Van egy barátnőm, tekercselő, nagyon erős keze van, ő szokta javítani a fűnyírónkat meg a druzsbát. Egy javítóműhelyben dolgozik, ő ott az egyetlen női alkalmazott. Általában átnéznek rajta a kliensek, akik javításra szoruló géppel, műszerrel jönnek, és akik először lépnek a szervízbe, azt hiszik ő a titkárnő. Keresik, hogy hol a szaki. Kezdetben próbálta elmagyarázni, hogy ő lesz az (a szakember, szakasszony? :)), aki kezelésbe veszi a meghibásodott szerszámot, de amikor látta, hogy nincs érdelme, felhagyott ezzel a próbálkozással és magyarázkodással, a végén úgyis kiderült minden, amikor nála kötöttek ki a kuncsaftok. Azt mondja, most már élvezi ezt a megkülönböztetést, jót mulat rajta, nézi ahogy a belépő ember a szemével szinte kétségbeesetten keresi a férfiszemélyzetet, aztán hitetlenkedve próbál belenyugodni, hogy “csak” egy nő lesz az, aki megjavítja a gépét. A minap egy pasi jött egy légkalapáccsal. Szépen, illedelmesen köszönt, aztán pedig a szokásos módon egy szerelő iránt érdeklődött. Barátnőmnek most kicsit felment a cukra, hogy már megint a régi mese, meg akarta kímélni az elbizonytalanodott urat a felesleges időpocsékolástól, és határozottan rászólt: Adja csak ide azt a pikámert, lássuk mi a baja! A pasasról lerítt, hogy “mit akar ez a fehérnép?!” , vonakodva mégis odaadta a szerszámot, barátnőm szétszedte, és rögtön mondta, hogy Ez tipikus hiba, látja, itt van a baj! Nincs elég nyomás a rendszerben! Több ilyennel is volt már dolgom! Ja tényleg! – csillant fel a kliens szeme. Hogy maga miket tud! – volt némi elismerés és csodálat a hangjában, de inkább hüledezett: Egy nő, pikámert tud javítani, hogy mik vannak manapság! Hova vezet ez!” – mondaná Henry, a szolga, a Csengetett Mylordból :))
Remélem nem haragszik meg a barátnőm, ha a petrimamámat juttatja eszembe, ő is ilyen amazontipus volt. Rákényszerült, mert a férje hadirokkantként jött haza a háborúból, a jobb kezét nem tudta többé felemelni. Nagyanyám hát a főzés, mosás, takarítás mellett, bivalyt fejt, kaszált, fát vágott, még az erdőre is ő járt az “emberekkel” a kimért fát hazahozni, szekeret hajtott. Egyszer elragadt az ökör, ilyen is van, leugrott a szekérről, hogy elkapja a szarvánál, és eltört a keze, azután mindig olyan lilás dudor éktelenkedett a csuklójánál. Én már így ismertem meg. Azt hiszem, ha petrimamára kell visszaemlékeznem, nem az a kép él bennem, hogy varrja, hímezi a diványpárnát, hanem inkább az, ahogy hasítja az udvaron a fát, finoman, nem erőlködve, de lendületesen, precízen, tudja, hogy hova kell sújtani a fejszével, hogy kettéhasadjon, és ne repüljön messze egészben, ahogy az nálam történni szokott.
Egész pici gyerekkori emlékem, azt hiszem az első ilyen, amikor eljött utánam Somlyóújlakra, busszal utaztunk Váralmásig, és ott felültetett a zöld vagy inkább khaki színű erdészhátizsákja telejére (régen mindenkinek volt ilyen Kispetriben, gyakorlatias emberek a kalotaszegiek, ez érthető amikor vonatállomáshoz, buszmegállóhoz minimum 5 kilométert kell gyalogolnod), és úgy mentünk az almási erdőn keresztül. Útközben egyszer álltunk csak meg pihenni, és számomra ez az élmény összemosódik a hátán rőzsét cipelő mesebeli anyóka történetével. Később, egyetemista koromban, amikor már én is gyalogoltam a sztánai állomásra, és óriási turistahátizsákomat megpakolta két hétre való kajával, Petrimama megtanított arra, hogyan kell pihenés után újra visszaemelni hátunkra a zsákot. Nem egyszerű, megvan annak is taktikája, előbb a jobb válladra lököd fel, aztán egy nagy lendülettel átlendíted a bal vállad felé, és beledugod a bal karodat is a pántjába.
Alkatra nem hasonlítok hozzá, de lélekben nagyonis, legalábbis merem remélni. Petrimama alacsony volt, tömzsi, vastag karja és lába volt, épp a kemény férfimunkára termett, amire az élet rákényszerítette. Én pedig csak azt vallom, de csak társaságban, amiután három sört megittam, hogy nekem férfilelkem van. Egyszer azt álmodtam – színes álom volt, ami egyes pszichilógusok szerint nagy jelentőséggel bír – hogy a háborúban vagyok, katona. Mentünk, törtettünk, kúsztunk a lövészárokban előre, minden csupa sár volt és mocsok, koszos volt az arcunk és a ruhánk izzadt, ránk volt tapadva, dagasztottuk a sárga agyagot, még az álom színe is olyan szépiás volt. Alig bírtam előre haladni, mellettem mindenütt katonák (persze férfiak, hiszen én is az voltam), és olyan borzasztó érzés uralta a lelkem, halálfélelem, azt hiszem. Azóta a sörözéseken, az egyre ritkább sörözéseken, nem azt mondom, hogy hímnemű a lelkem, hanem, hogy katona vagyok. Nem is hazudok sokat, hiszen egyetemistaként az voltam, amíg eljött a rendszerváltás. Akkor az egyetemista lányokat katonaszolgálatra kötelezték, de én és kolleganőim nem éreztük ezt egyáltalán kényszernek, egész jól szórakoztunk, és elsőévben imádtam, ahogy az egyenruha elrejtette, hogy terhes vagyok. Altisztként szereltem volna le, ha harmadéven nem jön el a forradalom. De örültem, hogy eljött, mert legalább szocializmusból nem kellett levizsgázni. Utána szegény tanár demokráciát próbált tanítani, de senki nem ment el az óráira, és megszüntették a tantárgyat.
Azt hiszem, ha férfi lennék, akkor is csak közkatona lennék, de nem baj, mit is mondott Szókratész? Annak a helye, aki az igazságért harcol (hozzátenném, aki azt keresi), az emberek között van, és nem a hivatalokban. Legyen az nő, férfi, riporter vagy tekercselő!
Boldog nőnapot minden férfilelkű nőnek, és nemcsak! Kívánok ezúton anyukámnak is 🙂
ludasmanyi 