Szederfóbia

Egy kolleganőm azt ígérte nekem hajdanán, amikor még javában aktiváltam az állatmentőknél, hogy három kutyát fog örökbefogadni a menhelyről, majd ha házba költözik! Persze azóta se költözött házba, de most már megmondanám neki, hogy kettő is sok! Még azt is megkérdik tőlem, hogy miért ugatnak, ha valaki elmegy az utcán, nem lenne elég csak akkor acsarkodni, ha valaki be akar jönni a kapun? Én is szeretném ezt, de nem tudom, hogy értessem meg velük, mármint a kutyákkal? Legfeljebb úgy, hogy mindennap dél körül jól megsétáltatom őket, s akkor én se fogok senkire se acsarkodni, még arra se, aki legszívesebben kitekerné valamennyi kakasom nyakát, csak azért mert, hajnalban a kukorékolásuk felébreszti. Apropó a kakasok, egy rokonunk már feliratkozott egy kiskakasra, az ajánlat akkora érvényes, természetesen, amikor majd falun a házát felújítja, és párjával odaköltöznek. Szerintem addigra az én hangoskodó szárnyasaim rég itthagyják már ezt a siralomvölgyet! Egyet elvittem anyámhoz, és olyan szépen sétálgatott az udvaron, még a szárnytollait is vissszavágtuk apámmal, hogy ne repülje át a kerítést. Másnap elutaztunk, erre anyám gyorsan hívott egy segítséget, és levágták. Egy napból állt a szépséges szabad élete, még a Bodrival is összebarátkoztak.

Eléggé megdöbbentő ez a kép! Vajon, ha anyám ezt látta volna hétfőn reggel, még levágatta volna a Struccot? Nekünk ajándékozta a szívét! Lelkét, testét, mindenét! És főleg az életét! Volt pár döbbenetes képem az utóbbi időben, amelyek elgondolkoztatják az embert, hogy mi lehet a mi háromdimenziós világunk mögött vagy azon túl? Voltam egy temetésen például, nem túl régen, az özvegy megkért, hogy fotózzak, és egy véletlenül elkattintott képen megjelent a halott profilja, persze semmiképpen nem lehetett rajta, mert fedett koporsóban temették, és a kép a remeteszegi kápolna teraszán készült, ahol ő, annak rendje és módja szerint, fel volt ravatalozva. Csak sokkal később, hónapok múlva vettem észre, találtam meg a fotót, amikor próbáltam a fotóalbumomban rendet rakni. Azért ez már nem hiszem, hogy csupán a fény és árnyék játéka lehetett.

Idén volt tíz éve, hogy elhunyt Elizabeth Taylor. Nem tartottam számon, csak like-oltam az oldalát a Facebookon, most már hála a közösségi oldalnak minden nagy sztár virtuálisan továbbél, és szembejött velem egy “posztja”, így hát rákerestem. S megnéztem egy régi 1958-as filmjét, Macska a forró bádogtetőn (imádom Tennessee Williams-szet, pedig ha jobban odafigyelünk, sokminden az emberi kapcsolatok terén lehet már nem úgy zajlik, mint az ő darabjaiban), Paul Newman, a férjet alakítja, (mindketten olyan fiatalok még), most olvasom róla a wikin, hogy apai nagyapja magyar zsidó volt. Lehet ma már egy elhidegült párkapcsolat nem oldódna meg egy családi válságtól, nem lényeges, de engem legjobban az fogott meg, hogy Brick (így hívják az Oszkárdíjas népszerű színészt, aki itt az alkoholista kisebbik fiú szerepét játsza) bevallja halálos beteg apjának, hogy addig kell vedelnie a viszkit, ameddig kattan egyet az agya, lenyugszik, és a lelkiismerete nem kínozza többet. Most az erdőben masírozva a kutyákkal, én is rájöttem, hogy addig kell felfele menetelnem rendületlenül az erdei úton, ameddig az én agyam is lezsibbad, és a nyugtalanító gondolatok elcsitulnak benne: miért hagytam feláldozni a Struccot, bármennyire agresszív is volt, és mi lesz a többiekkel? Annyi kakas van a környéken, miért pont az én kakasaim zavarják a nyugalmat? Kettőt már odaígértem egy kollegámnak, aztán, hogy mi lesz velük, csak az Isten tudja…

Kilátás az előszobából, lehet csak a macsekok értenek velem egyet, de engem ez a látvány annyira relaxál! Főkakas a háreme két tagjával, Fehérkével és Fürjjel, valamint Fehérkakas és háttal a Kopasz.

A mágikus Feketét csak a holttestemen keresztül, Barnika Fővezér meg olyan kis önérzetes, szeretnivaló, vakmerő, fogalma sincs erről a kegyetlen emberi világról, ő védi a jérceháremét, velem is szembeszáll (különben hímtársaival jól megfér), a közelembe jön, meglebegteti szárnyait, így gyűjt bátorságot, majd felfújja nyakán a sörényét, és hősiesen nekemugrik. Olyan bátor kisoroszlán! Most hogyan szembesítsem azzal, hogy az élete egy fabatkát sem ér, késélen táncol, és a tenor, csengő hangja, amire ő annyira de annyira büszke, hogy naponta többször megvillogtatja tehetségét, nagyon sérti egyesek fülét? Nincs szívem ezt neki tudomására hozni, ő egy tyúkudvar-univerzumban él (persze ezt időközben már túllépte, mert megismerte az egész telket, összes kis szegletét, kiskertestől, teraszostól mindenestől), és azt hiszi, hogy ő ennek a világnak a kapitánya, védelmező vitéze. Ha valaki venné a fáradtságot, és velem együtt próbálná megfigyelni a baromfiak mindennapjait, nagyon meglepődne. Mennyire furfangosak, leleményesek, milyen pihenő- és búvóhelyeket találnak maguknak, hogyan fürödnek édeskettesben félórákat a homokban, a jércék hogyan járnak túl a kakasok eszén, amikor nincs kedvük hetyepetyélni, és hogyan “lop” magának egy kis élvezetet a kopasz, akit szárnyascsajok nemigazán komálnak. Nem is tudtam, hogy a kopaszság hátrány a baromfitársadalomban is! 🤔 Egy tyúkfarmon, ahol összezárva élnek, kevés mozgástérrel, lehet, hogy tragikus lenne a négy kakas jelenléte, de itt, ahol minden reggel felfedező útra indulnak, hol a diófa alatt kapirgálnak, hol a kert másik végében, a kismedence körül, itt nagyon is megférnek egymás mellett. Csak mi emberek is férnénk meg ugyanígy!

Nem tudom mennyire sikerült kikattintani az agyamat az erdei séta alatt, annyi tény, hogy visszafelé jövet eldöntöttem: mindennap átverekedem magam a lekaszálatlan mezőn, és végigjárom ezt az útvonalat. Ha sietek, és még vizet sem állok meg inni, akkor kb 15 perc alatt az erdő alá érek.

Egy lélek sem volt sehol, még egy nyúllal sem találkoztunk, és már épp megfogalmaztam magamban, hogy milyen steril ez az erdő, a szederbokrok kivételével, nincs semmi mozgás, semmi ehető, még egy száraz, rothadt gombát se találtam a földön, amikor látom, hogy jön szembe velem két félmeztelen ember, egy erősen lebarnult nő és egy férfi. A férfinak átható kék szemei voltak, csak rövidnadrágot viselt és szandállt, a nőn ehhez képest pluszban egy rövid, köldökön felül végetérő majó is volt. Megkötöm az állataimat, mire a férfi megszólal románul: Na lássuk, mi van ezekkel a kutyákkal! Hirtelen megijedtem, mi az ördögöt akarhatnak tőlem? Olyan eszelősnek tűnt a tekintete, a nő pedig annyira fekete volt, hogy az ijesztett meg. Őszinte vagyok, na! Aztán kiderült, hogy Amerikában élnek, csak barátkozni akartak Milo-val s Macival, itt nyaralnak, s gyakran kirándulnak. Meséltek egy feltúrt óriáshangyabolyról, hogy arra gyanakodtak, hogy hangyászmedve járt ott, én meg egy lehetséges őzike fekhelyről számoltam be, amit a négylábúak erősen megszaglásztak. Említették ők is a szedret, de nem mertek enni belőle, mert nem voltak biztosak benne, hogy ehető. Próbáltam meggyőzni őket, mutattam a kezeimet, hogy milyen lilák a nagy zabálástól, de láttam, nem jártam sikerrel. Gondoltam magamban: féltek a szedertől, s közben a kullancsoktól nem! Ilyen öltözetlenül az erdőben császkálni nem ajánlatos, még én is azt mondom, pedig én sem tartok tőlük, de azért jobb elkerülni a kis sunyi parazitákat. Miért bonyolítsuk az életünket, ha nem muszáj! De lehet ők be vannak már oltva kullancs ellen is! Nyugaton ez nagy divat. Majd ha “erdei gyümölcsmérgezés” ellen is beoltatják magukat, akkor majd meg merik kóstolni a vadon termett szedret! 😀

Maci talált egy koponyacsontot, megszidtam, hogy megszentségteleníti egy lehetséges fajtársa emlékét.

Ez a kép még a pocsolya megtalálása előtt készült, maradt egy kis víztócsa ebben a nagy szárazságban, egy bemélyedésben, abból ittak, aztán bele is csücsültek, s utána lerázták a sarat magukról a közvetlen közelemben, úgy hogy az amerikaiak már ilyen állapotban találtak bennünket, nekik is okuk lehetett némi előítéletre. 😀 Hazaérve aztán megnéztem még egy filmet Elizabeth Taylor főszereplésével, a híres Nem félünk a farkastól filmadaptációját, ahol “kétszeres” férjével, Richard Burtonnel játszik. Kétszeres, mert kétszer ment hozzá, itt jöttek össze, állítólag, ez alatt a forgatás alatt. A darabot Edward Albee 1961 és 1962 között írta. És most lehetőleg szó szerint idézem a párbeszédet a fiatal biológus és az idősebb történész között, utóbbi a Burton (kb a 25-dik perctől hallható):

“A génjeink átrendezésével mindenkit egyformára gyúrhattok! Gondolom a művészeteknek lassan bealkonyul, de jön a magadfajtájúak civilizációja, a kultúrák, fajok nyilván eltűnnek, a hangyák átveszik az uralmat!” A biológus válasza: “Hát ehhez nem sokat értesz!” Burton: “De a történelemhez igen! És megérzem a veszélyt! Nem lelkesít a távlat, nagyon sötéten látom ezt a dolgot!” -hangzik el 66-ban egy filmben, amelynek szövegét a hatvanas évek elején írták, amikor még a kromoszóma szó sem volt túlságosan használatos a köznyelvben, a géntechnológia fogalma talán nem is létezett! Kis túlzással, megjósolta a jövőt, ahogy a kultúrára vonatkozó konkrét előrejelzést Woody Allen is megfogalmazza Manhattan című alkotásában, 1979-ben. Az is sokkoló, hogy mennyire jelen volt már akkor a televíziózásban a népbutítás! – a kis komikus ördög, akit különben imádok, emiatt hagyja ott tévés állását a filmben.

Liz Tayler és Burton szemben egymással, a háttérben a biológus a butácska feleségével. Ezek az ijesztő kékszemű szőke magasak! 😂

Most egy csúnya fotóval fogom befejezni. Így nézett ki az udvarom ezelőtt pontosan három évvel, a FB dobta fel ezt az emléket, még meg is osztottam akkor, csupaszcsiga invázió idején! Szörnyűség! Na ez most hála a szárnyas srácoknak megszűnt, igaz, hogy a veteményeskertemnek is annyi, így a csigák sincs már miben olyan nagy kárt tegyenek. Azért ne túlozzak, maradtak még majorságmentes, feltáratlan területek! Egy ideig… Szóval két kakaska (Fehér és a Kopasz) hamarosan költözik a kollegámhoz falura, ez már eldöntetett, s megmarad a Fővezér meg a Mágikus. Aztán Isten irgalmazzon mindannyiuknak! 😊

U.I.: Esetleges további panaszokat hajlandó vagyok friss házitojással orvosolni!

Amit nem fogok megbánni!

Na álljon meg a menet! Mindig egyetértek ezekkel a nagy bölcseletekkel, de komolyan, sőt hajlok arra, hogy mindig igazat adjak nekik, de most már tik-tok-on is szembejött velem, hogy mit bán meg a halálos ágyán az ember, és rájöttem, hogy velem valami baj van! Mert én általában azt szoktam megbánni, amit teszek, tettem, nem azt, amit kihagytam! Azt, hogy túl gyakran mondtam, szeretlek! annak is, akinek nem kellett volna, hogy nem maradtam benne egy biztonságos kapcsolatban, amikor benne kellett volna maradnom, hogy mindig túl nagyot álmodtam, amibe aztán beletört a bicskám, hogy nem törődtem eléggé azzal, mit gondolnak mások rólam, mert lehet akkor visszafogtam volna kicsit magam, és életem ponyvaregényét sem írnám meg! 😀 És amikor utazni lehetett mindigis utaztam, elutaztam akkor is, amikor nem volt rá pénzem… Inkább ettem a szárazkenyeret Rómában, csak hogy láthassam a Fontana di trevit.

Ott, aki azt a pénzérmét dobja a kútba, az apám. 😉 Jó lett volna, ha ő lett volna, de nem ő volt sajnos, csak az az idegen úr meglepően hasonlított rá. Apu is pont így dobta volna, aki ismeri őt, egyet fog érteni velem. És azt a tényt, hogy túl kevés időt töltöttem a szüleimmel, azt egészen biztosan meg fogom bánni! Most hétvégén, ha minden igaz, és ha meglesz végre javítva az autónk, akkor remélem elutazhatunk Újlakra, mert annyira várnak már!

Túl keveset dolgoztam a saját magam fejlesztésén, túl keveset tanultam, olvastam, amikor lett volna rá lehetőségem sokkal többet tanulni, olvasni. Abbahagytam a síleckéket, időnap előtt (már az első nekilendülés után), és később a lovaglást se sajátítottam el rendesen. Ami pedig azt az idézőjeles “szörnyű munkahelyet” illeti, hát többször is szándékomban állt otthagyni, de valahogy a körülmények mindig ellenem játszodtak, és utólag mindig rá kellett jönnöm, hogy jól döntöttem, mert mi a frászhoz kezdenék most a rádió nélkül? Földönfutó lennék, aki még egy strandnapot se engedhet meg magának! Lacipárom nem alkalmazna könyvárusnak, így is ingerült, ha félórára beugrom hozzá, mert mindent azonnal meg szeretnék reformálni. A kiadott könyvek minősége miatt aztán a végén még engem és csakis engem terhelne a felelősség. Ezért hát job(b), ha mindenkinek megvan a maga job-ja, és egészségesebb, ha a szakmai élet a magánélettől külön van választva. Még így is olyan borzasztóak a hétvégék itthon: engem zavar, amikor ő egész nap telefonon beszél, őt meg zavarja, hogy ez engem zavar. Még szerencse, hogy nyár van, és ki lehet menni, az agyat kiszellőztetni, a kert másik végébe, ahova nem hallatszik el se tik-tok videóhang, se telefonbeszélgetés. 😀 Tudom, velem van a baj!

Most szerzem a tapasztalatokat az emeletes tyúktartás terén. Nagyon izgalmas, habár néha fárasztó, mert magasra kell nyújtogatni a kezeket. Az élelem feldobása még nem megy annyira precízen.
A világ tetején, és magasan az emberek és kakastársak fölött, de jó!! El lehet látni tiszta időben még a harmadik szomszédig is!
Ez meg a strucc hűlt helye, ide volt elkülönítve rossz magaviselete miatt, de evadált, ahogy Laci mondja, s Maci most élvezkedik benne. Milyen jó kis kuckó, pár percig igen, csak nehogy itt kelljen lakni véglegesen!!

Na akkor most vissza a földre! Lejárt a nyári szabadság, ami alatt több blogbejegyzést is elkezdtem, de egyiket se fejeztem be. Voltunk pár vizes helyen, és itthon is történtek kalandok. Például az, hogy Kicsicica egyik este megszökött, kisurrant a nappali hátsó ablakán, amit nem csuktam be rendesen, és a tapasztalt, szemfüles Öregpici, a rangidős macska, kinyitotta. A nagycicák a teraszról nem mozdultak el, de a Kicsi felfedező útra indult. Én akkor este döntöttem el, hogy másnap hátralevő két szabadnapomon a Bözödi tónál fogok sátorozni (rövidítve szeretem mondani, pedig Bözödújfalusi helyesen!), egyedül, mert Laci ebben nem akart a társam lenni, de mivel egész éjjel a Kicsit vadásztam, másnap hulla voltam, és a sátoros kaland így elmaradt, de majd bepótolom! Úgy éjfél után 1-ig az udvaron éjszakáztam, de aztán elkezdett esni, és bekényszerültem az előszobába, onnan kémleltem a kinti világot. Nem részletezem, a Kicsi megjelent, elbújt az eső elől a kölcsönkocsi alá (majd erről is lesz sztori), aztán onnan hátrafutott a teraszra, onnan vissza előre, úgy félt tőlem, mintha valamikor bántottam volna! 3 óra körül lefeküdtem elgyötörten, de kissé megnyugodva, mert legalább tudtam, hogy az udvaron tanyázik. Hajnali 5-kor Macikutya keltett, hogy engedjem ki, s amikor kimentem, gondoltam egyet, kiengedem a Kicsi “anyját” is, hátha előjön a kis haszontalan! Meséltem, hogy Cicát pótmamájának tekinti, amióta a kocsi motorházából meglepetésszerűen előbújt, lásd egy régebbi bejegyzést. Igazam lett, ott volt a virágoskertben, és úgy tett, mintha nagyon elfoglalt lenne, épp füvet reggelizett. 🤦‍♀️ Cicával közelmentünk hozzá, és akkor hozzánkszaladt, pótmamával összepuszilóztak, és én egy óvatlan pillanatban elkaptam az irháját.

Itt még mindenki a helyén van 😀😎. Sokszor azon töprengek, hogy ez a Kicsi nem vadmacska keverék-e, annyira vad a tekintete, és nem tudok a bizalmába férkőzni sehogyse. Csak a Cicán keresztül folyik a kommunikációnk. De lehet ezt már meséltem…

Na, ha ezen az uncsi részen sikerült átverekednetek magatokat (mert nem mindenki állatbolond, mint én), akkor elmondom, hogy tegnap volt az első munkanapom, és fél háromra meg is lettem sikeresen a melóval, és újra megszívleltem, hogy mi mindent nem fogok megbánnia halálos ágyamon, és akkor rájöttem, hogy azt biztos, hogy igen, ha egy ilyen gyönyörű meleg napon nem úszkálok egy kicsit! Hát összekaptam magam, és gyorsan hívtam egy taxit, mert az idő ugyebár pénz. Becsszó, 10 perc alatt a városon kívüli Apolló strandon találtam magam. Egyedül a vízzel és a sós levegővel. Még üres napágy is akadt. Szidjuk azokat az ágyakat a tengeren, hogy drágák, de annyira el tudnak szigetelni a külvilágtól, biztosítják a személyes teret, amire pedig még napozás közben is nagy szüksége van ám az embernek! Persze, amit most olvasok, hogy a román tengerparton, Mamaia-n 90 lej egy ágy, az már kissé túlzás!

Még egy forgószelet is kifogtam, hogy mik vannak!, csak úgy szálltak, keringtek a blúzok meg szoknyák, kavarogtak a levegőben, ezt az ernyőt meg felborította, s aztán ahogy jött, olyan hirtelen el is ment. Ezt csak mesélték, mert én közben a vízben mással voltam elfoglalva (masszíroztattam a nyakam a lezudóló vízsugárral).

Egyedül voltam, mégis pár beszélgetésnek a fültanuja lettem, akaratomon kívül is. Volt egy idősebb nő, aki elmesélte egy másiknak, hogyan halt meg a férje ezelőtt 13 évvel. Azt tudni kell róla, sorolta, hogy volt egy májműtétje, ciszta vagy mi, 34 éves korában, de ettől eltekintve, elég jó egészségnek örvendett. Aztán ezelőtt pont 13 évvel csúnyán elesett, és megütötte a hátgerincét. A családorvos kiállította a küldőpapírt, hogy menjenek kivizsgálásra. A klinikán az orvos nagyon inszisztált, hogy Hai sa va facem vaccin antigripal! És addig-addig győzködte őket, (olyan hatvan év körüliek lehettek akkor, ahogy én a beszélgetésből kiszűrtem), amíg beadatták maguknak az influenza elleni oltást. A férje belázasodott, bronhitiszt állapítottak meg nála, befektették a korházba. Kb. tíz napig kezelték, és egyik reggel, amikor a néni ment látogatni, már ki volt tolva ágyastól a folyósóra, letakarva, tüdőembólia végzett vele, mondták az asszisztensek. (Nem volt ideje szegény embernek azon elmélkedni, hogy mit bánjon meg és mit ne!) A családorvos összeállította a dossziét, hogy panaszt tegyenek az orvosi kamaránál, de a nő nem akart cirkuszt. Ha már úgyis megözvegyült, békében akart továbbélni. Kérdi a beszélgetőtársa: És ezek után maga beoltatja magát? Mire a néni: Én már be vagyok oltva, pfizerrel. De a harmadikat nem hiszem, hogy beadatom. Legyen elég ennyi!

Fura egy eset, nem tudtam, hogy az influenza elleni oltásnak is vannak ilyen “járulékos” áldozatai. Habár hallottam párszor, hogy utána nagyon rosszul voltak ismerősök, átestek egy komolyabb kis grippén. Akkor meg mire való az oltás, ha még súlyosabbá teszi a betegséget, amit lehet el se kapott volna az ember? Érthetetlen az egész. A fejlődésnek ezen a szintjén, hogyan lehetséges ez, hogy egy egyszerű influenza elleni vakcina sem teljesen biztonságos? Sőt bele is lehet halni…

Hát nem szép hely? Van aki kétszáz-háromszáz kilómétert utazik, hogy itt nyaralhasson, én meg hagyjam ki?

Három férfi a sósvízű medence másik sarkában, magyarok, amatőr zenészek. Te hallottad az hogy húzza? Megkezdi D dúrban s befejezi C mollban! Mondom neki, tartsad te a hangszintet! De nem tudja! Engem azért hívnak a cigányok zenélni, mert én tudom a szövegeket is, minden nótának legalább két versszakát, kívülről. Ők nem képesek megtanulni. A másik témát vált: Sokszor olyan dohányfüstbe muzsikáltunk, hogy hiába szellőztettem ki másnap a ruhámat, nem ért semmit, olyan büdős volt, még mosás után is éreztem azt a kocsmaszagot! A színpadra jött fel a füst, felszállt oda hozzánk. Cudar dolog az a bagózás, ismerted Ferit? Levágták mind a két lábát, csináltatott protézist, de nem tud véle járni, most ül a szekérbe! Attúl van az a nagy vérnyomás, elszűkűlnek az erek, a szív erőlködik, hogy pumpálja a vért, nekem is olyan hideg a lábom mindig, rossz a keringésem, már októberbe vastag zoknival járok. Pedig nem is cigiztem, csak ahogy mondják, a mulatságokba passzív dohányos vagy! Most nagy nekem is a vérnyomásom. Láttam az Antenna tévében azt a doktornőt, Mirela vagy Mariana Pop, már nem emlékszem pontosan, felhívta a figyelmet, hogy az ilyenek ne oltakozzanak, mert veszélyes! Csak ezt nem mondják hivatalosan! Meg akit rákkal kezelnek, annak se tesz jót! A másik, aki a nóták szövegeit birtokolja, megjegyzi: Ez a sósvíz se jó a vérnyomásosoknak, félóránál tovább nem szabad lenne benne ülni! Nagy Béla is meghalt, infarktusba, értesített a felesége, elmentem, hogy lássam, mit tudnék használni a dolgaiból, elhoztam egy állványt, de nekem egy alsó párna kéne igazán, a hegedűm alá, az meg nem volt neki. A társa replikázik: Óh, hát menj el te egy szaküzletbe, kapsz ott, amit csak akarsz, van ott minden!

Mondjon bárki, bármit az Apollóról, hogy hívő a tulaj, meg nem szabad benn szeszesitalt fogyasztani (az tán nekem nem is hiányzik olyan erősen!), meg csak a kijelölt helyeken lehet cigizni, én imádom ezt a helyet! És a nagy, édesvizű medencét még le se fotóztam, ott zajlik az igazi élet, szinte teljesen egyedül lehet lubickolni! 🧚‍♀️

Baromfiék krónikája

Van egy csodálatos film egy polipról (The Octopus, my Teacher a címe, ha jól emlékszem), apropó a tengeri gyümölcsök vásárhelyi vására!, ahol egy ember összebarátkozik egy oktopusszal, és általa betekintést nyerhet a vízidzsungel bonyolult világába, sok mindent megtud erről az igen intelligens puhatestűről, aki a végén a saját élete árán költi ki ivadékait. Megható film. És amiután végignéztem, arra gondoltam, hogy akár én is írhatnék egy sorozatot, Jelentés a tyúkudvarból címmel, amelyben elmesélem időről-időre mi minden történik szűk kis baromfivilágunkban. És megosztanám veletek azt is, hogy mi minden villan át az agyamon, tanulmányozva ezt a különleges madárvilágot, amely mások számára annyira banális és megszokott tud lenni. Mi van a fejükben ezeknek a buta tyúkoknak, ugyebár. 🤣 Hiszen tyúkeszűek!

Először is az tudatosult bennem, hogy régen, évekkel ezelőtt láttam egy vega propaganda filmecskét, ahol bemutatják, hogyan darálják le a kiskakasokat, a hasznavehetetlen szárnyasokat. Az egynapos csibék jönnek a futószalagon, elég gyors iramban, és a fürge női kezek szétválasszák a jércéket a kakasoktól, a jércék maradnak, hiszen ők tojják majd a tojásokat egy szűkös ketrecbe tömörítve, a kiskakasokat meg leeresztik egy csövön, mennek a süllyesztőbe, aztán belőlök ki tudja mi lesz? Kutyakaja, macskakaja, vagy mindkettő, vagy éppenséggel virsli? Micsoda kegyetlenség, kommentálja a film, hogy lássuk milyen áldozatokkal jár a csirkehúsfogyasztás, gyilkolászással kezdődik már az elején. Persze, ez senkit nem hat meg, és nem fog rávenni arra, hogy ezután csak a salátát pusztítsa. Legfeljebb nem nézi végig, és aztán soha többet nem nyit meg ilyen videókat. És akkor felötlött bennem, hogy ha a nagyüzemekben meg tudják különböztetni az egynapos csirkéket nemük szerint, egy gyors rápillantással, hogy melyikből lesz a tyúk és melyikből a kakas, akkor ezt az évszázadok óta gazdálkodó ember hogy-hogy még nem tudja??? Hogy amikor elmegy csirkét vásárolni, csak jércéket vegyen, és legfeljebb egyetlenegy kakaskát? Vagy tudja az eladó, de nem árulja el, mert neki minden eladó, és nem akar végül a kakasokkal a nyakán maradni? És amikor Lacinak a haverje eladta neki a 11 kiscsibét, ő is tudta ezt, pont ezért válogatta úgy őket, hogy három jérce legyen és 8 kakas? Mert utóbb voltam náluk otthon, és mintha csak egy csomó tyúkot láttam volna a tyúkudvarában. Sajnálom, hogy nem voltam szemfülesebb, épp a strandról jöttem, és az élmény jobban lekötött, mint az ő baromfiudvara.

Ezt a kopaszt el kellett különítsem, mert a Strucc bántotta, még a töklámpás is röhög rajtam!!

Mindenki az én kakasaimba köt belé. A három kutya is gond volt (velük kapcsolatban a vízszerelők tettek megjegyzést, amikor a vízóránkat lecserélték), most hálistennek csak kettő van, a cicák nem mennek ki az udvarról, azért is Hálisten! De mi a baj a kakasokkal?? Hogy kukorékolnak? De hát az is a természet egyik jellegzetes hangja. Egy csomó versikében, irodalmi műben megörökítették! Mikor hallom, hogy valaki panaszkodik a reggeli madárcsicsergésre, frászom van! Még várjanak egy kicsit, hamarosan megszűnik az is, úgyis halóban már a Föld! Anyám szerint, aki nem vágja le a kakasokat, az nem felel meg a társadalmi elvárásnak, az bolond! Nem mondta ki, de kiéreztem a hangjából! Mert mostanában sok mindent megérzek, észreveszek, még ha nem is teszem szóvá. Laci hozta rám ezt a nyomoruságot, hát most ő oldja meg, ahogy tudja, de engem hagyjanak ki ebből a kalamajkából! Mondom anyámnak, elviszem, ott az üres tyúkól, szellős tyúkketrec, majd meglesz ott magában a Strucc, mert ő az, aki bomlasztólag hat kicsiny, békés baromfitársadalmunkra. Majd szépen kukorékol otthon, igaz olyan repedtfazék a hangja egyelőre, de majd idővel csiszolódik, formálódik. Hogy mondhatok ilyet?? Nem lehet egy kakast csak úgy tartani, le kell vágni! Milyen ember az, aki egy haszontalan szárnyast csak úgy kedvtelésből megtart???

Jó, ezt lenyeltem, aztán jött az állatorvos a harmadik szomszédba, az is hallotta a kakasaim duettjét, ketten, a bariton és a tenor néha egyszerre zendítenek rá. Az is mondta, nem lesz ez így jó, a kakasok tönkreteszik idővel a tyúkokat. Sorba petélik, s ezt nem fogják hosszútávon bírni szegény tojók. Eddig nem vettem észre, hogy szenvednének, ugyanolyan jó bőrben vannak, akárcsak hím társaik, igaz, hogy reggel mindig ott állok, amíg meg nem győződöm affelől, hogy mind hozzáfértek a kukoricadarához. Most éppen csak zabpehely van (mert a búza is elfogyott, ma kell vétessek Lacival), úgyhogy egy koszton vagyok a madaraimmal. 😀 Reggelire főtt zabpelyeg a menü, fagyasztott gyümölccsel, ezt még Amerikában tanultam a vegán barátnőmtől. Ő nyakonöntötte egy kis édes szósszal is, ami nekem per pillanat nincs.

Igaz az is, hogy ez a pár hónap még nem nevezhető hosszú időszaknak, hogy levonhassam a biztos következtetéseket a jércék biztonságát illetően.

A Strucc mielőtt bekerülne a bal oldalt látható külön “cellába”. Fölötte a függőkertem, pardon, a Lacié, csak én gondozom azt is. Másfél négyzetméteres különzárka, de tíz perc után már egészen jól érzi magát benne, látja a többieket, vígan kaparász, élvezi, hogy az egész kaja csak az övé, és még hívja is a tyúkokat, hogy milyen jó falatokat talált! Szegény… Ezt fogja anyám hamarosan lenyakazni! Ha valaki, egy jótét lélek, nem fogja hamarosan örökbe fogadni…

Aztán ma reggel volt egy kis rikácsolás a tyúkudvaron, Milo is észlelte, érdekes, hogy felismeri a riadalmat a szárnyasok hangjában, érti ő is, nem kell neki magyarázat. Kiment, én is mentem utána, de nem láttunk semmit. Milo be akart kérezni a tyúkudvarba, de nem engedtem. Aztán ahogy nézelődünk ott, egyszercsak hallom, hogy mondja valaki az utcán: Nincs itthon senki!? Megyek előre, hát engem keresnek az ötödik vagy hatodik vagy nem tudom hányadik szomszédból, hogy menjek, mert a tyúkomat a mezőn megfogta egy kutya. Ellenszenves pillantást vet a Milo felé. Mondom, az enyémet biztos nem, mert most jövök tőlük, és mind megvannak. Elmagyarázom, hogy van egy kis csapat tyúk, asszem csak hárman vannak, mindennap itt sétálnak el a hátsó kerítésem előtt, lehet azokat látta. Na jó, tehát nem a magáé – hagyja rám kissé csalódottan (mert titokban, a zsigerekben jóérzés a bajbajutott, kiszolgáltatott embereket szenvedni látni), s méltóságteljesen visszavonul. Nincs vele semmi bajom, de alig tartok február vége óta csirkét, és máris mindenki az én majorságommal foglalkozik. És ahogy egy régebbi bejegyzésemben is ecseteltem, vannak nők, akik már ifjú koruktól fogva méltóságteljesek, vagy így születtek. A társadalomban magabiztosságot kell mutatni, másképp eltaposnak, és aki kevésbé magabiztos, az még több magabiztosságot kell kivetítsen embertársai felé. Régebben irigyeltem az ilyen embereket, most már nem annyira, mert egy csomó félelmet, görcsöt elfojtanak. Mindig kínosan ragaszkodnak ahhoz, hogy az ünneplő, vasárnapi arcukat mutassák. Egy idő után bele fognak fáradni. Ja és amikor felvilágosítottam, hogy az nem az én tyúkom, nem ment tovább a soron, hogy értesítse azt, akié, mert gondolom, ahogy engem ismer, mint baromfitartót, úgy azokat jobban ismeri, akik régebb óta hódolnak ennek az áldatlan szenvedélynek. Neki csak az volt a fontos, hogy engem kínos helyzetben lásson. A másik tyúktulajdonos már nem érdekelte!

Van egy vendégünk is, hamarosan ez is baj lesz, hogy ideszoktatom a gerléket!! Istenem, a teremtés koronája milyen komolyan veszi néha a szerepét!

Aztán még a kukorékolási korszak elején szóltak, hogy milyen szépen kukorékol a főkakaska, Barnika, és hagyjam, hogy sétáljanak az elülső udvaron valamennyien, meg mindenféle okos javaslatokkal jöttek. Nem zavar semmi, csak addig, ameddig megírom, utána megnyugszom, feldolgozom, s lépek tovább, mert általában csak azt szokták bosszantani, akit lehet. Ha én is úgy teszek, mintha nem érdekelne a cikizés, nem fognak többet cikizni, csak legyek elég jó színész, jobb, mint az elegáns, méltóságteljes nők, hogy rajtam ne vegyék észre, hogy mégiscsak zavar, ha beleavatkoznak az életembe!!😀

Megnyugtatásképpen álljon itt ez az idegen, angyalkás tyúkudvar. Hogy hol fotóztam, Lacitól kérdezzétek, úton voltunk hazafelé, két kakast láttam ott is, ritka dolog egy falusi gazdaságban, ézért kaptam lencsevégre. Szerencsémre, a kis angyalka kikukucskált a kerítésoszlop mögül, és azt súgta, ne félj, nem csinálsz te semmi rosszat! Hát gondoltam, sokat nem ártok vele, ha őszintén beszámolok erről a baromfitörténetről, is.

Egy nagy konténert megveszek…

…”colstokok colstokocskák”…

Ez most csak eszembejutott egy régi vers kapcsán, de nem komposztládára gondoltam (habár az is jóljönne!), hanem igazi konténerházra. S akkor Laci az üzletet bezárná, s a befektetés két éven belül megtérülne. Még ha utána pár évig fizetnénk is a részletet. S akkor itt lenne az irodája az udvaron, a kis konténerházikónkban. Mert az se lenne nagy, csak a verset próbáltam parafrazálni. 😀

Száz éve, amikor a tengerre készültünk sátorral!

Nincs pénz, nincs kocsi, nincs óuutás, nincs semmi. Hát akkor menjünk a dombra kutyát sétáltatni, ha már a Marospartra nem mehetünk. Gondosan bepakoltam 20 lejt, arra számítva, hogy ha a juhász megint elkezd velünk gorombáskodni, odaadom a Macit pórázostul Lacinak, hogy vigyázzon rá ő, amíg én a vademberrel egyezkedek. És szépen odamegyek-merészkedek hozzá, az ugató pásztorkutyáit számba se veszem, amin emberünk jól el fog ámulni, aztán elmagyarázom neki, hogy mi se teszünk több kárt itt a természetben, mint a kocsikázók meg a motorosok, akiket ő szótlanul meg szokott tűrni! És egyezzünk ki, adok egy kis fájdalompénzt a bosszúságát konpenzálandó, hogy ezúttal nem tudott velem egy jót kiabálni! Ez biztos hatásos lesz, és mindenki csak jóljár! 😂

Elindultunk, a mezőn lassan, de biztosan nőnek ki a földből a házak, villák, villácskák, colstokocskák.

De meglepetésünkre a mező hóttüres volt, még a madarak se csiripeltek, csak a rovarok zümmögtek, kánikula van, hiába na, mindenki elhúzótt az árnyékba, csak az ilyen félnótások, mint mi, indulnak el a tűző napon, déli 12-kor sétálni. De az ilyen jogvesztett polgárok, mint mi, jobb, ha kerülik az embereket, erre a 20 éves kutyás élettapasztalat rég megtanított: négylábút sétáltatni zuhogó esőben és rekkenő hőségben a legalkalmasabb. Akkor nem köt bele senki az emberbe! Tartson ki ez a kánikula egész nyáron! Ha nem mehetünk egzotikus országokba, több ok folytán, akkor a trópusi időjárás jöjjön el hozzánk! És el is jött, hálistennek!

Az Apolló strandon

A másodrangú polgár szindrómát minden téren megtapasztalhatjuk, az új szomszéd is kitette már a lobogót. És én nem dacolhatok vele azzal, hogy én meg kiteszem az enyémet! Vagy akkor, mint a szállodák bejárata előtt, legalább 5-öt kellene felárbócolnom, román, magyar, székely, Eu-s és osztrák, mert ott él a lányom. (Hogyne, hogy még azzal vádoljanak, hogy vissza akarom állítani a monarchiát! 🤣) Vagy pedig egyiket sem, hanem mondjuk egy szenegálit, vagy egy olyat, amelyiknek hupikék színei vannak, hogy ne lehessen asszociálni semmire! Így van ez most három szempontból is: a kutyásoknak kuss, vegyenek autót, és kedvenceiket vigyék autóval valamilyen eldugott helyre, ahol nem zavarják a békés júhlegeltetést, az óutatlanoknak is kuss a négyzeten, mert miattuk jön most a várva-várt negyedik hullám, habár nem tudom miért csak a negyedik, hiszen annyi hullámmal fenyegettek már! A felelőtlenek, akik nem akarják kockáztatni a családjuk és a saját egészségüket, a társadalmi elvárás érdekében!! Jogfosztottak a jogállamban, úgy kell nekik, konteós balgáknak!

Itt még sorban állunk az Apolló bejáratánál, mert aki beáll a sorba, arra csak jó dolgok várhatnak! 😎

Apropó a konteók! Múlt vasárnap voltunk a strandon, megintcsak felelőtlenül! Dehogyis, csak azért vettem rá Lacit, hogy elmenjünk, hogy tudjak róla nektek beszámolni, csakis az újságírói kötelesség hajtott, hogy lássam hány inkonstient ember nem bír a fenekén ülni a négy fal közt, és tömegbe merészkedik, veszélyeztetve a közegészséget! Hát megsúgom, rengetegen voltak az Apolló strandon is, aminek elég borsos az ára, hétvégén 45 lej a felnőttjegy, de kifizettük, mert a Weekend-telep bejárata előtt úgy kígyózott a sokkal vastagabb sor, hogy azt mondtam, azt már én biztos nem állom ki, még ha ingyen is lenne! Továbbhajtottunk hát, akkor még volt kocsink 😀, milyen gazdagok is voltunk!!! Ha belegondolok! És a földúton haladtunk tovább a Maros folyásával ellentétben. Mondom Lacinak, mégiscsak vissza kéne fordulni, mert itt nem ismerjük az utat, és mi lesz, ha eltévedünk!? Hadd tévedjünk el! – vágta rá adrenalinéhes párom, és ettől úgy éreztem, hogy végre ismét szárnyalok! Isteni, ha ilyen kalandvágyó tud lenni az ember! Akkor, per pillanat imádtam. (Mert úgy általában nem szoktam már ezt az érzést sűrűn táplálni iránta 😀) És a Jóisten megsegített, kikeveredtünk valahogy a földútról, és megtaláltuk a főutat is Marosszentgyörgy és az Apolló felé.

Ez már a Weekend! A nagy medencében szerencsére van elég hely, s ide hálistennek bicajjal is el lehet jutni!

A sósvizű strandon ismét összefutottunk a Laci barátaival, akikkel mindig összefutunk, úgy hogy a végén úgy váltunk el, hogy majd legközelebb itt újra találkozunk! Ők azok, akik sátoroznak két pici gyerekkel, és mindenövé elcipelik őket magukkal, mintha csak felnőttek lennének. Nem érdekli őket a medvekérdés meg a jelenlegi egészségügyi helyzet. Élnek, – amíg mások a tömbházban rettegnek, a gép előtt osszák az észt, és mindenkit, akit csak lehet, le akarnak húzni erre a rezgésszintre, – ők nevelik a jövő egészséges lelkületű nemzedékét. 🤗

De hagyjam ezt a szöveget, amíg a szemfülesek fel nem jelentenek! Kiposztoltam a múltkor a közösségi oldalra egy kisfilmet, Omeleto a címe, biztos csak nagyon kevesen vették a fáradtságot, hogy megnézzék. Egy disztrópia, arról szól, hogy a jövőben élnek az emberek, egy rendőrállamféleségben, ahol mindenki mindenkit feljelent. Akit kihágáson kapnak (még ha akaratán kívül is követte el a “bűncselekmény”), lefotózzák, és a feljelentő pluszpontot szerez minden beküldött inkrimináló fényképért cserébe. Talán ez vár ránk is, vagy reménykedjünk abban, hogy a józan ész mégis felülkerekedik?! Várjuk ki a végét, de én azt látom, hogy a nagy kampány kezd elcsitulni, a fenyegetések is, és a zord jövőt előrevetítő hangok alábbhagytak, vagy ez csak a vihar előtti csend lenne, amíg várjuk a gyilkos Δ megérkezését?

A rendszerhez lojális néni itt épp készül lefotózni a szabálytalankodót, vagyis a véletlenül leejtett s ottfelejtett kendőt, amiért aztán kemény bünti jár! S a szemfüles néni plusz pontokra számíthat, és sok-sok előjogra!

Az Apolló tényleg nagyon jó strand, a kijelölt cigizőhelyhez közel, a mi kis szektorunkat fenntartották nekünk idén is😂, a kerítés mellett. Vittük az összecsukható napágyakat, és egy szenzációs élményben volt részünk. A nagy sietségben még napolajat se pakoltam be, le is égtünk, és most jön a konteós rész!

A szemüvegem passzol a kerítéshez! Direkt ezt a divatjamúlt okulárét választottam 😀

Mit ad isten, nem égett a bőrünk este, mintha mi sem történt volna, hiába vártam a nagy csípést, sajgást, semmi! Nem is kentünk be magunkat itthon égés utáni krémmel sem. És akkor elkezdtem gondolkodni, hogy vajon nem a nagy napolajgyártó cégek találták ki ezt is, hogy nem ajánlatos napozni fényvédő nélkül? Te ezt elhiszed, bekened magad, és akkor leégsz, és utána jöhet a következő krém, ami az égést enhíteni hivatott! És lehet, hogy ugyanez van a testápolókkal, arckrémekkel, ránctalanítókkal, szemkrémekkel? Sokat nem használnak, ellenben függőséget okoznak, mert nem érzed jól magad, ha tusolás után nem kenegeted magad egy félórát mindenféle kenceficével!! Ezen még komolyan el kell gondolkodnom! Van egy film, egy másik 😀, amelynek a szereplője egy kisfiú, akit védőruhában, burokban neveltek, mert hogy az immunrendszere olyan gyenge, hitték a szülei, hogy ha normális életet élne és normálisan ruházkodna, akkor az végzetes lenne számára. El is vitték egy intézetbe, ahol ilyen gyerekeket gyógyítottak, és szerencsére a kisfiú, utolsó percben, magától rájön, hogy nincs is autoimmun betegsége, tökéletesen egészséges, csak az intézet hitette el a szüleivel, hogy ő beteg, hogy kísérletezhessenek rajta, és sok más társán. Most akkor vissszatérve a napolajra, lehetséges, hogy ez is a Calgon esete lenne? Meséltem tavaly, a szerelőnk figyelmeztetett, hogy ne használjuk, mert attól hamarabb elromlik a mosógép!?? Ki tudja… De nagy szöget ütött ez az eset is a fejembe, és próbaképpen e hétvégén is védtelenül tettük ki a debella testünket a Nap “kártékony” hatásának! Néztem egy “süket” videót, mint amilyeneket a hülye konteósok szoktak nézni, ahol azt mondták, hogy mi a Nap gyermekei vagyunk, és mint a napelemet, a Nap tölt fel minket energiával. És hogy a bezártság is azért volt, hogy ne juthassunk napfényhez, és hogy minél kevesebb időt tölthessünk a szabadban! Van benne valami! 🤔

Johnson and Johnson, milyen ismerősen cseng! Visszavonták a piacról a fényvédő krémjüket, mert rákkeltő elemet tartalmazott!
Na, mégiscsak igazam lesz, jobb krém nélkül! Vagyis itt a színes srác a kókuszolajat ajánlja fényvédőként, azt én már régebben használom, igaz csak testápolóként, de most napozás előtt is kipróbálom. Mindennel ez van, a Mcdonalds meghirdeti, hogy ma igazi csirkeburgert árusítunk! A vetőmagcsomagoláson (ja, nem mindegyiken, csak elvétve!) feltüntetik, hogy ez a mag bio, mert nem volt kezelve! stb. Elutasítjuk a génmódosított zöldségek fogyasztását, miközben a mag szerkezetét már eleve manipulálják (a mi megkérdezésünk nélkül), az ellenállóképessége növelése érdekében! S megint odajutottunk, ahol vagyunk, nem sorolom tovább!! …

A múltkor meséltem a Gyűrűk urabeli sétáló fákról, és hogy találkoztam egy ilyennel, nem sétált, de nagyon hasonlított a filmbeli társaira. Reméltem, hogy ma lefotózhatom, hát ez szerencsére össze is jött. Itt van, kedvesen integet felénk:

Mivel nincs legeltetés, óriási virágok nőnek a mezőn. Lehet ez is gyógynövény, csak nem ismerem, egyelőre.

Hazafelé jövet, megcsodálhattam a gazdagok házait és az udvarukon az úszómedencéket. Mondom Lacinak, ahogy ő szokta, B@szok én belé, ha nem mehetek a tengerre, egy nagy medencét megveszek… és mindennap úszkálok, ameddig csak a kedvem s a kánikula tart, és a kútunk vize (amely hálistennek kiapadhatatlannak tűnik)! Még parajdi sót is teszek kismedencém vizébe! Úgy bizony! Ha az élet és az utazás között kell választanom, akkor inkább az életet választom!

Ez Bese határa, Laci még a keresztig se mer eljönni, mert fél, hogy megtámadnak a falu kutyái! Hát lehet így élni???? Könyörgöm! 🤣

Bizarr történetek a tyúkudvaron

Ne mondja most már nekem senki, hogy ilyen nincs, ilyesmi soha nem fordul elő az állatvilágban! Jó ez a kísérleti minifarm! De vegyek szépen sorba mindent! 😀

Előbbi bejegyzésemben említettem, hogy a szemközti szomszéd eladta a házát, és kisutcánknak lett egy vadonatúj lakója. Hozott egy fiatal fekete labradort is, akit szépen odakötött a kocsibeálló egyik oszlopához. Se ól, se árnyék fél napig. Mindegy. Ez már az ő karmája, én nem tehetek semmit. Vagy az enyém is, mert nekem is el kell szenvednem a szerencsétlen állat kínlódását. Ki tudja? Nem akarom bántani, jóban illik ám lenni a szomszédokkal! Még jöhet pálfordulás (vagy a kutyára dér!), mert még nem költözött be véglegesen. A komikus része a dolognak az, hogy szombaton hatkor megérkezett a szorgos ember, a szegény Toto, asszem így hívják az ebet, vadul elkezdett csaholni a szabadulás reményében (persze hetek óta nincs már szó semmiféle szabadulásról, az elején a gyerekek még hébe-hóba sétáltatták, de ráuntak, a blöki nagy pechére), és mi Lacival ettől a lármától azonnal felébredtünk, mivel a hálószobaablak pont az utcafrontra néz. Laci megjegyezte: Basszus, ez felhúzta az óráját 5-re, hogy hatra ideérjen, vajon miről marad le?? – Neked fogalmad sincs, milyen egy szorgalmas ember! – replikáztam, van most már kitől tanulnod! 🤣

A reggeli kutyaugatást úgy ahogy megszoktuk, mert az mégiscsak a természet hangja, ahogy remélem, az én kakasaim korai kukorékolását is megszokták a körülöttünk élők (egy idős néni szerint: aki nem bírja a kukorékolást hallgatni, az menjen pszichiáterhez!), de hétfőn, szintén a korai órákban, úgy fél hét körül, az eszeveszett ugatás után, ami nyilván nem ébresztett volna már fel, elkezdődött a kitartó kopácsolás. Laci is megébredt, de spontánul vissza is aludt (könnyű annak, aki vasárnap este besörözik!), én azonban azt a kis háromnegyed órámat már nem tudtam rekuperálni, ki is keltem az ágyból hamar, és megtapasztaltam (hála dolgos újszomszédunknak!), hogy aki korán kel, valóban aranyat lel! Nyolcig mindent elrendeztem, csirkéket, macskákat, kutyákat megetettem.

Még a kávémról is megfeledkeztem!

Szedtem a szárnyasoknak zöldet csemegének, Kicsicica is jót sétált a kertben, szóval nagyon elégedett voltam magammal. Nem is baj, gondoltam, kezdődjön korábban a nap, nekem se árt! Még hálás is leszek az új lakónak! Életmódváltásra kényszerít, de nem számít! Este lefekszem a tyúkokkal. 11-kor ágyba is bújtam, de nem tudtam elaludni, mivel Laci még a nappaliban tévézéssel egybekötött tik-tok programon volt. Végre nagy nehezen fél 1-re be tudtam csalni a hálóba, és azutánis még forgolódtam egy órácskát, hogy jaj istenem, reggel 6-kor kelés, és én még mindig nem alszom! Hajnalban bejött a Maci a nappaliból ébreszteni, mert ő hamarabb átvette az új programrendet, de nem engedtem ki az udvarra. Csak feküdtem, és próbáltam zen maradni, meditálni. Elmúlt a 6 óra, jött a 7, a szomszéd kutya panaszosan vonított, de nem történt különösebben semmi! Szorgos-szomszéd érkezése ezúttal elmaradt! Eldöntöttem még akkor ott az ágyban, mert reggel az ember a dolgokat tisztábban ítéli meg, hogy megveszem a professzionális hangszigetelő füldugót, mert képtelenség ilyen bizonytalanságban élni! Jobb, ha a saját programomat én magam szabom meg (és nem az újszomszéd!), és akkor ébredek, amikor számomra az ideje eljött!

Kézből etetés: a Strucc, az Anyámasszonykatonája, a kis Fehérkének, a jércének csak a háta látszik

Akkor most a tyúkfarm viszontagságai! Kiderült sajnos, hogy mégiscsak 3 jérce van és 5 kakas! Tizenegyen voltak korábban, de három kiskakast sikerült elpasszolni. Reméltem, vígan szedegetik a kukacokat és a csupaszcsigákat az új udvarukon, de amikor kérdeztem Lacitól, hogy viselkednek az új helyükön (hisz ő szerzett nekik gazdát), azt válaszolta: nagyon jól, valamennyien a fagyasztóban! Ilyen ez az élet, rákényszerít a kegyetlenségre! Van, aki azért tartja láncon a kutyáját, hogy ne tegye tönkre az udvarán a füvet (három kutyámmal tudom bizonyítani, hogy ez nem történik meg, persze feltéve, ha a négylábúakkal foglalkozunk is néha-néha!), van, aki meg azért áldozza fel a kakasait, hogy ne gyötörjék a kis létszámú jérceállományt. Nincs mit tenni! De azért eléggé megszenvedtem miattuk, és a meditációs készségem is alábbhagyott. 🤨

Barnika főkakas szkeptikus, ami a kettőnk barátságát illeti, nem alacsonyodik le odáig, hogy tenyérből csipegesse a búzát. Struccnak viszont ilyen gondjai nincsenek, habár ő is kezd támadni, elhamisodni. Háttérben a nagy Macho, Fehérszürkés kendermagos, róla szól a történet!

A dominanciaharcok viszont csak ezután kezdődtek. Kibővítettem a tyúkudvart, erről is már beszámoltam, és figyeltem a történéseket. Már az elején megmutatkozott a kis domináns szürke kakas, ő kukorékolt először, Barnika vagy Bandika a neve, mert olyan Barnikás, nem tudom miért neveztem így, habár hamuszürke az egész madár (addig mind madaraztam őket, amíg felköltöztek a hársfára!). Nagyon jó terelő, összefogja a nyáját, hívja, ha talál valami ennivalót, vezeti, védi, figyelmezteti a veszélyre. Átveszi az érzelmeket, de teljesen! Egy esős reggelen szedegettem nekik a csigákat, már vagy három volt a tenyeremben, és egyszeriből elkezdtek mocorogni, annyira undorító és ijesztő volt számomra, hogy felvisítottam. Erre Barnika is megijedt, riadót fújt, mint amikor kering a sas a tyúkudvar fölött. Rögtön rájött, hogy én ijedelmemben adtam ki azt az éles hangot. Eszméletlen! Pitagorasz tételére egészen biztosan nem fogjuk tudni megtanítani az állatokat, de hogy az empátiára nem kell oktatni még egy baromfit sem, ezt nagyon csodálatosnak találom! Ők az érzelmeikkel kommunikálnak. Akárcsak mi, meta szinten. És ha azt vesszük, hogy olyan férfiba is szerelmesek tudunk lenni, aki szintén nem érti a mateket, akkor meg miről beszélünk?!

Na tessék, in flagranti! Muszáj volt meggyűlölnöm őket!

Ha a természet ölén élsz, ez rákényszerít a gyilkosságra! Van egy rózsád, máris ölnöd kell, hiszen megjelennek a bimbón a levéltetvek! De még a szobában is pusztítani kell a hangyákat, a poloskákat, a pókokat. Habár láttam a neten, hogyan költöztetik ki utóbbiakat a lakásból egy speciális beszippantó kis műszerrel. Csirkéid vannak, elkezded gyilkolászni a csigákat, most már a házasok is sorra kerültek (úgy értem, csigák 😀), mert azokat is szívesen megkopácsolják a szárnyasaim, úgy próbálják enni, mint az osztrigát az innyenc franciák. Az is egy delikatesse, s éppen ezért többet kell dolgozni rajta. És mivel rengeteg a csiga, és leették még a sáfrányomat is, a dísznövényekről, büdöskékről nem is beszélve, főellenségek, hát már nem bánom, pusztúljanak! Apropó sáfrány, mindenféle fűszernövénymagot beszereztem a tavaszon (ami májust jelentett idén, mert hideg volt a föld, későn tavaszodott), sose tudom észbentartani, mit hova vetettem, és meg is feledkeztem arról, hogy sáfrányom is van. A csirkeudvart a kiskert mellett alakítottam ki, és egy reggel, amikor megyek kiengedni a szárnyasaimat, egyszeriből megcsap egy keleti illat. Tunéziát juttatta eszembe, ahol hálistennek volt szerencsém párszor megfordulni. Jóleső érzés volt felidézni az emléket, és csak most ismerkedtem meg a sáfránynövénnyel igazából, mert eddig csak az arab szállodákban terjengő illatát, meg az ételekre szórt sárga porát ismertem.

Egy pár tövet azért megmentettem a fránya csigáktól, már virágzanak! Érdekes, hogy a virágja fehér 😉

Nem is kell nekem már utaznom sehova, hisz minden itt van a csodakertemben! Laci kiadott egy gyógynövényes könyvet, ezáltal megismertem a fehér ürmöt, van az udvaromon is, és ültettem vérehulló fecskefüvet, tele van vele a Hosszú utca, minden kis szegletben nő, onnan hoztam egy kis zsenge hajtást, de nálam alig akart meghonosodni, pedig mindennap öntöztem, és eső is volt bőven! Van itt minden, esküszöm, az árvacsalánról tudtam, figyeltem rá, próbáltam is gyűjteni a fehér virágait, de hogy a kőfali pintyőm is gyógynövény, arról fogalmam se volt! Kolozsvárról hoztam magammal, odanőtt a balkonom cserepébe, aztán láttam Rómában is, hogyan bújik meg a falak tövében, nemhiába nevezték el Róma romjainak! Minden körülöttünk él, csak fel kell fedezni! Dolgozni kell érte kicsit, de végtére is, ha valami panaszunk van, könnyebb bekapni egy pirulát! Csak az a baj, hogy minden, ami könnyű, annak nagy ára lesz később! A mellékhatásokról most ne beszéljünk!

A kőfali pintyőm, vígan megél az OSB lemezű falam tövében is! A kötet címe: Üzenetek Isten gyógyító kertjéből – jobb címet keresve se találnánk! Szerzője Henter Andrea Erzsébet.

És akkor most a legújabb sokkoló esetem! Három kakast reggelente külön teszek, elszeparálok, mert azok az agresszívebbek a jércékkel. A vezérkakas a tyúkocskákkal marad, és egy másik kis idétlenkével, akit a vezér nem bánt, sőt mintha védelmezné is, az meg hálásan bújik a csirkék közé, mint egy kis anyámasszonykatonája. Ja már bemutattam, ő Anyámasszonykatonája tulajdonképpen! Az egyik agresszív (elneveztem közben Grande Futadore-nak) nagyon rászállt, elkezdte kergetni, akkor még sejtelmem se volt, hogy miért. A vezér különben békés szándékú, csak az embereket támadja, nekem szokott szökni, de vér még nem folyt ebben a kettőnk csatájában, úgyhogy – bár kissé zavar a dolog – azt a pár karcolást valahogy kibírom. A másik három “tyúkraveszélyes” marad a kisebbik tyúkudvaron, úgy kell nekik, ha nem tudnak viselkedni, be kell érjék korlátolt a mozgástérrel! És akkor így reggel, kisebb bakalódások és a kényszer-szeparálás után, helyreáll az egyensúly, este pedig már mindannyian egyólba tömörülnek(/tek, amíg a hársfára fel nem költöztek! 😂).

Vezérkakas (jobb oldalt) és Anyámasszonykatonája (a kopasznyakú) egész jól kijönnek egymással!

A Feketét sajnálom, mert az olyan mágikus, rémlik valami régi sztori is, hogy mit kell tenni a fekete kakassal egy bizonyos probléma orvoslása ügyében. Ezt nagyon régen, a 90-es években, egy újlaki öregasszony, Érzsók mama sorolta nekem, akit akkor órákig elhallgattam volna, de csak három rövid különös történetig jutottunk el, és az egyik volt ezek közül a fekete kakasos (de sajnos a másik kettőt tudom csak felidézni). Volt benne valami szemétdomb, hogy ott kapirgál, s aztán a háztetőn kukorékol, és valami rontásféle is rémlik, aki emlékszik a sztorira, az mesélje el nekem is! A másik két történetben nem szerepeltek állatok. Az egyik arról szólt, hogy a bálból, sötétben kihívattak egy legényt, és jól elverték, de nem látta, ki üti, mert nem volt ott senki, csak agyonpüfölték, mintha három markos fiatalember tette volna, miközben végig egy fehér lepedő lebegett fölötte. A másikat egy korábbi blogbejegyzésben már említettem, hogy ment egy ember réges-régen éjszaka, az erdőn keresztül, mert csak a régiekkel történtek ilyen bizarr esetek (néha azért hasonló megesett velem is 😀, lásd korábbi írásomat a Maszkurásmadarakról), és észrevette, hogy előtte az ösvényen halad valaki. Emberünk sietősre fogta lépteit, hogy utolérje az idegent, osszák meg magányukat, haladjanak együtt, hamarabb eltelik az út, és amikor odaért mellé, köszöntötte volna, ahogy illik, Jó estét!, hüledezve konstatálta, hogy az idegen eltűnt, mintha soha ott sem lett volna! Akkor hihetetlennek tűntek ezek a mesék, most lehetségeseknek tartom őket, milyen fura az emberi természet! 🤔 De jó volna emlékezni a kakasosra is! Mindegy, biztos a neten is találni hasonló régi falusi sztorikat, majd utánanézek!

Köménymagos Futadore és Anyámasszonykatonája, aki pechhére a kisudvarba szorult, kintről pedig Strucc – kissé megbotránkozva – nézi a fejleményeket!

De most nem ez a lényeg, hanem hogy a három kakas közül Kendermagosban túlteng a tesztoszteron, a legyet is röptében elkapná, ezt már többször is láttam, ő kergeti a legkitartóbban, a legvadabbul a jércéket. Amiután lejárt az etetés, és az elkülönítés, kiengedtem a cicákat, mert azokat is ügyelni kell, főleg a kicsit, a nagyokat már nem, azok nem mennek sehova, de a Kicsi alig várja, hogy félrenézzek, úgy eltűnik, mint a mesében a vasorrú bába három csikója, akit a szegénylegény őrzött reménytelenül, a feje árán. De most minden elővigyázatosságom és konok elhatározásom ellenére, hogy a szemem a Kicsiről le nem veszem, muszáj volt félrefordítanom a fejem, mert akkora ricsaj jött a tyúkudvar felől, hogy beleremegtem, és mit látnak szemeim! El se hittem! Kendermagos Futadore kergette, kergette mágikus kiskakasom, sarokba szorította, és egyszerűen meghágta, pont mint a tyúkot szokta, még a fejét is megbóbitázta. Eszméletlen! Szegény kis Fekete meg mit tehetett, eltűrte, Kendermagos volt az erősebb! Tanuja voltam egy afféle börtönjelenetnek, hisz három hím összezárva, ilyesmi megesik. Harmadik hím a Strucc, arról azt hittem eddig, hogy hatalmas amazon tyúk, mert a kakasok is féltek tőle, de az is elkezdett ma reggel kukorékolni, lehet hogy csak meglepetésében, hogy ilyen felfoghatatlan eseménynek volt a szemtanuja! Ez volt a nap másik nagy meglepetése! Kukorékolt egyet rekedtesen és bizonytalanul, hogy eloszlassa a vele kapcsolatos kételyeimet. 😀

A Feketekakasos jelenetre telefonnal nem voltam felkészülve, ez utóbb történt, és Anyámasszonykatonája a szenvedőalanya…

Ha másra nem jó ez a minityúkfarm, arra biztosan, hogy megfigyeljem a baromfitársadalmat. Hallottam régebben, hogy létezik az állatvilágban homoszexualitás, de nem hittem volna, hogy saját magam fogom megtapasztalni. Aki nem hiszi, szívesen látom “szárnyasmegfigyelésre”. Amíg nem kerülnek a levesbe, mert anyám nagyon forszírozza a dolgokat, pedig most ezzel a szeparálással a gondok kvázi megoldódtak(forma). Habár a mágikus kiskakas biztos nem így gondolja…

Hogy kiszellőztessem a fejem, az este elmentem egy szabadtéri koncertre a Várba, a Maros Művészegyüttes szervezésében. Ott meséltem el kedves ismerősömnek a szomszédbácsi sztoriját, jót mulatott rajta, kérte, feltétlenül írjam meg! Az ő ösztönzésére született most ez a bejegyzés! 😊 Előbb a tyúkudvari esetet is vonakodtam lejegyezni, de ez is hozzátartozik az életemhez, és bizonyítja, hogy milyen sokfélék vagyunk, mi és a majorságok!

Hagyni a dolgokat megtörténni…

Amikor peches nap van, akkor peches nap van! Eljött az ideje, hogy ismét bevásároljak a szüleimnek. Megvettem a gyógyszereket a Richterben, a bioboltban a Himaláját és a kék kenőcsöt, és következett volna a kisállatkereskedésben a kutyavitamin, valami Pro Vite nevezetű. Azzal fogad a pasas nagy szomorúan, hogy nincs csak kálcium meg nem tudom még mi. Mondom, tudtommal a kálciumot nővésben levő, fiatal kutyáknak ajánlják. Nem értett hozzá, de legalább kedves volt! Elpanaszolta, hogy mások is keresték, de sajnos kifogyott, raktáron sincs, és talán nem is gyártják már egy éve. A kovidkorszak óta. Ez a kovid mindent tönkretesz, mintha direkt csinálnák! Ebben egyetértettünk! Gondoltam, körülnézek még a piacon, úgyis kell vennem madáreledelt, magyarán a csirkéknek búzát, mert a törökbúzára (vagy kukoricára) a jóistennek se akarnak rászokni! Legfeljebb a kását eszik, de az jó drága, 5 lej egy kis tasakkal, ami most már csak egy étkezésre, ha elég.

A kakasülőn (akarom mondani a hársfán) a három kis grácia 😀

A piacon egyelőre nincs állatpatika, tudom meg, de kérdezzem meg a budipapírárus nőtől, mert az pontosan tudja, mi a helyzet! – irányítottak egy bódétól a szemközti oldalra. Hogy miért tőle kell érdeklődni, ezt nem igazán értettem, talán érdekelt lenne vállalkozásban a nő, de teljesen mindegy, mert pechemre éppen ki volt lépve. A búzás pasas sem volt ott, kiszolgált egy másik, aki a sor végére vezetett, és ott előretolakodott, hogy 5 litert nekem kimérjen. Emiatt egy idős nővásárló, akit már kiszolgáltak, de zavarta, hogy odatülekedtünk, össze is szidta, hogy mit nyomul maga egy asszony miatt?!! Ha, ha, kicsit jólesett, hogy azt hiszi, “csak a szép szememért” tolongott a köpcös eladó. Szabadkoztam, az sok lesz, nem bírom elcipelni, dehogynem naccsága, elbírja maga! Köszönöm, hogy ilyen jó erőnlétben lát, ez már a második bók 2 perc alatt, nem volt mit tennem, 5 liter búzát kaptam hát a zacskómba. Cipelhettem! Állatpatika lesz, de még nem nyílt meg! Ezt is a köpcöstől tudtam meg, van remény! Na jó, akkor indulok a buszhoz! Itt a negyedben van kettő, de nem ér a kettő egyet. Ezt már sajnos többször megtapasztaltam. Most se hazudtolták meg magukat. Az Uniri-s piacon lévő boltban a fiatal állatpatikusnő nem is hallott erről a vitaminról, mutatta, hogy mik vannak neki, de azok is csak nemrég jöttek. Nézi a telefonján, ilyen nekik nem is volt soha “sztokkon”! Kezdett felmenni a cukrom, csak azt ne mondja, hogy nem is létezik! De nem, válaszolja, elhiszi nekem, hogy létezik, hanem az ő nyilvántartásukban nem szerepel ez a tétel. Kénytelen voltam elmagyarázni neki, hogy miért kötöm ennyire az ebet a karóhoz, azért ezt vásároljuk, mert az anyum öreg bundása ettől lett jobban, és nincs kedvem kísérletezni más vitaminnal. Ajánlotta még a lazacolajat, de az is pont kifogyott, várják az új küldeményt, még van egy üveggel, de annak is 3 nap múlva lejár a szavatossága. És milyen jó, hogy ezt megemlítette! Életmentő volt számomra! Lennebb kiderül! Nem tud kiszolgálni, de legalább rendes, tisztességes! 😊 Van még egy állatpatika, próbál segíteni, sőt kettő, mert mellette meg egy lerakat áll. Utóbbit nem ismerem, eligazít. Gondoltam előbb ide nézek be, mert a Tisza utcai ismerős hellyel volt már kellemetlen tapasztalatom. A lerakat zárva, semmi kiírva, csak a heti program, pedig én programidőben értem oda!

Ketten a világ ellen!

Ha eddig eljutottatok, most jön egy érdekes fordulat! Nem volt mit tenni, indulok hát a sarki állatkereskedésbe, ugyanaz a mordpofa fogad, van kutyavitamin? Nincs, csak ezek, amiket látni! Van lazacolaj? Van, előveszi, egy nagy spray doboz, 63 lej. Kérdem, olcsóbb nincs, tudtommal 38 lejbe kerül (ezt is az előző állatpatikusnőtől tudom)! Kelletlenül visszarakja a polcra a nagyot, és előkeresi a kisebb kiszerelésű 38 lejest. Kártával lehet fizetni? Nem! Oké, de a szavatossága véletlenül nem járt le? – jut eszembe hirtelen. Nézi, lejárt! Oké! akkor nem veszem meg! Mert maga inkább megbetegíti az állatokat, minthogy jót tenne nekik! Cum asa doamna… nem tudom mivel folytatta, mit hozott fel mentségére, mert gyorsan kijöttem onnan, azzal a szent elhatározással, hogy soha az életbe oda többet a lábom be nem teszem!! Balkánon vagyunk! ne csodálkozz! – szokta volt mondani egy idős barátnőm.

Angry bird 😂 Struccportré! Bár én is ilyen harcias lehetnék! 😀

Ez volt tegnap, de hogy fordítsam szépre is! Ma szerencsére nem kellett sehova se mennem, semmilyen esemény nem volt a városban, itthon viszont szemétnap, ilyenkor szokott fennállni a veszély, hogy a szemeteskocsi pont akkor jön, amikor én javában egy politikussal interjúzom, és akkor félő, hogy kutyaugatástől a zakatolásig minden rögzül a beszélgetés hátterében. De még ez a kellemetlenség sem történt meg, hálistennek, hanem történt valami egészen pozitív dolog. 🥰 Volt a kertünk végében, kinn a mezőn, egy autóváz darab, műszerfal, azt hiszem, vagy ami megmaradt belőle. Még a régiek dobhatták oda, amikor még nem volt tavaszi lombtalanítás, és nem lehetett beadni a roncsautó programba sem. 2013-tól tavalyelőttig nézegettem, hogy mit is lehet kezdeni ezzel, aztán 2019 nyarán rávettem magam, hogy behozom az udvarra, virágot ültetek belé, vagy valahogyan újrahasznosítom. De én is csak a kert végébe löktem le, csak most már az innenső felébe, hogy majd aztán foglalkozom vele, s a roncsautómaradék egy idő után még jobban elkezdett rozsdásodni. Tavaly már láttam, hogy ebből nem lesz improvizált virágoscserép, s eldöntöttem, majd mikor újra megszervezik a nagytakarítást, kiteszem a kapu elé. A tavasziról azonban rendszeresen lemaradunk, s általában az ősziről is csak utólag szerzünk tudomást. Hetek óta azt forgatom a fejemben, megérett bennem az elhatározás, hogy kiteszem a szemeteskuka mellé, lássuk, mi történik. De e gondolatra mindig egy lehetséges forgatókönyv, jelenet elevenedett meg lelki szemeim előtt: a szemetesek majd megvetően odébb dobják, s tesznek pár kemény megjegyzést arra vonatkozóan, hogy milyen idióták vagyunk, kitettük csak úgy simán, pofátlanul, amikor nincs is lomtalanítás! Mit képzelünk mi? És különben ez félig vasból van, még ha rozsdás is a vasrésze!! És éreztem, hogy én ezt a megaláztatást nem fogom tudni elviselni! Laci természetesen kiröhögött, amikor félelmemet vele megosztottam, és kijelentette, hogy márpedig ő most szépen kiteszi a szűrét az ominózus műszerfalnak, és fejezzem már be a lamentálást! Mert ez már pszihotikus! Jó, egyeztem bele, legyen, ami lesz, amikor jönnek a szemetesek, majd befogom a fülem, és a szemem is becsukom! Errefel, annyi munkám volt, hogy szépen megfeledkeztem a dologról, a rám váró írtózatos megpróbáltatásról, eljött a dél, és a szemetesautó még sehol! Kimerészkedtem az udvarra, nézzem meg, mit csinálnak a csirkéim, mert a jércék mostanában a kakasok ellen felmenekülnek a hársfára, a hársfa ágai pedig kivezetnek a mezőre, s félő volt, hogy gondolnak egyet, és a másik oldalon ereszkednek le! Így aztán szépen világgá mennek! Lacival ezt a problémát is próbáltuk az este orvosolni úgy ahogy, de nem találtunk biztos megoldást. Hátramegyek a tyúkudvarba, a három jérce, a Fehér, a Fürj és a kis fekete Vízhordó (anyámtól hallottam, hogy Újlakon a legkisebb, fejlődésben lemaradt csirkét, vízhordónak nevezik el, mert mindig hátul kullog, vagy nem tudom, miért!), ott ülnek szépen egymásmellett egy középső ágon, s még a lábuk sem akadt bele a műanyag hálóba, amit az este Laci a fára felfogott, hogy ne repülhessenek ki. A tojófészkeket is oda kell majd nekik felszereljük, ha elkezdenek tojni. Van még egy jérce, a kopasznyakú kontyos, amelyikről sose tudtam megállapítani pontosan, hogy mi, mert olyan harcias, mint egy kakas, de a kakasok néha meg szokták környékezni, aztán úgy rájuk támad, hogy elmegy a kedvük a hetyepetyétől! Ez, a nagy súlya miatt, a fára se tud felrepülni. Előbb Beethovennek neveztem el, meg Karmesternek, mert úgy rángatja-rázza a kontyát, mint egy karmester, aki nagyon beleéli magát a koncertvezetésbe, de utóbb mégiscsak a Strucc névnél állapodtam meg, mivel nem repül, nyilván futómadár 😀 , és olyan agresszív, félelmet nem ismerő és félelmetes maga is (erről a négy kakas tudna mesélni!), mint a legújabb Jumanji filmbeli struccok!

Milo ma már volt benn velem a tyúkoknál, és egészen civilizáltan viselkedett, egyetlen dolgot leszámítva, hogy az ürüléküket előszeretettel felzabálta 😏

Nagyjából elégedetten jövök visszafelé, s akkor veszem észre, hogy hiányzik a kuka mellől az én ócska műszerfalam! Jajj de jó! Annyira megörültem, biztos jött egy ócskavas gyűjtő, és felrakta a szekerére! Ezt a boldogságot! És megszabadított engem attól, hogy a feltételezett megaláztatást a szemetesektől elszenvedjem! És a további szorongást is, amíg várom, hogy megjöjjenek! Hogy milyen jók történnek mostanában! El se hiszem! Lacinak is elújságoltam messengeren, és azt válaszolta, nagy bölcsen, hogy néha hagyni kell a dolgokat csak úgy maguktól megtörténni! Erről eszembejutott egy régi indiai mese: az erdőben élő kéregrágó remete mindennap meglátogatta a királyt, és ajándékba vitt neki egy almát. A király illedelmesen, udvariasan elfogadta, mert tisztelte a szentéletű embert, és a gyümölcsöt egy raktárba vitette. Ez hosszú-hosszú ideig, évekig eltartott, egyszer azonban, pont amikor a király átvette volna az almát, egy majom ugrott be az ablakon, kikapta a király kezéből a jókora gyümölcsöt, és kettéharagta. Csodák csodája, az almából egy drágakő hullott a földre! Így derült ki, hogy a remete a királynak minden áldott nap tulajdonképpen egy drágakövet ajándékozott! A mese folytatódik, egy mesefolyamról van szó, de nekem az eleje tetszik a legjobban! Mennyire ismerték ezt a bölcsességet a keletiek, … a dolgokat hagyni kell megtörténni, és ki kell várni, amíg eljön az idejük! Eldöntöttem, hogy ezután ennek az elvnek a mentén próbálok meg élni…

A lényeg, hogy kinyílt a mákvirágom! Mert eljött az ideje! Estig el is hullatja a szirmait…

Egy nap a házi szerkesztőségben

Azzal kezdődött a napom, hogy rájöttem, levágták az RDS-t, a mobiltelefon szolgáltatót, mert nyilván nem fizettük ki, ez a Lacipárom dolga lenne, én nem is tartom számon, én csak akkor kapálózom, amikor ilyen kellemetlen meglepetések érnek! És az a gond, hogy ezzel az ócska Alwiev márkájú telefonnal szoktam interjúzni, mert az új G20-as, amit a rádiótól kaptam használatra, nem kompatibilis az itthoni ministúdiómmal. Amikor azt kötöm rá a keverőpultra, zúg, brüng az egész rendszer. 9 óra elmúlt, Laci már elindult az üzlet felé, gyorsan sms-eztem neki az Orange-ról, hogy az első útja az RDS-hez vezessen, visszaírta, hogy bakker, vezetek, és az RDS amúgyis csak 10-kor nyit! Na Edith, most mi legyen, szerencsére jóban vagyok az interjúalannyal, akivel terveztem az első beszélgetést, és jót mulattunk a helyzeten, annyiban maradtunk, hogy remélhetőleg tízig megoldódik a dolog! De ha mégsem? Hát akkor füstjelekkel kommunikálunk, ajánlotta ő, hozva a szokásos humorát. Laci kifizeti interneten, tudtam, hogy nem látogatja meg az RDS irodát, de ha nem “operálják” a tranzakciót tízig, akkor mi lesz? S akkor itt van még a sok bonyodalom, a kifizetést küldjük át az RDS-nek, hogy lássák rendeztük a számlát, de a bankom honlapjáról nem tudom letölteni a jóistennek se a kifizetési bizonylatot, se lefényképezni, mert a banki üzletpolitika nem engedélyezi. Ott bosszankodtam, a külpolitikai témára se tudtam felkészülni, főleg, hogy nem az erősségem se a NATO, se a G7-es országok találkozója.

Az interjúalanyomat nem mertem hívni, Lacin próbáltam ki, hogy működik-e az interjús telefonom, és mit ad Isten, egyből elkezdett csengeni, mindenféle kifizetési bizonylat nélkül, ettől megnyugodtam, visszahívtam az alanyom, a külpolitikai elemzőt. Kiderült, hogy ő sincs jobb helyzetben, mint én, hiszen bújkálva ad interjút, mert a munkahelyén nem díjazzák azt, ha ő munkaidőben nyilatkozik, bármilyen kérdésről is lenne szó, télen a mellékhelyiségbe húzódik be, nyáron kimegy az intézmény udvarára, eső esetén pedig – ahogy ma is történt – megbujik egy terebélyes fa lombkoronája alatt. Borzasztó ez az underground életforma! 😀 Én inkognitóban írok, van aki meg inkognitóban interjúzik!

Második alanyom, az idős történész, viszont nagyon lazára vette a figurát, ült egy padon, mert a családorvosa napi sétát ajánlott neki, és én pont egy ilyen sétafélórában hívtam fel, miközben kérdeztem, elképzeltem, milyen lezserül éli az életét, a parkban csiripelnek a madarak, és ő boldog, mert hamarosan a város díszpolgára lesz, mesélt az életéről, munkásságáról. Befejezésül én sok sikert kívántam neki a további munkájához, erre ő nem válaszolt, csak nevezett halkan, kuncogott inkább, és akkor megértettem, hogy neki nincs tervében többet dolgozni, mindent megírt már, amit meg akart írni. És ez így van jól… A két véglettel találkoztam egy fél óra leforgása alatt, a görcsösen dolgozó, mondhatni güriző tipussal, aki civilben tisztviselő, de a külpolitika a hobbija, és ezért bármilyen áldozatot képes vállalni, a másik pedig a történész-levéltáros, aki tisztességesen dolgozott, sok-sok évtizeden keresztül osztotta meg velünk, laikusokkal, a levéltár rejtett kincseit, de most pihenésre vágyik, és mint aki terhét végre letehette, felszusszan egy padon ülve, amikor tudomására hozzuk, hogy hamarosan dízspolgárrá avatják.

Közben az utcai ablakon keresztül beszűrődtek a külső zajok, a szomszéd kutya egyfolytában csak sírt, panaszkodott. Megjött a gazdi, azt is hallom még a fülhallgató ellenére is, mert ilyenkor az eb élesen csahol, gyorsan abbahagytam az interjúvágást, és kilestem a függöny mögül: odadobott neki egy fél veknit, a vizesedénye felborulva, a nap sütött, és hiába csaholt, mert a szívtelen gazdi nem engedte el, nem is gazdi ez, hanem egyszerű kőszívű állattartó, ott van a nagy udvar, és szegény fiatal labrador láncra van verve, s vele együtt az én lelkem is. Ahogy a darab kenyeret megkapta, el is ásta azonnal. Eltette szegény rosszabb napokra, de hát jöhetnek ennél rosszabb napok is?! Aztán megjött a feleség bicajjal, de attól is hiába remélt szabadulást szegény pára. Végül a lányuk érkezett meg, az elengedte (ritka alkalom ez!), valami kolbászfélét vagy virslit is adott neki, amit a kutya mohón elnyelt, és végre fellélegezhettem én is, a rabkutyával együtt. Így megy ez már napok óta, és én ebbe fogok beleroppanni. Mert Laci kategórikusan megtiltotta, hogy valamit tegyek, beszélni a szomszéddal nem akarok, mert csak felmegy a cukrom, és fél perc alatt össze fogok vele veszni. Az elején még egy halvány köszönést megeresztettünk a kapun keresztül, de most oda se akarok nézni, csak a profi füldugót kell már beszereznem, amely teljesen kiszűri a külső zajokat, maximálisan hangszigetel, és akkor talán nyugtom lesz. Fiatal, 9 hónapos állat, tele energiával, és akkor ott kell gunnyasszon egész nap a láncon, a tűző napon, mert persze ólja sincs, miért is lenne, majd csak délre odaér fölé az árnyék is! A fedett kocsibeálló egyik oszlopához kötötték ki.

Töredelmesen bevallom, nemigazán tudtam (ma sem) koncentrálni a munkámra, csak azt lestem, mit tesz a drágalátos ember, mikor veszi már el azt a tálat, hogy megtöltse végre vízzel. Szerencsére esős idő van, és én nem is bánom, másképp az a szerencsétlen állat kimúlna, ha olyan forró nyarak lennének, mint az előző években. Csak essen, minél többet, Médárd napkor is esett, akkor negyven napig van remény! Legalább lesz vize, és nem fog napszúrást kapni, habár azt is kívántam neki egy bizonyos ponton, csak ne lássam többet a szenvedését! Jóba kell lenni a szomszédokkal, int Laci, persze, azzal, aki ember, de az ilyen énszerintem nem érdemli meg a teremtés koronája titulust! Arra van pénze, hogy megvegyen egy drága fajkutyát, a villája mellé (nem vasvillára gondoltam!), de arra nincs, hogy rendesen gondozza, normális ételt adjon neki, és kutyaólat csináltasson. Lacipárom megígérte, hogy hétvégén összeeszkabál neki egyet. Az állatrendőrség pedig még mindig csak papíron működik, de ez is egy kihívás a jó rádiósnak. Aki itthonról dolgozik, és nézi, figyeli, ahogy a szemközti szomszéd udvarán hever az eleven téma. Néha bánatosan felemeli a fejét. Nem tudlak megmenteni kisöreg, mert jóban kell ám lennem a gazdáddal! Ezt kívánja az etikett. Majd 80 évesen talán én is olyan bölcs leszek, mint a jövendőbeli díszpolgár, de egyelőre csupa görcs vagyok, mint a klandesztin külpolitikai elemző.

Múlt hétvégi kirucc

Más ember szombaton és vasárnap kikapcsolja az ébresztőórát, én pedig hétvégére “hajnali” negyed 7-re állítottam be. Kell valami akció!! felkiáltással háromnegyed hétkor sikeresen el is indultunk, mi a kis csapat, a két kutyagyermek meg én, a besei erdő felé vettük az irányt. Végig a Csángó utcán minden kutya megugatott, tépték le a kerítést meg a láncot, és emiatt sietősre kellett fogjuk, de nem volt mit tenni, kerülnünk kellett, mert hátul, a mezőn, ahol rövidíthettünk volna, óriásira nőtt a fű, éjjel esett, és én derékig vizes lettem volna, Maci és Milo pedig egészen. A dombra felérve, az első nagy meglepetés az volt, hogy a hasitasimban nem volt ott a teló. Így hát végig azon stresszeltem magam, hogy vajon nem esett-e ki a nagy rohanásban, vagy tényleg elfelejtettem volna magamhozvenni, mert arra pontosan emlékeztem, hogy a kezemben volt indulás előtt. Keveset alszom mostanában a “kiterjedt gazdaságunk” miatt (csirkék, kutyák, három macska), és ez kihat a rövidtávú memóriámra. Úgy hogy a kirándulásról képek nuku, de majd bepótolom. Találtam egy Stephen King-szerű fát, vagy még inkább a Gyűrűk ura filmbélit (mert most már én is témában vagyok a Laci nagy filmjeivel). Azt szívesen lefotóztam volna, de remélem nem fut el sehova, és következő alkalommal megtehetem 😀

Menj ki a természetbe, és egyből elfelejted minden civilizációs nyavalyádat! Még akkor is, ha két rakoncátlan négylábú húzgál jobbra-balra. Maci (a barna, a kislány) szimatolós fajta, ő drogkeresőnek lett volna jó, Milo-fiú pedig a vadász, ő nekiiramodik, csak győzzem szusszal utána az iramot. Nem engedtem el őket, mert a múltkor volt egy kis konfliktusom a juhásszal, meg az erdész is felszólított pár évvel ezelőtt, hogy az erdőben tilos a kutyákat szabadon engedni. Megsúgom, ha nem lennének ennyire kontrolálhatatlanok, úgyis póráz nélkül sétálnának. 😀

Az erdőben keresgéltem a gombát, de nem találtam semmit, csak csalánt szedtem a csirkéknek, meg magamnak is, voltak egészen friss hajtások. Imádják, nagyon nagy különbséget tesznek az öreg és a zsenge csalán között. Akárcsak nekünk, embereknek, a zsengéje mindig jobb! 😀 Nem mentünk nagyon messzire, mert már negyven perce kutyagoltunk felfelé, és nagyon kemény meló még edzetten is két ilyen húzós ebbel nyargalászni. Hát még edzetlenül! Visszafordultunk, Milo és Maci enyhe szomorúságára, és az erdő szélére kiérve, letámadott egy kóbor kutyacsapat. Ismerem őket, ott szoktak csatangolni az erdei út mentén. Aki fél a kutyáktól, az biztos most frászt kapott volna, mert honnan tudhatná, hogy nem veszélyesek, csak a területüket védnék, védik?! Meg is adtam nekik a sikerélményt, elhúztunk onnan rövidesen, de előbb felszedtem azt a pár csiperkegombát, amit az erdőszélen találtam. Egyet-kettőt valakik felrugtak, de nem számít. Bírom, amikor egy ember nem ismeri a gombákat, és frusztráltságában jól belerug: Nesze neked, hülye gomba, tartsd meg magadnak a titkodat! S most már az se szedhessen le, aki többet tud nálam! Én pedig kitoltam a frusztrált palival, s még csak azértis beraktam a zacskómba és a tepsibe kisütöttem valahányat!

Ez egy régebbi fotó (látszik hogy a régi telefonommal készült a kép, mert rosszabb minőségű), de biztos, hogy ez a banda volt, csak a barna nélkül. Ártalmatlanok, persze sok embert erről nem lehet meggyőzni, mint arról sem, hogy az erdőben nem fogja felfalni a medve és nem ragad bele az összes kullancs. Nem is próbálok én senkit meggyőzni, több hely marad nekem! 😋🤣 Aki úgy döntött, hogy rettegésben akar élni, azt nem lehet erről lebeszélni! Mint arról sem, hogy mutálódtak a gombák, és ami eddig nem mérgezett, most az is mérgez 😀

Próbáltam töltekezni, ahogy a spirituális tanítók ajánlják, de nem volt egy perc megállásunk sem, mert végig ráncigáltak a lurkók, inkább lefáradtam, minthogy feltöltődtem volna. És bármilyen nevetséges, izomlázam lett ettől a szombat reggeli kirucctól.

O

Itt a zsákmány, a cicák is szeretik az új szimatokat, jól megszaglászta a Kicsi a gombakészletemet is és a jázmincsokrot is, amit az út mellől szedtem. Az volt az érzésem, hogy nagyon vágyakozik abba a világba, ahonnan ezek az illatok erednek. Már már arra gyanakszom, hogy vadmacska keverék, annyira vadmacskás a tekintete és a viselkedése is. Kis aggodalmasnak szoktuk hívni Lacival, mert mindig olyan aggódó szemekkel néz, mintha arra lenne kényszerülve, hogy viszontagságos körülmények között, táplálékát saját maga szerezze be. Mindig attól fél, hogy neki nem jut elég eleség! 😼

Itt inkább elégedettnek látszik, mintsem aggódónak, mert itt megbújhat az egyik kedvenc helyén, az almafa lombkoronájában!

A jázmin az egyik kedvenc virágom, az orgona, a nárcisz, a jácint, a gyöngyvirág, a rózsa, a lilaakác, a liliom, a dália és még nemtudomhány virágfajta mellett. De első helyen mégiscsak a jácint áll, talán azért, mert nekem itthon nincsen, pedig már annyiszor megfogadtam, hogy ültetek, de még mindig nem tettem meg. Nem mondom, hogy nincs honnan beszereznem, mert anyáméknak is van egy óriásbokruk, csak egy tövet el kellene valahogy már hozni. És most hálistennek felfedeztem ezt a rejtőzködő bokrot itt a felső utca sarkában, szedhettem végre egy csokorravalót, remélem senkit nem rövidítettem meg ezzel a szerény csokrommal.

Sajnos már kókadozik, de le is préseltem pár ágat a határidőnaplómba, abban reménykedem, hogy hátha megtartja az illatát!

😎

Amikor ezt a blogot elindítottam, abban reménykedtem, hogy minél többen elolvassátok, most meg azt remélem, hogy csak nagyon kevesen szántok rá időt, mert ez csak amolyan napló, nincs benne semmi extra. Egy ideje agyoncenzúrázom magam, semmit nem merek vagy nem akarok megírni! És akkor ennek mi az értelme, ez milyen írás? Ha csak az marad benne, amit a személyes cenzurámon átrostálok, ami keresztülmegy a rostán, ami pedig fennmarad, az a kovidhelyzethez való viszonyulásom, az oltásról meg az új szomszéd/régi “bajtárs” kutyatartási stílusáról a spéci véleményem. Minden cenzúra alá esik, még az antikváriumban viselt dolgaink is! Úgyhogy hamarosan csak az olvasmányélményeimről fogok mesélni, a kínai és japán mesékről, amelyek elbűvölnek, meg a veteményesről és a kiskerti virágaimról … Apropó, most hallottam egy mainstream kategóriába eső beszélgetést, ahol megemlítették, hogy a közösségi oldal (tudjuk melyik!), nem tiltja már le azokat, akik arról posztolnak, hogy a vírus laborszökevény (is) lehet! És azt is pedzették ezen a kerekasztalon, – amelyen történészek, jogászok, kormánypárti és ellenzéki politikusok vettek részt -, hogy kik profitáltak a bezártság során, hát naná, hogy a multik meg az óriáscégek! És kik szegényedtek le, és mentek tönkre? Ez magától érthetődik, mert “aki szegény az a legszegényebb” elv itt is érvényesült. És hogy mekkora profitot hoz a gyógyszeriparnak tudjukhogymi. Ez nem újság, és csak ténymegállapítás, de legalább valaki ezt is “észrevette”, és el merte mondani nyilvánosan a fősodrásban! Ez is már valami…

És bírom amikor a szakember teszi a hülyét, hogy hát persze, hogy fáj, amikor megszúrnak, hogyne fájna és utána egy ideig a helye is! Nem is ettől fél, akinek kételyei vannak a mellékhatásokat illetően, hanem pl ettől ! Szerencsére nem vagyok férfi, és fiatal sem vagyok már! És csak halkan jegyzem meg, hogy ha engem lebunkóznak, balgának és funkcionális analfabétának neveznek, az engem nem rövidít meg semmivel! Legfeljebb még jobban bezárkózom, még többet próbálok tanulni, magambaszívni az univerzumból, és már csak a csirkéim izgalmas magánéletét ecsetelem, vagy még azt sem. Nagyon sok emberrel megszűnt a baráti kapcsolatom az utóbbi kovidos időszakban, elvi kérdések miatt, de én szeretem a csendet, a magányt, szeretek egyedül elmélkedni, úgyhogy kárpótol az itthoni és üzletbeli több ezer kötet és persze a természet, amely körülvesz, mert mindig van valami felfedeznivaló az én kis minivilágomban, és mert belső életet élni igenis jó! 🥰

Csigák és kakasok, Egérke és Évike

Dolgozószobám, előszobám, romirodám, vagy ahogy tetszik, gazdagott egy személyreszabott könyvespolccal, ez mondhatni létfontosságú volt, és Laci “szabta személyre” nekem, úgy hogy szülinapom nagyrésze azzal telt, hogy a könyveket rendezgettem, és felszabadítottam az íróasztalom. Csak a kötetektől, mert a sok lim-lomtól nem nagyon tudtam felszabadítani, lásd korábbi bejegyzésem. És nagy örömmel fedeztem fel egy régi,1959-es fotót, a mi kis házikónkat ábrázolja.

Kincset ér nekem ez a homályos fénykép! S ha valaki kételkedne abban, hogy ez a mi házunk, akkor nézze meg a cserepeket, most is ugyanúgy állnak, és a villany is ugyanott van bekötve. A kicsi nénit annyira sajnálom, hogy nem ismerhettem, biztos kedves, szerény, jóravaló öregasszony volt! Mintha csak egy újlaki mama lenne a régi időkből. Mindig tudtam, hogy oda kerülök vissza, ahonnan indultam, és ez megnyugvással tölt el! Hazaértem, és hazaérkezni mindig megnyugtató. A lovak iránti szeretetemet pedig ez a Lajos vagy Dani hagyta rám (négy fiúk volt, mesélték a szomszédok, de csak kettőnek emlékszem a nevére, szégyellem magam emiatt) 😀 Szőrén üli meg, nem semmi!

Múlt vasárnap voltam a várban, a várudvar egy maszkmentes övezet, volt már akkor! A vár előtt, a parkolóban kirakodóvásár működik néha hétvégén, tudomásom se volt róla, ha tudom, kivettem volna a nemlétező pénzem a kártyámról, hogy vegyek egy jó nagy darab kristályt. Mert most már a nemlétező pénzt is simán el lehet költeni, három fizut előlegezett a jólelkű bank. Amire INGem-gyatyám rámegy lassan. Nem árt, ha van az embernél olykor, elvétve, készpénz az ilyen hirtelen felbukkanó vásárok esetére. Pedig a nagyáruházakban tízpercenként bemondják, hogy biztonságosabb, ha kártyával fizetünk, s így tűnik el lassan a papír alapú és fém alapú pénz, és minden ami materiális. Már mi, emberek is inkább csak avatárok formájában létezünk, alkalmakkor elég ha interneten köszöntjük egymást, facebookon kommunikálunk, az éppen megteszi, a személyes kommunikációra már nincs energiánk, és a legtöbbször kedvünk sincs. 🤔

S most térjek rá a csirkék természetrajzára!

Nemcsak a cicák és a Milo szórakozik a csirkéim megfigyelésével, hanem én magam is szeretek elüldögélni és nézni az interakciójukat. Itt éppen csalánt csemegéznek. Ne tudjátok meg, hogy néz ki a kezem, amivel azt a csalánt szedtem! A buszon, a város felé haladva, egy szép, ízléses manikűrt volt alkalmam megcsodálni, és elgondolkodtam azon, hogy a kezünk elvégre nem arra való, hogy dolgozzunk vele? Miért kell akkor műkörmöket növeszteni, hogy akadályoztassuk magunkat bizonyos tevékenységekben? Mint ahogy akadályoz a magassarkú cipő a járásban! Így hát nem szégyellem a dolgos, barázdás, sebes kezemet, ha valakinek szokatlan a látvány, hát megengedem neki, hogy elborzadjon! 😀 Különben is gépelni se tudnék hosszú karmokkall! Ehhez is külön tehetség kell, amivel én sajnos nem rendelkezem!

De itt most nem rólam szól a fáma, hanem a “védenceimről”, 11 csirke, 11 karakter. A kedvenckakasom, aki egyedül kezdett el kukorékolni, és ezért kineveztem főkakasnak, az egyik gyerekkori szerelmemre emlékeztet, nem tudom megmagyarázni, miért. Aztán van két feketés jérce, az egyik a Laci “fürje”, az meg, vagyis mindkettő, egy régi kisiskoláskori pajtársamat juttatja eszembe, mert ő is olyan visszafogott, pedáns, meggondolt volt, bölcs, mint ezek a kis jércék. Meggondoltan viselkedett, akarom mondani. Fura számomra is, hogy emberekhez hasonlítom őket, siralmas helyzet ez, ettől még siralmasabb, mert nem tudom őket megvédeni a sorsuktól. Pedig nagyon igyekszem, például megtanulták, egy kis segítséggel, a csupasz csigákat enni. Igaz, egyelőre a bébi és serdülő csigákat fogyasztják, de nagyon nagy élvezettel! Minden reggel összeszedem, amit találok az udvaron s a kertben, s bedobom nekik, úgy várnak, mint a madárfiókák az anyjukat, csak éppen nem tátognak. S gondoltam, eladom a kakasokat, mint csupaszcsigaevő népséget, s tönkreteszem a pekingi kacsa bizniszt! Mert szerintem eszi azt a tyúk is, kakas is, csak ki kell próbálni! De ki tudja, mi jön, kinyírják hamarosan szegény majorságomat a madárinfluenza elleni szent hadjárat során! Na, de hagyjuk ezt a mord jövőképet!

A mi utcánk úgy estefelé

Laci vitt pár könyvet eladásra a Remeteszeg utcai vegyesboltba, többek között az én Ludasmanyimat is. (Azért rövid u a lúdas nálam, mert a blogok esetében, akárcsak az email címeknél nincsenek ékezetek, ezt már többször el akartam mondani nektek, hát most kifejtettem végre!) Kíváncsi vagyok megvesz-e valaki bár egy kötetet is? Kértem Lacit, magyarázza el az eladónak, hogy sok történet kapcsolódik Remeteszeghez, de kedves párom szerint a hölgy román, csak a magyar konyhanyelvet beszéli, biztos nem fogja elolvasni egyik írást se, és ha ő nem érti, akkor miért ajánlja másnak? De én bizakodó vagyok! 😉

Előkerült ez régi kötet valahonnan, na mi ez, mit gondoltok? Hát éppenséggel az Alice Csodaországban! Csak egy icipicit eltér a címe 🙂 De a szerzőről mégiscsak felismerhető! Ha mondjuk Károly Lajost írtak volna, akkor sose jöttem volna rá!

Előbb nem is akartam hazahozni az üzletből, aztán valami belső ösztön azt súgta, hogy hozzam csak haza, mert Kosztolányi fordította, nem lehet rossz, és szép illusztrációk is vannak benne! Most jut eszembe, hogy a kínai meséskönyről is szerettem volna mesélni, azzal még adós maradtam, de majd következik! És a japán novella, amely teljesen kikészített, a Zarándokének! Hát az valami eszméletlen! Túlvilági…

Befejeztem a rádiós munkámat, és kiültem ide a romirodámba, előszobámba, dolgozószobámba, vagy ahogy tetszik (visszatérő motivum 😀), és elkezdtem olvasni, mintha én is egy kislány lennék még mindig. Hallom, hogy megáll egy duba (kisteherautó) a kapunk előtt, és amikor kinézek, látom, hogy egy csokoládébarna alak ül az anyósülésen, és szokatlanul előremereszti a nyakát. Elkezdtem én is mereszteni a szemem, mi van? Máris Csodaországba vagy Tündérországba csöppentem? Aztán kitisztult végre a látásom, kiderült, hogy egy magyarvizsla, ki is szálltak hamarosan gazdistól együtt, és bementek a szemközti udvarra. Én azért vissszafogtam magam, és nem követtem őket, mint Évike a fehér nyulat az üregébe. A nyulat hálistennek! nem keresztelték át ürgére, nem lett volna túl szerencsés. 😀 Sajnos évszám nincs a köteten, csak annyi, hogy Gergely R. kiadása, Budapest, Fáy Dezső illisztrációival. Még azt sem tüntetik fel, hogy mi a mű eredeti címe, fura. 1936-os kiadás, utánanéztem, különös, hogy már előtte volt két magyar fordítás majdhogynem eredeti címmel. Különben nagyon be van ágyazva magyar környezetbe az egész szöveg: “ez az egér nem tud magyarul?” – kérdi Évike, amikor a saját könnye által keletkezett tóban úszkál egy egérke társaságában. Változnak az idők, idővel még a nagy Kosztolányi fordítását is átírják, átdolgozzák, ez meg is történt pontosan 58-ban, ha már a magyar Alice történetírásába bonyolodunk. Remélem ez a mai kovidos korszak is valamikor lehanyatlik, és kiderülnek a “piszkos” részletek. Hogy is fogalmazott Fodor Ákos: Minden teljesen világos, de csak utólag! Lehet pontatlan az idézet, mert nem mentettem le, de így is érthető, már most 😁

És akkor itt az ijodám, ahogy az unokaöcsém mondta volt:

Már tele is zsúfoltam mindenféle kacattal (csak másnak kacat, nekem életbevágóan fontos dolgok, kristályelefánt (egy turis, egy vásáros), fehér nyúl helyett drappszínű kenguru (annyira élethű, hogy szoktam neki köszönni reggel!), a macsekok pedig elfoglalták a legjobb helyeket, nekem az jut, ami éppen marad!

A kedvenc antikváriumi könyvek is helyet kaptak, de még mindig ott sorakozik pár kupac az ágyam mellett, a hálóban.

Maci is homeoffice-ban dolgozik!

Izé, debütáltam a tik-tokon

Laci, kedves párom addig nyaggatott, amíg ez lett belőle:

Emiatt álmatlan éjszakám volt, mert hogy jövök én ahhoz, hogy szerepeljek egy minijelenetben? De Laci azt mondja, haladni kell a korral! Jó, jó, de ebben a ritmusban, ha haladunk, hova jutunk? Olyan iramban változnak a dolgok a fiatalok körében, főleg, hogy mi, idősebbek, nem tudunk ezzel lépést tartani… De Laci optimista és legyek én is az, így szülinapom környékén! Egyesek a születésnapjukon rosszkedvűek, depisek. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de én mindig hepi vagyok ilyenkor, izgatottan várom a napot, hányat kell még aludni? Hány álmatlan éjszakát kell még átszenvedni?? Annyira nem nagyon szenvedek én inszomniában, csak ritkán fordul elő velem, főleg amikor kiposztolok valami blődséget. Ebből is látszik, hogy nem vagyok extravertált, hiába is erőltetem, akkor is szorongó, introvertált, erőteljesen befeleforduló személy maradok! De most már mit lehet tenni, ha elindultam ezen az úton… Ai intrat in hora, joaca! – mondja a román. Keep moving! nincs mese! Habár én nem ebből élek, be kell ismernem, hiszen rádiós volnék, de általában az embernek nem a munkája a hobbija, csak a nagyon szerencsések dicsekedhetnek ezzel. Sajnos.

Berendeztem a romirodámat, már csak egy könyvespolc hiányzik, de az nagyon! Mindigis vágytam egy ilyen kis odúra, ahova be lehet cuccolni. Befészkelem magam, kézügyemben van minden, és közben a természettől sem távolodtam el. Ezt régen egy erdei lakban képzeltem volna el, és mit ad Isten, itt a város végén, az utolsó előtti hatodik házban is tökéletesen meg tudtam valósítani! Sose mondj le az álmaidról! – még így szülinapod tájékán sem! Amikor a depresszió környékez 😀

Tegnap bútorturiztam, ez a kanapé is onnan van, de régebbről. Azonban tegnap megint feltankoltam lim-lommal, mondaná egy józaneszű ember, de mivel én nem vagyok az, hát összevásároltam másoknak a szuvenírjeit: egy tányért a falra (sajnos nem hollóházi de még désházi sem, hanem valami német bóvli), egy maszkot (az sem a mostani fajta, hanem egy ugyancsak német művésznő, Ursula Kreft műve, Tristesse a neve, de nekem inkább rejtélyesnek tűnik ez a női arc, mint szomorúnak, erről jut eszembe, meg is kéne nézzem, megtalálom-e a világhálón a képzőművészt), porcelánfejű babát, s ilyesmiket, amiket ott nyugaton már kidobtak. De nem baj, a marokkói szuvenírt is megvettem, mert mikor jutok én el Marokkóba, asszem soha, így hát miért legyen nekem onnan valami autentikus?! Így kell boldogságot generálni! Mégiscsak jobb, mintha mindenövé eljuthatnék, és mégse lennék elégedett! Vannak mexikói fafaragásaim is, valakitől, egy német embertársamtól, aki rámtestálta azokat. Vagyis ő talán a fiára testálta volna, de az meg eladta a házát, és minden bennelevőt a román turikereskedőkre hagyott.

Ott a sarokban lourdesi szenteltvíz, megkóstoltam, nem lett semmi bajom! 😀

Elkezdtem megrögzötten vadászni a kristályokat, de sajnos azt nem bocsátják áruba, mert az jól el lehet adni, különben nagyon felment a turis portékák ára, főleg amióta nincs ócskapiac. Egy rózsafából faragott pipa már kereken száz lejbe kerül! Szerencsére, azt már beszereztem 😀 Lacinak, de nem használja. 🤔 Kristályok helyett pedig egyelőre márvány cuccokat vásárolok, amint az a fenti képen is látszik, egy nagy, méretes hamuzó formájában. S van még egy fehérmárvány piramisom. Kicsike, azzal alszom. Sokáig abban reménykedtem, hogy az valami kristály, aztán magamtól megvilágosodtam, hogy mégsem az. Habár, a márvány is egy kristály, egy ásvány, a leírás szerint. És mit vettem még? Aminek nagyon megörültem, egy homokórát, icipici, tíz lejembe került, de nem bántam meg. Imádom, és az se kristályba van öntve, hanem szerintem valami nagy cégnek a reklámterméke, biztos valahol, egy rendezvényen osztogatták, s ezek a kapari turisok meg eladják jópénzért.

Alatta egy Klimt festményes doboz, azt nem használtan vettem, az a lányom ajándéka. S az a baba ott hátul népviseletben van, csak ha tudnám, hogy milyenben. Azt azért vettem meg 5 lejért, mert lecsukja a szemét, s gondoltam, ha a szellemek meglátogatnak, könnyű lesz nekik majd értésemre adniuk, hogy itt vannak! 😀

Na hát így készülök én a szülinapomra, a sok ócskaság társaságában, de majd helyrekerül minden, ha Laci most hétvégén megajándékoz egy könyvespolccal!