választ – tartotta nagyanyám, vagyis hét év dönti el, hogy egy kapcsolat tartós marad-e vagy kiég, s tovább kell(ene) lépni. A hetes mágikus szám, főleg a magyaroknak, de nemcsak: hét csapás, hét sovány meg hét kövér esztendő, hét vezér, hetedhét ország, hétmérföldes csizma, hetedik menyország, A hetedik te magad légy, a teremtés hét napja, a hét napjai, a hét törpe, stb. Először nagyanyámtól még gyerekkoromban hallottam ezt a hétéves dolgot, annyira mélyen gyökerezik a köztudatban, hogy már iskolázatlan, falusi emberek is tudtak róla, és ezt az életbölcsességet az évszázadok során, egyik generáció adta tovább a következőnek. Akkor jutott eszembe ismét ez a hétpróbás időszak, amikor úgy hozta a sors, hogy a Voiajor-nál kellett Laci páromra várnom ismét, pont 7 év és kb 11 hét után. Mert életemben először ott találkoztam vele 2012 májusában, Kolozsvárról jövet, és életem egyik nagy és meghatározó élménye volt, ahogy elbizonytalanodva, félénken, az ő tétova stílusában jött felém a buszállomás Dózsa György úti bejárata felől. Én meg csak ott álltam a peronon, a pillanat súlya alatt, egy lépést se tudtam tenni felé, de egyből felismertem, hogy ő az, pedig azelőtt csak skype-on láttuk egymást.

Most pedig ott ültem a régi állomás ósdi vendéglőjének teraszán, ahol megállni látszott az idő, hiszen semmit nem modernizáltak rajta, a kedvenc kiwiprigátomat iszogattam, és csak úgy eljátszadoztam a gondolattal, hogy lássuk 7 év után mennyit változott a viszonyulása. Hát pont annyit!! Ahogy én ott elrévedeztem a megszépült emlékeimmel, egyszer csak arra kapom fel a fejem, hogy valaki egy fekete autóból, a peronok felől idegesen hadonászik, hogy gyere már, nem látsz, vak vagy, mennyit kell még integessek, hogy észrevegyél végre!? Annyira elszomorodtam: a hét évszak, jobbanmondva a hétszer négy évszak nagyonis megtette a hatását!

Kanadai barátnőm felhív sírva a minap, hogy végre, amikor azt hitte, hogy annyi év magány után megtalálta az ideális pasit, és minden annyira stimmelt, még mesterség szempontjából is, mert minden álma egy tervezőmérnök volt, erre mi történik? A faszinger nem elég, hogy pár nap alatt meghülyítette a sok széptevéssel, s közben az ígéretek felét sem tartotta be, miután meg levette a lábáról, egyszerűen lelécelt! És nem egy kalandvágyó huszonévesről beszélünk, hanem egy negyvenötéves felnőtt emberről! Ki hallott még ilyet? Ki nézte volna ki belőle, hogy még ebben a korban is képes ilyen tinimódra, komolytalanul, nőcsábászként viselkedni! Próbáltam barátnőmnek elmagyarázni, hogy ez az ember legalább szabad, és őszinte! Mert a legtöbb kapcsolatban folyik a nagy képmutatás, főleg a hét tél és hét nyár elmúlta után! Én odamondanék, de visszafogom magam, mert inkább a csendet választom, ő is tenne egy csípős megjegyzést, de ő is visszafogja magát, mert jó ez a kis kompromisszum, jól elvagyunk itt a langyosban, a zavarosban, a kényelmes kis életünkkel. Ő az én tőkém, és én az ő tőkéje vagyok, nem akarom elveszíteni a biztonságom, hát inkább nyelek és hallgatok!

Sokszor irigykedve nézzük az idős házaspárokat, amint kéz a kézben sétálnak az utcán, mintha úgyanúgy szeretnék egymást, mint a legelején. Volt egy régi, öreg barátnőm, sajnos már nem él, és ő szokta volt mondani, hogy kétfajta házasság létezik: elviselhető és elviselhetetlen! Mondta ezt, miközben ő is látszólag teljes egyetértésben, kézenfogva sétált a városban görnyedt férjével. Azt tartják, hogy a szerelem 5 év alatt kiég, ha távkapcsolatról van szó, akkor lehet kitart még pár esztendőt. S akkor most mi legyen? Lehet választani: hazudunk egymásnak szépen, mert ez így kényelmes, vagy továbbállunk, mint a kanadai tervezőmérnök, a trófeavadász.

Most kérdem én is, mint ahogy Carry Bradshow tenné (milyen ideális újságírói lét, csak megfigyelni a környezetet, és írni időnként egy-egy életfilozófáló cikket, és ebből meg is élni! – sokszor eljátszadozom a gondolattal, hogy én is ilyen Carry vagyok, miközben aktualitás műsornál dolgozom, riporterként, az újságírói szakma ranglétrájának a legalja ez, olyan mintha szőlőben nova lennél, ezt a műfajt senki nem űzi harminc év fölött, innen is látszik mennyire fiatal vagyok még :)), de azért jólesne időnként, egy hétköznapon, mondjuk kedden, délig aludni): tényleg nem változott semmit az emberi természet az évszázadok során? Ugyanolyan ösztönlények vagyunk? Ugyanazt a post coitus trist-et éljük át, vagy élik át a férfiak a legtöbb kapcsolatban, és mindig új nőre vágynak? Ugyanúgy el kell játszani a szemérmest velük, a szendét (vagy a macska-egér játékot űző kacért), hogy még csak azért sem adom oda magam, mert ha odaadom kész, a varázs megszűnik, elillan, s elveszítem őt, nincs amivel már megfogjam, nem tudom megtartani magamnak? És tényleg egy nagy színjáték ez az egész világ, és a legtöbb boldog házasság csak színlelés?

Én bevallom őszintén, megtanultam örülni az apró kis dolgoknak: a pillanatnyi sikernek, az ajándékba kapott, most először virágzó vitorlavirágomnak (igen, ezúton üzenem kedves Réka kolleganőmnek, hogy 2 év után végre nyílik!), boldoggá tesznek a macskáim, akik esténként dorombolva hozzámbújnak (az egyik kis szeleburdi, a másik egy élemedett, tiszteletetparancsoló 12 éves cicahölgy, de nem szabad idősnek nevezni!), boldoggá tesz, ha felmegyünk a kutyákkal a dombra, ha látom, hogy megfogant s terjeszkedik a levendulatövem, és már idén le is arathatom az első termését. Örülök, mint egy gyermek, ha rekordidő alatt hazatekerek (magamhoz képest rekordidő!), ha jól alszom éjjel, boldogsággal és örömmel tölt el a tücsökzene, amit a két meggyfa közé felhúzott függőágyból hallgatok sötétedés után. Ja és a kőedényeim, most már tengerparti fehér kövekből is elkezdtem gyártani őket, és annyira de annyira kedvesek nekem, a lelkemnek, hogy annak ellenére, hogy jó kis kézműves üzletet indíthatnék be, valahogy egyiktől se tudok egyelőre megválni. Ma este például azért vagyok boldog, mert találtam a kerítés tövében, amint öntöztem a kiskertemet, egy régi festett cserépdarabot, megvágta ugyan az éle kicsit az ujjam, de azt is majd felhasználom egy ilyen fehérszikla-kőedény diszítéséhez. És sorolhatnám, végtelen a boldogságforrások lehetősége…

Nem mondom, hogy nem fáj az ingerült, türelmetlen integetés a Voyajor peronján, de ha már együtt, egy vonatfülkében kell végigutazzuk ezt az életet, azzal büntetett a Fennvaló, hogy ezt a nagyutazást együtt kell megtegyük (végig kell játszuk a szerepeinket, s színlelnünk kell a boldog szeretőt), akkor legalább próbáljuk meg elviselhetővé tenni, és néha talán jó lenne levetkőzni a képmutatás maszkját, és őszintén elbeszélgetni az emberi természet fonákságáról és a sors kegyetlenségéről… Lehet, hogy az őszinteség kicsit közelebbhozna egymáshoz…

Nincs is kanadai barátnőm :)) Vagyis van egy, de az boldog házasságban él!