Monthly Archives: May 2017

A turi meg a narancsbőr

El se hiszem, hogy ez is velem történik meg. De ha meggondolom, életem során nem egyszer kerültem amolyan Mr Bean-szerű női szerepbe. Ezért nem is nevezem meg a céget, mert valószínű én váltottam ki az esetlenségemmel ezt a kínos helyzetet. De nem csigázlak tovább benneteket.

Arról van szó, hogy ma 25-dike, fizetésnap a rádiónál. Szuper hangulatban vagyok ilyenkor. Ugyebár a pénz nem boldogít…. Gondoltam ma megadom a módját, benézek végre egy luxusturiba. Ha lehet a turkálót annak nevezni…  Eddig amolyan tiltott gyümölcs volt számomra, mert sok lóvét lehet otthagyni, és nehéz időket élünk! De ma nem érdekelt, átléptem az édenkert küszöbét: tágas termek, semmi áporodott ócskaruhaszag, semmi tömeg. Két eladó hölgy nyájasan üdvözölt, mondták, hogy az ernyőt nyugodtan tegyem le a bejárat melletti kosárba. Ettől még jobb lett a kedvem, a belgiumi szállodákat juttatta eszembe a gesztus, ahol a kijáratnál egy csomó esernyő várja, hogy a turista magávalvigye, ingyesen használja őket, mert ott hol esik hol nem.

Elkezdek körülnézni a ruhasorok közt, én a kis Mrs Bean-szerű figura. Leakasztok egy vállfát, rajta egy sportbluz, asszem pont jó lesz rám. Elégedetten nyugtázom, hogy nem kellett kiráncigálnom a sorból, nem is húztam még két vállfát magammal, ahogy az olcsó, ötlejes boltokban szokott lenni. Erről eszembejút egy kedves barátnőm, aki csak akkor vásárol magának ruhát mostanában, ha minden egy lejbe kerül, de sokszor még akkor is megvárja, amíg leszállítják darabját 50 banira. És hozzáteszi: vegyem figyelembe, hogy ő kisvárosban él, ahol amúgy sincsenek nagy árak. Ezen mindig jókat nevetünk. Aztán meg az amerikai barátnőmre is gondolok, aki csodálkozott, hogy Vero Moda-s szvetterem van. “Nem is élsz te olyan rosszul ott Romániában” – gondolhatta. Ezek járnak a fejemben, és tovább keresgélek a használt, de márkás cuccok között: valami jó farmer is kellene, kiszúrok vagy kettőt, és még két blúzt meg egy mellényt, amikor az egyik eladó utánamhoz egy drapp színű nadrágot, hogy ezt még nézzem meg, biztosan jó rám. Én elveszem, látszik a nőn, hogy új még, lehet ez az első munkanapja, ha  ilyen készségesen ajánlja, miért utasítsam vissza? Ne vegyem el a kedvét már az első napon. Mondom: kicsit sok cucc lesz egyszerre, vagy nyolc, de nem baj, menjek csak be, próbáljam fel őket- bíztat.

Végre egy normális próbafülke, ahol a tükörben nem látszom százkilósnak, szék, fogas, kicsi szőnyeg, tér, minden, ami kell. És majdnem minden illik rám, óh micsoda pompás napom van! A drappnadrág, amit ajánlott a kis fiatal alkalmazott, mintha rámöntötték volna, a szabása, az anyaga minden príma, az ára …. az kicsit borsos. Na, ezt még megfontolom. Megyek ki, mutatom miket veszek meg, odaadom, készségesen átveszi, a nadrágon még gondolkozom, mire ő: “De hát ez Cambio, nem látja? és ebben az árban! Tiszta új szinte!” “Óh igen, ha Cambio, mondom én, akkor marad!” (Sose hallottam a Cambioról. Most meg jó kis reklámot csapok itt neki :))

De valahogy még kedvem támadt nézelődni, odaadtam a kedves hölgynek a karjába mindent, és én még nézelődtem, és találtam is egy sporttrikót. Thájföldön gyártották – mikor jutok én el Thájföldre, legalább a blúzom legyen onnan, és azt is kiemeltem a sorból. Visszamegyek teljesen elégedetten a kasszához, Mr Bean sugárzó arckifejezése, ismeritek :))

És akkor jön a galiba: az egyik eladó odaszól a fiatalnak: “Itt a fülkében két üres vállfát találtam, ki volt az egyesben?” Mondom megszeppenve, hogy én, lehet ottfelejtettem őket. Nem tudom, mert olyan szétszórt vagyok! És próbálok magyarázkodni és mentegetőzni, hogy elismerem, hogy túl sok holmit vittem be, lehet tiltja a szabályzat, de hát mentségemül szolgáljon, hogy majdnem mindent megveszek! Láttam az arcokon a hitetlenkedést, a kis fiatal beosztottnak a tekintete is megkeményedett, a másik hölgy, az idősebb a főnöke lehetett (Azért is bízta rá végül a piszkos munkát). A sarokból egy vásárló fiatal lány megrőkönyödve bámul ránk, nem tudja mire vélni. Kínos csend meg kasszagép-kattogás: mindent beütött a kis hölgy sorban, 159 lej lesz, és én még mindig úgy éreztem, hogy elnézést kellene kérnem, vagy mit tudom én, fel kéne oldani ezt a feszültséget valahogy, ezzel még jobban magamra terelve a gyanut, Mr. Bean stilusában. Aztán a fiatal eladó mielőtt ideadta volna a tele zacskót, a szokásos kéket, felemeli a fejét és odaszól nekem keményen: “Felemelné a blúzát?!” Jesszus!- csak ennyit tudtam kinyögni, és hogy hát persze, hogyne! Felemeltem, és ott mindenki előtt meg kellett mutassam a narancsbőröm! Aztán meg ők mentegetőztek, hogy hát ezt nekünk muszáj, a szabályzat, vagy mi, kéri. Én: “Semmi gond. Izé, megesik.”

Kicsit zavartan, hogy ne mondjam egészen megzavarodva léptem ki a Lamajole-ból (most már elárulhatom, aztán ha beperelnek, és nem tudok fizetni, abból is lesz egy sztori) , a stopnál, amíg vártam a zöldre, akkor esett le: Basszus, engem megmotoztak-forma! Ezt fel kell dolgoznom: felveszem a márkás thájföldi futótrikót és kocogok egyet a negyedben.  Jót tesz majd, ha legközelebb meg kell mutatnom a naracsbőröm 🙂

A gyorsfutár barátnője

Egy barátnőmnek gyorsfutár a barátja. Nemrég vált el, összejött a gyorsfutárral. Értelemszerűen  gyorsan vettek még egy bicajt, hogy szabadidejükben ketten karikázhassanak. Milyen klassz, mondanám, ha  a fél rokonság rá nem állt volna szegény nőre, hogy van neked eszed? Meg akarsz halni? Ebbe a korba biciklire ülni? Csóró kis barátnőm elbizonytalanodott, amúgy se volt valami tapasztalt kerékpáros. Mondtam, jó, veszek én is egy bringát, szolidaritásból. El is mentem egy motor- és kerékpárszakértő ismerősömmel az ócskára, és hamar megtaláltuk és megvettük 500 lejért a hatalmas fekete paripát. Így kereszteltem el ott helybe. A lányom szerint kicsit magas nekem, de mások szerint épp jó, nincs is annyira lehurbolva, fiatal korában megérhetett vagy 2000 lejt. Kijöttem az ócskáról, az ismerősöm magamrahagyott a paripámmal, nem volt honnan tudja….És én, aki 30 éve, ismétlem 30!, nem ültem kerékpáron (leszámítva a szoba- és spinning bicikliket), csak úgy felpattantam, kicsit imbolyogtam, jobbra-balra tekeredett a kormányom, de mint a mesében a táltoslovat a sörényénélfogva erősen megragadtam, és nekivágtam a nagy kalandnak a híd alatt, a vasútvonal mentén. Tekertem, tekertem szépen a Maros töltésén és mire a forgalomba kerültem, már sokkal magabiztosabb lettem. Csak még mindig úgy éreztem, mintha egy óriási makrancos, kiszámíthatatlan vadló hátán lovagolnék. Hat sebessége van, néztem, és fogalmam se volt mit kell azokkal kezdeni. Nekem régen csak egy kis Pegászom volt, és csak a falu felső meg alsó utcáján karikáztam. Egyszer ültem félverseny bicilkin, amikor egy osztálytársnőmmel be akartunk menni a városba, és csak az maradt meg, hogy egy traktor ereszkedett előttem a dombon lefelé, nem tudtam fékezni se, előzni se, hatalmába kerített a pánik, és aztán nem tudom mit lett. Lehet az is, hogy nekimentem, és fél év után ébredtem fel a kómából…

Ez járt a fejemben, miközben jól leizzadtam, és az útkereszteződésnél is a zebrán voltam kénytelen átgördülni, de hazaérve büszke voltam magamra. És a barátnőmet is azonnal felhívtam, hogy megvan a bicaj és ne féljen, most már tanusíthatom: nem ördöngösség a forgalomban tekerni. Izgalommal mesélte, hogy a barátjával ők is kimentek a Poklos patak partjára, szokni a közlekedést, mert ott kevés autó jár hétvégén, és a rendőr megállította, hogy ez egyirányú utca, ő meg ráförmedt a rendőrre: mit akar, hogy még a közlekedési táblákat is figyelje, elég neki az utat nézni! Aztán még mondta, hogy mindig összerezzen, ha egy autó elhúz mellette. Akkor hát következett a következő szint: bicajjal munkába menni.

Egy szép verőfényes reggelen indultam el, és mintha egy filmbe csöppentem volna (nanem abba, amelyik a dulkolaxot reklámozza, és a pasi a beleket jelképező kis kacskaringós utakon kanyargózik). A szomszéd bácsi az udvarról kikiabált: Na menni kell ma is? Muszáj, kiáltottam vissza neki, és főképpen a barátnőmre gondoltam, ahogy majd a személyes élmény alapján fogom meggyőzni, hogy ne mind reszkessen annyit! Az a jó itt, ahol lakom, hogy olyan mintha egy csendes kertvárosból indulnék: kevés autó, s mire eléred a csúcsforgalmat, már nincs visszaút, elnyel a város, visz az ár magával. Karikáztam tovább, még mindig a negyedben, egy kalapos roma csávó rámköszönt nevetve: Szia, merre-merre? Visszaköszöntem, én is nevetve: a szitibe! Aztán a nagy sárga szemetesautó mögött találtam magam, a fiúk, intették, előzzek bátran, nem jön semmi. Ez az kedvesség és előzékenység feldobott. Jött egy idősebb úr, szintén bicajon, mondom, menjen csak előre, én majd utána, azt felelte: jobb a maga biciklije, mind az enyém, húzzon bele! Ettől meg hízni kezdett a májam, büszke voltam a lovamra.  Jött a Maroshíd, kemény dió, de azt már tudtam, hogy kisebb sebességre kell váltanom, s valahogy felvergődtem a híd tetejére. Akkor fedeztem csak fel milyen szuper lefele repülni, és már a fékkel is megbarátkoztam. Elsőre a kétsávos körforgalmat ki akartam hagyni, inkább mentem volna kerülő úton, de aztán úgy éreztem, nem fair a barátnőmmel szemben, ha nem próbálok ki minden szitut, és belevágtam. A paripám száguldott velem lefelé, a nap meg csak ragyogott fényesen, a kocsik hátsó ablakán, az úton, a háztetőkön. Az utcaseprők is kinn serénykedtek, az egyik a járdáról a társára mutatott, aki a seprűjével épp jött szembe velem: Üsse el naccsága! Milyen kedves, barátságos ez a város bringáról, gondoltam és olyan Sörgyári Capriccio fílingem támadt, a hajam lobogott a szélben, csak épp nem ért a bokámig 🙂 Évekkel ezelőtt a török tengerparton láttam egy igazi földig érő hajú nőt, szőke volt, mint a regénybeli, a hullámos hajzuhataga fokozatosan vékonyult a bokája felé, nem tudtam levenni a szemem róla, ahogy mások sem, és akkori párommal órákig elfantáziáltunk azon, hogy hogyan ül asztalhoz, hogyan fürdik, hány órát szárítja a hajkoronáját, hogyan ügyel, hogy rá ne lépjenek, és főleg  ki tartja a haját, amikor elindul a biciklivel :).

Azóta eltelt pár hónap, s a barátnőmet még mindig a félelem s az ellentábor tartja fogságában. Jönnek az elrettentő példákkal meg balesetekkel. Én is láttam nemrég egy motorost a körforgalom alján, illetve csak a motorját meg a földön heverő sisakját, és két piros mentőautót. Néztem, miközben állt a forgalom, ezt nem fogom a barátnőmnek elmondani, csóró ember, hallom a hátam mögött. A párom szerint a motorosokat hamarabb elütik, mert gyorsabban hajtanak – bíztató, legalább nekem nincs ellentáborom! Elismerem, azóta a hátizsákomban mindig ott a kabalám meg egy régi rózsafűzér, pedig nem is vagyok katolikus. Valakitől egyszer azt hallottam, hogy mindegy, hogy autóval vagy gyalogosan közlekedsz vagy két keréken, amint kilépsz az ajtón, nem árt jó utat kívánni!

A gyorsfutár pedig azóta sem érti mi van. Mert ő egy másik dimenzióban él, ahol nincs félelem, szorongás, pánik, legfeljebb csak az izmok bizseregnek, követelőznek néha, ha nem kapják meg a napi kilóméter-adagot. És megjegyzem, ő se tini már. Akkor marad a kérdés: mi az, hogy „ebben a korban”? Kortól függetlenül az adrenalin beszippant, olyan mint a drog, megtapasztalod, és nem tudod abbahagyni. Érzed, hogy élsz. És húszéves vagy 🙂