Azt hiszem én egy olyan világba csöppentem bele, amelynek játékszabályairól fogalmam se volt, és senki nem vette a fáradtságot, hogy ismeresse velem azokat. Negyven év kellett legalább, hogy felmérjem az esélyeimet, és elkezdjem megismerni az emberi természetet.

14 éves voltam, amikor azt hittem, hogy szerelmes vagyok, írtam egy csodálatos levelet a szivem választottjának, akit történetesen úgy hívtam, hogy Pusztai Sándor, milyen regényhősnek való neve volt!, nagyon elégedett voltam a remekművemmel, csak éppen választ nem kaptam soha a szerelmes levélre. Aztán jött a Feketefiú, kétségbeesetten kapaszkodtam a karjába egy baljóslatú éjszakán, hogy “Ne szakíts velem, nem tudok élni nélküled!”, és ezzel csak eltávolítottam magamtól. Megijedt tőlem. Utána sokáig nem történt semmi az igazi lángolás terén, de az egyetem utolsó évében, amikor már válófélben álltam, egy kollegám, Gödri Pisti a vizsgaidőszakban elmagyarázott nekem egy bonyolult feladványt, és ott a bentlakás udvarán, ahogy néztem fel rá, belémnyilalt az érzés, végigfutott az egész testemen, hogy mekkora lángelme ez az ember, mennyire tudom csodálni, és mennyire tudnám szeretni. De őt is sikerült elijesztenem, nem jött el a szülinapomra, ettől nagyon felbőszültem, megittam egy liter bort, és elindultam a városba őt megkeresni, és a négyszázezer lakosú Kolozsváron szembe is mentem vele a főtér kellős közepén. Utána kvázi jártunk, jobbanmondva lépten-nyomon összefutottunk. Még soha nem történt meg veletek, hogy ha valaki nagyon fontos, akkor azzal az emberrel szokatlanul gyakran találkoztok? De lejárt az a hőskorszak, az ötödév, amikor fél éven keresztül semmit nem csináltunk, csak lógtunk, koplaltunk, és söröztünk, és Simone-nal a mosdóban cigiztünk fél éjszakákat, no meg Pistiről és a pasikról beszélgettünk. Itt még volt egy pár dolog, de ezen most átugrom. Pasiztunk is, Simone-nak volt egy román állata, nekem egy magyar, így hívtuk őket, mert hosszúhajú rockerek voltak. Úgy éreztük, illik rájuk ez a megnevezés, és a mi értelmezésünkben nem azt jelentette, hogy lenézzük őket, dehogyis, csak egyetlen dologra használtuk őket, ennyi. Mert Simone egy amazon volt, és én mindenben őt próbaltam majmolni. De nekem a szerelem valahogy soha nem ment, én voltam a szerelem koldusa, még zeneszámot is írtak rólam, vagyis a magamfajtáról, a Koral dala akkor volt divatos, de én nem értettem meg, ehhez is fel kellett nőnöm, mint sok minden máshoz. “Talán ártatlanok mind, talán bűnt követtek el?/De azt mondd meg, hogy ki ítél?/Talán mindent odaadtak már,/talán semmit sem kaptak még,/S monoton csendben szalad el/A napra nap, aztán az évre az év.” Sose szerettem ezt a dalt igazán, és most, ha meghallgatom, szinte beleborzongok a mélységeibe. A magyar és román állatokkal párhuzamosan azért Pisti végig ott volt, jelen volt, létezett, és az egyetem után együtt felvételiztünk a Technofrig gyárba. Előtte odasúgta nekem: Ne mondd meg, hogy nem államvizsgáztál le! 

Az is miatta történt és Simone miatt, mert előtte való nap Simone éjfél körül jött haza, bűzlött a sörtől, és röhögve mesélte milyen jót kocsmázott az én Pistimmel! Nem mondtam rá semmit, csak befele fordultam az ágyban, és némán sírtam, hogy elárult engem, és neki milyen könnyen megy, ami nekem sehogysem, hiába is erőlködöm. Másnap hajnalban megszöktem a bentlakásból, míg Simone az igazak álmát aludta. Aztán lelkiismeretfurdalás (részéről) meg találgatás (mindenki részéről), hogy hova tűnhettem, nem lényeges. Pistivel utána még összefutottunk mozi előtt, mozi után, tiszta véletlenül, de tudjuk, hogy véletlenek nincsenek, és minden ezen a világon egy pontos forgatókönyv alapján íródik.

És e forgatókönyv jegyében én ugyanolyan sután álltam hozzá a szerelemhez utána is, mint 16 évesen, amikor egy házibulin fel akartam csípni egy srácot, és mire kigondoltam, mit akarok, az orrom elől már el is hódította egy nagyvárosi lány, aki a hódítás nagymestere volt. Akkor haragudtam rá, és gyűlöltem, de már sajnos még csak nem is sajnálhatom, mert fizikailag ő már nem létezik, rövid életet szánt neki a Fentvaló. Egyszer, felnőtt korunkban, még találkoztam vele, és újdonsült férjével, a rokonságot kísérte ki az állomásra, akik boldogságot, egyetértést kívántak az ifjú párnak. Összeszorul a torkom, és elkezd fájni a méhem valahányszor ez a jelenet eszembejut, mert a nagyvárosi lány utána asszem csak öt évet élt még, a méhnyakrák elvitte.

A bentlakás 325-ös szobája, házibuli éppen, nincs rajta se Simone, se Pisti! Középen Mihi, szintén jó barátnőm, én baloldalt mellette.

Visszatérve Pistire, és a Technofrigre, ahogy ott várakoztunk a folyósón, izgultunk, hogy mikor kerülünk már be, ránéztem, és a látnoki szememmel láttam őt, a huszonévest, kopaszodó negyvenéves fejjel, ebből rögtön megértettem, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője, útjaink hamarosan elválnak, és amikor újra viszontlátom, ilyen gyér hajazattal látom viszont, és ez majdnem így is történt. Előtte egyszer még találkoztunk, csak úgy futólag, bejött egy angol nyelvvizsgát letenni a Babes-Bolyaira, aztán visszament a városába, ahol jó állása volt, onnan meg rövid idő alatt kitelepedett Budapestre. Azután a találkozás után jól emlékszem, hazamentem, sírtam, mert csak ő ért fel a Feketefiúval, lefeküdtem a kis keskeny ágyamra, a harmadosztályú garzonlakásomban (ahol a patkányok szaladgáltak a közös mosdóban, és ott lakott Vasile, az őrült szónok, a főtéren tartotta mindig a szónoklatait, és benne volt minden második mondatában az URSS, tudjátok az a kócoshajú, a hóna alatt szorongatott egy kis férfitáskát vagy könyvet, biztos emlékeztek rá),  és eldöntöttem, hogy holnaptól tiszta életet fogok élni, és várok Pistire mindenáron. Akkor éreztem először, de remélem nem utoljára (mert azóta se), hogy az Isten markába gömbölyödtem össze, és milyen kényelmes és jó ott lenni a hatalmas tenyerében. Mert az élet sokszor ilyen közhelyes tud lenni! De másnap ugyanúgy éltem, mint azelőtt, semmit se változtattam az életmódomon, és nem is jött többet Pisti. Akkor nem tudtam, hogy én vagyok a szerelem koldusa, azt sem, hogy az ilyeneknek, mint én, nincs túl sok reményük. Azt se tudtam, hogy a ki nem mondott szónak mekkora ereje tud lenni. A keleti bölcsek a csend hatalmának nevezik.  “Csak ment, és teregetett némán”… nem lenne ilyen megrázó, ha közben a Mama szidja gyermekét, vagy jól ismerjük: “fecseg a felszín, hallgat a mély”! Most akadt a kezembe teljesen véletlenül, mert egy antikváriumban ugyebár csakis a puszta véletlen folytán akad az ember kezébe egy jó könyv, Heltai Jenő: A 111-es (A néma levente szerzője!), majdnem odaírtam, hogy A 111-es szoba, de végülis egy szobáról van szó, csak akkor a Csehov A 6-os számú kórtermére emlékeztetne. (És még van egy horrorfilm is, Az ezernemtomhányas szoba, Stephen King regénye nyomán. Vajon a nagy scifi-horror író Heltai Jenőből inspirálódott volna? Sose lehet tudni…). Okkultizmus, Zoroaszter, Hermes Trismegistos, keleti filozófia, minden van benne, és egy régi mágus jelmondata: Tudj, merj, akarj, hallgass! Hogy ez milyen igaz!

Azt mondják a magyar olyan szorongó, elfojtós nép, mert ilyen tanácsokat ad a gyermekének, hogy Hallgatni arany! (Hallgatni Aranyt is jó, tudom), Ne szólj szám, nem fáj fejem! És most meg ezt próbálják ellensúlyozni azzal, hogy mindent ki kell beszélni. Főleg a fizetett barátnőknek, barátoknak. Hogy azok kik? Hát a pszichológusok! Persze, elismerem, ki kell öntsük a lelkünk valahogy, én is azt teszem most éppen, de szerintem csak van valami igazság a régi ősi tanításokban. Mert ha valamit kimondasz, azzal nagyobb súlyt adsz neki. Elárulod, leleplezed azt a valamit, és saját magad! Hát nem jobb a hallgatás rejtelmes köpenyegébe burkolózni?

Még abból az időből, amikor klubba jártunk…