Volt egy lány, nevezzük Emmának, 22 éves, naiv, jóhiszemű, hiszékeny, egzaltált. Persze neki minderről fogalma sem volt. Csak úgy élt a világban naivan és bizakodóan, és azt remélte, hogy valamikor ismert újságíró, netán író lesz. Ezért eldöntötte semmitől nem riad vissza, mert neki a karrier a magánéletnél is sokkal de sokkal fontosabb. Mindent ki akart próbálni, hogy ha már ír, azt ne csak a képzelet világa ihlesse. Valós, éleízű, nemmindennapi élményekre vágyott. Ezért hát csak úgy kisétált egy téli szombat estén a Fellegvárra, a Belvedere szálló környékére, mert ott olyan mesés a panoráma, ősrégi fák, sétányok, még alagút is van, és ott bármi megtörténhet. Ha pedig nem, akkor zavartalanul elmélkedhet az ember a világ nagy dolgairól.

Fagyos hideg volt, jó sok mínusz fok, de nem számított, mert a közelben lakott, albérletben, egy kis vályogházban, ami a házinéni téglaházának a toldaléka volt. Egy olyan kis tákolmány, amit kevés pénzből fel lehet húzni, aztán meg piaci áron könnyen ki lehet adni. A fűtést gázzal oldották meg, egy nagy régi, almazöld csempekályha állt a szoba sarkában, amit kissé átalakítottak, amikor bevezették a városba a földgázt. De azért hagyományos módon, gyufával kellett begyújtani, és kikapcsolni is pont úgy kellett, mint a konyhai gázkályhát. Nem húzta le a gázrózsát, amikor elment, úgysem fog sokat sétálni, csak szétnéz kicsit, végigpásztázza tekintetével ezt az óriási nagy várost idefentről, „mint birtokát a tulajdonosa”.

Már indulni készült hazafelé, mert érezte, hogy lassan átfázik, amikor a Belvedere parkolójában odahúzott mellé egy nagy piros luxusautó. Két pasi ült benne, az egyik, a kormánynál lévő, egész jóképű, a másik viszont kis zömök, félszemű, vagy inkább mondjuk úgy, hogy látássérült.

• Nem akarsz egy kicsit megmelegedni, kislány? – ezt a hozzá közelebb ülő kérdezte, a hibás szemű.
• Kösz, nem, mindjárt hazaérek.
• Dehogynem, elviszünk jó helyre, bulizni!

Milyen jó hely lehet az? – gondolta magában Emma. Akiknek ilyen szuperverdájuk van, azok csak jó helyekre járhatnak. Hát legyen, beült. Tapasztalatszerzésnek, de témának is jó, talán. Sokat nem kocsikáztak, csak a következő szállodáig. A Sportszálló előtt leparkoltak. Na gyere fel, kislány!

-De hát a buli az hol van? Itt?

-Persze, hogy itt, mindjárt jönnek a többiek is. Gyere csak! A piát már megvettük.

A felvonóban még egész távolságtartóak voltak a pasik, egyáltalán nem tolakodóak, kérdezték mivel foglalkozik, Emma lelkesen újságolta nekik nagy terveit, ami az újságírást illeti. A két idegen kissé meglepettnek tűnt, még össze is villant a tekintetük, de aztán megállt a lift, kiszálltak, két lépés jobbra, és már fordult is a kulcs a zárban.

Dehát ez egy kétagyas szoba? Hol férnek itt el a többiek? Elférünk, ne félj! Igyál egy kis konyakot! Napoleonkonyak volt, Emmának persze ez nem jelentett semmit, nem volt különösebben oda a tömény italokért, de ha más nincs, ez is megteszi. Ittak, még egy pohárral, még eggyel, aztán már a következő üvegből, a többiek meg egyre késtek, késtek… Mire Emma rájött, hogy ez átverés, nincs semmi buli, már késő volt: a nagyobb, az épszemű, hirtelen megragadta és magárarántotta, hogy a félszeműnek, a kis köpcösnek, megkönnyítse a dolgát.

Két perc alatt minden lezajlott, Emma már ott ült megsemmisülve, összekuporodva a sminkesasztalnál, és a kis köpcös, nagyvonalúan, mindegy kiengesztelésképpen, felajánlotta, hogy kitartja. Mert ő rendes, számára a nő nemcsak egy tárgy, legyen világos!

A lány undorral mérte végig (már nem félt tőlük, már nem volt miért): „kell a francnak a pénzed!” ordította, mire a félszemű fogta a Napoleonkonyakot, és hozzávágta. Nem talált, az üveg a falhoz csapódott, darabokratört, a maradék ital lefolyt a tapétán. A nagyobbik, mint aki szeretné elkerülni a balhét, gyorsan odalépett  Emmához: „Itt van 50 lej, menj, fogj egy taxit!”

A pályakezdő, kalandra már alígha vágyó lány tántorogva indult a kijárat felé, nem is tudta, hogyan szállt be a liftbe, mikor talált szabad taxit a szálloda előtt, arra sem emlékezett, hogy kifizette-e? A részletek kiestek a tudatából. Hazaérve, szobájába lépve, arcát megcsapta a forró levegő. Reszketeg kézzel nyitotta ki a csempekályha ajtaját, végtelennek tűnt az a pár másodperc, amíg sikerült elzárnia a gázrózsát. Éjfél is elmúlhatott már. Odament az ablakhoz, hogy behúzza a sötétítőt: mikor megfogta, gyorsan el is kapta a kezét: forró volt, égetett az is.

A forró függöny emléke évekig kísértette.