A kisujjamban van, csak nem tudom kirázni – mindig ez jár a fejemben, valahányszor az életem ponyvaregényére gondolok. Már el is kezdtem, csak abbahagytam, nem annyira fontos, hogy felrugjam jó kapcsolatomat néhány ismerőssel. Úgy hogy jegeltem a témát egyelőre. Olvasom a Szavak titka című Murádin László kötetben, hogy eredetileg az ujj valami ruhaféle ujját jelenthette. “Ha tartottak benne valamit, főleg nagyvásárkor, bekötötték.” És lehet, hogy ez a szokás az ősmagyarokhoz vezethető vissza, keletről hoztuk magunkkal, mert egy kínai könyvben, ami az 1100-as évekről szól, ugyanezt találtam, a Szép asszonyok egy gazdag házban c. kötetben (amit már egyszer idéztem egy korábbi bejegyzésemben), az úr mindig a kabátja ujjában hordta az ezüsttel teli zacskót. Nem volt még pénztárca, nem találták fel a bugyellárist, férfi válltáskát, női retikürt, meg hasonlókat. 😀 Na de van amit még a ruhám ujjából se tudnék kirázni…

Virágvasárnap … annyira szeretem a virágokat, azt hiszem a legfőbb boldogság tavasszal, amikor nyílni látod a nárciszt, a jácintot, a tulipánt. Képes voltam az esőben ott gyönyörködni bennük, gyomlálgatni a füvet mellőlük. Leírhatatlan érzés. Ez az útja az elmélyülésnek, mert amikor ott vagy a kertben, megszűnik a külvilág minden borzalmával együtt, és csak a szépség létezik, az ölel körül. Miért rágódjunk azon, amin nem tudunk változtatni? Ez mazokizmus! A kert pedig olyan, mint egy szentély, egy Alice csodaországa, ahol csak tüneményes dolgok vesznek körül. És minden lehetséges. Volt egy dáliám tavaly, amit a látogatóba jött gyerekek kitapostak, és most látom, hogy megint kibújt, és kitartóan növekszik. A jácintok szaporodtak, ahol egy tő volt, most három van, a ligetszépe terjeszkedik…és a három foltos testvér is átvészelte a tavaly őszi tyúkkapirgálta megpróbáltatásokat. Olyan virágom is akad, amelyiknek még a nevét nem sikerült kiderítenem, de azért ő jól elvan magának, név nélkül is bokrosodik. Biztos ismeritek, az a lila apróvirágú, amelyik olyan nagy bokorban szokott előfordulni, és most nagyon divatos.

Nyolc esztendő kellett, amig ezeket a tavaszi hagymásvirágokat sikerült meghonosítanom, minden év márciusában nagy naívul elindultam virághagymát vásárolni, és mindig értésemre adták a magos boltban, hogy azokat ősszel kell beszerezni és kiültetni a kertbe. 😀

Ha már az ujjakról van szó, akkor itt a helye a fonott kosárnak is. Nagyanyai újlaki dédapámról mesélték, hogy kosarat font, és a Pokoltóra járt szaladingért. Az valami hajlékony vessző lehet, gondolom, amely alkalmas a kosárfonásra. Az ő emlékére, vagy mert csak megsajnáltam a fiút, vásároltam ma két ilyen szép szál kosarat. Kérdeztem, honnan jött és mivel, azt válaszolta Sárpatakról, vonattal. Itt cipelte a terét és kiabált az utcában, kiszaladtam, mert minden utcai árustól szoktam vásárolni, vesszőseprűt is vettem, ami szétesett az első sepregetés után, de sebaj. Legyen meg az örömük! A fiúnak háromféle kosara volt, egy nagy, egy közepes és egy kicsi, utóbbiból rengeteg felfűzve egy madzagra. 50 lejért vettem egy kicsikét és egy közepest. Aztán nagy nehezen összefűzte a portékáját, és indult tovább, a kutyák nagy ugatása közepette. Igen ám, de amikor a kerítésünk végébe ért, szétesett az egész, elgurult a sok kosár. Ott szedegette, kapott ide-kapott oda, hogy nehogy a kanyarban feltűnő autók eltapossák. Mégjobban megsajnáltam, gyorsan visszasiettem a házba, és kihoztam még egy 50-est, mondom, adjon még egy közepest! Adott is, de nem tudott visszaadni, nem baj, húsvéti ajándék! Boldog volt, most már még jobb kedvvel szedegette és fűzte össze a vásárfiát. Milyen nehezen keresik egyesek a betevőt, mi meg pazarolunk, elpazaroljuk az ételt, megromlik rajtunk, hétvégén szedegetem ki a hűtőből zacskószámra a romlott kaját. Túl nagy kérés lenne most az ünnepek előtt, hogy együnk kevesebbet? A kétjegyű infláció amúgy is hamarosan rákényszerít. 🙄

A héten Marosfőn kilőttek egy anyamedvét, amely a településen bocsozott le. Tavaly volt még hasonló eset, de akkor sikerült elaltatni a medvemamát, és elszállítani a családot egy lakatlan területre. Most viszont a vadász szerint agresszívvé vált, támadott, és muszáj volt lelőni. Szomorú, de az ember juttatta ide a vadállatot is, hogy az élelmiszerszerzés terén a könnyebb módot válassza, mert felkínálkozik neki a kidobott kajával teli kuka. Az első kukázó medve története is így kezdődhetett: kidobtak egy csomó ételmaradékot, és a medve megtalálta. Persze, ennél sokkal komplikáltabb a dolog. Régebben vadásztak a medvére, és a medve tudta, hogy az embertől félnie kell, és a vadászat által a populációt is kontrol alatt tartották. Ez valami olyasmi, mint a kisegér sztorija: egy emeletes faházban megjelent egy egérke, az egyedül élő, jószívű néni kitett neki vizet és ételt, hamarosan lett neki kis tálkája is a konyha egyik sarkában. És neve is: attól a perctől kezdve a Rudi névre hallgatott. Aztán egy Rudiból lett kettő, kettőből négy lett, aztán nyolc, tizennyolc, és exponenciálisan szaporodott az állomány. A jószívű néni kétségbeesett, és nem volt mit tennie, kihívta a rovar- és rágcsálóírtókat. Így hát egy rudi elpusztítása helyett, egy egész boldog, gondtalan kolóniát kellett kiírtani! Ezt értettem én a vadász mondanivalójából, akit ma meginterjúvoltam. Abbahagyták a medvék vadászatát, túlszaporodás van, és megváltozott a medvék viselkedése is, az ember közelségét kereső vadállatokat pedig kíméletlenül ki kell nyírni. Röviden összefoglalva. Amiután letettem a kagylót, másra se tudtam gondolni, csak arra, hogy minden betevő falatért adjunk hálát a Fennvalónak, mert van akinek az életébe kerül az élelemszerzés. A terülj-terülj asztalkámért van aki kemény árat fizet. Számunkra meg olyan egyértelmű, hogy megtöltjük a kosarat, a szekeret a szupermarketben, mert az kijár nekünk! Legalább egy kicsikét legyünk hálásak azért, hogy embernek születtünk, és nem báránynak, se nem farkasnak vagy medvének! Egy icipicikét …