Monthly Archives: April 2019

Úgy tűnik, meg kell halni,

hogy felfigyeljenek rád! Hogy legalább egy napig te is a figyelem központjában lehess! Tudta ezt jól Isti is, a Posta utcai kis csavargó, aki az éjjel felkötötte magát! Megrendültem természetesen, mert tegnap láttam utoljára az eltévelyedett lelket, jött az üzletünkbe, mint rendesen, cigit koldulni. De amikor én ott vagyok, voltam, akkor sose a cigit kérte, mindig valami lehetetlen könyv iránt érdeklődött, amiről tudta, hogy úgysincs meg. Rejtő köteteinek első kiadását kérdezte, meg, hogy nem került-e be véletlenül az antikváriumi kötetek közé a Trónok harca sorozat könyv változata?! Tegnap pl afelől érdeklődött, hogy nincs-e véletlenül régi képkeretünk? Persze ő is tudta, én is, hogy másról van szó, de azért mindig eljátszotta ezt az ártalmatlan szerepet, és előtte meg utána illedelmesen köszönt, viszláttal búcsúzott.

Hallottam róla, lehozták a román helyi lapok, hogy valami “irredenta” szöveget festett fel egy marovásárhelyi főtéri épület falára, amiért letartóztatták. Akkor is sikerült magáravonnia a figyelmet egy kis időre, de úgy tűnik, nagyon hamar elfelejtették, szabadlábra helyezték, nem kapott elég sajtóvisszhangot az eset, és ez őt nem elégítette ki, talán még fel is bosszantotta! Többre vágyott! Igazi diadalra! A nagymamájával élt, tengődtek ketten a kevés nyugdíjból, nem jutott pénz cigire is! Azt már kunyerálni kellett! Aztán a nagymama váratlanul tavaly meghalt, természetes úton, persze (habár azon se csodálkoztam volna, ha erőszakos cselekmény áldozata) és Istike elesett attól a csekély jövedelmi forrástól is, amit a nagyanyja biztosított. Próbált munkát keresni, de az ezer lejes fizetés nem volt elég vonzó számára. Ő biza ennyi pénzért még a házból se jön ki! – ezzel hencegett legutóbb Lacinak. És továbbra is az utcán tengett-lengett. Sokszor olyan fontoskodva sietett valahova, mintha tényleg halaszthatatlan dolga lenne.

Azt mondták az utóbbi időben lecsendesedett, nem randalírozott, a boltunk cégérét se verte le csak egyszer, még a rebellis időszakában, amikor Laci férjem megtagadta tőle a szál cigit. A kicsi vézna fiúból időközben köpcös fiatalember vált, gondolom a rendszeres étkezésnek meg sörözésnek köszönhetően, hiszen egy ideje volt barátnője, egy szerény, komoly kislány, akit mindig sajnáltam, hogy egy ilyen alakkal hozta össze az élet. De azért az üzletünket továbbra se kerülte el, márcsak azért sem, mert útbaesett neki a főtér felé, hisz a szomszédjában voltunk! Tegnap is öt óra felé érkezett, a szokásos időben, amikor már úgy számította, hogy engem nem talál ott. Megint illedelmesen köszönt, a képkereteket kérdezte, hogy nem kerültek-e be véletlenül régi fényképkeretek. Laci meg se várta, hogy befejezze dadogva mondókáját (mindig dadogott az én jelenlétemben), rávágta sietősen: Nem Isti, mondtam, hogy nem! Isti illedelmesen elköszönt, kicsit bele is pirult, de nem nézett ki ittasnak és különösebben letörtnek sem látszott. Én is szokásommal ellentétben ezuttal normálisan fogadtam a köszönését, máskor mindig ingerülten tettem. Három órával később a barátnője, munkából vagy inkább suliból hazaérve, holtan találta.

A hátborzongató az ebben az egész történetben, hogy aznap olvastam Tóth Krisztina Árnyék a falon c. novelláját, nyugtalan lettem tőle, tudtam, hogy előrevetít valamit, valami nagyon nem jót.

Én és a Maslow-piramis

Amikor Salzburgban a fényben elmentem…

Mindig azt tanácsolják nekem, valahányszor panaszkodom, hogy örüljek, hogy élek, tudok járni, van mit ennem, innom, kvázi egészséges vagyok, nem halt meg senkim, egészséges a gyerekem, az unokám, az unokaöcsém, de még az állataimnak sincs semmi észlelhető fogyatékosságuk. És nem értik, hogy ennyivel miért nem érem be? Miért vágyom arra, hogy a saját önmegvalósításomon is dolgozhassak! Mert amikor ezt a siralomvölgyet el fogom hagyni, akkor már vajmi keveset számít, hogy az x éveim alatt volt-e elegendő eleségem, és az, hogy hiányt szenvedtem-e valamiben, meg hogy az új hűtőszekrényt meg tudtam-e vásárolni vagy sem, és hogy meglátogattam-e az első hat hónapban a csecsemő unokámat…

Lehet, hogy most megint a sértődöttség és a frusztráltság beszél belőlem, de kurvára rosszul esik, amikor egy kemény hét után, olyan hét után amely 7 (hetes) munkanapból állt, elkezdődik a következő, amikor végre van egy szabad délelőttöm, amit arra használok, hogy egy szuper előadást hallgassak a Művészeti Egyetemen, utána pedig kedves interjúalanyommal Bázelben és Zürich-ben kalandozzak képzeletben, és annyira de annyira feldob, hogy épp azelőtt találtam meg (tiszta véletlenül! – mert néha nagyon szerencsés tudok lenni!) azt az archív felvételt, ahol Bázel és a Telekiek kapcsolatáról beszél egy neves kolozsvári professzor, és úgy érzem, hogy érdemben hozzá tudsz szólni a témához (hallgassátok meg szombaton délelőtt 11 órától!), akkor minden átmenet nélkül egyszerűen azzal vádolnak meg, hogy menekülök a munka elől! Ezt nem akarom most itt tovább részletezni, hogy miért, de kúrvára nem esik jól! Hiába hangoztatják azok, akik a belső egyensúly elérésére oktatnak, intenek, hogy milyen egyszerű, és nem szabad kibilleni a zenségből, de csak az lehet zen, akit nem kérnek számon, aki a maga ura, maga dönti el, hogy mit csinál és azt hogyan! Egy csavargyári segédmunkás nem érheti el ezt az állapotot, és ha el is éri, kb két percig maradhat benne, munkaidőben!

Kolozsvár, Street-fotó a fűzött derekak korszakából (Fortepan)

Sokszor látok nagyon kimért, elegáns, kiegyensúlyozott hölgyeket, akik mindig szépen, választékosan, türelmesen beszélnek, fejtik ki álláspontjukat, miközben egy olyan láthatatlan pódiumon állnak, ahonnan nagyon könnyű elegáns mondatokat fogalmazni, és határozott álláspontokat kifejteni! Ott állnak azon a számomra elérhetetlen képzeletbeli pódiumon, és gyönyörűen, irigylésre méltóan érvelnek! Miközben én itt lenn a mélyben bizonytalankodok, ide-oda kapkodok, futkosok, mint egy mérgezett egér, hogy a legközhelyesebben fogalmazzak! Mert nekem nem adatott meg, hogy egy témával, ami lehetőleg a kedvencem, mélyrehatóbban foglalkozzam! Nekem csak az adatott meg, hogy … mindegy, ezt sem akarom részletezni… És hiába vagyok én úgy elragadtatva attól, amit éppen jól csinálok, mert azonnan jön a hidegzuhany, és számonkérnek azért, amit elmulasztottam! Mert kit érdekel Bázel, és az én tegnap felfedezett, értékes felvételem! Azokat, akik ott fenn ülnek, csak az érdekli, hogy nem írtam meg azonnal és instant és rögtön a honlapra egy fontos szabadtéri akciót! Miközben én olyan jól éreztem magam ott kinn a szabadban, a helyzet magaslatán, és magabiztosan és zenül! Most visszamenőleg azt a zenségemet is sikerült elrontaniuk, elkobozniuk tőlem azoknak, akik emiatt a mulasztás miatt utólag reklamáltak. De ilyen helyzetben, amikor fentről letámadnak, nem is tudok érvelni, beszuggerálják nekem, hogy igenis hibáztam, és szándékosan megfutamodtam a feladat elől, amikor nekem eszembe se jutott, hogy ezt is meg kéne csinálni! Ez a job is rám vár! Csakis rám!!

Ők nem tudják, hogy én annyira szeretek belemélyülni talán kevésbé fontos dolgokba, belemerülni, elveszni bennük, hogy hajlamos vagyok más – mások szerint fontosabb – dolgokról megfeledkezni, Eszembe se jutott akkor az a plusz feladat, mert a per-pillanatnyi jóhangulatommal voltam elfoglalva!

Igen, beismerem, hogy az én Maslow-piramisom minden porcikájában inog, egészen az alsó szintjétől kezdve a legfelsőig! Az első apró földrengés elvinné! Mert sokszor nincs pénzem, nincs érzelmi biztonságom, és még egy csomó mindenem nincs meg, az önmegvalósításról nem is beszélve! De ilyenkor megvan a lehetőségem a képzeletbeli világomba menekülni, egy másik fajta piramis titkaiba belemélyedni! És ezt senki nem fogja elvenni tőlem!!! Legfeljebb a szolgáltató, aki levágja az internetemet!

Azt mondják, hogy ha a civilizációnk megszűnne, az egész épített örökségünk talán csak pár száz évig maradna fenn, egyetlen építmények, amelyek fennmaradnának, azok a gizai piramisok lennének!

Daru madár, ha lehet,

vidd el ezt a levelet. mondd meg az én galambomnak, ne sirasson, felejtsen el engemet…

Gyerekkoromban mindig úgy meghatódtam ettől a nagyapámtól tanult nótától, mert annyira bennevolt a reménytelenség, aminek én mindig próbáltam ellenszegülni. És most, miközben itt a facebook hírfolyamát pörgetem lefelé, eszembejutott ez a szomorú dal, meg az hogy milyen kevés lehetőség volt régen a kommunikációra, a kapcsolattartásra, csak a darumadárban vagy a postagalamb szolgáltatásaiban bízhatott az ember!

Annyit szidjuk a közösségi oldalt, hogy időrabló meg valótlanságokat, ökörségeket terjeszt, tele van kamu hírrel, de én mégis szeretem! Mert szeretem a dolgok jobbik oldalát nézni, és csak a jó tulajdonságait figyelembe venni. Tudom, a régi romantikát nem hozhatja vissza már semmi, de a fb más formában, új köntösbe öltöztetheti a flörtöt és a szerelmet magát. Például adott esetben, ha mondjuk a szerelmesek összevesznek, és éppen örökharag van érvényben, akkor mondjuk a lány pár napra vagy lehet csak pár órára a szakítás után posztol valamit, a fiú passzív marad, nem reagálja le, a lány megint posztol egy ártatlan dolgot, mondjuk, hogy sétál a főtéren vagy kávézik egy barátnőjével, és akkor a fiú csak úgy, mintha nem jelentene különösebben semmit, nyom egy egyszerű like-ot. Aztán kis időre rá a fiú is megoszt egy képet, mondjuk egy virágzó fáról vagy a kutyájáról, és most már a lány is siet azt teccikelni. Mert hát kölcsönös kell legyen a dolog, ez a szabály, nem lehet ellene tenni: azokat, akik engem like-olnak, nekem is like-olnom kell, és így nem foghatja rá senki a lányra, hogy békülési szándékkal tette meg ezt a lépést. És utána már jöhet a poszt alá egy komment is, persze kedveskedő megjegyzés, nem akármilyen, és komment kommentet követ, like like-ot, és így szépen lassan, a fb segítségével egyszercsak észreveszik, hogy megint elkezdenek messengeren kommunikálni, a csettelés után pedig már jöhet újra a találka! Ebben az esetben a nagybetűs Facebook derekasan kitett magáért, és kibékítette a civakodó szerelmeseket. És nincs szükség többé se darumadárra, se postagalambra, se postásra.

Óh a postás, aki olyan fontos személyiség volt tinikoromban, akit annyira vártam, vártunk régen, hogy elhozza már azt a hőn áhított levelet! Igen, tudom a gyorsaság levesz a dolgok varázsából, mert annak idején az a bizonyos életbevágóan fontos levél egy hétig váratott magára, és ezzel szemben a messenger instant válaszlehetőséget kínál, de akkoris, én próbálom a modernkori csodákat előnyös oldalukról megközelíteni!

Amikor még a valóvilágban navigáltam, és én is egy kis jelentéktelen torzó voltam a hatalmas fáraó megcsonkított szobrának tövében! (1998 study tour a Karthagó utazási irodával) Azóta se jártam arrafelé, a Karthagó is megbukott, nem tudom mi lehet az oka, de Ráth-Végh azt állítja, hogy nem igaz a fáraó átka, pedig én olvastam, hogy még a Titanikon is szállítottak egy múmiát! És lehet azért süllyedt el!

De a szerelmen túl is van élet a neten, de még milyen! Régen mindig azon sajnálkoztam, hogy nem lettem kutató, régész, laboratóriumi orvos, bármi, ami behatóbb tanulmányozási lehetőséget nyújt egy bizonyos szakterületen, Mert ugyebár rádiósként nem lehet elmélyedni semmiben, nincs rá idő… De most úgy érzem, bármilyen furán is hangzik, hogy mindenre megadatott a lehetőségem, ha már nem lehettem szakértő, mindent megtudhatok a youtube videokból a végzet koponyájáról, a piramisokról, a majákról, Perzsiáról, a Nap ciklusairól, az aztékokról, az elveszett frigyládáról, és még Széchenyi Andor világutazót is elcsíphetem, amint Kína felé utazva, 1892-ben december 3-dikán belevéste a nevét, mint egy csínytevő kamasz, Perszepolisz ókori falaiba. 🙂 Mert ő sem tudta megállni, hogy ne hagyjon egy közönséges nyomot maga után az utókor számára …

Két hetes tavaszi pihenőszabadságom elrepült, mintha nem is lett volna, sajnálkoztam utólag, hogy csak egy blogot írta, hogy ellustúltam, hogy keveset olvastam, nem szerkesztettem meg a Ludasmanyi blogbejegyzéseit, nem mozogtam eleget, de aztán rájöttem, hogy nem volt hiábavaló ez a 15 nap, mert rengeteg dokumentumfilmet néztem, kertészkedtem, megtanultam a kínaiaktól, mármint a kínai fal építőitől, hogyan keverjek jó habarcsot a kőedényeimnek, újranéztem régi videókat a hunokról, az UFO-król, különös bolygókról, hajóroncsokról, a holt-tengeri tekercsekről, jól dokumentált összeállításokat, és a legfőbb megvalósításom az, hogy megtanítottam Nero-t pórázon járni. Így most már nappal is mehetünk sétálni, nem kell sötétetés után bóklásznunk az erdő aljában 😃

Beindult a kőedényes szezon 🙂 Ezek most épp száradnak, aztán majd lecsiszolom őket, nem maradnak ilyen durvák! Télen muszáj volt szüneteltessem a bizniszt, mert nem kötött meg a habarcs még a házban sem. Hiába, az anyag is érzi, hogy lehűlt az idő, még akkor is, ha a házban tartom.