Monthly Archives:

Csigák és kakasok, Egérke és Évike

Dolgozószobám, előszobám, romirodám, vagy ahogy tetszik, gazdagott egy személyreszabott könyvespolccal, ez mondhatni létfontosságú volt, és Laci “szabta személyre” nekem, úgy hogy szülinapom nagyrésze azzal telt, hogy a könyveket rendezgettem, és felszabadítottam az íróasztalom. Csak a kötetektől, mert a sok lim-lomtól nem nagyon tudtam felszabadítani, lásd korábbi bejegyzésem. És nagy örömmel fedeztem fel egy régi,1959-es fotót, a mi kis házikónkat ábrázolja.

Kincset ér nekem ez a homályos fénykép! S ha valaki kételkedne abban, hogy ez a mi házunk, akkor nézze meg a cserepeket, most is ugyanúgy állnak, és a villany is ugyanott van bekötve. A kicsi nénit annyira sajnálom, hogy nem ismerhettem, biztos kedves, szerény, jóravaló öregasszony volt! Mintha csak egy újlaki mama lenne a régi időkből. Mindig tudtam, hogy oda kerülök vissza, ahonnan indultam, és ez megnyugvással tölt el! Hazaértem, és hazaérkezni mindig megnyugtató. A lovak iránti szeretetemet pedig ez a Lajos vagy Dani hagyta rám (négy fiúk volt, mesélték a szomszédok, de csak kettőnek emlékszem a nevére, szégyellem magam emiatt) 😀 Szőrén üli meg, nem semmi!

Múlt vasárnap voltam a várban, a várudvar egy maszkmentes övezet, volt már akkor! A vár előtt, a parkolóban kirakodóvásár működik néha hétvégén, tudomásom se volt róla, ha tudom, kivettem volna a nemlétező pénzem a kártyámról, hogy vegyek egy jó nagy darab kristályt. Mert most már a nemlétező pénzt is simán el lehet költeni, három fizut előlegezett a jólelkű bank. Amire INGem-gyatyám rámegy lassan. Nem árt, ha van az embernél olykor, elvétve, készpénz az ilyen hirtelen felbukkanó vásárok esetére. Pedig a nagyáruházakban tízpercenként bemondják, hogy biztonságosabb, ha kártyával fizetünk, s így tűnik el lassan a papír alapú és fém alapú pénz, és minden ami materiális. Már mi, emberek is inkább csak avatárok formájában létezünk, alkalmakkor elég ha interneten köszöntjük egymást, facebookon kommunikálunk, az éppen megteszi, a személyes kommunikációra már nincs energiánk, és a legtöbbször kedvünk sincs. 🤔

S most térjek rá a csirkék természetrajzára!

Nemcsak a cicák és a Milo szórakozik a csirkéim megfigyelésével, hanem én magam is szeretek elüldögélni és nézni az interakciójukat. Itt éppen csalánt csemegéznek. Ne tudjátok meg, hogy néz ki a kezem, amivel azt a csalánt szedtem! A buszon, a város felé haladva, egy szép, ízléses manikűrt volt alkalmam megcsodálni, és elgondolkodtam azon, hogy a kezünk elvégre nem arra való, hogy dolgozzunk vele? Miért kell akkor műkörmöket növeszteni, hogy akadályoztassuk magunkat bizonyos tevékenységekben? Mint ahogy akadályoz a magassarkú cipő a járásban! Így hát nem szégyellem a dolgos, barázdás, sebes kezemet, ha valakinek szokatlan a látvány, hát megengedem neki, hogy elborzadjon! 😀 Különben is gépelni se tudnék hosszú karmokkall! Ehhez is külön tehetség kell, amivel én sajnos nem rendelkezem!

De itt most nem rólam szól a fáma, hanem a “védenceimről”, 11 csirke, 11 karakter. A kedvenckakasom, aki egyedül kezdett el kukorékolni, és ezért kineveztem főkakasnak, az egyik gyerekkori szerelmemre emlékeztet, nem tudom megmagyarázni, miért. Aztán van két feketés jérce, az egyik a Laci “fürje”, az meg, vagyis mindkettő, egy régi kisiskoláskori pajtársamat juttatja eszembe, mert ő is olyan visszafogott, pedáns, meggondolt volt, bölcs, mint ezek a kis jércék. Meggondoltan viselkedett, akarom mondani. Fura számomra is, hogy emberekhez hasonlítom őket, siralmas helyzet ez, ettől még siralmasabb, mert nem tudom őket megvédeni a sorsuktól. Pedig nagyon igyekszem, például megtanulták, egy kis segítséggel, a csupasz csigákat enni. Igaz, egyelőre a bébi és serdülő csigákat fogyasztják, de nagyon nagy élvezettel! Minden reggel összeszedem, amit találok az udvaron s a kertben, s bedobom nekik, úgy várnak, mint a madárfiókák az anyjukat, csak éppen nem tátognak. S gondoltam, eladom a kakasokat, mint csupaszcsigaevő népséget, s tönkreteszem a pekingi kacsa bizniszt! Mert szerintem eszi azt a tyúk is, kakas is, csak ki kell próbálni! De ki tudja, mi jön, kinyírják hamarosan szegény majorságomat a madárinfluenza elleni szent hadjárat során! Na, de hagyjuk ezt a mord jövőképet!

A mi utcánk úgy estefelé

Laci vitt pár könyvet eladásra a Remeteszeg utcai vegyesboltba, többek között az én Ludasmanyimat is. (Azért rövid u a lúdas nálam, mert a blogok esetében, akárcsak az email címeknél nincsenek ékezetek, ezt már többször el akartam mondani nektek, hát most kifejtettem végre!) Kíváncsi vagyok megvesz-e valaki bár egy kötetet is? Kértem Lacit, magyarázza el az eladónak, hogy sok történet kapcsolódik Remeteszeghez, de kedves párom szerint a hölgy román, csak a magyar konyhanyelvet beszéli, biztos nem fogja elolvasni egyik írást se, és ha ő nem érti, akkor miért ajánlja másnak? De én bizakodó vagyok! 😉

Előkerült ez régi kötet valahonnan, na mi ez, mit gondoltok? Hát éppenséggel az Alice Csodaországban! Csak egy icipicit eltér a címe 🙂 De a szerzőről mégiscsak felismerhető! Ha mondjuk Károly Lajost írtak volna, akkor sose jöttem volna rá!

Előbb nem is akartam hazahozni az üzletből, aztán valami belső ösztön azt súgta, hogy hozzam csak haza, mert Kosztolányi fordította, nem lehet rossz, és szép illusztrációk is vannak benne! Most jut eszembe, hogy a kínai meséskönyről is szerettem volna mesélni, azzal még adós maradtam, de majd következik! És a japán novella, amely teljesen kikészített, a Zarándokének! Hát az valami eszméletlen! Túlvilági…

Befejeztem a rádiós munkámat, és kiültem ide a romirodámba, előszobámba, dolgozószobámba, vagy ahogy tetszik (visszatérő motivum 😀), és elkezdtem olvasni, mintha én is egy kislány lennék még mindig. Hallom, hogy megáll egy duba (kisteherautó) a kapunk előtt, és amikor kinézek, látom, hogy egy csokoládébarna alak ül az anyósülésen, és szokatlanul előremereszti a nyakát. Elkezdtem én is mereszteni a szemem, mi van? Máris Csodaországba vagy Tündérországba csöppentem? Aztán kitisztult végre a látásom, kiderült, hogy egy magyarvizsla, ki is szálltak hamarosan gazdistól együtt, és bementek a szemközti udvarra. Én azért vissszafogtam magam, és nem követtem őket, mint Évike a fehér nyulat az üregébe. A nyulat hálistennek! nem keresztelték át ürgére, nem lett volna túl szerencsés. 😀 Sajnos évszám nincs a köteten, csak annyi, hogy Gergely R. kiadása, Budapest, Fáy Dezső illisztrációival. Még azt sem tüntetik fel, hogy mi a mű eredeti címe, fura. 1936-os kiadás, utánanéztem, különös, hogy már előtte volt két magyar fordítás majdhogynem eredeti címmel. Különben nagyon be van ágyazva magyar környezetbe az egész szöveg: “ez az egér nem tud magyarul?” – kérdi Évike, amikor a saját könnye által keletkezett tóban úszkál egy egérke társaságában. Változnak az idők, idővel még a nagy Kosztolányi fordítását is átírják, átdolgozzák, ez meg is történt pontosan 58-ban, ha már a magyar Alice történetírásába bonyolodunk. Remélem ez a mai kovidos korszak is valamikor lehanyatlik, és kiderülnek a “piszkos” részletek. Hogy is fogalmazott Fodor Ákos: Minden teljesen világos, de csak utólag! Lehet pontatlan az idézet, mert nem mentettem le, de így is érthető, már most 😁

És akkor itt az ijodám, ahogy az unokaöcsém mondta volt:

Már tele is zsúfoltam mindenféle kacattal (csak másnak kacat, nekem életbevágóan fontos dolgok, kristályelefánt (egy turis, egy vásáros), fehér nyúl helyett drappszínű kenguru (annyira élethű, hogy szoktam neki köszönni reggel!), a macsekok pedig elfoglalták a legjobb helyeket, nekem az jut, ami éppen marad!

A kedvenc antikváriumi könyvek is helyet kaptak, de még mindig ott sorakozik pár kupac az ágyam mellett, a hálóban.

Maci is homeoffice-ban dolgozik!

Izé, debütáltam a tik-tokon

Laci, kedves párom addig nyaggatott, amíg ez lett belőle:

Emiatt álmatlan éjszakám volt, mert hogy jövök én ahhoz, hogy szerepeljek egy minijelenetben? De Laci azt mondja, haladni kell a korral! Jó, jó, de ebben a ritmusban, ha haladunk, hova jutunk? Olyan iramban változnak a dolgok a fiatalok körében, főleg, hogy mi, idősebbek, nem tudunk ezzel lépést tartani… De Laci optimista és legyek én is az, így szülinapom környékén! Egyesek a születésnapjukon rosszkedvűek, depisek. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de én mindig hepi vagyok ilyenkor, izgatottan várom a napot, hányat kell még aludni? Hány álmatlan éjszakát kell még átszenvedni?? Annyira nem nagyon szenvedek én inszomniában, csak ritkán fordul elő velem, főleg amikor kiposztolok valami blődséget. Ebből is látszik, hogy nem vagyok extravertált, hiába is erőltetem, akkor is szorongó, introvertált, erőteljesen befeleforduló személy maradok! De most már mit lehet tenni, ha elindultam ezen az úton… Ai intrat in hora, joaca! – mondja a román. Keep moving! nincs mese! Habár én nem ebből élek, be kell ismernem, hiszen rádiós volnék, de általában az embernek nem a munkája a hobbija, csak a nagyon szerencsések dicsekedhetnek ezzel. Sajnos.

Berendeztem a romirodámat, már csak egy könyvespolc hiányzik, de az nagyon! Mindigis vágytam egy ilyen kis odúra, ahova be lehet cuccolni. Befészkelem magam, kézügyemben van minden, és közben a természettől sem távolodtam el. Ezt régen egy erdei lakban képzeltem volna el, és mit ad Isten, itt a város végén, az utolsó előtti hatodik házban is tökéletesen meg tudtam valósítani! Sose mondj le az álmaidról! – még így szülinapod tájékán sem! Amikor a depresszió környékez 😀

Tegnap bútorturiztam, ez a kanapé is onnan van, de régebbről. Azonban tegnap megint feltankoltam lim-lommal, mondaná egy józaneszű ember, de mivel én nem vagyok az, hát összevásároltam másoknak a szuvenírjeit: egy tányért a falra (sajnos nem hollóházi de még désházi sem, hanem valami német bóvli), egy maszkot (az sem a mostani fajta, hanem egy ugyancsak német művésznő, Ursula Kreft műve, Tristesse a neve, de nekem inkább rejtélyesnek tűnik ez a női arc, mint szomorúnak, erről jut eszembe, meg is kéne nézzem, megtalálom-e a világhálón a képzőművészt), porcelánfejű babát, s ilyesmiket, amiket ott nyugaton már kidobtak. De nem baj, a marokkói szuvenírt is megvettem, mert mikor jutok én el Marokkóba, asszem soha, így hát miért legyen nekem onnan valami autentikus?! Így kell boldogságot generálni! Mégiscsak jobb, mintha mindenövé eljuthatnék, és mégse lennék elégedett! Vannak mexikói fafaragásaim is, valakitől, egy német embertársamtól, aki rámtestálta azokat. Vagyis ő talán a fiára testálta volna, de az meg eladta a házát, és minden bennelevőt a román turikereskedőkre hagyott.

Ott a sarokban lourdesi szenteltvíz, megkóstoltam, nem lett semmi bajom! 😀

Elkezdtem megrögzötten vadászni a kristályokat, de sajnos azt nem bocsátják áruba, mert az jól el lehet adni, különben nagyon felment a turis portékák ára, főleg amióta nincs ócskapiac. Egy rózsafából faragott pipa már kereken száz lejbe kerül! Szerencsére, azt már beszereztem 😀 Lacinak, de nem használja. 🤔 Kristályok helyett pedig egyelőre márvány cuccokat vásárolok, amint az a fenti képen is látszik, egy nagy, méretes hamuzó formájában. S van még egy fehérmárvány piramisom. Kicsike, azzal alszom. Sokáig abban reménykedtem, hogy az valami kristály, aztán magamtól megvilágosodtam, hogy mégsem az. Habár, a márvány is egy kristály, egy ásvány, a leírás szerint. És mit vettem még? Aminek nagyon megörültem, egy homokórát, icipici, tíz lejembe került, de nem bántam meg. Imádom, és az se kristályba van öntve, hanem szerintem valami nagy cégnek a reklámterméke, biztos valahol, egy rendezvényen osztogatták, s ezek a kapari turisok meg eladják jópénzért.

Alatta egy Klimt festményes doboz, azt nem használtan vettem, az a lányom ajándéka. S az a baba ott hátul népviseletben van, csak ha tudnám, hogy milyenben. Azt azért vettem meg 5 lejért, mert lecsukja a szemét, s gondoltam, ha a szellemek meglátogatnak, könnyű lesz nekik majd értésemre adniuk, hogy itt vannak! 😀

Na hát így készülök én a szülinapomra, a sok ócskaság társaságában, de majd helyrekerül minden, ha Laci most hétvégén megajándékoz egy könyvespolccal!