Rég nem jelentkeztem. Őszi betakarítás időszaka van/volt, és nekem nagyon sok betakarítanivalóm van/volt, nem annyira a kertemből, mint inkább a mezőről s az erdőből: gomba, kökény, galagonya, csipkebogyó, gyógynövények, amelyeket még mindig találok, főleg friss cickafark hajtásokat, de van tejoltó galaj is, aminek a teája az egyik legfinomabb. Kellemes halványsárga színűre festi a vizet, s van egy különleges illata, aromája. Nemhiába adták a románok neki azt a szép nevet, hogy “sanziene galbene” (a szó tündért is jelent!). Oda még nem jutottam, hogy fejből fújjam, mi mire való, de mindent leszedek, begyűjtök, amit ismerek, aztán majd utánaolvasok adott esetben.

Itt a környezetünkben ismét elszabadult a potterség, aki követ tudja, hogy mit értünk mi ez alatt… Csak a legutóbbi esetet vázolnám röviden, ha megengeditek. A fenti fotóra mindjárt kitérek, türelem ☺ Pont halottak napján történt, meggyújtottunk mi is az udvaron pár gyertyát az elhunyt kedvenceink emlékére, (persze voltunk világítani is a temetőkben, és itthon is állítottam emléket az őseinknek, öregkövek formájában, ahogy a lányom szokta mondani. A fiatal diófánk alatt, hátul az udvaron, kialakítottunk egy emlékhelyet, körbe raktam a Maros-parton talált mohás és vízmosta köveket, és minden kőnek megfeleltettem egy nagymamát, nagyapát, nagynénit, dédapát, ükapát, ükanyát. Vannak vagy 12-en. Ott a kör közepén is meggyújtottunk egy mécsest, elrebegtünk egy imát, aztán bejöttünk a házba. Feltettem a tejet forrni, hétfőn jár a házitej, egy napos volt már, épp ideje volt felforralni. Van egy régi aluminium forralóm, még Kolozsvári időszakomból örököltem, olyan, amelyik két rekeszből áll, az alsóba vizet kell tölteni, egy ujjbegynyi lyukon keresztül, ennek van egy dugója, ami révén sípol, amikor forr a tej (és gondolom a víz is). A dugó rég elveszett, de az edény anélkül is működik, amúgyis süvít egy kicsit, nem kell figyelni a tejet, mert úgysem fut ki. Nem túl gyakran használom ezt az ócska “bádogot”, de néha mégis. Mint ez alkalommal is. Valahogy ez került a kezembe. Kitöröltem, beleöntöttem a tejet, s tettem-vettem a konyhában. Pár perc múlva, elkezdett forrni, de a szokásos sűvítés helyett, mit látnak szemeim!! Hogy zubog a fehér nedü kifelé azon a dugótlan lyukon, de olyan intenzitással, hogy pillanatok alatt megtöltötte az egész kályha tetejét. Kiáltok Lacinak, aki kinn a nappaliban tévézett: Gyere gyorsan, nézd milyen fura dolog történik itt! Szalad be ő is, első reakciója: Ez kilyukadt!! S gyorsan lezárta a gázt, mire a tej “csapja” is elzáródott, megszűnt a zubogás, egyik percről a másikra. Átöntöttem az egészet egy másik edénybe, és hihetetlen, nem hiányzott a tejből egy féldeci se! egy gyűszűnyi se, semmi! És persze az edény se volt kilyukadva, a két rekesz továbbra sem kommunikált egymással. És tudom jól, hogy alulra vizet öntöttem, még ki is mostam rendesen mielőtt eltettem volna a legutóbbi használat után. Tehát józan ésszel nem lehet megmagyarázni, hogyan került alulra a tej, és persze azt sem, hogy folyhatott ki annyi, amikor nem fogyott semmi tej az edény felső részéből. Csak ha nem azzal magyarázom, hogy halottak napja volt, és egy jóismerősöm is azelőtt való nap hunyt el, még halva feküdt, másnap volt a temetése, és így akart üzenni nekem. Jobb módot nem találva a kommunikációra. 😉 Újabb példa arra, hogy a két világ néha interszektálódik egymással… Mondom én …

S hogy miért illustrálom e bejegyzést ezekkel a szép, csodás kerti fotókkal? Azért mert van egy kedves barátom, aki az óperenciás tengeren túl él, ő ennek a gyönyörű kertnek a boldog tulajdonosa. S nemcsak azért küldte nekem ezeket a szemet gyönyörködtető fényképeket, hogy a blogom esztétikai értékét emelje, hanem mert olvasta a történeteimet, és késztetést érzett, hogy mesélje el ő is a párhuzamos dimenzióval való érintkezését. A legérdekesebb és legkülönlegesebb, ami vele történt, az a tündérekkel való találkozása. Lehet mosolyogni, de én hiszek neki, és úgy érzem, most találtunk csak igazán egymásra! Több mint harminc éve él az Államokban, és párjával sikerült egy kertvárosi lakást vásárolnia, ezzel a gyönyörű kerttel, ahol idővel berendezett egy kis szökőkutat. Ahogy a kút elkezdett működni úgymond, a 30 gallon víz (ami nem kevés! kb 113 és fél liter átszámolva!) egyre csak fogyott, fogyatkozott belőle. A végén már odajutottak, hogy óránként kellett a vizet újratölteni, miközben nem volt szivárgás, a szökőkút szigetelését tökéletesen megoldották. Márvány és műanyag kombinációjával. Senki nem értette a rejtélyt, kerti partikat rendezett, és a vendégei rajta mulattak, hogy a pár órás buli alatt a házigazdának többször fel kellett töltenie a kutat, hogy megmaradjon a csobogás élménye. Mert mindegyre csak apadt és apadt el a víz…

Történt, hogy barátunk, nevezzük Janónak, (csak azért fedezem, mert ő is ismeri a mainstream világ hozzáállását az ilyen esetekhez, és nem akar nevetség tárgyává válni, engem viszont már nem érdekel, én most már felvállalom a közvetítő szerepet a két világ között 😀, ráfoghatjuk, hogy ez fikció, fantáziajegyzet, ahogy tetszik, ha valaki mindenáron be akarja sorolni valahova ezt az írást, engem pedig nevezzen fantázia-blogírónak 🤣), szóval barátunk találkozott egy jóismerősével, egy Andrea nevű hölggyel, akiről köztudott volt, hogy jártas a spirituális világban, és elmesélte neki a szökőkút fura történetét. Andrea csak mosolygott, és azt felelte: jól tudja, hova tűnik el a víz a kútból!

Janó hitetlenkedve nézte ismerősét, aki – egy kis hatásszünet után – kijelentette: a tündérek fürdik ki a vizet! Mi az, hogy a tündérek kifürdik? – Janó ezt a kijelentést, enyhén szólva, kissé szkeptikusan fogadta, de Andrea komolyan bólogatott, és azzal biztatta, hogy majd a saját szemével fog erről meggyőződni! És mit ad Isten? Nem is telik el sok idő ezen emlékezetes találkozás után, és Janó egy szép tavaszi reggelen, amikor ébredés után lefőzte az első kávéját, és kiült a fent látható szép fehér kerti székekre, hogy nyugodtan iszogatva, átgondolja a világ dolgait, a kút felé nézve szinte földbe gyökerezett a lába: a szökőkút vizében két áttetsző, apró lény fürdött. Anya és lánya – így nevezte el őket, mert egyik olyan fél méter magas lehetett, a másik meg 30 centiméter körüli. Szitakötő szárnyaik voltak, olyan igazi mesebeli tündérkinézettel (valószínű a klasszikus rajzfilmkészítőknek is megmutatkoztak valamikor 😊) . Amikor Janót észrevették, gyorsan a szemközti tetőre repültek. Janó pedig sebtében felszaladt a lépcsőn, hogy láthassa őket még pár másodpercig, siettében a kávéját is magára öntötte, de a tünemények pillanatok alatt elillantak. Annyira a hatása alatt volt ennek a jelenetnek/jelenésnek, hogy azonnal felhívta Andrea barátnőjét, kérte, hogy találkozzanak, és magánkívül újságolta neki: igaza volt, boldog, mert megadatott neki a csoda, meggyőződött a tündérek létezéséről! Andrea megint csak bölcsen mosolygott, és mesélt neki egy párhuzamos világról, amely csak akkor tárul a szemünk elé, ha az agyunk nyitott egy másik dimenzió befogadására. Mint ahogy a tévé- vagy rádióadók is sugároznak, ott van a levegőben a műsor, de csak akkor látjuk, halljuk, ha rendelkezünk egy megfelelő készülékkel. Janó tehát receptívnek bizonyult akkor reggel, félálomban, hajnali révületében vette az adást. Barátunk szinte szárnyalt boldogságában, a találkozó után egyenesen hazament, és eldöntötte: átrendezi a kutat, még vonzóbbá teszi, azt se bánja, ha óránként kell a vizet újratölteni, kit érdekel a vízszámla, amikor tündérek laknak a kertjében? 😁 Ne kérdezzétek hogyan rendezte át, mert ezekre a részletekre nem tért ki, de ahogy ezt a dolgot megejtette, soha többet nem fogyott ki a 30 gallon víz a kútból, még egy deci se hiányzott, csak szökött szabályosan felfelé, ahogy azt a tervezője megálmodta, és szófogadóan visszacsörgedezett a rendszerbe. Andrea, Andrea – eltüntek a tündéreim! – panaszkodott tanácsadójának hősünk. Andrea pedig csak a szemöldökét vonogatta felfelé: Úgy tetszett nekik, ahogy volt, úgy kellett volna hagynod! – feddte meg barátját. Janó ismét gyorsan hazament, és azonnal visszarendezte a kutat eredeti állapotába, és azóta szüntelenül várja vissza szitakötőszárnyú, imádatos kis kedvenceit. Anyját és lányát…

Tudom milyen frusztráló ez, olyan mint amikor egyszer alkalmad van ufót látni, aztán többet soha. Egész életedben reménykedsz, mint petrinagyapám, aki nyert a lottón 500 lejt (amikor még az sok pénz volt), – hogy ilyen földhözragadt példával éljek – utána, ha tehette, mindig játszott, de soha többé nem történt meg a csoda…