Elindulni hegyi lovastúrára 5 darab pasival, aki összenőtt a lovával, őrültség. Így utólag meggondolva. De szerencsére nem gondoltam meg. A csapatban volt két állatorvos (Sanyi és Tóni), ez már egészen megnyugtató, az emberre nézve is. Balázs gyerekkorától lovagol, a többiek pár éve, rajtam kívül Sipi számított viszonylag kezdőnek, ő “csak” 2 éve lovazik. Négy belevaló Heves megyei pasas, akik imádják az erdélyi havasokat. Végiglovagolták az Erdélyi Szigethegységet, most a Bélesi tó környékét akarták megszemlélni közelebbről és lóhátról, és nem is tiltakoztak túl hevesen az ellen, hogy én is velük tartsak. Apám szokta mondani, hogy ha ő elmesélné miken ment keresztül életében, el sem hinnék neki. Most én is ebbe a dillemába estem.

A szivatás már a reggelinél elkezdődött: Van életbiztosításod? Milyen a vércsoportod? Kiderül hamarosan, amikor a mentősök próbálnak majd újraéleszteni!  Ha most a pulzusod megmérnénk, ajajaj! Ők nem tudhatják, hogy nekem csak akkor dobog hevesebben a szivem, ha társaságban nem hagynak szóhozjutni (ezért írok blogot :))! Engem megijeszteni se lehet könnyen, nem azért mert bátor vagyok, hanem mert “vészhelyzetben” valami blokkolja az reakcióimat. De lovastúrán ez kimondottan előny. István, a vezetőnk, a lovak gazdája és a lovaglás szerelmese, Bea barátném férje, csak arra kért, semmi körülmények között ne visítsak! Atyaég, mi várhat itt rám!

Dél felé aztán végre valahára felnyergeltünk a Doru panzió udvarán (1100 méter tengerszintfölötti magasságban), én már annyira izgultam, hogy induljunk el végre! Nekik nem volt olyan sürgős, ők pontosan tudták, körülbelül öt órás a túra, pihenővel együtt, időben vagyunk, hogy világosban még hazaérjünk Mărișel-ről, Havasnagyfaluból, de én egy életen át vártam erre a kalandra! Felsegítettek a nyeregbe, aztán mindenki nekem magyarázta, majdnem egyszerre, hogyan tartsam a lábam, a sarkam nyomjam le, a hasam toljam előre, a hátam húzzam ki, a kantárszárat lehetőleg ne túl feszesen fogjam, ne abba kapaszkodjak, a gyűrűsujjamat mozgassam csak. Én próbáltam az utasításoknak megfelelően viselkedni, még Mátyás királyt (a Fadrusz szobrot) is magam elé képzeltem, ahogy peckesen megüli fejedelmi lovát, de az első percekben semmi sem segített. Aztán amikor már az aszfaltról a mezei útra tértünk, akkor kezdtem érezni, hogy egy ritmusban mozgok a lóval. Akinek neve Harmath. Nem tudom miért írom h-val, tiszteletből talán, mert ez a ló, ez a 11 éves tapasztalt kanca (ült a hátán már mindenféle lovas, rengeteg tapasztalatlan is az elmúlt évtizedben), bevezetett ez olyan világba, ahol a kommunikáció metanyelven folyik, ahol kitalálják rejtett félelmeidet, titkos gondolataidat, és ahol a kölcsönös bizalom életbevágóan fontos, néha életmentő is lehet. Pedig olyan pókerarccal fogadott, amikor először megközelítettem, azt tartom magamról, hogy a kutyák arcmimikáját jól ismerem, azonban ennek a lónak az arckifejezésén nem tudtam eligazodni. Azt az egyet megjegyeztem, hogy ha hátracsapja a füleit, az nem jelent túl jót!

A fiúk asszem jól szórakoztak rajtam 🙂

A mezőn Balázs, a legszivatósabb alak, váratlanul elkiáltotta magát: VÁGTA! Erre az összes ló, az enyémet is beleértve, elkezdett utána vágtázni. Én, aki még az ügetéssel se barátkoztam meg igazán, egy ideig ott ugráltam a ló tetején, próbáltam egyensúlyozni, akár a rodeón, de aztán nem tudom, mi ütött belém, azt gondoltam, én ezt nem bírom tovább, legyen ami lesz, jöjjön, aminek jönnie kell, egyszerűen csak elengedtem a szárat, magamat meg hátravetettem, és szépen lehuppantam hanyatt a földre. A csapat megállt, kénytelen volt megállni, István leszállt a lóról, jött gyorsan, felemelt, csak azt éreztem, hogy egy pár másodpercig nem tudok megszólalni, kapkodom a levegőt, mint amikor a biciklivel nekimentem a járdaszélnek, és nem a térdem fájt, amit jól odavertem, hanem mintha enyhe agyrázkódást kaptam volna. Sisakom, (kobakom, pardon, Bea nem engedte, hogy sisakot mondjak!) az volt, így hát a fejem nem üthettem meg most sem. Az egyik állatorvos, Tóni, odasietett, kérdezte, fáj-e a fenekem? Mondom, nem, inkább a hátam! (Gerincvédőt is akartak adni indulás előtt, de azt mondtam, nem kell! Most már tudom, hogy nem árt, ha van!) Akkor Tóni hátulról a két karjával átfogott, magához szorított, és jól megrántott felfelé, gondolom, hogy a gerinccsigolyáim visszakerüljenek a helyükre. Felsegítettek megint a lóra. A csapatvezető pedig azt kérdezte, amiután a többiek elhaladtak: Miért engedted el magad? Mindent láttam! Legközelebb ne add fel! Mondtam, értettem. És csak azután következett a valódi nagy kaland!

Erdei ösvényen haladtunk, letört fenyőtörzseken léptünk át, vagy alattuk bújtunk át, kikerültük az akadályokat a hegyoldalba felkapaszkodva, mentünk a hegyipatakok medrében, ereszkedtünk, kapaszkodtunk, a bélesi tó partján pihentünk, legeltettük a lovakat, átmentünk a Fîntînele-i vízgyűjtő gáton, autók előztek meg az úton, volt velünk egy kutyus is, akit nagyon féltettem, nehogy véletlenül elüssék. István említette, hogy a bánffyhunyadi EKÉ-sek valahol a környéken felállítottak egy Vasvári Pál emlékművet, de nem tudja pontosan, hol van. Sajnáltuk mindketten, hogy most nincs időnk a keresésére indulni, aztán megmutatta, hogyan jelzik a természetvédelmi területet, egy fehér kockában egy piros kocka, ezt a jelzést sem ismertem eddig. Amikor a Mărișel-i sípálya már jól látszott, a fiúk azt tanácsolták, ne menjünk tovább az erdőn keresztül, keressünk inkább egy vendéglőt. De vendéglő, olyan, ami nyitva is lenne, nem akadt a környéken, így hát a tóparton ebédeltünk, megettük a vendéglős által készített szendvicseket. Megpróbáltam az ebédszünetben interjúzni túravezetőnkkel, de Balázs mindegyre belekiabált, hogy Hazudik! Elhalasztottam hát a vacsoraidőre ezt a lehetetlen küldetést. Eszembe se jutott, hogy vizet vigyek magammal, én,  aki még a rádióhoz is viszem a hátizsákomban a félliteres vizespalackomat. Ebből is látszik, hogy mégiscsak írtónagy stresszben lehettem, ha még az alapvető, létfontosságú szükségleteimről is megfeledkeztem. Így hát választhattam: a fiúk megkínáltak pálinkával, borral és fröccsel, utóbbi mellett döntöttem, mondván, hogy a fröccs mégiscsak közelebb áll a vízhez.

Annyi minden történt útban arrafelé is, lehajolni az ág alatt, átölelni a ló nyakát, lefele menet hátradőlni, felfele menet a sörényébe kapaszkodni, de minden arrafele-élményt kitörölt, felülírt a visszafele út.

Pedig azt hittem, ami nehezebb volt, azon túl vagyunk. Én a kis naiv! István túravezér szereti a kihívásokat, mindent megtesz azért, hogy a turistáinak otthon legyen miről mesélniük. Előrebocsátotta, amikor visszafelé indultunk, hogy ezen az erdei ösvényen nem biztos, hogy végigmehetünk, de próbáljuk meg! És nagy viharok is voltak itt a télen, errefelé is biztos lesz egy csomó ledöntött fenyő.

Elindultunk hát a visszafele ösvényen, és egyszercsak ott volt a nagy fatörzs az utunkban, de pont egy méteres magasságban, hogy se alatta átbújni, se fölötte átugratni nem lehetett, főleg ami engem illet. És a többiek se versenylovasok, na. Vezetőnk megállást vezényelt, és felment, hogy terepszemlét tartson: lássa, hogy balfelől a hegyoldalba fel tudunk-e kapaszkodni lóháton. Hamar visszaszólt, gyertek utánam! Hagytam Tónit előremenni, főleg, hogy Harmattal már volt egy kis pánikhelyzetünk, azt el se mesélem. De mégis: majdnem beszorultunk két fenyő közé, mert a ló úgy ítélte meg, hogy ő ott, azon a keskeny helyen átfér, de a lovasát, engem nem vett számításba. Én bevallom, nem mértem fel a helyzetet, csak amikor egyszerre mindenki elkezdett kiabálni: állítsd meg! Állítsd meg! Fordítsd vissza! Mind a ketten megzavarodtunk, én is, a ló is, ami úgy végződött, hogy Harmath valóban megfordult, a meredeken leereszkedett a patakmederbe, én meg ösztönösen a nyakában csipaszkodtam, teljesen átöleltem a nyakát, ami, mint tudjuk, lefelé menet egyáltalán nem ajánlatos. Szerencsére nem butykáztam át a fején. Ezután az epizód után, úgy éreztem, kissé bizalmatlan lett velem szemben, és én is már csak remélni mertem, hogy azért az utasításaimat végrehajtja az út hátralevő részében is.

Hátul látszik egy ledőlt fenyő törzse, ahogy keresztezi az utat

Szóval István felment a meredek oldalon (ha nem látom, hogy kapaszkodik felfele a lovával, azt mondom ezt lehetetlen megcsinálni!), és mint a galamb az olajággal, nem tért vissza, csak szólított. Tóni lovagolt előttem Marcival, mint már meséltem (jaj, a lovak nevét még fel sem soroltam: Marci, Foltos, Szélvész, Olga és Harmath), én igyekeztem a közelében haladni, hogy Harmath nehogy megint a maga feje után döntsön! Már tudtam, hogy jó erősen a sörényébe kell fogózkodnom, felfelé úgy a legbiztonságosabb. Átmentünk egy lehajló fenyőág alatt, éreztem ahogy suhint végig az arcomon, behúnytam a szemem, a tűlevelek felsebezték a szám, éreztem a vér sós ízét az ajkamon, az ág meghorzsolta a homlokom, de nem érdekelt, még jól is esett, hogy nyoma lesz a “hőstettemnek”! Nem számított semmi, mert a kancám elszántan kaptatott velem felfelé a sziklás, meredek hegyoldalon, én meg teljesen, egész lényemmel rábíztam magam. Pár másodpercig az volt az érzesem, hogy nem is a valóságban vagyunk, hanem egy filmben. Azt az érzést nem lehet szavakkal leírni, olyasmi volt, mint a népmesében, amikor a táltos ló reptében leejti a lovasát, aztán meg alászökik, és megkérdi: Megijedtél kedves gazdám? Meg bíz én, kedves lovam! Én is ilyesmit éreztem, amikor a tetőn kiértünk az erdei útra, és megköszöntem kedves lovam “jóságát”. Sipi hátul káromkodott, hogy ő aztán többet soha a büdös életbe! De este a vacsoránál már tervezték a következő túrát, útvonalat. Nevetés, borozás, izomláz nálam (még hasizomlázam is volt!) egyik poén a másik után: Milyenverbális? Nonverbális, te hülye! Bea a vendégházban várt minket Bălcești-en a panzióban, innen indultunk, itt volt a 4 napos túra bázisa, magyarul Valkókelecel, ahol még úszómedence is van (fél napot jártunk a fürdőruhám után, mert álmomban se gondoltam volna, hogy lovaglás után úszni fogok!). Nagyobbik gyerekének (Emma tíz évesen szuperlovas, de azért könyvtáros és vizimentő szeretne lenni meg csillagász, másnap ő ment a csapattal túrázni) nem volt még kész a házija, a fiúk próbáltak segíteni: Szókapcsolat az óra szóval? Hát pásztoróra!  

Ahogy elnéztem a barátnémat (aki férjénél is hamarabb kezdte a lovazást), ahogy tartja a karján a 3 és fél éves kisfiát, rájöttem, hogy ő a nap hőse, aki lemondott egy ilyen túráról a kisgyerek miatt, mert a gyereknevelésben nem lehet megcsinálni, hogy most dobunk egy hátast, és nyerünk egy kis pihenőt!

Másnap elmentünk Magyarvalkóra a templomba, és a fiatal lelkész, amint magyarázta, hogy Ő átsegít az akadályokon, ő vezet az úton, ő a támaszunk, belékapaszkodhatunk a bajban, Isten bocsáss, én csak Harmath-ra tudtam gondolni….

Harmath nem neheztelt, ha facebookoztam:)  Fotók: Bethlendi István

folyt. köv.

Hamarosan megírom a nagykalotai tanyai életet, a lovak ridegtartását, és a hunyadi elsősegély tanfolyamot, amelyen nemcsak Bea és én, de még a 3 és fél éves Gábor is résztvett, és diplomát is kapott a rohammentő szolgálattól (amelyet miattam, hálaistennek nem kellett riasztani)!