik ott, szabadon, mint minden nálunk dísznövényként tartott virág. Így láttam én, és így látta a telefonom! Kb így látom én az álom és a valóság közötti különbséget, a fotó csak illusztráció, mert a kép itthon készült a nyáron, de a kerti hajnalka ott is pont ugyanilyen!

A finn nyelvet meg onnan ismerem, hogy Lacim figyelmetlenségében véletlenül az Alkimistát finnül rendelte meg az internetről egy kliensnek, szép piros kötet volt, csak épp úgy írta rajta, hogy Alkimisti, és én ennek köszönhetem az indiai utam! Hogy miért? Hát azért mert megosztottam a facebookon a könyv borítóját olyan címszó alatt, hogy hátha az ismerőseim közül valaki kitalálja milyen nyelven is írták, mert én erre képtelen vagyok. Hajni volt kolleganőm egyből reagált, elkezdtük tartani a kapcsolatot, és így én aztán kaptam tőle ajándékba egy mini-világutazást. Ilyen emberek is léteznek a világon!

Én akkor nem ismertem még fel az úgymond állítólagos rokon nyelvet, és a kötet sem tartalmazta a technikai adatok között legalább a város nevét, ahol kiadták, de Hajni barátnőm számára, aki jártas mindenfelé, az északi nyelv felismerése nem jelentett különösebb gondot. Az Alkimistát egyetemista koromban olvastam nagy lelkesedéssel, és csak rémlik, hogy egy pásztorról meg egy nagyutazásról szól, ami engem akkor nagyon lelkesített. Azóta se olvastam több Coelho-t, nincs is szándékomban. De ez a könyv most már véglegesen a szent ereklyéim közé tartozik, mert akkor is, 91-ben elindított bennem valamit (elkezdtem hevesen vágyakozni a messzeségbe, főleg keletre), most pedig azt hivatásszerűen ki is teljesítette. Köszike Palikám!(Neki szabad így megköszönni, a Paulo-nak?)

Hajnival ekkor márciusban vagy májusban, már nem emlékszem pontosan, újraszövődött és elmélyült a kapcsolatunk, amit 15 éve szüneteltettünk, objektív okok miatt természetesen, hiszen ő elment a rádiótól, új munkahelyet keresett, és többé nem találkoztunk, de a facebook, aminek szintén hálás vagyok (Köszi Mark!!! :), újra összehozza az embereket. Így jutottam el az Újvilágba is, amikor 2009-ben a közösségi oldalon megtaláltam régi padtársnőmet, és egykori barátnőmet, Mildredet. Milyen érdekes a névadás is, nomen ist omen, már akkor el volt döntve, amikor neki az édesanyja ezt a nevet szánta, hogy Amerika lesz a befogadó hazája.

Ez Doha fentről, repülőből fotózva, hihetetlen! Tényleg az az érzése az embernek, hogy a Csillagok Háborúja Halálcsillagának légikikötőjét látja! Egyik legújabb és a leglátványosabban fejlődő város – ezt tartják róla.

Majd elmesélem Indiát részletesen, most egyelőre még az élményeken kérőzöm, jegyzeteltem végig, de most még a fejemben csak így csaponganak az emlékképek, nem is tudom mit hova írtam fel, majd a lagzival fogom kezdeni. Nehéz út volt, keveset aludtunk végig, sokat láttunk, ahhoz képest, hogy csak 4 teljes nap állt rendelkezésünkre, nekem még menedzselnem kellett a családom értetlenségét is, amikor hirtelen kiderült, hogy elutazom, itthagyom Lacit az ünnepek alatt, nem is tudtam kezelni rendesen ezt a helyzetet, a vásárhelyi reptérről írtam egy családi FB bejegyzést, hogy mindenkihez egyszerre jusson el az információ, hogy hamarosan indul a gépem Londonba, onnan pedig másnap hajnalba Indiába, Keralába.

Az egyik “sárga folyó” partján, nem azért sárga, mert mocskos, hanem mert nagyon agyagos a talaj, és azért van nálam a kis nevetséges retiküll, mert csak azt hoztam a lagzira, és nem volt mibe tennem a telefonomat, pzs-t és más apróságokat erre a kis kirándulásra. Elindultunk a szállodából egyet járni a lagzi előtt való napon, aztán kétórás séta lett belőle, a szoknyámon meg hazahoztam egy csomó magot, elválik majd, mi fog belőle kikelni! Olyan magok, amelyek rátapadnak az ember ruhájára, hogy minél jobban elterjedhessenek a nagyvilágban, hát ezek most tudták hova kapaszkodjanak!

Apropó a légikikötők, Dohába arrafele menet sötétedés után érkeztünk, az valami science fiction, ami ott van, belül is, kívül is, fentről is, egy olyan látványt nyújt, ami szerény erdélyi mivoltom számára sokkolóan hatott, amit egyhamar biztos nem tudok feledni. Sietnünk kellett az átszállással, én mindig maradoztam le, hogy fényképezzek, visszafelé meg még nagyobb volt a rohanás, késett a kocsin-i gép, egy tisztviselő elénk is jött a mozdójárdán, hogy nehogy eltévedjünk a beszállókapu felé, mert már csak pár perc volt a gép indulásáig, haton voltunk az indiai gépről, akikre vártak: mi négyen a lakodalmasok, és még két tőlünk független utas. Mert Hajni férjhezmenni utazott Indiába, Munnarba és Mankulámba, pontosabban, a hagyományos szertartás szerint, számára rendezett lagziba. Erről részletesen majd a következőkben, nagyon izgalmasnak találtam, és hasonlóságokat fedeztem fel a kispetri szokások és a mankulamiak között. Ez egy kétezer lakosú “kistelepülés”. Munnarban pedig, a turistaközpontban azért voltunk, mert ott szállásoltak el bennünket.

A dohai reptér belseje, minden csillog-villog!

A mozgójárdán futva mentünk, és röhögtük, hogy milyen jól fog most a futópadon szerzett tapasztalat, hogy nem tántorodunk meg! De a repülő az szerencsére nem vonat, az megvár, persze feltételezem, ha nem késel több óra hosszat. Az indiai járaton arrafelé megismerkedtem egy helybéli fiatalemberrel, aki Qatarban dolgozik egy olajfinomítónál, offshore vállalkozás, a vizen működik, és francia cég. Mesélte, jól keres, otthon várja a felesége és a két kisgyereke, havonta egyszer jár haza Kocsinba, a helybéliek közül sokan dolgoznak Qatarba, ami magas életszinvonalat biztosít, még közös fotót is készítettünk, ígérte felvesz a facebookon, és elküldi a képet, de aztán valoszínűleg elfelejtette.

Egy igazi indiai bácsi a háttérben, ez már az étteremben készült, a mankulámi középiskolával szembeni “kultúrotthonban”, ez az épület is a kispetri komplexumra emlékeztetett, ahol moziterem is volt, meg rendezvényekre, mulatságokra alkalmas külön helyiség, színpaddal. Majd több képet is mutatok a következő blogbejegyzésben! Mulatságról itt nemigazán beszélhetünk, mert ezen a lagzin nem volt sem zene, és nem is táncoltak, csak asztalozás volt, és végtelenül hosszantartó fényképezkedés. Mindenki fotózkodni akart az ifjú párral, főleg, hogy a menyasszony fehér volt! Az idős helybéli férfi lungit visel, nem nadrágot, az idősek közül majdnem senki sem hord rendes nadrágot, csak lungit, ami egy téglalap formájúra szabott anyag, amit egyszerűen a derekuk köré tekernek.

A finn vénkisasszony a dohai landolás alatt elkezdett a mellettem lévő ülésen sírni, potyogtak a könnyei, kérdeztem segíthetek valamit, elfordult tőlem, válaszra sem méltatott, és akkor tudatosult bennem ez a vénkisasszonysága. Milyen furán hangzik ez a szó most a 21-dik században! Rájöttem, ahogy szipogott ott mellettem, hogy egyedülálló nő, aki valószínűleg tanárnő, magányos, nagyon szigorú önmagával, soha nem talált megfelelő társra, de hamar fel is adta a keresést, sok mindent elfojt, állandóan műveli magát, utazik, hogy felfegyverkezzen tudással, mégtöbbet megtudjon a világról, ezért ez a vaskos kötet is, amit magával cipelt erre a hosszú útra, a könyv nemrég jelenhetett meg, és valószínű nagyon jó kritikákat kapott, ezért olvassa, mert napirenden akar lenni mindennel, ami éppen a köznyelv témája, de megfigyeltem, hogy erőlteti az olvasását, letette, újra olvasni kezdte, nem tetszett neki annyira a könyv, hogy a figyelmét lekösse! A sok elfojtás és az önmagával szembeni szigor azonban néha idevezet, hogy időnként muszáj, hogy elsírja magát. Biztos voltam benne, hogy nem először történik ez meg vele, ez az elpityeredés, és elkeseredésének semmi esetre sem az az oka, hogy mondjuk nemrég meghalt volna valakije. Egy kolozsvári ismerősömre is nagyon emlékeztetett a kinézete és a tartása, és az arcvonásai is kicsit hasonlítottak az övéire, aki szintén középiskolai tanár, rendszeresen jár kulturális eseményekre, a rádióhoz közeli buszmegállóban gyakran találkoztam vele, nagyon komoly, mindig szigorú képet vág, és szintén egyedülálló. Mindez egy pár másodperc alatt cikázott át az agyamon, és tudjuk, hogy az isteni “adottságban” nem szabad kételkedni! Most már felcsaphatok jósnőnek, még csak a sejtéseimben kell megtanulnom istenigazából megbíznom! :)))

A lagzi előtti estén lementem a szálloda melletti kertbe, Munnar egy hegyiüdülő, India Szinajája, tudtam meg Hajnitól, és ott tapasztaltam meg, hogy a magaslati levegő – akár Erdélyben vagyunk, akár Indiában – minden hegytetőn ugyanaz. Sötét volt már, nem találtam meg a kiskaput (ami levezet a vas-falábon forgó kunyhóhoz – feltettem egy képet a facebookra, ha láttátok, a fára épített házikóval, itt fenn a képen elég homályosan látszik), hát kénytelen voltam átlépni az alacsony sövénykerítést! Persze az is csak amolyan turistacsalogató, tiszta vasból van a fatörzs is meg a kunyhó is, barnára festve, hogy a természetességet utánozza. A kis létrán fel lehet kapaszkodni, a házikónak van terasza, de nem lehet bemenni a belsejébe, az zárva van.

A tető az mégse vasból van :), és a díszletként szolgáló lámpa az meg pont olyan, mint a mi régi petróleumlámpánk!

Hát lemásztam az emeletes kunyhó lépcsőfokain, és elindultam lefelé a kikövezett ösvényen, ez az esőzések lejárta utáni időszak, tavasz van most Indiában, elmúlt az úgynevezett tél, vagy inkább csapadékos periódus, árvíz is volt azalatt, az újságok arról cikkeztek, hogy hogyan hozzák helyre a délnyugati Kerala államban az árvíz súlytotta vidékeket. Találtam egy padot, aztán lejjebb a völgyben még egyet, arra leültem, mert lejjebb már elég sárosak, agyagosak voltak a kövek is, nem tudtam volna elkerülni a sárt, és hallgattam a vízcsobogást, lenn zajlott a folyó, felettem elrepült egy ugyanolyan denevér, mint amilyen nálunk él, ciripeltek a tücskök, néha egy-egy madárhangot is hallottam, nem hittem el, hogy én most éppen Indiában vagyok, és annyira petri-lagzi fílingem támadt. Ott a kalotaszegi kisfalumban is hegyilevegő volt este, amikor kiültem a kapu elé, három hatalmas fenyő állt a petri-nagymamám házával és a hősök kövével szemben, a kis főtéren, éjszaka mindig hűvös volt, az volt az első hegyi élményem tulajdonképpen, meg a sztánai állomás, amely egy magaslaton állt, mint egy templom, Petrihez képest az volt igazán számomra a hegytető!

A másik “koszorúslány” bizonyult jobb segítségnek, a kép szintén a vízesésnél készült. A háta mögött a szakadék.

Ott ültem a munnári szálloda aljában megígézve, és eszembejutott milyen izgalommal készültem tinikoromban Petriben minden szombaton este a zsúrra, vagy néha a lakodalmakra, milyen egzotikus csodavilágot jelentett az az eldugott kisfalu nekem, pedig csak száz kilométerre esett Somlyóújlaktól, ahol nevelkedtem, de szokásokban, hagyományban, viseletben, tájszólásban, mindenben gyökeresen eltért a miénktől. És azért is volt ez a nagy eltérés, mert közelebb állt a nagyvároshoz, Kolozsvárhoz, az asszonyok a varrotasaikat még Lengyelországban is árulták annak idején, amikor útlevelet csak kétévente engedélyeztek, de ők kivárták, kivarrták, és elcipelték a nemes árut külföldre, a lányok is emancipáltabbak voltak nálam, ha hiszitek ha nem, én ott láttam életemben először spray-t. Kérdeztek: “Nem ismered? Mondd meg anyukádnak vegyen neked is!” Az én anyukám persze nem festette magát, “nem hordott bubifrizurát”, azért azt hordott, de nem használt parfümöt, spray formájában sem, és én is ezt örököltem valahogy, nekem se annyira fontos ez még ma sem, most is eléggé elmaradott vagyok a kenceficék terén, csak amatőr módon festem magam, és csak szemkrémet szoktam vásárolni, de azt is rámerőltetik, hogy most már, ebben a korban, muszáj!

Hát hagytam, hogy a menyasszonnyal fenn a szállodai szobában a másik “koszorúslány” foglalkozzon, készítse fel lelkileg-testileg, próbálja ki rajta a másnapi sminkelést, beszéljék meg a szervezéssel kapcsolatos részleteket, gondoltam, amúgy is csak útban lennék (nem lévén egy kimondottan gyakorlatias alkat), én pedig teljesen átadtam magam a hegy varázsának!

Végül egy lagzis képpel búcsúzom, itt már annyira szorította a szári a derekamat, hogy ez meglátszik elkényszeredett vonásaimon is, de a kevés alvás is megtette a magáét. Pedig a kalotaszegi viselet sem semmi, amikor húzza a nyakad hátulról a nehéz bojt, és szorít a mellény. Itt is láttam hátul bojtos ruhát, nem minden nő szárit visel. A következő rész izgalmasabb lesz, ígérem, de kérlek, engedjetek időt nekem, hogy leülepedjenek bennem a dolgok 🙂 Ez a kislány és anyukája jót szórakoztak rajtam, amikor kijelentettem, hogy jól fogna néha, mint például most, ha több kezem is volna, mint Vishnu-nak vagy Sívának, hogy egyidőben fotózhassak is, tortát is ehessek, és a retikülömet is tartsam. (Ott az anyukák nagyon vigyáznak ám a kislányaikra, egy percre se hagyják őket magukra, nincs olyan, hogy elmegyünk a zsúrba/diszkóba szombat este!!)

Kinevezték

egy intézmény vezetőjévé, megosztotta a facebookon, és volt három like-ja!

Erre azt mondta, mintegy önmaga megnyugtatásaként: én nem azért vagyok, hogy szeressenek, hanem hogy kiosszam a munkát!

Szerencsére a FB demokratikus elveken alapszik. Az ember késztetést érez, hogy valamit like-oljon, megteszi, vagy udvariasságból teszi, vagy udvariasságból vagy tiszteletből kéne ugyan like-oljon egy posztot, de valami ott belül megakadályozza ebben!

Eltelik egy kis fészbukk idő (az ember idejéből), és lassan letisztulnak belül a dolgok, van akiben annyira, hogy kilép a rendszerből, van akiben olyannyira, hogy passzív szereplőjévé válik a közösségi oldalnak, van, aki úgy dönt, hogy aktív marad, de elkezd nagyon szelektálni, megosztásokban is, és  véleménynyilvánításban is, a like-okról nem is beszélve.

Legalább ebben a virtuális térben legyünk, lehessünk önmagunk, és ne legyünk a társadalom kiszolgáltatottjai! Itt nem számít, hogy a munkahelyen megaláztak, sarokbaszorítottak, mint egy magatehetetlen állatot, övön aluli ütéseket mértek rád! Itt önmagad lehetsz, egyenrangú barátja-ismerőse mindenkinek, itt senki nem parancsolhat abban, hogy milyen videót nézel meg, melyik fotóra kattintasz rá (anélkül, hogy like-olnád :)), és melyik poszt esetében döntesz úgy, hogy nyomsz egy like-ot!

A kisember is ugyanolyan egyenrangú fél itt, mint a vezérigazgató, akit talán megfélemlítéses alapon, idegalapon likeolnak (ahogy LAcim viccesen mindenre rámondja) az alkalmazottai, de lehet, hogy mégsem!? Azt hiszitek, hogy ők boldogok ott fenn? Ugyanolyan magányosak, ugyanolyan elhagyatottak, és ugyanúgy egyedülmaradnak a problémáikkal, mint mi, itt lenn!  

Csakhogy nekik megvan rá a lehetőségük, hogy kitombolják magukat!  Hogy kiöntsék a mérgüket az alkalmazottakon! Most hallgatom a Quo Vadist hangoskönyv formájában. Kimaradt az olvasmányaimból, pedig otthon megvolt, és érdekelhetett volna, hiszen a szerző, Sienkiewicz, ezért a könyvért kapott Nóbel díjat! De én rossz kislány voltam, egy csomó mindent nem olvastam el, és most ennek iszom a levét, megérdemelten!

Szóval Néró meg Cézár, meg a náluknál kisebbek is, mint például Marcus Vinicius konzul, amikor vágyaik nem teljesültek, objektív okok miatt, akaratukat nem tudták érvényesíteni (hiába voltak földi Istenek, az égiek néha nem akartak nekik sem engedelmeskedni!), akkor megkorbácsoltattak egy rabszolgájukat, vagy több rabszolgát is a készletből, ahogy a kedvük tartotta. Egész éjjel hallgatták nagy érvezettel és beteges kéllyel a szegény szenvedő, kiszolgáltatott ember nyöszörgését, állati vonítását, fájdalmas kiáltását, és attól reggelig lehiggadtak, megnyugodtak. Kiengedték a gőzt, ahogy ma mondanánk.

Ma sincs ez másként, csak ma lelki korbácsütéseket mérnek ránk! Aki nem a saját maga ura, nem intézményvezető, nincs jólmenő vállalkozása történetesen, az igenis modernkori rabszolga, akit mindig hatalmi pozícióból hallgattatnak el, vagy szóhoz se hagynak jutni, hogy érvelhessen, megvédje az igazát. 

Éljen a FACEBOOK demokrácia!!!