Hetente egyszer, pénteken délután járok be a stúdióba, akkor állítom össze, és adom le a szombati műsoraimat. A férjem könyvesüzletéig bicajjal megyek, a bringát otthagyom lekötve a bolt előtt, megiszunk együtt egy kávét, és onnan szépen, komótosan felgyalogolok a Bolyai térre, onnan meg le a Hosszú utcába, a rádió impozáns épületéig. A Gecse utca eléggé kihalt, ilyenkor már kezdetét veszi a hétvége, hát lehúzom az állam alá a maszkként szolgáló kerékpáros sálamat, ha szembejön valaki, döntöm el magamban, majd visszahúzom. De elő is vesz azonnal a fantombűntudat, és gyorsan újra eltakarom az arcom. És mielőtt még azt a benyomást kelteném, hogy ennyire okos és tájékozott vagyok a modern pszichológia terén, elárulom, hogy ezt a kifejezést Stephen King egyik regényéből kölcsönöztem. Szoktam a hangoskönyveit és a novelláit hallgatni a fakanál és a seprű napi használata közben (van egy pusztító vírusos regénye is, Végítélet a címe!), és néha Agatha Christie-t is mosogatáskor, segítenek megérteni a körülöttem zajló mikró- és makróvilágot. Mert Poirot nyomozó azt tartja: a kézügyesség, az ujjak precizitásának fejlesztése segít megérteni az összefüggéseket … (nem pontos az idézet, csak parafrazálok)

Ez a maszkhuzigálás tudatosítja bennem az új kovidkorszak kihívását: az emberiségnek egy új tikkel kell megbirkóznia, már nemcsak a szemüveget toljuk fel az orrunk nyergére, nemcsak a hajfürtjeinket babrálgatjuk, nemcsak a szakállunkat simogatjuk, hanem ezután idegességünkben, türelmetlenségünkben, a stressz oldásaként, pótcselekvésként a maszkunkat is gyakran fogjuk igazgatni. És a drótját (már amelyiknek van) mindegyre újra és újra rátapasztjuk az orr, e becses szervünk felső domborulatára. Hogy mennyire becses és nemes a funkciója, ennek is most ébredtünk tudatára!

Aztán jön a lakáskulcs, a kocsikulcs, az irodakulcs, a telefon(ok), a pénztárca mellett, csak a maszkomat itthon ne felejtsem! elsőszámú prioritás! Mert enélkül a trendi ruhakellék nélkül nincs bélépés sehova, és most már kilépés sincs az utcára. Apropó trendi! Van egy új üzlet a főtéren, egy arab pasi a tulaja, aki megérezte az idők szelét, és változatos kínálattal rukkolt elő. Mindenféle mintájú és tematikájú maszkokat kínál, van ott mesefigurás, rocker-es, virágos, csipkés, csillogós (csillagos is), autómárkás, minden, amit csak el tudunk képzelni. Olasz gyártmányú árucikk valahány. A pasas kedves, derűs, szolgálatkész, jóképű (már amennyit a divatos maszkja elárul a vonásaiból!) vérbeli kereskedő, amilyenek csak a keleti emberek tudnak lenni. Felfedezni véltem egy kis kajánságot fekete szeme csillogásában, hogy lám, lám, ti nyugati, felszabadult nők, most már ti is kénytelenek vagytok elrejteni az arcotokat!! Ott vásároltam be az egész családnak Mikulásra. Most olyan egyszerű a választás. Laci páromnak is vettem egy tik-tok-osat (a tikkjét és függőségét felerősítendő), már oda is adtam, nem bírtam vele várni az ünnepig, és el volt ragadtatva. Bevallotta, rég nem örült ennyire egy ajándéknak!

Na és az előnyök, hisz erről akartam himnuszt zengeni! Nincs szükség már rúzsra, ajakírra, sőt még fogorvoshoz se muszáj járni, csak ha nem bírjuk elviselni a fogfájást! Nőként csak a szemekre kell koncentrálni, szemfesték, szemöldökszedés, frizura, ennyi elég is a jó megjelenéshez. És még az immunrendszerünket is természetes úton karbantarthatjuk, én is úgy mentem pénteken délután dolgozni, hogy fokhagymás piritóst reggeliztem. Senki se jött rá, hisz végig maszkban dolgoztam, és a szociális távolságot is tartottam. Ezidáig mikor ehettünk reggel hagymát, fokhagymát és hasonló kellemetlen szaggal járó étkeket? Soha! Legfeljebb vakációban. Hiába volt a sok újságcikk az interneten és fokhagyma-cikk a kamrában, ha csak hétvégén élhettünk ezzel az életmentő, koleszterincsökkentő lehetősséggel! Mindig nézzük a dolgok jó oldalát!

Azért egy kis frászt elültettek bennem, mert vizet is alig merek inni a főtéren, nyilvános helyen, nehogy megbüntessenek, hogy pár másodpercre fedetlenül hagyom az orrom és a szám, amíg a szomjamat enyhítettem. De Laci, a nagy dohányos, megnyugtatott, hogy újabban cigizni is szabad az utcán maszk nélkül, mert hogyan másként élhet az ember a szenvedélyének? Pedig nekem lenne egy javaslatom: egy kis rés a száj vonalában, és fölötte egy kis rágombolható ajtócska, ugyanabból az anyagból. Amikor rágyújtunk, az ajtócskát felhajtjuk, és felgomboljuk a szánk fölé, aztán miután végeztünk az egszségtelen művelettel, megint lehajtjuk, a biztonság érdekében újra lefedjük a rést, és rágomboljuk a maszk anyagára a kisegítő lengőajtót. Remélem, érthető voltam. Ha nem lenne ez az engedmény (mert a dohányosoknak mindig jár privilégium, nehogy csődbe menjenek a dohánygyárak, és kevesebb legyen a rákos beteg!!), az arab boltos már rég megrendelte volna ezt a prototípust, biztos, hogy neki is megszületett a fejében az ötlet!

Sokszor hallom mostanában, hogy lekéstem a buszt vagy majdnem lekéstem, mert vissza kellett szaladjak a maszkomért. Nálam ez pont fordítva működik: a maszk (egyesek szerint még mindig az álarc a helyes magyar kifejezés, de szerintem már rég nem fedi a szó a mostani értelmét) került az első helyre, amikor indulok a városba, és hajlamos vagyok a számomra lényeges dolgokat otthon felejteni, mint például telefont, kismagnót, biciklizárat. Mert annyira kínosan ügyelek arra, hogy az arcvédőm nálam legyen! Mivel maximum három dolgot jegyzek meg, a listámon a legutolsó helyezettet párszor felejtettem már itthon, de mit számít egy bicikli, ha ellopják, mit ér az, az életünkhöz képest?! Az mégiscsak fontosabb!

Egy kedves kolozsvári barátom jegyezte meg, amikor elmeséltem neki, hogyan rohantam a busz után, és közben majdnem elütött egy autó. Azóta is mindig az eszemben van a válasza: Edith, a harmincas félóránként jön, de az élet csak egyszer! Habár, ha a reinkarnációnak hinni tudunk, akkor az élet is szinte a végtelenségig ismétlődik…

S akkor még nem említettem a lebiggyesztett szánk szélét, a gyúnyoros, ironikus mosolyt, a nemtetszést kifejező arcot, ezeket mind-mind álarc mögé rejthetjük, és semmiféle erőfeszítésünkbe sem kerül többé!

Nem akartam erről mesélni, de ha már ez a szó szerepel a facebook-os ajánlásomban, akkor röviden elmesélem, milyen rossz szájízű emlékem kapcsolódik hozzá. Ötödéves egyetemista voltam, amikor felszedtem egy gitáros srácot, mindig buktam a zenészekre, azt se tudom, hogyan szedtem fel, és a nevére sem emlékszem, vagy talán sose is tudtam a nevét. Szemüveges volt, nagydarab srác, és olyan szerénynek, esetlennek tűnt, talán a dioptriái miatt, de valójában nem volt az! Orvosis barátnőm, amikor megismerte, meg is jegyezte: na ez való hozzád! Merthogy én is olyan félszeg és esetlen voltam, azzal a különbséggel, hogy én aztán tényleg az voltam, nem szimuláltam egy szikrát sem! Ez a nagymenő srác, mert tulajdonképpen egy álruhás nagymenő volt, meghívott Vásárhelyre szilveszterezni, amit a lányom miatt visszautasítottam (vásárhelyi volt, ha magára ismer, nem bánom, ha rámír, csakhogy megmondja végre a nevét!), mert a vakációkat otthon töltöttem, és nem láttam a módját, hogyan utazhatnék el pont ünnepek alatt. Januárban, amikor visszamentem az egyetemre, véletlenül találkoztunk, nem volt megbeszélve, és valami párkányon ültünk benn az egyetem óriási halljában. Hogy imádtam azt az épületet, csak azért mesteriztem tíz évvel később, hogy még egy kicsit ottlehessek, és abban az illuzióban ringathassam magam, hogy még mindig odatartozom. Nagyon nehezen nőttem fel, féltem a kegyetlen felnőtt világtól, a végtelenségig egyetemista szerettem volna maradni. Talán lélekben most is az vagyok, ha figyelembe vesszük, hogy a művészeti egyetem teatrológia szakának egyik óráját is látogattam majdnem két évig, gyakorlatilag március közepéig, amikoris beütött a pandémia. Vajon tényleg a teatrológia volt-e? Ebben se vagyok már biztos, olyan rég történt, mintha évek teltek volna el közben, a lényeg, hogy egy ideig képzeletemben újra diák lehettem.

Ott ültünk tehát azzal a Lacival, most ahogy leírtam ezt a nevet, mintha úgy rémlene, hogy ő is Laci volt, egy nagyvagány, nőcsábász Laci, lógott le a lábunk arról a párkányról, és akkor megkérdezte, miközben nem nézett rám, csak előre, maga elé, sunyin, hogy: Máskülönben? Talán meg is ismételte a szót, látva, hogy nem válaszolok. De én már akkor is ilyen frezáta voltam, mint most, csak ennek nem voltam még egészen tudatában! (Ez meg a mostani Lacim mókás kifejezése, így nevezi ő viccesen az ilyen szédült nőket, mint amilyen én vagyok.) Szóval semmit nem válaszoltam, nem reagáltam, mert megértettem, hogy ejtett, ennyi volt, vége, és azt is sejtettem, hogy a téli vakációban összejött valakivel. Egy olyan lánnyal, akinek volt lehetősége vele szilveszterezni, és akit gitárjátékával ezután bűvöl majd el, és akivel énhelyettem a továbbiakban bulizni fog.

Még két emlékezetes sztorim van vele. Elmentünk ketten buszbérletet váltani nekem, még a kapcsolatunk elején, ha nevezhetem ezt kapcsolatnak. A bérlethez kép is kellett, és a főtér közelében, a Memorandumului utcában (nem tudom, hogy hívták akkor azt az utcát, amely a Monostor felé vezet), betértünk a fényképész stúdióba. Az elülső teremben ott ült egy asztalnál a nő, aki vette fel a rendelést, én bementem hátra a kivilágított szobába, hogy lefényképezzenek, ő meg kinn maradt, hogy fizessen. S hallom a nő kérdi, milyen névre legyen a nyugta? Ő pedig, az a Laci, vagy hogy hívták (biztosan tudom, hogy banális neve volt, ha lehet egy név banális, ezen csak azt értem – amíg valaki meg nem sértődik, az én Lacimat is beleértve -, hogy hétköznapi név, nem Arnold, nem Osszián és hasonlók, ha Szentandrási Zenóbiás lett volna, biztos megjegyzem!), azt felelte kicsit elbizonytalanodva és tétovázva, hogy fogalma sincs, nekem mi a nevem. Ezen a fotós néni jót nevetett, és mindhárman felderültünk. Nagyon nevetséges helyzet volt, és a fényképész asszony valószínűleg utána elmerengett a mai (vagy akkori) fiatalok futó kapcsolatairól. A fénykép mondhatni szuperül sikerült, van az arcomon valamilyen kis huncutság, a mosolyom olyan sejtelmes, minden idők egyik legjobb képe lett, ami rólam valaha készült. Persze, teljesen megtévesztő, mert én, mint már említettem, nem ilyen vagyok, nem jellemző rám sem a huncutság, sem a dörzsöltség. Ahogy neki a külseje és a megjelenése volt az, mármint megtévesztő, azt hiszem, nekem is a legtöbb fotóm félrevezető a jellememet és egyéniségemet illetően. Azt képzelné az ember, hogy egy belevaló csaj vagyok, közben egy beszari, frusztrált kisnyusziként éltem le mindmáig az életemet. Na, de ne becsüljem ennyire alá magam, megárt az önbizalmamnak! És nem szabad lenne ennyire kiadnom sem magam, mert visszaélhetnek vele az ellenségeim, ha vannak ilyenek, remélem nincsenek 😉

A harmadik Nagymenőlacis sztorim pedig egy KMDSz bulival kapcsolatos. Nem volt jegyünk, de mégis elmentünk, annak reményében, hogy valahogy csak sikerült besurrannunk, és az összes szobatársam velünk tartott. A mérnöki bentlakásról tudni kell, hogy két-két szoba kommunikál egymással, takarékossági okokból a mosdó közös, így hát tulajdonképpen 7 szobatársnőm volt, nyolcadmagammal laktunk együtt, rendszeresen átjártunk a másik szobában lakókhoz, magyarán, mindennaposak voltunk egymás szobájában. Szóval a magyar bulira, ami a Béke téri diákházban volt, kilencen indultunk, újdonsült barátommal együtt, a programon Nagy- Bandó András humorista is szerepelt. A többi programpontra egyáltalán nem emlékszem. Csak arra, hogy ott álltunk a bejárat előtt, és nagy gondban voltunk, mi lányok, mert az őr, egy nagydarab ember, szigorúan ellenőrizte a jegyeket. Errefel Nagymenőlaci egyenesen odamegy hozzá, gondolom nem fogta el semmiféle kisebbrendűségi érzés a hivatalos személlyel szemben, ahogy engem még mindig, még a gázszámla leolvasó egyenruhás emberrel szemben is elfog, odament, és lezserül kijelentette: Am vorbit cu domnul Nicu! így románul, egy magyar rendezvény bejáratánál, majd meg se várva a választ, hátraszólt nekünk, és hívóan meglendítette a karját: Gyertek csajok! A kapuőrnek meglepetésében leesett az álla, még mielőtt elgondolkozhatott volna azon, hogy ki az ördög is az a Nicu, Lacibarátom határozott fellépésének hatására, önkéntelenül kitárta szélesre az ajtót, hogy bemehessünk mindannyian, s mi, lányok, megszeppenve, kikerekedett szemekkel be is oldalaztunk, mukkani se mertünk, amíg be nem értünk a nagyterembe, nehogy tétovázó, zavart viselkedésünk elárulja a turpiságot.

Utána már csak az a kép él az emlékemben, hogy a fal mellett, a lépcsőn, ülök az ölében, Nagy-Bandó süti el egymásután a poénjait, és arra gondolok, hogy ilyen hímet választhatott magának hatvanezer évvel ezelőtt a barlanglakó, bőrruhákban gyűjtögető őslány is. Akkor döbbentem rá, hogy ez egy igazi nagymenő, és addigi, vele szemben tanusított magabiztosságom egyszeriből elillant. Ezt ő is megérezhette, így hát lebuktam, és hamarosan megintcsak kiszolgáltatva, magamra maradva, egyesegyedül álltam a Nagyvilágban …

Elég közhelyes cím, de ígérem, nem lesz unalmas!

És én már megint szabadságon vagyok, nem mentem tekerni a kollegákkal (most zajlik a Gurul a rádió), mert nem tartom már magam erre képesnek, és berendeztem ezt a kis mini-irodát magamnak itt az előszobában, a ministúdióm a konyhában hagytam, két hétig rá se nézek! Amikor pedig nem itt tartózkodom (egy órája ültem ki 🤣!), főzök, mosok, takarítok (Laci után is, aki a minap hátul összeeszkabált egy fészert, s amikor mindennel elkészült, akkor jutott csak eszébe, hogy le kéne csiszolni a tartógerendákat. Képzelhetitek mi por és fűrésztörmelék keletkezett ott?! Azt is ma sepertem össze magamban puffogva!), és közben hangoskönyveket hallgatok, és minden telefonom le van halkítva, szóval, akit érdekel, csak messengeren vagyok elérhető, mert a facebookról nem jelentkeztem ki. Egyelőre 😊.

Szóval ez a kis tákolmány (ezt is kedves páromnak köszönhetem) itt nekem most a menedékem, a mentsváram, az elefántcsonttornyom, és úgy érzem itt magam, mint a kétezres években a petrimama falusi házának fenti teraszán, ahol az unokanővérem hintaszékében a Szerelem a kolera idején-t olvastam, pont egy ilyen érzelemről álmodoztam, és a szemközti óriásfenyőkben gyönyörködtem. A fenyők biztosította ózondús hegyilevegőt is élveztem (volna), ha nem szívtam volna inkább a falusi boltból vásárolt, ismeretlen márkájú cigarettát, amelynek fehér dobozán ott volt a Duty free felirat – ezt a tényt sehogyse tudtam magamnak megmagyarázni, de nagyon izgalmasnak tartottam. Pedig akkor még lehetett utazni … Most is lehet, ismerőseim facebookon megosztott exotikus fotói rá a bizonyíték, de sokkal többe kerül, csak a négy teszt, az már 1200 lej, s a repülőjegyek is drágábbak, hisz a gyér utaslétszám miatt a gépek kénytelenek kitérőket tenni. Szóval, én mint szegényember (szegényasszony 😅) elégedjek meg azzal, ha a képzeletem útján visszautazhatom az időben, és a nagyanyám ósdi, avittszagú teraszára repíthetem vissza magam. De ez az időutazás sokkal de sokkal többet ér nekem! Nem cserélném el semmilyen körutazással! Még az áprodott szag is stimmel, úgy látszik, nagyon erős a fantáziám, mert itt a mini-romirodámban is ugyanazt az ismerős illatot vélem felfedezni, mert számomra jószagú, jólesően szippantok időnként a levegőbe.

A képzeletemet a körülmények is alakítják. Nemrég, még a bezártság idején, amikor attól féltünk, hogy létfenntartási gondjaink lesznek, vásároltunk egy nagyon olcsó szappant, most bontottuk meg a napokban, és csodák-csodája, pont olyan az illata, mint régen a kispetrii nagymamám lavórja mellett állandó jelleggel szolgálatban lévő, szintén olcsó bolticikknek az “aromája”. Amikor erre rájöttem, a csomagolását már rég eldobtam, és a kuka is ki volt már téve a kapu elé, szemetesnap lévén. Itt erre mifelénk egyszer egy héten viszik el a háztartási hulladékot. Gondoltam, tán csak nem szégyen a saját szemetemben kukázni? Félretettem minden szégyenkezést, vettem a fáradtságot, kimentem, kipakoltam a fél láda tartalmát a kerítés mellé, s majdnem az alján, de végül csak megtaláltam a keresett papírcsomagolást. Annyira megörültem neki, letettem a kút tetejére, és gyorsan lefényképeztem:

Hogy ezentúl csakis ilyet vásároljak! Hihetetlen, hogy ez lenne az a szappan, amit 20 évvel ezelőtt petrimama is használt? Nem kivehető a képen, de azt írja rajta, hogy mandulakivonattal. Valószínú, hogy egy bóvli, két lejért mi más lehetne, és azért olyan az illata, mint annak idején a nagymamáménak volt, mert az is valami olcsó cucc lehetett. Nem számít, engem ezzel most nagyon boldoggá tettek: sokkal többször mosok kezet, mint azelőtt, (azelőtt is sokszor mostam, ugyebár covid és hasonlók), és kézmosás után odatapasztom a tenyerem az arcomra, és szívom, szippantom be a kellemes emlékeket idéző, sajátos falusiszappan kipárolgást. Most már itt van nekem a romirodám, amely az egykori beüvegezett tornác illatát árasztja, és itt a szappan is. Ennyi nekem épp elég, hogy tökéletesnek érezzem az életemet. A nagyáruházban pedig megvehetem a petrii kiskert egy szegletét, ahol nagyanyám ribizlit, málnát és feketeribizlit termesztett, mert most kapható olyan fagyasztott gyümölcskeverék, amely mindhármat tartalmazza. Egészen hozzászoktam a jéghideg koktélhoz, csak az elején reszelt kicsit a torkom evés után, de most már a szervezetem a szívemre hallgat, amely azt súgja neki: itt vagy a csodakertben, és csemegézel! 😋

Erről a kertről Lacinak mindig az a humoros eset jut eszébe, amikor a nagyanyám szomszédja a tűzfala mentén, amely pont ott volt a ribizlis tövében, (vagy jobbanmondva a ribizlis bújt meg a szomszéd házának közvetlen szomszédságában), szőlőlugast akart magának kialakítani, s csak úgy futólag megemlítette mamának, hogy ő az ősszel ledug oda pár szőlőtövet, mire nagyanyám felkapta a fejét, és csak annyit jegyzett meg komoran: Székely úr, az nem marad meg!

– Már miért ne maradna meg, Erzsi néni? – kérdezte a szomszéd (akkor még csak hitetlenkedve, a megrökönyödés csak ezután következett!).

–Hát azért, mert én azt onnan kiszedem! Mert az én petrimamám sose maradt adós a válasszal! 😀.

Valamilyen csattanóval kellene most befejeznem, vagy lekerekítenem a történetet? Kanyarodjak vissza Sophia Loren-hez, és mondjam azt, hogy testközelből a nagy sztár is egy nyolcvanéves öregasszony, aki szeretetet, megértést, együttérzést igényel és sugároz? Aki magánemberként ugyanolyan hétköznapi, mint bármelyikünk? Aki ugyanolyan szerető nagymama öregkorára? A fantáziátokra bízom, én most egyelőre folytatom időutazásom itt a romirodámban, frissen mosott kézzel 😉!