Eljött a nagy felszabadulás napja, Kolompos Kató hát elindult szétnézni a városba. A mall ajtaja csalogatóan hívogatta, de ha szabad bemenni, akkor már nem érdekes. Szétnézett a szemközti ruhaturiban, kapott is egy jó strapacipőt, már rég nem hisz a lábgombában sem, amióta a kovidot nyomatták, nagyon megrendült a hite az egészségügyben. Amikor onnan kilépett, mégiscsak lement az aluljáróba és onnan be a mall alatti outtletbe, ahova már egy éve nem tehette be a lábát, pedig még kutyabarát üzletként is számontartotta. Most egy új csaj ült a pultnál, nagyon kedvesen felajánlotta, hogy segít blúzt választani. De Kató nem talált semmi kedvérevalót. Vett végül egy hosszú bő nadrágot, ami túl hosszúnak bizonyult (talán magassarkúval megfelel, de mikor hord ő magassarkút?), s mikor kiért az utcára ismét, el is döntötte: inkább odaajándékozza a lányának! Már két csomagja volt, a cipő meg a nadrág, s a főtéren végigmenve, gondolt egyet, s befordult a régi fodrászüzletébe, ahol több mint két éve nem járt. Mindenki maszk nélkül, a főnöknőt kivéve, egy Zeta-Jones tipusú erélyes nő, éppen nyírta magát az egyik székben. Kató megfigyelte milyen szakszerűen vágja a saját haját hátul is. Egy rózsaszínű orvosi maszkot viselt. Hősünk kérését figyelembe se vette, a másik fodrászszéknél dolgozó fiatal hölgyike viszont igen, átfutotta az időpontokat, és pont volt egy üres órája. Kató előbb megmosatta a haját, közben folyt a duma, hogy az euró már meghaladta az 5 lejt, hogy a benzin 10 lej lesz hamarosan, hogy az iskolában már nem tesztelik a gyerekeket, és nem lesz karantén. Ki fizesse azt a sok betegszabadságot? Nincs is ki dolgozzon már, volt olyan munkahely, hogy a fele karanténban volt! A kovid mától egyszerű influenza járvány! Aztán gyorsan napirendre tértek a rémhírek és újdonságok fölött, és elkezdtek tervezni egy vasárnapi céges bulit. Kató félénken megkérdezte: Itt is kérték a zöld igazolványt? Nem, az csak a nagy bevásárló központokban volt, az ottani fodrászszalonokban! Óh basszus! És nekem ezt csak most kellett megtudnom? Tényleg balga vagyok! – bosszankodott magában Kató, ezért hanyagoltam úgy el magam két éven keresztül?!

Micsoda boldogság, micsoda szabadságérzet! A frissen nyírt frizurájával Kató felsétált a vársétányra, hogy ott is szívjon egy kis friss levegőt, a szél a lábához sodort egy velencei képeslapot, egy Dalma nevű kislány küldte a nagymamájának kedves szöveggel, a postai bélyegző 2005-ös. A szeretett nagymama valószínűleg nemrég elhunyt, és a házból minden papírfélét kidobtak, a kuka tetejéről repíthette a szél a fák közé. Nagyon szép üdvözlőlap volt, hősünk úgy döntött, megtartja. Ez azt jelenti, ideje elindulni valamerre, ha egyáltalán lesz még pénze rá. Ha az üzemanyag ára így halad felfelé, akkor hamarosan a szüleihez menni is nagy kihívás lesz, árban felér majd egy római kirándulással! 😀De Kató nem fél a szegénységtől, ezt már volt alkalma megtapasztalni egyetemista korában, amikor egy negyed kenyér volt a napi adagja. Semmi több, csak a kenyér, megvették Mimivel 7 lejért, 28 lej volt egy egész kenyér (de annyi pénzük nem volt), elosztották ott a Marasti téri úton, és hazafelé menet ott helyben, a járdán, meg is ették. Akkoriban rengeteget koplalt, volt úgy hogy egy fej hagymát koldultak a kollégáktól egy kölcsönadott tananyagért. Olajban kenyeret pirítottak, és az volt az ebéd hagymával. Most is látja maga előtt, ahogy az olaj csepegett le a “rántott” kenyérszeletről. Micsoda idők, “eram cel mai bogat cand n-aveam nici un ban” – akkor volt ő a leggazdagabb, amikor egy leje se volt! Ha visszagondol, egy mesevilágban élt ott a Marasti téri bentlakásban. Minden koplalás és nélkülözés ellenére. Annyira fellelkesült az emlékektől, hogy a Vársétány közepén feltárcsázta Mimit, nem volt már meg a telefonja névjegyzékében a szám, de valahogy eszébejutott. 5 telefonszám van, amit egy életre megjegyzett, az édesanyjáé, a volt férjéé, a jelenlegi párjáé, egy munkahelyi szám, és a Mimié. Ez utóbbiról azt hitte, rég elfelejtette, de láss csodát, mégse! Volt szobatársnője egyből felvette, tíz perc alatt mindent megbeszéltek, az oltást, a háborút, a benzinárát, és azt, hogy van, amiről nem jó beszélni. 😀

Katónak valahogy úgy alakult az élete, hogy soha nem örülhetett felhőtlenül semminek. Amikor az egyetemre bejutott, már a terhesség árnyéka borította be a kilátásokat, az exférje válása pedig a kettőjük boldogságát, mindig volt valami gebasz a boldogság körül. De most ez az apró tény is fel tudta lelkesíteni, hogy egy ilyen mélyen szunnyadó emléket, mint ez a régi szám, elő tudott kaparni elgyötört memóriájából. Elindult lefelé a Rákóczi lépcsőn, az aljban benézett a Petry Bisztróba, most már ide is beülhetnék, gondolta, de nem tette meg, mert miért? Nem éhes, nem szomjas, az az elégtétel, hogy most már megteheti, tökéletesen kielégítette. Kanyarodott balra a főtér felé, benézett a párja üzletébe, de nem mutatta meg neki a vásárfiát, csak egy teát ivott meg vele. Miminek is elújságolta (mert szeret vele dicsekedni!), hogy már nem kávézik, nem cigizik, nem fogyaszt alkoholt, egyszerűen nem kívánja, és nincsenek elvonási tűnetei, nem is álmos reggelente. Ki hitte volna, hogy kávé nélkül is lehet élni? Mimi erre csak nevetett: Mondjad, csak mondjad végig most már! Még mit nem csinálsz, valld be szépen!? Nem mondta végig, most már nevetett ő is! Elindult gyalog hazafelé, de a Kossuth utca elején mégis leintett egy taxit, még maradt 15 leje. Az pont elég a remeteszegi üzletig, úgy tervezte, ott kiszáll. Előtte azonban sor került egy tanulságos párbeszédre, amit a taxisofőrrel folytatott.

Az autórádióban egy összeállítás kezdődött a covid járvány tanulságairól. Mit tanult az emberiség a világjárvány kapcsán? Jobbak lettünk, empatikusabbak? Szívesen segítünk a bajbajutottakon? Frászt! Az egyik fele ugyanolyan agymosott maradt, mint eddig volt, vagy még jobban hisz a tévének, a másik fele meg ébredezik, rájött, mi a gyógyszermaffia, és hogy az egészségügy inkább az ellenségünk, mint a barátunk! Azok, akik az oltatlanokat ócsárolták, most fordultak 360 fokot, és a békéért harcolnak! 180 fokot akart mondani – javította volna ki Kató a taxist, de inkább elharapta a kiigazítást. Maga beoltatta magát? – kérdezte hirtelen felbátorodva. Én igen! – jött a határozott válasz, ami Kolompos Katót ezek után igencsak meglepte. Hogy mért? Hát azért, mert a főnök szerint veszélyeztetem a kliensek életét! De sose hordtam a maszkot, mindenkinek, aki hozzám bészállt, megmondtam, bé vagyok oltva, s aki akarja, tegye fel! Én nem teszem! A taxióra vészesen közelített a 15 lejhez. Kató a tekintetével kereste a kisüzletet, ahol a kiszállást tervezte, de nem látta sehol a cégért. Itt volt egy kis élelmiszerbolt. – magyarázta – Még macskakaját is árultak, itt szoktam vásárolni, ha valamiből kifogyok! Hova tünt?

– Biztos megszünt. A taxi is megszűnik lassan, ezek mellett a benzinárak mellett, ha nem engedik, hogy drágítsunk!

Kató egyetértett a különc taxissal, megállíttatta a kocsit, odaadta a 15 lejt, kiszállt, és egy ideig még kereste a kis boltot, aminek híre hamva sem volt. Végül egy udvaron, egy nagy fehér bejárati ajtón felfedezte a letűnt kor tanuságát, egy nyomtatott plakátot: A maszkot viselni kötelező, benn csak két vásárló tartózkodhat egyszerre! Vállat vont, s elindult gyalog hazafelé, már nem volt messze a lakásától. Elképzelte magát, amint botorkál a hosszú bő nadrágban, magassarkú cipőben… és elfogta a röhögés!

Kolompos Kató első kalandja itt olvasható!