“Szigetmenyországomban első voltam és utolérhetetlen: mihelyt alávetettek a mindenkire érvényes szabályoknak, visszaestem az utolsó helyre.” Sartre

Hetedikes voltam, amikor Csilit megismertem. Teri barátnőmnek lett az osztálytársa a Krasznamenti kisvárosban. Én akkoriban minden délutánomat a nálam három évvel nagyobbTerinél töltöttem, ugyanis anyukám megkérte, hogy segítsen nekem a nyelvtanban, mert magyar nyelv és irodalomból mindig gyengus voltam. Főleg, hogy román szakra jártam már nyolcadiktól, mert anyukám azt szerette volna, hogy jobban érvényesüljek az életben. Azon a vasárnap délelőttön, amikor beléptem Teri orgonaillatos szobájába, szembetaláltam magam egy rózsaszínkosztümös fiatal nővel, ma is látom magamelőtt apró kis kockásmintás kétrészes ruháját. Annyira felnőttnek látszott, abban a számomra egészen szokatlan szerelésben, hogy első meglepetésemben csókolomot köszöntem neki. Aztán amikor kiderült, hogy szintén diáklány, hamar összebarátkoztunk. Még a tamponját is kicserélte ott a szobában, a szemem láttára. Ez is sokkolt kissé, és érthetetlen volt számomra, mivel én egy félénk kis falusi liba voltam, aki sose tudta, hogy mit kezdjen a kezeivel, meg úgy általában magával és az életével. Onnan Teritől elmentünk a kis mezőváros egyetlen bárjába, ahol szintén nagyon feszélyezve éreztem magam. Nagyobb fiúk is jöttek, leültek mellénk, és én végig lapítottam, meg se mertem mukkanni. A két Dánielre emlékszem csak, barátnőmmel az egyiket Prodánnak, a másikat Predánnak neveztük el. Én az utóbbit jobban csíptem, mert úgy imponált nekem, ahogy gesztenyeszínű hullámos haját a válláraomolva viselte. Ezt olyan szexisnek találtam, pedig még azt se tudtam igazából mi is az, hogy szexis. 🙂

De Csilinek egyik sem volt annyira szimpatikus, mert ő első iskolai napon kiszemelte magának a város nagymenőjét, Szakács Sándort. Sándort mindenki ismerte, még én is, mert a napra lehetett nézni, de rá … nem lett volna merszem. Sándor, amikor elindult a városvégéről, ahol lakott, kimért léptekkel a főtér felé, mindenki utánafordult, és ő – bár nagyon imponált neki – tette magát, hogy nem veszi ezt észre. Csili viszont azonnal felfigyelt rá, és megkérte Terit, immár közös barátnőnket, hogy mutassa be neki, de most azonnal. Nem számított, hogy maga Teri sem volt vele köszönőviszonyban. Muszáj volt neki odaállni a Nagy (és Szépséges) Sándor elé, előbb bemutatkozott, aztán bemutatta az édes kis Csilit. Aki persze soha nem pirult el. Teri megsúgta nekem, vagyis inkább bizalmasan elárulta, hogy Csilit a fővárosi zeneiskolából menesztették, mert rosszul viselkedett 🙂 De hogy mit értett ez alatt, mai napig rejtély a számomra. Aztán már csak hármasban lógtunk, ők ketten még órákról is. Főleg Csili, még a román dolgozatát is Terinek kellett megírnia helyette, (miközben ő a Nagy Sándor társaságát élvezte). Meg az összes rögtönzést. Filológia-közgazdasági vegyesszakra jártak, nagylétszámú osztályba, szóval a tanárok észre se vették, ha egy lánnyal kevesebb van az osztályban, hiszen ezekre a szakokra inkább csak csajok iratkoztak.

Csilinek a mamája nagyon szigorú volt, na nem olyan értelemben, mint az enyém, hogy „este tízkor fiam benn legyél a házba!”, hanem egészen sajátos módon. Kikötötte neki, hogy járhat bárkivel, minden megszorítás nélkül, de ahhoz fog férjhezmenni, akit ő szemel ki számára. És az a valaki már akkor ki volt szemelve Bandi Pisti személyében. De nagyvárosilánybarátnőnk szerencséjére Bandi Pisti épp bakaságát töltötte egy délvidéki bányavárosban, Csilinek másfél éve volt tehát, hogy kitombolja magát, mielőtt bekötik a fejét. A katonaszerető minden héten írt egy szerelmes levelet a mátkájának, és mi együtt nevettünk szinte olvashatatlan levelein. Na nem azért, mert orvosprofesszor írása volt, hanem azért, mert annyi helyesírási hiba és fogalmazási zavar volt benne, hogy még Csili is csak nehezen hámozta ki a lényeget, azonkívül, hogy „szeretlek, és alig várom menyasszonyi ruhádban átlépjek veled a küszöbön”. Ezt könnyű volt kibogozni, hiszen minden egyes levél így végződött.:))

Szóval Csili élte világát Szakács Sanyival, a szépfiúval, és meglepetésemre én is tetszettem neki, én a nyúrga, fiús kamaszlány 🙂 Mindig azt mondta nekem, hogy szép az alakom és szuperül áll a hajam. Számomra pedig -paradox módon- ő volt a szépségideál (Most Csiliről beszélek.) Talán azért mert addig még soha nem láttam ilyen felnőttes tinilányt: keskeny váll, hosszú vörös haj, széles csípő, és valahogy a járása is olyan Csilis volt, olyan fura kacsázó járás, egyik csipőjéről helyezte át a testsúlyát a másikra, mintha olyan bizonytalan lenne minden  lépése, mint egy idős asszonynak, vagy mintha alkoholos mámorban imbolyogna, de nekem az akkor, tizenévesen, olyan nagyon vonzónak tűnt. Most így utólag azt mondanám, hogy a régi olasz filmekben jártak így a ringó csípőjű olasz nők a macskaköves római utcákon. Csilinek az arca mindig olyan kacagós volt, keskeny ajkát szélesre húzta, és elővillantak apró fehér fogai, és kicsit vámpíros szemfogai. Utóbb hallottam csak a sztereotipiát, hogy a keskeny ajkú hölgyek rosszmájuak, nem tudom ezt honnan veszik, nekem azóta is szimpatikus és bizalomgerjesztő a keskeny ajak. Azok a csilis ajkak pedig olyannyira keskenyek voltak, hogy szinte ki se lehetett festeni őket. De egészen biztosan festette a száját is, mert egyrészt, mindig vérpiros színű volt, másrészt meg a szeme is mindig olyan macskaszemre volt kihúzva sötétzöldeskék festékkel. Én őt idealizáltam gondolatban, ő meg engem dicsért folyton, hogy én milyen csinos vagyok. És mondanom sem kell, hogy ő volt az egyetlen, akinek pozitiv véleménye volt a külsőmről, ezért hittem is neki meg nem is. Mikor elvégeztük a középiskolát még képet is kaptam tőle, azt írta a hátlapra: „Az édes kis Editnek Csilitől!” vagy talán: „Az édes kis Csilitől Editnek!”, már nem emlékszem pontosan…

Én akkoriban kis szürke egérnek képzeltem magam, soha nem mertem megszólalni, még ha kedvesen is szóltak hozzám, és a kék zsörsze egyenruhámnak a szálát is mindig kihúzta a padnak a szálkája, és hogy összehangban legyek saját lelkivilágommal mindig a szürke szvetteremet vettem fel, és fekete nadrágban jártam. Anyukám ezért kicsit neheztelt rám, de mivel ő maga sem szerette a feltűnősködést, rámhagyta, hogy járjak, ahogy nekem jólesik. Hanem egyszer összetalálkoztunk éppen a város egyetlen konfekcióboltjának bejáratánál Csilivel és elegáns, nagyvilági mamájával. Anyukám egyből elújságolta nekik, hogy kabátot szeretne nekem vásárolni, mert a régi katonaszínű már nem bír ki még egy telet. Csili és mamája olyanok voltak ketten, mint az alma és a fája, és egyszerre érdeklődtek kedvesen, persze csak udvariasságból, hogy milyen kabátot is szeretnénk. Én meg gyorsan rávágtam, hogy csakis szürkét. A Csilimama meglepetést színlelt, ahogy a nagyvilági nők szoktak: Ó, hát miért pont szürkét, egy ilyen fiatal hölgynek valami élénk színű állna jobban inkább! – javasolta, például egy téglavörös! Az a hajadat is kiemelné! (Mintha nem tudná, hogy az ember télen sapkában jár általában! Fel is ajánlották lányostul, hogy segítenek nekem egy szép orosznyakú háromnegyedes kabátkát választani. De szerencsére pont ilyen éppen akkor nem volt kapható, így hát elmaradt a vásárlás, és egy hét múlva ugyanolyat vettünk, mint amilyen a kopott military volt: egyenesszabásút, csak ezúttal füstszínű világosszürke változatban.

Hasonló kabátvásárlási sztorim volt még egy Kanadában, az unokanővéremnél, aki amellett, hogy egy kerek hónapon keresztül vendégül látott, egy csomó ajándékokkal is elhalmozott. Miután két alkalmi  ruhát vásárolt nekem, (amiket azóta se hordok, mert ezt a félszegséget valahogy nem sikerült teljesen levetkőznöm), utolsó nap, a New Yorker-be is elvitt, hogy nekem való kabátot keressünk. Találtunk is egy diszkréten elegáns fűzöld színűt, épp olyat, mint amilyet a hetvenes években  viseltek a titkárnők az olasz játékfilmekben. Felpróbáltam, és tetszett is, hogy hogy áll rajtam, már a kosárba is betettem, amikor unokanővérem némi habozás után megkérdezte: „Hány kabátod van még ezen kívül?” Mondom: Épp most dobtam el az utolsót, mert már nagyon kopott volt. Mire ő: „Akkor muszáj szürkét venni! Mert akárhova mész mindig azt fogják mondani rólad, mikor meglátnak: Né, ott jön az a zöldkabátos!”

Ami pedig az édes kis Chilit illeti… azóta se láttam. Visszaköltözött a fővárosba, és egyszerűen nyoma veszett…