Monthly Archives:

Szederfóbia

Egy kolleganőm azt ígérte nekem hajdanán, amikor még javában aktiváltam az állatmentőknél, hogy három kutyát fog örökbefogadni a menhelyről, majd ha házba költözik! Persze azóta se költözött házba, de most már megmondanám neki, hogy kettő is sok! Még azt is megkérdik tőlem, hogy miért ugatnak, ha valaki elmegy az utcán, nem lenne elég csak akkor acsarkodni, ha valaki be akar jönni a kapun? Én is szeretném ezt, de nem tudom, hogy értessem meg velük, mármint a kutyákkal? Legfeljebb úgy, hogy mindennap dél körül jól megsétáltatom őket, s akkor én se fogok senkire se acsarkodni, még arra se, aki legszívesebben kitekerné valamennyi kakasom nyakát, csak azért mert, hajnalban a kukorékolásuk felébreszti. Apropó a kakasok, egy rokonunk már feliratkozott egy kiskakasra, az ajánlat akkora érvényes, természetesen, amikor majd falun a házát felújítja, és párjával odaköltöznek. Szerintem addigra az én hangoskodó szárnyasaim rég itthagyják már ezt a siralomvölgyet! Egyet elvittem anyámhoz, és olyan szépen sétálgatott az udvaron, még a szárnytollait is vissszavágtuk apámmal, hogy ne repülje át a kerítést. Másnap elutaztunk, erre anyám gyorsan hívott egy segítséget, és levágták. Egy napból állt a szépséges szabad élete, még a Bodrival is összebarátkoztak.

Eléggé megdöbbentő ez a kép! Vajon, ha anyám ezt látta volna hétfőn reggel, még levágatta volna a Struccot? Nekünk ajándékozta a szívét! Lelkét, testét, mindenét! És főleg az életét! Volt pár döbbenetes képem az utóbbi időben, amelyek elgondolkoztatják az embert, hogy mi lehet a mi háromdimenziós világunk mögött vagy azon túl? Voltam egy temetésen például, nem túl régen, az özvegy megkért, hogy fotózzak, és egy véletlenül elkattintott képen megjelent a halott profilja, persze semmiképpen nem lehetett rajta, mert fedett koporsóban temették, és a kép a remeteszegi kápolna teraszán készült, ahol ő, annak rendje és módja szerint, fel volt ravatalozva. Csak sokkal később, hónapok múlva vettem észre, találtam meg a fotót, amikor próbáltam a fotóalbumomban rendet rakni. Azért ez már nem hiszem, hogy csupán a fény és árnyék játéka lehetett.

Idén volt tíz éve, hogy elhunyt Elizabeth Taylor. Nem tartottam számon, csak like-oltam az oldalát a Facebookon, most már hála a közösségi oldalnak minden nagy sztár virtuálisan továbbél, és szembejött velem egy “posztja”, így hát rákerestem. S megnéztem egy régi 1958-as filmjét, Macska a forró bádogtetőn (imádom Tennessee Williams-szet, pedig ha jobban odafigyelünk, sokminden az emberi kapcsolatok terén lehet már nem úgy zajlik, mint az ő darabjaiban), Paul Newman, a férjet alakítja, (mindketten olyan fiatalok még), most olvasom róla a wikin, hogy apai nagyapja magyar zsidó volt. Lehet ma már egy elhidegült párkapcsolat nem oldódna meg egy családi válságtól, nem lényeges, de engem legjobban az fogott meg, hogy Brick (így hívják az Oszkárdíjas népszerű színészt, aki itt az alkoholista kisebbik fiú szerepét játsza) bevallja halálos beteg apjának, hogy addig kell vedelnie a viszkit, ameddig kattan egyet az agya, lenyugszik, és a lelkiismerete nem kínozza többet. Most az erdőben masírozva a kutyákkal, én is rájöttem, hogy addig kell felfele menetelnem rendületlenül az erdei úton, ameddig az én agyam is lezsibbad, és a nyugtalanító gondolatok elcsitulnak benne: miért hagytam feláldozni a Struccot, bármennyire agresszív is volt, és mi lesz a többiekkel? Annyi kakas van a környéken, miért pont az én kakasaim zavarják a nyugalmat? Kettőt már odaígértem egy kollegámnak, aztán, hogy mi lesz velük, csak az Isten tudja…

Kilátás az előszobából, lehet csak a macsekok értenek velem egyet, de engem ez a látvány annyira relaxál! Főkakas a háreme két tagjával, Fehérkével és Fürjjel, valamint Fehérkakas és háttal a Kopasz.

A mágikus Feketét csak a holttestemen keresztül, Barnika Fővezér meg olyan kis önérzetes, szeretnivaló, vakmerő, fogalma sincs erről a kegyetlen emberi világról, ő védi a jérceháremét, velem is szembeszáll (különben hímtársaival jól megfér), a közelembe jön, meglebegteti szárnyait, így gyűjt bátorságot, majd felfújja nyakán a sörényét, és hősiesen nekemugrik. Olyan bátor kisoroszlán! Most hogyan szembesítsem azzal, hogy az élete egy fabatkát sem ér, késélen táncol, és a tenor, csengő hangja, amire ő annyira de annyira büszke, hogy naponta többször megvillogtatja tehetségét, nagyon sérti egyesek fülét? Nincs szívem ezt neki tudomására hozni, ő egy tyúkudvar-univerzumban él (persze ezt időközben már túllépte, mert megismerte az egész telket, összes kis szegletét, kiskertestől, teraszostól mindenestől), és azt hiszi, hogy ő ennek a világnak a kapitánya, védelmező vitéze. Ha valaki venné a fáradtságot, és velem együtt próbálná megfigyelni a baromfiak mindennapjait, nagyon meglepődne. Mennyire furfangosak, leleményesek, milyen pihenő- és búvóhelyeket találnak maguknak, hogyan fürödnek édeskettesben félórákat a homokban, a jércék hogyan járnak túl a kakasok eszén, amikor nincs kedvük hetyepetyélni, és hogyan “lop” magának egy kis élvezetet a kopasz, akit szárnyascsajok nemigazán komálnak. Nem is tudtam, hogy a kopaszság hátrány a baromfitársadalomban is! 🤔 Egy tyúkfarmon, ahol összezárva élnek, kevés mozgástérrel, lehet, hogy tragikus lenne a négy kakas jelenléte, de itt, ahol minden reggel felfedező útra indulnak, hol a diófa alatt kapirgálnak, hol a kert másik végében, a kismedence körül, itt nagyon is megférnek egymás mellett. Csak mi emberek is férnénk meg ugyanígy!

Nem tudom mennyire sikerült kikattintani az agyamat az erdei séta alatt, annyi tény, hogy visszafelé jövet eldöntöttem: mindennap átverekedem magam a lekaszálatlan mezőn, és végigjárom ezt az útvonalat. Ha sietek, és még vizet sem állok meg inni, akkor kb 15 perc alatt az erdő alá érek.

Egy lélek sem volt sehol, még egy nyúllal sem találkoztunk, és már épp megfogalmaztam magamban, hogy milyen steril ez az erdő, a szederbokrok kivételével, nincs semmi mozgás, semmi ehető, még egy száraz, rothadt gombát se találtam a földön, amikor látom, hogy jön szembe velem két félmeztelen ember, egy erősen lebarnult nő és egy férfi. A férfinak átható kék szemei voltak, csak rövidnadrágot viselt és szandállt, a nőn ehhez képest pluszban egy rövid, köldökön felül végetérő majó is volt. Megkötöm az állataimat, mire a férfi megszólal románul: Na lássuk, mi van ezekkel a kutyákkal! Hirtelen megijedtem, mi az ördögöt akarhatnak tőlem? Olyan eszelősnek tűnt a tekintete, a nő pedig annyira fekete volt, hogy az ijesztett meg. Őszinte vagyok, na! Aztán kiderült, hogy Amerikában élnek, csak barátkozni akartak Milo-val s Macival, itt nyaralnak, s gyakran kirándulnak. Meséltek egy feltúrt óriáshangyabolyról, hogy arra gyanakodtak, hogy hangyászmedve járt ott, én meg egy lehetséges őzike fekhelyről számoltam be, amit a négylábúak erősen megszaglásztak. Említették ők is a szedret, de nem mertek enni belőle, mert nem voltak biztosak benne, hogy ehető. Próbáltam meggyőzni őket, mutattam a kezeimet, hogy milyen lilák a nagy zabálástól, de láttam, nem jártam sikerrel. Gondoltam magamban: féltek a szedertől, s közben a kullancsoktól nem! Ilyen öltözetlenül az erdőben császkálni nem ajánlatos, még én is azt mondom, pedig én sem tartok tőlük, de azért jobb elkerülni a kis sunyi parazitákat. Miért bonyolítsuk az életünket, ha nem muszáj! De lehet ők be vannak már oltva kullancs ellen is! Nyugaton ez nagy divat. Majd ha “erdei gyümölcsmérgezés” ellen is beoltatják magukat, akkor majd meg merik kóstolni a vadon termett szedret! 😀

Maci talált egy koponyacsontot, megszidtam, hogy megszentségteleníti egy lehetséges fajtársa emlékét.

Ez a kép még a pocsolya megtalálása előtt készült, maradt egy kis víztócsa ebben a nagy szárazságban, egy bemélyedésben, abból ittak, aztán bele is csücsültek, s utána lerázták a sarat magukról a közvetlen közelemben, úgy hogy az amerikaiak már ilyen állapotban találtak bennünket, nekik is okuk lehetett némi előítéletre. 😀 Hazaérve aztán megnéztem még egy filmet Elizabeth Taylor főszereplésével, a híres Nem félünk a farkastól filmadaptációját, ahol “kétszeres” férjével, Richard Burtonnel játszik. Kétszeres, mert kétszer ment hozzá, itt jöttek össze, állítólag, ez alatt a forgatás alatt. A darabot Edward Albee 1961 és 1962 között írta. És most lehetőleg szó szerint idézem a párbeszédet a fiatal biológus és az idősebb történész között, utóbbi a Burton (kb a 25-dik perctől hallható):

“A génjeink átrendezésével mindenkit egyformára gyúrhattok! Gondolom a művészeteknek lassan bealkonyul, de jön a magadfajtájúak civilizációja, a kultúrák, fajok nyilván eltűnnek, a hangyák átveszik az uralmat!” A biológus válasza: “Hát ehhez nem sokat értesz!” Burton: “De a történelemhez igen! És megérzem a veszélyt! Nem lelkesít a távlat, nagyon sötéten látom ezt a dolgot!” -hangzik el 66-ban egy filmben, amelynek szövegét a hatvanas évek elején írták, amikor még a kromoszóma szó sem volt túlságosan használatos a köznyelvben, a géntechnológia fogalma talán nem is létezett! Kis túlzással, megjósolta a jövőt, ahogy a kultúrára vonatkozó konkrét előrejelzést Woody Allen is megfogalmazza Manhattan című alkotásában, 1979-ben. Az is sokkoló, hogy mennyire jelen volt már akkor a televíziózásban a népbutítás! – a kis komikus ördög, akit különben imádok, emiatt hagyja ott tévés állását a filmben.

Liz Tayler és Burton szemben egymással, a háttérben a biológus a butácska feleségével. Ezek az ijesztő kékszemű szőke magasak! 😂

Most egy csúnya fotóval fogom befejezni. Így nézett ki az udvarom ezelőtt pontosan három évvel, a FB dobta fel ezt az emléket, még meg is osztottam akkor, csupaszcsiga invázió idején! Szörnyűség! Na ez most hála a szárnyas srácoknak megszűnt, igaz, hogy a veteményeskertemnek is annyi, így a csigák sincs már miben olyan nagy kárt tegyenek. Azért ne túlozzak, maradtak még majorságmentes, feltáratlan területek! Egy ideig… Szóval két kakaska (Fehér és a Kopasz) hamarosan költözik a kollegámhoz falura, ez már eldöntetett, s megmarad a Fővezér meg a Mágikus. Aztán Isten irgalmazzon mindannyiuknak! 😊

U.I.: Esetleges további panaszokat hajlandó vagyok friss házitojással orvosolni!

Amit nem fogok megbánni!

Na álljon meg a menet! Mindig egyetértek ezekkel a nagy bölcseletekkel, de komolyan, sőt hajlok arra, hogy mindig igazat adjak nekik, de most már tik-tok-on is szembejött velem, hogy mit bán meg a halálos ágyán az ember, és rájöttem, hogy velem valami baj van! Mert én általában azt szoktam megbánni, amit teszek, tettem, nem azt, amit kihagytam! Azt, hogy túl gyakran mondtam, szeretlek! annak is, akinek nem kellett volna, hogy nem maradtam benne egy biztonságos kapcsolatban, amikor benne kellett volna maradnom, hogy mindig túl nagyot álmodtam, amibe aztán beletört a bicskám, hogy nem törődtem eléggé azzal, mit gondolnak mások rólam, mert lehet akkor visszafogtam volna kicsit magam, és életem ponyvaregényét sem írnám meg! 😀 És amikor utazni lehetett mindigis utaztam, elutaztam akkor is, amikor nem volt rá pénzem… Inkább ettem a szárazkenyeret Rómában, csak hogy láthassam a Fontana di trevit.

Ott, aki azt a pénzérmét dobja a kútba, az apám. 😉 Jó lett volna, ha ő lett volna, de nem ő volt sajnos, csak az az idegen úr meglepően hasonlított rá. Apu is pont így dobta volna, aki ismeri őt, egyet fog érteni velem. És azt a tényt, hogy túl kevés időt töltöttem a szüleimmel, azt egészen biztosan meg fogom bánni! Most hétvégén, ha minden igaz, és ha meglesz végre javítva az autónk, akkor remélem elutazhatunk Újlakra, mert annyira várnak már!

Túl keveset dolgoztam a saját magam fejlesztésén, túl keveset tanultam, olvastam, amikor lett volna rá lehetőségem sokkal többet tanulni, olvasni. Abbahagytam a síleckéket, időnap előtt (már az első nekilendülés után), és később a lovaglást se sajátítottam el rendesen. Ami pedig azt az idézőjeles “szörnyű munkahelyet” illeti, hát többször is szándékomban állt otthagyni, de valahogy a körülmények mindig ellenem játszodtak, és utólag mindig rá kellett jönnöm, hogy jól döntöttem, mert mi a frászhoz kezdenék most a rádió nélkül? Földönfutó lennék, aki még egy strandnapot se engedhet meg magának! Lacipárom nem alkalmazna könyvárusnak, így is ingerült, ha félórára beugrom hozzá, mert mindent azonnal meg szeretnék reformálni. A kiadott könyvek minősége miatt aztán a végén még engem és csakis engem terhelne a felelősség. Ezért hát job(b), ha mindenkinek megvan a maga job-ja, és egészségesebb, ha a szakmai élet a magánélettől külön van választva. Még így is olyan borzasztóak a hétvégék itthon: engem zavar, amikor ő egész nap telefonon beszél, őt meg zavarja, hogy ez engem zavar. Még szerencse, hogy nyár van, és ki lehet menni, az agyat kiszellőztetni, a kert másik végébe, ahova nem hallatszik el se tik-tok videóhang, se telefonbeszélgetés. 😀 Tudom, velem van a baj!

Most szerzem a tapasztalatokat az emeletes tyúktartás terén. Nagyon izgalmas, habár néha fárasztó, mert magasra kell nyújtogatni a kezeket. Az élelem feldobása még nem megy annyira precízen.
A világ tetején, és magasan az emberek és kakastársak fölött, de jó!! El lehet látni tiszta időben még a harmadik szomszédig is!
Ez meg a strucc hűlt helye, ide volt elkülönítve rossz magaviselete miatt, de evadált, ahogy Laci mondja, s Maci most élvezkedik benne. Milyen jó kis kuckó, pár percig igen, csak nehogy itt kelljen lakni véglegesen!!

Na akkor most vissza a földre! Lejárt a nyári szabadság, ami alatt több blogbejegyzést is elkezdtem, de egyiket se fejeztem be. Voltunk pár vizes helyen, és itthon is történtek kalandok. Például az, hogy Kicsicica egyik este megszökött, kisurrant a nappali hátsó ablakán, amit nem csuktam be rendesen, és a tapasztalt, szemfüles Öregpici, a rangidős macska, kinyitotta. A nagycicák a teraszról nem mozdultak el, de a Kicsi felfedező útra indult. Én akkor este döntöttem el, hogy másnap hátralevő két szabadnapomon a Bözödi tónál fogok sátorozni (rövidítve szeretem mondani, pedig Bözödújfalusi helyesen!), egyedül, mert Laci ebben nem akart a társam lenni, de mivel egész éjjel a Kicsit vadásztam, másnap hulla voltam, és a sátoros kaland így elmaradt, de majd bepótolom! Úgy éjfél után 1-ig az udvaron éjszakáztam, de aztán elkezdett esni, és bekényszerültem az előszobába, onnan kémleltem a kinti világot. Nem részletezem, a Kicsi megjelent, elbújt az eső elől a kölcsönkocsi alá (majd erről is lesz sztori), aztán onnan hátrafutott a teraszra, onnan vissza előre, úgy félt tőlem, mintha valamikor bántottam volna! 3 óra körül lefeküdtem elgyötörten, de kissé megnyugodva, mert legalább tudtam, hogy az udvaron tanyázik. Hajnali 5-kor Macikutya keltett, hogy engedjem ki, s amikor kimentem, gondoltam egyet, kiengedem a Kicsi “anyját” is, hátha előjön a kis haszontalan! Meséltem, hogy Cicát pótmamájának tekinti, amióta a kocsi motorházából meglepetésszerűen előbújt, lásd egy régebbi bejegyzést. Igazam lett, ott volt a virágoskertben, és úgy tett, mintha nagyon elfoglalt lenne, épp füvet reggelizett. 🤦‍♀️ Cicával közelmentünk hozzá, és akkor hozzánkszaladt, pótmamával összepuszilóztak, és én egy óvatlan pillanatban elkaptam az irháját.

Itt még mindenki a helyén van 😀😎. Sokszor azon töprengek, hogy ez a Kicsi nem vadmacska keverék-e, annyira vad a tekintete, és nem tudok a bizalmába férkőzni sehogyse. Csak a Cicán keresztül folyik a kommunikációnk. De lehet ezt már meséltem…

Na, ha ezen az uncsi részen sikerült átverekednetek magatokat (mert nem mindenki állatbolond, mint én), akkor elmondom, hogy tegnap volt az első munkanapom, és fél háromra meg is lettem sikeresen a melóval, és újra megszívleltem, hogy mi mindent nem fogok megbánnia halálos ágyamon, és akkor rájöttem, hogy azt biztos, hogy igen, ha egy ilyen gyönyörű meleg napon nem úszkálok egy kicsit! Hát összekaptam magam, és gyorsan hívtam egy taxit, mert az idő ugyebár pénz. Becsszó, 10 perc alatt a városon kívüli Apolló strandon találtam magam. Egyedül a vízzel és a sós levegővel. Még üres napágy is akadt. Szidjuk azokat az ágyakat a tengeren, hogy drágák, de annyira el tudnak szigetelni a külvilágtól, biztosítják a személyes teret, amire pedig még napozás közben is nagy szüksége van ám az embernek! Persze, amit most olvasok, hogy a román tengerparton, Mamaia-n 90 lej egy ágy, az már kissé túlzás!

Még egy forgószelet is kifogtam, hogy mik vannak!, csak úgy szálltak, keringtek a blúzok meg szoknyák, kavarogtak a levegőben, ezt az ernyőt meg felborította, s aztán ahogy jött, olyan hirtelen el is ment. Ezt csak mesélték, mert én közben a vízben mással voltam elfoglalva (masszíroztattam a nyakam a lezudóló vízsugárral).

Egyedül voltam, mégis pár beszélgetésnek a fültanuja lettem, akaratomon kívül is. Volt egy idősebb nő, aki elmesélte egy másiknak, hogyan halt meg a férje ezelőtt 13 évvel. Azt tudni kell róla, sorolta, hogy volt egy májműtétje, ciszta vagy mi, 34 éves korában, de ettől eltekintve, elég jó egészségnek örvendett. Aztán ezelőtt pont 13 évvel csúnyán elesett, és megütötte a hátgerincét. A családorvos kiállította a küldőpapírt, hogy menjenek kivizsgálásra. A klinikán az orvos nagyon inszisztált, hogy Hai sa va facem vaccin antigripal! És addig-addig győzködte őket, (olyan hatvan év körüliek lehettek akkor, ahogy én a beszélgetésből kiszűrtem), amíg beadatták maguknak az influenza elleni oltást. A férje belázasodott, bronhitiszt állapítottak meg nála, befektették a korházba. Kb. tíz napig kezelték, és egyik reggel, amikor a néni ment látogatni, már ki volt tolva ágyastól a folyósóra, letakarva, tüdőembólia végzett vele, mondták az asszisztensek. (Nem volt ideje szegény embernek azon elmélkedni, hogy mit bánjon meg és mit ne!) A családorvos összeállította a dossziét, hogy panaszt tegyenek az orvosi kamaránál, de a nő nem akart cirkuszt. Ha már úgyis megözvegyült, békében akart továbbélni. Kérdi a beszélgetőtársa: És ezek után maga beoltatja magát? Mire a néni: Én már be vagyok oltva, pfizerrel. De a harmadikat nem hiszem, hogy beadatom. Legyen elég ennyi!

Fura egy eset, nem tudtam, hogy az influenza elleni oltásnak is vannak ilyen “járulékos” áldozatai. Habár hallottam párszor, hogy utána nagyon rosszul voltak ismerősök, átestek egy komolyabb kis grippén. Akkor meg mire való az oltás, ha még súlyosabbá teszi a betegséget, amit lehet el se kapott volna az ember? Érthetetlen az egész. A fejlődésnek ezen a szintjén, hogyan lehetséges ez, hogy egy egyszerű influenza elleni vakcina sem teljesen biztonságos? Sőt bele is lehet halni…

Hát nem szép hely? Van aki kétszáz-háromszáz kilómétert utazik, hogy itt nyaralhasson, én meg hagyjam ki?

Három férfi a sósvízű medence másik sarkában, magyarok, amatőr zenészek. Te hallottad az hogy húzza? Megkezdi D dúrban s befejezi C mollban! Mondom neki, tartsad te a hangszintet! De nem tudja! Engem azért hívnak a cigányok zenélni, mert én tudom a szövegeket is, minden nótának legalább két versszakát, kívülről. Ők nem képesek megtanulni. A másik témát vált: Sokszor olyan dohányfüstbe muzsikáltunk, hogy hiába szellőztettem ki másnap a ruhámat, nem ért semmit, olyan büdős volt, még mosás után is éreztem azt a kocsmaszagot! A színpadra jött fel a füst, felszállt oda hozzánk. Cudar dolog az a bagózás, ismerted Ferit? Levágták mind a két lábát, csináltatott protézist, de nem tud véle járni, most ül a szekérbe! Attúl van az a nagy vérnyomás, elszűkűlnek az erek, a szív erőlködik, hogy pumpálja a vért, nekem is olyan hideg a lábom mindig, rossz a keringésem, már októberbe vastag zoknival járok. Pedig nem is cigiztem, csak ahogy mondják, a mulatságokba passzív dohányos vagy! Most nagy nekem is a vérnyomásom. Láttam az Antenna tévében azt a doktornőt, Mirela vagy Mariana Pop, már nem emlékszem pontosan, felhívta a figyelmet, hogy az ilyenek ne oltakozzanak, mert veszélyes! Csak ezt nem mondják hivatalosan! Meg akit rákkal kezelnek, annak se tesz jót! A másik, aki a nóták szövegeit birtokolja, megjegyzi: Ez a sósvíz se jó a vérnyomásosoknak, félóránál tovább nem szabad lenne benne ülni! Nagy Béla is meghalt, infarktusba, értesített a felesége, elmentem, hogy lássam, mit tudnék használni a dolgaiból, elhoztam egy állványt, de nekem egy alsó párna kéne igazán, a hegedűm alá, az meg nem volt neki. A társa replikázik: Óh, hát menj el te egy szaküzletbe, kapsz ott, amit csak akarsz, van ott minden!

Mondjon bárki, bármit az Apollóról, hogy hívő a tulaj, meg nem szabad benn szeszesitalt fogyasztani (az tán nekem nem is hiányzik olyan erősen!), meg csak a kijelölt helyeken lehet cigizni, én imádom ezt a helyet! És a nagy, édesvizű medencét még le se fotóztam, ott zajlik az igazi élet, szinte teljesen egyedül lehet lubickolni! 🧚‍♀️