Egy kolleganőm azt ígérte nekem hajdanán, amikor még javában aktiváltam az állatmentőknél, hogy három kutyát fog örökbefogadni a menhelyről, majd ha házba költözik! Persze azóta se költözött házba, de most már megmondanám neki, hogy kettő is sok! Még azt is megkérdik tőlem, hogy miért ugatnak, ha valaki elmegy az utcán, nem lenne elég csak akkor acsarkodni, ha valaki be akar jönni a kapun? Én is szeretném ezt, de nem tudom, hogy értessem meg velük, mármint a kutyákkal? Legfeljebb úgy, hogy mindennap dél körül jól megsétáltatom őket, s akkor én se fogok senkire se acsarkodni, még arra se, aki legszívesebben kitekerné valamennyi kakasom nyakát, csak azért mert, hajnalban a kukorékolásuk felébreszti. Apropó a kakasok, egy rokonunk már feliratkozott egy kiskakasra, az ajánlat akkora érvényes, természetesen, amikor majd falun a házát felújítja, és párjával odaköltöznek. Szerintem addigra az én hangoskodó szárnyasaim rég itthagyják már ezt a siralomvölgyet! Egyet elvittem anyámhoz, és olyan szépen sétálgatott az udvaron, még a szárnytollait is vissszavágtuk apámmal, hogy ne repülje át a kerítést. Másnap elutaztunk, erre anyám gyorsan hívott egy segítséget, és levágták. Egy napból állt a szépséges szabad élete, még a Bodrival is összebarátkoztak.


Idén volt tíz éve, hogy elhunyt Elizabeth Taylor. Nem tartottam számon, csak like-oltam az oldalát a Facebookon, most már hála a közösségi oldalnak minden nagy sztár virtuálisan továbbél, és szembejött velem egy “posztja”, így hát rákerestem. S megnéztem egy régi 1958-as filmjét, Macska a forró bádogtetőn (imádom Tennessee Williams-szet, pedig ha jobban odafigyelünk, sokminden az emberi kapcsolatok terén lehet már nem úgy zajlik, mint az ő darabjaiban), Paul Newman, a férjet alakítja, (mindketten olyan fiatalok még), most olvasom róla a wikin, hogy apai nagyapja magyar zsidó volt. Lehet ma már egy elhidegült párkapcsolat nem oldódna meg egy családi válságtól, nem lényeges, de engem legjobban az fogott meg, hogy Brick (így hívják az Oszkárdíjas népszerű színészt, aki itt az alkoholista kisebbik fiú szerepét játsza) bevallja halálos beteg apjának, hogy addig kell vedelnie a viszkit, ameddig kattan egyet az agya, lenyugszik, és a lelkiismerete nem kínozza többet. Most az erdőben masírozva a kutyákkal, én is rájöttem, hogy addig kell felfele menetelnem rendületlenül az erdei úton, ameddig az én agyam is lezsibbad, és a nyugtalanító gondolatok elcsitulnak benne: miért hagytam feláldozni a Struccot, bármennyire agresszív is volt, és mi lesz a többiekkel? Annyi kakas van a környéken, miért pont az én kakasaim zavarják a nyugalmat? Kettőt már odaígértem egy kollegámnak, aztán, hogy mi lesz velük, csak az Isten tudja…

A mágikus Feketét csak a holttestemen keresztül, Barnika Fővezér meg olyan kis önérzetes, szeretnivaló, vakmerő, fogalma sincs erről a kegyetlen emberi világról, ő védi a jérceháremét, velem is szembeszáll (különben hímtársaival jól megfér), a közelembe jön, meglebegteti szárnyait, így gyűjt bátorságot, majd felfújja nyakán a sörényét, és hősiesen nekemugrik. Olyan bátor kisoroszlán! Most hogyan szembesítsem azzal, hogy az élete egy fabatkát sem ér, késélen táncol, és a tenor, csengő hangja, amire ő annyira de annyira büszke, hogy naponta többször megvillogtatja tehetségét, nagyon sérti egyesek fülét? Nincs szívem ezt neki tudomására hozni, ő egy tyúkudvar-univerzumban él (persze ezt időközben már túllépte, mert megismerte az egész telket, összes kis szegletét, kiskertestől, teraszostól mindenestől), és azt hiszi, hogy ő ennek a világnak a kapitánya, védelmező vitéze. Ha valaki venné a fáradtságot, és velem együtt próbálná megfigyelni a baromfiak mindennapjait, nagyon meglepődne. Mennyire furfangosak, leleményesek, milyen pihenő- és búvóhelyeket találnak maguknak, hogyan fürödnek édeskettesben félórákat a homokban, a jércék hogyan járnak túl a kakasok eszén, amikor nincs kedvük hetyepetyélni, és hogyan “lop” magának egy kis élvezetet a kopasz, akit szárnyascsajok nemigazán komálnak. Nem is tudtam, hogy a kopaszság hátrány a baromfitársadalomban is! 🤔 Egy tyúkfarmon, ahol összezárva élnek, kevés mozgástérrel, lehet, hogy tragikus lenne a négy kakas jelenléte, de itt, ahol minden reggel felfedező útra indulnak, hol a diófa alatt kapirgálnak, hol a kert másik végében, a kismedence körül, itt nagyon is megférnek egymás mellett. Csak mi emberek is férnénk meg ugyanígy!

Nem tudom mennyire sikerült kikattintani az agyamat az erdei séta alatt, annyi tény, hogy visszafelé jövet eldöntöttem: mindennap átverekedem magam a lekaszálatlan mezőn, és végigjárom ezt az útvonalat. Ha sietek, és még vizet sem állok meg inni, akkor kb 15 perc alatt az erdő alá érek.
Egy lélek sem volt sehol, még egy nyúllal sem találkoztunk, és már épp megfogalmaztam magamban, hogy milyen steril ez az erdő, a szederbokrok kivételével, nincs semmi mozgás, semmi ehető, még egy száraz, rothadt gombát se találtam a földön, amikor látom, hogy jön szembe velem két félmeztelen ember, egy erősen lebarnult nő és egy férfi. A férfinak átható kék szemei voltak, csak rövidnadrágot viselt és szandállt, a nőn ehhez képest pluszban egy rövid, köldökön felül végetérő majó is volt. Megkötöm az állataimat, mire a férfi megszólal románul: Na lássuk, mi van ezekkel a kutyákkal! Hirtelen megijedtem, mi az ördögöt akarhatnak tőlem? Olyan eszelősnek tűnt a tekintete, a nő pedig annyira fekete volt, hogy az ijesztett meg. Őszinte vagyok, na! Aztán kiderült, hogy Amerikában élnek, csak barátkozni akartak Milo-val s Macival, itt nyaralnak, s gyakran kirándulnak. Meséltek egy feltúrt óriáshangyabolyról, hogy arra gyanakodtak, hogy hangyászmedve járt ott, én meg egy lehetséges őzike fekhelyről számoltam be, amit a négylábúak erősen megszaglásztak. Említették ők is a szedret, de nem mertek enni belőle, mert nem voltak biztosak benne, hogy ehető. Próbáltam meggyőzni őket, mutattam a kezeimet, hogy milyen lilák a nagy zabálástól, de láttam, nem jártam sikerrel. Gondoltam magamban: féltek a szedertől, s közben a kullancsoktól nem! Ilyen öltözetlenül az erdőben császkálni nem ajánlatos, még én is azt mondom, pedig én sem tartok tőlük, de azért jobb elkerülni a kis sunyi parazitákat. Miért bonyolítsuk az életünket, ha nem muszáj! De lehet ők be vannak már oltva kullancs ellen is! Nyugaton ez nagy divat. Majd ha “erdei gyümölcsmérgezés” ellen is beoltatják magukat, akkor majd meg merik kóstolni a vadon termett szedret! 😀

Ez a kép még a pocsolya megtalálása előtt készült, maradt egy kis víztócsa ebben a nagy szárazságban, egy bemélyedésben, abból ittak, aztán bele is csücsültek, s utána lerázták a sarat magukról a közvetlen közelemben, úgy hogy az amerikaiak már ilyen állapotban találtak bennünket, nekik is okuk lehetett némi előítéletre. 😀 Hazaérve aztán megnéztem még egy filmet Elizabeth Taylor főszereplésével, a híres Nem félünk a farkastól filmadaptációját, ahol “kétszeres” férjével, Richard Burtonnel játszik. Kétszeres, mert kétszer ment hozzá, itt jöttek össze, állítólag, ez alatt a forgatás alatt. A darabot Edward Albee 1961 és 1962 között írta. És most lehetőleg szó szerint idézem a párbeszédet a fiatal biológus és az idősebb történész között, utóbbi a Burton (kb a 25-dik perctől hallható):
“A génjeink átrendezésével mindenkit egyformára gyúrhattok! Gondolom a művészeteknek lassan bealkonyul, de jön a magadfajtájúak civilizációja, a kultúrák, fajok nyilván eltűnnek, a hangyák átveszik az uralmat!” A biológus válasza: “Hát ehhez nem sokat értesz!” Burton: “De a történelemhez igen! És megérzem a veszélyt! Nem lelkesít a távlat, nagyon sötéten látom ezt a dolgot!” -hangzik el 66-ban egy filmben, amelynek szövegét a hatvanas évek elején írták, amikor még a kromoszóma szó sem volt túlságosan használatos a köznyelvben, a géntechnológia fogalma talán nem is létezett! Kis túlzással, megjósolta a jövőt, ahogy a kultúrára vonatkozó konkrét előrejelzést Woody Allen is megfogalmazza Manhattan című alkotásában, 1979-ben. Az is sokkoló, hogy mennyire jelen volt már akkor a televíziózásban a népbutítás! – a kis komikus ördög, akit különben imádok, emiatt hagyja ott tévés állását a filmben.

Most egy csúnya fotóval fogom befejezni. Így nézett ki az udvarom ezelőtt pontosan három évvel, a FB dobta fel ezt az emléket, még meg is osztottam akkor, csupaszcsiga invázió idején! Szörnyűség! Na ez most hála a szárnyas srácoknak megszűnt, igaz, hogy a veteményeskertemnek is annyi, így a csigák sincs már miben olyan nagy kárt tegyenek. Azért ne túlozzak, maradtak még majorságmentes, feltáratlan területek! Egy ideig… Szóval két kakaska (Fehér és a Kopasz) hamarosan költözik a kollegámhoz falura, ez már eldöntetett, s megmarad a Fővezér meg a Mágikus. Aztán Isten irgalmazzon mindannyiuknak! 😊
U.I.: Esetleges további panaszokat hajlandó vagyok friss házitojással orvosolni!
