és persze vissza…

Nagy utazást szeretnél, de nincs rá pénzed? Parkold le a kocsit a garázsban, végy egy kvázi strapabíró bicajt, pattanj fel rá, és indulj világgá! Már Szászrégen után is azt fogod érezni, hogy a világ másik felén vagy! Én pedig már Sáromberkén is azt, ahol az eső utolért, hogy – amint azt szkeptikus apósom szokta mondogatni: Ezt nem lehet végigcsinálni! A gernyeszegi kastély mellett elhaladva azon siránkoztam-sopánkodtam, hogy miért is nem szervezték ezt a kastély-pikniket itt a Teleki kastély parkjában, angol vagy franciakertjében (előbb angol volt, aztán átrendezték franciára, vagy fordítva – az egyik rendezettebb, szabályosabb, a másik szabálytalanabb)!? Az évszázados fákon tanyázó varjak pedig mind az összesen egyetértettek velem, hogy KÁR biza!

Az út jobb oldalán egy úriember feküdt hanyadt, fölötte azt írta a táblán, hogy Bar Terasa, egyértelmű volt, hogy nem szükséges őt szájon keresztül lélegeztetni, pedig itt lett volna az alkalom gyakorolni, most nemrég tanultam meg a technikát egy bánffyhunyadi rohammentős bemutatón.

Ez a kép a Teleki kastélyról (már amennyi látszik belőle) a visszafele úton készült, este 9 körül

Én nem voltam tisztában azzal, hogy ez az út, amely a wikipédia szerint 42 kilóméteres táv, mennyi emelkedővel jár. Az én kerékpárom, szegény meg olyan nehezen vált sebességet, ha kisebb sebességre váltok, alig tudom visszatenni a nagyobba, szóval elég rozoga, és már feleúton elkezdett nyikorogni, ahogy nekem is mindenem fájt már. De ne szidjam, mert még soha nem hagyott cserben! Útközben azon is morfondíroztam, hogy mi lenne, ha én is felcsapném pénznélküli vándornak? Azt mondják az ausztrálok művelik ezt. Miből tudnék én út közben pénzt csinálni? Például nagyon ügyesen kiszedem a kullancsot kutyából, lóból, emberből. De ki bízna meg bennem? Nincs parazita-eltávolító-szakember diplomám! És még ha lenne is, ahhoz, hogy ebből megéljek lépten-nyomon kullancsfertőzött egyedekbe, egyénekbe kellene botlanom. No, és ne felejtsük, tudok szénát forgatni! Azzal lehet több sikerem lenne!

Időnként megálltam jegyzetelni, magamnak se akartam bevallani, hogy inkább azért tartok szüneteket, mert nem bírom, nem is annyira a tekerést, inkább az ülést ezen az ósdi bicikliülésen. Lacim már számtalanszor felvetette, hogy vegyünk újat, de én mindenben ragaszkodom a régihez. Hát most igazat kellett adnom neki, hogy ez az ülés nagyon idejétmúlt, és nem azért áramvonalasabbak az újak, mert úgy trendi, hanem mert kényelmesebbek. A farcsontomat teljesen tönkretette ez az én harmincéves, széles, szívalakú ülésem.

Itt nem látszik rendesen, de ez egy kisebb híd, és az a barna valami, az én motoros kesztyűm, egyetemista koromba vásároltam, nem is tudtam mi az, de vonzott a formája 🙂

Petele egy nagy község Régen előtt, kocsiból sose tűnik nagynak egy község sem, de amikor kilómétereken keresztül mész-mész, és még mindig ott vagy helyben, akkor győződsz meg róla, hogy valójában mekkora. (Akárcsak Marosfélfalu!) Mivel itt is az út emelkedik valamennyire, láttam a templomtornyát, olyan közelinek tűnt, de még mindig nem értem oda. Annyira frusztráló volt! Mintha egy délibáb lebegett volna a szemem előtt, mintha az egész település a templomával együtt csak egy vízió lett volna! Akármennyit tekertem, még mindig ugyanolyan messze volt tőlem. Aztán valahogy csak odaértem, és átverekedtem rajta magam, útbaesett egy Petromkút, gondoltam na most itt tartok egy kiadósabb pihenőt! Vettem egy kávét, egy üdítőt, és egy Sevendays kiflit. Tudom, hogy most kritikát kapok tőletek, de ilyenkor kell az energia, még akkor is, ha televan műenergiával! Épp fizettem, amikor Laci hívott, és miután elújságoltam neki boldogan, hogy már Petelén vagyok, lezserül megkérdezte: Arrafelé útban vagy visszafelé? Neki olyan mindegy volt! Mi az neki, 42 km bicajjal?!

Aztan nagy nehezen felcihelődtem, és elindultam, s ahogy kénytelen-kelletlen visszaültem a kényelmetlen drótszamaramra, mit látnak szemeim? Ott van előttem a régeni tábla! Hát azért nem tudta a kiszolgáló hölgy, hogy hány lakosa van Petelének! Mert már Régenben voltunk :))

Mintha a menyország kapuja előtt találtam volna magam! Nagy boldogan bekarikáztam a városközpontba, noha Laci figyelmeztetett, hogy a kerülőúton menjek, kerüljem ki a központot, de mivel közben a studióban beszélgettem egy kollegámmal, ő meg azt mondta, hogy az út a központon keresztül vezet Toplica, Maroshévíz felé, gondoltam, ő csak jobban tudja, motorozik, sokat utazik jobbra-balra, inkább az ő tanácsát fogadom meg. Amiről aztán hamar kiderült, hogy nagy hiba volt, ugyanis a központon keresztül jött egy akkora emelkedő, hogy még a Marosszentgyörgyinél is nagyobb volt, a Maroshíd pedig itt nálunk még vizet se vihet neki. Azt hittem, hogy most jött el a pillanat, amikor szégyenszemre le kell szállnom a bicajról, hogy toljam felfelé. De nem szálltam le, inkább kínlódtam, és eszembejutott Bendegúz, a kerekesszékes világutazó, aki itt a vásárhelyi könyvbemutatóján azt mondta, hogy utazni szenvedés, nélkülözés, szomjazás és éhezés, is! Hát itthon is meg lehet ezt a légkört teremteni, viszonylag könnyen! A magas dombbal az a legjobb, hogy amikor felérsz a tetejére, lefele már csak pihensz, és az az érzésed, hogy egy robogón ülsz. Ahogy lefele robogtam, gondoltam a biztonság kedvéért valakiktől mégis megkérdem, ne csak a táblában bízzak, hogy errefele visz-e az út Toplicára? (Marosvécs Régen és Hévíz között, a főúton van). Azok a valakik két fiatal srác volt, akik a kérdésem hallatára kiröhögtek, hogy én bringával indulok Hévízre! Micsoda eszement nőszemély, gondolták, de engem nem érdekelt, üljenek csak ott a járdaszélen és cigizzenek meg igyák a sörüket, ha jobb dolguk nincs!

Régen után már nagyon olyan fílingem kezdett lenni, hogy szinte célba értem, és ez sok erőt adott, habár nem tudtam eldönteni, hogy mim fáj jobban, a térdem, az ülepem, a lábbujjaim, mert elkezdett szorítani a cipőm is, és már az ujjaimat is kezdte húzni a görcs. Előttem egy kifejlett szarvasbogár készült átkelni az úttesten, máskor megálltam volna, hogy visszairányítsam a mező felé, de most nem volt erőm, csak azt kívántam, hogy az orra előtt húzzon el egy autó sebesen, ez térítse észre, és késztesse visszafordulásra. Aztán találtam rá a fenti vasasztalra és székekre, a szocreál múltból, és gondoltam a Helikoni Asztal előtt, egy ilyen kerekasztalnál se mindennapi dolog elüldögélni kicsit.

Innen már nagyon gyorsan eltelt Marovécsig, észre se vettem, egyszer csak ott voltam a község bejáratánál. Már 5 óra is elmúlt, a rádiótól kb egy óra után indultam el, féltem, hogy lejárt a piknikezés, és zárt kapukat találok, de szerencsémre nem, és a várkastélyt jelző táblát is észrevettem, itt már nem volt nagy forgalom. És az út se volt annyira forgalmas Vásárhelytől, gondolom azért mert a hosszú hétvége alkalmából mindenki elutazott  már valamerre. Ortodox Pünkösd lévén. Gondolkoztam azon is, – az úton volt időm mindenre gondolni, egy idő után már annyira megszokja az ember, hogy az autók százhuszassal zúgnak el mellette, hogy már az óriási, félelmetes kamionok se zavarnak – szóval az jutott eszembe, hogy egyes alternatív kutatók szerint Jézus nem is december 25-dikén született, hanem december 21-dikén, a nap-éj egyenlőség éjszakáján, de az egyház ezt eltitkolja, hogy ne emlékeztessen semmi, ami a keresztyénséget jelenti, az ősi napimádó vallásokra. Úgyhogy ki tudná azt megmondani, annyi történelemhamisítás után, 2000 év távlatából, hogy melyik Pünkösd az igazi? Majd a teológusok cáfolják ezt meg, és kövezzenek is meg! A magam részéről én az biztos, hogy napimádó (is) vagyok! Még akkor is, ha a napsütés izzadsággal jár és szomjúhozással! És esti kiskertöntözéssel!

Amikor végre megérkeztem a kastély bejáratához, és végre az udvarba is (felfelé, a bekötőúton, már tolnom kellett a meredeken, itt már feladtam (majdnem mint az első maratoni futó, aki összeesett, szerencsére én nem haltam szörnyet az első maratoni kerékpározásom után), az első képeim ilyenek lettek, úgy tűnik a telefonom is ki volt már készülve, akárcsak a bicajom és én:

Kissé későre, a vége fele értem oda, de azért jól fogadtak, találkoztam ismerősökkel is, Nagy Kemény Géza kastélytulajdonos interjút adott, Császár Attila restaurátor végigvezetett az egész épületegyüttesen, mindent megmutatott, aztán hátramentünk a kertbe, ahol a Helikoni Asztal és a nevezetes sírok vannak. Nem részletezem most. Teljesen átszellemültem, szenzációs az a hely! Majd szombaton, 11-kor, hallgassátok a Tündérkertet a rádióban (www.marosvasarhelyiradio.ro)

Este hétkor indultam vissza, előbb Lacit ismét felhívtam, megígértem (mert biztos voltam benne), hogy tízre hazaérek. Úgy is volt, csak 9 percet késtem, a telefonom persze megint lemerült. Visszafelé aztán szerencsémre majdnem végig lejtőn haladtam, logikus, ha arrafelé emelkedőn :)), ez is sokat segített a közérzetemen, ettől sokkal jobban éreztem magam. És a Kemények mintha megkeményítették volna a lelkem, már nem is érdekelt, hogy fáj a karom, a térdem, a mindenem. Csak mentem, tekertem, Régenbe olyan hamar beértem, hogy az volt az érzésem, mintha egy másik idősíkba, dimenzióba kerültem volna, ahol a percek hamarabb telnek. Most már kikerültem a központot, mégiscsak jobb, ha néha az ember a férjére hallgat, és nem a kollegájára! Egy nagyáruházban, a kerülőúton megálltam vásárolni, vettem három banánt, kettőt ott helyben be is vágtam, meg üdítőt, és egy Mars csokit. Az üdítőnek is a felét ott ittam meg, a maradékot a kulacsomba töltöttem, legyen az útra, és a csokit meghagytam későbbre. Apropó a folyadékok: annyira kiizzadtam magamból minden vizet Marovécs felé (mégiscsak meleg volt a zápor ellenére, ami az úton utolért), hogy a mosdóba csak megszokásból mentem be, szinte semmit nem tudtam üríteni.

Rég nem láttam kéményen gólyafészket!

Hazafelé most már úgy éreztem, a helyzet magaslatán vagyok. A visszafeleútban csak egy-két fotót készíteni álltam meg, és kákát szedni a sáncpartról, aztán meg abrakolni a hegy alatt, Maroszentgyörgy előtt. Rémes az az emelkedő! A hátsó lámpám is felmondta a szolgálatot, de annyira nem estem pánikba, mert innen már kivilágított településeken haladtam, és mellényem is volt. Este, fürdés után, le akartam vágni a körmöm, és Laci nem hitte el, hogy képtelen vagyok a körömvágóollót összeszorítani. Azt hitte, megjátszom magam!

 

 

 

Útközben hazafelé megálltam köszönni a gólyának, és lefényképeztem magam a WC-ben, tiszta elmebeteg vagyok :))

Szombat, május, csíksomlyói búcsú, itthon csend, béke, és kertészkedés. Amíg Laci-párom ki nem találta ebben a fennkölt hangulatban, hogy füvet kéne nyírni. Pedig a cicák annyira szeretnek lesbenállni a magas fűben, én meg szeretem, ha ők lesbenállnak és boldogok. Mint a Boldogasszony zarándokvonat utasai, akikkel pénteken este találkoztam. Arról is szerettem volna írni, meg arról, hogy hogyan rohant utánam Laci az út közepén az üzletében felejtett telefonomat lóbálva a feje fölött, de akkor túl hosszú lenne ez a bejegyzés. Majd egyszer, amikor ráveszem magam, hogy a csodálatos gyógyulások(m)ről beszámoljak, akkor ezt is elmesélem. Egyelőre most egy másik csodáról szeretnék írni, vagy inkább nevezzük fura véletlennek. Egyszóval próbáltam elviselni a gépzúgást, de amikor felfedeztem, hogy a terasz melletti lila futómat is kíméletlenül lenyírta, akkor elszakadt a cérnám, fogtam magam, felültem a bicajomra, és a rádióstúdióba menekültem. Jó kis nyugis hely az hétvégén, beültem a tele cd-kel és régi magnószalagokkal zsúfolt különirodába, amely a régi kolozsvári novícius időszakomra emlékeztet, és idős, elhunyt kollegáimra. Ahogy bekapcsolom az asztali gépet, megjelenik a facebookon, hogy van egy eseményem, fél óra múlva kezdődik, idegenvezetés a plébániatemplom alatti kriptában. Nem emlékeztem, hogy bejelöltem volna magam erre az eseményre, de annyi minden van, amire nem emlékszem, elhittem hát a facebooknak, hogy én magam nyomtam meg az Ott leszek gombot.  Gyorsan kinyomtattam a részleteket, hogy ha már elmegyek, tudjak róla helyszíni riportban beszámolni, és siettem hátra a parkolóba a bicajért, hogy érjek el időben, még maradt bő 20 percem az esemény kezdetéig. Csak amikor a templom előtt kikötöttem a bicajt vettem észre, hogy nincs mivel írjak. A szabónak nincs ruhája, a vargának nincs csizmája, újságírónak sosincs mivel írnia, nálam ez szinte szabály. A főtéren az egyetlen üzlet, ahol írószert lehet vásárolni az a DM. Szaladtam tehát visszafele, abba az irányba, amelyikből érkeztem, nehogy lekéssem az idegenvezetést, de már nagyon sokan gyülekeztek a templom bejárata előtt. Esküszöm, már többen várakoztak, mint az állomáson pénteken a Boldogasszony vonatra. Hiába na, az embereket mindig is vonzotta a misztikum. Berohanok a német üzletbe, mondom az elárusítónőnek, hogy mi a problémám, azt feleli, csak névreszóló golyóstollak vannak. Nem baj, bármilyen, csak írjon! Odamegyek a körbeforgó kerek polchoz, persze Edith nevű nincs, azzal tisztában voltam, de akármilyen írószert azért mégse akartam venni, még ha nagyon sietek is! Azt mondják, az ösztönös, öntudatlan döntéseket mindig akkor hozod meg, amikor nincs időd sokat mérlegelni.

Nézem. mik vannak, Doru, így hívták a panziót, ahol megszálltam a lovastúra ideje alatt, de azért mégse írhatok férfinevű golyóstollal! Nézem tovább, Lászlót azért vennék, jó lenne majd Lacinak, de nincs, természetesen, de még Ladislau sincs! Rebeca, tetszett nekem régen ez a horrorfilm, és ismerek egy fiatal költőt, aki a kezdetekkor ezen az álnéven publikált. De mégse! Miért vegyem meg, ha már neki se adhatom ajándékba, nem is hiszem, hogy vállalja már azt a régi írói álnevét! Legyen akkor Sára, vagyis Sara! Olyan furcsa érzésem támadt, mintha nem én döntöttem volna. És az is fura kicsit,  hogy Romániában egyáltalán létezik Sara nevű golyóstoll, szokatlan, mert egyetlen román lányt sem ismerek, akit Sara-nak hívnának. Nem volt már időm sokat agyalni ezen, gyorsan kifizettem, még tombolajegyet is adtak, mert éppen tíz​ évet töltött az üzlet (ez itt a reklám helye!), és már rohantam is vissza, indult is az idegenvezetés, a nép már tódult befelé a főutca felőli templomajtón.

Lenn a funerális térben egy reszketeg hangú, örmény származású idősebb hölgy ismertette a kripta történetét, és néhány személyről is mesélt, akiket oda temettek. Sokan közülük örmény kereskedők vagy jómódú civil emberek voltak, mert a kripta bárki előtt nyitva állt, tárt ajtókkal várta azt, akinek anyagi lehetőségei megengedték, hogy itt találja meg végső nyugodalmát. Körben a falban bemélyedéseket, fülkéket alakítottak ki, a koporsó elhelyezése után a fülkét befalazták, és felirattal látták el. A legtöbb felirat latinul van a fedlapokon, ez természetes, hiszen 1700-as, 1800-as éveket írunk. Ahogy ott nézelődtünk, hogy kísértetiesebb legyen a hely, még egy denevér is elszállt a fejünk fölött. Bekerülhetett a szellőzőjáratokon át.  A gyerekek madárkának nézték.

Van akinek vörösmárvány fedőlap jutott, van akinek csak közönséges beton, és van, akinek egyszerűen csak a vakolatba vésték az adatait. Sok elhunytnak leomlott a táblája, csak a nyilvántartásból lehet tudni, ki az a 35 előkelő vásárhelyi személy, akit odatemettek az 1800-as évek közepéig. A kriptába való temetkezést a városvezetés 1903-ban közegészségügyi okokra hivatkozva betiltotta, de akkor már a plébániatemplom alá nem temetkeztek. Hallottunk egy Csíki Mártonról, akinek 18 gyereke volt a három feleségétől, két felesége is ott nyugszik az ő fülkéje közelében. Arról nevezetes ez az örmény kereskedő, hogy ő építette az első emeletes házat a Sáros utca elején, amely most is áll. Egy turista, aki tudott latinul, fordította a körülötte lévőknek, hogy “ez a fiatal nő 26 évesen halt meg, egy bizonyos Csíki Gergelynek volt a neje”, Csíki Mártonnak valami rokona lehetett, talán. Miközben mindenki próbált a félhomályban egy-két jó fotót készíteni, idős idegenvezetőnőnk váratlanul kijelenti: És a legrégebbi sír az 1783-ból való, egy bizonyos Farkas Sáráé.

Odatolulunk valamennyien a sírfülkéje elé, többszintes a kripta, az ő fülkéje jó magasan van. Nézem, hogy 48 évet élt (a fotómon nem látszik), szinte egyidősek vagyunk. Döbbenetes! És az ő férje is László volt, mégpedig tekintetes úr, Farkas László városi főbíró! Ő mint özvegy hunyt el, egy évet bírt csak ki az özvegységben, férje 1782-ben távozott e világból. (Óh, azok a régi házasságok, amelyek az égben köttettek!) Na, gondoltam, most már tudom, ki szuggerálta nekem, hogy a Sara nevezetű golyóstollat megvegyem. Ma utánaolvastam, és kiderült, nem őt temették ide elsőként, hanem fél évszázaddal korábban, 1732-ben egy Baranyi Mária Magdolna nevezetű asszonyságot, aki a templomot építő jezsuitákat a házábafogadta. Hogy miért mondta akkor a minket tájékoztató idős hölgy, hogy ő volt az első, akit itt örök nyugalomra helyeztek, ez is rejtély a számomra. Lehet Sára asszony odaátról őt is megtévesztette, befolyásolta, vagy erről a szentély alatti kriptarészről volt szó, amelyik látogatható? Mert a jobb oldali része még feltáratlan, oda nem engednek be senkit. Nem ez az első eset, amikor a holtak próbálnak kapcsolatbalépni velem, van még egy pár sztorim, de úgyse hinnétek el! Ha ez így megy, nemsokára szeanszokat vállalok :). Még azt is el tudom képzelni, hogy ő vágatta le Lacival a lila futómat, hogy mielőbbi indulásra késztessen, nehogy lekéssem a túravezetést! És a golyóstollat is miatta felejtettem otthon! Szerencsére a rádiósoknak – ellentétben a régészekkel és a kutatókkal – nem tiltják, hogy higyjenek a halál utáni életben, a szellemidézésben, és az ittragadt kóbor lelkek létezésében. Vagy igen? Mert akkor nyugodtan folytathatom tovább a kertészkedést hátralévő életem során! Csak a zajmentes, kézikaszát kell még beszereznem!

Így nézett ki tavaly a futóm, hát idén ez már nem jön össze! :))

Igen, ez a kis fekete serdülő macsek döntötte el, hogy miről szóljon a mai napom. Ma reggel, vasárnaphoz képest elég korán, egy éktelen macskasikolyra ébredtem, rohanok ki, Lacim már kinn cigizik a nappaliban, az ajtó nyitva, atyaég, a Szurikátát megfogta valami! A kutyák is rohannak velem hátra a kerítés és a mező felé, Laci kiabál utánam: Itt a cicád, ne pánikolj! Mert közben a Cica vagy Szurikáta, ahogy régebben hívtuk, és most is néha (mert egy időben mindig két hátsó lábára állva pásztázta a terepet), eszeveszetten szaladt a ház bejárata felé. Mi az ördög történhetett? Akkor veszem észre, hogy ez a képen is látható fekete kis ebadta ott lapít a fészer tetején, rájöttem, hogy udvarolni próbált a miénknek, vagy inkább ismerkedni, mert Szurikáta ivartalanított cicalány, s aztán összeverekedtek. A macskák éktelenül tudnak nyávogni, ha civakodnak, azt hinné az ember, hogy egy kutya tépi szét őket éppen. A baj csak az, hogy a fekete cicamica tényleg fennragadt ezután az intermezzo után a fészer tetején, onnan bemászott a szomszéd ház padlására, mert a kutyáim nagyon ráijesztettek. Kimerészkedett időnként a háztetőre, aztán amikor látta, hogy a három “fenevad” még mindig rá leselkedik, visszabújt a résen a padlásra. Én pedig most be kellett csalogassam az összes bundás népséget, hogy a jövevényt a cicáim se befolyásolják a döntésében, a kutyák se álljanak útjába, hogy hátha szépen fogja magát, és elmegy. Most tehát hatodmagammal és az összes pókkal, aki itt lakik velünk, meg a bentrekedt legyekkel, várjuk, hogy történjen valami, és közben így nagyszerűen megadatott a mód rá, hogy gép elé ülhessek (és ne a függőágyban henyéljek), és beszámoljak arról, hogy betartottam-e a szavam a Nevásároljsemmit napok alatt.

 

Töredelmesen bevallom, 5 lejjel haladtam meg a 2 lej 50 banis keretet, mert a budipapír mellett, még vettem két murkot is, egy paradicsomszószt, és egy árpakását. Így is elszámoltam magam, mert egy darab citrom, amire még szükségem volt a reggeli citromos kávékhoz, csak egyedül, önmagában 95 bani volt, és a wc papír, amelyikről azt mondják, hogy újrahasznosított papírból készült (legyünk környezettudatosak!), 1 lej 90 bani, tehát ha már nem fértem bele  keretbe, akkor még megengedtem magamnak a fent említett termékeket. Gondoltam ennyit elnéznek nekem a kedves követőim, 5 lej nem a világ vége. És így szokott kezdődni a fogadalmak be nem tartása! Aztán a hosszú hétvége alatt rá kellett jönnöm, hogy annyi minden van még a házban, rizs, fagyasztott vinetta, fagyasztott csirke anyutól, makaróni, tavalyi dió a szomszéd fájáról (aminek fele hozzánk potyog), hogy ha jönne az apokalipszis, vagy egy bombatámadás, még két-három hétig simán elélnénk, leszámítva azt, hogy nincs bunkerünk, ahova lemeneküljünk, de még pincénk sincs, egy szűk autószerelő aknát legalább építhetnénk az ilyen esetekre…

Aztán főzicskéltem, előbb paradicsomlevest árpakásával, nagyon finom. Az árpakását már rég felfedeztem, vagyis elkezdtem vásárolni, de mindig lejárt a szavatossági ideje, és a végén az lett, hogy kidobtam, aztán megint rávettem magam, hogy vegyek, és azt is addig tartogattam a konyhaszekrényben, amíg kilépett a garanciából. Egy fél éve viszont minden leveshez teszek egy kicsit, telítetté teszi a zöldséglevest, bármit, főzeléket, lecsót, kidagad, nem is kell annyit főzni, mint a rizset, például. Ha félig megfő, úgyis jó, mert ha az ételt hagyjuk egy kicsit összeállni, kihűlni, megszívja magát, és megpuhul. Megsütöttem a cukkinit, vagy kistököt, vagy mi volt, sose tudom eldönteni melyik egyik, melyik másik. Volt még egy borsókonzervem is, azt is megkészítettem, ahogy anyu mondaná, és jól elvoltam három napig. Aztán megjött Laci a Szent György Napokról, kijelentette, itt nincs mit enni, és bevásárolt csekély 200 lejre, úgyhogy a jojó effektus ezen a téren is hamar elérhető, nemcsak a fogyókúrában.  Én pedig szomorúan konstatáltam ismét nemtomhányadjára, hogy a fogyasztói társadalom rabságából csak az menekül, aki nem él benne. Ha én itthon lennék, és lenne időm főzni, és megkeresni az olcsót, és kigondolni, hogy mi legyen a legtakarékosabb megoldás a megélhetésre, akkor nagyon kevés pénzből ki tudnánk jönni. De mivel rohanunk egész nap, erre nincs semmi esély. Minél többet dolgozik valaki, annál többet költ, a városban ebédel, a városban kávézik, üdítőzik, eszünk a stressz enyhítése végett, hízunk, következésképpen, mert mindig nassolunk valamit, hízlal a napimenü, a vendeglői kaja, a gyorsétkezdék kínálatáról nem is beszélve. Aki pedig nyugisan itthon szépen beosztja az idejét, azt nem stresszeli semmi, nem kényszerül arra, hogy idegességében majszoljon minden egészségtelen szénhidrátos cuccot, és nem hajszolja senki, elégedett a nap végén a teljesítményével, és a megtakarított pénzével. Es itthon is akad bőven tennivaló, én egy percig sem unatkozom. Számomra a vakációk és a hosszú hétvégék után egy trauma visszamenni dolgozni, mert ki kell szállnom az én kis békés életteremből, a nyugalmamat, a harmóniámat fel kell adnom. Már-már ott tartottam, hogy bemegyek a főnökhöz, és megmondom, fele annyit dolgozom, fele annyi pénzért, de hagyjanak élni, olvasni, művelődni, annyi könyv vár arra, hogy elolvassam, annyi dokumentum- és művészfilm, hogy megnézzem. A Laci üzletében egyszer járt egy szakember, nem tudom mi volt a szakmája, de megszakértette az üzletben roskadozó könyvespolcokat, és kijelentette, hogy itt kb 7000 könyv van, és akkor kiszámoltuk, hogy 15 évre lenne szükség, hogy mindet elolvassuk. Persze, ha semmi mást nem csinálnánk közben, és számításba kell venni azt is, hogy sok könyv duplán, triplán van meg, és van egy pár, amit már olvastunk 🙂

Könnyen el tudnám képzelni az életet, hogy könyvárus legyek, ha csendre vágyom, ez a tökéletes hely, és ha a társadalmi oldalát nézzük a dolognak,  sok emberrel amúgy sem kell kommunikálni, mert a könyvesboltokba kevés vásárló tér be. Pincehelyiség, hűs levegő, semmi rohanás, megáll az idő, ahogy most is egyhelyben áll, mert a fekete cica még mindig a fészer tetején meditál, nem siet sehova, kinn csicseregnek a madarak, eleredt az eső, csak a Szurikáta nyugtalan, egyik ablakot fürkészi a másik után, most pedig felült a kakasülőjére és nagyon csúnyán néz rám. Ez nem az a tekintet, amelyből bármi jót ki lehet olvasni. Végülis megértem, az újdonsült barátjáról van szó, még akkor is, ha az első találkozás egy fülsüketítő nyávogással végződött.

Itt kihagyom a helyet a baljósló tekintetű Cicám fotójának, látom az internet mostanában átvette felettem a hatalmat, majd később, ha olyan kedvében lesz, és megengedi, akkor feltöltöm.

A paradicsomleveses fotón pedig az árpakásaszemek alig látszanak, inkább a csicsókadarabkák, amiket beleaprítottam, nem ízlett túlságosan. Régen a szegények eledele volt, most meg ínnyencségként árulják, 4 lej 50 baniért kilóját. Nemigen nyerte el a tetszésemet, asszem megleszek a jövőben néküle is, főleg, ha spórolni akarok.

Nagy nehezen összejött a szurikátás fotó feltöltése is: