Monthly Archives: December 2017

Halál-lomizás – akarom én ezt?

Halál-lomtalanítás – „Úgy gyűjtjük a lomokat, mintha nem lenne holnap, és nem gondolunk bele abba, hogy egyszer tényleg nem lesz, a felhalmozott tárgyaink pedig itt maradnak a szeretteinkre, akiknek ezzel óriási terhet teszünk a vállára. De miért is nem kezdjük el a rendrakást, amíg élünk? Ismerjék meg a legújabb lomtalanítási trendet, amely csak elsőre morbid, valójában felszabadító”. Erre a trendre tudósítónk hívta fel a figyelmet, és nekem nem is annyira morbidnak tűnt, habár sokan ezzel kezdik a mentegetőzést, hanem hallgatva a tengeren túli rádiótudósítónk érvelését, első gondolatom az volt, hogy miféle merénylet ez már megint az idős emberek ellen? Hogy az idős embereknek már annyi örömük se legyen, hogy az emlékeiket babusgathassák? Aztán, ha lehet, a kidobott, lomnak titulált, de számukra talán relikviaszámba menő tárgyakkal együtt (amelyektől nehéz szívvel válnak meg), ők maguk is minél hamarabb eltávozzanak! Lehet azért bőszültem így fel, mert én is idősnek kezdem már érezni magam, sok mindent zokon veszek (ebből tudom, hogy öregszem :)), és felébredt bennem a harcos, jogvédő zsurnaliszta! Aztán rádöbbentem, hogy sokszor fordul meg a fejemben, amikor a dolgaimat rakosgatom, rendezgetem, hogy ezeket majd Blanka lányom egytől-egyig gondolkodás és szemrebbenés nélkül kivágja majd a szemétbe. Legalább nem olvassa el a sok füzetet, amiket a sok zagyvasággal teleírtam, mert ha elolvasná, az még rosszabb lenne. De akkor is bánt valahogy a megsemmisülésre ítélt minden. Minden, ami a serdülőkoromat jelenti, ami az életem különböző szakaszait képviseli. Habár tudom, hogy vannak személyes dolgok és főleg levelek, amelyek jobb, ha a kukában landolnak, mintsem, hogy valaki csáncsogjon és szórakozzon rajtuk.

20171216_182207

Amikor ideköltöztünk, az ittfelejtett padládában egy csomó megfakult fényképet találtunk, én persze ma is őrzőm őket, nem dobom ki, tisztelem az előző lakó emlékét. De voltak szerelmes levelek is a fotók között, megtudtam, hogy itt élt, ebben a lakásban, a nyolcvanas évek végéig, egy sérült nő, aki soha nem ment férjhez, de levelezett valakivel, aki a kornak megfelelően, levélben udvarolt neki. „Tudatom veled, hogy jól vagyok, amihez hasonlót neked is kívánok! Megkaptam a hozzám küldött kedves soraidat, és ezekből mindent megértettem. Én nem azt akartam írni, hogy rossznak tartalak és hűvösnek, én még senkinek sem mondtam azt, hogy rossz!”. Ez olyan megható. Ti nem találjátok annak? 🙂

20171216_182520

Lacihoz gyakran kerülnek be a pusztulás veszélyével fenyegetett, utolsó percben megmentett magánkönyvtárak, és a poros könyvekben felejtett régi levelek. Kiderül, hogy az  elhúnyt édesanya alkoholista volt, és a külföldön élő fia aggódott érte, megdorgálta, próbált a lelkére beszélni „a messzi távolból” De nemcsak az antikváriumban szembesülsz ilyen érzelmi töltettel terhes „tárgyi bizonyítékokkal”. Ott van a német bútor-turi, a kedvencem, ahova kikapcsolódni és kutakodni járok, ahol régi fényképkereteket lehet potom áron vásárolni, legtöbbször fotóval együtt. És akkor mindig elszomorodom, hogy ezeket a nyugati, Y generációs gyerekeket egyáltalán nem érdeklik már a szüleik, nagyszüleik bekeretezett fotói, még akkor sem, ha ők is szerepelnek a képen, mondjuk tízévesen? A megfakult berendezési tárgyakkal együtt, kidobják a családi albumot is! Persze, ha azt vesszük, hogy egyesek szerint már csak hatszáz éve van hátra az emberiségnek, akkor egyáltalán miért is őriznénk meg valamit az utókornak? Semmi értelme! Ha lehet, a könyveket is égessük el már most, mint abban a régi Ray Bradbury sci-fi könyvben, aminek csak a filmjes változatát láttam, aminek a neve 451 Fahrenheit volt. (Jobb, ha már most mindenről múltidőben beszélünk :)) A tudományos fantasztikus irodalom sokszor előrevetíti a jövőt. Jules Verne, de lehet még Spielberg is tudott, tud valamit. Azt mondják kölcsönösen inspirálódnak egymástól a rendezők, a tudósok, és a kutatómérnökök . Ja, megírtad ezt, megrendezted? Próbáljuk ki, meg lehet csinálni a valóságban? És több mint valószínű, hogy megvalósítható az ötlet!

Említettem, hogy párommal pár magánkönyvtárat már megmentettünk az enyészettől az antikváriumnak köszönhetően. Meghal a néni, s a külföldön élő családja úgyis kidobna mindent, a köteteket is beleértve, és akkor felhív egy jószomszéd vagy rokon, jelzi az esetet, és akkor Laci, mint a szelleműző, kiszáll a kis tragacs Opeljével, és felpakolja az egész könyvállományt a csomagtartóba, ha befér. De lehet kétszer is kell fordulnia. Ez a leggyakoribb forgatókönyv. Aztán, ahogy a halál-lomizós cikkben is bennevan, a lomok nálunk csak gyűlnek-gyűlnek, itthon, az üzletben, mindenütt, már egy nagy lomhalmaz a teraszunk, a nappalink, a konyhánk, a hálószobánk, az egész házunk (Blanka szerint), és a saját bőrömön tapasztalom, és igazat kell adnom a halál-lomizás megfogalmazóinak, hogy nagy teher ez, diszkomfortot okoz, megnöveli a stressz és a hajszoltság érzetét. Elsősorban azért, mert tizenötkönyvet próbálok olvasni egyszerre, és rájövök, hogy nincs rá időm.

20171216_182547

De saját lomjaim is vannak, filléres emlékeim, Bródy János ma arról kéne dalt írjon, hogyan szabadul meg tőlük, mert már „nem is olyan drágák neki”…. Van 1968-as táncdalfesztivál műsorfüzetem, szavazási kuponnal, amit a nálam jópár évvel idősebb unokabátyám annak idején nem küldött be, megvan az anyám orosz tankönyve, egy betüt nem tudok kiolvasni, de hátha egyszer majd ráveszem magam, és oroszul kezdek el tanulni, a nagy orosz írók iránti tiszteletből, vannak féltve őrzött szerelmes leveleim, nekem is (haha), naplójegyzetem minden szerelmi történetemről, kielemezve a legkisebb részletekig, sőt vonatjegyeim is vannak, egy például 1986 szeptember 28-diki dátummal, amikor a nagy szerelmemmel Somlyóra utaztam, a hátulját teleírtam a párbeszédünk fontos részleteivel, metrojegyem Budapestről, ugyancsak életem rövid, de annál fontosabb időszakából, villamosjegyem még nyugatabbi kisvárosból, amit akkor nekem ajándékba vettek, és majdnem 5 eurót adtak érte! Értékes gesztus, de még értékesebb az érzelmi töltete!

A halál-takarítás hívei, a skandináv életvezetési bölcsességet vallók, azt ajánlják az időseknek, hogy amit sajnálnak kidobni, lásd a fentieket, azt tegyék be egy dobozba, ragasszák le, és írják rá nagy fekete betükkel: KIDOBANDÓ! És az utódok tudni fogják a kellő pillanatban, mit kell ezzel tenniük. Szerintem anélkül is tudják! A bútorturi sok mindenre rávilágít, sajnos. Értem én mi a lényege ennek, megbarátkozni azzal a tudattal, hogy az életünk véget ér, és azzal is, hogy az utódainknak nincs már szüksége azokra a tárgyi emlékekre, amelyeket mi rájuk akarunk testálni. (Ez a halál-lomizás elméletének megismerése előtt is mindig megszorongatta a torkom, valahányszor Blanka Ausztriából hazalátogatott!)

20171216_182225

Igen, elismerem, ahogy az elmében is szükség van olykor nagytakarításra és felejtésre (egy biológus barátomtól tudom, hogy az agynak a leghasznosabb tulajdonsága az, hogy képes felejteni, másképp megőrülnénk, ha minden apróságot elraktároznánk a fejünkben), úgy az életünk is néha nagyon rászorul erre, de akkor se pont az időseknek beszéljük be, hogy szabaduljanak meg egy életen át őrzött kedves emlékeiktől, vagy akkor párhuzamosan próbáljuk rábeszélni a fiatalokat is, hogy ők is lomtalanítsanak! Kevesebb dolguk lesz majd öregkorukban! Habár nekik ezzel nem lesz gondjuk, hiszen minden fényképüket a telefonjukban tárolnak, ha elveszett, elromlott, és a laptop is leégett, oda az összes kép. De sebaj, holnap majd úgyis csinálnak még százat, újat! És már amúgy se kíváncsiak arra, hogy két évvel ezelőtt hogy néztek ki, vagy történetesen kivel jártak a strandra?

De velem mi lesz, aki még a Margit néni szerelmes leveleit is gondosan őrizgetem?

20171216_182419

A kereskedőszellem és a keleti pasik

Annyi minden történt velem két nap alatt, hogy nem is tudom, hogy foglaljam össze röviden. De lehet, hogy nem is történt semmi különös, csak én éltem meg nagy élménynek az eseményeket. Elkezdődött a karácsonyi láz itt is, Vásárhelyen, én inkább a Maros Mall-beliről tudok beszámolni, a szervező ki is javított, hogy ez a Mikulásvásár egyelőre, jövő héten folytatódik a karácsonyi vásárral a Promenádában. Sok ismerős arc: a mézes néni, az illatos-szappanos nő, a bizsus bácsi, féldrágakövek, báklává, házicsoki, régiségkereskedő(k), bőrdíszművesfiú és könyvesek. Mi megint a MoneyGram kirendeltség mellett kaptunk helyet, a Schindler cég gyártotta mozgólépcső aljában. A liftet nem tudom ki gyártotta, de egy hónapja el van romolva, tájékoztat a MoneyGram-os hölgy, aki történetesen kolleganőm volt az egyetemen. Sovány, mint egy gebe, azt mondja két kamaszfia van, reggeltől estig robotol, pisilni sincs ideje, kell a pénz.

A pénzváltó-pénzküldő cégnél ilyenkor még nagyobb a sorbanállás, mint máskor, küldik haza az ünnepekre a külföldön dolgozó szülők a családnak a lóvét. Odajön egy copfos, rokolyás kislány a standunkhoz, hogy ez mi? Mondom intelligens gyurma. És ez mit tud? Hát pattan, világít a sötétben, vonzza a mágnest, soroltam, amit a doboz hátulján írt, közben azon tűnődtem hogy ez a gyerek vajon hallott-e a mágnesről? És mennyibe kerül? – kérdi végül. Hát mondom, most itt árleszállítással kb 60. Rámnéz az okos kis szemével, és nagy megfontoltan, komolyan, mint egy felnőtt, rávágja: Ez nem éri meg azt a pénzt! És visszamegy, mint aki jól végezte dolgát, a sorbanálló, suhogó aranyszálas, selyemszoknyás anyukájához. Tátva maradt a szám, ugyanakkor elismeréssel és csodálattal néztem utána, micsoda ősi keleti kereskedőszellem bújt meg ebben a kis barna fejecskében. A mifajtánk, a kaukázusi, elkezdett volna toporzékolni, ahogy én tettem annak idején Váradon egy kirakat előtt, hogy nekem ez a tréning kell, de kell, és a CEC-ből kellett kivegyék a szüleim azt a pénzt, hogy megvásárolhassák a drága tréningkosztümöt, amit egy hónap múlva sikerült kiégetnem, mert az iskolában nekidőltem a kályhának.

24946339_10215104134547149_182864875_o

Felváltva őriztük a standot, miután Laci felváltott, meglátogattam a többi árust. Volt egy régiségkereskedő, akitől rengeteg újdonságot hallottam. Persze ő is kaukázusi, és rá kellett jönnöm, hogy a kereskedőszellem nem feltétlenül fajfüggő, vagy lehet, hogy meg lehet tanulni, csak nekem nem sikerül. Megmutatta a szidefes marokkói ékszerdobozait, az elefántcsont nyakékeket, a csiszolt korall karkötőt. Mindent kézbevehettem, megszagolhattam, tanulmányozhattam. Mindennek persze horibilis ára volt, elsőre. Aztán én is elkezdtem kérdezgetni, mint a roma kislány: Honnan tudom én, hogy ez elefántcsont? Vagy hogy az marokkói doboz? Aztán a korallt hogy lehet ilyen gömb alakúra csiszolni? Mondta, hogy olyan a gép, mint egy mosógép belseje, beleteszik a korallt sok-sok éles homokszemmel, és az lecsiszolja, ahogy forgatja körbe-körbe. Lehet így van, elfogadtam a magyarázatát, és tovább faggattam, valamit mondott a szidefről, hogy csak Marokkóban csinálnak ilyen berakásokat, intarziát, én közben mind morzsolgattam az úgynevezett korall karkötőt a kezemben, mint egy rózsafűzért. Egyszercsak rámszól: Adjon tíz lejt és a magáé! De hát nem 150 lej volt eredetileg? Látom nagyon megtetszett magának, adjon tíz lejt, és vigye! Én meg kaptam az alkalmon, elvittem, pedig nem is tetszett annyira, de megfogadtam, hogy megmutatom a geológus-könyvtáros Liana barátnőmnek, csak úgy kíváncsiságból. Ha nem korall, akkor legközelebb felismerem a hamisítványt.

Én főleg azért szeretem a régit, mert hordoz magában valamit abból a letűnt korból,  bennerekedt valami a régi emberek szelleméből, ezért szeretem az antik bizsukat is. Ahogy Blanka lányom mondta kicsi korában, hogy neki olyan babát vegyek, amivel egy nagykislány már játszott. Na valami ilyesmit keresek én is. Így találtam a holtkő gyöngysorra, a kedvencemre, meg a csontnyakékre, ami meglehet, hogy tényleg elefántcsontból van. Isten őrizz, hogy még egy elefántot feláldozzanak egyetlen nyakékért is, de ha már valamikor régen feláldozták, és ha már valaki egyszer kiadott érte egy bizonyos összeget, akkor én miért ne venném meg a német bútorturiból (ahol mindent megkaphatunk, ami valamikor egy német lakásban létezett, minden lomot és csecsebecsét)? Főleg, ha csak 5 lejbe kerül. Aztán legközelebb én is árulom majd 150-ért a karácsonyi vásáron :))

24862177_10215102773873133_6678736579437544673_n

Ahogy ott Marokkóról beszéltünk eszembe jutott Tunézia, Egyiptom, az arab világ, és az, hogy én mennyire vágyom Keletre, ahol sose jártam. És eszembejutott, hogyan tanultam meg alkudozni a tunéziai árusokkal, akik el is várják, hogy alkudozz velük. This is a special prise just for you! Just for your wonderful eyes! Itt is lehet persze, meg az ócskán is, de itt nem mindig eredményes. Eszembejútott Amir, a perzsa pasi, aki 38 éves létére még egyetemista volt Kolozsváron, és a nővérei pénzelték, ezért mind a két karjára rátetováltatta a két nővére keresztnevét, és azt mesélte, azért nem szereti az iráni lányokat, mert agyonfestik magukat, szinte már-már múmiákká válnak, és te beveszed a maszlagot, bedőlsz a csábításnak, reggel viszont egy elmosódott vonású, csúnya nő mellett ébredsz. Aztán megvettem Sirin Ebadi könyvét, a Miss Iránt, aki egy emberjogi harcos, és azt olvastam benne, hogy nem is szabad fessék magukat a nők Iránban. Azt is mondta ez az Amir, hogy az édesanyja tornatanárnő, az apja katonatiszt, az utóbbi stimmelhet, de nem vagyok biztos benne, hogy az édesanyja idejében egy nő végezhetett testnevelési főiskolát. Persze Miss Irán óta is sok minden változhatott. Nemrég erről beszélgettünk Csűrös Rékával a Tündérkertben (Marosvásárhelyi Rádió, turisztikai magazin, szombat, 11 óra – ez itt a reklám helye :)).

Aztán mit ad Isten, Amirra gondolva találkozom egy igazi iránival. Itt Vásárhelyen, a Maros Mallban! Ugyancsak ékszerárus. Atyaég! Maga azt mondja, hogy perzsa, tehát iráni? Ezt nem hiszem el! És mióta él itt? 15 éve, temesvári, de nem egyetemre járt itt. Csak szimpla kereskedő. Adott névjegyet is, de azt írta rajta, hogy Eu cu lucruri frumoase. Meg akartam kérdezni tőle, hogy igaz, hogy Iránban minden második embert Amirnak hívnak, meg hogy állnak most a nők jogaival, de mindegyre visszakanyarodott a portékáihoz. Volt egy türkizszemes ezüstgyűrű, mondom ezt már láttam valahol. Feleli: biztos nála, gyakran megfordul itt a mallban. Aztán arról beszélt nekem, hogy igazi türkizt csak Iránban bányásznak, vagy termelnek ki. De létezik türkizutánzat is, honnan tudom, hogy ez nem az? Neki is volt szidefes gyűrűje, meg egy–két dolog, ami a német bútorturis cuccokra emlékeztetett. Mondom: nekem valami igazi keleti dolog kéne, és ahogy kimondom, megakad a szemem egy medálon, felvilágosít, hogy ez egy napszimbólum, ha érdekel, va fac un pret bun. Kihoz nekem egy jó árat! Ez annyira keletiesen csengett. Lefotóztam gyorsan, mondom, a férjemnek akarom megmutatni. Láttam rajta: teljes mértékben egyetért. A férj dönti el, hogy megkaphatom-e vagy sem! 🙂

Aztán visszakullogtam szomorú szívvel a „férjemhez”, legalább a fotó megvan, majd egyszer, ha kicsi agyagfigurákat kezdek el gyártani, legalább itt ez a szép, titokzatos napmodell.

Bánatomba lementem a Schindler mozgólépcsőn az alagsorba, a kínai nagyáruházba, és 35 lejért bevásároltam mai korunkbeli bóvlikat: hűtőmágnes hőmérőt, karácsonyi motivumos tálcát, kicsi tepsit egy tojásnak. Laci röhögött rajtam: mikor sütünk mi egyszerre csak egy tojást? Lefotóztam egy breast ballt is (mell-labda), mint érdekességet, és eszembejutott a hülye, ócska, köcsög- férfivicc: Pistike megkérdi: Játszhatok a nagymama mellével? Igen, Pistike, csak ne vidd messzire!

24301215_10215102771193066_5062630120890928363_n