amelyre nyertem egy jegyet, vagyis valaki nyerte a rádiónknál, de nem tudott utánajönni, és azt mondtam: elmegyek, mert szeretek nosztalgiázni. A meghívón az állt, hogy Retropoly, a 90-es évek legnagyobb slágereivel. Marosvásárhelyi sportaréna. Az egyik óriásplakáton azt olvastam, hogy Csepregi Éva is fellép, és én a Neoton Familia Szédült napraforgó című nagylemezét annak idején nagyon szerettem. Persze az a hetvenes években jelent meg, vagy nyolcvanban, azt hiszem, amikor én 12 éves voltam, és nagyon tudtam azonosulni azzal a szédült lánnyal, akiről énekeltek. Mert szórakozottságban és álmodozás terén nem volt párom. Gondoltam, hátha elénekelnek pár régi, általam is jólismert slágert, hát felvettem az Udvarhelyen nemrég vásárolt 13 lejes pepita, szinte bokáig érő “új” turis ballonkabátomat, és imádkozva-reszketve, hogy nehogy a bicikli lánca bekapja a szélét, elindultam a sportcsarnok felé. Kiváltottam a jegyem, és a kék vízálló karkötőt is felrakták a jobbcsuklómra. Örömömre a második sorban találtam üres helyet, beültem, de rá kellett jönnöm, amikor az előadás elkezdődött, hogy ez a kilencvenes évek periódusa egészen kimaradt az életemből. Sejtettem, hogy valamelyik idősebb énekesnő Zoltán Erika lehet, de nem mertem megkérdezni a mellettem ülő, lelkesen tapsoló szomszédomat, hogy Tessék mondani, akkor melyik a Zoltán Erika? És Csepregi Éva vajon mikor lép színre? Olyan ciki lett volna. Csak ültem ott, pár számra emlékeztem halványan, La la lé, részegen hazafelé meg Titkos üzenet száll a széllel meg Ölelj nemtomhogy. És csak Danics Dórát ismertem, mert abban az időben, amikor ő megnyerte, még néztem az exférjemmel az X faktort, és azt is előreláttuk, hogy ő fogja megnyerni. Eszembejutott az a kislány is, az egyik Magyar Rádiós kabaré kolozsvári felvételének estéjén, aki megkérdezte tőlem a magyar színházban: Néni, itt most vicceket fognak mondani? Óh, akkor én nem értek majd semmit!

Most akkor az értelmiségi magyar közönség a könyvvásáron van, és a kevésbé értelmiségi itt van? – tettem fel magamnak a költői kérdést? De mit jelent egyszerű embernek lenni? Vagy bonyolult embernek? Az agysebésznek is lehet szegényes az érzelmi világa, ahogy az utcaseprőfiú is lehet egy hősszerelmes. Ahogy én is az voltam 18 éves koromban.

Ha nem kötött le az előadás, hát nosztalgiáztam én magamtól! Négy hónap múlva töltöttem volna a 18 évet, amikor megjelent a színen a Feketefiú, nem volt néger, dehogy, csak annyira fekete volt a karján a bőr, mintha kormos vagy mocskos lett volna, és én akkor ébredtem rá, amikor a sötétzöld szemében elvesztem, hogy én addig nem tudtam, mi a szerelem. Nekem fogalmam se volt, mi ez az érzés. Egy házibulin táncoltunk a kerekszobában (nem gyerekszobában!), olyan hexagon alakú volt a szoba, és jól lehetett körbe-körbe repülni, és ő, a Feketefiú repíteni azt tudott, aztán elkísért a buszhoz az esőben, és csókolóztunk a megállóban, a hátamon pedig csíkokban folyt le a víz. És ekkor ő azt mondta: Tündérritka a bőröd!

Évekig, talán évtizedekig, sok-sok kapcsolat és szakítás és újrakezdés után se tudtam kiheverni azt a nyári esőt. És három héttel azelőtt, mielőtt betöltöttem volna a 19-et, terhes lettem, és utána elmentem felvételizni a mérnökire, és egy ugyanilyen pepitamintás kiskosztümös lány ült előttem a fizika vizsgán, mintha bűvölt volna az a fekete-fehér szabályos színkombináció, és csak arra tudtam gondolni, miközben mindenféle hülye nyakatekert megoldásokat találtam a bonyolult fizika feladatokra (sose értettem a fizikát :)), hogy Írj-írj, te nyomorult, ez az utolsó esélyed! Persze ezt az üzenetet a tudatalattim közvetítette a józaneszem felé, mert nekem fogalmam se volt, mi történik a testemben, mondtam, hogy álmodozó tipus voltam, csak azt éreztem, hogy szorít az egyetlen gálaszoknyám.

Aztán négy hónappal a 20-dik évem előtt anya lettem, és három héttel előtte pedig feleség. És ebben a stílusban folytattam a tyúkszaros kis életem, ahogy Laci-párom mondaná, fordított világként éltem meg mindent. 27 évesen egy másik buliban kinéztem magamnak a második exférjem, aki jó pár évvel volt idősebb nálam, aztán együtt felneveltük a lányomat, és utána jött egy újabb csavar, mégjobban bonyolodott a sorsom, de hogy miért, ezt most nem árulhatom el. Hallottam, azt pletykálták rólam, hogy B.E . férjhezment egy huszonötéveshez, inkább hagyta volna meg a lányának! Persze, ez félig sem igaz, mert a jelenlegi páromnak csak a fogát kell megnézni, és rögtön rájön az ember, hogy nem huszonötéves. Úgy működik ez, akárcsak a kutyáknál: férfiak korát a foguk és a körmük alapján kell megítélni.

Ott ültem a musical-en, körülöttem a saját generációm, a kisebb-nagyobb gyerekeikkel, vagy talán nem is az én generációm volt ez, hanem fiatalabbak nálamnál, és én nem tudtam beleélni magam a történésekbe, pedig a díszlet az annyira eredeti és ötletes volt, nagy fehér plakátokra vetítették ki a hátteret, a Balatont, a strandot, Budapestet, a forgalmas utcákat, a luxus vagy kevésbé luxuslakás-belsőket, mosdót, orvosi rendelőt. De én nem ismertem senkit D.D.-n kívül, úgy tűnt, az egyik színész vagy énekes hasonlít Tony Curtis-re, amikor fiatal volt, és a Van aki forrón szereti-ben nőnek öltözve játszott, a másik színész meg mintha Mel Gibson lett volna, fiatalabb korában ő is, mert az ember mindig keresi az ismerős arcokat, és a támpontokat, hogy biztonságban érezhesse magát.  Csak Csepregi Éva megjelenése késett. Eszembejutott az is, hogy terhes egyetemistaként gyalog jártam a bentlakásból az egyetemre, félórás út volt, és mindig ezt a dalt dúdoltam: „a villamos visz a hídon át, látom nem jössz többé, és látom közben, azt a soha nem múló éjszakát”, az elejét elfelejtettem, csak ezt a pár sort tudom felidézni. Soha nem is hallottam többé, eltűnt ez is, ahogy a Feketefiú, az idő homályába veszett, habár lehet a youtube-on megtalálom, ha keresem (a dalt, akarom mondani). Volt egy kis piros naplóm abban az időszakban, és Louis Aragon Aurelien-je volt a kedvenc könyvem, amit háromszor olvastam el, és onnan kiírtam ilyen idézeteket, hogy “legyen bár egy mocsoktalan dolog az életben…” , és a könyv hatására tisztán akartam megőrizni ezt a szerelmet, hogy a testiség ne szennyezze be, mintha csak egy hősszerelmes lovag lettem volna a lovagok hőskorából.

Mindenkinek megvan a maga kis gügye slágere, ahogy itt mellettem ezeknek az extázisban lévő embereknek is. Nem ítélem el őket, hisz én is szerettem gügye dalokat, csak nem pont ezeket, hanem például azt, hogy „Mért mondják rám, szegény kislány, pedig én semmit nem csináltam?!”  És abban a kerekszobában a Cherry cherry lady-re keringtünk körbe-körbe azon az emlékezetes, sohasemúló éjszakán azzal a többet soselátott Feketefiúval. Akiről nem tudtam, hogy ő is, és ő nem tudta rólam, hogy én is…

Lejárt a retro musical két felvonása, vastaps, és nyomulás ki az ajtókon, nem volt éppen teltház, de azért jó sokan összegyűltünk, és mindenki boldogsághormonokat árasztott magából. Én is a régi emlékeimtől, meg attól, hogy ők boldogok, mert ha nevetnek körülötted, egy idő után önkéntelenül te is nevetni kezdesz. Magam elé képzeltem ismét a Feketefiút, és rájöttem, hogy milyen gazdag nekem (is) az érzelemvilágom, hogy ennyi éven át, mint egy fekete gyémántot, őriztem az emlékezetemben. A parkolóban a sok-sok autó mind gazdára talált, én is megtaláltam a fekete kerékpáromat, bekapcsoltam a lámpákat rajta, felvettem a láthatósági mellényt, és a féluszályos pepita kabátommal, vigyázva felültem féltett fekete paripámra, és én, a hősszerelmes katona, a sok retropartis autó között lavírozva, hazakarikáztam. A német second-hand bringám vitt, repített a hídon át, finoman fogtam a féket, pedig azt tanácsolták, ha csúszik, kell hagyni, hogy menjen, és bevillant hirtelen, hogy az a híd, az lehet, hogy éppen ez a híd…

Ma nem kaptam szabadnapot, és nincs is kinek világítsak itt Vásárhelyen, úgy hogy bementem dolgozni, mint rendesen, kiosztották a munkát, mint a napszámosnak, rendesen, de én éreztem, és ott vibrált a levegőben, hogy ez a nap az, amelyik más, mint a többi. 89 évvel ezelőtt ezen a napon indult el a közszolgálati rádiózás Romániában, és én 1993-ban pont ezen a napon csatlakoztam rá a rendszerre. Akkoriban és most is a rádióhoz mindenki úgy került be, hogy előbb gyakornokoskodott, aztán jött a versenyvizsga. Én, mint frissen végzett mérnök, 92-ben egyszerűen csak Kolozsváron akartam maradni, nem érdekelt milyen munkát kapok, az első álláshirdetésre jelentkeztem, ami úgy szólt, hogy Hírszerkesztőt keres az Eastern Press Service magán hírügynökség. Azt se tudtam mi az, hogy hírszerkesztés, de gyorsan jelentkeztem. Felvettek a magyar tudásomnak köszönhetően, és amikor egy évre rá a rádió meghirdette az állásokat, már „tapasztalt” hírszerkesztőnek számítottam. De addig a poklok-poklát éltem meg, egy hónap után el akartam menekülni, otthagyni mindent, ami nem az én világom, én a számok és az alkatrészek világát ismerem csak, mondtam, és kiálltam stoppolni a váradi útra. És mit ad Isten, egyszercsak ottterem előttem Radu Munteanu volt Autocad-programozó tanárom, mintha a semmiből öltött volna testet, szinte megörültem neki, hogy van kinek elpanaszoljam a szívfájdalmam. Amikor aztán megkérdezte, hogy és most merre-merre, azt válaszoltam, hogy nem számít, csak minél messzebb Kolozsvártól. “Igen, és akkor mész a szüleid nyakára? Hát ezt tanítottuk mi nektek az egyetemen? Megfutamodni? Menj most szépen vissza az ügynökséghez, és kérj bocsánatot, amiért ma kivételesen késtél!” Igenis! válaszoltam, és visszasiettem azonnal, mint aki parancsot teljesít (nekem a tanáraim mindig energiát adtak), és megrőkönyödésemre mindenki úgy tett a cégnél, a főnököm is, mintha észre se vették volna, hogy több mint két órát késtem.

Ezután jött be a rádió az életembe. Jelentkeztem, felvettek a jelentkezők listájára, de továbbra is bejártam az ügynökséghez dolgozni. Mert nekem fogalmam se volt erről a gyakornokoskodásról. A versenyvizsgáig még volt egy jó hónap. Aztán egyik reggel, amikor épp kutyagoltam az ügynökség felé, ami a főtérről átköltözött közben a sétatér melletti egyik mellékutcába (nyilván pénzhiány miatt, mert aztán nemsokára meg is szűnt, és azóta a tulaj rég Kanadába emigrált), odahúz mellém egy autó, és kiszól a sofőr nagy búgó hangon: A rádióhoz igyekszik? Az akkori főszerkesztő, Csép Sándor volt, akit a Magyaradásból ismertem, és számomra ikonikus, legendás figura volt már akkor. Most hogy mondjam, hogy nem, mert nekem még van állásom!? Nagyot nyeltem, és rávágtam, hogy igen, persze, beültem az autóba, és végleg búcsút mondtam a hírügynökségnek, anélkül, hogy felmondtam volna. Amúgy se volt munkaszerződésem, nem fizettek utánam járulékot, el is veszett az az évem, de 24 évesen az ember nem gondol a nyugdíjazására, járulékokra, és ledolgozandó éveire. Legyakornokoskodtam azt a hónapot, és felvettek a második munkahelyemre, a Kolozsvári Rádióhoz.

Az első rádiós napom a temetőbe vezetett, ugyanis november elsejei dátummal alkalmaztak, és volt kolleganőm, Márkus Etelka, aki most tévés, és akinek szintén sokat köszönhetek, kiküldött a Házsongárdi temetőbe, hogy az embereket kérdezgessem a világításról. Na, pont én hiányoztam nekik! Megzavarni az emlékezést, de hát az újságíró általában a jelenlétével mindig valamit vagy valakit megzavar. De azért nem volt nagy visszautasításban részem, és lehet azért is szeretem most is az utcai ankétokat. Ott kóboroltam a sírok között, már el is tévedhettem, amikor teljesen véletlenül találkoztam Serbán Marika énekesnővel, persze nem ismertem, csak  feltűnt, hogy egy idősebb hölgy a Dsida Jenő sírboltja előtt rendezgeti a virágokat. Gondoltam, aki egy rég elhunyt költőnek visz virágot, azt nyugodtan leszólíthatom. Így ismerkedtünk meg, megtudtam tőle, hogy a rádiónál sok felvétel készült vele, és a riport se lett túl rossz. R7-es magyar magnóra rögzítettem (a hetes több mint valószínű a kilogrammok számát jelölte, mert azt cipelni egy teljesítmény volt!), majd rádiós szalagra másoltam át, akkor még nem számítógépen dolgoztunk, és az akkori osztályvezetőnk, Feri bácsi elképedve nézte, hogy én már tudok vágni! Aztán az eredményt meghallgatva, nem volt annyira elragadtatva, az adásbakerült összeállításomat visszahallgatva,  kiderült, hogy a szóvégeket dúrván lenyestem.  Akkor még ollóval  vágtuk ki a szüneteket meg a bakikat, és ragasztószalaggal ragasztottuk össze a szavakat. Ha egy szótag véletlenül leesett a földre, és szükség volt rá, ott keresgéltük a sok szalagdarabka között, hogy vajon melyik is lehet az?

Ma 24 éve, hogy rádiózom, most már a Marosvásárhelyi Rádiónál, rosszul, jól, kevésbé rosszul, nem tudom, de köszönöm a rendszernek, hogy megtartott, kivárta, hogy menet közben fejlődjek, bepótoljam a bepótolnivalót, én a csetlő-botló mérnök, és köszönöm annak a sok embernek, akit mi csak úgy egyszerűen interjúalanynak hívunk, hogy annyi mindenre megtanított.

Egy másik volt kolleganőm, Szabó Kinga, azt tartotta, hogy a rádiózás egy felületes műfaj, mert nem tudsz elmélyülni a dolgokban, nincs rá időd, holnap már új témával foglalkozol. Sokszor úgy gondoltam, hogy szerettem volna kutató lenni, laborban dolgozni, vagy egy zenekarban játszani, vagy képzőművész lenni, mindegy, csak olyan területen dolgozni, ahol csak egy dologra koncentrál az ember. A rádiónál nincs idő elmélyülni, viszont lehetőség van az élet minden területére betekintést nyerni.

Egyszer nagyon-nagyon régen (in a galaxy far far away…) egy nagy-nagy sörözésen valakinek azt mondtam, hogy ő az életem értelme, és ezt akkor halálkomolyan gondoltam, pedig annyi minden lehetett volna már akkor az életem értelme. Ennyi év után, most lehiggadva, azt mondom, hogy a Rádió az életem értelme, ha a Rádió nem lenne, nem járnék biciklivel munkába, nem kocognék, nem lenne alkalmam izgalmas riportokat készíteni csillagászatról, földhöz közelítő kisbolygókról, kalotaszegi csűrszínházról, EKE-múzeumról, világutazásról, állatvédelemről, zaklatásról, és most nem írnék blogot…..RÁDIÓ szeretlek 🙂

U.I: Aztán végül csak kaptam ma egy félszabadnapot, így elmehettem világítani is…

A képek a Remeteszegi temetőben készültek.