Monthly Archives: November 2017

A retro musical (és a híd)

amelyre nyertem egy jegyet, vagyis valaki nyerte a rádiónknál, de nem tudott utánajönni, és azt mondtam: elmegyek, mert szeretek nosztalgiázni. A meghívón az állt, hogy Retropoly, a 90-es évek legnagyobb slágereivel. Marosvásárhelyi sportaréna. Az egyik óriásplakáton azt olvastam, hogy Csepregi Éva is fellép, és én a Neoton Familia Szédült napraforgó című nagylemezét annak idején nagyon szerettem. Persze az a hetvenes években jelent meg, vagy nyolcvanban, azt hiszem, amikor én 12 éves voltam, és nagyon tudtam azonosulni azzal a szédült lánnyal, akiről énekeltek. Mert szórakozottságban és álmodozás terén nem volt párom. Gondoltam hátha elénekelnek pár régi, általam is jólismert slágert, hát felvettem az Udvarhelyen nemrég vásárolt 13 lejes pepita, szinte bokáig érő “új” turis ballonkabátomat, és imádkozva-reszketve, hogy nehogy a bicikli lánca bekapja a szélét, elindultam a sportcsarnok felé. Kiváltottam a jegyem, és a kék vízálló karkötőt is felrakták a jobbcsuklómra. Örömömre a második sorban találtam üres helyet, beültem, de rá kellett jönnöm, amikor az előadás elkezdődött, hogy ez a kilencvenes évek periódusa egészen kimaradt az életemből. Sejtettem, hogy valamelyik idősebb énekesnő Zoltán Erika lehet, de nem mertem megkérdezni a mellettem ülő, lelkesen tapsoló szomszédomat, hogy Tessék mondani, akkor melyik a Zoltán Erika? És Csepregi Éva vajon mikor lép színre? Olyan ciki lett volna. Csak ültem ott, pár számra emlékeztem halványan, La la lé, részegen hazafelé meg Titkos üzenet száll a széllel meg Ölelj nemtomhogy. És csak Danics Dórát ismertem, mert abban az időben, amikor ő megnyerte, még néztem az exférjemmel az X faktort, és azt is előreláttuk, hogy ő fogja megnyerni. Eszembejútott az a kislány is, az egyik Magyar Rádiós kabaré kolozsvári felvételének estéjén, aki megkérdezte tőlem a magyar színházban: Néni, itt most vicceket fognak mondani? Óh, akkor én nem értek majd semmit!

23622407_10214964519456859_5471079649122500633_n

Most akkor az értelmiségi magyar közönség a könyvvásáron van, és a kevésbé értelmiségi itt van? – tettem fel magamnak a költői kérdést? De mit jelent egyszerű embernek lenni? Vagy bonyolult embernek? Az agysebésznek is lehet szegényes az érzelmi világa, ahogy az utcaseprőfiú is lehet egy hősszerelmes. Ahogy én is az voltam 18 éves koromban.

Ha nem kötött le az előadás, hát nosztalgiáztam én magamtól! Négy hónap múlva töltöttem volna a 18 évet, amikor megjelent a színen a Feketefiú, nem volt néger, dehogy, csak annyira fekete volt a karján a bőr, mintha kormos vagy mocskos lett volna, és én akkor ébredtem rá, amikor a sötétzöld szemében elvesztem, hogy én addig nem tudtam, mi a szerelem. Nekem fogalmam se volt, mi ez az érzés. Egy házibulin táncoltunk a kerekszobában (nem gyerekszobában!), olyan hexagon alakú volt a szoba, és jól lehetett körbe-körbe repülni, és ő, a Feketefiú repíteni azt tudott, aztán elkísért a buszhoz az esőben, és csókolóztunk a megállóban, a hátamon pedig csíkokban folyt le a víz. És ő azt mondta: Tündérritka a bőröd!

Évekig, talán évtizedekig, sok-sok kapcsolat és szakítás és újrakezdés után se tudtam kiheverni azt a nyári esőt. És három héttel azelőtt, mielőtt betöltöttem volna a 19-et, terhes lettem, és utána elmentem felvételizni a mérnökire, és egy ugyanilyen pepita mintás kiskosztümös lány ült előttem a fizika vizsgán, mintha bűvölt volna az a fekete-fehér szabályos miniatűr színkombináció, és csak arra tudtam gondolni, miközben mindenféle hülye nyakatekert megoldásokat találtam a bonyolult fizika feladatokra (sose értettem a fizikát :)), hogy Írj-írj, te nyomorult, ez az utolsó esélyed! Persze ezt az üzenetet a tudatalattim közvetítette a józaneszem felé, mert nekem fogalmam se volt mi történik a testemben, mondtam, hogy álmodozó tipus voltam, csak azt éreztem, hogy szorít az egyetlen gálaszoknyám. Aztán négy hónappal a 20-dik évem előtt anya lettem, és három héttel előtte pedig feleség. És ebben a stilusban folytattam a tyúkszaros kis életem, ahogy Laci mondaná, fordított világként éltem meg mindent, 27 évesen egy másik buliban kinéztem magamnak a második exférjem, aki jó pár évvel volt idősebb nálam, aztán együtt felneveltük a lányomat, és utána jött egy újabb csavar, mégjobban bonyolodott a sorsom, de hogy miért, ezt most nem árulhatom el. Hallottam, azt pletykálták rólam, hogy B.E . férjhezment egy huszonötéveshez, inkább hagyta volna meg a lányának! Persze, ez félig sem igaz, mert a jelenlegi páromnak csak a fogát kell megnézni, és rögtön rájön az ember, hogy nem huszonötéves. Úgy működik ez, akárcsak a kutyáknál: férfiak korát a foguk és a körmük alapján kell megítélni.

23622534_10214964520696890_7533147671461793515_n

Ott ültem a musical-en, körülöttem a saját generációm, a kisebb-nagyobb gyerekeikkel, vagy talán nem is az én generációm volt ez, hanem fiatalabbak nálamnál, és én nem tudtam beleélni magam a történésekbe, pedig a díszlet az annyira eredeti és ötletes volt, nagy fehér plakátokra vetítették ki a hátteret, a Balatont, a strandot, Budapestet, a forgalmas utcákat, a luxus vagy kevésbé luxuslakás-belsőket, mosdót, orvosi rendelőt. De én nem ismertem senkit D.D.-n kívül, úgy tűnt, az egyik színész vagy énekes hasonlít Tony Curtis-re, amikor fiatal volt, és a Van aki forrón szereti-ben nőnek öltözve játszott, a másik színész meg mintha Mel Gibson lett volna, fiatalabb korában ő is, mert az ember mindig keresi az ismerős arcokat, és a támpontokat, hogy biztonságban érezze magát.  Csak Csepregi Éva nem jelent meg egyik jelenetben sem. Eszembejútott, hogy amikor egyetemista voltam, és terhes, mindig ezt a dalt dúdoltam az egyetem felé menet, hogy „és a villamos visz a hídon át, látom nem jössz többé, és látom közben, azt a soha nem múló éjszakát”, nem is emlékszem már az elejére, csak erre a pár sorra. És soha nem is hallottam többé, eltűnt ez is, ahogy a Feketefiú, habár lehet a youtube-on megtalálom, ha keresem (a dalt, akarom mondani). Volt egy kis piros naplóm abban az időszakban, és Louis Aragon Aurelien-je volt a kedvenc könyvem, amit háromszor olvastam el, és onnan kiírtam ilyen idézeteket, hogy “legyen bár egy mocsoktalan dolog az életben…” , és a könyv hatására tisztán akartam megőrizni ezt a szerelmet, hogy a testiség ne szennyezze be, mintha csak egy hősszerelmes lovag lettem volna a lovagok hőskorszakából.

Mindenkinek megvan a maga kis gügye slágere, ahogy itt mellettem ezeknek az extázisban lévő embereknek is. Nem ítélem el őket, hisz én is szerettem gügye dalokat, csak nem pont ezeket, hanem például azt, hogy „Mért mondják rám, szegény kislány, pedig én semmit nem csináltam?!”  És abban a kerekszobában a Cherry cherry lady-re keringtünk körbe-körbe azon az emlékezetes, sohasemúló éjszakán azzal a többet soselátott Feketefiúval. Akiről nem tudtam, hogy ő is, és ő nem tudta rólam, hogy én is…

23795252_10214964520256879_4993164668442934239_n

Lejárt a retro musical két felvonása, vastaps, és nyomulás ki az ajtókon, nem volt éppen teltház, de azért jó sokan voltunk, és mindenki boldogsághormonokat árasztott magából. Én is, attól, hogy ők boldogok, mert ha nevetnek körülötted, egy idő után önkéntelenül te is nevetni kezdesz. Meg is hatódtam a boldogságuktól. Magam elé képzeltem ismét a Feketefiút, és rájöttem, hogy milyen gazdag nekem (is) az érzelemvilágom, hogy ennyi éven át, mint egy fekete gyémántot őriztem az emlékezetemben. A parkolóban a sok-sok autó mind gazdára talált, én is megtaláltam a fekete kerékpáromat, bekapcsoltam a lámpákat rajta, felvettem a láthatósági mellényt, és a féluszályos pepita kabátommal, vigyázva felültem féltett fekete paripámra, és én, a hősszerelmes katona, a sok retropartis autó között lavírozva, hazakarikáztam. A német second-hand bringám vitt, repített a hídon át, finoman fogtam a féket , pedig azt tanácsolták, ha csúszik, kell hagyni, hogy menjen, és bevillant hirtelen, hogy az a híd, az lehet, hogy éppen ez a híd…

23622160_10214964520976897_233365285456389880_n

Rádiózás és világítás

Ma nem kaptam szabadnapot, és nincs is kinek világítsak itt Vásárhelyen, úgy hogy bementem dolgozni, mint rendesen, kiosztották a munkát, mint a napszámosnak, rendesen, de én éreztem, és ott volt a levegőben, hogy ez a nap az, amelyik más, mint a többi. 89 évvel ezelőtt ezen a napon indult el a közszolgálati rádiózás Romániában, és én 1993-ban pont ezen a napon csatlakoztam rá a rendszerre. Akkoriban és most is a rádióhoz mindenki úgy került be, hogy előbb gyakornokoskodott, aztán jött a versenyvizsga. Én, mint frissen végzett mérnök, 92-ben egyszerűen csak Kolozsváron akartam maradni, nem érdekelt milyen munkát kapok, az első álláshírdetésre jelentkeztem, ami úgy szólt, hogy Hírszerkesztőt keres az Eastern Press Service magán hírügynökség. Azt se tudtam mi az, hogy hírszerkesztés, de gyorsan jelentkeztem. Felvettek a magyar tudásomnak köszönhetően, és amikor aztán a rádió meghirdette az állásokat egy év múlva, már „tapasztalt” hírszerkesztő voltam. De addig a poklok-poklát éltem meg, egy hónap után el akartam menekülni, otthagyni mindent, ami nem az én világom, én a számok és az alkatrészek világát ismerem csak, mondtam, és kiálltam stoppolni a váradi útra. És mit ad Isten, egyszercsak ottterem előttem Radu Munteanu volt Autocad-programozó tanárom, mintha a semmiből öltött volna testet, de szinte megörültem neki, hogy van kinek elpanaszoljam a szívfájdalmam. Amikor aztán megkérdezte, hogy és most merre-merre, azt válaszoltam, hogy nem számít, csak minél messzebb Kolozsvártól. “Igen, és akkor mész a szüleid nyakára? Hát ezt tanítottuk mi nektek az egyetemen? Megfutamodni? Menj most szépen vissza az ügynökséghez, és kérj bocsánatot, amiért ma kivételesen késtél!” Igenis! válaszoltam, és vissza is siettem azonnal, mint aki parancsot teljesít (nekem a tanáraim mindig energiát adtak), és mindenki úgy tett a cégnél, a főnököm is, mintha észre se vették volna, hogy több mint két órát késtem.

Ezután jött be a rádió az életembe. Jelentkeztem, felvettek a jelentkezők listájára, de továbbra is bejártam az ügynökséghez dolgozni. Mert nekem fogalmam se volt erről a gyakornokoskodásról. A versenyvizsgáig még volt egy jó hónap. Aztán egyik reggel, amikor épp kutyagoltam az ügynökség felé, ami a főtérről átköltözött közben a sétatér melletti egyik mellékutcába (nyilván pénzhiány miatt, mert aztán nemsokára meg is szűnt, és azóta a tulaj rég Kanadába emigrált), odahúz mellém egy autó, és kiszól a sofőr nagy búgó hangon: A rádióhoz igyekszik? Az akkori főszerkesztőhelyettes, Csép Sándor volt, akit a Magyaradásból ismertem, és számomra ikonikus, legendás figura volt már akkor. Most hogy mondjam, hogy nem, mert nekem még van állásom! Nagyot nyeltem, és rávágtam, hogy igen, persze, beültem az autóba, és végleg búcsút mondtam a hírügynökségnek, anélkül, hogy felmondtam volna. Amúgy se volt munkaszerződésem, nem fizettek utánam járulékot, el is veszett az az évem, de 24 évesen az ember nem gondol a nyugdíjazására, járulékokra, és ledolgozandó évekre. Legyakornokoskodtam azt a hónapot, és felvettek a második munkahelyemre, a Kolozsvári Rádióhoz.

22894293_10214821811409247_1727316484675857340_n

Az első rádiós napom a temetőbe vezetett, ugyanis november elsejei dátummal alkalmaztak, és volt kolleganőm, Márkus Etelka, aki most tévés, és akinek szintén sokat köszönhetek, kiküldött a Házsongárdi temetőbe, hogy az embereket kérdezgessem a világításról. Na pont én hiányoztam nekik! Megzavarni az emlékezést, de hát az újságíró általában mindig valamit vagy valakit megzavar. De azért nem volt nagy visszautasításban részem, és lehet azért is szeretem most is az utcai ankétokat. Ott kóboroltam a sírok között, már el is tévedhettem, amikor teljesen véletlenül találkoztam Serbán Marika énekesnővel, persze nem ismertem, csak  feltűnt, hogy egy idősebb hölgy a Dsida Jenő sírboltja előtt rendezgeti a virágokat. Gondoltam, aki egy rég elhunyt költőnek visz virágot, azt nyugodtan leszólíthatom. Így ismerkedtünk meg, mondta, hogy a rádiónál sok felvétel készült vele. Aztán a riport se lett túl rossz. R7-es magyar magnóra rögzítettem (a hetes több mint valószínű a kilogrammok számát jelölte, mert azt cipelni egy teljesítmény volt!), majd rádiós szalagra másoltam át, akkor még nem számítógépen dolgoztunk, és az akkori osztályvezetőnk, Feri bácsi elképedve nézte, hogy én már tudok vágni! Aztán az eredményt meghallgatva, nem volt annyira elragadtatva, az adásbakerült összeállításomat visszahallgatva  kiderült, hogy a szóvégeket dúrván lenyestem.  Akkor még ollóval  vágtuk ki a szüneteket meg bakikat, és ragasztószalaggal ragasztottuk össze a szavakat. Ha egy szótag véletlenül leesett a földre, és szükség volt rá, ott keresgéltük a sok szalagdarab között, hogy vajon melyik is lehet az?

Ma 24 éve, hogy rádiózom, most már a Marosvásárhelyi Rádiónál, rosszul, jól, kevésbé rosszul, nem tudom, de köszönöm a rendszernek, hogy megtartott, kivárta, hogy menet közben fejlődjek, bepótoljam a bepótolnivalót, én a csetlő-botló mérnök, és köszönöm annak a sok embernek, akit mi csak úgy egyszerűen interjúalanynak hívunk, hogy annyi mindenre megtanított.

Egy másik volt kolleganőm, Szabó Kinga, mindig azt mondta, hogy a rádiózás az egy felületes műfaj, mert nem tudsz elmélyülni a dolgokban, nincs rá idő, holnap már új témával foglalkozol. Sokszor úgy gondoltam, hogy szerettem volna kutató lenni, laborban dolgozni, vagy egy zenekarban játszani, vagy képzőművész lenni, mindegy, csak olyan területen dolgozni, ahol csak egy dologra koncentrál az ember. A rádiónál nincs idő elmélyülni, viszont lehetőség van az élet minden területére betekinteni.

Egyszer nagyon-nagyon régen (in a galaxy far far away…) egy nagy-nagy sörözésen valakinek azt mondtam, hogy ő az életem értelme, és ezt akkor halálkomolyan gondoltam, pedig annyi minden lehetett volna már akkor az életem értelme. Ennyi év után, most lehiggadva, azt mondom, hogy a Rádió az életem értelme, ha a Rádió nem lenne, nem járnék biciklivel munkába, nem kocognék, nem lenne alkalmam izgalmas riportokat készíteni csillagászatról, földhöz közelítő kisbolygókról, kalotaszegi csűrszínházról, EKE-múzeumról, világutazásról, állatvédelemről, zaklatásról, és most nem írnék blogot…..RÁDIÓ szeretlek 🙂

U.I: Aztán végül csak kaptam ma egy félszabadnapot, így elmehettem világítani is…

A képek a Remeteszegi temetőben készültek.

22894305_10214821812289269_5593361029846662567_n