Meghalt a Jóbarátok Matthew Perryje, s most igazat adok a sofőrünknek, akinek meggyőződése, hogy az alkoholisták ritkán érik meg a 60 évet. S eszembe jut Liana (nem tudom, hogy jönnek nekem ezek a társítások), akivel tavasz óta nem kommunikáltam, de vettem neki az ócskáról egy kis fémtacskót, hogy majd egyszer odaadom, amikor majd egyszer találkozunk. Beátára is sokat gondolok, és like-olom a természetfotóit. Sorba kigyomlálom a kiskertjeimet, ezek valahogy nem hagyják, hogy elhanyagoljam őket, ha nincs is időm, akkor is muszáj foglalkoznom velük. Kicsalogatnak a házból, és becsalogatnak a kertbe. Csak a benti munkákkal vagyok elmaradva. Ígértem egy körömvirágkenőcsöt egy jószomszédnak, de még nem kerítettem rá időt, hogy megfőzzem, pedig a virágok le vannak szedve, és azokat nem lehet sokáig frissen tartani. Aztán ott van Mihi, aki mindig annyira várja, hogy felhívjam, és olyan ritkán beszélek vele. És Mirella, aki itt lakik a városban, de már évek óta nem találkoztunk. Azelőtt elég gyakran összefutottunk, még tiszta szerencse! S egy másik évfolyamtársam, aki pár hónapja felvette velem a kapcsolatot, megegyeztünk, hogy megiszunk egy kávét a közelben, de én teljesen megfeledkeztem a találkáról, hetek múlva jutott csak eszembe, mert a foglalkozásával kapcsolatos dolgokról beszélgettünk Lacimmal. Csődeljárás a szakterülete, ritka, hasznos mesterség. Biztos ott várt rám jó félórát a kávézóban, mint rendes volt kolléga, és utána megállapította magában, hogy komolytalan vagyok! 😐 Sokat gondolok legjobb barátnőmre is, akivel jó ideje abban merül ki a kommunikációnk, hogy kedves kommenteket írunk egymásnak.

A kép az Aranyhajú széplegény/Vitéz János című mesekönyvből van, Hegedüs István illusztrációja

Tízkor szoktam ágybabújni, próbálok azután már nem internetezni, és olvasni. Olvasom a Kyra Kiralinát, ki tudja hányadjára kezdem el, de most kitoltam vele, mert egyenesen a közepébe vágtam, így ha már a cselekmény sűrűjében vagyok, egykönnyen nem eresztem el. Az élettörténet tanulságos, és megszívlelendő, hogy szorongatott helyzetben mi a teendő. Aztán olvasom az Updike szerelmes regényét (Gyere hozzám feleségül), de nem köt le, unom már a szerelmi történeteket, még akkor is, ha háromszögről vagy négyszögről van szó. Mostanában az élet mélyebb problematikája érdekel, a szerelem olyan banálissá vált számomra. Olvasom továbbá A rózsa és a gyűrűt, meseregény, amit gyerekkoromban csak lapozgattam, de a humorát most értem és értékelem igazán. És a meseelemeit, amelyek minden tündérmesében fellelhetőek, valamint mítoszokban és legendákban. Mi van akkor ha minden igaz, és minden úgy volt, és ma is úgy lehet, ha hiszünk bennük?? Sok népmesét olvasok mostanában, és azt vettem észre, hogy sok népmese hasonló. A Székely népmesék egyike majdnem olyan, mint a Vitéz János és Hollófernyiges, az Erdei Flórika majdnem olyan, mint a Hófehérke, és még egy orosz népmesét is találtam, ami szintén a Hollófernyiges történetére emlékeztet. Vajon ez mit jelent? Hogy minden mesének van egy közös alapja, vagy minden nép ugyanabból a kollektív tudatból ihletődött. Vagy a magyar népmesék a legősibbek? 🙄

Szintén Hegedüs István illusztrációja, az első osztályos írás az valamelyikünkké, a húgomé vagy az enyém😀

Szeretnék kávézni, teázni, mélyreható eszmecserét folytatni, régi barátnőkkel mindent átbeszélni, összeülni, kibeszélni, megbeszélni, vagy mostani barátnőkkel is, de elrobog az élet a szemem előtt, mint egy gyorsvonat, és semmi mást nem tehetek, csak leülök a gépem elé, és mindent ide bepötyögök, hogy mit is volna jó tenni.

A szenvedélybetegségekkel meg az a gond, hogy mindig az erősödik meg benned, amit táplálsz. Ha cigizel, a cigidémont táplálod, aki biztat, hogy cigizz csak tovább. Az itallal is ez van, minél többet iszol, annál jobban elhatalmasodik rajtad az alkoholdémon. Ha megállod, hogy ne igyál vagy ne cigizz egy ideig, akkor gyengül az ereje az illetékes démonnak, és felébred benned a lelkifurdalás, és próbál észhez téríteni. Apropó, a Mattman halála, ahogy magát pár utóbbi Instagram bejegyzésében nevezte.

Így van ez az evéssel is, ezt magamon tapasztalom az utóbbi időben, egy ideig sikerült tartanom az intermitent fastinget, délelőtt 11-kor ettem először, és este 7 után semmit. Ahogy megszegtem ezt a fogadalmat, minden este elcsábultam valami finomság hatására, egy kis szárított füge, egy kis szendvics, egy könnyű vacsora Lacival, és már szépen haladok megint a visszahízás szomorú és biztos útján. Az evésdémon, a torkosdémon kezd eluralkodni rajtam, a mozgástündér pedig fokozatosan gyengül. Szóval nagy önuralom kell mindenhez, mert tele vagyunk kísértésekkel. Az egész élet egy nagy kísértés. Ahogy Báthory Gábor a Tündérkertben (a filmben), a Nádor provokációja hatására, visszafordul a sátor ajtajából, és felrúgja az éppen megkötött megállapodást, pont olyan minden napunk nekünk is, állandó provokációnak vagyunk kitéve, komoly és veszélyes kísértéseknek, és nagyon erőseknek kellene lennünk. Fiatal korunkban a szerelem ördöge kísért, idősebb korban a káros szenvedélyek, evés, ivás, dohányzás, bosszúállás, gyűlölet, és még ki tudja mi, és ugyanolyan védtelenek és gyengék vagyunk, mint ifjú korunkban. Ezért menekülök én a könyvek világába, hogy onnan merítsek erőt, ha tehetném, bekuckolnám magam egy könyvesboltba (a Lacié is megfelelne, zárás után), és ki se jönnék többet onnan! …