Sarmaság, hatodik könyvbemutatóm, Interjúm a nagymamámmal eljutott a szomszédba, ahol a kötetben szereplő, oly ismeretlen hammos szót is ismerik. Főleg az idős néni bólogatott igenlően, amikor rékérdeztem. Az első sorban ült, ott a hatalmas kultúrteremben, minden képen szerepel, esküszöm, hogy újlaki mamámra hasonlít a megtévesztésig.

Soha nem beszéltem ekkora tömeg előtt, habár ki tudja, a rádiót is hallgathatják egyszerre ezren, tízezren vagy akár több százezren is, azzal a különbséggel, hogy a hallgatók nem gyűlnek össze egy terembe. Lezajlott minden a menetrend szerint, kinn javában tombolt a tél, január 22-dikét írtunk, a Magyar Kultúra Napját. Mínusz tíz fok alá süllyedt a hőmérséklet, beállt a sötét, Laci (férjem és kiadóm) visszapakolta a kocsi rakterébe a kis rögtönzött könyvvásár után megmaradt könyvesládákat – banánosládákat, ahogy ő mondja, és visszaindultunk Vásárhelyre, az út kb 220 km. Zilahon egy rövid tankolásra megálltunk a Mol kútnál, a hátsó jobb kereket mintha nem ártott volna kicsit felfújni, de pechünkre a hideg miatt nem működött a pompa. A hőmérséklet közben egyre ereszkedett.

Én, mint a Titanic tisztje közvetlenül az iceberg-gel való ütközés előtt, jókívánságokat továbbítottam, friss képeket posztoltam, kommentekre válaszoltam, köszöntem a gratulációkat, egészen jó hangulatban voltam, amikor észre se vettem, valamit történt, valami pukkanás, kilengés, hirtelen fékezés, nagy zökkenés, és Laci mellettem megszólalt: „Na ettől féltem!” Gumidefekt. Jó, hát mi olyan nagy ügy, mással is előfordul!? Erre ő, mintha csak magában beszélne: „Pótkerekem az van, de nincs kulcsom és nincs emelőm. De szerencsére egy falu szélén vagyunk”. Szóhoz se tudtam jutni, de nem is mertem. Ha valamit mondok, azzal csak rontok az amúgy is válságos helyzetünkön. Inkább vállaltam, hogy bekopogok az első házba. Engem, mint vadidegen nőt, biztos könnyebben beengednek, mint Lacit, a vadidegen férfit. Vérebjük gondolom nincs, és amúgy se félek a kutyáktól. Ahogy beléptem az udvarra, és felmentem a teraszra, csak egy fiatal cica dörgölőzött a lábamhoz, és ahogy a néni kinyitotta az ajtót, be is surrant a verandára az ajtónyiláson keresztül. Fázott ő is, a hőmérséklet közeledett a mínusz 15 felé. Rajtam nem is volt igazi télikabát, hiszen “a kocsiban meleg szokott lenni” elv alapján öltözködtem. Csodálkoztam is, hogy milyen készségesen ajtót nyitnak, de csak azért, mert összetévesztettek az unokájukkal, akit Kolozsvárról vártak haza. Csalódniuk kellett, ennek ellenére segítőkészek voltak: a bácsi azonnal kikelt az ágyból, kiment a fészerbe, és próbálta előkeresni ócska szerszámait. Talált is egy régi 17-es kulcsot, jött velem ki készségesen, szvetterben, pizsamanadrágban az utcára. Ahogy Laci megpróbálta a csőkulcsot a csavarra illeszteni, vagyis ahogy a csavarra illesztette és elfordította, reccsent egyet és eltört. Meg volt évődve, rég volt már az, amikor a bácsi traktorista volt!

Nem haragudott meg az öreg, ő is ismerte a mechanika törvényeit, az anyagok időbeli elavulását. Ajánlotta, hogy próbálkozzunk a másik szomszédnál, vagy ha gondoljuk, van 2 km-re egy benzinkút. A másik szomszédnál már nem volt kedvem próbálkozni, pedig kocsi is volt az udvaron, de féltem bemenni, mert akkora nagy emeletes villájuk volt, gondoltam kidobnak. A villákban általában ilyen tipusú emberek szoktak lakni – kerestem a kibúvót. Laci megértette, és inkább eldöcögtünk a benzinkútig a félcsupasz felnin. Ott szinte semmi élet, két őr beszélgetett a sötétben. Az egyiknek volt egy Dáciája. Mondjuk neki mi bajunk van, erre ő: „Most szedjem elő a csomagtartó aljából a cuccokat, mert maguk lusták a magukét előkotorni?” Nem hitte el, hogy felszerelés nélkül indultunk útnak. Ahogy én se hittem el. Lacit egyszer már neveztem el éliennek, pont azért mert másképp érzékeli a világot, mint én, más a vérmérséklete, nehezen lehet kizökkenteni a nyugalmából, sose gondol a kockázatra, de ennyire? Nem akartam ott akkor ezen filózni, örültem, hogy került egy emelő és egy 17-es kulcs.

Laci-párom nagy lendülettel letekerte mind a négy csavart, de a felni odaragadt a tengelyhez, akárhogy rángatta, nem akart lejönni. A két kilométeres út megtette a magáét: egymásbadöngölődött a két vastárgy. Jól összekoccantak itt most a molekulák, ebben a nagy télben! – csak álltam ott megdermedve a háta mögött, némán világítottam neki a telefonommal, és csak az járt a fejemben, hogy kéne legalább még tíz liter benzint tenni a tartályba, ha kénytelenek leszünk itt éjszakázni. Aztán pár perc rángatás után a felni mégiscsak engedett, Laci erősebbnek bizonyult nála, a sok banánosláda-cipelésnek is megvan a maga haszna.

Szóval megvolt a gumicsere, csakhogy a pótgumi is le volt ereszkedve. A benzinkút őre azt tanácsolta: ne induljunk így tovább, várjuk meg, amíg valaki jön, akinek esetleg van pompája. De Laci hajthatatlan volt, ő bizony nem vesztegeti itt az idejét. Hát elindultunk, és én már csak imádkozni tudtam, hogy legalább Kolozsvárig eljussunk, és az ottani MOL kútnál működjön a pompa! Imám meghallgatást nyert, felfújtuk a már funkcióban lévő pótgumit, és akkor már csak Vásárhelyig kellett imádkoznom tovább, csak 106 kilométernyit, hogy nehogy véletlenül megint gumidefektet kapjunk. Megérte: mikor épségben hazaértünk, a kapuban Laci megdícsért, milyen példásan viselkedtem pánikhelyzetben!

Azóta ez a visszatérő esti párbeszéd hangzik el köztünk:

-Voltál a szerelőnél?

-Még nem…

-Van új pótkerék?

-Még nincs…

A kifodrosodott kocsikerék pedig ott pihen a teraszon, a kispadon, a lócán…és a sarmasági kiszállásra emlékeztet…