A kripta és a golyóstoll

Szombat, csíksomlyói búcsú, itthon csend, béke, és kertészkedés. Amíg Lacim ki nem találta ebben a fennkölt hangulatban, hogy füvet kéne nyírni. Pedig a cicák annyira szeretnek lesbenállni a magas fűben, én meg szeretem, ha ők boldogok. Mint a Boldogasszony zarándokvonat utasai, akikkel pénteken este találkoztam. Arról is szerettem volna írni, meg arról, hogy hogyan rohant utánam Laci az út közepén az üzletében felejtett telefonomat lóbálva a feje fölött, de akkor túl hosszú lenne ez a bejegyzés. Majd egyszer, amikor ráveszem magam, hogy a csodálatos gyógyulások(m)ről beszámoljak, akkor ezt is elmesélem. Egyelőre most egy másik csodáról szeretnék írni, vagy inkább nevezzük fura véletlennek. Szóval próbáltam elviselni a zúgást, de amikor felfedeztem, hogy a terasz melletti lila futómat is lenyírta, akkor elszakadt a cérnám, fogtam magam felültem a bicajra, és a rádióba menekültem. Úgy értem, az épületbe. Jó kis nyugis hely az hétvégén, beültem a tele cd-kkel és régi magnószalagokkal zsúfolt különirodába, amely a régi kolozsvári novicius időszakomra emlékeztet, és idős, elhunyt kollegáimra. Ahogy bekapcsolom a gépet, megjelenik a facebookon, hogy van egy eseményem, fél óra múlva kezdődik, idegenvezetés a plébániatemplom alatti kriptában. Nem emlékeztem, hogy bejelöltem volna magam erre az eseményre, de annyi minden van, amire nem emlékszem, elhittem hát a facebooknak, hogy én nyomtam meg az ott leszek gombot.  Gyorsan kinyomtattam a részleteket, hogy ha már elmegyek, tudjak róla beszámolni, és siettem hátra a parkolóba, hogy érjek el, még maradt bő 20 percem. Csak amikor a templom előtt kikötöttem a bicajt vettem észre, hogy nincs mivel írjak. A szabónak nincs ruhája, a vargának nincs csizmája, újságírónak sosincs mivel írnia, nálam ez szinte szabály. A főtéren az egyetlen üzlet, ahol írószert lehet vásárolni az a DM. Szaladtam tehát visszafele, abba az irányba, amelyikből érkeztem, nehogy lekéssem az idegenvezetést, de már nagyon sokan gyülekeztek a templom bejárata előtt. Esküszöm már többen várakoztak, mint az állomáson pénteken. Hiába na, az embereket mindig is vonzotta a misztikum. Berohanok a német üzletbe, mondom az elárusítónőnek, hogy mi a problémám, azt feleli, csak névreszóló golyóstollak vannak. Nem baj, bármilyen, csak írjon! Odamegyek a körbeforgó kerek polchoz, persze Edith nevű nincs, azzal tisztában voltam, de akármilyen írószert azért mégse akartam venni, még ha nagyon sietek is. Azt mondják az ösztönös, öntudatlan döntéseket mindig akkor hozod meg, amikor nincs időd sokat mérlegelni.

Nézem mik vannak, Doru, így hívták a panziót, ahol megszálltam a lovastúra ideje alatt, de azért mégse írhatok férfinevű írószerrel! Nézem tovább, Lászlót azért vennék, jó lenne majd Lacinak, de nincs, természetesen, de még Ladislau sincs! Rebeca, tetszett nekem régen ez a horrorfilm, és ismerek egy fiatal költőt, aki a kezdetekkor ezen az álnéven publikált. De mégse! Miért vegyem meg, ha már neki se adhatom ajándékba, nem is hiszem, hogy vállalja már azt a régi írói álnevét! Legyen akkor Sára, vagyis Sara! De mintha nem én döntöttem volna, olyan furcsa érzésem támadt. És az is fura kicsit,  hogy Romániában egyáltalán van Sara nevű golyóstoll, szokatlan, mert egyetlen román lányt sem ismerek, akit Sara-nak hívnának. Gyorsan kifizettem, még tombolajegyet is adtak, mert tíz​ éves az üzlet (ez itt a reklám helye!), és már rohantam is vissza, indult is az idegenvezetés, a nép már tódult befele a templomajtón.

Lenn a funerális térben egy reszketeg hangú, örmény származású idősebb hölgy ismertette a kripta történetét, és néhány személyről is mesélt, akiket oda temettek. Sokan közülük örmény kereskedők vagy jómódú civil emberek voltak, mert a kripta bárki előtt nyitva állt, „tárt ajtókkal várta” azt, akinek anyagi lehetőségei megengedték, hogy itt találja meg végső nyugodalmát. Körben a falban bemélyedéseket, fülkéket alakítottak ki, a koporsó elhelyezése után a fülkét befalazták, és felirattal látták el. A legtöbb felirat latinul van a fedlapokon, ez természetes, hiszen 1700-as, 1800-as éveket írunk. Ahogy ott nézelődtünk, még egy denevér is elszállt a fejünk fölött. Bekerülhetett a szellőzőjáratokon át.  A gyerekek madárkának nézték.

32932625_10216500103885510_9076915163889664_n

Van akinek vörösmárvány fedőlap jutott, van akinek csak közönséges beton, és van, akinek egyszerűen csak a vakolatba vésték az adatait. Sok elhunytnak leomlott a táblája, csak a nyilvántartásból lehet tudni, ki az a 35 előkelő vásárhelyi személy, akit oda temettek az 1800-as évek közepéig. A kriptába való temetkezést a városvezetés 1903-ban közegészségügyi okokra hivatkozva betiltotta, de akkor már a plébániatemplom alá nem temetkeztek. Hallottunk egy Csíki Mártonról, akinek 18 gyereke volt a 3 feleségétől, két felesége is ott nyugszik az ő fülkéje közelében. Arról nevezetes ez az örmény kereskedő, hogy ő építette az első emeletes házat a Sáros utca elején, ami most is megvan. Egy turista, aki tudott latinul, fordította a körülötte lévőknek, hogy “ez a fiatal nő 26 évesen halt meg, egy bizonyos Csíki Gergelynek volt a neje”, Csíki Mártonnak valami rokona lehetett, talán, mindenki próbált egy-két jó fotót készíteni ott a félhományban, és közben az idegenvezetőnő egyszercsak azt mondja: És a legrégebbi sír az 1783-ból való, egy bizonyos Farkas Sáráé.

33064922_10216495055639307_35246765078740992_n

Odatolulunk valamennyien a sírfülkéje elé, többszintes a kripta, az ő fülkéje jó magasan van. Nézem, hogy 48 évet élt (a fotómon nem látszik), szinte egyidősek vagyunk. Döbbenetes! És az ő férje is László volt, mégpedig tekintetes úr, Farkas László városi főbíró! Ő mint özvegy hunyt el, egy évet bírt csak ki az özvegységben, férje 1782-ben távozott e világból. (Azok a régi házasságok, amelyek az égben köttettek!) Na, gondoltam, most már tudom ki szuggerálta nekem, hogy a Sara nevezetű golyóstollat megvegyem. Közben ma utánaolvastam , és nem őt temették ide először, hanem fél évszázaddal korábban, 1732-ben egy Baranyi Mária Magdolna nevezetű asszonyságot, aki a templomot építő jezsuitákat a házába fogadta. Hogy miért mondta akkor a minket tájékoztató idős hölgy, hogy ő volt az első, akit itt örök nyugalomra helyeztek, ez is rejtély a számomra. Lehet erről a szentély alatti kriptarészről volt szó, amelyik látogatható, mert a jobb oldali része még feltáratlan, de ha feltáratlan, akkor lehet-e tudni, kiket temettek oda? Ebbe az eszmefuttatásba kicsit most belebonyolodtam. A lényeg, hogy nem ez az első eset, amikor a holtak próbálnak kapcsolatba lépni velem, van még egy pár sztorim, de úgyse hinnétek el! Ha ez így megy, nemsokára szeanszokat vállalok :). Még azt is el tudom képzelni, hogy ő vágatta le Lacival a lila futómat, hogy mielőbbi indulásra késztessen, nehogy lekéssem a túravezetést! És a golyóstollat is miatta felejtettem otthon! Szerencsére a rádiósoknak, ellentétben a régészekkel és kutatókkal, nem tiltják, hogy higyjenek a halál utáni életben, a szellemidézésben, és az ittragadt kóbor lelkekben. Vagy igen? Mert akkor nyugodtan folytathatom tovább a kertészkedést hátralévő életemben! Csak a zajmentes kaszát kell még beszereznem!

20170903_090112-EFFECTS

Így nézett ki tavaly a futóm, hát idén ez már nem jön össze! :))

Szobafogság

Igen, ez a kis fekete serdülő macsek döntötte el, hogy miről szóljon a mai napom. Ma reggel, vasárnaphoz képest elég korán, egy éktelen macskasikolyra ébredtem, rohanok ki, Lacim már kinn cigizik a nappaliban, az ajtó nyitva, atyaég, a Szurikátát megfogta valami! A kutyák is rohannak velem hátra a kerítés és a mező felé, Laci kiabál utánam: Itt a cicád, ne pánikolj! Mert közben a Cica vagy Szurikáta, ahogy régebben hívtuk, és most is néha (mert egy időben mindig két hátsó lábára állva pásztázta a terepet), eszeveszetten szaladt a ház bejárata felé. Mi az ördög történhetett? Akkor veszem észre, hogy ez a képen is látható fekete kis ebadta ott lapít a fészer tetején, rájöttem, hogy udvarolni próbált a miénknek, vagy inkább ismerkedni, mert Szurikáta ivartalanított cicalány, s aztán összeverekedtek. A macskák éktelenül tudnak nyávogni, ha civakodnak, azt hinné az ember, hogy egy kutya tépi szét őket éppen. A baj csak az, hogy a fekete cicamica tényleg fennragadt ezután az intermezzo után a fészer tetején, onnan bemászott a szomszéd ház padlására, mert a kutyáim nagyon ráijesztettek. Kimerészkedett időnként a háztetőre, aztán amikor látta, hogy a három “fenevad” még mindig rá leselkedik, visszabújt a résen a padlásra. Én pedig most be kellett csalogassam az összes bundás népséget, hogy a jövevényt a cicáim se befolyásolják a döntésében, a kutyák se álljanak útjába, hogy hátha szépen fogja magát, és elmegy. Most tehát hatodmagammal és az összes pókkal, aki itt lakik velünk, meg a bentrekedt legyekkel, várjuk, hogy történjen valami, és közben így nagyszerűen megadatott a mód rá, hogy gép elé ülhessek (és ne a függőágyban henyéljek), és beszámoljak arról, hogy betartottam-e a szavam a Nevásároljsemmit napok alatt.

 

Töredelmesen bevallom, 5 lejjel haladtam meg a 2 lej 50 banis keretet, mert a budipapír mellett, még vettem két murkot is, egy paradicsomszószt, és egy árpakását. Így is elszámoltam magam, mert egy darab citrom, amire még szükségem volt a reggeli citromos kávékhoz, csak egyedül, önmagában 95 bani volt, és a wc papír, amelyikről azt mondják, hogy újrahasznosított papírból készült (legyünk környezettudatosak!), 1 lej 90 bani, tehát ha már nem fértem bele  keretbe, akkor még megengedtem magamnak a fent említett termékeket. Gondoltam ennyit elnéznek nekem a kedves követőim, 5 lej nem a világ vége. És így szokott kezdődni a fogadalmak be nem tartása! Aztán a hosszú hétvége alatt rá kellett jönnöm, hogy annyi minden van még a házban, rizs, fagyasztott vinetta, fagyasztott csirke anyutól, makaróni, tavalyi dió a szomszéd fájáról (aminek fele hozzánk potyog), hogy ha jönne az apokalipszis, vagy egy bombatámadás, még két-három hétig simán elélnénk, leszámítva azt, hogy nincs bunkerünk, ahova lemeneküljünk, de még pincénk sincs, egy szűk autószerelő aknát legalább építhetnénk az ilyen esetekre…

IMG_3214

Aztán főzicskéltem, előbb paradicsomlevest árpakásával, nagyon finom. Az árpakását már rég felfedeztem, vagyis elkezdtem vásárolni, de mindig lejárt a szavatossági ideje, és a végén az lett, hogy kidobtam, aztán megint rávettem magam, hogy vegyek, és azt is addig tartogattam a konyhaszekrényben, amíg kilépett a garanciából. Egy fél éve viszont minden leveshez teszek egy kicsit, telítetté teszi a zöldséglevest, bármit, főzeléket, lecsót, kidagad, nem is kell annyit főzni, mint a rizset, például. Ha félig megfő, úgyis jó, mert ha az ételt hagyjuk egy kicsit összeállni, kihűlni, megszívja magát, és megpuhul. Megsütöttem a cukkinit, vagy kistököt, vagy mi volt, sose tudom eldönteni melyik egyik, melyik másik. Volt még egy borsókonzervem is, azt is megkészítettem, ahogy anyu mondaná, és jól elvoltam három napig. Aztán megjött Laci a Szent György Napokról, kijelentette, itt nincs mit enni, és bevásárolt csekély 200 lejre, úgyhogy a jojó effektus ezen a téren is hamar elérhető, nemcsak a fogyókúrában.  Én pedig szomorúan konstatáltam ismét nemtomhányadjára, hogy a fogyasztói társadalom rabságából csak az menekül, aki nem él benne. Ha én itthon lennék, és lenne időm főzni, és megkeresni az olcsót, és kigondolni, hogy mi legyen a legtakarékosabb megoldás a megélhetésre, akkor nagyon kevés pénzből ki tudnánk jönni. De mivel rohanunk egész nap, erre nincs semmi esély. Minél többet dolgozik valaki, annál többet költ, a városban ebédel, a városban kávézik, üdítőzik, eszünk a stressz enyhítése végett, hízunk, következésképpen, mert mindig nassolunk valamit, hízlal a napimenü, a vendeglői kaja, a gyorsétkezdék kínálatáról nem is beszélve. Aki pedig nyugisan itthon szépen beosztja az idejét, azt nem stresszeli semmi, nem kényszerül arra, hogy idegességében majszoljon minden egészségtelen szénhidrátos cuccot, és nem hajszolja senki, elégedett a nap végén a teljesítményével, és a megtakarított pénzével. Es itthon is akad bőven tennivaló, én egy percig sem unatkozom. Számomra a vakációk és a hosszú hétvégék után egy trauma visszamenni dolgozni, mert ki kell szállnom az én kis békés életteremből, a nyugalmamat, a harmóniámat fel kell adnom. Már-már ott tartottam, hogy bemegyek a főnökhöz, és megmondom, fele annyit dolgozom, fele annyi pénzért, de hagyjanak élni, olvasni, művelődni, annyi könyv vár arra, hogy elolvassam, annyi dokumentum- és művészfilm, hogy megnézzem. A Laci üzletében egyszer járt egy szakember, nem tudom mi volt a szakmája, de megszakértette az üzletben roskadozó könyvespolcokat, és kijelentette, hogy itt kb 7000 könyv van, és akkor kiszámoltuk, hogy 15 évre lenne szükség, hogy mindet elolvassuk. Persze, ha semmi mást nem csinálnánk közben, és számításba kell venni azt is, hogy sok könyv duplán, triplán van meg, és van egy pár, amit már olvastunk 🙂

Könnyen el tudnám képzelni az életet, hogy könyvárus legyek, ha csendre vágyom, ez a tökéletes hely, és ha a társadalmi oldalát nézzük a dolognak,  sok emberrel amúgy sem kell kommunikálni, mert a könyvesboltokba kevés vásárló tér be. Pincehelyiség, hűs levegő, semmi rohanás, megáll az idő, ahogy most is egyhelyben áll, mert a fekete cica még mindig a fészer tetején meditál, nem siet sehova, kinn csicseregnek a madarak, eleredt az eső, csak a Szurikáta nyugtalan, egyik ablakot fürkészi a másik után, most pedig felült a kakasülőjére és nagyon csúnyán néz rám. Ez nem az a tekintet, amelyből bármi jót ki lehet olvasni. Végülis megértem, az újdonsült barátjáról van szó, még akkor is, ha az első találkozás egy fülsüketítő nyávogással végződött.

Itt kihagyom a helyet a baljósló tekintetű Cicám fotójának, látom az internet mostanában átvette felettem a hatalmat, majd később, ha olyan kedvében lesz, és megengedi, akkor feltöltöm.

A paradicsomleveses fotón pedig az árpakásaszemek alig látszanak, inkább a csicsókadarabkák, amiket beleaprítottam, nem ízlett túlságosan. Régen a szegények eledele volt, most meg ínnyencségként árulják, 4 lej 50 baniért kilóját. Nemigen nyerte el a tetszésemet, asszem megleszek a jövőben néküle is, főleg, ha spórolni akarok.

Nagy nehezen összejött a szurikátás fotó feltöltése is:

IMG_3352

 

Kihívás

Egy kedves barátnőm azt javasolta, írjak mindennap blogot. Mondom, ez nagyon nehéz lenne, hisz dolgozni is kell :)) Aztán úgy döntöttem, hogy belekezdek egy játékba, kihívom magam egy egyszerű dologra, a spórlásra, és ezt kipróbálva, egyúttal arra is ösztökélem magam, hogy le is írjam a “teljestményem”.

Laci párom elutazott, zajlanak a Szentgyörgyi Napok, mint tudjuk. Nekem még nem jött be a fizum, ittmaradtam 53 lejjel, pontosabban 52 lejjel és 75 banival. A kártyámon még volt annyi pénz, hogy 55 lejre vásároljak. És akkor azt mondtam, teszek egy próbát! Lássuk három napig meg tudok én élni hatodmagammal (három kutya és két macska), anélkül, hogy valamit is vásárolnék? Kemény cselendzs egy nőnek. Ráadásul, látom, hogy időközben feltették az előleget is a számlámra, de nem hagyom magam elcsábulni! Az az 50 lej készpénz pedig kellene a kozmetikusnak, mert az mindennél fontosabb! Mi, hölgyek csak tudjuk.

Hogy mit vettem az 55 lejre? 3 kiló kutyakaját, a macskakaja remélem kitart vasárnapig, egy cukkinit, 3 nemtommilyen krumplit, majd kiderül, asszem csicsóka, krémsajtot, egy kis teljes kiőrlésű kenyeret, 5 cherry paradicsomot, két babkonzervet, egy kápia paprikát, egy kis doboz csiperkegombát. Kb ennyit. Itthon van liszt, tej, barnacukor, kávé, rizs, olaj, só (himalája!), egy fél jégsaláta, két halkonzerv, de azt csak végső esetben bontom ki (már nem kívánom a tonhalat, és semmilyen halat), egy ásványvíz, palackozott fehérbor, egy lejárt szavatosságú joghurt, csirkenyak, utóbbi a kutyáknak főznivaló. A biciklimnek kellene még gépolaj, mert eléggé nyikorog, és amivel itthon bekentük, az nem nagyon sokat ért. De ez ráér. Volt már ilyen, nem újság ez nálam.

Szóval hazajöttem a vásárfiával, és összedobtam egy salátát, tettem bele szeletekre vágott sültgombát, egy paszulykonzervet, egy kis kápiát, sót, borsot, és hagytam félórát, hogy összeálljon. Finom volt. Utána kávéztam a függőágyban, élveztem a délutáni szabadságom, megállapítottam, hogy a mutáns gyermekláncfű már elnyílta magát (lásd fenn), elvettem a cicától az első idei gyík-zsákmányát, és visszaengedtem a mezőre.

IMG_3011

Gyomláltam kicsit a virágoskertben, visszadugtam a földbe az öngyilkos dukhagymákat, amik sehogy se akarnak kicsirázni, inkább félrefordulnak, kifordulnak a földből, és az elszáradást választják. Ismét elmagyaráztam a kutyuliknak, hogy nem szalad a sziklakertemet levizelni, és máris megint megéheztem. Ittam egy pohár tejet fél rúd házicsokival, elfelejtettem mondani, hogy megmaradt a Mall-os vásárból, a tordai házicsokis nénitől vettük. És most már nyolc óra múlt, és elérkezett az esti koplalás ideje. A gyümölcs fog csak hiányozni, mert a 2 lej 75 banin egy wc papírt kell még vegyek, és egy citromot. A nagykalotai kirándulásom óta rákaptam a reggeli citromos kávéra, Bea barátnőm szoktatott rá, finom, és segíti az emésztést. És ha marad még pár bani, lehet még két alma is belefér. Meglátom. De eltökélt szándékom, hogy betartom a fogadalmam, jól is járok anyagilag, meg hátha sikerül fogynom is. Persze nem minden fogyókurás kaja, mert holnap a cukkinit sütöm ki olajban, és a parival fogom megenni, aztán a rádióhoz is sajtos szendvicset viszek a teljes kiőrlésű kenyeremből (Laci hagyott egy fél Teréziát, hogy én milyen gazdag vagyok, ez már nem is kihívás!!), meg úgy terveztem, hogy a gombát tojással megsütöm (egy tojásom is maradt, az anyu boldog újlaki tyúkja tojta), és van a kertben egy tő petrezselymem, jól beszórom petrezselyemzölddel. Ez már a szombati ebédem lesz. Elfelejtettem mondani, hogy még vettem két banánt is, holnap és holnapután reggelre, vasárnap reggel kihagyom 🙂

IMG_3159

Ígérem őszinte leszek, és bevallok mindent, azt is, ha nem tartottam be a szavam 🙂

Akció indul(t) ma 14.35-kor 🙂

IMG_3103

Nem tudom miért bosszankodom, hogy közben eleredt az eső, amikor nekem kiskertem van, meg virágoskertem, meg sziklakertem, meg gyepem az udvaron, kell az eső! És apropó a víz, ma mostam is, jobbanmondva a gépem, és van mosószerem, szappanom, tusfürdőm, mosogatószerem, szóval ilyesmi se hiányzik. Tehát csak a vásárlási ösztönömön kell uralkodnom 🙂

A kapcsolatokról és a világvégéről

Nézem, hogy kb három éve vannak együtt, mi lett a nagy szerelemből, merev arc, kemény tekintet mindkét részről, a boldogságnak pedig még a leghalványabb jele sem. A férj alíg várja, hogy elmenekülhessen otthonról, valami kiszállás, bármi, csak ürügy legyen az édes otthon időleges elhagyására. A feleség pedig apró kis pletykákban, szurkálásokban, mások kigúnyolásában éli ki kielégítetlen vágyait. Ez a történet szólhat rólam is, rólad is, bárkiről. A friss párokról lerí, hogy sugároznak a hepiségtől, szárnyalnak, aztán pár év múlva, vagy lehet még évek sem kellenek, csak hónapok, és már vissza is süllyedtek érzelmileg az azelőtti állapotba, vagy még mélyebbre, nincsenek már csillogó szemek, csak mindennapi rutin van, és keserű szájíz.

Én sem vagyok mentes mindettől. Az Interjú a nagymamámmal kötetemet például úgy dedikáltam Lacinak, hogy “Az én ifjúságom 2012 nyarára esett!” Ez volt a mi első nyarunk, amikor még megengedtük magunknak, hogy Görögországban üdüljünk. Aztán jött a ház, a kölcsönök és a problémák. Mert vagy életed van, vagy házad – olvastam valahol.  Az élethez én soha nem voltam elég bölcs vagy elég visszafogott. Színház a világ, tudjuk, és én pocsék színész voltam. De most kezdek megvilágosodni, jó emberismerő kezdek lenni, és ha már nem tudtam elég okos lenni, hogy szépen alakítsam a saját sorsom (félresikeredett házasságok, szakítások, válások, ideális anya sem voltam), akkor most megfigyelem az életet, a körülöttem levőkét, szemlélem, és felismerek dolgokat, például a képmutatást. Ez is egy játék, ami lehet szórakoztató, de inkább tanulságos. Olyan, mintha a színházban az első sorban ülnél, része vagy a színjátéknak, csak vigyáznod kell, mert itt nem szabad tapsolni!

De hogy mi a jó párkapcsolat titka? Mi kell ahhoz, hogy ne a félelem vegye át a főszerepet két ember között? (A férfi fél a nőtől, nem mer előtte önmaga lenni, a nő pedig színlel, mert ez a kapcsolat kényelmes neki, nem meri túlfeszíteni a húrt, de azért próbálja irányítása alá vonni a dolgokat, miközben ő is fél a magánytól, attól, hogy ha túl messzire megy a dominanciával, egyedülmaradhat. És mindketten bebeszélik maguknak, hogy ez az élet, ilyen, ez a maximum, amit ki lehet hozni belőle, és nem lehet többet elvárni tőle.) Most már (nagy bölcsen) úgy gondolom, hogy az elengedésben van a kulcs. Elengedni a másikat, hogy önmaga lehessen, miközben keresel egy hobbit magadnak, vagy akár többet is, és mindketten kiélitek a szenvedélyeiteket. Mert az elfojtás szorongáshoz vezet, és a szorongások betegségeket generálnak. Mondom én, a nagy szakértő :)) Nem, nem olvastam ezt sehol, csak megfigyeltem a merev, feszült, ideges arcokat. A magamét is beleértve, a tükörben.

Azt se tudom, hogy élhet együtt egy fedél alatt egy vega és egy húsevő, egy láncdohányos és egy nemdohányzó. Pedig főleg az utóbbi esetet nap mint nap megélni kényszerülök. Minden nap mérgelődök, hogy a ruháim füstszagúak, hogy a házunkat nem lehet soha rendesen kiszellőztetni, hogy az állatok is passzív dohányosok már, de nem tudnak szegények tiltakozni. Aztán lefekszem, és miközben Laci már horkolászik az esti söre és pálinkája után, elnézem az elégedett arcát, a mosolyt, ami feldereng laza vonásaiban, elfog az együttérzés, és csak arra tudok gondolni, milyen boldog volt, amikor a heggesztő-aparátust megvettük, és ma este különösen boldogan feküdt le, mert heggesztett egy kiskertkaput az én virágoskertem elé. Láncdohányos létére, kilencven évig fog élni, a tízet a nikotin hatása miatt vontam le 🙂

527564_4693934596729_588066355_n

Én pedig, amíg ő heggesztett (és ezúttal nemcsak a cigiket!), elmentem lovagolni egy remeteszegi ismerősömhöz, akinek nem vallottam be, hogy nincs valami nagy tapasztalatom e téren, és kilovagoltunk az erdőbe, ő nagy élvezettel ügetett elől Spárta nevű kancájával a keskeny erdei ösvényen, a lehajló ágak alatt, én meg utána kétségbeesetten próbáltam tartani az iramot szintén Spárta nevű kancámmal (nincs valaki nagy fantáziája ismerősömnek a névadásban), közben mesélte hegymászó élményeit, én meg csak arra koncentráltam, ahogy kapaszkodtunk felfelé, hogy Istenem, nehogy leessek, mert erre a magas lipicai lóra vissza se tudok ülni. Az én lipicai kancám meg nyerített nagyokat, hiányzik neki a csikója, magyarázza a vezetőm, erősen húzd a kantárszárat, mert ezeknek érzékeny a szájuk, azzal visszafogod. Mondhattam én neki, hogy HÓ, annál idegesebben nyerített, aztán hazafelé megiramodott, vágyott már nagyon a csikó után, és én végig imádkoztam, fogadkoztam, Istenem, soha többet nem ártok senkinek, ezután egy angyal leszek egész életemben, ígérem, és Lacival szemben sem leszek többet soha házisárkány, csak most az egyszer érjek haza épségben! A baj az, hogy a fogadalmakat az ember hamar elfelejti. A következő megpróbáltatásig biztos. De jó lecke egy ilyen adrenalin adag, mert egész más megvilágításban látod az életed, a kapcsolatod, a házad, de még a kiskerted frissen heggesztett kapuját is!

És állítólag holnap ismét jön a világvége, az összeesküvéselmélet hívei szerint! Szóval ez esetben a világvégét is másképp látod 🙂

Itt be kellene fejeznem, de még az apokaliptikus álmom elmesélem (hogyan láttam én az apokalipszist!). Kispetriben voltam a nagynéném pincelakásában, a kályha mellett, mert minden a kályhától indul ugyebár. És ott állt egy szőkés-vöröses rövidhajú fiatal nő, sugárzott mindene, a ruhája is, közeledtem hozzá, ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy megérintsem. De abban a pillanatban, amikor a vállára tettem volna a kezem, minden eltűnt, már nem voltam a pincelakásban, egy láthatatlan erő kirepített onnan, felemelt úgy tíz méter magasra, és onnan néztem le a kopár földre. Sivatagos volt, tele kövekkel, kavicsokkal, homokkal, és lenn leláncolt emberek eltorzult arcàt láttam. Halálfélelem fogott el, félelmemben a Laci nevét kiáltottam, de nem jött ki hang a torkomon. Felébredtem, Laci ott ült az ágyon mellettem, a telefonját simogatta, vasárnap reggel volt, a Cirmos Cica a lábamnál feküdt, de amikor látta, hogy kinyitottam a szemem, odajött közel az arcomhoz, a mellemre ült, és a sánta lábát a számra tette… Ebből megértettem, hogy erről nem szabad senkinek beszélni..

536866_10200395058749447_2140245611_n

Fehérlólánya

Bea, mert ő az, megkért, ha lehet ezt a képet ne használjam, mit mond majd a világ, hogy neki ilyen kicsi a lova? És fehérló nincs is, csak a mesékben, mert azt a szakma szürkének nevezi. Ilyeneket, és ehhez hasonló dolgokat tanultam 4 nap alatt Nagykalotán, Bánffyhunyadtól kb 15 kilométerre. Hogy milyen a pejló, azt is megtanultam, mert azon én lovagoltam a havason. Ez az időszak pont azokra a tavaszi-téli zimankós napokra esett, amikor mindenki azon siránkozott, hogy ismét lehullt a hó. Ezen az utolsó nagykalotai lovagláson bevallom, jól megfázott a lábam. Pedig úgy felöltöztettek, mint egy űrhajóst, csak nekem kellett volna gondoskodnom legalább három pár zokniról.

Előtte be is melegítettünk:

EDZES

Még egy kép, amiért Bea ki fog nyírni!

Szabó Beát, mint a legtöbb jóbarátomat, egy interjú kapcsán ismertem meg, amikor még tördelő volt a Szabadság napilapnál, valaki ajánlotta, mint érdekes interjúalanyt az állatvédő rovatomhoz. Abban az időszakban ismerkedtem meg a lovakkal is, elmentem az Incitato lovasklubhoz, és az első dolog, ami történt velem, az volt, hogy egy boxból kihajoló kiváncsi ló bekapta a hüvelykujjam, jól megharapta, de nem mertem szólni, mert szégyelltem magam, hátradugtam a vérző ujjam, hogy ne lássák milyen boldogtalan vagyok. Bea már akkoriban is lovazott, de a kettőnk barátsága megmaradt a kóborkutyamentés területén. (Még mindig megvan neki a Blöki, akinek ketten próbáltunk gazdit találni, a végén a nyakán maradt.) Fiatal barátnőm ezután nemsokára megismerkedett Istvánnal a kedvenc kirándulóhelyén, a Vlegyásza (Vigyázó) csúcsán,  kiköltöztek Nagykalotára, összeházasodtak, és megalapították a lovardát, amely jelenleg nem kevesebb, mint negyven lovat számlál.

ELSO KEP A LOVAKKAL

A találkozás öröme, és első fotónk, háttérben a legelésző lovakkal

Álmomban se gondoltam volna, hogy ennyi minden szükséges a lótartáshoz. A nyeregkamra az kész kincsestár, van ott minden a sok nyereg mellett, lábszárvédők, rövidek, hosszúak, kantárszár, kobak, lovaglókabát, minden méretben, olyan, amilyen rajtam is látható (megvéd az esőtől, széltől, hófuvástól), lovaglónadrágok, hátgerincvédők, és még sok minden más kellék, amit nem tudtam számbavenni. Mert egy lóra legalább még annyi pénzt kell költeni, mint amennyi az állat ára.

FELNYERGELVE

Itt már beöltöztettek, alig tudtam felülni a nyeregbe ebben a maskarában.

Az állatállomány nemcsak a lovakból áll, ez abból adódik, hogy barátném (sajnos, vagy inkább hálistennek) állatmentő maradt, jelenleg nyolc megmentett kutyusa és három cicája van. Mindegyiknek más a természete és az igénye, és az igényeket a juhászok életformájához is hozzá kell igazítani. Szegény Billykutyát ezért csak felügyelet mellett lehet elengedni, mert állítólag megfogja a bárányt. Beáék Nagykalota határában laknak, kissé távol a többi háztól, de a juhászok szomszédságában, a legközelebbit szintén Istvánnak hívják, és a négy napos látogatásom alatt vele is eléggé összebarátkoztam. Még kecskét fejni is meghívott az ottlétem tiszteletére! Bea váltig állította, hogy ő megfeji, habár sose próbálta, de én tapasztalatból tudtam, hogy ez nehéz vállalkozás. Annak idején petrimamámnak volt egy kecskéje, akit mindig úgy tudott csak behozni az udvarra  este, a legelőről jövet, ha valamivel odaédesgette magához, a fejét a hónaalá vette, és egészen komikus volt, ahogy vonultak ketten befelé a kapun. És akkor láttam, hogy a fejés az nem olyan könnyű dolog: mind huzogathatod a tőgyét, ahogy az elő van írva, de attól még nem biztos, hogy jön a tej. Hamar meggyőződött erről Bea is, de nem tört le, inkább készített egy pár fotót:

ZSUZSIVAL

Ez a gidó Zsuzsi, nagyon barátságos, mert cumisüveggel nevelték fel

Ott a karámban viszontláttam egy kispetri ismerősöm, falumbelim, aki juhászbojtár, ott lakik a juhásszal, kap egy szerény fizetést, pálinkát és cigarettát. És neki ennyi elég is. Fejés után István aztán hazament, felvette a piros pulóverét, és feljött hozzánk az emeletre borozni. Elmondta, hogy reggel általában négykor kell, de mégis a munkának estig nincs vége. Azt én is láthattam, hogy az állatokat mindig rendezni kell, még akkor is, ha a lovak ridegtartásban vannak, kinn élnek a legelőn, télen-nyáron, jó vastag bundát növesztenek. Azóta utánaolvastam, hogy leginkább az istálló betegíti meg a lovat, mert ő egy legelésző állatfajta, tehát nem kell félteni attól, hogy megázik.

Amiútán Balcesti-ről, Valkókelecelről, a lovastúráról hazajöttem, két napot Beával és a gyerekeivel töltöttem, megbarátkoztam a legharapósabb kutyával, Brumival is, felajánlottam, hogy alkalmazzanak  intézőnek vagy házvezetőnek vagy csikósnak, bárminek, mert én haza nem megyek, de nem egyeztek bele 🙂 A tanyán nem hallott senki az influenzajárványról, Gábor, a három és fél éves kisfiú, ha a kocsiban elalszik oviból hazafele jövet (Kalotaszentkirályra járnak a gyerekek iskolába-ovódába, a turistafaluba), szépen kialussza magát ott kinn a hidegben, senki nem aggódik miatta, sálat-sapkát sose látott. Emma, a tízéves kislány pedig egésznapos lovastúrára szokott menni a turistákkal, úgy jött haza most is, hogy kékes-lilás volt a szája színe, de az anyja nem pánikolt, hogy most szegény gyerek, be fog lázasodni!

IMG_2557

Kalotaszentkirály: balfelől az iskola, a dombon a templom, olyan mosdójuk van a gyerekeknek, hogy egy nagyvárosi tanintézmény is megirigyelheti!

Hétfőn, mielőtt a kolozsvári buszhoz kivittek volna, kilovagoltunk, megnézni a ménest, hamletti köd uralta a tájat, és a lovak patkója néha meg-megcsúszott a síkos terepen. Egészen más kihívás volt számomra, mint az erdei túra. És ha nem szégyelltem az 5 db pasitól, akik a társaim voltak, Beától igenis szégyelltem, hogy milyen béna vagyok hozzá képest. Meg is jegyezte, ha hazamegyek, időnként kerítsek alkalmat a lovaglásra.

 

 

 

 

Itt már kissé felszállt a köd, de volt ez még sűrűbb is!

 

 

 

István megtanított, hogy amikor közeledik egy másik, szabad ló, akkor emeljem fel a kezem, mert ha nem teszem, nem hajtom el, lehet, hogy felrúg lovastól, amikor játékot kezdeményez az én lovammal, amely ezúttal a húszéves Olga volt. A Beáé Mázli, a fehér, aki tulajdonképpen szürke. Még sokmindenre próbáltak ketten tanítani, hogy például kell hagyni a lovat, hogy azon az úton haladjon, ami neki a legjobb, mert ő tudja, hogy hol nem csúszik annyira, és a lejtőn nem oldalazva kell vezetni, mert akkor nagyobb az esély rá, hogy megcsúszik… Szóval ilyenek, elméletben megjegyeztem mindent, de a gyakorlat lesz a vesztem :))

Hazafelé lovam lába, mint a Rózsa Sándoré, megbotlott egy gyökérbe, szerencsére nem estünk el, ösztönösen felrántottam a fejét, István azt mondta jól csináltam, annyira mégse hoztam szégyent a lovasnemzetemre, úgy látszik… Aztán ami a velejárója az állattartásnak: a lógané eltakarítása, ez volt az első, amit volt alkalmam gyakorolni:

BEA ELVEZI H DOLGOZOM

Bea a szénásszekér tetejéről élvezi a produkciót 🙂

Hunyadon is jártunk a minivakációm alatt, kifogtunk egy rohammentős elsősegélynyújtási tanfolyamot, nagyon tanulságos és hasznos, mert hiába látjuk a filmekben, szerintem sokunknak fogalmunk sincs, hogyan kell helyesen csinálni az újjáélesztést, amíg a mentősök megérkeznek, pedig nagyon sok múlhat ezen, élet vagy halál. A kis Gábor is szájtátva nézte végig a bemutatót, voltak bábuk is, persze, és a végén a többi gyerekkel együtt diplomát is szerzett.

 

 

 

Bea nem felejtette el, hogy ígért nekem egy lovat az egyik korábbi blogbejegyzésemre reagálva (amikor bevallottam, hogy gyerekkori nagy álmom volt a ló), végülis ennek a vallomásnak köszönhetem, hogy eljutottam Nagykalotára.

Ültünk hármasban utolsó nap a tágas nappaliban, és István feltette a nagy kérdést: Megbeszéltétek a lovat? Hát, mondom, nem tudom, nagy dolog ezt bevállalni, elszállítani, persze, ha azt vesszük, hogy a ló ára ezer euró, akkor ahhoz képest a 800 lejes lószállítás csekély összeg. Aztán abba maradtunk, hogy ezt még fontolgatjuk, és búcsúzáskor, hogy mégse jöjjek el üres kézzel, kaptam ajándékban, vagyis “szolgáltam” egy lovaglónadrágot, no meg egy bukósisakot a bringázáshoz. Kobakot is akartak adni, de már nem volt hova tennem. Ez történt hát Nagykalotán, a lovak világában, ahol kerekebb az erdő, mint máshol, és ahol, akár a mesében, három napból állt az esztendő…vagy négyből…

Azt is megbeszéltük, mi ott hármasban, hogy ha a májusi lovaskirándulásra nem is jutok el, egy őszi túrúra feltétlenül feliratkozom…

Fotók: Szabó Bea és Bethlendi István

AZ ERDEI TURA MAR CSAK ALOM

Înainte și după Harmath

E o carte de Petru Popescu: Înainte și după Edith 🙂 N-am citit-o, cu toate că trebuia, avănd în vedere coincidența de nume, dar bănuiesc că e vorba despre cum i-a schimbat viața eroului principal această femeie pe nume Edith. Exact așa mi s-a întîmplat și mie cu iapa Harmath (în traducere: Roua). Prietena mea Bea din Călata m-a invitat  într-o excursie de călărie în zona lacului Beliș. Călăritul era visul meu din copilărie de pe vremea când îl vedeam pe unchiul meu din Petrinzel venind în vizită călare la bunicul meu. De atunci de câteva ori, ocazii rare, am urcat pe cal, dar pentru experiența asta haiducească, s-a dovedit a fi foarte puțin. Colegii de echipă, patru tipi versați din Ungaria, care iubesc adrenalina, au început să râdă de mine, când au aflat de trecutul meu în ceea ce privește călăritul, noroc că soțul prietenei, organizatorul și proprietarul manejului (sper să zic bine, google translate e jale, cunoaștem), István a avut curajul să mă ia cu ei în excursia asta montană specială.

Bășcălia a început la micul dejun: Ai asigurare de viață? Dar de accident? Ce grupă sanguină ai? Nu ne spui? O să aflăm imediat când vine Smurdul! Oh, dacă ți-am măsura acum pulsul, ioioioi ce ar ieși! István, care este un tip foarte răbdător și în care aveam totală încredere, mi-a zis grav doar atât: În nici o situație să nu țipi! Avertismentul spunea totul despre ce va urma…

29386972_10211728368868455_4023414020160618496_o

La plecare, foto: Bethlendi István

În sfârșit spre prânz ne-am încălecat, eu deja ardeam de nerăbdare, eram așa de emoționată, că am uitat și de flaconul de apă (eram nevoită pe drum să beau de la băieți, ei având doar pălincă, vin sau șpriț!!).  Doar de o viață așteptam momentul ăsta, dar ei nu se grăbeau, știau că avem timp destul să mergem până la Mărișel, atingând malul lacului Beliș, și să ne și întoarcem pe ziuă. Băieții față de mine toți erau călăreți experimentați, Balázs, călărește din copilărie, doi dintre ei (Sanyi și Toni) de cinci ani, al patrulea, Sipi era ”cel mai începător”, călărește doar de doi ani. Toți patru au cai acasă, dar Munții Apuseni a devenit un drog pentru ei. Acasă, în județul Heves, zona Eger, nu pot avea parte de așa ceva. Faptul că doi erau medici veterinari m-a liniștit oarecum, e aproape de medicina umană, ziceam eu, ulterior s-a și dovedit că meseria asta e destul de utilă într-o anume situație…

IMG_2606

Priveliștea din pensiune cu caii noștrii păscând

Baza era la Pensiunea Doru din Bălcești, unde spre surprinderea mea era și piscină, jacuzzi, chiar și saună. O jumat de zi am umblat înainte cu Bea să găsim costum de baie pentru mine, că nici prin vis nu mi-a trecut că la 1100 metri înălțime, după călărit o să am posibilitatea să și înot. Deci am pornit prin sat pe șosea și după câteva minute ne-am continuat drumul pe pășune. Balázs, cel mai miștocar dintre ei, tot lovea discret fundul calului meu ca să-l forțeze să galopeze fără știința mea. Harmath e o iapă de 11 ani, care a purtat pe spinare tot felul de călăreți, mai cu experiență sau fără, deci am presupus că e obișnuită cu poziția mea incorectă pe șa și cu mișcările mele aiurea. Deja eram pe drum de ceva vreme, când Balázs dintr-o dată a strigat: GALOP! Toți caii au început să alerge, eu încercam din răsputeri să mă țin pe cal, cred că eram foarte comică cum săltam ca la rodeo, după câteva secunde însă n-am mai putut să-mi țin echilibrul, și m-am lăsat pe spate, am abandonat ”cursa”, și am căzut. Toată trupa s-a oprit, István a coborât de pe Olga (iapa ei), și m-a ajutat să mă ridic. Toni, unul dintre veterinari, m-a întrebat dacă mă doare fundul de la lovitură. Zic: mai degrabă spatele! Atunci și Toni a descălecat, a venit la mine, m-a cuprins cu brațele de pe la spate, m-a strâns tare și brusc m-a ridicat. Bănuiesc ca să se îndrepte coloana, dacă cumva s-au deplasat vertebrele. Am urcat înapoi pe cal, și deja mă consideram călăreață, pentru că am trecut de prima căzătură și am văzut că nu-i mare lucru. István s-a apropiat cu Olga de mine și m-a întrebat discret: De ce ai abandonat? Am văzut că voit ai căzut! Să nu mai faci asta! Luptă! Am zis anemic OK și am înțeles că lumea cailor e o lume a metacomunicației, unde fiecare gest te trădează, și unde încrederea reciprocă om-animal sau om-om poate fi vitală.

IMG_2622

István, după ce am căzut de pe cal

Balázs la rîndul lui a avut parte de bășcălie, camarazii lui, ca să-l pedepsească, la un popas i-au desprins hamul și când a vrut să urce înapoi pe cal, a rămas cu șaua-n brațe.

Am mers pe drumuri de pădure inimaginabile, cu urcușuri, coborâșuri, prin apă, pe malul pârâurilor de munte, am trecut peste brazi căzuți sau ne-am strecurat pe sub ei, depinde la ce înălțime erau de sol. Băieții îmi explicau cum să mă culc pe gâtul calului, cum să mă țin de coamă sau cum să mă las pe spate la coborâre. Erau niște terenuri foarte abrupte, un laic, cum eram eu, nici nu-și putea imagina că se poate coborî sau urca călare pe acolo. Pozele din păcate, majoritatea au fost făcute pe teren ”sigur”, pentru că atunci când era mai abrupt nimeni nu fotografia, toată lumea era ocupat să treacă în siguranță.

Am făcut un popas și pe malul lacului Beliș, pe urmă am trecut pe digul de la Fîntînele, emoții și acolo, veneau din când în când mașini, treceau pe lângă noi și caii trebuiau liniștiți să nu se sperie. Eu mai tot timpul vorbeaum cu Harmath, îi spuneam cât e de frumoasă și de deșteaptă. Nu știu cât a priceput, dar eu încercam să-i câștig încrederea cu orice preț, asta era singura mea șansă. Cealaltă șansă era liderul Istvan, tot timpul îmi repetam în gând că dacă el zice că e posibil, atunci așa este.

29388946_10211728388708951_4970789569780776960_o

La lacul Beliș

Am ajuns până de unde se vedea bine pârtia de schi de la Mărișel, acolo băieții au propus să ne întoarcem și să căutăm mai bine un restaurant. Am întrebat o localnică, care zicea că la ora asta nu găsim nici unul deschis. Așa că am descălecat și am mâncat sendvișurile puse de proprietarul pensiunii.

Drumuri înspre casă a fost pentru mine o adevărată odisee, din acest moment socotesc eu că viața mea a intrat în Era de după Harmath. Istvan ne-a avertizat că putem încerca să mergem pe o potecă, dar nu-i sigur că putem ieși din pădure pe acolo, pentru că au fost multe furtuni în iarna asta și mulți copaci au căzut peste drum. Ceea ce s-a și adeverit foarte repede. El a urcat cu Olga prin pădure pe urcușul stâncos, și eu încercam să-l urmez (pentru siguranța mea mă țineam tot timpul după el). Dar Harmath dintr-o dată a decis că o ia pe scurtătură, și ne-am blocat printre doi brazi. Iapa putea să treacă, dar mie mi-ar fi prins picioarele. Toată lumea a început să strige: Stai! Întoarce calul! Harmath stătea pe loc, nici nu se mișca, nu puteam să o întorc, eram blocată și fizic și mental, nu puteam să mă gândesc la nimic, numai repetam ca un gramofon stricat: Harmath întoarce-te, întoarce-te! Până la urmă s-a încumetat și s-a întors, a coborât pe potecă, care era defapt pe malul unui mic pârâiaș. Eu fără să mă gîndesc, la coborâre instinctual m-am încolăcit în jurul gâtului ei. Iarăși strigăte că o să cad peste gâtul ei, dar în final totul s-a terminat cu bine. Am răsuflat ușurați cu toții, mai ales eu, iar Istvan a urcat pe partea stângă să vadă dacă putem continua drumul pe acolo. Dacă reușeam să urcăm panta abruptă, cea mai abruptă din tot itinerariul, atunci în câteva minute eram afară din pădure.

IMG_2631

După ce am urcat panta abruptă, e poza mea preferată, chiar dacă e cam ștearsă :))

István a urcat cam jumătatea pantei, a văzut că se poate și ne-a chemat după el. L-am lăsat pe Toni să meargă în fața mea și am încercat să mă țin aproape de el și armăsarul lui, Martzi. Ca nu cumva Roua mea să aibă iarăși vreo idee de ocolire. Ne-am dus șerpuit ca pe serpentină, acum aveam voie să o țin de gât pe iapa mea. M-am agățat tare de coama ei, am închis și ochii. O creangă de brad m-a lovit peste față, simțeam gustul sărat al sângelui pe buze,  dar nu mi-a păsat, eram așa de fericită că pot face față, că urcăm, înaintăm, senzația era de nedescris. Aveam impresia că asta nu se întâmplă în realitate, ci mai degrabă suntem personaje într-un film. Îl auzeam în spatele meu pe Sipi înjurând că el în viața lui așa ceva… nici să-l plătească! Dar seara la cină trupa deja își planifica următoarea excursie.

Bea ne-a așteptat la pensiune cu copilul cel mic în brațe, și uitându-mă la ei doi mi-am dat seama că ea e eroina zilei, pentru că a putut să renunțe în favoarea copilului la o asemenea aventură. Fetița lor Emma, de zece ani este deja călăreață în toată regula, dar mi-a mărturisit că vrea să devină salvamar, bibliotecar și pompier în același timp. Ea urma a doua zi să plece cu Harmath cu băieții pe Măgura, muntele care se vedea din livingul pensiunii.

Eu am mai stat câteva zile la ei la Călata, duminica cu Bea ne-am dus chiar și la biserică, și ascultând preotul cum zicea: ”Cu ajutorul lui trecem peste obstacole, el ne este sprinjinul în încercările vieții, pe el ne putem baza în orice situație”, doamne iartă-mă, gândul îmi zbura la doar Harmath…

 

 

 

 

 

 Bea și fiica Emma călare pe Harmath

 

 

Harmath

29387035_10211728403709326_1641023007126192128_oElindulni hegyi lovastúrára 5 darab pasival, aki összenőtt a lovával, őrültség. Így utólag meggondolva. De szerencsére nem gondoltam meg. A csapatban volt két állatorvos (Sanyi és Toni), ez már egészen megnyugtató, az emberre nézve is. Balázs gyerekkorától lovagol, a többiek pár éve, rajtam kívül Sipi számított viszonylag kezdőnek, ő “csak” 2 éve lovazik. Négy belevaló Heves megyei pasas, akik imádják az erdélyi havasokat. Végiglovagolták az Erdélyi Szigethegységet, most a Bélesi tó környékét akarták megszemlélni közelebbről és lóhátról, és nem is tiltakoztak túl hevesen az ellen, hogy én is velük tartsak. Apám szokta mondani, hogy ha ő elmesélné miken ment keresztül életében, el sem hinnék neki. Most én is ebbe a dillemába estem.

29468250_10211728368228439_7420889062904430592_o

A szivatás már a reggelinél elkezdődött: Van életbiztosításod? Milyen a vércsoportod? Kiderül hamarosan, amikor a mentősök próbálnak majd újraéleszteni!  Ha most a pulzusod megmérnénk, ajajaj! Ők nem tudhatják, hogy nekem csak akkor dobog hevesebben a szivem, ha társaságban nem hagynak szóhozjutni (ezért írok blogot :))! Engem megijeszteni se lehet könnyen, nem azért mert bátor vagyok, hanem mert “vészhelyzetben” valami blokkolja az reakcióimat. De lovastúrán ez kimondottan előny. István, a vezetőnk, a lovak gazdája és a lovaglás szerelmese, Bea barátném férje, csak arra kért, semmi körülmények között ne visítsak! Atyaég, mi várhat itt rám!

Dél felé aztán végre valahára felnyergeltünk a Doru panzió udvarán (1100 méter tengerszintfölötti magasságban), én már annyira izgultam, hogy induljunk végre! Nekik nem volt olyan sürgős, ők pontosan tudták, körülbelül öt órás a túra, pihenővel együtt, időben vagyunk, hogy világosban még hazaérjünk Mărișel-ről, de én egy életen át vártam erre a kalandra! Felsegítettek a nyeregbe, aztán mindenki nekem magyarázta, majdnem egyszerre, hogyan tartsam a lábam, a sarkam nyomjam le, a hasam toljam előre, a hátam húzzam ki, a kantárszárat lehetőleg ne túl feszesen fogjam, ne abba kapaszkodjak, a gyűrűsujjamat mozgassam csak. Én próbáltam az utasításoknak megfelelően viselkedni, még Mátyás királyt (a Fadrusz szobrot) is magam elé képzeltem, ahogy peckesen megüli fejedelmi lovát, de az első percekben semmi sem segített. Aztán amikor már az aszfaltról a mezei útra tértünk, akkor kezdtem érezni, hogy egy ritmusban mozgok a lóval. Akinek neve Harmath. Nem tudom miért írom h-val, tiszteletből talán, mert ez a ló, ez a 11 éves tapasztalt kanca (ült a hátán már mindenféle lovas, rengeteg tapasztalatlan is az elmúlt évtizedben), bevezetett ez olyan világba, ahol a kommunikáció metanyelven folyik, ahol kitalálják rejtett félelmeidet, titkos gondolataidat, és ahol a kölcsönös bizalom életbevágóan fontos, néha életmentő lehet. Pedig olyan pókerarccal fogadott, amikor először megközelítettem, azt tartom magamról, hogy a kutyák arcmimikáját jól ismerem, azonban a ló arckifejezésén nem tudtam eligazodni. Azt az egyet megjegyeztem, hogy ha hátracsapja a füleit, az nem jelent jót.

29389212_10211728410149487_5309720797911187456_o

A fiúk asszem jól szórakoztak rajtam 🙂

A mezőn Balázs, a legszivatósabb alak, váratlanul elkiáltotta magát: VÁGTA! És az összes ló, legalábbis az enyém, elkezdett utána vágtázni. Én, aki még az ügetéssel se barátkoztam meg igazán, egy ideig ott ugráltam a ló tetején, próbáltam egyensúlyozni, akár a rodeón, de aztán nem tudom mi ütött belém, azt gondoltam, én ezt nem bírom tovább, legyen ami lesz, jöjjön, aminek jönnie kell, egyszerűencsak elengedtem a szárat, magamat meg hátravetettem, és szépen lehuppantam a földre. A csapat megállt, kénytelen volt megállni, István leszállt a lóról, jött, felemelt, csak azt éreztem, hogy egy pár másodpercig nem tudok megszólalni, kapkodom a levegőt, mint amikor a biciklivel nekimentem a járdaszélnek, és nem a térdem fájt, amit jól odavertem, hanem mintha enyhe agyrázkódást kaptam volna. Sisakom, (kobakom, pardon, Bea nem engedte, hogy sisakot mondjak!) az volt, így hát a fejem nem üthettem meg most sem. Az egyik állatorvos, Toni, odajött, hogy fáj-e a fenekem? Mondom, nem, inkább a hátam! (Gerincvédőt is akartak adni indulás előtt, de azt mondtam, nem kell! Most már tudom, hogy nem árt, ha van!) Akkor Toni hátulról a két karjával átfogott, magához szorított, és jól megrántott felfelé, gondolom, hogy a csigolyáim visszakerüljenek a helyükre. Visszasegítettek a lóra. A csapatvezető pedig azt kérdezte, amiután a többiek elhaladtak: Miért engedted el magad? Mindent láttam! Legközelebb ne add fel! Mondtam, értettem. És csak azután következett a valódi nagy kaland!

 

29425095_10211728375748627_3359807672751751168_o

Erdei ösvényen haladtunk, letört fenyőtörzseken léptünk át, vagy alattuk bújtunk át, kikerültük az akadályokat a hegyoldalba felkapaszkodva, mentünk a hegyipatakok medrében, ereszkedtük, kapaszkodtunk, a bélesi tó partján pihentünk, legeltettük a lovakat, átmentünk a Fîntînele-i vízgyűjtő gáton, autók előztek meg az úton, volt velünk egy kutyus is, akit nagyon féltettem, nehogy véletlenül elüssék. István említette, hogy a bánffyhunyadi EKÉ-sek valahol a környéken felállítottak egy Vasvári Pál emlékművet, de nem tudja pontosan, hol van. Sajnáltuk mindketten, hogy most nincs időnk keresésére indulni, aztán megmutatta, hogyan jelzik a természetvédelmi területet, egy fehér kockában egy piros kocka, ezt a jelzést sem ismertem eddig. Amikor a Mărișel-i sípálya már jól látszott, a fiúk azt tanácsolták, ne menjünk tovább az erdőn keresztül, keressünk inkább egy vendéglőt. De vendéglő, olyan, ami nyitva is lenne, nem akadt a környéken, így hát a tóparton ebédeltünk, megettük a vendéglős által készített szendvicseket. Megpróbáltam az ebédszünetben interjúzni túravezetőnkkel, de Balázs mindegyre belekiabált, hogy Hazudik! Elhalasztottam hát a vacsoraidőre ezt a lehetetlen küldetést. Eszembe se jutott, hogy vizet vigyek magammal, én,  aki még a rádióhoz is viszem a hátizsákomban a félliteres vizespalackomat. Ebből is látszik, hogy mégiscsak írtónagy stresszben lehettem, ha még az alapvető, létfontosságú szükségleteimről is megfeledkeztem. Így hát választhattam: a fiúk megkínáltak pálinkával, borral és früccsel, utóbbi mellett döntöttem, mondván, hogy a fröccs mégiscsak közelebb áll a vízhez.

29388750_10211728388268940_1839706867094257664_o

Annyi minden történt útban arrafelé is, lehajolni az ág alatt, átölelni a ló nyakát, lefele menet hátradőlni, felfele menet a sörényébe kapaszkodni, de minden arrafele-élményt kitörölt, felülírt a visszafele út.

Pedig azt hittem, ami nehezebb volt, azon túl vagyunk. Én a kis naiv. István túravezér szereti a kihívásokat, mindent megtesz azért, hogy a turistáinak otthon legyen miről mesélniük. Előrebocsátotta, amikor visszafelé indultunk, hogy ezen az erdei ösvényen nem biztos, hogy végigmehetünk, de próbáljuk meg! És nagy viharok is voltak itt nemrég, errefelé is lesz egy csomó ledöntött fenyő.

Elindultunk hát a visszafele ösvényen, és egyszercsak ott volt a nagy fatörzs az utunkban, de pont egy méteres magasságban, hogy se alatta átbújni, se fölötte átugratni nem lehetett, főleg ami engem illet. És a többiek se versenylovasok, na. Vezetőnk megállást vezényelt, és felment, hogy terepszemlét tartson: lássa, hogy balfelől a hegyoldalba fel tudunk-e kapaszkodni lóháton. Hamar visszaszólt, gyertek utánam! Hagytam Tonit előremenni, főleg, hogy Harmattal már volt egy kis pánikhelyzetünk, azt el se mesélem. De mégis: majdnem beszorultunk két fenyő közé, mert a ló úgy ítélte meg, hogy ő ott, azon a keskeny helyen átfér, de a lovasát, engem nem vett számításba. Én bevallom, nem mértem fel a helyzetet, csak amikor egyszerre mindenki elkezdett kiabálni: állítsd meg! Állítsd meg! Fordítsd vissza! Mind a ketten megzavarodtunk, én is, a ló is, ami úgy végződött, hogy Harmath valóban megfordult, a meredeken leereszkedett a patakmederbe, én meg ösztönösen a nyakában csipaszkodtam, teljesen átöleltem a nyakát, ami, mint tudjuk, lefelé menet egyáltalán nem ajánlatos. Szerencsére nem butykáztam át a fején. Ezután az epizód után, úgy éreztem, kissé bizalmatlan lett velem szemben, és én is már csak remélni mertem, hogy azért az utasításaimat végrehajtja az út hátralevő részében is.

29468077_10211728376428644_8521568900310106112_o

Hátul látszik egy ledőlt fenyő törzse, ahogy keresztezi az utat

Szóval István felment a meredek oldalon (ha nem látom, hogy kapaszkodik felfele a lovával, azt mondom ezt lehetetlen megcsinálni!), és mint a galamb az olajággal, nem tért vissza, csak szólított. (Tudom, tudom, Nóé esetében fordítva volt!) Toni lovagolt előttem Marcival, mint már meséltem (jaj, a lovak nevét még fel sem soroltam: Marci, Foltos, Szélvész, Olga és Harmath), én igyekeztem a közelében haladni, hogy Harmath nehogy megint a maga feje után döntsön! Már tudtam, hogy jó erősen a sörényébe kell fogózkodni, felfelé úgy a legbiztonságosabb. Átmentünk egy lehajló fenyőág alatt, éreztem ahogy suhint végig az arcomon, behúnytam a szemem, a tűlevelek felsebezték a szám, éreztem a vér sós ízét az ajkamon, az ág meghorzsolta a homlokom, de nem érdekelt, még jól is esett, hogy nyoma lesz a “hőstettemnek”! Nem számított semmi, mert a kancám elszántan kaptatott velem felfelé a sziklás, meredek hegyoldalon, én meg teljesen, egész lényemmel rábíztam magam. Pár másodpercig az volt az érzesem, hogy nem is a valóságban vagyunk, hanem egy filmben. Azt az érzést nem lehet szavakkal leírni, olyasmi volt, mint a népmesében, amikor a táltos ló reptében leejti a lovasát, aztán meg alászökik, és megkérdi: Megijedtél kedves gazdám? Meg bíz én, kedves lovam! Én is ilyesmit éreztem, amikor a tetőn kiértünk az erdei útra, és megköszöntem kedves lovam “jóságát”. Sipi hátul káromkodott, hogy ő aztán többet soha a büdös életbe! De este a vacsoránál már tervezték a következő túrát, útvonalat. Nevetés, borozás, izomláz nálam (még hasizomlázam is volt!) egyik poén a másik után: Milyenverbális? Nonverbális, te hülye! Bea a vendégházban várt minket Bălcești-en a panzióban, innen indultunk, itt volt a 4 napos túra bázisa, magyarul Valkókelecel, ahol még úszómedence is van (fél napot jártunk a fürdőruhám után, mert álmomban se gondoltam volna, hogy lovaglás után úszni fogok). Nagyobbik gyerekének (Emma tíz évesen szuperlovas, de azért könyvtáros és vizimentő szeretne lenni meg csillagász, másnap ő ment a csapattal túrázni) nem volt még kész a házija, a fiúk próbáltak segíteni: Szókapcsolat az óra szóval? Hát pásztoróra!  

Ahogy elnéztem a barátnémat (aki férjénél is hamarabb kezdte a lovazást), ahogy tartja a karján a 3 és fél éves kisfiát, rájöttem, hogy ő a nap hőse, aki lemondott egy ilyen túráról a kisgyerek miatt, mert a gyereknevelésben nem lehet megcsinálni, hogy most dobunk egy hátast, és nyerünk egy kis pihenőt.

Másnap elmentünk Magyarvalkóra a templomba, és a fiatal lelkész, amint magyarázta, hogy Ő átsegít az akadályokon, vezet az úton, ő a támaszunk, belékapaszkodhatunk a bajban, Isten bocsáss, én csak Harmath-ra tudtam gondolni….

 

29497516_10211728380948757_4197756840173371392_o

Harmath nem neheztelt, ha facebookoztam:)  Fotók: Bethlendi István

folyt. köv.

Hamarosan megírom a nagykalotai tanyai életet, a lovak ridegtartását, és a hunyadi elsősegély tanfolyamot, amelyen nemcsak Bea és én, de még a 3 és fél éves Gábor is résztvett, és diplomát is kapott a rohammentő szolgálattól (amelyet miattam, hálaistennek nem kellett riasztani)!