Több mint 15 éven keresztül szoros kapcsolatban álltam egy kortárs román íróval, aki megpróbálta az ízlésemet csiszolgatni és a műveltségemet fejleszteni, bővíteni. Sokat köszönhetek neki, sok jelentős világirodalmi művet elolvastam az ő ajánlására, de Sylvia Plath csak most került a kezembe! Ő valahogy nem csípte a női írókat, talán irigységből, talán mert egy női író érzékenyebb szálakat tud rezegtetni, amire egy férfiíró nem mindig képes, és amitől a férfiírónak aztán felmegy a cukra. Emlékszem, amikor Elfriede Jelinek 2004-ben megkapta az irodalmi Nobel díjat, akkor megvette ő is gyorsan a Zongoratanárnő című kötetét, amit sebtibe lefordítottak románra, egy éjszaka alatt elolvasta, és másnap reggel megjegyezte, hogy szar! És hogy a Nobel díjat is trendek szerint osztogatják. Rég nem volt nő? Na akkor most legyen egy! Délafrikai se volt soha? Na akkor jövőre egy afrikai fekete író lesz a nyertes! Politika az egész, hangoztatta, s mivel nem kedvelte a női szerzőket, hát Sylvia Plath is kimaradt az életemből. Nem is hallottam róla… mostanáig!

Most viszont, mivel az íróval való párkapcsolatom pár éve megszűnt, mondhatni csúfos véget ért (de azóta már feldolgoztuk mindketten ezt a traumát, és egész jó szakmai meg “családi” kapcsolatot ápolunk), más úton próbálom fejleszteni magam. Amikor már egészen világossá vált, hogy hamarosan el fogunk válni, egy este keserűen kifakadt: Meg kellett volna tanítsalak hegedűlni! Akkor nem értettem meg ezt a különös megjegyzést, mert mi köze a hangszernek a mi viszonyunkhoz! De most már tudom: minél műveltebb valaki, annál árnyaltabban fogja fel a körülötte lévő világot, és talán a széles látókör bölcsebb döntések meghozatalára is ösztönöz! És utólag azt is megértettem, hogy ő is képes egészen érzékeny húrok pengetésére és nemcsak a hegedűjén. De valahogy mi nem tudtunk összehangolódni! A karma az oka!

Na szóval elváltunk, és nekem más információforrás után kellett néznem! Összejöttem egy ifjú könyvkereskedővel és egyben kiadóval, aki halhatatlanságra vágyó királyfiaknak (és királylányoknak) a köteteit jelenteti meg, saját költségükön. Már ettől felcsillant a szemem, hiszen 19 éves korom óta, amióta Feketefiú visszautasította a szerelmem, titokban arra vágytam, hogy író legyek! Akkor még a blog szót nem ismertem, mert ha ismertem volna, akkor blogírónak készültem volna!  Ahogy ezzel a fiatalemberrel összebarátkoztunk (úgy értem a könyvessel), máris megszállt az ihlet, és mindenféle jó vagy kevésbé jó blog- és könyvírási ötleteim támadtak. De nagyon kezdek elkanyarodni Sylvia Plath-tól…

Visszatérve, a könyvesbolt és antikvárium is nagyon alkalmas hely arra, hogy az ember némi műveltségre tegyen szert, de azért nem árt, ha van valaki, aki kalauzolja az olvasnivalók terén! Könyvmilliomos lettem, mondhatni, naponta – számomra sok új – régi könyvek között böngészhetek, már bejött hozzánk Szerb Antal Magyar irodalomtörténeti kötete, amelyből a klasszikusok egészen más arcát ismerhettem meg, pl. azt hogy Jókai mennyire gyerekes volt, és talán ezért tudott úgy lelkesedni mindenért, és egyszusszra 60 oldalnyi szöveget papírra vetni csak magáról a Vaskapuról. Megtudtam, hogy pályázat útján született a könyv, az Erdélyi Helikonnál pályázott az én kedvenc Szerb Antalom (csakúgy mint akármelyik mostani ifjú titán), amikor még senki nem sejtette, hogy ő lesz a Pendragon legenda nagy írója (Közben utánanéztem, hogy a regény ugyanabban az évben, 1934-ben jelent meg! Ennek az irodalomtörténeti adatnak, adaléknak még aprólékosabban utána kell járnom!) Aztán bejött Beöthy Zsolt kétkötetes Képes magyar irodalomtörténete is, két vaskos kötet, még régebbi irodalomtörténeti kiadvány, igazi nagy kincs! Ha ezeket mind elolvasom, vehetem úgy, hogy negyedrészben kijártam a bölcsészkart. (A kortársakhoz nem jutottam még el, lehet majd 80 éves koromra utolérem magam!)

De hiába állt rendelkezésemre a szakirodalom, mégis úgy éreztem, nagyon elkelne egy kis szakszerű irányítás. Mert egy előadás alatt többet kaphat az ember, mint évek során szerzett összes olvasmányélménye által! Ez akkor tudatosult bennem, amikor a tavalyi Vásárhelyi Forgatagon a színház sátrába egy évadnyitó rendezvényre beültem. És akkor ott rögtön eldöntöttem: megkérem Albert Máriát, engedje meg, hogy járjak az óráira. És itt jön a találkozásom Sylvia Plath-tal!

Az órák egyikén a fiatalon elhunyt írónőnek Gipszben című versét elemeztük, beszéltük meg, és kiderült, hogy Mari diákjai mind olvasták Az üvegburát, csak én nem.  Egy ideje azt is tudom, hogy ha valamire nagyon vágysz, valami után nagyon áhitozol, akkor a körülmények azt a kezedre játszák! Ez történt Sylvia Plath és az én esetemben is: a héten bejött egy kiselejtezett családi könyvtár, és ott lapult a könyvek között Sylvia üvegburája! A könyv egészen jó állapotban volt, meg voltam győződve, hogy az illető családból senkisem lapozta fel. Csak egy nagy H betű éktelenkedett a címoldalán, golyóstollal firkantották oda, nem tudtam kitörölni, hát belenyugodtam, elfogadtam, hogy ez az idő szimbóluma, és megerősítette bennem, hogy minden nagytalálkozás csak idő kérdése! Úgyhogy most Sylviát olvasom, ezt az önéletrajzi regényt, aminek megjelenése után az alkotó nem látta érdemesnek az életét továbbélni, úgy érezte: kiadta magából, amit kiadhatott, megengedte a gázt, és elszántan a sütőbe dugta a fejét! Bár inkább a homokba dugta volna! Keresztnevén említem, mert olyan kedves lett nekem, mintha régi, közeli ismerősöm lenne, és úgy érzem, mintha csak nekem mesélné a saját élettörténeteit. Még a fiatalos hangját is vélni hallom!

Ha már egyetlen órájára se járhatok Marinak (lehet csakis azért kellett nekem a művészetire járnom pár előadás erejéig, mert Sylvia akarta magára felhívni a figyelmemet!), akkor is sokat nyertem azzal, hogy Sylvia Plath-ot megismerhettem!

hogy felfigyeljenek rád! Hogy legalább egy napig te is a figyelem központjában lehess! Tudta ezt jól Isti is, a Posta utcai kis csavargó, aki az éjjel felkötötte magát! Megrendültem természetesen, mert tegnap láttam utoljára az eltévelyedett lelket, jött az üzletünkbe, mint rendesen, cigit kunyerálni. De amikor én ott vagyok, voltam, akkor sose a cigit kérte, mindig valami lehetetlen könyv iránt érdeklődött, amiről tudta, hogy úgysincs meg. Rejtő köteteinek első kiadását kérdezte, meg, hogy nem került-e be véletlenül az antikváriumi kötetek közé a Trónok harca sorozat könyv változata?! Tegnap pl afelől érdeklődött, hogy nincs-e véletlenül régi képkeretünk? Persze ő is tudta, hogy én is tisztában vagyok vele, hogy másról van szó, de azért mindig eljátszotta ezt az ártalmatlan kis sunyi szerepet, és előtte meg utána illedelmesen köszönt, viszláttal búcsúzott.

Hallottam róla, lehozták a román helyi lapok, hogy valami “irredenta” szöveget festett fel egy marovásárhelyi főtéri épület falára, amiért letartóztatták. Akkor is sikerült magáravonnia a figyelmet egy kis időre, de úgy tűnik, nagyon hamar elfelejtették, szabadlábra helyezték, nem kapott elég sajtóvisszhangot az eset, és ez őt nem elégítette ki, talán még fel is bosszantotta! Többre vágyott! Igazi diadalra! A nagymamájával élt, tengődtek ketten a kevés nyugdíjból, nem jutott pénz cigire is! Azt már kunyerálni kellett! Aztán a nagymama váratlanul tavaly meghalt, természetes úton, persze (habár azon se csodálkoztam volna, ha erőszakos cselekmény áldozata) és Istike elesett attól a csekély jövedelmi forrástól is, amit a nagyanyja biztosított. Próbált munkát keresni, de az ezer lejes fizetés nem volt elég vonzó számára. Ő biza ennyi pénzért még a házból se jön ki! – ezzel hencegett legutóbb Laci-páromnak. És továbbra is az utcán tengett-lengett. Sokszor olyan fontoskodva sietett valahova, mintha tényleg halaszthatatlan dolga lenne.

Azt mondták az utóbbi időben lecsendesedett, nem randalírozott, a boltunk cégérét se verte le csak egyszer, még a rebellis időszakában, amikor Laci-férjem megtagadta tőle a szál cigit. A kicsi vézna fiúból időközben köpcös fiatalember vált, gondolom a rendszeres étkezésnek meg sörözésnek köszönhetően, hiszen egy ideje volt barátnője, egy szerény, komoly kislány, akit mindig sajnáltam, hogy egy ilyen alakkal hozta össze az élet. De azért az üzletünket továbbra se kerülte el, márcsak azért sem, mert útbaesett neki a főtér felé, hisz a szomszédjában voltunk! Tegnap is pontosan öt órakor érkezett, a szokásos időben, amikor már úgy számította, hogy engem nem talál ott. Megint illedelmesen köszönt, és ahogy az előbb említettem, a régi képkeretek iránt érdeklődött. Laci meg se várta, hogy dadogva befejezze mondókáját (mindig dadogott az én jelenlétemben), rávágta sietősen: Nem Isti, mondtam, hogy nem! Isti számított a reakciójára, ismét illedelmesen elköszönt, kicsit bele is pirult, de nem nézett ki ittasnak és különösebben letörtnek sem látszott. Én is, talán sejtve a rosszat, ezúttal, szokásommal ellentétben, normálisan fogadtam a köszönését, máskor mindig ingerülten tettem. Három órával később a barátnője, munkából vagy inkább suliból hazaérve, holtan találta.

A hátborzongató az ebben az egész történetben, hogy aznap olvastam Tóth Krisztina Árnyék a falon cmű novelláját, nyugtalan lettem tőle, tudtam, hogy előrevetít valamit, valami nagyon nem jót.

Mindig azt tanácsolják nekem, valahányszor panaszkodom, hogy örüljek, hogy élek, tudok járni, van mit ennem, innom, kvázi egészséges vagyok, nem halt meg senkim, egészséges a gyerekem, az unokám, az unokaöcsém, de még az állataimnak sincs semmi észlelhető fogyatékosságuk. És nem értik, hogy ennyivel miért nem érem be? Miért vágyom arra, hogy a saját önmegvalósításomon is dolgozhassak! Mert amikor ezt a siralomvölgyet el fogom hagyni, akkor már vajmi keveset számít, hogy az x éveim alatt volt-e elegendő eleségem, és az, hogy hiányt szenvedtem-e valamiben, meg hogy az új hűtőszekrényt meg tudtam-e vásárolni vagy sem, és hogy meglátogattam-e az első hat hónapban a csecsemő unokámat…

Lehet, hogy most megint a sértődöttség és a frusztráltság beszél belőlem, de kurvára rosszul esik, amikor egy kemény hét után, olyan hét után amely 7 (hetes) munkanapból állt, elkezdődik a következő, amikor végre van egy szabad délelőttöm, amit arra használok, hogy egy szuper előadást hallgassak a Művészeti Egyetemen, utána pedig kedves interjúalanyommal Bázelben és Zürich-ben kalandozzak képzeletben, és annyira de annyira feldob, hogy épp azelőtt találtam meg (tiszta véletlenül! – mert néha nagyon szerencsés tudok lenni!) azt az archív felvételt, ahol Bázel és a Telekiek kapcsolatáról beszél egy neves kolozsvári professzor, és úgy érzem, hogy érdemben hozzá tudsz szólni a témához (hallgassátok meg szombaton délelőtt 11 órától!), akkor minden átmenet nélkül egyszerűen azzal vádolnak meg, hogy menekülök a munka elől! Ezt nem akarom most itt tovább részletezni, hogy miért, de kúrvára nem esik jól! Hiába hangoztatják azok, akik a belső egyensúly elérésére oktatnak, intenek, hogy milyen egyszerű, és nem szabad kibilleni a zenségből, de csak az lehet zen, akit nem kérnek számon, aki a maga ura, maga dönti el, hogy mit csinál és azt hogyan! Egy csavargyári segédmunkás nem érheti el ezt az állapotot, és ha el is éri, kb két percig maradhat benne, munkaidőben!

Sokszor látok nagyon kimért, elegáns, kiegyensúlyozott hölgyeket, akik mindig szépen, választékosan, türelmesen beszélnek, fejtik ki álláspontjukat, miközben egy olyan láthatatlan pódiumon állnak, ahonnan nagyon könnyű elegáns mondatokat fogalmazni, és határozott álláspontokat kifejteni! Ott állnak azon a számomra elérhetetlen képzeletbeli pódiumon, és gyönyörűen, irigylésre méltóan érvelnek! Miközben én itt lenn a mélyben bizonytalankodok, ide-oda kapkodok, futkosok, mint egy mérgezett egér, hogy a legközhelyesebben fogalmazzak! Mert nekem nem adatott meg, hogy egy témával, ami lehetőleg a kedvencem, mélyrehatóbban foglalkozzam! Nekem csak az adatott meg, hogy … mindegy, ezt sem akarom részletezni… És hiába vagyok én úgy elragadtatva attól, amit éppen jól csinálok, mert azonnan jön a hidegzuhany, és számonkérnek azért, amit elmulasztottam! Mert kit érdekel Bázel, és az én tegnap felfedezett, értékes felvételem! Azokat, akik ott fenn ülnek, csak az érdekli, hogy nem írtam meg azonnal és instant és rögtön a honlapra egy fontos szabadtéri akciót! Miközben én olyan jól éreztem magam ott kinn a szabadban, a helyzet magaslatán, és magabiztosan és zenül! Most visszamenőleg azt a zenségemet is sikerült elrontaniuk, elkobozniuk tőlem azoknak, akik emiatt a mulasztás miatt utólag reklamáltak. De ilyen helyzetben, amikor fentről letámadnak, nem is tudok érvelni, beszuggerálják nekem, hogy igenis hibáztam, és szándékosan megfutamodtam a feladat elől, amikor nekem eszembe se jutott, hogy ezt is meg kéne csinálni! Ez a job is rám vár! Csakis rám!!

Ők nem tudják, hogy én annyira szeretek belemélyülni talán kevésbé fontos dolgokba, belemerülni, elveszni bennük, hogy hajlamos vagyok más – mások szerint fontosabb – dolgokról megfeledkezni, Eszembe se jutott akkor az a plusz feladat, mert a per-pillanatnyi jóhangulatommal voltam elfoglalva!

Igen, beismerem, hogy az én Maslow-piramisom minden porcikájában inog, egészen az alsó szintjétől kezdve a legfelsőig! Az első apró földrengés elvinné! Mert sokszor nincs pénzem, nincs érzelmi biztonságom, és még egy csomó mindenem nincs meg, az önmegvalósításról nem is beszélve! De ilyenkor megvan a lehetőségem a képzeletbeli világomba menekülni, egy másik fajta piramis titkaiba belemélyedni! És ezt senki nem fogja elvenni tőlem!!! Legfeljebb a szolgáltató, aki levágja az internetemet!