Müller Péter jóskönyve

Mindenki eldöntheti, hogy meddig kezeli fenntartásokkal Müller Pétert! Én pontosan a tegnap estig bírtam ki, álltam ellen neki, amikor rendezgettem itt a könyveinket a hálószobában, a kalotaszegi petrimamámtól örökölt szuszék tetején (a tulipános láda elődje, 200 évesnél is több, még a fűrészt sem ismerte, tiszta ácsmunka). Ez a szuszék éjjeliszekrényként is szolgál, meg a könyvespolc szerepét is betölti, a belsejében pedig a használaton kívüli matracokat tároljuk. Petrimama annakidején a gabonásban tartotta, és búzát tárolt benne, a helyét a szobában felváltotta az 1887-ből való tulipánosláda, amiben Both Erzsébet nevű nagymamájának vagy az anyósa anyjának volt a stafirungja (írja belül a láda fedelén, de azt csak apám tudná megmondani pontosan ki volt BE, vagy lehet már ő sem).  Hogy értékelték Ausztriában, amikor ezt a szót kiejtettem, milyen mágikus erőként hatott, milyen bő a szókincsem, jegyezték meg! A tulipános ládát a házzal együtt eladtuk, mi az nekünk, csak 150 éves, semmiség, meg az alsóházban az NJ jelzésű zöld, mintáscsempéket is, amelyek a benti kemence homlokzatát diszítik, a bánffyhunyadi Nagy János mester munkája, kb 1850-ből, Kós Károly egyik könyvében meg is rajzolta pont ugyanazt a mintát. Nem sajnálattal mondom mindezt, mert annál jobb kezekbe, mint az irodalom- és művészetpártoló Barabás családhoz, nem is kerülhettek volna. Akik felvirágoztatták nemcsak a Bódizs portát (volt Szalai – a Szalait onnan tudom, hogy a csűrben egy gerendán írja, hogy Ezt a házat építette 1759-ben…de erről mintha már meséltem volna :)), hanem az egész faluba életet és színt vittek.

A szuszékot elhoztuk még jóval azelőtt, hogy a házat eladtuk volna, egy kolozsi mesterember, Toldi-tipus, renoválta, úgy vitte a 20 centiméter széles, három méter hosszú gerendát a hóna alatt, hogy meg voltam győződve, ő is azzal mutatná meg, ha kérdeznék, merre van Buda. Az ősrégi ládát azóta megint kikezdte a szú, és ráférne egy kis védőolajos kezelés, de egyelőre itt nem találok egy megbízható asztalosmester Toldi Miklóst se. A könyveket pedig egész jól elbírja, a szuszék is egy Toldi a maga módján.

Szóval a tegnap estefelé elkezdtem rendezgetni, rendszerezni a könyveinket, lássam mi maradjon kéznél, és mit tegyek fel a polcokra, és miket küldjek vissza a könyvesüzletünkbe, és a kezembeakadt Müller Péter Jóskönyve. Már azelőtt is sokat nézegettem, de annyira töménynek találtam, hogy mindig letettem. Kölcsönkaptam pár éve a Laci nagynénjétől, aki mozgássérült, és sokat olvas, és a férje is vele együtt. Az olvasás tölti ki mindkettőjük idejének legnagyobb részét. Ott voltunk náluk egy szülinapon, de már van annak vagy három éve, megláttam a könyvespolcon a termetes kötetet, felkeltette az érdeklődésemet, kérdeztem milyen, el lehet olvasni? Azt feleli András, a férj, hogy nagy műveltség kell hozzá, hogy megértsd! Erre Manyi (Manyinak hívják a nagynénit 🙂 ) rávágja: És honnan tudod te, hogy Editnek nincs nagy műveltsége? És megtiszteltetésemre, úgy ítélték meg, hogy ideadják! Elhoztam, de csak rakosgattam innen-oda, onnan-ide, a szuszék jobb oldaláról a bal oldalára tettem, mindig csak belenéztem, belelapoztam, de nem fogott meg. Most meg mintha kicserélték volna közben, mintha nem is az a könyv lett volna, amelyikbe párszor beleolvastam: ahogy elkezdtem olvasni, nem értettem, miért tartottam annyira érthetetlennek és töménynek, hisz minden világos és érthető benne! Olvastam pár oldalt, aztán letettem, mert úgy éreztem, mintha egy csoda érintett volna meg, azonnal elaludtam, és különös álmot láttam.

47679767_336590540515451_1012544754849677312_n

Ezt már így nem adhatom vissza, kell szereznem egy másik példányt! Mindig azt hiszem, hogy jobban megjegyzem a dolgokat, ha minden fontosat és számomra érdekeset aláhúzok!

Azt álmodtam, hogy egy göröngyös úton megyek a biciklivel, és sötét van, éjszaka, és nem égnek a lámpáim. Megállok, tudom, hogy ez egy mellékvágány, amin járok, egy kerülőút, a városnak a körgyűrűje, vagy mindenesetre egy olyan út, amely a város peremén halad, de azt is tudom, hogy nem ezekkel a gondolatokkal gondoltam mindezt, csak ez volt a jelentése az álombeli érzéseimnek. Megálltam, kicsit mintha féltem volna, és láttam, hogy elől nincs is lámpám, csak hátul a kis piros led, azt bekapcsoltam. Abban a percben elkezdtek ugatni a nappaliban a kutyák, és megébredtem. Ha nem ébredek meg, nem emlékszem az álmomra se, reggelig egészen biztosan elfelejtem. Ma hajnalban pedig 5-kor szintén ugattak, mintha csak ébresztettek volna, és én frissen ébredtem, és azóta olvasom a könyvet. Hihetetlen! Úgyis mindig érdekelt engem a jövőbelátás, a tudományos jövőkutatás mellett, ha most elolvasom, lehet jósnő vagy látnok leszek :)) Mert aki ezt olvassa, azt a könyv segíti jó vagy rossz döntéseket hozni, inkább jókat. Mert Müller Péter szerint a jóslásban is bennevan: jós-lás, csak értelmezni kell a kifejezést: rávezetni a jóra, a bölcs  döntésre.

Most gondolhattok rólam, amit akartok, de modern szóhasznasználattal: nekem ez most bejött! Aztán majd kiderül, ezt a “kézikönyvet” hogy fogom tudni használni, és a magam javára fordítani azt a kínai bölcsességet, ami bennevan. De annyira szép dolgok vannak benne, szép gondolatok az életről, a mai világunkról, arról hogy már háromezer éve sötétségben élünk (lehet olvasható valamennyire a fenti fotón is)! Ki is nevethettek, de mindenkinek jogában áll, hogy eldöntse: a világon minden csoda vagy semmisem csoda. Ez már szinte közhelyes, ez az einstein-i mondás. Lehet akkor folyamodik az ember, vagy egészen biztos, hogy csak akkor, az alternatív tudományhoz, amikor már a hagyományos nem segít. Nagyon kétségbeesett lehetek – mondanátok most, lehet igen, lehet nem, én se tudom, de számomra néha biztonságosabb belekapaszkodni valami transzcedentálisba (is). Én ebből az álomból, amit ennek a könyvnek az első két oldala idézett elő, megértettem, hogy a parton vergődöm, vagy a sötétben tapogatózom, és hogy elől nincs fényem, ami az utamat megvilágítsa. Mert talán túl sokat szeretnék, és ahhoz nem vagyok elég instruált. Nemegyszer voltak nekem szimbolikus álmaim, olyan álmok, amelyek a tudatalattimból törtek fel, és megvilágosították vagy “felhomályosították” az elmém, és ennek a könyvnek a hatására ez a tulajdonságom most ismét felszínre tör, vagy máris felszínre tört, mint láthattuk.

Apropó a képzettség és az önbizalom, egyszer például azt álmodtam, hogy minden volt osztálytársam cégvezető, igazgató, és ugyanabban a gyárban dolgozik, ami egy nagy hangárban található, és az irodájuk pedig a padláson van, de annyira kockázatos oda felmászni, hogy alig mertem megkockáztatni, és csodálkoztam, hogy ők minden áldott nap képesek ezeken a veszélyes, imbolygó létrákon felkapaszkodni. Úgy tűnik nemcsak nekem volt hasonló álmom: egy nagy színésznőről olvastam, hogy amiután nyugdíjba vonult, az ő álmaiban is a színház úgy jelent meg, hogy a lépcsői nagyon, de nagyon meredekek voltak, és már félt felmenni rajtuk. Persze ebből könnyen ki lehet következtetni az önbizalomhiányt, nem kell ehhez Müller Péter, de a könyv lehet segít az önbizalom fejlesztésében, még akkor is, ha Ji King ősi, keleti tanításai kellenek hozzá. Úgy beszélek most, mintha reklámoznám a könyvet :))

A stafirunggal kapcsolatban: Ausztriában, a lányom esküvőjén egyszercsak azon kaptam magam, hogy folyékonyan beszélek németül, és Blankának a barátnői el vannak képedve, hogy hol volt nekem alkalmam ilyen jól megtanulni a nyelvet. A bizalom is egyből megnőtt irántam az anyatárs és apatárs meg az osztrák rokonság részéről, és akkor ott, ahogy meséltem a Hollé anyót, a Frau Holle-t, hogy ez pont olyan ez a táj itt lenn a völgyben, mint az én meséskönyvemben, a Grimm mesékben, amikor Hollé anyó megrázta a házának teraszáról a párnáit, és lenn a városban elkezdett hullani a hó, és közben néztem le a golfpályás völgybe, onnan a kastély magas kilátójáról, ahol az esküvőt tartottuk, és akkor ott, abban a gyönyörű nyárias időben, mintha belémvillant volna a felismerés, hogy ez nem is én vagyok,  hanem mintha az egykori Osztrák-Magyar Monarchiából kelt volna életre bennem egy régi, XIX századbéli polgárasszony, és nem is én szólok most, én csak egy médium vagyok, és  ő beszél most itt olyan folyékonyan és magabiztosan helyettem…Lehet két pohárnál többet kell meginni a magabiztossághoz 🙂

47572516_10218115022857475_645833210097303552_n

Ez biztos egy Griffmadár, Salzburgban fényképeztem, a japánok si tanakodtak ott mellettem, és próbáltak rákeresni a telefon alakfelismerő programjával, hogy milyen szerzet lehet ez, olyan szfinksz-szerűen ül, és a karmaival, olyan nagymacskásan kapaszkodik.

Itóka van? – életkép a boltból II

47316030_2223266354609183_309860020432928768_n

Az Itóka kötete itt nincs meg a sorban, mert a kép azután készült, amiután a könyvet eladtuk!

Lecsoszog egy idős nő a lépcsőkön, beköszön jó hangosan, és azt kérdi: Maguk követték el a merényletet? Miféle merényletet? Hát hogy reklámozták az Itókát? Laci: Miféle itókát? Itt csak könyveket árulunk! Óh na, hallottam reggel a rádióban, hogy megjelent Itókának a naplója Adyról, és már a fél várost összejártam, de senki se tudja, hol találom meg. Téka sorozat. Laci rávágja kurtán: Nincs meg!

Rohanok ki, mint egy eszeveszett a belső kuckóból, nehogy az idős hölgy elmenjen közben: Dehogynincs, itt van az fenn a polc tetején a Téka sorozatban! Meg is találom egyből, kicsit szakadozott a borítója. Hát erről lenne szó! Amikor adnám oda, kiesik belőle egy 78-as naptár, azt gyorsan felveszem, elteszem, gyűjtöm a régi naptárakat, egy ideje. Pontosabban, amióta minden harmadik antikváriumi könyvben találok egyet, amit feltételezem, hogy könyvjelzőnek használt a régi tulajdonos. De az idős nőt nem érdekli az én naptárgyűjteményem legújabb darabja.

A hölgy, kiderül, humán szakos, megkérdi: És ez vajon Bölöni Györgynek a felesége? Mondom, igen, igen, Anatole France-nak volt titkárnője, ott éltek Párizsban, jártak össze Adyval és Lédával. Ő azt tudja! De kíváncsi, mert a múlt század közepén, így fogalmaz!, olvasta a Bölöni könyvét Adyról, és az nagyon dokumentált kötet volt, de ez a nő – hallotta a rádióban, hogy ez csak egy napló –  ki tudja miket összeír itt, biztos plagizálja a férjét, egy kékharisznya!

 

 

 

 

 

Hát ezek közül egyik se a mi autónk, mert mi sose nyertünk a Loto-pronosport-tal!

Miért kell minden nőre ráfogni, hogy kékharisznya, csak azért, mert írni merészel? – szögezem neki a kérdést, én is nagy harciasan! És akkor egyetlen nagy levegővétellel elmeséli Szendrei Júliának majdnem az egész életét, hogy Petőfi kiadta csakis iránta való szerelemből a szerény, értéktelen költeményeit, viszont a Szeptember végén-nek a leírása a Szendrei Júliáé, s nem lehet tudni végül kit ihletett meg az a táj valójában, hogy Júlia mesélte Petőfinek, és Petőfi azután írta meg a verset, vagy fordítva volt, s lehet hogy Petőfi is tüdőbajos volt, mint a fia, Zoltán, és Szendrei Júlia mennyit szenvedett, mert második férje még a szobája közelébe se engedte, kulcsra zárta előtte az ajtót, és a végén nyomoruságosan halt meg méhrákban.

Aztán Ady is megkapta tőle a magáét (mármint a kedves vásárlónktól), hogy nem volt képes franciául megtanulni, hogy Itóka kellett fordítsa neki a helyi lapok cikkeit. Na ugye, mégiscsak hasznára volt Itóka az irodalomnak! – szalad ki a számon. De aztán nézeteltéréseink ellenére az irodalomszakértő néni elégedetten távozik, elmenőben az ajtóból tudatja velem, hogy van neki egy csomó könyve, nem kell neki semmi, csak ennek az Itókának akart utánajárni, és hála istennek nemhiába ereszkedett le ezeken a csúszós, életveszélyes lépcsőfokokon, megérte, és most siet haza, mert nagyon kíváncsi, hogy mit tud ez a fehérnép!

Elmegy, visszalépek a Laci kuckójába, mondom, látod, kéne neked egy ilyen eladó, mint amilyen én vagyok! Lacinak persze mindig kéznél van a frappáns válasza: Persze, egy 4 lejes könyvet eladsz félóra alatt! Igen, de boldoggá tettem egy idős hölgyet, ma se jött ki hiába a lakásából, hallott egy jó ajánlót a rádióban, elindult, utánajárt, megtalálta, és én emellett még az írónők mundérjának becsületét is megvédtem! Vagyis megpróbáltam. És mindezt félóra alatt! Jó, jó, most már mehetsz haza a négy lejeddel!  – tuszkol ki Laci az üzletből!

Nem a négy lejemmel voltam annyira boldog, a szomszédos kocsmában annyiba kerül két kávé, tej nélkül, hanem mert úgy éreztem szerencsésen találkozott a kereslet a kínálattal. Semmit se szeretek jobban, vagyis semmit se utálok jobban, mint amikor az eladó húzza a vállát, hogy nincs, és ötlete sincs az illető portékát hol lehet beszerezni. Én még pluszban információt is szolgáltattam. És ő is nekem Szendrei Júliáról! Azt mondta, lehet a Petőfi Erdélyben c. kötetben találom a leírást. Az sajnos nincs meg nekünk, de megrendelhetjük interneten!

Felpattantam nagy vidáman a bicajomra, és úgy döntöttem, bármilyen hepi is vagyok, nem akarom kockáztatni az életem többé, és újra meg újra, és nem hajtok be többet a Kossuth utcából az Aranykakas körforgalmába, hanem körbemegyek a Novi 7 felé, és visszafordulok az ottani első körforgalomban, és a Sinaia utcából megyek fel simán, jobb felől, ahol nem kell senkit előreengedni.

Méghogy Itóka kékharisnya volt!! Olyan kegyetlenek sokszor egymáshoz a nők!

Nagyutazás Szánduval

Mondtam Szándunak: én nem a várat, inkább a Fogarasi hegyet akarom látni, mert gyerekkoromban, mikor nekem nagyapó a Fujja a szél a Fogarasi hegyet tanította, azt hittem, az csak itt van a közelben a mi Maguránkon túl… Azt hiszem, ez volt az első nóta, amit tőle tanultam, óvodáskoromban: “Járnék hozzád babám, de nem lehet/Járnék hozzád, de rövid az idő/Isten veled régi volt szerető!” Még ma is beleborzongok, ha felidézem! Van ebben valami időeltolódásszerű, valami “jövőre jobb lesz a tavaly”-szerű, és valahogy az én balsorsomat vetíti előre. Az én szerelmi időeltolódásom van benne, az idősíkok összemosódása.

Bárhogyan írom, és bármiről írok, csak románul legyen! – kért meg Szándu azon a háromnapos közös téli nagyutazáson, és én nem voltam rá képes megírni, még magyarul sem! Szándu barátom nem nacionalizmusból kért erre, csupán azért, mert a google fordító cseppet sem megbízható. A három nap alatt csak addigra váltunk el egymástól, amig a mosdóba mentünk vagy tisztálkodtunk, én a spiritualitásról, az isteni gondviselésről, és a teremtéselmélet valódiságáról, az ezotéria tanainak igazáról próbáltam őt meggyőzni, ő meg engem az evolucionizmusról és implicite az ateismusról. Ő persze, egyetemi tanár lévén sokkal felkészültebb vitapartner volt nálamnál, én csak a belülről jövő érzelmeimre, az ösztöneimre és – mint kiderült – a szerencsémre  hagyatkozhattam, mert a szellemek és a túlvilági lények meg az őrzőangyalok ezúttal sem hagytak cserben :))

A beszélgetés Kolozsváron már a kocsijában elkezdődött a buszmegállótól hazafelé a lakásáig, és így ment ez végig, amikor a konyhában ettünk, amikor este ágybabújtunk – akkor éjjel kettőkor a poligámia versus monogámia kapcsán mesélte, hogy az evolució során miért örökítették nagyobb eséllyel tovább a génjeiket azok a férfiak, akik legalább három évig meg tudtak maradni egy nő mellett (Hogy ne hagyjam nyitva a kérdést, és ne kelljen a neten keresgélnetek, hát azért, mert három év alatt a nő felnevelhette a férfi segítségével és annak védelme alatt a közös gyereket, aki kvázi önállósult ezévek alatt, de ha hamarabb elhagyta, az egyedülálló kisgyerekes anyának kevesebb esélye volt életbentartani kicsinyét). Én mindent rögzítettem, próbáltam észben tartani, megjegyezni a sok darwini elméletet, ezért is lett a neve ennek a közös blogunknak a darwinsterwin, a Szándu vezetéknevét is beépítettem a címbe, az m betüt fejére állítva. Barátom mesélt a Darwin és a Wallace közötti vitáról, viszályról, hogy próbált Wallace a darwini elméletek ellen harcolni, az evolucionizmussal szembeszállni. Hogy hozta fel ellenérvnek a pávatollat, amelynek semmi értelmét, vagy csupán esztétikai értelmét látta az evolució során, hiszen az semmi gyakorlatias célt nem szolgál, azonkívül, hogy szép, és ezzel a kérdéssel egy megoldatlan feladat elé állította, és további töprengésre késztette az emberiség fejlődésének titkait boncolgató nagy gondolkodót. Aztán hogy csapott a homlokára Darwin egy szép napon, amikor felismerte, hogy a párválasztásban játszik szerepet az a nyavalyás pávatoll, ami neki annyi felesleges fejfájást okozott, hiszen a tojó azt a hímet választja, amelyiknek a legszebb a farkdísze! És akkor annak a pávának van esélye, hogy utódot nemzen, amelyiknek szebb a farka 🙂  Ezek a nőstény madarak is mennyire nők! :)) És aztán Szándutól megtudtam, hogy Wallace is felfedezőútra indult, de nem járt szerencsével, mert elsüllyedt a hajója. Na mondom, látod? Ha az Isten nem akarta volna, hogy Darwin előremozdítsa a tudományt, akkor az ő hajói süllyedtek volna el! De az Isten, akinek útjai kifürkészhetetlenek, Darwinnak adta meg az esélyt, hogy Gálápágosz szigeteire eljusson, és onnan haza is térjen, és megírja a világ talán legolvasottabb könyvét, A fajok eredetét, amely állítólag már a Biblia olvasottságát is felülmúlta.

Aztán beszélt nekem Szándu a legújabb agykutatásokról, amelyek során felfedezték, hogy nem igaz, hogy annyi agysejttel, neuronnal maradunk, amennyivel születtünk, mert az utazások révén az emberi agy úgymond felfrissül (ezt most én fogalmazom így), és új agysejtek, bizonyos neoneuronok keletkeznek. (Lehet nem pont így hívják őket, dehát mit vártok egy kontár újságírótól? :)) Erre nekem felcsillant a szemem, s mondom: Ezt már a Darwin apja is megállapította annak idején, amikor az öt éves vándorlása után hazatérő fiát viszontlátta, így kiáltott fel: Jaj, fiam, még a fejed formája is megváltozott! Olvastam az élete történetét! -vágtam fel, készültem erre a találkozóra! Ezen aztán Szándu jót nevetett, és kijelentette: nagyon szeret velem utazni, és eszmecserét folytatni! Én olyan mulatságos vagyok!

12404237_10208323916685520_605161873_n

Azt mondta, mint biológus, szereti az állatokat, és védi a fajokat, és a fajváltozatosság védelme elsőrendű feladata, de néha bizonyos szárnyasfajokat, mint a csirke, azért a saját fajfennmaradása érdekében bizony előszeretettel elfogyaszt! Persze a véleményünk itt is nagyban eltért!!

Fogarasra való indulásunk előtt, Fogaras az ő szülőföldje, betértünk a Hasdeu diákkampuszba ebédelni, ott egy nagyon jó kantin működik, amikor a húgommal annak idején ottlaktam, ott is laktam (három helyen leledzettem diákéveimben: Carmina orvosis barátnőm, volt osztálytársam bentlakásában, amit klandesztin használtam még egy hónapig az egyetem elvégzése után is, a Marasti téri mérnöki bentlakásban, hivatalosan, és nemhivatalosan még a húgomnál is a Hasdeu-ban, aki a BBTE hallgatója volt) még nem létezett a menza, vagyis akkor renoválták, és úgy tűnik profi munkát végeztek, mert most nagyon korszerű! Finomat ettünk, ott is végig beszélgettünk, és a magnó is végig vételezett az edénycsörömplés közepette, aztán amikor útra készen álltunk, és már jöttünk le a lépcsőn, és a járdán indultunk volna a kocsink felé, észrevesszük, hogy tömörülés, csődület van az egyik parkbéli sétány mellett. Közelebbmentünk, s akkor látjuk, hogy Hasdeu-nak a mellszobrát leplezik le éppen, és pont amikor odaértünk, akkor lebbentették le róla a fehér leplet. Ott volt egy ismerősöm is, egy magyar egyetemi oktató, kémiatanár, s ott mentegetőzött nekem, mintha szégyellné, hogy ő is odatévedt, hogy hát csak tiszteletből a román kollegák iránt, mert meghívták, nem akarta visszautasítani őket, de már megy is, sok a dolga. Nem sokat maradtunk mi sem, beültünk a kocsiba, és akkor Szándu elkezdett mesélni Hasdeu-ról, aki egy híres román orvos volt, kutató, ezért is neveztek el róla diáknegyedet vagy városrészt, tulajdonképpen, de amiután a 18 éves, tehetséges költő lánya, Iulia meghalt, nem tudott sehogyse belenyugodni, és elkezdett spiritizmussal foglalkozni, szeanszokat rendezett, hogy megidézze a szellemét. Na mondom, látod, Hasdeu is velem tart, onnan túlról üzen, ő irányította errefelé a lépteinket, azért kellett nekünk pont a szoboravatás pillanatát elkapni!

Aztán harmadik ízben is engem erősíteni látszottak a túlvilági lények: az úton – annyira jó volt vele utazni, egy ilyen felvilágosult szuperértelmiségivel, aki elsőkézből kapja a kutatás legújabb eredményeit, és azokat tovább is viszi, még ha szkeptikus ateista is, aki a fősodrású tudományt képviseli – szóval az úton, egy ponton román folkzenét kezdtünk hallgatni, és egyszercsak egy számomra ismeretlen Tatiana Stepa nevű énekesnő dalát indította el a Daciája CD lejátszóján: Da doamne iarna, adj istenem telet! – hát ez nagyon aktuális volt már 2015-ben is, nagyon enyhe és télicsapadékmentes volt az az év is, de nem ezért hatott meg a dal, hanem mert nagyon szép volt, és az énekesnő hangja annyira tisztacsengésű. Amikor lejárt, egymásranéztünk, és egyszerre mondtuk, a megrögzött ateista és az istenhívő: Ezt mégegyszer!

Voltunk a fogarasi várban, fényképezkedtünk egy csomót, királyi székben, folyósón, fegyverekkel a háttérben, el voltam ragadtatva az egész építménytől, a középkori páncélosoktól, a régi nemesi viselettől, és még nem tudom mi volt ott, újra át kéne nézzem a képeket, voltunk nála otthon, a szobájában háltunk, ahol a dédnagyapjának a százéves bocskorát őrzi, ami nagyon meghatott, és mutatott egy ősrégi cseréptálat, meg exotikus utazásaiból hazahozott mindenféle óriáspapagálytollat, szülei megvendégeltek, még az útra is felpakoltak, aztán harmadnap Szándu hazahozott Vásárhelyre, nálunk aludt egy éjszakát, mielőtt visszament volna Kolozsvárra. Itthon is ettünk, beszélgettünk, és szóbajött megint a misztikum, az én vesszőparipám. Szándunak akkor eszébejutott, hogy hiszen ő tartott erről egy előadást az egyetemen, persze tudományos megközelítésből. Milyen kár, hogy nem lehettem ott ezen az előadáson! – sajnálkoztam. Erre előkapta a laptopját, megkereste a powerpoint-os prezentációt, és ott a konyhaasztalnál előadta nekem az egészet, mintha egy népes hallgatóság előtt tette volna. Annyira beleélte magát, hogy még az alsó ajka is remegett kissé, akkor szokott ez vele előfordulni, amikor nagyon megindítja az, amiről éppen mesél. Innen tudom, hogy mennyire hiteles szakember, szívvel-lélekkel a tudománynak él, csak éppen nem értek egyet vele minden pontban, én a laikus :))

12788271_10208996480499615_1746864076_n

Lefényképeztem a történelmi pillanatot. Aztán dedikált nekem, akkor még nem volt saját kötete, de társszerzője volt egy egyetemi kiadványnak, és néztem, hogy pont a bölömbikáról írt egy fejezetet (és le is rajzolta a vízimadarat)! Mondtam, ez sem véletlen, mert én a Nagymama-interjú kötetemben is írok a bölömbikáról, de kicsit másképp, úgy ahogy az a régi, újlaki emberek tudatában élt. Ó mennyi közös dolog köt össze minket! – felkiáltással a három nehéz, intenzív kommunikációval telített nap után végre nyugovóra tértünk, hármasban Lackó férjemmel, Szándu a jobb oldalamon, én középen, Lackó baloldalt, úgy feküdtünk a kétszemélyes hálószoba-ágyban, mint a heringek, bocsánatot is kértem vendégünktől, hogy nem biztosíthatok neki jobb elszállásolási körülményeket, tél lévén a nappalit nem fűtöttük (akkor még fával tüzeltünk). Szándu erre csak mosolygott: Légy komoly, aludtam a dzsungelben hat éjszakán át függőágyban! Imádta, hogy az ágyunkat mindenfelőlről könyvek veszik körül, hogy milyen jó érzés a sok író társaságában lenni, és elalvás előtt a fülembesúgta: Holnap már nagyon fogunk hiányozni egymásnak! Én akkor nem vettem komolyan, de másnap este, amikor elutazott, egy hóbagoly szállt a szemközti szomszéd kerítésének oszlopára. Nem tudom mit üzent, mert én mindenben rejtett jeleket látok, de hogy azelőtt se, és azóta se láttam élőben hóbaglyot, az egészen biztos! A Zorán Hómadár című dala jutott eszembe, azt mind hallgattam napokon át, mert Tatianát nem volt merszem újrahallgatni. Ja és persze, ő is, a román folkénekesnő is a túlvilágon tartózkodik, 2008 vagy 2009 óta…

12814542_10208976709525353_674677556479083850_n

December 15-dikén lesz három éve, hogy ezt a nagyutazást megejtettük, teljesen illegálisan, mert még a rádiónál sem kérezkedtem el, akkor készült ez a “Tarkovszkij fotóm” is, amivel nagy sikert arattam ismerőseim körében. Akkor úgy volt, hogy sorozatot indítok a rögzített anyagból, de aztán nem írtam semmit, megírta Szándu jobban és másképpen, de az én agyamba azért minden beleégett, és most is ott van minden az agytekervényeimben meg a neoneuronjaimban, amik akkor keletkeztek (!!), és csak ott, mert időközben a felvételek elvesztek. És lehet nem is akarta az én Istenem, hogy bizonygassak semmit a darwinizmus ellen és a teremtéselmélet mellett, nem is vagyok én hivatott erre, de ez a háromnapos mesebeli út, amikor az én számomra az esztendő három napból állt, sőt nem is az esztendő, hanem az emberiség évezredei tömörültek három végtelenül hosszú napba, ez ma is olyan elevenen és fájdalmasan él az emlékemben, mint Tatiana Stepa szívhezszóló dala.

A Fogarasi hegyet sajnos csak az ablakból láttam…

Rekviem egy kiskutyáért

akiből nem lesz családi kutya…

Nemrég egy barátom elújságolta, hogy kutyát fog venni. Ilyenkor mindig mindenkinek próbálok a lelkére beszélni, hogy de az családi kutya legyen, aki a házban lakik, része az életednek, mert ezzel te kapsz többet! Természetesen most se jártam sikerrel. Ez olyan, mondtam volna neki (de nem adott rá lehetőséget), mintha valakit, akinek víziszonya van, próbálnál meggyőzni, hogy milyen csodás úszkálni mélyen benn a tengerben. Ha egyszer nincs meg a hajlam – pedig nem ugyanaz az eset, hiszen az állat nem követeli meg, hogy az életed kockáztatásával megtanulj úszni, vagy bármit is tégy, ami veszélyes lehet rád nézve – akkor ezt nem lehet erőltetni. Ja persze, dehogynem, hogyne lenne veszélyes, mondanátok, hiszen ott a szőrallergia, és a sok más allergén elem, mondom én is, miközben a Milo a lábamnál alszik, emiatt kellett megtanulnom összegömbölyödve elaludni, mint a macskák, már nem is tudnék másképp, csak magzatpózban, és most is, amikor gépelek, a Cica a lábamon pihenteti a fejét, és olyan tekintettel néz rám, mintha azt mondaná, hogy a világ legtermészetesebb dolga a hálószobában együtt lenni! Ő el se tudná képzelni másként, mert ebben nőtt fel.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Ez Didi és Első Pici, aki sajnos csak 4 és fél évet élt, nem volt annyira ragaszkodó, mint Második Pici, és nem volt olyan figura macsek, mint a Cica, de azért nagyon szerettem, és az ölemben halt meg. Ő volt az első lény, akit láttam meghalni, és azóta tudom, hogy az állatoknak is van lelkük, és ugyanúgy távozik egy sóhajtással, mint az emberi lélek…

Ez az állapot még onnan ered, amikor az ősember és az állat együtt vadászott, együtt melegedett a tűznél, a kutya várta az ételmaradékot, és a macska a simogatást az elfogott egerekért hálából. Ebben az egyben meg tudtunk egyezni jövendőbeli kutyásgazdi barátommal, hogy az embernek is a természetben a helye, nem pedig egész nap a házban a számítógép előtt (de most akkor hogy üzennék neki, és nektek, ha nem itt ücsörögnék!?) – és ha már muszáj benn, fedél alatt élni, akkor én inkább behozom a természetet magammal, nem akarom kirekeszteni az ajtón túlra az állataimat. Szerettem volna neki elmesélni, hogy mennyi mindent kapsz egy kutyától, ha vele “szimbiózisban” élsz, ahogy én tettem/szem, és most nem a közhelyes dolgokról akarok itt papolni, hogy mennyi szeretetet és feltétel nélküli ragaszkodást ad, meg hogy a kutya szeret akkor is, ha rossz vagy, ha csúnya vagy, ha túlsúlyos vagy, ha ideges vagy, legfeljebb átveszi a stresszt tőled. Az a természetközeli élmény, amit a házba bevarázsol, azt nem lehet leírni, ahogy néz le rám most is a Pici-cica a szekrény tetejéről, mint egy fülesbagoly a fáról, és eltölti az egész hálószobát zennel. Senki nem hiszi el nekem, hogy magunkat fosztjuk meg valamitől, nem az állatot, ha kinn tartjuk az udvaron, esetleg ketrecben, kennelben, na erről nem is akarok hallani! Mert az a szegény pára soha nem fogja megtudni, milyen a gazdival együttaludni, számára ez nem létező lételem. De mi, emberek, hallhatjuk mástól, olvashatjuk könyvekből, hogy mennyire jó (ajánlom Csányi Vilmost). Persze, ez azzal jár, hogy vagy takarítasz elég gyakran, szinte egyfolytában, vagy a kutya lábát mosod meg minden alkalommal, mikor a házba bejön (így volt ez Didivel a hetediken), vagy elfogadod, hogy poros, szőrös lakásban élsz, szőrös ruhákban jársz, legfeljebb leszoksz arról, hogy feketét viselj, inkább szürkét hordasz, amin nem látszik annyira. (Így van most Macival, Miloval, Neroval, Picivel és Cicával!) Jó kis reklám családi kutyatartásra :))

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

2012-ben Barcarozsnyón Didivel, egy rockzene fesztiválon, nem nagyon szerette a zenét, kicsit meg is süketült tőle. Kétszemélyes sátorban aludtunk hárman Lacival, de valahogy elfértünk, ugyanis Didi, ha kinnmaradt a sátor előtt, egész éjjel ugatott, ilyenkor átment házörző üzemmódba!

Öt éve Vásárhely külvárosában, házban lakom három családikutyával, kutyagyermekkel (!), mégis hiányérzetem van, mert ez a három kutya legtöbbet egymással kommunikál, nincs időm velük eleget foglalkozni. Amikor Koloszváron éltem, 7 órás műsorunk volt a rádióban, kb háromszor jártam be hetente a studióba, Didi-kislánykutya pedig teljes mértékben része volt az életemben: elvittem a rádióhoz, együtt mentünk szabadtéri koncertekre, bevásárolni, várt engem a nagyáruház előtt, még kérdezték is az ismerőseim: Tegnap a Kauflandba voltál, ugye? Láttam Didi milyen hűségesen várt a bejáratnál! Volt olyan is, hogy az üzlet előtt nem volt hova kikötnöm, és megkértem – nem parancsoltam rá, csak megkértem .- hogy itt szépen várjon meg! És ő el nem mozdult onnan, amig ki nem jöttem a boltból. Ha meséltem róla nemkutyásoknak, láttam az értetlenséget az arcukon, vagy azt, hogy Ez állatbolond! El kell hagyni, mondja... Nem értették, és nem értheti csak az, aki együtt él a kedvencével, hogy Didi több volt nekem egy kutyánál, és minden családikutya több egy egyszerű állatnál. Ha sétálni mentünk, vele soha nem féltem éjjel se, a Monostoron se, ahol annyi mindent történhet, vagy történhetett volna, de nem történt. Csak jó! Egyszer egy bulizó férfitársasággal is találkoztunk az éjjeli sétánk során, és az egyik pasi kivált a csoportból, és adott nekem egy szál rózsát, azért, mondta, mert szeretem az állatokat! De Didivel ugyanúgy lehetett az erdőben is sétálni, sötétben is szaladni, éjjel kettőkor is, vele mindenütt a természetben otthon voltam, mert azt éreztem, hogy biztonságban vagyok, nem egyedül vagyok, az erdő a miénk, az enyém és a Didié, nincs ott semmi félelmetes, hiszen minden zegét-zúgát alaposan ismerjük. Didi persze sokkal jobban, mint én: ha elásott egy csontot, másnap pontosan tudta, hol keresse, ha elhagyta a labdáját, mert megunt vele játszani, másnap emlékezett rá, hogy melyik fának a tövében hagyta. Ha mentünk az erdei ösvényen, és jött egy útelágazás, ő ment elől általában, visszanézett, hogy most akkor merre, és én csak mutattam neki, most jobbra térünk, és ő jobbra tért. Sokszor megmosolygom az olyan dolgokat, amikor tudósok felfedik, mire jutottak a kutyák tanulmányozása során, ezeket a gazdik, a családikutyás-gazdik rég mind tudják: hogy egy kétéves gyermek szintjén vannak, érzelmileg is, és értelem szempotjából, de lehet néha bölcsebbek egy aggastyánnál, és hogy mosolyognak, amit pár évvel ezelőtt fedeztek fel az “elméleti” kutatások során. Én nevezem elméleti kutatásoknak, mert szerintem nem kell ahhoz 25 év elteljen, hogy erre valaki rájöjjön, elég ha vesz egy kutyát, vagy örökbefogad, és együttél vele. Csányi Vilmos állatmagatartáskutatót ezért tisztelem és szeretem annyira, mert minden kutyát közelről tanulmányoz, úgy értem kedvencei vele élnek a lakásában, és a diákjai még farkaskölyköket is neveltek, hogy megértsék jobban a farkasokat, és ezzel együtt az ember legjobb barátjának eredetét. De már kezdek csalódni benne is, mert látom ő is visszakozik, fél, hogy kiközösítik: ilyen kijelentéseket tesz a Nők lapjában, hogy a kedvenc állata az ember, vagy ilyesmi, nem tudom pontosan felidézni. Mert sietek, mert kedves barátom közben lehet már beszerezte azt a kicsi kutyakölyköt, amely vagy aki (számomra aki), egész éjjel nyivogott, mert kinn a lábtörlőn alszik, vagy egy kosárban, de mindenképpen magányosan, érthető, hogy sír, hiszen most választották el az anyjától, és neki, a barátomnak, máris telelett a hócipője a négylábuakkal, és az álmatlan éjszakával, amit a kis fránya jövevény okozott! Ahogy a víz is csak akkor a te elemed és a társad, ha áldozatokat hozol érte, ha legyőzöd a halálfélelmed, ha hajlandó vagy az ő törvényeinek megfelelően viszonyulni hozzá, ha megadod kicsit magad neki, a kutya is akkor tökéletes társ, ha kilépsz valamennyire a  komfortzónádból, átvészeled azt a hat hónapot, amig megtanul szobatiszta lenni, elkezded sétáltatni, és sétáltatod még akkor is, ha történetesen nincs hozzá kedved, ha esik az eső, hull a hó, hidegen fújnak a szelek, és ez a séta napi rutinná válik.

521989_3733615589354_1774037522_n

Voltam vele egy keverék-kutyakiállításon is, megnyerte a legidősebb örökbefogadott kutyusnak kijáró díjat (11 éves volt), kapott ajándékba egy télikabátot, kár hogy abban nem fotóztam le. Amikor először ráadtam a minusz 10 fokban, úgy vonult az utcán, mintha díszmagyarban lett volna, lépkedett nagy komolyan és ünnepélyesen, és persze nem végezte el a dolgát, nem szaladgált, úgy hogy muszáj volt levessem róla 🙂

Most Karácsony előtt a szerkesztőségben beszéltünk arról, hogy kéne megint jótékonykodni, és egy kedves kutyás kolleganőm megemlítette, csak úgy félénken, hogy mi lenne, ha az állatmenhelyeknek gyűjtenénk!  Nem járt sikerrel. Én már meg se merek szólalni, rögtön jön a reakció, hogy amig a gyerekotthonok nélkülöznek, addig nem gondolhatunk az állatokra. Pedig minden állatban ott szunnyad egy potenciális hűséges, megértő, együttérző néma társ, aki meghallgat, ha bánatos vagy, és elkísér mindenhova, és partnered lehet bármiben, mert a kutya akkor boldog, ha a gazdijával töltheti az időt. És annyi ember szenved a magánytól, de nem tudja magát rávenni, és nem is kompatibilis a kutyatartással. Égnek áll a hajam, amikor hallom, hogy a tömbházban tartott kutyák depressziósak, igen, ha nem viszed sétálni, de nem szomorúbb, mint egy udvaron tartott kutya, aki csak akkor látja a gazdáját, amikor az hazajön, és neki enni ad! Aztán meg bemegy egy ajtón, amit ő nem léphet át soha, bezárkódik egy nagy óriási emberólba, ami számára  szigorúan tiltott hely. Az én három kutyám se olyan boldog, mint amilyen Didi volt, aki teljesen része volt az életemnek.

Ne azért fogadjunk örökbe kutyát, ne azért mentsünk meg egy kóbor állatot, mert megsajnáljuk, és jót akarunk cselekedni ezzel! Azért vegyük magunkhoz, mert önzők vagyunk, és igazi társat akarunk magunknak nevelni belőle, aki mindig ráér, aki sose un ránk, akinek mindent elmondhatunk, és akivel szaladni lehet, úszni, sízni, kirándulni, hegyet mászni, biciklizni, még motorozni is. (Sokan mondják, hogy állatkínzás ejtőernyőzni a kutyával, nézzék csak meg annak az állatnak az arckifejezését, mennyire örül, hogy együtt repülhet a gazdival, akiben tökéletesen megbízik (ezért nem fél a magasban)! Ugyanaz az adrenalinéhség van benne is – de persze ezt is csak a családikutyás gazdik képesek felfedezni. Minden állatnak van arcmimikája, csak meg kell ismeri azt az állatot, a macskának is, annyira látom a Picin és a Cicán, amikor boldogok, elégedettek, vagy lehangoltak, mindent tisztán látok már. Egyszer elmentem szaladni egyedül, és a Maci – a kislánykutyám, látva, hogy öltözködöm, először azt hitte, őket viszem sétáltatni. Ezért becsaltam őket, mind a hármukat, a házba jutalomfalattal, hogy ne lássam a szomorúságot és a csalódást a pofijukon, és alattomos módon megszöktem tőlük. Mikor félóra múlva hazaértem, azt a leírhatatlan megbántódást, ami a Maci arcára kiült viszontlátva engem, azt nem tudom felejteni, bocsánatot kértem tőle, és megígértem, többet soha nem szaladok nélkülük … Állítsatok már le!

scan0054 másolata

Didi át tudta venni a szomorúságot is, nagyon empatikus volt, ha feküdt mellettem, és felsóhajtottam, ő is azonnal sóhajtott egy nagyot, mintha azt mondta volna: Hiába na, ez az élet! Nincs mit tenni!!

 

Nagyapám háborús naplója

Ezt a blogbejegyzést a kalotaszegi nagyapám írta, akit elég későn, 1944 őszén hívtak be, és azért indítom ezzel a képpel, mert ez kicsit vidámabb, mint a katonás képei, itt egy pirospettyes kisasszonnyal pózol, aki valamilyen honleány-program keretében került Kispetribe, ott töltötte 42-ben a vakációt, “magyarvilág” alatt, és nagymamám beöltöztette népviseletbe. Akkor is szokás volt a vendégeket beöltöztetni. A fotó a kispetri házunk udvarán készült, a hátuk mögött a tyúkól 🙂

Szóval a naplója mindig megvolt, egy kis barna fedetű jegyzetfüzet, őrizgette, de engem tinikoromban különösebben nem érdekelt, és párszor próbált mesélni is nekem, de én nem nagyon figyeltem rá. Ő ezt érezte, és egy idő után már nem hozta szóba élete egyetlen nagyutazását. A naplójegyzet 1945 áprilisában megszakad, nem írja le a háború után hogy került haza. A naplót magamhoz vettem, a sok költözködés során elveszett, de én a 2000-es években legépeltem a szövegét – legalább akkor volt annyi eszem, aztán beszkenneltem, most meg az Abbyy programmal wordosítottam. Egyszer elküldtem a Magyar Szónak, 2000 valahányban, de nem közölték le, pedig szerintem érdekes, vagy mondjátok meg ti, ha nem az… (Azért jó, ha az ember blogot ír, itt csak az öncenzúra működik :))

A csur elott

Nagyapó a farakás előtt, petrimama és anyám beszélget, mi pedig a hugommal beálltunk a képhez. Talán nyolcvanas évek eleje

Ez tehát a napló szövege, semmit nem módosítottam rajta, nem fűztem hozzá és nem vágtam ki belőle:

1944. szeptember 3.-án jött a behívó. 4.-én berukkoltam Kolozsvárra, a Mikes utca 16 szám alá. Ott egész nap az udvaron vártunk. Délután kiválogattak bennünket, estefelé kilöktek egy halom zubbonyt és kenyérzsákot, mindenki válasszon magának. Adtak puskát és szuronyt, 75 élest, két napra való élelmet. Akkor mondták meg, hogy miről van szó. Mikor esteledett elvittek a honvédkaszárnyába, ott vártak a csendőrök, és egy csendőr és két honvéd megkérdezték, ki kivel akar menni. Én Kőpál komámmal mentem. Kimentünk a határra, a Felekre, ott bementünk egy tengeri közé, mik ott maradtunk négyen. Tasnádi Kőpál komámmal egy idegen ember volt, egyszer csak jött két csendőr. Ketten mentünk az egyikkel, és ketten a másikkal. Egy lyuk volt odaásva, egy árok, belebuttunk hárman. Szép holdvilág volt. Reggel öt órakor csak megszólaltak a szirénák Kolozsvárt, és akkor megkezdődött a lövés. Ők ketten egyfelé voltak fordulva, hogy lőjjenek, én nem fértem oda, én a láboknál feküdtem, és néztem, hova esik le az akna, és jelentettem nekik. Egy esett százötven méterre, a másik vagy száz méterre, én mind mondtam nekik. A harmadik mellém esett, a vállam kiért az árokbul, és két szilánk befuródott a vállamba.

46879930_10218039163241032_2465081567412748288_n

Ez az egyetlen hivatalos papír, ami nekünk megmaradt a háborúból, elküldtem egy hadtörténésznek, de nem találta meg nagyapómat a hivatalos aktákban. Kicsit homályos a kép, mert ezt nem szkenneltem be, de bal felől angolul írja, érdekes, nem? Azt írja, hogy:   Mr. Bodis Istvan works at Mr. am kaserne (vagyis gondolom a kaszárnyában) for permanent time. The man/lady dwells at the camp Horazdovice. The papers were controlled and found allright. Jobb oldalt feltételezem csehül írja, mert PRUKAZ csehül azt jelenti, személyi igazolvány.

Egy kisség nem mondtam semmit. Egyszer mondom: Engem meglőttek! Odafordultam hozzájok, lehúzták rólam a ruhát, és bekötöttek, de nagyon folyt a vérem. A csendőr az ujját rátette a két lyukra. Egyszercsak kiáltják: Csendőrség előre! A csendőr elfutott, és mik a komámmal elindultunk az út felé a tengeri közt. Elég messze volt az út. Mikor kiértünk az útba, voltak ott tisztek is, leültünk a sánc szélére, nagyon folyt a vérem, azt mondta egy százados az orvosnak, kötözzön be, de az azt felelte, hogy ugyis jön az aótó, és bévisznek a kórházba. Az aknák csak úgy fütyültek az útba, lehúzta a fejét mindenki a sáncba, de én csak ültem ott, nekem már mindegy volt. Egyszer aztán jött az aótó, felültettek, bevittek a kórházba, ott bekötöztek. Öt napig kötözték a sebemet, akkor megóperáltak egy szombat este. Még két napig voltam ott, 11.- én este elvittek Debrecenbe, 12.-én éjjel a vonatban nagyon rosszul lettem, már a kilencedik napja volt, hogy nem ment a gyomrom, azt hittem mingyár kimúlok, nagyon sűrűn futtám, hitták az orvost, az adott egy injekciót, és kaptam egy beöntést, de nem ért semmit. Másnap kaptam egy borospohár keserűsót, az se ért semmit. Akkor mondtam a nővérnek, adjon egy nagy pohárral. Az ért valamit! A vonatról levettek, bevittek egy nagy iskolába, ott leraktak sorba bennünket hordágyra. Ki tudja hányán lehettünk? El volt zsibbadva a testem, annyit feküdtem a hordágyon. Jöttek ott el a tisztek mellettem, mondtam egy őrnagynak, hogy mindjárt idemegy a gyomrom, már kilenc napja, hogy nem ment. Az osztán intézkedett, hogy ezt az embert vigyék ki. Úgy vittek el osztán a fürdőbe, ott volt a vécé is, és megmostak, adtak egy inget és egy gatyát. Az inget nem vehettem fel a sebem miatt. Kaptunk jó teát és kekszet, úgy rakták a számba a kekszet, a jó kezemben volt a csésze tea, de a másik kezemet nem tudtam használni. Onnét karonfogva vittek a kötözőbe. Mikor bekötöztek, akkor elkezdték fújni a riadót. Én ültem egy széken, és már nem bírtam ülni. Lefeküdtem a hordágyra, de azon megint kezdett el zsibbadni a testem, nagyon fájt a hátam. Kértem, hogy vigyenek egy ágyba. Levitt egy nővér a folyosóra egy jó ágyba, azt mondta, lehozza a pakkomat is. Egész éjjel vártam, de nem hozta le. Reggel felmentem utána, akkor még tudtam járni. Nem volt sehol a pakkom. Mondtam a nővérnek. Kiment, visszajött, nem találta meg. Odamentem a főorvoshoz, és mondtam neki is. Azt mondta, nyugodjak meg, mert megkerül, nem szabad, hogy elvesszen! De nem került meg…

46863370_10218039162721019_8711424884497973248_n

Ez a kép is rámában volt a többi közt a falon, de sose kérdeztem meg, kik vannak rajta. Nagyapámat felismerném.

Akkor reggel elvittek egy másik nagy iskolába, ott voltam nyolc napig, azalatt ötször bombáztak meg. Akkor aztán elvittek a klinikába, egy kis erdős helyre, de ott csak két napig voltam, onnét elvittek Érsekújvárra. Azt mondták először Kanizsára visznek, de én a vonatba rosszul lettem, 40 fokos lázam lett, és Érsekújvárt letettek tizenhatunkat, akik mind rosszul voltunk. Mikor levettek a vonatról rátettek egy stráfszekérre. Fútt a szél, nem volt rajtam csak egy gatya, 40 fokos lázam volt, és majd kirázott a hideg. Egy szakaszvezető bétakart a köpenyivel. Messze volt a korház, nagyon rázott a kocsi, és én erősen fáztam. Ordítottam az úton. Mikor a korházba értünk, künn volt az orvos, azt mondta, engem vigyenek be a kötözőbe. Feltettek az asztalra, adtak egy injekciót, elaltattak, megoperáltak, utána bevittek a tornaterembe, ott ébredtem fel. A kezem sínbe volt három napig. Akkor kiódták, és láttam, hogy olyan lyuk volt az operáció helyén, hogy belefért volna egy libatojás. A két lyukat, ahun a szilánkok bémentek, egybe vágták bé a vállcsontom alatt. Csontszilánkokat szedtek ki. Olyan gyenge voltam, hogy hordágyon hordoztak egy hónapig. Azután kezdtem tanolgatni járni, fogózva egyik ágytól a másikig. Elmentem három ágyig, ott összeestem, úgy vittek vissza.

Petrimama a kapuban

1942: A Pirospettyes kisasszony jobb oldalt, baloldalt nagymamám, Petrimama, elől nagynéném kislányként, és a háta mögött az ő nagymamája, vagyis nagyapám anyja, azt hiszem. Petrimama sokáig azt hitte, a férje elesett a háborúban. Amikor hazaért, ő épp a szomszédasszonynál volt, aki horgolni tanította vagy kötni, mert nagymamám élelmes volt, gondolta, ha már megözvegyült, muszáj mindent megtanuljon, hogy eltarthassa a gyerekeit, apámat és nagynénémet. Nénika (így mondtuk Petribe a nagynéninek) átszaladt utána, hogy Anyó, apó hazajött! Erre Petrimama lekent neki egy büdös pofont, hogy ezzel ne viccelődjön!

 

Sok bajom volt a gyomrommal, hogy kezdtem járni, nagyon ment a gyomrom, ötször-hatszor ki kellett menjek éjjel, akkor meghűltem, kaptam valami kiütéseket a hűlésből. Meghűlt a két lábom, nem tudtam nyugodni. A farom kisebzett a fekvéstől, mer három hónapig csak háton feküdtem. December 5.-én kivették az aknaszilánkokat. Két darab szilánk volt. Gennybe feküdtem, nagyon sok baj ért, több bombázás is. 8.-án feltettek a vonatra, kivittek Németországba, odaértünk 12-en Memingenbe, onnét elvittek 12 km-re egy kolostorba Kostervarra, ott voltam 27.-ig. Jó kosztunk volt, de én mindig csak hazagondoltam, az ágyba mindig csak befelé fordultam, nagyon bús voltam. Mindig csak addig keltem fel, míg ettem, vagy a vécére mentem. Azt mondta egy miskolci fiú, Pap Sándor vót a neve, hogy kacagjak egyet, ad két pengőt, és én elkacagtam magam. Odalökte a két pengőt, nem akartam elvenni, azt mondta, üljek mellé kártyázni. Ültünk ketten egylapra, nyertem 7 pengőt, másnap is odaültem, nyertem tíz pengőt. Így kelegettem fel, kezdtem járni, lementem a konyhára, levittem egy-egy kannát, hogy erősödjön a lábom. Vagy negyven grádicson kellett lemenni. Karácsony szombatján hoztak szép nagy karácsonyfát, feldíszítettük, kaptunk csomagot. Nagyon rosszul esett, mikor láttam a karácsonyfát, eleredt a könnyem.

 

 

Nagyapám imádta a cigánymuzsikát, az a tipus volt, aki elmulatta volna az ingét is! Mesélt még nekem egy zongoristáról, aki Pilsenben vagy hol mulattatta őket, és  ő mindig vissza tudta fütyülni a cifrázásokat. Jobb oldalt a kispetri ház, amely most nagyon jó kezekbe került, nagyapám nagyon örülne, ha tudná, hogy a felújított csűrben most csűrszínház működik! Ott fenn a pajtahíján van egy gerenda, a házból vették ki, amikor renoválták a házat, és beépítették a csűrbe, azt írja rajta, hogy: “Ezt a házat építette Debreczeni Márton 1759-ben, felújította unokája Szalai István 1859-ben”. Azt biztosan tudom, hogy a nagyapám nagyapja Szalai István volt, örököltünk tőle egy 200 éves karosszéket, és arra is emlékszem, hogy (nagyapó mesélte) vállig érő haja volt, mint a régi parasztfelkelések képein a lázadóknak. És a történet folytatódik, hála Istennek! (A ház előtt a hősök köve)

Hogy kezdtem künn járni, meghűlt a sebem, megveresedett, megdagadt. 27.-én beküldtek Memingenbe operálni, de ott reggel kifakadt, és nem kellett már műteni. Mikor az orvos meglátott, azt mondta, egyek sokat, mert nagyon sovány vagyok, 58 kiló voltam akkor, de voltam még 55 kiló is egy hónappal azelőtt. Ott osztán megjavultam, hideget nem éreztem, még a vécét is fűtötték. Január 27.-én visszaküldtek a kolostorba, éppen abba a szobába, amelyikbe voltam. Ott nagyon jól ment dolgom, ismertek a nővérek, tizenhárom fekvőnek én hordtam enni. Annyit ettem, amennyi kellett, minden jót. Ott meghíztam, a lábomat megvillonyozták* vagy négyszer. Február 8.-án elküldtek Grafenvörbe, egy nagy táborba. Ott volt vagy négyezer magyar, ott megvizsgáltak magyar orvosok is. Aki jól volt, azt küldték vissza a frontra, aki még nem volt teljesen meggyógyulva, annak adtak két-három vagy négy hetet, ott letölthette, akinek nagyobb baja volt, mind nekem, azt elküldték munkára. Engem elküldtek valami lovak mellé, tizünket Hosztóba vittek, egy kis faluba. 16-án odaértünk, 19.-én lementünk a parancsnoksághoz, és ott elosztottak. Ötön ottmaradtak, mik meg ötön elmentünk egy másik faluba, egy kilométerre. Ott csak egy pár ház volt, nagy istállók voltak ott, volt vagy százötven darab ló, ellős kancák.

47089541_10218039160640967_5520548098088108032_n

Ez a kép valószínű a fronton készült, bevetés előtt, az első napon, mivelhogy itt még nagyapám épségben van, és utána már az első órában meg is sebesült. Bódizs István az utolsó sorban, balról a második.

Más reggel beosztottak bennünket, nekem kilenc kanca jutott, azokat pucoltuk ketten egy olasszal, ott is elég jól voltam két hétig, akkor megfájult a kezem, bementem az orvoshoz Hosztóba, felírt egy pár nap pihenést, nem dolgoztam vagy három napig, akkor megint kifakadt a sebem, és beküldtek a korházba Marienbádba. Március 13.-án este odaértem egy korházba. Ott hét magyar nővér volt, még megörültem, de nem sokáig, mert reggel megvizsgáltak, és elküldték egy másik korházba. Ott felvettek, ott nagyon jól ment dolgom, minden reggel zsírt kaptunk**, ott megerősödtem. 120 szám alatt volt a korház, mint a mi házunk, még jólesett mikor láttam, mintha hazamentem volna. Csak égy magyar fiú volt ott, de az mindig tekergett. Egy kicsit unalmas volt. Csak szombaton tudtam meg, hogy másnap Húsvét lesz. Húsvétba egy hordó sört az ágyam mellé gurítottak, még éjjel is ittam, nagyon jól voltam, csak mindig haza gondoltam. Szép kis város volt, mind kórházakból állott, volt ott vagy hatvan korház. Mindennap sétáltam egy-két órát a városban. Onnét osztán elküldtek egy táborba Karlsbad mellé, április 9.-én. 19.-én nagyon összebombázták a várost. Már közeledtek az amerikaiak…

(Ezt a naplót 1945.november hó 27.-én írtam Németországban egy cseh városban, Pilsenben. B.I. Kispetri, 1945.XII. 18-a, vasárnap)

Ez a két sor a napló végén állt, kicsit lejjebb a szöveg alatt, mintha utóbb írta volna oda nagyapó. Mintha az is bennelett volna a naplóban, hogy Debrecenbe, amikor bombázták az épületet, ahol sebesülten feküdt, a párnát az arcára húzta, mert a plafonról elkezdett hullani nagy darabokban a vakolat. Úgy rémlik, hogy ez is benne volt, de azt jelenti, hogy ezt csak mesélte, és mégiscsak figyeltem valamennyire, én a szórakozott, álmodozó tinilány.

*Ezt valószínű a röntgensugárra érti, mert azt már a XIX-dik század végén felfedezték, és a vállát villanyozhatták meg, ez elírás lehet.

**Régen Kispetriben azt tartották, hogy csak a szegények főznek olajjal, módos ember zsírral főz! :))

46799524_10218039160880973_7108182235068497920_n

Itt már a háboró után, a falubeli férfiakkal, utána már sosem volt sovány, sőt inkább nagyevő lett. Jobbról az első

Párbeszéd a könyvesboltban – a Teslás fiú (Életkép a boltból 1)

Jó napot!

Jó napot!

-A fiatalember, az eladó hol van?

-Kilépett! Segíthetek?

-Megvárom!

-Foglaljon helyet! Kicsit hull fentről a vakolat, elnézést a fotel miatt!

– Nem gond! Leporolom! (Leporolja, leül, látva, hogy én a táblagépem fölé hajolok, ő is előveszi a nagydarab okostelefonját)

Megkockáztatom kitalálni a jövetele célját:

-Gondolom nem a játszma.ro-tól jött! Mert Laci épp velük ment el találkozni! Nehogy elkerülték volna egymást!

Felnéz a telefonjáról, halálkomolyan:

-Lehetek onnan is!

-Tényleg? (Hüledezek) De akkor felhívom, hogy jöjjön vissza!

-Nem, ne hívja! Megvárom!

Inszisztálok:

-De ha a játszmától van, akkor tényleg fel kell hívnom!

Komolyan végigmér:

-Nem a játszmától vagyok!

Üldögélünk még egy sort.

-Nem tudnék mégis segíteni?

Tétovázik. Bizalmatlanul válaszol, kiböki végül:

-A Tesláért jöttem!

Megörülök:

-Óh, a Tesláért! Hát az itt van félreléve! Itt a nyomtató tetején! Ezek a pöttyök itt a borítón nem a vakolat! Ez a könyv mintája!

Szigorúan, mint egy tudós:

-Látom! Észrevettem én is!

Én félénken, de lelkesedve:

-Én is tudok egyet-mást Tesláról! Láttam pár dokumentumfilmet!

-Aham! Ebben a könyvben minden bennevan, részletesen, nem mint a dokumentumfilmben!

-Persze, a könyv az más! És bármikor fel lehet lapozni egy adatért! – próbálok szabadkozni…

Barátunk úgy dönt, nem folytatja a tudományos párbeszédet egy középkorú nővel. Mi köze lehet ennek Teslához – gondolhatja. Megint szigorúan végigmér:

-Maga kicsoda itt?

-Én vagyok a feleség!

És akkor megbízhatok magában?

-Hát hogyne!

-Akkor kifizetem, itthagyom a pénzt! Jó?

-Nyugodtan! Átadom (Vagy elkobozom, de ezt már nem merem hangosan mondani a világért se, még viccből se! A Tesla precizitással gondolkodó fiatalúr végképp elvesztené amúgyis törékeny bizalmát bennem!)

Aztán kicsit aggódik, hogy az összes aprómat oda kellett adnom neki, és most ötlejesek meg tízlejesek nélkül maradok, hátizsákjába pakolja a Teslát, immár jogos tulajdonát, és végül elégedetten távozik. Mert Tesla összes adatának a birtokába került!

……………………………….

Laci utóbb mesélte, mennyi gondot okozott neki az a vaskos Tesla, előbb, amig beszerezte, aztán meg naponta leporolta, megtörölgette, mert mindig elfelejtette, hogy a borítón a fehér pöttyök nem a lehulló vakolat részecskéi…

 

Salzburg – a biciklibarát város

Olyannyira, hogy még szobrot is állítottak a bringásoknak. Láttam fiatalokat, időseket, lányokat, bravúros bicajos csajokat, hátratett kézzel húztak el melletem a folyóparton, és láttam rengeteg bicikliutat, és furcsálltam, hogy az átjáron is szabad felülve átmenni, sőt még fogózó is van, hogy nyugodtan várakozhassanak a biciklizek, amíg zöldre vált a lámpa. És biciklis utánfutókat is láttam, van aki a gyerekét szállítja benne, van, aki a házi kedvencét.

 

IMG_20181016_145308

De a kuszukat babakocsiban vagy kutyakocsiban is tolták, és nem örültek, amikor lefotóztam a számomra furcsa menetet. Ilyet 2011-ben Floridában is láttam az egyik Mall-ban. De akkor nem is volt még okostelefonom.

IMG_20181015_150154

Mondjuk ennek a kedvencnek mentségéül szolgáljon, hogy gipszben volt az egyik lába. Rendes a gazdija, hogy ilyen állapotban is kiviszi. Üzenem ezt anyuméknak, akik még a kert tetejéig se hajlandóak elsétálni a Bodrival! Ez asszem a híres Getreide Strasse-n volt, amely a top 10 Salzburg látnivalók között szerepel.

IMG_20181011_160641

Aztán a bicajt ötletesen fel lehet használni reklámra és szállítóeszköznek. Ez a háromkerekű járgány például úgy van kialakítva, hogy elől van a két kereke, és arra van felszerelve a mindenféle, itt például egy neves vendéglőnek a kifutófiúja, talán, viszi ki a rendelést. De ki lehet állítani a bejárat elé is egy reklámkerékpárt, ezt már nálunk is csinálják, de ott mozgatható is az erre a célra használt bringa. Annyit mondom a kedves páromnak, hogy ezt mi is megcsinálhatnánk, de süket fülekre találok!

IMG_20181011_190011

A turisták nagy élménye a fiáker. Lépten-nyomon találkozik az ember velük, a baj csak az, hogy szegény lovakat a forgalomba is behajtják, és már tüntettek az állatvédők, hogy tiltsák be, mert a nyári forrósságba pár ló belepusztult ebbe a hajszába. De nem hiszem, hogy betiltanák, túl nagy rá az igény.

IMG_20181011_183519

Bírtam a női kocsisokat. Gondolom a japán turisták is nagyon élveztek velük utazni. Különben az egész várost ellepték a japánok, Salzburgban valóságos japáninvázió van, mindenütt ott vannak a keleti turisták, főleg a Mozart szülőháza előtt, ahol szinte csak én voltam fehér ember. Ott állnak, miútán kijöttek az épületből, és őrülten fotóznak. Pedig kívülről nem lenne semmi érdekes azon a sárga házon, ha a táblát levennénk róla, persze.

IMG_20181015_150523

A fiákereket lefényképeztem felülről is, a múzeum felső teraszáról, ott is eltöltöttem volna legalább egy fél napot, mármint a múzeumban, de sajnos 3-kor értem oda, és négykor már zárt, és hiába tettem magam, hogy nem veszem észre, hogy záróra, kíméletlenül terelgettek kifelé.

Ott se szabad fényképezni, és ezt komolyan is veszik, de azért én lopkodtam pár képet, bocsánatos bűn, kellett a bloghoz 🙂

IMG_20181015_173039

Ne kérdezzétek, hogy ez ki vagy kinek az alkotása. A katalógust is 16 euróért árulják a neten. Majd ha megveszem, megmondom.  Mária szobor valamilyen századból, gondolom egyértelmű. Sajnos nem volt időm jegyzetelni, mondom, hogy kutyafuttába jártam végig az egész múzeumot. De a nevét azért megjegyeztem: Salzburg Domquartier, ez is bennevan a top 10-ben. És van ott egy Picasso szobor is:

IMG_20181015_170924

Valamilyen magányos nő, vagy valami hasonló a címe. Majd utánanézek. Jó kis beszámoló 🙂

És a múzeum összes alkalmazottja kerékpárral jár munkába! Amikor sikerült kizavarniuk az utolsó turistát is, és tőlem is megszabadultak, sorban ültek fel a bringájukra, hogy végre hazamehessenek.

IMG_20181015_175355

Én is elkullogtam, és a Mirabell parkban egy utcazenésszel találkoztam, aki arra bíztatta a járókelőket, hogy spóroljanak a vízzel! Save water, dink wine!

IMG_20181015_112403

Ez a felhívás, és itt van ő maga:

IMG_20181015_182710

A kutyás néniken kívül (akik nem tudhatták, hogy én is az ő oldalukon állok, mint allatbolond) mindenki mosolyog, tényleg igaz, hogyan​ nyugaton mindenki olyan lezser, ott lehet igazán kandi kamerával megviccelni az embereket. Lefotóztam a Jehova tanuit is, mert mulatságosnak tartottam, hogy a japánokat akarják megtéríteni (nem látszik a képen, de ott felül japánul ír valamiket, valószínű azt, hogy hamarosan eljön a világvége). És a hölgyek még pózoltak is nekem:

IMG_20181015_182421

Említettem a múltkor, hogy Blankával megmásztuk a Gaisberget, és irigykedve néztem, hogy suhannak lefele a bringások a tökéletes aszfalton, és annyira de annyira kipróbáltam volna én is! Kérdi a lányom: Nem félnél? Mondom, dehogyis, imádok lefele száguldozni! Erre, hogy ő biza fél! Mondom, ezt nem hiszem el! Nem vall rád! S kiderül, hogy a párja megy elől 120-assal, ő meg utána “csak” 80-assal, mert gyorsabban nem mer! Na, gondoltam, én meg itt dicsekszem a kis 50 km-es sebességemmel!

 

 

 

 

A Gaisberg-en ilyen “játszótér” van felnőtteknek. A hintát lefotóztam minden szögből, hogy Lacimnak kiadjam feladatba jövőre az elkészítését.

IMG_20181015_132210

Magányos sétám során találtam egy turkálót is, de hétfőn zárva volt, mint a múzeumok szoktak :)) És oda egy alagúton keresztül jutottam, amely szintén elbűvölt, mint maga a város minden zege-zúga. Ez csak a gyalogosok és a kerékpárosok alagútja. S mindez kb egy csekély töredéke annak, amiről mesélni szeretnék.

IMG_20181015_132628