– anyáknapi bevezetés Hobó kvantumvilágába –

14 éves voltam, amikor Eduku druszámnak Váradról hozott a bátyja egy Hobó lemezt. A bátyja, akinek a barátnője kivándorolt Chicagóba. Talán ezért is állt olyan közel a szívéhez az, hogy: “üvöltök lenn a mocskos utcán”. Nézegettük a chicágói lány – nekünk akkor még science fiction-be illő – képeit az Újvilágból (felfüggesztett vonatok, meg minden), és mintha nekem is ugyanúgy fájt volna a bátyja keserűséggel vegyülő tehetetlensége. Aztán nemsokára ő is elmenekült a rendszer elől Nyugatra. Utána valahogy feledésbemerült számomra ez a lemez, jöttek az újak, de azok csak 89 után jutottak el hozzám. Időközben ment a bulizás, de inkább Szikora volt a sztárunk, Eduku druzsám anyukája megengedte, hogy félhomályban üljünk a fiúkkal, és táncoljunk a Szeretlek is meg nem is-re, nekem Boti volt a barátom, neki Csuka, nem is kell mondanom, hogy Csuka volt a szépfiú (szebbfiú), és az ő anyukája is megengedett neki mindent, mert a nővére prévvel korábban salétromsavval megmérgezte magát. Botinak az anyja meg aszisztensnő volt, egyértelmű, kinek volt szigorúbb a mamája. Boti se volt annyira kevésbé jóképű, de nagyon zavart az az idétlen szövetnadrágja, amikor már mindenki farmerben flancolt, ő még mindig ragaszkodott a szövethez, mint egy ünneplőbeöltözött napszámos. Most hogy így visszagondolok, lehet csakis a szigorú anyukája kedvéért tette. Akkor már nekem is volt farmerem, Petrimama hozatta nekem Magyarból 1300 lejért, igaz csak trapper volt, de én annyira feszítettem benne, pedig jól megszenvedtem miatta, hiszen az elején be kellett törnie engem, igen-igen, a nadrágnak engem, mint egy fiatal hátaslovat. Annyira feszült rám első napon az a kemény nadrág, hogy alig vártam hazaérjek, s megszabaduljak a satu-szorításából. Ezt az érzést ma már nem ismerik a tinik, mert ők már a farmeranyagokba beleszületnek. Na de Hobóról szólna ez a bejegyzés.

Kilencvenvalahányban, amikor első rádióstudióm nemtudomhányadik kerek évfordulóját ünnepeltük, minden munkatársat mikrofon elé ültettek, hogy végre magáról is beszéljen a hallgatóknak. És ha lehet, a kedvenc zenéjét is hozza magával. És akkor otthon a zenéim között keresgélve, sose tudom eldönteni igazán, mi számomra a kedvenc, eszembejutott ez a régi katarzisszerű élmény: Nem hallod, üvöltök, vagy nem én kiáltok…(Valahogy úgy összecsengett azzal is, hogy “Nem hallod, mama, szólj rám!” Amikor ezt a templomban tizennyolcévesen szavaltam anyák napján, közben láttam Első Lushka-első szerelmem kikerekedett szemeit, ahogy néz le rám fentről, a hétszázéves templom duplafalainak egyik folyósóablakából. “Hogy is lehet ilyen verset adni templomba-szavalásra?” – olvastam le megrőkönyödött arcáról. “Mindent elrontsz, te árnyék, kukacoknak adtad édes emlőd és magad”, stb… Végig román iskolába járt, ezért megbocsájtom neki 🙂 Gondoltam ezt az élményt fogom elmesélni a hallgatóknak, vagyis az elsőt, nem a templomosat, hogy hogyan ébredtem én akkor ott rá Edukunak a bűvös szobájában, amikor hadart és hazudott az óra, az elmaradt ölelés miatt (of course), hogy mi itt a posványban, a langyosban, a zavarosban evezünk, komposztálódunk szép lassan, és hiába dübörög a blues (a fekete rabszolgák ősi lüktetése, amit az amerikai rabszolgatartás sem tudott láncraverni, és ez a dübörgés vagy lüktetés segített nekik a túlélésben, még a templomba is bevitték, akkor mi miért ne vihetnénk be a József Attila anyaszív-lüktetését az Isten házába?). A kvantumfizika is azt mondja, hogy le kell ásni a valóság legmélyéig (le kell menni kutyába – Hobó nyelven),  és amit ott találsz, az már nem a mi világunk középmezőnyös fizika-törvényeinek felel meg. Még Niels Bohr is azt állította annak idején (amikor folyt a vita Einstein-nal, aki sehogysem akart ezzel az új irányzattal megbarátkozni), hogy “aki nem rémül meg a kvantumelmélettől, az nem is értette meg!” Hát én megrémültem, és eliszonyodtam, és nem is értettem 14 évesen, de azóta is erre a drogra szomjazom, amit akkor először Hobó-dealer adott be nekem. Boldogan mentem másnap a listámmal a rádióhoz, amelynek első pontjaként a Halál-apa című dal szerepelt, és amitől műsorvezető kollegámnak enyhe gyomoridege támadt. Kérdi adás előtt: “Nem lenne jobb, ha ezt kicserélnénk a Jim Morrisonos dalára? Elvégre ő is egy halálguru volt…” Aztán inkább arról kérdezett, hogy miért járok mindig a lányom ruháiban, s én azt feleltem, hogy inkább viselném én a Petrimamám muszulyát, csak azt nem like-olnák annyira.

Azután meg nemsokára Atlantisz harangozott (ez egy diákvetélkedő, nem pánikoljatok 🙂 és fellépett Hobó Kolozsváron. Megint mentem nagy boldogan, én a kopaszkutya és az egykori hosszúlábú asszony meg tetovált lány, és előadás után összeszedtem minden bátorságomat, hogy interjút készítsek. Ki is jött velem a folyósóra a nagy ember, és akkor ott állok előtte, mint az Atyaúristen előtt, gondolom úgy néztem ki, mint az a kis szőkenő-sofőr, aki nekemjött az átjárón a BMW-jével (mi szőkenők egymásközt), és szerencsém volt a bundás dzsekimmel, hogy nem történt különösebb bajom, vagy ki tudja mivel volt szerencsém? Szóval próbáltam elmakogni reszketeg hangon a blueskirálynak, a nagy Ítélőbírónak, hogy nekem az ő zenéje első hallásra olyan volt, mint egy reveláció, azt se tudom miket hordtam ott össze neki transzban és önkívületi állapotban, miközben ő fapofával nézett le rám onnan fentről, mint egy kis hangyára, hogy tapossam el, ne tapossam, és csak annyit mondott nagy flegmán: “Hol vannak a kérdések?!” Elmeséltem ezt este Teri-legjobb-barátnőmnek messengeren, elkezdett röhögni, hogy te nem tudtad, a youtube televan ilyen videókkal, hogy bőgeti le Földes az újságírókat! A fene a pofáját! – mondta ő, mert mindig meg akar védeni a csupacsőszvilágtól, engem a kis védtelen kölyköt, akinek felnőtt-torkát a bánat fojtogatja, általában. De nem mindig :))

Azóta még több Hobót hallgatok, és még több József Attilát olvasok, és korán kelek, még akkor is, ha messze még a hajnal, és számomra mindenben, amit Hobó nyújt, ott a nagybetűs Dübörgés: Faludyban, Viszockijban, Villonban, József Attila… az már egyértemű. Zenei szerkesztő kollégám megkért, hogy írjam meg az ominózus interjúmat, és utólag láttam, hogy egy részt szándékosan kihagyott, a legfontosabbat, azt, amikor Hobó kijelenti, hogy a blues haldoklik, senkinek nem kell ma már. Kérdem, miért. “Miért, miért, hát azt nem Hobó dönti el, hogy meddig éljen a blues! Nem kell a zseniknek se mindent elhinni!” Mintha egy nagy kő esett volna le a szívemről. És most a Jumanji nevű film jut eszembe, amit Blanka lányommal hatszor néztünk végig, és ha most azonnal odatennétek, megint végignéznénk egyszusszra, ezt garantálom, és amiben szintén ott a dübörgés, kedvenc színészem Robin Williams, lehet pont ezt nem bírta elviselni. (Elgyötört arca nagyapóra emlékeztet, aki szintén… ismeritek a történetet.) A blues és a rock örök és halhatatlan, ott dübörög a mélyben, még akkor is, ha csak azok érzik, akiknek van rá receptoruk, és arra (is) rímel, hogy “tűzoltó leszek s katona, … vagy hős, aki a kardját ki se rántja” Azóta új rádiónál dolgozom, és új városban élek, és itt Vásárhelyen is járt már Hobó, de a József Attila estjére nem mertem elmenni… Féltem, hogy szétpattan a szívem a halmozott lüktetéstől, dübörgéstől és kvamtumságtól. Habár egy meleg barátom azt szokta mondani, hogy a nők  (és az anyák) mindent kibírnak! Ő csak tudja….