Ma a tibeti buddhisták szerint tízmilliószoros nap van, ezért ajánlatos csak jó dolgokra koncentrálni, pozitív gondolatokat közvetíteni, és én eldöntöttem, hogy ezt is teszem! És nemcsak ma, hanem ezután mindig, még akkor is, ha drágul az energia, Laci épp most nyúlt le a Lidliben 250 lejt a számlámról (amelyre nem tudom még meddig lesz bevételem, vagy hogy mondják neki, debit-credit sose értettem ezeket, pocsék könyvelő vált volna belőlem, jó hogy nem lettem az!), és nemrég járt nálunk a helyi rendőrség, a tőszomszédság nagy ámulatára. 😎

Hallom, hogy ugat veszettül a Maci, szerencsére csak ő volt kinn az udvaron pont akkor, megyek ki, hát ott parkol a kapuban a Politia Locala feliratú autó, és két nagydarab feketeruhás hatósági ember áll a kapuban. Miért kell ezeknek is feketében járniuk, hogy még jobban elijesszék a jónépet?! Emellett még az átlagnál magasabbak is, legalább 190 centisek fejenként. Az egyik igen jóképű, még szerencse, mert legalább bizalomgerjesztő, másképp tényleg betojtam volna 😀 A szemközti újszomszéd közben fülelt, figyelt, megigazította a lobogóját a kocsibeálló tetején, úgy tett mintha fontos dolga lenne, láttam, semmiképp sem szeretne lemaradni a pikáns kis jelenetről. A vonzó, szőkés-vöröses Ashtar kapitány köszönt udvariasan, én a kapun belülről ugyanolyan udvariasan fogadtam a köszönést (semmi jóra nem számítva), aztán rátért a tárgyra: Van egy marosi rendszámú ilyen meg olyan kocsink? Mondom: igen, közben eszembejutott, hogy petri nagyanyám erre azt válaszolta volna, Hogy lenne nekem kocsim kedves, amikor még lovam sincs? De sajnos azok az idők már lejártak, én nem jöhettem most ezzel a poénnal, nekem igenlő választ kellett adnom! Hát az a helyzet, hogy van itt egy május 26-dikai parkolási büntetés. Te jó ég! Már megint parkolás! Laci fiam ne csináld már!! Megint!! Hozzak egy személyit, hogy töltse ki a papírokat! – kért meg továbbra is udvariasan, miközben látszott rajta, mennyire tudatában van a megjelenésében rejlő különleges vonzerőnek. Én meg úgy néztem ki, mint egy falusi, középkorú nénike, a mindennapi mellénykémben és az otthoni “frizurámmal”, ami már mindennek nevezhető, csak nem frizurának! Bemegyek, vagy inkább sebtében berohanok a buletinemért, és a nagy sietségben a kezemben marad a veranda új ajtajának kilincse. Mert van egy új külső (bejárati) ajtónk, most vettük az ajtó- és ablakturiból! 😊 Nem is törődtem vele, a táskámat kerestem, feltúrtam az egész házat, alig találtam meg a belémköltözött stressz miatt, nem akartam őket se várakoztatni, s mikor mennék ki, a kilincs sehol (valahova lehánytam a sietségben), s az ajtó, mit ad Isten, kilincs nélkül nem nyílik! Mi a fenét csináljak, a hálószoba ablakán nem ugorhatok ki ezúttal, mit fognak szólni, hogy fog az kinézni? Még azt fogják feltételezni rólam, hogy én is képes vagyok törvénytelenségre, slendriánságokra! Hát inkább a nappali hátsó ablakán másztam ki, szerencsére még kiférek rajta. S úgy mentem előre nagy magabiztosan, úgy tettem, mintha hátul is lenne egy kijáratunk. 🤣

A társa, a kevésbé vonzó, elvette a személyimet, és odaadta a filmsztár kollegájának, hogy töltse ki a zöldpapírt, most már tudtam, hogy ez egy jegyzőkönyv, basszus! Kérdem, és most mi fog történni? Soha nem jöttek rendőrautóval egy parkolási birság miatt? Minden megfordult a fejemben, ezer lejtől kezdődően. 😀 Azt mondja, semmi, csak a posta már nem akarja kézbesíteni a büntetéseket, ők kell személyesen kivigyék minden törvénysértőnek, képzeljem el, 2000 büntetést róttak ki a városban, azt amíg kikézbesítik, elkopik a kocsijuk gumija! Nagyon közvetlen volt, egy zömök pasas, nem olyan megnyerő, mint a másik, de legalább kedves. A Maci csúnyán ugatta, a beszédes rendőr megjegyezte, hogy milyen agresszív kutyám van, próbáltam védeni a kishamist, de aztán amikor a kerítésen keresztül meg akarta simogatni, jobbnak láttam elzavarni onnan a kis sunyi házőrzőmet. A Mágikus Kiskakasra is épp akkor jött rá a kukorékolás, felugrott a virágoskert kerítésére onnan produkálta magát, a hatósági szerv előtt szerepelni akart, mindenáron. Aztán meg a rendes, utcai kerítésre ugrott át, alig tudtam lehajtani onnan, majdnem kirepült az utcára. De a beszélgetőpartnerem, a kevésbé vonzó rendőr, megdicsérte, milyen jó, kakaskukorékolást hallgatni, ő is szeretné! Nem rossz lehet itt élni, jegyezte meg, szép házak vannak, csak keskeny az utca, és sok a roma! Hát mondom, ők alrébb laknak, engem nem zavarnak.

Végzett a vonzó is közben a jegyzőkönyvvel, hozta a buletinem, és kért, hogy írjak alá, két helyen. Kérdem tőle is: és most mi történik? Hát semmit különös! Két héten belül fizessük ki, akkor csak 100 lej, ha pedig kifizettük volna akkor nap, akkor csak 25 lej lett volna! Késő bánat! Gondoltam magamban, Laci a mindenit! Az istenfáját! De mivel tízmilliószoros nap van, vissza is szívtam azonnal a csúnya gondolatokat. És meg szerettem volna jegyezni a két feketeruhás rendőrnek (olyan rohamrendőrös kinézetük volt abban a tisztafekete szerelésben), hogy milyen blamázs ez most nekünk, nekem főleg! azt hiszik a szomszédok, hogy ki tudja mit követtünk el! De jobbnak láttam ezt is visszaszívni, bármit is követsz el, ami kihágás, az szégyenteljes, és a megszégyenítés kijár neked! – válaszolták volna, ha megjegyeztem volna 😐 De ehelyett kedélyesen elváltunk, elbúcsúztunk egymástól, és ők folytatták útjukat, hogy más feleségekre is jól ráijesszenek!

U.I: Az ajtót befelé menet kívülről már ki tudtam nyitni, mert a külső kilincs természetesen a helyén maradt! 😁

Őszi pihenőszabadságom utolsó napja. Eldöntöttem, nem olvasok híreket, nem fészbukolok, kihasználom minden-mentesen ezt az utolsó napot. Tegnap a Maros-parti séta alatt (miközben jól esett, de nagyon jólesett, mert csak magunk voltunk, mi ketten és a három kutya (elhoztuk az anyósom fiatal Neóját is)) kitaláltam, hogy indítok egy sorozatot Egy falusi lány a fővárosban címmel. Ma reggel fel is hívtam anyámat, hogy gondolkozzon az ötleten, s amikor a címet felvetettem, nagyon megörült, de jó! Akkor nem is fogják tudni, hogy rólam van szó! Hát persze hogy nem, nyugtattam meg. Csak azok, akik ezt a blogbejegyzést történetesen elolvassák 😀

A marosi séta előtt kitakarítottam a sáncot, és kitaláltam azt is, hogy a kapával felvakart földet a kiskertbe teszem, a frissen elültetett nárcisz és tulipán hagymákat takarom be vele, jó kis komposzt lesz. Ez eddig hogy nem jutott eszembe? Minden új ötletnek annyira örülök! Mint ahogy annak is, hogy 8 év után, végre! meegoldottam a Laci benti cigizésének problémáját: felszereltünk a kanapé fölé, a plafonra, egy ventilátort, nem túl nagy, kb. akkora, mint amilyent a mosdóba szoktak szerelni, de legalább megnyugodtam, hogy most már tiszta lesz a levegő. 😀 Frászt! a reggel, amikor kijöttem, megint éreztem a nappaliban azt a füstös-sörös kocsmaszagot. Igaz, hogy én kell figyelmeztessem minden alkalommal, amikor kedves párom rágyújt, hogy bekapcsolnád lécci a ventilátort a fejed fölött? És a négylábúak bundái lefekvéskor változatlanul ugyanolyan cigiszagúak…🙄

Múlt vasárnap voltunk az ószeren, ócskán pardon! Mindig ószernek mondom, kolozsvári beidegződés, ahogy a Kövesdombot is mindig Kerekdombként emlegetem. Erről már asszem sose fogok leszokni! A bolhapiacnak régebben az volt a lényege, hogy az ember elment portyázni és alkudozni, így azzal a “milyenjóvásártcsináltam” boldog tudattal tért haza, amit mindannyian ismerünk, még akkor is, ha egy csomó használhatatlan kacatot, bóvlit összevásárolt! Mára már ez is megváltozott, mert az árusok között nemigazán találni olyat, aki hajlandó egy szikrányit is engedni az árból! Pedig egy jó alkudozás minden pénzt megér, és ezt csak a vérbeli kereskedő tudja! Tunéziában, Egyiptomban és mindenütt az arab világban, lenézik azt a vásárlót, aki nem próbálja lealkudni az árut. Azzal pedig, hogy engedményt teszel a vevőnek, már meg is nyerted! Pszichológia az egész (elküldeném ezeket, innen a vásárhelyi Ócskáról, egy gyorstalpaló keleti tanfolyamra! 😀), viszont akinek a vérében van, az hű marad a régi hagyományhoz. És nekem szerencsém volt találkozni múlt vasárnap, a piac forgatagában, ezzel az emberrel!

Előbb egy terebélyes cigányasszonytól akartam megvenni egy szép falitányért. Na nem hollóházit, olyan itt már nincsen, azt csak a szuvenír- meg kézművesboltokban lehet kapni, mint antik darabot, 60 lejért vagy akár egy százasért, ha nagyon jó állapotban van. Ez, amiről beszélek, egy érdekesen, rikitóan színezett, gondolom Németországból származó kerámia volt, mert most minden onnan származik, a second hand bútorral együtt, a kiürített lakásokból. Kérdem 15-ért ideadja, a nő közelebb se jön, csak hátulról, a székjéről mérgesen rámripakodik: Ha azt mondtam 20, akkor 20! Na akkor tartsa meg magának!, s továbbálltam, annyit nem ér meg nekem! Még a mellettem bámészkodó pasi is megcsóválta a fejét, s elcsodálkozott a durva hangnemen: Ez van, nem adja csak húszért! Mit tehetünk?!😕

Végig szoktunk menni minden soron, utoljára hagyjuk a hátsó kerítés mellettit. Kellett nekem idejönni! – Nagyon jól tette, hogy idejött, naccsága! Hát hogyne esne jól az emberfiának (vagy lányának), ha így beszélnek vele? A szép szó mindennél többet ér! Még akkor is, ha csak érdekből mondják, beveszed, és jól ráfizetsz a végén! A szépszónak ereje van, pozitív energiája, nem számít az se, ha nem őszinte! Ahogy a vízzel való kísérlet is kimutatta, egy japán fényképész csinálta meg, hogy az egyik pohár vizet szidta egy hétig, ezután a mikroszkóp alatt csúnya mintázatot mutatott, a másik pohár vizet pedig dicsérte, szeretgette, szép szavakkal dédelgette, ezután pedig gyönyörű kristályformák jöttek létre benne. (Vagy ő csak fotózott? Mindegy, valaki megcsinálta, ő viszont csodás vízmolekula fotóival lett híres.) Így van ez az öregekkel is, akik annyira hiperérzékenyek! Nem is hinnénk, hogy szeretetteljes gondoskodásunk csodákra képes, ha pedig érzik, hogy terhünkre vannak, akkor mind jobban és jobban legyengülnek. Persze, egy idő után a leépülési folyamat visszafordíthatatlan, de szeretettel nagyon sokat tehetünk ennek késleltetése érdekében. Az állatok is ilyenek, ha nem kapnak törődést, odaadást, képesek halálosan megbetegedni. Most látom, könyvet is írt a japán fotós, Masaru Emoto, A víz üzenetei címmel. Laci beszerzi nektek előnyös áron! (Megint becsúszott egy kis burkolt reklám, nem tehetek róla, nem tudom megállni 😀)

De meséljem már el az élményem! Szerettem volna minden szót megjegyezni a párbeszédünkből, de sajnos már csak töredékesen emlékszem, hogy mennyiért akarta adni, és mennyit sikerült lealkudnom végül az árakból. Amikor odaértem az utolsó sor standhoz, megpillantottam egy indiai zománcozott kisebb tálat, amilyennek a nagyobb párja nekem már rég megvan. Kérdem a köpcös, sötétbőrű pasastól – Ezt mennyibe? 30 lej! – jön a határozott válasz. Csak úgy, odavetettem, hogy én ennek a kétszer ekkora társát 35-ért vettem egy bútorturiban! Eladni tudni kell, naccsága! Erre elkacagtam magam. Rögtön felfogta, hogy potenciális vevő vagyok: Mennyit ad érte? Mire én: Hááát, nem is tudom, hogy kell-e nekem egyáltalán, de 20-at adok érte, indiai! – na ezt nem kellett volna, gondoltam, de biztos tisztában van ő is vele, hogy honnan származik, ha 30-at akar rajta keresni. Előre is jött rögtön az asztala mögül, nem mint a terebélyes fehérnép, aki a székéhez cövekelve kiabált a kérdezősködőknek, hogy nem ennyi, meg nem annyi!

Az emberem nem akart engedni az árból, erre megláttam egy réz lámpaszerkezetet, mondom, a kettőt megveszem 30-ért. De még így se volt jó neki, 40-et kért a kettőért. Mivel szeretem a rezet minden formában, mondom: Üsse kő, legyen, maga aztán jól átver itt engem! Most már ő derült rajtam, és ajándékba adott egy fonott karkötőt, hogy kárpótoljon! Tetszett neki, hogy én tudatában vagyok, és gyanítom, hogy az ő tiszta nyeresége nem elhanyagolható. Ahogy az alku megvolt, gyorsan előkerített egy rejtekhelyről egy art deco görög tányért (fenti képen látható, akkor még nem tudtam, hogy az, de sejtettem, hogy különleges): Nézze ezt a falitányért! Nézze meg ezt a mestermunkát! Megnéztem, és el voltam ragadtatva, de próbáltam most már leplezni, habár kevés eséllyel, mert az igazi kereskedőszem mindent észrevesz! Tudta, hogy nekem meg kell mutatnia a kincseit, mint ahogy valószínűleg az ősei tették egykor a vásáros sátorban, vagy még régebben, a bazárban, és ahogy az most is történni szokott Isztambulban vagy Iránban. Nagyon tetszett nekem a zöldes-vajszínű-barnás-szürkés zománcozott tányér, biztos megvan száz éves, gondoltam. És ha nem volt szem előtt, az csakis azt jelentheti, tényleg ő is nagyra értékeli. Mennyit ad ezért? – már direktbe tette fel a kérdést, fel sem merült benne, hogy nem veszem meg. 😎 Nem emlékszem, kezdetben mennyit ígértem, talán csak húszat, taktikából. De a vége az lett, hogy az is átvándorolt a tulajdonomba, és megintcsak ő járt jól.

Aztán előkerült egy zsebóra, 100 lejt kért érte, mondom, ne vicceljen, erre még ráköltök 100-at az órásnál! De azt már tényleg nem akartam, azt ígértem, majd jövő vasárnap kijövök, a fizetésnap után, és megveszem akkor. De a vérbeli kereskedő tudja ám, hogy nincs jövő vasárnap, mindig csak a most van, csak az számít! A jelenre kell koncentrálni, mert a holnapi nyereség kérdéses. El is indultam a hátsó kijárat felé, ott volt az asztala pont a kapu mellett, utánamjött, mondjam na, mennyit adok érte? Próbáltam megértetni vele: Amiért én régiségeket vásárolok, ne higyje, hogy van pénzem, én szegényasszony vagyok, nem kell engem naccságázni, és még mézet is kell vennem! Fogja az órát, kibontja, előszed egy kést! Ne féljen, drága! Mondom: Nem félek én, csak a Jóistentől! Egyetértett velem: Na az a beszíd! Megkaparta a késsel az óra belsejét, mármint a rácsukható részét, hogy lássam, valódi ezüst, és mutatta a fémjelzéseket is, amiket sajnos nem ismertem. Gondoltam, most buktam le, itt van egy hozzáértő, aki engem is annak néz! Fájó szívvel, de csak tovább akartam állni, mert szentül elhatároztam, csak akkor veszem meg, ha 70-ért ideadja. Mert a fejemben már megszületett az ár! – és ezt ő is nagyon jól tudta! Petri nagyapámnak volt egy hasonló zsebórája, azt hiszem, a háborúban kapta emlékbe egy magyarországi sorstársától. Gyerek voltam, amikor mesélte, és nem figyeltem oda, mert akkor, szégyenszemre, nem érdekeltek a régi dolgok. Egy korábbi blogomban elmesélem, hogy sérült meg a fronton, a kolozsvári Feleki tetőn, az első napon, az első félórában, és utána 11 hónapon keresztül vitték magukkal a visszavonuló németek, Pilsben kötött ki. Naplót vezetett, ennek a naplónak maradt fenn egy töredéke, kb a fele, mert a visszafelé útjáról már nem ír. Vagy lehet abbahagyta a naplóírást, nem tudni. Nagy dolog egy négyosztályos embertől, hogy lejegyezze a történéseket. Itt újra lehet olvasni! Milyen érdekes: most én is abban élem ki a szenvedélyem, hogy egyfolytában jegyzetelek, így vezetem le a feszültséget, nemcsak itt a blogon, hanem, képzeljétek el, este, majdnem minden este, mintha elmesélném a velem történteket egy láthatatlan barátnak. Így zárom le a napot, és már annyira megszoktam, hogy teljesen természetes számomra egy élettelen füzetnek mesélni. De azt tartják az ezoterikusok, hogy mindennek van energiája, rezgése, minden anyag él, aztán ha megtöltöm tartalommal, ez méginkább érvényes lesz kis spirálos jegyzetfüzetemre! A végén igazi barinőt (vagy barit 😏) tisztelhetek benne, amit mindig Laci szokott pótolni egy újjal, ha betelik. 😍 Minthogy meghallgasson minden este, inkább kéretlenül is beszerni időben, érthető, nem?

Szóval ez a nagyapóm órája nincs már meg nekem, és ezért váltam volna meg fájó szívvel a cigányárus Vigilant márkájú, antik zsebórájától. De utánamjött, én még mindig álltam a sarat, eltávolodtam kicsit, utánamkiáltott, mutatta a hét ujját felemelve, hogy jó lesz a 70. Megfogott, horogra akadtam! Visszamentem, és akkor tört fel belőlem a sóhaj: Kellett nekem idejönni! Épp csak annyi pénzem maradt, hogy egy mentás mézet a főbejáratnál megvehettem. És ott, a mézesnél, fontos a pontos pénz, mert azt ugyebár nem lehet lealkudni! 😀

Úgy jöttem el az ócskáról, mintha egy hadjáratot nyertem volna meg! Felért egy külföldi utazással…

Őszi pihenőszabim első napja, hétfő. Csodás nap volt ez a mai, reggel a szokásos időben felkeltem, megetettem-itattam a jószágot, odapakoltam egy mosást, kitisztítottam a kisebbik virágoskertet a száraz levelektől, kioperáltam a sánc széléről egy parányi juharcsemetét, és elültettem egy virágcserépbe. Ha megmarad, bonzáj lesz belőle. 😊Beszéltem anyámmal telefonon, aztán a lányommal messengeren, és kikerestem magamnak a youtube-on egy jó kis videót a kvantumfizika rejtélyes világáról. Közben jegyzeteltem, mint az iskolában. Van, aki örök iskolás marad, egyszóval infantilis. Én már rég rájöttem, hogy suli nélkül nem bírok élni, ezért mesteriztem 2001-ben, nem mintha szükségem lett volna feltétlenül a tanulmányaim kiegészítésére, hanem mert még egy kisideig szívni akartam a kolozsvári műegyetem savanyú, tehnofrig*-es levegőjét. Imádtam azt a szagot, mint ahogy mai napig imádom a kétütemű motorból kipufogó gázt, mert a régi családi csónakos-motoros kirándulásainkra emlékeztet, amikor Kalotaszegre, Petribe utaztunk a fura kis járgányon, és a Meszesen megálltunk piknikezni. Jó lassan haladhattunk, ha szükség volt erre a köztes pihenőre, hisz az út a Szilágyságból, Újlakról össz-vissz nem több, mint száz kilóméter. Nálam az aromaterápia csodákat szokott tenni. Most pl. levendulapálcika füstölög itt mellettem. Ez nem emlékeztet semmire, legfeljebb az 5 éves levendulatövemre, amelyik szépen elterebélyesedett itt a kerítés közelében. Anyúmnak is vásároltam egyet, nem ültette ki, elszáradt. De mérges voltam rá!!

Délben megettem a tegnapi káposztalevesem, kukoricát szórtam a majorságnak, megsétáltattam a cicákat az udvaron, ami úgy történik, hogy a Kicsicica minden lépését követem, ha felmászik az egyik meggyfára, akkor kicsit pihenek, de közben szemmel tartom. Amint leugrik onnan, ismét lesem, mert ha egy másodpercre is szem elől veszítem, azonnal teleportálódik ki tudja hova, és onnan csak nagy későre bújik elő, amit érthető módon, az idegrendszerem védelme érdekében, nagyonis el akarok kerülni. Annak ellenére, hogy majdnem minden búvóhelyét ismerem már, és a levelek is lehullanak lassan, egy macska játszi könnyedséggel láthatatlanná tud válni az udvaron, ezt csak az érti meg, aki keresett már életében rejtőzködő cicát! Viszont a Pici (Pinduri), a rangidős, tényleg szublimálódik, vagy ki tudja, megtanulta a falon való átkelést, mert többször előfordult már, hogy városba induláskor direkt leellenőriztem kétszer is, hogy nem maradt-e véletlenül kinn az előszobában, jól emlékszem, hogy aludt a konyhában, a kosarában, mégis amikor hazaértünk, nemhogy az előszobában nem volt, hanem hátulról, a hátsó udvarról jött elő, és hizelegve a lábamhoz dörgölőzött, amikor próbáltam kifaggatni, hogy ez a performansz megint, hogy sikerült neki? Laci persze ezt sose hiszi el nekem, mindig legyint, hogy kihagy a memóriám! Szerinte egyszerűen kinnfelejtem. Ha kinn hagynám, csak emlékeznék rá, mert ilyet sose tennék!

Apropó az állatok világnapja, Assisi Szent Ferenc napja, aki hogy figyelmeztessen 😀, hétfőn a Facebook-ot is leállította és minden programot, ami alatta fut, nem ment estefelé se a messenger, se a wacak, de még az insta se. Úgy jöttem rá, hogy meg akartam osztani a történetemben ezt az óriás őzlábot, a zsákmányomat, amit a kutyákkal való rohangálás közben sikerült “elejtenem”. Nem szoktam minden este sétálni velük, kétszer-háromszor hétközben, egy-egy nap kihagyással (aztán hétvégén, szombaton, vasárnap a szokásos Maros-party), de Ferenc napján, ezen a különleges napon (hiába esett hétfőre, és azelőtt nap nagyséta volt), – amikor visszafogtam magam, és a közösségi oldalon se osztottam meg semmi állatit -, úgy gondoltam, kijár nekik egy hosszabb kirándulás, ha már nem menthetem meg a világ összes kutyáját, macskáját, madarát, legalább az enyéimet tegyem boldoggá, hát nem? 😇

És most már kedd van, és most írok, pedig annyira fáj a hátam, szakadok össze. Ilyenkor tornásztatni szoktam a gerincem meg a karjaim, de most feláldozom magam az “alkotás” oltárán. Kutyaséta közben, lefelé szaladva is nagyon szokott fájni a jobb térdem, de hát mit tehetek? Ennek is van egy története, de Lacipárom nem biztos, hogy örül, ha elmesélem. 😉 Vitatkoztunk, s ő sebtében el akart rohanni itthonról, de az ajtó zárja, ahogy megrántotta, hirtelen leblokált. Így hát a hálószoba ablakon ugrott ki, én meg utána, mint egy kis utánozó majom, aztán ő beült mérgesen a kocsiba, én pedig felcsipaszkodtam a kocsi elejére, a kapotára, ahogy mi itt Erdélyben románosan mondjuk, hogy ne tudjon elmenni, itthagyni örökre, és úgy vitt, vonszolt magával a karossszérián, mint egy akciófilmben, nagyon izgalmas volt! Végül csak leállította a motort, nem volt mit tennie, másnapra kibékültünk, de nem bántam meg ezt a kis heves-megyei jelenetet, mert a saját korlátomat sikerült túllépnem, felért egy könnyebb lovastúrával. 😀 Akkor, az ugrást követően, úgy éreztem, mintha a jobb térdem kalácsa kicsúszott volna a helyéről, de nem mentem orvoshoz, vettem egy térdszorítót, s egy ideig azzal jártam, sántikáltam, még szaladtam is, mert akkoriban minden este úgymond kocogtam. Azóta a tengeren is nagyon érzem, hogy van térdem, mert valószínűleg a sósvíz és a sóslevegő felkavarja a fájós testrészeket, és remélhetőleg ilyenkor fejti ki jótékony hatását.

Szóval hétfőn nagy eseményszámba ment, hogy kb 7 órára leállt a Facebook, Insta, WatsApp, Messenger, onnan tudom, hogy 7 órára, mert másnap reggelt olvastam, de azelőtt éjjel nem vártam meg, hogy visszadják, mint az áramot, lefeküdtem fél 1 felé, s akkor még nem működött. Azelőtt, az átkosban, a Ceau papa idejében, csak az áramot tudták elvenni, petróleumlámpa mellett még mindig szuperül lehetett römizni, de most – ha akarják – megfosztanak a kedvenc játékainktól is. Most tudatosult bennem, hogy minden képet és videót le kéne tölteni valahova. Jó, a Google Fotók alkalmazás is tárolja őket, az egyelőre ment hétfőn este, de mi van, ha a gugli is leáll egy szép napon?! Lehet ez csak egy főpróba volt a mindenható közösségi oldal részéről. 😏 A konteósok már rebesgetik az internet leállítását, vagy azt, hogy Európában megszűnik a FB. Óh egek, s rajta van az összes képünk, a teljes családi album! Nem ártana kinyomtattatni a kedvenc fotóinkat! Apropó, Lacinak van egy gépe! Ez itt a reklám helye! 😁

A hugom meg van győződve, hogy a neten csak baromságok vannak, no meg összeesküvés elméletek, amelyek mind a világjárvány legyőzésén fáradozóknak tesznek keresztbe. Hogy a világhálón csakis áltudósok, hamis orvosok, hamis szakemberek ténykednek, garázdálkodnak 😀. Pedig a youtube-ról annyi mindent lehet tanulni, csak szelektálni és disztingválni kell tudni.És főleg keresgélni! Az este (szerdán) például megnéztem egy filmet, They live a címe, magyarul Elpusztíthatatlanok. Disztrópikus sci fi, Laci szerint primitív, mert még a 80-as évek elavult technikájával készült. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy aki ezt a regényt írta, amely alapján aztán John Carpenter a filmet rendezte, megintcsak egy vizionárius volt. Mert ez a világ most jött el igazán, eddig is itt volt, csak most teljesedett ki. A filmben az ellenállás mozgalom hívei kifejlesztenek egy szemüveget, amelyen keresztül látható az igazi világ, a reklámtáblákon az igazi üzenetek, és lelepleződnek az emberiség ellenségei. A könyv, amely alapján a forgatókönyvet írták, Ray Nelson 1963-ban megjelent Eight O’Clock in the morning című regénye, jó lenne beszerezni! A művet természetesen hozzáadtam a toplistámhoz: Aldous Huxley Szép új világához, meg Orwell 1984-éhez. A film zenéje pedig isteni jó blues, végigkíséri a történetet, erőteljesen jelen van, növeli a feszültséget, van egy plusz suggallata. A wiki felhívja a figyelmet pár érdekességre és pár bakira, amit a rendező a forgatás során elkövetett (aki különben zeneszerző is, és még verekedett is egy meccsen a főhőssel, aki profi pankrátor volt, Roddy Piper a neve, sajnos már nem él), ami számomra méginkább növeli a játékfilm körüli rejtélyt. Szóval a világhálón tanulni is lehet, nemcsak butúlni. Nézzetek rám, tisztára kétlábon sántikáló enciklopédia vagyok már 🤣😂🤣

Az esti sétáimnak a héten volt egy kis komikus vetülete is. Laci szokott minket felvinni kocsival a felső utcára, hogy ne kelljen átverekednünk magunkat a két házsor közötti parlagon hagyott szúrós, gazos mezőn, és elkerüljük, hogy a magvak a Maci bundájába ragadjanak (Milo drótszőrű-féleség, őt ez a veszély nem fenyegeti), és néha meg is vár, amíg mi sétálunk, ott üldögél a kormány mögött, és közben internetezik (fejleszti magát ugyebár!). Ahelyett, hogy mozogna ő is egy kicsit. 😀 S mit ad Isten? Járőröznek a szentkirályiak! Meg is áll a helyirendőrkocsi Laci mellett, s megkérdi a járőr: Maga itt mit csinál? Kedves párom gyanutlanul válaszol: Várom a feleségemet! Mire a rend őre gúnyosan elhúzza a száját: Aha, ezt mondja valaki másnak! Aki el is hiszi! A helyzet annyira röhelyes volt, hogy Laci is felfogta, s elkacagta magát. (Van a dombon egy elhagyatott ház, ott szoktak találkát adni egymásnak a szeretők, s a mi kocsink pont a domb alatt parkolt.) Végül csak sikerült megértetnie a járőrrel, tényleg engem vár, és bármilyen hihetetlen, én mentem, és nem ő, a félhomályban, aztán meg a sötétben kutyát sétáltatni az erdőszélre. Azóta már többször találkoztak, és sokmindenben egyet értettek, elpanaszolták egymásnak például, hogy milyen szemetes a mező. Mert suttyomba ide dobják az építkezési törmeléket, amit én, bevallom, időnként össze szoktam szedni, mármint onnan válogatok használható tégla- meg betondarabokat a kiskertjeim szegélyezésére. Mi van? Ez csak újrahasznosítás, és a természet mentesítése a szeméttől. Az szégyellje magát, aki odadobja! 😒

* Egy kedves blogolvasóm rávezetett, s ráébredtem, hogy a Terápia gyártól jött az a savanyú szag, a Tehnofrig kissé messzebb volt a műegyetemtől. Úgy látszik tudatalatt, ösztönösen kerülöm a gyógyszeriparral kapcsolatos bármiféle témát 😀 A Tehnofrig közben megszűnt, hűtőberendezéseket gyártott, ha jól emlékszem, a Terápia viszont ma is megvan, és az ott készült gyógyszerek forgalomban vannak.